Virginia Woolf rejtett javaslata
Reflexiók az RS9 Színház bemutatója nyomán

A XX. század első felének két másik meghatározó negativistájával, antipátosz-teremtőjével – Joyce-szal és Kafkával – ellentétben Virginia Woolf negativizmusa nem abszolút (nem eredendő és fellebbezhetetlen), hanem csak relatíve univerzális, rámutat valamire, amennyire a dekadencia bármiféle rámutatást megenged, a Requiem szövegében és a Szixtuszi kápolnában megidézett Szibillaként, vagy boldogtalan Cassandraként – arra, hogy az emberiség a historicizmus és a heroizmus, valamint a hierarchizmus kultiválása révén pusztulásába rohan. És mivel neki is csak kultusz jutott osztályrészül, ahelyett, hogy figyelmeztek volna szavára, véget vetett életének – nem a fiatalság drámai hirtelenségével, mint halvány és bizonytalan emlékeim szerint Hollywood képzelteti, hiszen ekkor már 59 éves volt, de a mesélésre rendelt öregkort nem megvárva, a minden mesét már előre – és utólagosan is – hazugsággá minősítő pusztulás, az újabb világháború kilátástalanságában – rácáfolva a kortárs mesélő – de egyben gondolkodó – Thomas Mann szavára, hogy regényírónak magas életkort kell megélnie, ahogyan a regényhez is nagy lélegzet kell. Vagy mégsem – hiszen ő tán mesélő, de nem regélő (regénylő) elbeszélő (ahogy Joyce sem az, akivel egy évben született és egy évben halt meg), sőt talán nem is elbeszélő, mert ez a minőség megint csak a korra árnyékot vető mintázat ellenére (Németországban élete végkifejletekor javában vicsorított a harmadiknak nevezett) valamilyen valahanyadik nagyszabású historicista birodalom hivatalosává vagy (Angliában éppen VI. György, Victoriához és a majdani Erzsébethez képest, rövidéletű, de sárkányölésre predesztinált napján) metaforikusan e királyság-és-nagy-ember-orientáltságú rangkórság valamely uralkodójává (I. Virginiává – miként a történelemben is volt egy szűz epithetonú királynő, aki szintén első volt, csak Erzsébet) emelné-katalogizálná, miután nagyapja, Thackeray, az utódlási ingert mint olyat alighanem felfedeztette és nimbuszával mindjárt le is csillapíthatta benne, nagy-íróságának kidomborodásával fokozva a homorúság iránti hajlamot.
– Ne erőlködjön, Mr. Litván – hallom Virginiát szólni hozzám. (Miért is ne szólíthatnám őt nemes egyszerűséggel keresztnevén Virginiának(1), ahogy sok nő József Attilát egyszerűen Attilának hívja, amit ő akár bátorításnak is vehetne, ha élne.) Tehát, tegyük fel, rám szól Virginia (ha egyáltalán szóba áll velem), hogy „ne erőlködjön, Mr. Litván – nem vagyok én a maga esete (ahogy maga sem az enyém), és nézzen magába: nem arról van itt szó, hogy a macsóságát akarja azzal kompenzálni, hogy engem sztárol? Nem a nőknél akar most ezzel jó pontot szerezni?” 

Rosszulesik e vesébelátó gyanakvás, de tudomásul veszem, hiszen mindmáig kerültem őt, mint aki fél a farkastól, vagy unalmasnak elkönyvelvén nem is tekinti farkasnak Virginia Woolfot, pedig valóban nem az, hanem emberszemmel nézve szelidebb természet, vizek fölött sikló halevő sirály, tengeri farkas – akiről a vérmes Falstaffnak (valamely énemnek) lesújtó véleménye lenne, mert hal- és nem húsevő –, istenküldöttként a zárt, halkröptű Hermész alakváltozata-megszemélyesülése vagy társa: Hermészhez tartozó jósnő méhecske(2) alakjában. Ellenpontja a háborús Árésznek. Miközben a fronton egymást pusztítják a nagy szavak áldozatai, vagy a kiszolgáltatott civil lakosságot gyilkolják, ő, aki vidéki odú messzeségéből szemlélhetné ezt, mézet gyűjtögetve regényeihez, saját élete ellen fordulva vízbe öli magát, mert zümmögését nem hallgatta meg senki, neki viszont a civilizáció szilaj hangjait, mindent, ami elviselhetetlen, hallania kell.
Szóval mi is az ő rejtett javaslata?
Hogy elég volt a nagy szavakból és a nagy tettekből, hogy minden apróságra, minden rezdülésre figyelni kell, és hogy a csekélynek látszó dolgokban van a kiteljesedés.
Én ezzel egyetértek és javaslatát, mely éppoly hangsúlytalan, mint azok a dolgok, melyekre vonatkozik, igyekszem a magam szűk, tehát kiteljesedésre alkalmas köreiben, valóra váltani.
Fenti eszmefuttatásra az RS9 Színház bemutatója késztetett, mely Virginia Woolf utolsó, Felvonások közben című regényét dolgozza fel Lábán Katalin rendezésében. Hozzáteszem, igen élvezetesen – remélve, hogy nem tekintetik ez újabb jópontszerzési próbálkozásnak.
Ez az utolsó regény a nagy szavak és tettek világát hozza le a nagy porondról a vidék porába és intimitásába, egy úri birtokon megrendezett színjáték formájában. Ez indokolja szememben a mostani színrevitelt is. Regényt színpadra állítani ugyanis divatos, de többnyire olyan vállalkozás, mely az olvasás hiányra appellálva az emberi gyengeséget szolgálja ki, ahhoz hasonló szolgáltatást nyújtva, amikor egy régiveretű szöveget a gyengébbek, vagyis a mai (nem-)olvasó kedvéért és szintjére mai nyelvre átírnak, lebutítanak. Holott a ma emberét kell felemelni, nem az értéket hozzálaposítani.
De itt nem erről van szó, hanem az Anglia történelmét felelevenítő regénybeli előadásnak – mely a testvérgyilkos civilizáció részint parodisztikus egérfogó jelenete – a regénykörnyezetbe ágyazott „újra”-rendezéséről, megvalósításáról.
Litván Péter

 

Lábjegyzetek:

(1) téves analógiából eredően (miszerint a szűz jelentésű virgin, ejstd vődzsin-től hasonlóan különböznie kellene, mint a nation, ejtsd néjsön-től a national, ejtsd nesnöl-nek), de tudatosan magyar, tehát szeretetteljes hangsúllyal ráadásul ’Virdzsiniának, és nem úgy, ahogy helyes, de távoli: Vö’dzsíniának.

(2) „Nur die Gabe der höheren Weissagung durfte Apollon dem Bruder nicht überlassen, war doch ihm allein das Wissen um die Ratschlüsse des Zeus anvertraut. Aber das Wahrsagen drei umherschwärmender Jungfrauen – drei schwesterlicher Bienen am Parnaß – gab er in den Besitz des Hermes.” („Csupán a magasabb jövendölés adományát nem engedhette át Apollón öccsének, mivel egyedül őt illette meg Zeusz határozatainak ismerete. De három a Parnasszustkörberajzó szűz jóslását – három méhecske-nővérét – Hermész birtokába adta“). Karl Kerényi: Die Mythologie der Griechen. dtv. 1992. 136.

Utoljára frissítve:2018. február 06., kedd 20:24
Litván Péter

Személyes adatok

Név: Litván Péter
Születési hely, idő: Debrecen, 1962. 02. 22.
Elhunyt: 2018. január 23-án, Budapesten


Nyelvismeret: magas szintű: angol, német; egyéb munkaszintű: latin, olasz

Szakképzettség

2000 Igazolvány: Angol-német nyelv és irodalom szakismerettel képesített szakfordító és tolmács. (Bp. VII. ker. Polgármesteri Hivatal. 2000.02.15.)
1989 Képesítő bizonyítvány: Képesített német-magyar, magyar-német szakfordító valamint képesített német tolmács. Bizonyítvány szám: XXI/4/1988/89
1988-1989 Fordító- és Tolmácstovábbképzés német szakon (ELTE)
1987 MA oklevél: angol nyelv és irodalom – német nyelv és irodalom szakos előadó. Oklevél száma: 159/1987
1982-1987 ELTE BTK, Budapest, angol-német szak

Szakmai tapasztalatok

2014-2017 Vasárnapi Iskola felnőtteknek, nyelvi, irodalmi, művészeti, előadói tevékenységgel; csoportos latin-tanítás
2013-2015 Gimnáziumi tanítás – Friedrich-Schiller-Gymnasium, Pilisvörösvár, német és etika német nyelven
2011-2014 Nemzetközi bemutató sátor a Sziget Fesztiválon a Múzeumi Negyedben
2011-2012 Magyar Huzat című kiadvány szerkesztése, megjelentetése
2002-2003 Nemzetközi fesztivál-szervezés, könyvszerkesztés
2000-2005 Gimnáziumi tanítás – Árpád Gimnázium, angol nyelv és irodalom, angol színpad
1995-2016 Filmtolmácsolás a Nemzeti Filmarchívum ill. a MANDA számára (többek között az Örökmozgó, Uránia, Toldi, Művész mozikban)
1988-2017 Tolmácsolás (szinkron és konszekutív tolmácsolás konferenciákon, cégeknek, minisztériumi szinten), fordítás (szak- és műfordítás), kulturális lapok számára is (pl. 2000, Magyar Divat Intézet lapja, Nemzeti Filmarchívum kiadványai)
1987-2017 Magántanítás – angol, német
1987-2000 Nyelviskolai tanítás csoportoknak
1985-2017 Előadások, esszék egyetemek és tudományos társaságok számára angol, német és magyar nyelven; cikkek szaklapok és más orgánumok számára
1985-2017 Művészeti és irodalmi tevékenység, színpadi és pódiumművek írása és megvalósítása itthon és külföldön

 

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned