Logo
Nyomtatás

Találkozásom egy 105 éves asszonnyal
Könyvismertető Petőcz András: Ancika c. kisregényéről

 

Nemrégiben egy 105 éves hölggyel találkoztam. Éppen temették, de ez mit sem veszített érdekességéből. Sőt! Mint megtudtam, két gyermeke, akik már nem kiskorúak, de még eléggé gyermekdedek, most készülnek saját lábukra állni – 70 és 73 évesen még/már ez meglehetősen nehéz feladat…
A sajátságos hangulatú könyv a férfi kisfiú hangján szól végig hozzánk egyes szám első személyben, végigvonultatva bennünket gyermekkorukon úgy, hogy érezteti velünk a szerző, hogy a „gyermek” még valójában nem nőtt fel (ezért is a sajátságos hang és ezáltal hangulat), miközben megismerjük az édesanyát, Ancikát, a főszereplőt, Irmát, a nővért, és a fiút, illetve érintőlegesen az édesapát (róla egy másik regényben ír bővebben a szerző A születésnap címmel, 2006.).
Elgondolkodik az olvasó, amíg egyre előbbre jut a regényben, hogy mennyire társadalmi jelenség a könyvben megírt fikció, hogy a fiatalok ma már mennyire nem mennek ki a „mama-hotelből”, és mire odáig jutnak, hogy magukra maradnak a szülők távoztával, már mennyire képesek az önálló életre. Mennyire tudnak a saját lábukon megállni, önállóvá válni. Egyfajta társadalmi, szociális tükör ez a kisregény. És annak ellenére, hogy lebilincselő, szórakoztató és olvasmányos, mégis riasztó aktuális társadalmi helyzetkép.

Ancika



Holokauszt Emlékközpont, Budapest, 2019. 04.03.

Ferenczfi-Faragó Eszter

Előbb formáltam történeteket, mint ahogyan rajzolni tudtam. Igaz, ennek is, annak is megvolt a rendelt ideje. Ma már azonban csak írok – verseket és novellákat. Az írás nekem nagy kaland. Kicsi gyerekként csak néztem, hogy hogyan lesz a betűből szó, s a szóból mondat, a mondatból történet, érzelem, gondolat. Már  5 évesen álmodoztam róla, micsoda nagy lehetőség a „betűvarázs”. 9 évesen aztán megírtam az első versem, azóta pedig  csak Isten tudja, hogy hányadiknál járok… 
Nem lehet abbahagyni, mint ahogyan a levegővételt sem.
Budapesten élek,. Életemben a hitnek, a családnak és az alkotásnak óriási szerepe van; egyik nélkül sem tudnék élni. Az alkotás – meggyőződésem szerint, ahogyan ezt gyönyörű anyanyelvünk is kifejezi -, adottság, kaptuk Istentől, melyet úgy tudunk „meghálálni”, ha helyesen élünk vele.
Két kötetem jelent meg eddig, egy verses, amelynek címe Hajléktalan angyalok (2012.), és egy novellás kötet, Novemberi levelek címmel (2014.). Sok-sok antológiába, lapba is (pl.Napút, Négy az egyben, stb.) kerültek még be verseim, és prózáim, több pályázaton is sikeresen szerepeltem műveimmel. Készítettek velem kamasz koromban riportot a Petőfi Rádióban, szerepeltem TV interjúban, most legutóbb a Civilhang Rádióban lehetett velem egy beszélgetést meghallgatni.
Gitárművész barátnőmmel egy magunk által felépített műsorral járjuk az országot; olyan helyeken lépünk fel, ahol a kényszerű ingerszegény környezetben némi napfényt tudunk az emberek szívébe lopni a versekkel, zenével. Meglepő módon fiatal egyetemisták is nagy szeretettel fogadták legutóbbi fellépésünket Debrecenben, az egyetemen, és ez igen nagy örömmel töltött el; talán nem hal ki a líra, az irodalom szeretete sem – legfeljebb nekünk, akik írunk és egyben elő is adunk, kell megtalálnunk kreatív módon a fiatal generáció felé az utat, és a módot.
Kisfiam iskolájában a költészet napja alkalmából szerveztem irodalmi műsort, ami meggyőzött arról, hogy az irodalom megszerettetését nagyon pici korban kell elkezdeni, mert ekkor még nagyon fogékonyak a gyerekek a szépre, a jóra (is). Éppen ezért első színdarabomat is nekik írtam, amit nagy sikerrel, 2016-ban mutattunk be, mely egy rendhagyó betlehemi történet, A hiú hóemberek címmel. Álmodom újabb és újabb lehetőségekről. Azért vagyok itt is...

Legfrissebbek a szerzőtől: Ferenczfi-Faragó Eszter

© A Hetedik, minden jog fenntartva.