Levelek – szélben
Haranghy Géza legújabb verskötete

Öröm olvasni Haranghy Géza, Kárász József-díjas költő verseit! Szépek, magukkal ragadóak, sodró lendületűek; s amellett megnyugtatnak, felemelnek bennünket. Ilyenkor ünnepel a lélek, ünnepel a szív – jó érzéssel olvassa el az ember őket.
Különösen igaz ez a költő „Levelek – szélben” című legújabb kötetére, melynek hátoldalán gyönyörű hitvallását olvashatjuk. Hadd idézzem ennek az első hat sorát! „ Gondolatom a csendes éj./ Egy múló varázs;/ álmodó hangulat,/szavam a szenvedély,/ kérő hang – /csendben elmúló pillanat.”// Csodálatos verssorok, tartalmilag mély gondolatokat hordoznak, egy kiforrott költő vallomásai. Akárcsak a vers befejező öt sora: „ itt vár a dal,/ az égi tenger,/ itt bolyongok/ csillagok közt/ fénytelen.”//
A tetszetős kivitelű kötetet a felesége, Haranghy Anka festő különlegesen szép, és gondolatgazdag grafikái illusztrálják. A versek és a grafikák kiválóan egészítik ki egymást. Lapozzunk bele ebbe a könyvbe! Tartsanak velem!
Mondanom sem kell, hogy a karácsony a leggyönyörűbb érzésekkel varázsolja el az embert. Haranghy Géza is „Karácsonyéj” című versével indítja e könyvét. Tudatos ez a kezdés, mert belefoglalhatja az idő múlását: „mint pillanat fut az idő/ fut ezer év”/. Kicsit lejjebb így folytatja:”ezer év nyomába/ hirtelen harang szól/”. De ez a harangszó távolról érkezik. Azt jelzi: „új remény született”/. Ez örömmel tölti el az olvasót. Ugyanakkor lehetőséget kínál a költőnek arra, hogy feltegye a kérdést: „ új világ lesz-e”// A „Vannak vidékek” című versében mintha magyarázatot adna arra, hogy miért is kérdezte ezt. Kiderül e költeményéből az a nagy igazság: máshol másként, sokkal jobban élnek az emberek. Íme: „vannak vidékek/ hol nevetve kél a Nap/ és sosem sír az este”/. Szép megfogalmazása ez a magyarság boldogabb élet utáni vágyának. Ott „hol nevetve kél a Nap”, talán az emberek is másabbak. Ezt Haranghy úgy fogalmazza meg: „hol köt a le nem írt szó/hit becsület haza/ s ki él benne bízik/az első szótól az utolsó szívig/ hisz atyái földje az”/ Hadd tegyük hozzá: mindez nagyon igaz! A továbbiakban az ó évet búcsúztatja szép gondolatokkal az „Elmegy a régi” és a „Születtünk…és évek születnek” költeményeiben. Az utóbbiban így fogalmaz: „ napra napok jönnek/ születnek az évek/ az idő ma kincs/ és csupa ígéret”//.
Kötetében a telet – ahogy a valóságban is – a tavasz váltja fel. Erről a „Tavasz” és a „Tavaszi offenzíva” című verseiben olvashatunk. „ Oda a sivár, a zord, a kevély/feladta harcát fáradtan a tél.”/ – kezdi az utóbbi költeményét, melyet üdítő képekkel folytat. S így fejezi be: „ itt járt a tavasz suttogón/ az ébredő kertek alatt.”// Ezután több mindenről olvashatunk még, köztük arról a vallomásról is: „Magamról, csendesen” címmel, melyet a kötet hátoldalán találunk. Ennek utolsó versszakát így kezdi: „ Itt van Honom!/Itt élem sorsom – /csendes éveim védtelen,”/ - Ez a költő hazaszeretetének egyik legszebb és legőszintébb megfogalmazása.
Ahogy beljebb haladunk a könyvben, fölerősödik verseinek a hangja. Alkalmat adnak erre történelmi múltunk kiemelkedő és tragikus eseményeihez kötődő ünnepeink. Ezek közül elsőként az „Arad: 1849. október 6.” című költeményével találkozunk. Ebben emléket állít a hősi tábornokoknak és honvédeknek, amikor ezt mondja: „szolgálták büszkén s szolgálták volna még/ e száz sebből is vérző, vén magyar hazát!”//. Ha a habsburgok nem hívták volna be a cári haderőt, talán győzhetett volna Magyarországon a nemzeti szabadságharc. Gyönyörű allegória a második versszakban „az ajtót-kopogtató elvérző remény” – s a versszak végén mondja ki mindannyiunk fájdalmát: „oda lett Márciusunk… ébredő nyár!”// S „maradt a gyász, a végtelen néma gyász…”
A kötet kiemelkedően szép verse: a „Levél, haza”. Mintha egy külföldre menekült magyar ember édesanyjához írott levelét olvasnánk. „Anyámnak írok kishazámba/” – kezdi a versét, majd gyönyörű költői képekkel folytatja. Így például: „ hol oly szépen cseng mindig a szó”, „édesebben hív az álom”, „és jobb, ami jó.” Ezek a hazaszeretetnek a legszebb megfelelői! Ezután gyermekkori emlékképek következnek: füttyjel, hársillat, lágy esti csend. A legjobb alkalom a költő számára most, hogy megkérdezze: „Hazám! Sosem lesz benned már rend…?” Végül így fejezi be versét: „ Tudd, hogy megyek, és újra látlak! / Mert ölelni is csak ott a jó!”// Szeretetben is csak a saját hazájában tud kiteljesedni igazán az ember.
Kölcsey Ferenc Himnusza jut az eszembe Haranghy Géza „Verecke emlékére” című versének olvasása közben. Míg Kölcsey Isten áldását kéri a magyar népre, mert megszenvedte már a múltat s jövendőt, addig Haranghy ennél többet kér, még pedig a Teremtő szeretetét: „Isten! Fogadd szívedbe,/ a Magyart! A Hazát!”// S arra kéri még: „jöjjön majd bármi, és bármi lesz,/ne érjen el a vég, ne láthasd soha azt:/ azt a kínt, azt a jajt/ jeltelen sírba temetik a magyart –„// Mert 1823 óta – amikor a Himnusz megszületett – annyi minden történt hazánkkal és népünkkel, hogy arról talán jobb nem is beszélni!
Nagy veretes versekkel folytatótik a kötet, mint a „Nem veszteni az álmokat”. Ebben a költeményében világosan tárja elénk a magyarság jelenlegi helyzetét. „ Vért hány most e század, s az ország/ gyűrött homlokán kétség és gond tapad,/ fertőtől kóros tanaihoz/ már ontaná füstjét, egy nemzeti tévtudat…”// A következő versszakban még bátrabban mondja ki: „Itt rég elveszett már a nép,/ ki munkás volt, tudós vagy paraszt:/ zsémbes, de hű-szívű,”/ „már szava sem lehet!/ rég megunt kolonc;”/ Mennyi, de mennyi igazságról tanúskodnak e verssorok! Hová lett az emberség, kérdezhetjük. „Mert embernek maradni,/ maradni kell!”/- olvashatjuk tovább. De tegyük hozzá nyomban: minden körülmények között és mindenkinek! S arra bíztat a költő versének utolsó sorában: „ Nem veszíteni… az álmokat!” Magyarán: hinni és remélni.
A következő szép veretes verse az „Emlékeink”, melyet Hézső Ferenc, Munkácsy-díjas festőművész 75. születésnapjára írt. Ódaszerűen ír a régi alföldi tájról, a múltba vesző tanyavilágról. Versének vége felé megkérdezi: „ Mire lesz a jövő?/ s az vajon jövő-e?/ ha nincs már benne a szív/ csak mi magáért dobog,”/ Az utolsó versszak ad a fenti kérdésekre gyönyörű választ: „Fény kellene, új fény!/Új, gazdag fény!/ Végtelen rónákon szántó/ tiszta önfeledt remény!”//
Haranghy Géza azon költők közé tartozik, akit minden érdekel, és szívesen ír verset a családtagok, barátok vagy éppen az Art Pagony művészetörténeti önképzőkör tagjainak köszöntésére éppúgy, mint ünnepekhez, évfordulókhoz kapcsolódva – fenkölten vagy játékosan. A „Levelek a szélben” című költeményében, mely kapcsolódik könyvének címéhez, minden verset hulló levélhez hasonlít, amit útjára bocsát az alkonyat. „kering kereng/ s lehull az enyhe légben/ mint lusta felhő a gondolat/ levelek úsznak a múló fényben/ tovatűnnek, tűnnek/minden csak pillanat”//
„Lefesti” a hónapokat is, derűsen, kedvesen, az ember jó érzéssel olvassa őket. Hangulata van minden versének. Most a „Szülőföldem” utolsó versszakával örvendeztetem meg Önöket, mert ez csodálatos kifejezése a költő hazaszeretetének.”Itt maradnék szép rónádon/itt lepjen meg majd az álom,/ ringasson el a szíveden, /Bús daloddal a szívemben!”// Ez méltó befejezése lehet a kötetről írott recenziónak.
Jó szívvel és örömmel ajánlom a figyelmükbe Haranghy Géza „Levelek – szélben” című verskötetét.
(Haranghy Géza: Levelek – szélben. Innovariant Nyomdaipari Kft. Algyő, 2016, 147 p.)

Fehér József

Fehér József író, költő, színdarabíró
1950. január 18-án született Hódmezővásárhelyen, ott is él. Hamar újságíró pályára terelte az élet. 1974-től a Csongrád megyei Hírlap, 1977-től a Hódiköt üzemi lap munkatársaként dolgozott. 1979-ben sikeresen elvégezte a MUOSZ Újságíró Iskolát, 1990-ben a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar – népművelés szakát. 1990-től a Vásárhelyi Tükör, a Vásárhely és Vidéke munkatársaként, főszerkesztő-helyetteseként, 1995-től a Vásárhelyi Krónika alapító főszerkesztőjeként tevékenykedett. 1999-től Maroslelén közművelődés-vezetőként, majd könyvtáros-művelődésszervezőként szorgoskodott. 2005-től a Németh László Városi Könyvtár, 2007-től a Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ munkatársaként dolgozott nyugdíjazásáig. 2005-től 2010-ig a Kárász József Irodalmi Alapítvány elnöke, 2007-től a Kárász József Irodalmi Kör alapító elnöke.
2005-től a Szegedi Írók Társaságának, 2006-tól az Írók Szakszervezetének, 2007-től a Krúdy Gyula Irodalmi Körnek, 2016 decemberétől az Aranycsillag Irodalmi és Művészeti Csoportnak a tagja. 2017-től az Aranycsillag Irodalmi és Művészeti Csoport vezető irodalmára.
Verseket gyermekkora óta ír, prózát(novellát, mesét, regényt) újságíróként kezdett el alkotni. Szépirodalmi műveit irodalmi és napi lapok, antológiák közölték.
A próza- és a gyermekversírás áll hozzá a legközelebb. Eddig tizenhárom könyve: öt novellás, négy gyermekverses, egy felnőtt verses kötete, egy regénye és két ifjúsági meseregénye jelent meg.
2013-tól két színdarabját (a Játékpróbát és a Mentsük meg Tomit!), valamint egy népi komédiáját (a Kecskére káposztát?) mutatták be nagy sikerrel.
Díjai: MÍNSZ-díj (1999), MÍNSZ-nagydíj (2000), Juhász Gyula Emlékérem (SZTE –2005), Irodalmi Kortárs Verstár díja (2006), MMSZ-díj (2007), Krúdy Gyula Díszoklevél(2007), Ajánlott Érdemes Művész (Chicagó, USA – Év Dala Fesztivál) 2010, Magyar Kultúra Lovagja”A kortárs irodalom fejlesztéséért”, Kláris Nívódíj (felnőtt és gyermekirodalmi munkásságáért) (2013), Kárász József Emlékére Arany Oklevél (2014), Kláris Nívódíj I. fokozat és Krúdy Bronz Emlékérem (2015), Aranypenna Nagydíj (2017).
Életrajza szerepel: az Új arc, valamint a Magyar Irodalom Évkönyve köteteiben, a Montázs Magazinban és az Utak, arcok, művészetek című interjú kötetben.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned