Kedves Olvasó!

A napokban jelent meg Kaiser László: „Áldassál, emberi verejték” (portrék, emlékek, köszöntések) című könyve. Erről szeretnék néhány gondolatot szólni.
K.L. ebben a kötetében olyan írásokat gyűjt egyetlen kötetbe, melyeket valaha általa személyesen ismert költőkről, írókról egy-egy esemény - köszöntés, vagy éppen búcsúztatás - kapcsán vetett papírra.
Egységes keretbe rendezett írásokat foglal magába e kötet,  amely  rendkívül nemes emberi tartásról és viszonyulási rendszerről tanúskodó dokumentumok gyűjteménye. A tiszteletadás, és a tisztesség méltó naplója, mely lélektől lélekig érő soraival az idő felbonthatatlan pecsétjét az emberség legnemesebb indokaival ostromolja, s az itt-ott a lezárt életekre, „dokumentumokra” utólag is olyan, megkülönböztető jeleket téve, melyek akarva, s akaratlanul is hozzátesznek, illetve visszahelyeznek beléjük olyan értékeket, amelyek látensen eredetileg is bennük voltak, azokat alanyi jogon megilletik, így téve az emlékeket, és az emlékezést teljessé azokra nézve, akikre ezek az írások vonatkoznak.
Olyan vállalkozás ez, melyben igen ritkán, s csak nagyon keveseknek adatik meg hitelesen megnyilatkozniuk. Úgy vélem, hogy ilyet legálisan az ember csakis isteni engedéllyel tehet. Kaiser László minden bizonnyal rendelkezik ezzel az „engedéllyel”! Könyvében olyan embereket, oly módon említ, sorakoztat fel, akik függetlenül a kor szélsőségeitől, annak reájuk gyakorolt hatásaitól, nézeteik deformitásától, lencséjén keresztül újólag bizonyossá teszik számunkra, hogy emberi pályafutásukat hittel, szeretettel, és annak teljességében, becsülettel befutották. S legyen az az irányukba bármiféle kritika, vagy rosszallás, annak kezét most itt a szerző lefogja, tisztán hagyva a lapokat a tisztelgésnek, az alázatnak, és a rokonszenvnek, mely az emberségről, a teljességről, a teljesítményről, és a vitathatatlan „nagyságról” és a „többet adásról” emlékezik.
Közelmúltunk, s jelenünk társadalmi és történeti viharában, a széthúzások, szétzúzások, ellentmondások, érdekek, és érdek-hazugságok, az önzés eleddig sosem látott nyíltszíni viadalainak tengeráramában e könyv létezésének ténye már önmagában is reményt keltő valóság afelől, hogy igenis van helye, tere és realitása a legsötétebb időkben is az őszinte és hamisítatlan szavaknak ember és ember között. Ez a baráti kéznyújtás időkön és tereken át – és a jelenben is, amennyiben még élő alkotóról van szó – az elismerés és az alázat betűvetése, mely a szerkesztő-szerzőnek nem csak lírai énjéről, s abbéli művészi és emberi hozzáállásáról, de hivatásbeli tisztességéről és elkötelezettségéről is - mint a Hungarovox Kiadó vezetője – kétséget kizáróan, és meggyőzően tanúskodik.
Fenntartás nélkül és őszinte szeretettel ajánlom hát e könyvet, minden, a szó tisztaságára, a tiszteletre és békességre vágyó, gyarapodni kívánó léleknek, azoknak, akik még hisznek a szó, és az emberi teljesítmény-ösztönző példa erejében.

A könyv tartalmi hátteréről:
Riportok, megemlékezések, köszöntések.

A kötetben szereplő írók, költők:
Németh László, Szabó Lőrinc, G. Szabó Lőrinc, Magyar Ferenc, Váci Mihály, Dr. Hársing Lajos, Óbersovszky Gyula, Szervác József, Sánta Ferenc, Győrffy László, Nemeskürty István, Jánosi András, Matyikó Sebestyén József, Bárdos Attila, Turcsány Péter, Kósa Csaba, Szakolczay Lajos, Csernák Árpád, Pomogáts Béla, Ködöböcz Gábor, Botz Domokos, Farkas Árpád

Nagy Imre

Írtam néhány versfélét, de nem gondolkozhatok magam felől igazán, sem költői, sem művészeti léptékekkel. Néha úgy érzem, csak tapogatózok, firkálok valami megmagyarázhatatlan kényszer által hajtva, ami nem engedi, hogy abbahagyjam. Csak halványan emlékszem az első versekre – egy sincs már meg belőlük-, de bizonytalanul gondolok az utolsóra is. Fogalmam sincs, mikor lesz az a pont, amikor elég lesz. Annak ellenére, hogy harminc év alatt legalább három ciklust, és vagy tíz év hallgatást tudok magam mögött, azért még reménykedem néhányban. Szüntelen foglalkoztat, hogy miképpen, miért, s hogyan születik a vers, az igazi, az élő, és ható műalkotás? Mert a jó vers műalkotás, ebben egészen bizonyos vagyok, mint ahogy abban is, hogy a jó költő, nem csupán költő, de művész is, amennyiben folyamatosan, időről időre élő, és ható írásokat produkál. A magam tapasztalatai, érzései bizonytalanok, és méltatlanok is bármiféle komoly, maradéktalanul helytálló következtetés levonására. Ennél sokkal autentikusabbak Füst Milánnak, s az általam imádott Pilinszky Jánosnak esztétikai, és filozófiai írásai. A nyelv, és a művészet is koronként változik, annak igényei, természete szerint, de folyamatossága sosem szűnik meg, hacsak nem élettért vesztve ki nem hal. S ez az, ami engem úgymond, izgalomban tart. Azaz, ahogy Pilinszky János is mondta „a dolgok merre fele mutatnak”?

Engem elsősorban Isten-ember, ember-ember, valamint létállapot, környezet és ember relációi foglalkoztatnak az idő, lélek és szellem síkjain. Eddigi verseim, a maguk hangvételével ezek szintjeit, színeit, és mikéntjeit igyekeztek megjeleníteni több-kevesebb sikerrel.

Legfrissebbek a szerzőtől: Nagy Imre

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned