„Míg el nem fogynak szádból a szavak”

Szabálytalanul Fabók Endre Remeterandevú című kötetéről

„A kritika mindig szubjektív, ám igazságtalan.” – szoktam mondani öniróniával. Most azonban sokkal súlyosabb elfogultság odázta el újra és újra e kis dolgozat megírását, mint az a bizonyos hétköznapi szubjektivitás.

Fabók Endrét alig egy évtizede ismerem. De mintha mindig is ismertem volna. Nem egyszer mondták nekem, hogy olyan ő, mint ha az öcsém volna. – Szoros barátság ez, a legszorosabbak közül való, noha nem járunk együtt sörözni, s kevés közös élményt szereztünk azon kívül, hogy mindig és minden körülmények között az irodalommal foglalkoztunk, amikor kapcsolatban voltunk egymással.

Fabók Endre József Attila-i tehetség. – E tehetség eddigi kibontakozásai külön-külön, és együtt is drámai erővel bírnak. Alig tíz éve jelent meg első kötete, a Veled is magam. Ezt követte az Olajfák-hegyén, s némi várakozással a Bőrkötésben. Nagyon vártuk már az újabb kötetet!

Szerencsésnek mondhatja magát aki rendelkezik egy-egy példánnyal ezekből a kötetekből. Fabók Endre az a költő, akinek elfogytak a kötetei, noha a hivatalosnak nevezett irodalmi élet nem kanonizálta őt. Az a mély, őszinte és egyedi hangütés, amivel az élet apró részleteiben ragadja meg a legsúlyosabb kérdéseket, - az, ahogy a kérdés feltevése válasszá válik soraiban, a legnagyobbak közé emeli őt. Olyan költészet ez, amely manírok nélkül áll előttünk. Ha lehet színházat csinálni jelmez és díszlet nélkül - s tudjuk, hogy lehet -, akkor hasonlóképpen lehet költészetet is csinálni úgyszólván költői eszközök (vagy annak nevezett eszközök) nélkül. Azaz, pontosítok: Fabók Endre költői eszközei őszinték, emberiek, egyszerűek. Ennél fogva hiteles, közeli. megérint.

A Remeterandevú látszólag vékony kötet. – Aki ebből sportot csinál, akár húsz perc alatt elolvashatja. De olvasható éveken át is. Minden verse maga az egyszerűség. S mindben ott van az élet drámája.

A kötet egyszerű kivitelű, átgondolt, szép. Külön dicséretet érdemel Németi Fanni rajzainak elhelyezése. Az Accordia kiadó kívül, belül igényes kötetet segített napvilágra.

Minden szövege egyszerű, szinte profán, de minden szövegében van olyan szókapcsolat, fókuszba helyezett, egyszerű gondolat, ami letaglóz. Újra, és újra el kell olvasni. Ha van Isteni színjáték, úgy Endre az emberi lét drámáját ragadja meg ebben a vékony, de igen súlyos kötetben.

Endre betegséggel él. Aggódunk érte. S mikor e kötetet kinyitjuk, ezt olvassuk első címként: Vége. Dráma? Az. Keresetlenül őszinte, mély, emberi. Dühítő! Kétségbeejtő! De ez a vég csak a kezdet. Bár a kötet nem tagolódik ciklusokra, a versek elrendezése mégis könnyen felismerhető csoportosítást mutat. A kötet egésze felfogható többek között úgy, mint az emberi létezés értelmének a keresése. A versek első csoportjának így jó bázispontot ad a maga nyugalmával a címadó vers, s Remeterandevú. Mindannyian tudjuk, hogy a pí olyan tört, amit soha nem tudunk pontosan leírni. De a kör nem törődik ezzel. A kör tökéletes. Az emberi életben van tehát valami a tökéletességből. Talán végül körbeér. – S ez a gondolat visszatér majd a kötet záró verscsokrában. Kifejezetten meg kell említenünk a Minden csak forog című verset, amely az elmúlást és a születést kapcsolja egybe, ahogy a lehulló levél újra kezdi útját a gyökéren át. Új körbe kezd. Nem múlik el. Újra lesz.

De térjünk még vissza a kötet elejére! – Talán rosszkor. Rezignáltan mondja, kétszer is, hogy „talán hazudtam is”. S valóban, nehéz bizonyosat találni a világunkban. Hazuggá lenni könnyű. De a hazugság nem mindenkinél szándék. S joggal veti fel, hogy ez az állítás „lehet hamis”. Endre is azt igyekszik megragadni, amit a költőknek muszáj: az igazat! – S ha e kísérlet gyönyörű lehetetlenségére gondolunk, helye van a rezignáltságnak. Másutt (Szél és Keret) azt mondja: Isten tenyerébe nevetünk. A világ megfoghatatlanul összetett, és egyszerű. S a csoda az, hogy ez alatt a súly alatt megterem az emberi derű. Aki ezt keresi, annak valóban jár a meghitt kapcsolat Istennel.

Ugyanakkor Endre újra és újra kétségbe ejti olvasóját azzal, hogy a múlandóság képeit festi meg. Az Ár-tér Szonett borongós, József Attilát idéző képei még kevéssé konkrétak. Szomorkásak talán. De a Pillanat című vers képeiben („a kivágott diófa árnyékában…”) szinte rémítőek.

Erről a pontról lép tovább a következő verscsokor témájához, az emberi kapcsolatokhoz. Az érzékeny ember, az elesett ember törékeny, s a kapcsolatai is törékenyek. Érzései és fájdalmai mélyebbek, s minden boldogsághoz kételkedő visszafogottsággal viszonyul. Úgy viszonyul, mint aki tilalmas dolgot érez és tesz, amikor szeret. A Mi van, ha című írásban szégyenkezésre késztető reflexek törnek elő, holott csupán a nyak és a fül megcirógatásáról van szó. De ez a vers nem a cirógatásról szól, hanem a zavarról, a belénk oltott félelmekről, az elbújás iránti vágyról.

Tovább fokozza ezt a Kulcsra zárt című versben. S itt sem az a dráma, hogy késztetést érzünk elbújni a szerelmünkkel, hanem az, ami az ilyen mondatokban megfogalmazódik: Jövőtlen jelenünkbe hulltan, mennybe is repültünk, de csak halkan…

Nem véletlen, hogy ennek a csokornak a középpontja az Idő című vers. Idézzük: „Napsütötte sötétség.”

Az idő: napsütötte sötétség. Az élet igenlése a napsütés, a megélése a sötétség. Nagy bölcsesség, ha legalább megfogalmazni tudjuk. S ilyen egyszerűen!

Az Aprócska részletek olyan életkép, amit mind ismerünk. Otthon töltött órák. Fő az étel. Elmennék, maradnál. Hétköznapi kis viták. Súrlódik, csikorog minden emberi kapcsolat, de nem képzelünk világot nélküle.

A Szex, a maga ördöglakat szimbólumával (zár, ami kulcs) zseniálisan ragadja meg azt, amit a bigott és prűd világ elvenni igyekszik, hogy a legszorosabb kapcsolat kiteljesedése szükséges, egyszerű, tiszta és szent.

Ám a Sötétszoba ismét a kirekesztettségről beszél. Míg a Mi van, ha és a Kulcsra zárt az önkéntelen elzárkózás késztetését ragadja meg, az a vers már a közösség kirekesztő hajlamát, annak a visszahatását írja le. S ugyan, mi az, amivel szemben ma nem kirekesztő a világ ezen a földön? – Így ír: „az ajtón túl nincsen helyünk; az ajtón túl csend a nevünk.”

Ebből a szomorú látleletből indul tovább, hogy újabb szomorúságot okozzon. A Megállóban a gyengeségekből fakadó kiszolgáltatottságot ragadja meg. Vagy talán a kiszolgáltatottságból fakadó gyengeséget? – Így is, úgy is igaz. „Kiüresednék”, mondja már az elején. S hogy minden mennyire egyértelműen determinált, azt többek között így érzékelteti: „levegőt is azért veszek…., - hogy kifújjam”.

Az elesettség és a magányosság együtt járnak. A Tán utoljára ezt ragadja meg: „Felöltöztetett magány minden ember…”

A Vándor érdekes tördelése felveti a kérdést: vajon egy haiku-füzért látunk-e? – Így zárja: „A test, lám beteg, hogy olcsó kísértések meg ne csalhassák.”

A Hovalettek balladája a kisfiú motívummal ismét egy szomorú aspektusát adja annak az állapotnak, amikor az ember összegez: „se itt, se ott, nem jó az ember, ki félúton született, két világ között.”

S ha ez nem volna elég, a következő vers: Nekrológ: „szél se rebben, ne zavarja poraink.”

Két reménysugár van itt. Egyrészt, a „poraink” megfogalmazásban a társ is jelen van. A végső magány helyett végső társasság. Másrészt, a kötet itt nem ér véget. De nem enged könnyű utat a következő verscsokorhoz sem. Azt ugyanis a Most című rövid, összegző vers fókusza köré rendezi: „Itt az ideje, hogy múlttá legyen.” – Nem teszi könnyűvé az olvasó útját.

A csokor felütése pedig az Utazás című vers, amely nem kevés utalást hordoz József Attilára. Egyébként is a kötetnek ebben a verscsokrában látjuk leggyakrabban ezeket a fontos utalásokat.

Az utazás, mint az élet allegóriája természetesen a vonat képéhez is kapcsolódik. S ezt recitálja: „kéne valami más.” – Ám ezt a verset megelőzi a felütés: a Gránit című vers ezzel a szentenciával: „Szíved az egyetlen oltár.” – Nem kétséges tehát, hogy ez a verscsokor még mélyebbre visz az emberi sors drámájában, mint azok, melyeken át idáig eljutottunk. –Fájdalmasan precíz, bátor és őszinte építkezés. Nem lepődünk meg a kötet megkomponáltságán. Fabók Endrénél ez nem lehetséges. Nála a kötet is mondat. Összetett mondat, amely tagolható, de mégis egy gondolati ívet épít fel következetesen.

Ez a verscsokor a drámát az idő dimenzióiban helyezi el. Ezt előkészítette mér az említett Hovalettek balladája. Az Utazástól pedig valóban utazunk az időben. Folytatja mindjárt A minden csak forog. „Nincs visszaút…. A felgyűlt anyag most újra kezdi útját a gyökéren át.” Drámai kép ez, melyet vallások és filozófiák ragadtak már meg. Az elmúlásból születő új élet. Az elmúlás elkerülhetetlensége. Az új élet ígérete. Ezt folytatja A régi képeken című versben, erőteljes utalással: „lelkem az ördög sem veszi meg; …. Valahogy minden a végét várja,… nem én; vagyok a régi képeken.”

Ezt a csokrot a Nem mozdulok című vers zárja, mintegy átmenetet adva a következő szakaszhoz is: „Nincs múlt, jövő, csak a most, csak a semmi…”

A következőkben esszenciaként az élet nagy és igen egyszerű bölcsességeit ragadhatjuk meg. A nagy egyben egyszerű, s bölcsesség nélkül ezért megragadhatatlan. Lapozzunk hát tovább!

„Igyekezz, hogy lassú maradj! Sok időt vár el tőled a lelked…”

Megrendítő a Ma győztél című vers: „Világot készültél hódítani, és ma győztél, ha a vécéig elérsz…?”

Elesettnek, gyengének lenni olyan iskola, ami súlyos leckét ad az életről. Megváltozik a dolgok súlya, fontossága, lényege. Így szól ki egy hang a tolószékből: „Addig járj, amíg tudsz!” – Hányféle értelmezése is van ennek az egyszerű mondatnak? – Csakis úgy vagyok hajlandó érteni, hogy amíg képesek vagyunk járni, tenni, - addig tegyük! – S míg itt rezignáltan arról ír, ahogy a testet gyötri a fájdalom és a tehetetlenség, az is felsejlik, hogy járni, tenni, élni még gyenge és elesett állapotunkban is kell. Sőt! Nincs más alternatíva.

Oly egyszerű bölcsesség ez, amit egy szamár is megért: „Róma elbukik, s minden út elmúlásba vezet.”

Ezért is kérdezi a létigékben: „Lettem?” – S míg az Akár a kőben Adyt idézi meg, észrevétlenül tanít az életre: „ne légy egyedül!”

S bár A Véletlen című versben látszólag könnyeden mutatja jelentéktelennek az emberi lét megélését. Mégis megnyugtatja, - vagy elámítja (?) az olvasót a Tavasz című versével. Különdíjas szerkesztői bravúr! De ne engedjünk a megtévesztésnek! Itt azt mondja: „Újra tavasz…” – De melyik értelemben? – Kétségbeesetten igyekszem elűzni a gondolatot, hogy a Minden csak forog értelmezésében gondolja. De én nem engedhetem! Az élet nem tervezhető. Szólnod kell, írnod kell, tenned kell, élned kell, míg el nem fogynak szádból a szavak!

Utoljára frissítve:2017. március 07., kedd 13:18
Ferenczfi János

Pár szó rólam...

Ferenczfi János vagyok. Hatvanhetes. Folyton újrakezdő. Túl egy kudarcos házasságon. - Két nagyszerű fiam van, egy új társam, s szerencsére sok kitűnő barátom. - Egzisztenciám, - mindenkor pillanatnyi....

1985-ben díjazottja voltam a Sárvári Irodalmi Körnek. - Aztán csend. - Kiálltam egy elv mellett, s ez nem volt kívánatos.

A kilencvenes években nem írtam, - eleget. - A Petra Alapítvány vezetőjeként kulturális szervező munkát végeztem.

A kétezres években tagjává váltam a RIM-nek, a Bohém Asztaltársaságnak, A Napsziget Alapítványnak, a Napszél Egyesületnek, satöbbi. - Közben kiálltam néhány elv mellett, ami nem volt kívánatos....

2009. szeptemberétől rádiós műsort indítottam IRKA címmel a Fúzió Rádióban. Ma a Muzsikus Rádióban tevékenykedem, a P_RéS című műsor gazdájaként.

Szerveztem és vezettem pódium beszélgetéseket, irodalmi esteket. Beszéltem megnyitókon, könyvbemutatókon, találkozókon.

Kötetem nincs. - Leszámítva a három nulladik kötetemet, - amelyek rendhagyó pódiumműsorok voltak.

Satöbbi.

Most pedig A Hetedik kitalálásával, megvalósításával, - szerzők és szerkesztők felbujtásával foglalkozom. - Álmodom, s az álmok egy része valóra válik.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned