Logo
Nyomtatás

A REMÉNYTELJES SZOMORÚSÁG KVINTESSZENCIÁJA
Recenzió Oláh András Visszafelé című kötetéről


Én a recenziómban, engedtessék meg, hogy ne visszafelé, hanem előrefelé haladjak. Amúgy Oláh
András még nem olyan idős – kérdezzük meg tőle, mennyi esztendős –, hogy ilyesfajta retrospektív,
visszatekintő, a múltat összefoglaló válogatással jelentkezzék. Ha ezt mégis megteszi, nem a mi
dolgunk, hogy miért, hanem az övé, viszont mi, kíváncsi emberekként, úgyis elgondolkodunk ezen.
Művészről lévén szó, olvasva a műveit talán megleljük a választ, méghozzá azokban a verseiben,
amelyeket a visszatekintő, Visszafelé című kötetébe összeválogatott.
Egy kritikám máris hadd jöjjön. Szóval: ha egyszer visszafelé a cím, akkor a fejezetcímek után az
évszámokat nem ötletesebb lett volna szintén visszafelé írni? Azaz nem úgy, hogy 2014-2017, hanem
2017-2014.
Azután – hogy tudjuk le a kritikát, vagy talán csak kötözködést – a verscímek majdnem mindegyikét
muszáj volt kisbetűkkel végigírni? Ezzel a költő nem kritizálja túlságosan önmagát? (Lásd: „nemecsek
ernő” – bár igaza van Oláh Andrásnak: ő mégis a legszerethetőbb magyar irodalmi hős!) Igaz ugyan,
hogy a kisbetűs mondatkezdés lényege abban is állhat, hogy az olvasó így nem kész, megszokott
mondatokat kap, hanem „költőien” szabadokat, amely a „költői lelkű” olvasó számára alkalmat
teremthet a szöveg sajátos – saját, olvasói lelkületű – újraértelmezésére is.
Kettő verscím egyébként nem kezdődik kisbetűvel: Orpheus és Odüsszeusz töprengései. Igaz, ezek
személynevek, ezért kezdődnek nagybetűvel. Viszont, éppen ennek a két versnek kellett
nagybetűkkel kezdődnie? Bár Orpheus vagy Orpheusz legendás dalnok a görög mitológiában, s őt
tartották a líra feltalálójának vagy tökéletesítőjének, aki a zenéjével lecsillapította a vadállatokat,
táncra indította a sziklákat, megállította a folyókat, viszont kedveséért lement az alvilágba. Oláh
András erről így ír: „álmomban Orpheus vagyok / s hogy veled maradhassak / elfelejtem /
fölébreszteni a napot”. Szóval – mégis csak szomorú a történet, az örök éjszaka s a szomorúság, vagy
talán intimitás története. Mert a versben erről is szó van, mint „tarkómon ujjaid”, vagy „ajkad
ismerős szomjúsága”.
A másik nagybetűvel kezdett verscím az Odüsszeusz töprengései, amely cím névadója, egy görög
mitológiai király majdnem egy életen, de mindenképpen egy eposzon át utazott. Itt az egész verset
kellene idézni, hogy rájöjjünk, Odüsszeusz – Oláh András szerint – hazatérve is máshová álmodja
magát.
Nézzük a többi verset! Az első fejezet, a TÁJÉKOZÓDÁSI PONT. Tökéletes címválasztás! Mindannyian
valami okból leszünk – vagyunk – olyanok, amilyenek. Nem biztos, hogy jók, rosszak, hanem olyanok,
amilyenek. És ez amúgy jó, mert mi lenne, ha mind egyformák lennénk? Oláh András Oláh András
akar lenni, s tájékozódási pontot ad, most miért ilyen. Most miért ilyen érzései vannak, amelyeket
versben felénk kiáltva megoszt velünk.
A „visszafelé” című vers részletei: „türelmetlenné lettek a szavak” (…) „a szorongás megmérgezett
mindent” (…) „a nyárnak vége”. Ez már így, magában egy tökéletes költemény! Kemény szavak,
mondatok. Őszintén, kendőzetlenül. Egy középkorú férfi észreveszi, itt a nyár vége. Jó, csak
könyörgöm, vegye azt is észre, a nyár után jön az ősz, majd a tél! S minden évszaknak, nem csak a
tavasznak meg a nyárnak, megvan a maga bája-értéke. Csak sajnos költő-barátunk arra gondol, hogy:
„mi lesz / ha egyszer minket is kihúz majd / listájáról az Isten”. Nagymamámat hadd idézzem, aki
kicsiny híján megérte – erőben, jókedvvel, reményekkel – a százat: „aki a halálra gondol, az
megkapja”. Szóval: a remény hal meg utoljára, egy költő halálával meg a remény tovább él, hiszen
mennyi-mennyi írót, költőt és művészt értékeltek jobban a halála után. A művészet meg nemcsak a
mának van, hanem a jövendőnek is. Vagy: elsősorban annak.
Hogy költőnk miért érzi azt, amit, választ ad „tájékozódási pont” című verse.
„rázártad a kocsiajtót a kezemre
így kezdődött a legszebb kirándulásunk
a jobbom napokig használhatatlanná vált
simogatni sem tudtam vele
nemhogy sátrat verni

húszévesen persze fel se veszi az ember
örül a vízpartnak a fénynek
s az esőnek leginkább ami a sátorba visszakergeti
mert jó nomádnak lenni egymás karjaiban”
Ehhez, azt hiszem, nem is kell semmit hozzáfűzni, mert még az is okoskodásnak tűnik, hogy igen, az
ember tagadhatatlanul egyszer volt húszéves.
Viszont, hogy a költő a szomorúság kvintesszenciáját miért érzi, s nekünk a verseiben miért adja? Erre
így felel: „nem akarok a lekésett csatlakozások / fölött keseregni hisz tudom / hogy számomra már
nincs több mentesítő járat”. (elhalasztott utazás)
De hogy mégis miért csinálja tovább, amit csinál? Azért, mert költő.
„de a szavakra nem hat a gravitáció
ott maradtak zsebembe varrva
s én az elázott nyár kukkoló cinkosa
restelltem átúszni a harminc-egynéhány évnyi nyarat
pedig nem volt ez több
mint egy zongorafutamnyi pillanat”
(mindennapi keresztjeink)


Azért figyel maga mellett a világra is. Ezért is aggódik, nem csak az elveszett, vagy elvesztegetett
nyarak miatt. Az „április bolondjai” című versében ki is mondja: „bűnösök a szelídek”.
Majd aztán Jónás is érkezik megsértetten, meg nem értetten, telve frusztrációkkal „finálé” című –
kötetzáró – versében: „halála előtt az elfuserált / rendezésről akart beszélni / s a rosszul idomított
cetről / mely néhány kiló planktonért / cserébe kiköpte őt”. Sajnos Oláh András úgy érzi – így mondja
–, reménytelen volt minden. De hogy még sem egészen így gondolja, „kevés” című költeményében
már ezt írja: „maradunk haldoklók védtelen testtel / míg Isten majd bennünk magára ismer”. És ő
addig is ír-ír, hogy számára ne legyen „olcsó pótcselekvés az élet”.
Oláh András VISSZAFELÉ, HUNGAROVOX KIADÓ, 2019.

Utoljára frissítve:2019. december 06., péntek 21:06
Petrusák János

Első nyomtatásban megjelent művem (1997) óta több írásom is megjelent már, amelyek a közkönyvtárakban, boltokban, internetes áruházakban (e-könyvként is) megtalálhatóak. Néhány drámám itthon és külföldön is játszották és bízom benne, hogy játszani is fogják...

Honlapom: http://petrusak.pegazustv.hu

© A Hetedik, minden jog fenntartva.