A tények rekonstruálása

A tények rekonstruálása


Eörsi László 56-os forradalomról írt könyveiről.


Hol tart ’56 elemzése, kutatása Magyarországon?
A bizonytalanság napjainkra sem oldódott fel.
Hol Kádárra emlékezünk jó szívvel, hol Nagy Imrére.



Eörsi László történészi alapossággal és hangyaszorgalommal gyűjti és elemzi az ’56-os forradalom és szabadságharc előzményeit, eseményeit és utóéletét. 1988 óta publikálja kutatásai eredményeit. Az október 23-ai tüntetéstől, a Kossuth téri sortűzön át veszi górcső alá a jelentős helyszíneket és eseményeket városrészről városrészre. Eörsinek - édesapja révén - személyes kapcsolata van ’56-tal. Eörsi István gyermekeként, - mint az egyik elítélt fia - saját életében is átélte a megtorlás következményeit, leginkább az elhallgatást, és „a közrend helyreállítását.”

Idén újabb négy kötettel bővül a városrészek harci eseményeit feldolgozó művek sora. Négy kötetből három a „pesti srácokról” szól. Azokról a felkelőkről, akik Csepelen, Kőbányán és Zuglóban kísérelték megvédelmezni a forradalom vívmányait és a szabadságot és persze a függetlenséget is. A negyedik kötet a Rendkívüli idők, rendkívüli cselekmények Tóth Ilona és Mansfeld Péter története és mítosza várhatóan nagy vihart kavar majd. E két mártír foglalkoztatja leginkább a hazai közvéleményt, és már a kilencvenes években is számos legenda alakult ki róluk, amely a körülöttük kialakult mondakör mostanra már könyvtárnyivá terebélyesedett. A rendszerváltás óta a „pesti srácokat” mindinkább lenyúlta a jobboldal és a nálunk szinte vele egy pályán mozgó szélsőjobb. Az utóbbi másfél évtized óta már szinte teljesen úgy interpretálják, hogy a felkelők a horthysta rendszer (vagy a nyilaskeresztes uralom) visszaállításért fogtak fegyvert. Márpedig a felkelők legalább 90%-a ezt éppúgy nem óhajtotta, mint a rákosista világot. Eörsi arra vállalkozik, hogy segítsen szembenéznünk a múltunkkal. Az ő hőseit többek között Angyal Istvánnak, Dudás Józsefnek, Nagy Imrének, Obersovszky Gyulának, Szabó bácsinak hívják.

A magyar történelemben az emberek sorsa többször került vakvágányra a hatalmat gyakorlók hibájából. Így volt ez a II. világháború előtti, alatti és utáni években is. A németekkel való szakítás után reménykeltő évek következtek, de néhány év után a kezdeti reményeket, a szebb és gazdagabb jövőbe vetett hitet, a várakozásokat csalódás váltotta fel, ami elkeseredésbe, az pedig forradalomba torkollott, mert csak elv maradt a széles néprétegek felemelkedése. A népi demokrácia egy szűk pártelit hatalmát jelentette, a többség alacsony életszínvonalon élt, az állandó osztályharc fenyegetettséget eredményezett. Bárki számíthatott arra, hogy „egyszer majd kérnek tőle valamit”.

1956 őszén feszült politikai légkör uralkodott Magyarországon. Áruhiány, jegyrendszer, alacsony életszínvonal jellemezte az országot, és a nép megelégelte a megaláztatást, a szegénységet és a hazugságot. Ha a tényeket nézzük: az internáló táborok, börtönök, koncepciós perek és a személyi kultusz országa voltunk, észszerűtlen gazdaságpolitikával, ami visszaélt az emberek bizalmával. A vas és acél országát akarták építeni, de célul tűzték ki a gyapottermesztést is. A korszak visszásságai a Tanú című filmből mindenki előtt ismertek.

1956 őszére erősödött az elégedetlenség. Független diákszervezet alakult, több tüntetés is zajlott a szintén elégedetlen lengyelek melletti szolidaritást kifejezve, majd a műegyetemisták követeléseket fogalmaztak meg. A szovjet csapatok kivonulását, szabad választást és Nagy Imre miniszterelnökké választását követelték. Hittek az emberarcú szocializmusban, a demokratikus jogállamban. Hosszú ideig élt a szocializmus idején az ’56-ból örökölt kérdés: „megreformálható-e a rendszer?”

1956. október 23-án, délelőtt még kért a nép, de nem kapott elfogadható választ követeléseire. A délutáni felvonulás tüntetésnek indult, de aznap éjszakára forradalommá változott. Budapest október 23-a éjszakájára a forradalom fővárosa lett. A forradalmak természetüknél fogva kavargóak, az események meglepetésszerűen következnek. 1956 októberében Pest utcáin összeomlott a szovjet típusú pártállam. Gerő Ernő nacionalista jellegű tüntetésről beszélt, statáriumot hirdetett. A forradalom a Magyar Rádió előtti lövések után tört ki. Tele izgalmas törekvéssel, főleg szabadságvággyal.

Ennek a harcnak a nyomolvasója, kutatója Eörsi. Könyveiben sorra veszi a jelentős helyszíneket, amelyek akár egy sorozat darabjaiként is olvashatók, hiszen mindegyikben azonosak a szereplők. Bármikor elővehető tanulmányokat írt, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogyan zajlott a magyar ’56 Pesten és Budán. Az igazság fáklyájával jár, a szereplők és a tanúk lábnyomát kutatva. Kerüli a bulvárszintű kijelentéseket, sőt, bírálja is, vitába is száll a tényeket eltorzítókkal szemben. Az eseményeket Zuglótól Csepelig bogozhatjuk írásaiból.

A színhelyeket tekintve a józsefvárosi Corvin köz a magyar szabadság kultikus helye, itt volt a legnagyobb ellenállási gócpont. Spontán szerveződő csoportok jöttek létre, sokféle ember harcolt együtt, és a fiatal felkelők közt sok volt a lány. A Corvin köziek katonai diadalt is magukénak mondhattak, mikor október 28-án az ellenük indított támadást visszaverték. Hiába volt óriási a túlerő, a fegyverzetbeli különbség, de a szabadságharcosok leleménnyel pótolták a hátrányokat. Jól jellemzi a felszereltség közti különbséget, ha a felkelők puskáját és a szovjetek dobtáras géppisztolyát összehasonlítjuk, de a pesti srácok a kilátástalan helyzetben sem hátráltak meg. Hírük túllépte a határokat, Amerikában, 1956-ban a pesti srác lett az év embere. A forradalom központi alakjai ők, de mellettük a vívmányok eléréséhez szükség volt a pártellenzékre, a progresszív értelmiségre és a diákságra is.

A Széna téri csoport a második legismertebb felkelőcsoport volt. Méltó párja lett a Corvin közinek, bár ott nem voltak heves harcok. Szabó bácsi vezetésével bányászok, ipari tanulók harcoltak együtt. Sok ÁVH-st és pártfunkcionáriust ejtettek foglyul, és a legnagyobb területet tartották ellenőrzésük alatt. A forradalom leverése után innen is sokan külföldre mentek, sokan bíróság elé álltak, tizennégyet közülük ki is végeztek, a többiekre hosszabb-rövidebb börtönbüntetés várt „a vérben és bűnben” született Kádár-rezsim alatt.

’56 talán vitatottabb kérdése a Köztársaság téri Pártház ostroma, ahol közel 700 ember harcolt. (600 felkelő és 80 védő.) Kádár szerint ott mutatták ki foguk fehérjét a felkelők. Ez szolgált ürügyül a szovjetek novemberi bevonulásához. Erre épült az ellenforradalom mítosza, ennek visszatérésével riogatta Kádár a népet a „gulyáskommunizmus idején a legvidámabb barakkban.”

Nézzük az újonnan megjelenő köteteket!

A kőbányai kötet a fegyveres felkelés X. kerületi alig ismert eseményeit tárgyalja. E városrészben a forradalom csak október 30-án győzedelmeskedett, ekkor a forradalmárok elfoglalták a legfontosabb középületeket, és megindult a társadalom önszerveződése. A november 4-én bekövetkezett szovjet intervencióval szemben a szabadságharcosok napokig eredményesen küzdöttek. A forradalom leverése után számos kőbányai felkelő – így a három parancsnok is – elhagyta az országot, az itthon maradtak közül három ellenállót ítéltek jogerősen halálra, de közülük kettőt kegyelemben részesítettek.

A Zuglóról szóló kötetből megtudhatjuk, hogy Zuglóban már a forradalom első napjaiban gyorsan megkezdődött a társadalom önszerveződése, elsősorban az újjáéledő (1945–1947) Nemzeti Bizottság jóvoltából. Újjászervezték a közigazgatást, így a helyi nemzetőrséget is. A fegyveres egyetemi szervezet, a Forradalmi Egyetemi Zászlóalj sehol az országban nem jutott ekkora szerephez, mint ebben a kerületben. A november 4-én kezdődő szabadságharc elsősorban a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésénél, tehát a VII. és a XIV. kerület határában bontakozott ki. Itt országos szinten is az egyik legeredményesebb ellenállás folyt, amelyben a csikágói nagyvagányok játszották a főszerepet. A megtorlás legsúlyosabban az ő köreiket érte: tizenkettőjüket kivégezték. A zuglói körzetben tíz forradalmárt ítéltek tíz évnél súlyosabb börtönbüntetésre. Tizenegyen – köztük több vezető – hagyták el az országot.

A kommunista rendszer egyik bástyájáról, a Vörös Csepelról írt kötet azt vizsgálja, hogyan élte át a forradalmat. A csepeliek hűségében talán leginkább megbízott a kommunista diktatúra. Mindhiába, pár nap múlva összeomlott a helyi hatalom, bázisaikat rövid időn belül elfoglalták a zsarnokságot végképp megelégelő tömegek. A felkelők különösen a városrész központját és a Királyerdőt vonták ellenőrzésük alá. Bár a régi hatalom átmenetileg visszaszerezte a városrészt, de a politikai fordulat következtében a forradalmárok vették kezükbe az irányítást, és a felkelők nemzetőrökké lényegültek át. November 4-étől e körzetben az egyik legkeményebb, legelszántabb ellenállás bontakozott ki, amely hat napig tartott, és súlyos áldozatokkal – magyar oldalról főleg a lakosság soraiból –, a városrész lerombolásával járt. A novemberi harcok következtében magyar részről összesen 69-en haltak meg, míg a megszálló erők 15–20 főt vesztettek. A kádárista megtorlás során 12 csepeli felkelőt, szabadságharcost ítélték halálra és végeztek ki, mások súlyos börtönbüntetést szenvedtek.

Eörsi a múlt megismertetésének igényével szerkesztette köteteit, hogy ezzel is gazdagíthassuk tudásunkat múltunkról. Történetet ír, mert ez a történészek dolga, a múlt eseményeinek valódiságát ők tudják megállapítani. Ők szelektálnak a történetmondások között, ők mutatják meg az összefüggéseket, ők adnak nekünk elemzéseket. Világunk megértésében segítenek nekünk, hiszen számtalan nyitott kérdés él még ’56 kapcsán is. Törvényszerű volt-e a szovjet katonai beavatkozás? Milyen gondolkodás jellemezte a felkelőket? Tényleg egy jugoszláv típusú harmadikutas elképzelés volt a leginkább jellemző a forradalmárok világszemléletére?

Eörsi a kutató elfogulatlanságával a tényeket sorolja. A korszak eseményeiről, a forradalom napjairól, az okokról és az utóhatásaikról olvashatunk könyveiben. Intellektuális utazásra hív minket, amelyen mérvadó elemzőként vezet bennünket eseményről eseményre. Felidézi a korabeli mindennapok forgatagát. Az értékes dokumentumokkal a forradalom emlékét ápoljuk. Gazdag jegyzetanyag tartozik a könyvekhez, amelyek nagyobb részt a szerző gyűjtőmunkájának eredménye. Hivatkozások sorával egészíti ki a történetírást, ezek adják értelmezésének aranyfedezetét. Eörsi írásait Kosáry Domokos történelemszemlélete vezérli, aki szerint: A történelemnek csak egy objektív valósága van, ez megfelelő szakmai feltételek mellett kielégítően megismerhető.

A történelmet figyelve, történelmi eseményekről szóló iratokat olvasva gyakorta felmerül az emberben, hogy történhettek volna másképp is az események, és utóhatásukat nézve, hihetnénk, hogy napjainkban lehetne másként is. Persze a történelemben, mint ahogy a politikában és az emberi kapcsolatok múltjában sincs értelme a ha kezdetű mondatoknak, ugyanúgy nem lehet rájuk válaszolni, mint a hipotetikus kérdésekre, hiába van róla különféle papírunk.

A most megjelent könyvek egyikében, a Mansfeld Péterről és Tóth Ilonáról szólóban arról olvashatunk, hogy a pártállami tabusítás, agyonhallgatás után miként torzult el, miként vált az aktuálpolitika martalékává az 1956-os forradalom és szabadságharc ethosza. Három bátorlelkű forradalmár, Tóth Ilona és két társa megölt egy besúgónak vélt embert. Ezt az eseményt a cáfolhatatlan bizonyítékok ellenében – bármennyire is szeretnénk – nem tudjuk meg nem történtté tenni. Fontos lenne, hogy szembe tudjunk nézni a múltunkkal. A forradalom legfiatalabb kivégzettje, Mansfeld Péter távolról sem volt gáncstalan szabadsághős, viszont ő a megtorlás embertelenségének, legfőbb szimbóluma.

Az amúgy is bonyolult magyar történelemben ’56 kiváltképp sokszálú magyarázatokkal jelenik meg, ezért itt az ideje ’56 sebeinek gyógyítására, és ezt csak az igazság kiderítésével tehetjük meg. Tartozunk gyermekeinknek is a múlt bemutatásával, hogy a tények ne mosódjanak el. Eörsit az izgatja, hogy értsék a lyukas zászló szimbólumának jelentését.

 

World press. Képek a tudósításokból

World press. Képek a tudósításokból


…… korunk pontos története nem írható meg másképp, csak
ha azoknak az eseményeknek a minuciózus invertáriumából
indulunk ki, amelyek a modern művészet naplóját alkotják.
Pierre Francastel


A szociológiai, társadalomtudományi gondolkodás része lett a művészetnek, így van ez a (mozgó és álló) képek esetében is, és a fikciók által bemutatott világ mellett fontos még a korhű, valóságos tények sora, a dokumentarizmus. A képek segítenek abban, hogy véleményt formálhassunk a világ eseményeiről, tapasztalatot vagy benyomást szerezzünk, hogyan él az ember napjainkban Láthatjuk, milyen szokások jellemzik a különböző kultúrákban élő embereket, miben hisznek, milyen vágyaik vannak, és hogyan fordulnak egymás ellen, ha sérelem éri őket. Az acsarkodástól a mindennapi életért folytatott harcon vagy kellemes perceken át, a tömegpusztításig gyűlnek a képkockák történelmünkben, ezekről szólnak a sajtófotó-kiállítások, hogy láthassuk, a jelenségeknek számos oka van.

Az 1955-ben, Amsterdamban létrejött World Press Photo független szervezet, melynek célja az információ szabad áramlásának támogatása a sajtófotó és a dokumentarista fotográfia révén. Idén 128 ország 5775 fotográfusa 82951 képet küldött be a versenyre. A szakma jeles képviselőből álló zsűri 21 ország 42 fotográfusát díjazta nyolc kategóriában. A World Press Photo pályázat a világ legjelentősebb sajtófotó bemutatója, a fotóriporterek és a dokumentarista fotográfusok számára ez a legjelentősebb nemzetközi megmérettetés. A pályázat díjnyertes és legizgalmasabb felvételei egy utazó kiállításon vesznek részt. 45 ország száz városába jutnak el. Szeptember-október folyamán az állomás Budapest, a Néprajzi Múzeum elnevezésű megállóban. A World Press Photo egyértelműen elutasítja a szólásszabadság korlátozását. Ha valamelyik helyszínen az anyag egy részét – akár egyetlen fotót – megpróbálják eltávolítani, ott nem nyílhat meg a kiállítás.

A világ vizuális kultúrájában, képi megfogalmazásában, a fényképezésben évtizedek óta jelentős szerepet játszottak magyar fotósok, elméleti szakemberek. Moholy-Nagy mellett a dokumentarista Robert Capát említhetjük, de világhírre tett szert André Kertész is. A mostani kiállítás alkotói az ő hagyományaik alapján szemlélik a világ eseményeit, úgy rajzolnak a fénnyel, ahogy ők. A fotó információközvetítő médium, szelektálja az adatokat, a valóságból vág ki szeleteket. Barthes szerint a fotográfia mítosza arra való, hogy összebékítse a valóságot a társadalommal. A kép informál, ábrázol, meglep, jelentést ad valaminek és kedvet ébreszt valakiben.

A magyar származású Joseph Pulitzer által alapított Pulitzer-díj 100 éves történetében először magyar fotósok is megkapták a szakma talán legrangosabb elismerését. Balogh László és Szabó Bernadett, a Reuters két hazai fotóriportere a menekültválságról készített képeikkel kerültek a hírfotó kategóriában győztes Reuters csapatába.

A mostani pályázat legtöbb képe az egész világot érintő témáról szól: a menekültválságról. Ezzel foglalkozik a 2016-os kísérő kiállítás is Emberár – A modern népvándorlás szemtanúi címmel.

Az év sajtófotója címet Warren Richardson, ausztrál fotós képe kapta Az új élet reményében című alkotásért, amelyet a magyar-szerb határon készített, Röszke mellett 2015 augusztusában. A körülményekre való tekintettel Warren nem  használhatott vakut, az eseményt mindössze a Hold fénye világította meg. Az alkotásért a fotós az április 25-i amszterdami díjátadón 10 000 eurós pénzdíjat és a főtámogató Canon vadonatúj DSLR gépét vehette át. Az emberábrázolás-portré kategóriában a szlovén Matic Zorman kapta az első díjat, a képen regisztrációra váró gyerek látható esőkabátban a dél-szerbiai Presevo regisztrációs táborában. Megrázó kép, ahogy a határrácsot szorító gyerek arca előtt hajlik a nejlon. Más gyerek az ablakon néz ki, de az ő kilátásai egészen mások, sokkal bizonytalanabbak.

A kiállítás elsődlegesen a menekülthullámról számol be, de elárvult orángutánkölykökkel is találkozhatunk, elefántcsontagyarat áruló fiú is szembenéz velünk, aztán a mindig izgalmas sportképek is ámulatba ejthetnek, most szinkronúszok mozdulatai és egy síbaleset drámaisága kapcsán, de a szíriai bombázások során lerombolt házakat is láthatjuk. A szétlőtt épületekről készült brutális fotósorozatok úgy hatnak, mint a gyötrő álomképek. A rendkívüli hírekben a párizsi Charlie Hebdo elleni támadás kapcsán lezajlott szenvedélyes tiltakozás képei is megjelennek. Korunk egyik örökzöld témája az amerikai feketék elleni erőszakos rendőri intézkedések újra és újra előkerülő problémája, hiszen nagy a bizonytalanság, a bármikor bárki lőhet elve gyakran keríti hatalmába a rend őreit.

A korunk kérdései sorozatban egy melegpárról láthatunk intim és szép képet, mint ahogy az ebola-vírus áldozatai is feltűnnek, aztán a észak-koreai diktatúra egységet hirdető felvonulása fotói kapcsán kutathatunk saját emlékeinkben. Illiberális társadalmi helyzetben az agoráról a város peremére szorulnak a fontos kérdések, a vélemények és a tények. A drónnal készült képek elvezetnek minket a ködben úszó város fölé, hiszen a kép egyszerre technikai és intellektuális is. Az emberi élet múló körülményeit az ukrán háborúban készült képek idézik fel. Az ember védtelenségét a szexuális erőszak áldozatain és a női önrendelkezés jogától megfosztottakon láthatjuk, de ide sorolható a láncon tartott tanuló szenegáli talibét fiú is.

Megrázó és ijesztő képekben nincs hiány. Fenyegető, ahogy felhőcunami leselkedik Sydney fölött a tengerparton napozókra, és igazán szörnyű az összeégett testű iszlamista katona bőre. A társadalmi formációk liánja között élő emberek szerteszét fröccsenő sorsa, teste bizonyítja, hogy a multikulturális gondolkodásmód, a megértés és a liberalizmus értékrendje nem tartozik a sokak által választott életszemlélet közé. Emberek rács mögött, sínek között, a mocsárban, a nyílt tengeren lélekvesztőben, drótok, pengék között, és ahogy mennek és mennek vagy a naplementében, vagy éjjel, hóban, fagyban, félelem és gyűlölet között, aztán fedél nélkül, ponyva alatt pihennek, vagy lerogynak a határvadászok lábai elé. A képek mentik a pillanataikat, őrzik a hozzájuk tartozó történeteket, eseményeket, hogy tárgyilagos legyen a tájékoztatás.

A közelmúltból gyűjtött tapasztalatainkra jellemző, hogy világunk kétségekkel teli, gazdasági és értékrendi válságban van. Nehéz eldönteni, hogy demokrácia van-e vagy a bürokrácia uralkodik, pénzügyi machinációk történnek-e gazdasági tervezés helyett, és nő-e a szegénység, szakértők helyett pártkatonák vezetik-e életünket? A fotó a tér és az idő vékony szelete, a képek kormányozzák a világot – ahogy Susan Sontag, a fényképezés elméletének nagyasszonya fogalmaz.

Nem véletlenül övezi évek óta nagy érdeklődés a sajtófotó kiállításokat, mert a szemnek szóló bizonyíték a leghatásosabb segítség a világ megértésben. A szavak ráérnek várni, a képek nem. Ha nem jók a képeid, nem voltál elég közel – mondta Robert Capa. Az idei gyűjtemény szerzőiről elmondható, hogy elég közel voltak az eseményhez, és nem csak fizikailag.

Festő a Róma-hegyen

Novák Imre Festő a Róma-hegyen

Rippl-Rónai Józsefről



Élete nagy részét a kaposvári Róma Villában töltötte Rippl-Rónai József, az otthoni környezet és az intim családi atmoszféra festője. Az egykori birtok szobái a művész saját bútoraival és nyolcvan képével rendezték be, így hűen őrzik az eredeti állapotot.

Minden festő potenciális támadója, rombolója a hagyományoknak. Volt, aki meztelenséggel, frivol mozdulatok ábrázolásával, volt, aki félelmetes vagy eltorzított alakokkal, szétesett testekkel, a mindennapi élettől távoli, mesés, álombéli figurákkal, vagy csak egymásba folyó színekkel, formákkal támadt. Rippl-Rónait a színek varázsa ejtette rabul, és a posztimpresszionista és szecessziós törekvések legjobb magyarországi képviselője lett. Gazdag színvilág, stilizáló vonalak és dekorativitás jellemző műveire. Nem csodálkozunk a színek iránti vonzalmán, mert a szín az életerő része, mint a levegő, vagy a víz. Színes ruhákba öltözünk, virágokat nevelünk a kertben, és díszes csokrokat rakunk az asztalra. A nők festik az arcukat, még ételeinket is színes fűszerekkel ízesítjük. Házainkat kívül-belül festjük, így növelhetjük vagy csökkenthetjük tárgyaink, épületeink nagyságát és a köztük lévő távolságot.

Rippl-Rónai 1861. május 23-án született Kaposváron. Édesapja Rippl József a szakmunkásképző elődjének, az úgynevezett a Czigli-iskolának volt igazgatója, a város köztiszteletben álló polgára. Édesanyja Knezevich Anna Paulina katolikus leányneveldét vezetett. Saját megfogalmazása szerint amolyan félvér családból származott, mert ősei apai ágon földművesek, anyai ágon ősi nemesi sarjak voltak.

A családnak négy fiúgyermeke született. József volt az elsőszülött, a négy gimnázium után gyógyszerész, azután úri gyermekek házitanítója lett a Zichy-családnál, majd kora jeles festője. A következő testvér Ödön, vasutas-állomásfőnök lett, és József művészi ambícióinak legfőbb anyagi és erkölcsi támogatójaként vált ismertté. Modern képgyűjteményével a kaposvári múzeum alapjait gyűjtötte össze. Lajos testvérük pénzügy-igazgatási számvizsgálóként kereste kenyerét és a szűkebb család örömére hegedűn játszott. Sándor, a legfiatalabb, az Operaház énekese volt, de József nyomán Ödön és Sándor is rajzolgatott.


Rippl a gyógyszerész évek után, festészeti tanulmányokat folytatott a művészet akkori egyik fellegvárában, Münchenben. A Müncheni Akadémián Diez és Herterich élőmodelles osztályának növendékeként tanult három évig, aztán Párizsban Munkácsy Mihály segédje lett. Az öregedő mester mellett gyorsan elsajátította a stílusát, így Munkácsy hamarosan a fiatal segédre bízta a kereskedők által keresett, sikeres képeinek másolását. Eladás előtt ezeket a mester csupán néhány ecsetvonással vagy pusztán kézjegyével hitelesítette. Rippl különösen a polgári szalonzsánereket reprodukálta és variálta ügyesen, azt a képtípust, amelyben müncheni évei alatt ő maga is jártasságot szerzett.

Párizs rá is nagy hatást gyakorolt. A Nabis (Próféták) festőcsoport tagjait alakulásukkor ismerte meg, s többször is részt vett kiállításaikon. Barátja, James Pitcairn Knowles, skót festő mutatta be Aristide Maillolnak, akivel szintén közeli kapcsolatba került. A kilencvenes években járt Gauguin és Cézanne műtermében. Párizs akkor éppen újabb művészeti lázban élt, az impresszionizmust friss jelszavak váltották fel. Cézanne, Van Gogh és Gauguin már nem elégedett meg az optikai benyomás rögzítésével, helyette a szubjektív látomásnak és a változatlan képi törvényeknek kívántak formát adni.

Rippl kapcsolata a Nabikkal 1894 után fűződött szorosabbra. Ekkor mutatta be a Mars mezei szalonban Öreganyám című képét. A szürkés-barnás tónusokban készült festmény kifinomultan rezignált koloritja, puritán miliője, az alak minden  sallangot mellőző, eszköztelen megjelenítése nagy feltűnést keltett a kiállítás kritikusainak és művészeinek körében. A Le Soir műbírálója Baudelaire kis öregasszonyaihoz hasonlította képét, mondván: Ez az erőteljes kép az öregség végtelen szomorúságának költészetéről énekel.

Stílusa leginkább a fauvizmushoz és a pointillizmushoz hasonlítható, színes foltok között finom árnyaltokat festett lágy vonalakkal, de a képeken időnként tarka rikító színek is megjelennek. Az intenzív, tiszta színek használata erősítik a festménynek a Fauve-ok stíluseszközeivel való rokonságát, de velük ellentétben Rippl megőrzi a színek statikusságát. A színek nem átmenetben kapcsolódnak egymáshoz, hanem világos és sötét foltjaik mintegy szembeszegülnek egymással. Malonyay Dezső szerint a festő uralkodik a szín által gerjesztett hangulatai fölött.

A párizsi képzőművészeti sajtó magasztalta Rippl festői szenzibilitását, visszafogott lélekelemző hajlamát, rafinált egyszerűségét. Arséne Alexandre például jellegzetes szimbolista képzettársítással a simogató álmok mágiájáról beszélt, és egy vérbeli szinesztéziás hasonlattal úgy fogalmazott: A benyomás művészete ez, inkább zenei, mintsem plasztikus.

A magyar közönség 1900-ban látta először műveit nyilvános kiállításon, az akkor már Rippl-Rónai néven alkotó művészt. Először képes folyóiratokban jelent meg polgári és népi tárgyú zsánerképeivel. Finom pasztell technikával festett. A művészi kifejezés érdekében merész formai, stílusbeli újításokra vállalkozott. Festészete a lírai érzések forrásvidékéről származik. Művein bemutatja a kisváros életét, ez leginkább a Piacsek bácsi sorozaton látszik. Kialakította sajátos stílusát, amit kukoricásnak nevezett, ennek lényege: az olajfestéket vattaszerűen, foltonként hordta fel kartonpapírra. Az enteriőr–korszak képein szobabelsők intim világába helyezett kisvárosi embertípusok, stilizált karakterek láthatók, mint a Mózes–szakállú édesapja, a nagyorrú Piacsek bácsi, migrénes fiatal hölgyek, rokongyermekek lettek Rippl-Rónai képeinek szereplői. E képeken kezdett magára ismerni a magyar közönség.

A mindennapok művészete is izgatta. A festészeten kívül üvegablakok tervezésével és készítésével is foglalkozott. Ő csinálta az Ernst Múzeum nagyméretű üvegablakát. Alapító tagja volt a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre csoportnak, és részt vett a Nyugat mozgalmában is. Első (és egyetlen) nagyszabású iparművészeti megbízását egy magyar arisztokratától kapta. Gróf Andrássy Tivadar Rippl-Rónai első budapesti önálló kiállítása nyomán, 1896-ban bízta meg budai palotája ebédlőjének berendezésével. Rippl-Rónai a tervezést illetően szabad kezet kapott és az anyagiak sem korlátozták munkáját, így lehetősége nyílt egy teljes, stílusában egységes enteriőr megalkotására. Elképzelése szerint a bútorokat, az üvegablakokat, a hímzett szőnyegeket, a porcelán étkészletet és az üvegpoharakat azonos jellegű virágmotívumok díszítették. A szecesszió síkszerű dekorativitása, élénk színezése, erőteljes kontúrozása, lendületes vonalritmusa megteremtette a szoba bútorainak és használati tárgyainak vizuális egységét – ahogy ezt Révész Emese művészettörténész írta. Az Andrássy-ebédlő – amelynek rekonstrukciója szintén látható a kiállításon - a korszak magyar művészetének úttörő jelentőségű egységes szecessziós enteriőrje volt.

Rippl-Rónai 1908-ban 10 holdas birtokos gazda lett. A későbbiek során még négy hold szomszédos szőlőt és szántót vett hozzá. Tehenet, birkákat, lovat, szamarat, baromfiakat, méheket, kutyát és pávát tartott. A gazdasági intéző Hegedűs György volt. Ám a jövedelmező gazdálkodás helyett a vendéglátás örömeinek hódolt a ház ura. A művészi értelemben nagyon termékeny festőművész a korábbi évek nyarait rendszerint egy módosabb barátjánál – Kunffy Lajos festőművésznél Somogytúron, gróf Somssich Gézánál Vóta-pusztán, valamint Körtvélyesen töltötte. Ezután már ő nyaraltatta barátait. Medgyessy Ferenc szobrai 1913 óta ma is megtalálhatók a kertben. Ady Endre, Móricz Zsigmond látogatásáról híres történetek íródtak. Kiemelve Adyt, ő a legporosabb városok közé sorolta Kaposvárt, ahol még nem dőlt el, hogy város legyen-e vagy falu. A festőkollégák közül Márffy Ödön, Galimberti Sándor, Kunffy Lajos, Bernáth Aurél, s a  vészettörténész Petrovics Elek és Meller Simon is éltek a kedves vendéglátással.

Rippl-Rónai francia felesége Lazarine és annak elárvult unokahúga Anella, Rippl bácsi, a művész édesapjának unokatestvére és egy szakácsnő voltak a villa és a gazdasági épületek lakói. A vincellérházból lett a műterem, ám a festőállvány legtöbbször a parkban állt. Általában minden vendég modellként szolgált a képeihez. 1910-ben egy Fenella nevű, szépen éneklő és gitározó angol cigánylány, a kukoricás stílusú képek kedvelt aktmodellje volt. A dal, a zene, a szőlőben megtermett bor, fontos vendégmarasztaló tényezővé vált. Rippl maga is zongorázott, de gyakran meghívták a gimnázium egyik nagyon szépen zongorázó tanárát, Novák Józsefet, aki Grieg, Chopin, Schumann és Liszt műveket játszott.

Az első világháború kirobbanásakor Franciaországban volt, és mivel ellenséges országból érkezett, internálótáborba került. Maillol és Maurice Denis közbenjárására került ki onnan. 1915-ben tért haza Kaposvárra, a Róma-villába.

Fülep Lajos szerint: Rippl volt az egyetlen, aki friss, eleven vért hozott a magyar piktúrába, s idehaza ő egy személyben minden volt, ő volt a magyar piktúrának Cezanne-ja, Gauguin-ja  még az is, amit jobb értelemben vett impresszionizmusnak lehet nevezni, még Vuillard, Bonnard stb. is. Ő egymaga volt a reakció az akadémiával és Nagybányával szemben, ő maga jelentette nálunk azt az arisztokratikus mozgalmat, amely a naturalizmus hűhója mellett csendben a legnagyobb meglepetéseket készítette elő.

A két posztimpresszionista művészhez való viszonyáról Rippl-Rónai így ír: Gauguin és Van Gogh... ők ketten azok, akikhez - bár más utakon haladtam - végeredmény gyanánt látszólag talán legközelebb jutottam a művészi rokonságban. Van köztünk bizonnyal hasonlóság, pedig egyikünk sem kereste azt (...) Egészen más Gauguin Noa-noaja, mint a Van Gogh Napraforgója, vagy a Piacsek bácsi apámmal a vörösbor mellett.

A kiegészítő és az ellentétes színek egymás mellé helyezésének elve színkezelésének egyik fő sajátossága, ezt Rippl minden kukoricás képén használja. Erről az elképzeléséről így írt: El kell dobni a mástól, bárkitől tanult technikai elméleteket, s a lehető legegyszerűbbre kell redukálni magát a technikát. Abból áll ez, hogy színeket egymásra semmi körülmények között nem rakunk. Minden szín megvan a tubusban, csak ki kell belőle venni úgy, ahogy van - mindig gondosan törődve az egységes stílussal -, csak rá kell tenni a vászonra. De oda, ahová való! De úgy, hogy ott maradhasson!

Rippl-Rónai mindent alárendelt a színnek, mert a felület síkjának hangsúlyozása összeegyeztethetetlen az arckifejezés pszichológiai játékával. Apjához fűződő kapcsolatának mélységét fejezi ki az arcon alkalmazott differenciált szín- és  ecsetkezelés, s a festő itt teljes mértékben kiaknázza a színek, különösen a krómsárga és a fény hatóerejét. Emlékezéseiben erről így ír: Igen megszerettem a skarlátvörös zsálya s a piros szimpla muskátli mellett a tiszta fehér színű virágokat, de még jobban a krómsárga cíniákat. Ennél a sárgánál melegebb, hogy ne mondjam forróbb színt nem ismerek (...) A falak színei közt is ezt az egészen világossárgát szeretem a legjobban: az egyik oldalán csupa-ablak műhelyem falai is ezzel vannak befestve, sőt még ilyen szobában alszom is.

Az igazi festők képei egymással összefüggnek, tartalmukban és színvilágukban is, de látásmódjukban is összekapcsolódnak. Így van ez Rippl-Rónai képeivel is. Festményein a családi környezet összefogja a kompozíciót. Az Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett című képen a kettős portré és a zsáner műfaja ötvöződik. Mindkét műfaj a reneszánsztól kezdve jelentős hagyományokkal rendelkezik, de együttes alkalmazásuk meglehetősen ritka. Pontosan megfelelő ikonográfiái előzményt vagy párhuzamot keveset találhatunk, a két műfaj kombinációja azonban szoros kapcsolatban áll a XIX. századi francia festészettel. Ezen a művön semmi sem esetleges, a színek, a figurák ezt az egységet szolgálják. Piacsek bácsi alakjában és az élénksárga háttér síkszerű megoldásában már a széles ecsetvonásokkal létrehozott pöttyöket, színfoltokat láthatjuk. Azonban sem az itt megjelenő, új technika, sem a harsogó színek használata - sárga fal, égő piros terítő - nem az öncélú dekorativitás, hanem a szigorú kompozíció kiegyensúlyozottságának elemei. Így kerül kiegészítő színként a sárga háttér mellé az egyik oldalon a kék csíkos karosszék, a másikon a zöld bútorhuzat foltja. Hasonló kompozíciós szerepe van az asztalon álló boroskancsónak és a két pohárnak.

Apám és Piacek bácsi vörösbor mellett


Nem Rippl-Rónai volt az első, aki a kettős portrét ötvözte a zsáner műfajával. Ez a megoldás mindenekelőtt Degas Nagybácsi és unokahúg, Toulouse-Lautrec A la mie és Cézanne Paul Alexisz felolvas Zolánál képeinek hatását mutatja.

Más képeket tekintve, a Vörös ruhás lány című gobelinhez készült előtanulmány. A beállítás érzékisége, légies könnyedsége, a kéztartás artisztikuma, eleganciája ragyogóan jeleníti meg a századvég szépségideálját. Az olajképen szereplő lány fehér ruhájában a szűzies tisztaságot jelképezi. A Népünnepély kép témája egy rituálisan vissza-visszatérő esemény. Ábrázolásakor a formák és színek leegyszerűsödnek, a gömbölyded alakok sárga és kék hullámzása vidámságot sugall. A kép jobb alsó szélén "félbevágott" alakok ezt a dinamikát fékezik le, megszilárdítják a szigorúan megtervezett kompozíciót.

 

Karcsú nő vázával

A Karcsú nő vázával című alkotással egy időben készült a Kalitkás nő. Témájuk is hasonló: karcsú, elegáns nő szenvtelen képe. A legszembetűnőbb a nő arcának, kezének és a kalitkának kontrasztja a háttérrel és a nő ruhájával. Itt már funkciót ad a modell mozdulatának, megszünteti a síkszerűséget és visszafogottan ugyan, de megjelenik az enterieur is. A Kuglizók című állapotképe ködös vasárnap délutáni elfoglaltságot örökít meg, egy kispolgári szórakozást. A kép témája, színvilága, meleg, barna árnyalatai, ködös tónusai, a mozgás lassúsága, a dinamika hiánya az elmúlás gondolatát idézik.

Festési folyamata a távol-keleti művészek alkotói metódusára emlékeztet, amelyben a kép rögzítését hosszú meditációs szakasz, intellektuális felkészülés előzi meg. Ritkán fogtam még «azonnal» festéshez, ha képet akartam csinálni. Ezt a munkát a tisztán lélekbeli, a «tanulmányozás» előzi meg, leggyakrabban minden rajzolgatás nélkül, de néha rajzolgatással, a dolgoknak már papiroson való keresésével. Mindaddig, míg kívülről tudom, látom, milyen lesz a kép. Amikor tehát a pemzlit kezembe fogom, vagy a pasztelles skatulyát kinyitom, akkor a modell már tulajdonképpen csak mint emlékezetem vagy impresszióm támogatója, az esetleges tévedések korrektora szerepel – összegezte munkamódszerét.

Festési folyamata a távol-keleti művészek alkotói metódusára emlékeztet, amelyben a kép rögzítését hosszú meditációs szakasz, intellektuális felkészülés előzi meg. Ritkán fogtam még «azonnal» festéshez, ha képet akartam csinálni. Ezt a munkát a tisztán lélekbeli, a «tanulmányozás» előzi meg, leggyakrabban minden rajzolgatás nélkül, de néha rajzolgatással, a dolgoknak már papiroson való keresésével. Mindaddig, míg kívülről tudom, látom, milyen lesz a kép. Amikor tehát a pemzlit kezembe fogom, vagy a pasztelles skatulyát kinyitom, akkor a modell már tulajdonképpen csak mint emlékezetem vagy impresszióm támogatója, az esetleges tévedések korrektora szerepel – összegezte munkamódszerét.


Élete végén a magyarországi körülmények azonban nem nagyon kedveztek Rippl-Rónainak. Nem kapott állami megbízásokat. Az általa védelmezett fiatal, modern művészgeneráció elfordult tőle. A téli hónapokat Budapesten töltötte. Ott festette híres pasztell arcképeit a Nyugat folyóirat íróiról: Babitsról, Szabó Lőrincről, Móricz Zsigmondról és a lipótvárosi szépasszonyokról. Életenergiája fogyott. Egyik modellje, Zorka iránt fellángolt érzései már nem az intim, hanem az eltitkolt kapcsolatáról vallanak.

Agyvérzéssel kezdődött a betegsége. A balatonfüredi szívkórházból való hazaszállítása után szélütés érte, tüdőgyulladást kapott, végül vese-elégtelenség okozta a halálát 1927. november 25-én. Sírja a kaposvári Keleti temetőben van.

Kaposvár díszpolgáraként a Városházán ravatalozták fel, sírjánál a kultuszminisztérium képviseletében Petrovics Elek, a Szinyei Merse Pál Társaság nevében Csók István és a művészbarátok nevében Márffy Ödön mondott beszédet. A Nyugat lapjain Kernstok Károly, az ifjú művésznemzedék vezéregyénisége e szavakkal búcsúztatta festőtársát: 

Szép férfi volt, sötét, nehéz járású, magam előtt látom fekete hosszú bundájában, asztrakán süvegében, havasan, módosan, amint feltűnik alakja. Megjelenése látványosan szép volt, mintha a Balaton és Bakony romantikája lépett volna be a pesti kávéházba. Csöndes jellegű természet, a tréfát csak intimen szerette, nem volt lelkes beszédű, s bár harc volt egész élete és munkája, ritkán támadott… inkább félreállt a dolgok útjából, fejét behúzta subájába, várt, tudta, a szél, a vihar, az ármány elmúlik – ő megmarad örökre.

Kosztolányi így írt róla: Rippl-Rónai több mint szakember, több mint nagy festő. Azt, hogy író - az írók közt is kiváló - tudom emlékiratai óta, s szívem mélyén állandóan érzem, hogy költő, varázsos, szeszélyes, boszorkányos, olyan, amilyen kevés él ma a föld hátán. Miért nem ír apró, japáni verseket is? Sárgát, halványlilát, kéket. Madár kóvályogna bennük, a víz fölött, örök délután sütne a piros abroszra, köd libegne, élően, a haldokló fák fölött. Képei beszélni, sírni, rajongani akarnak, szavakat keresnek mibennünk.

Lazarine asszony a Róma-hegyi házban még húsz évig élt magányosan. Az őt követő örökösök kegyelettel megőrizték a ház bútorait, relikviáit, amelyeket dr. Martyn Róbert, a hegyi doktor adott múzeumi ajándékul.

Rippl-Rónai mintegy tízezer művet alkotott, azonban ezek egy része megsemmisült, sok képe pedig Amerikában, vagy ismeretlen helyen található.

A Rippl-Rónai képek a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum tulajdonát képezik. A nyolcvan darab mű betekintést enged Rippl-Rónai minden festői periódusába. A földszinti szobákban az indulás éveinek és a párizsi 13 év változatos, nagyszerű  kísérleteinek alkotásait láthatjuk. Az emeleti előtérben a dél-franciaországi Banyulsban festett tájképei vannak. Az emeleti középső szoba a kukoricás képek bemutatására szolgál, az oldalsó szobákban családtagokról, barátokról festett pasztell arcképek láthatók. Vitrinek őrzik a művész kitüntetéseit, iparművészeti alkotásait, személyes tárgyait, dokumentumokat. A különálló műteremben Rippl-Rónai festőállványa, festőfelszerelései, pasztelljei, s a falakon sok dokumentum-fényképen követhetjük nyomon életének eseményeit.

 

Reflexió a Reflexióról – Gondolatok Partmann Tibor új kötete kapcsán

Reflexió a Reflexióról – Gondolatok Partmann Tibor új kötete kapcsán



Partmann Tibor legújabb kötetét igen jó szívvel ajánlom a lírát kedvelő olvasó figyelmébe. Noha a szerkesztés egyes részleteivel nem értek egyet, - attól még ez a kötet kiemelkedően egységes, átgondolt, - s színvonalában szinte töretlenül magas igényt tükröző.

Partmann Tibor harmadik (vagy két és feledik?) kötete egyébiránt a Holnap magazin (Bakos József) kiadásban jelent meg. – Ezzel a HM ismét fontos lépést tett a maradandó irodalom népszerűsítése terén, amely a kiadó reputációjára is pozitívan hat. – A Bakos József által létrehozott közeg, - s különösen annak online felülete ugyan inkább közösségi tér, ám erénye, hogy immáron egy évtizede sok jóérzésű ember találja meg ott a társaságát. Ennek megfelelően az online felület irodalmi kínálatában sok olyan mű szerepel, amelyet más szerkesztők nem engednének át, - ugyanakkor ez az engedékenység jó célt szolgál. – Szigorúan bírálni pedig ott vannak A Hetedik szerkesztői…

Maga a kötet előszót nem tartalmaz, - illetve, az előszó helyén a Reflexió című vers áll.

„Minden árnyízű simogatásra a
Gyanú a gerincen felfelé oson,
A reflex élesedik ekkor; hisz az
Idill csendjéből szilárdul a pofon.”

Az egész kötetet áthatja ez a gyanú, ez a reflex. – Igyekszünk széppé tenni, vagy legalább szépnek látni a világot, miközben a nyers valóság szinte embertelen. – Ennek a feszültségnek az értő ábrázolása úgy vonul végig a köteten, mint egy jó séf igényessége az étlapon.

A kötet másik fontos összetevője, hogy a szöveggondozás feladatát Fabók Endre látta el. Fabók Endre fiatalember, de sokat tapasztalt költő. Kötetei, performanszai, megnyilvánulásai sokkal nagyobb figyelemre érdemesek, mint amiben a nagyérdemű eddig részesítette. – Az őt ismerők köre azonban tisztában van azzal a csontig ható őszinteséggel, amivel a dolgok lényegét keresi: nem csupán jó válaszokat, - de a jó kérdés okát is. – Endre számos szövegében jelenik meg az a megközelítés, hogy a mindennapok pici részleteiből, mint mozaikokból rajzolja ki az igazán mély igazságokat. Mint ha a szürke hétköznapok jelentéktelen darabkáiból lehetne mesterműveket létrehozni. – És lehet! Ennek bizonyítéka Fabók Endre munkássága, s immár Partmann Tiboré is.

Tibort nem oly rég épp Endre ajánlotta a figyelmembe, - s így tudomásom van arról, hogy munkakapcsolatban állnak, melyet mindketten szívesen vállalnak. Úgy látom, Tibor részint Endre mentori támogatását élvezi, - de mégis szuverén alkotó. Ez a kapcsolat nem korlátozza egyiküket sem, de növeli az alkotásban megmutatkozó intenzitást. – A Fabók Endre írásait ismerő olvasók gyakran felfedezik majd azt a hangütést, - az említett mozaikok értő kezelését, ami – másként ugyan, - de Endrének igazán a sajátja.

A kötet több részre tagolódik. S itt merül fel az én dilemmám, - vagy különvéleményem. A kötet háromnegyedét a „Tölgyfalevélen átrozsdált sugarak” című fejezet tölti ki. Ezt a részt azonban önálló kötetnek tekintem. A következő fejezetek kapcsolódása ehhez a részhez laza. – Úgy értem, ha egy alkotó egy időszakát megragadjuk, akkor bizonyos gondolatok erőteljes jelenléte szinte minden alkotásában felismerhető. Ugyanakkor, az egy időszakban született művek nem feltétlenül kapcsolódnak össze egy kompozícióvá. – Azt értem, hogy a további írások olyan kisebb egységeket alkotnak, amelyek magukban nem töltenek meg egy kötetet, - de a számomra a szerkesztői döntés, ami ezeket összefűzte, kompromisszumosnak tűnik. – Az olvasó természetesen nem vesztese ennek, hiszen izgalmas művek kaptak helyet a kötet végén is.

Az első szakasz egyik kiemelkedő alkotása ott áll mindjárt a kötet elején. A Rekviem őszelőn című vers minden tekintetben dicsérendő. Nem bölcsészeknek íródott, - tehát bárki azonosulhat vele. Stílusa, ritmusa, hangulata, képei és gondolati íve szép egységet alkot. Talán csak a rímek laza kezelése lehet ok arra, hogy hibát találhasson, aki elszántan keres. – Igen, a rímek valóban elnagyoltak. Páros rímek, de szabálytalanok. Ezt ellensúlyozza a magas és mély hangrendű szavakból építkező sorok váltakozásának zenéje.

A következő vers, a Visszhang is említést érdemel, mégpedig a gondolat miatt, amelyet megragad.

„Nem a mély visszhangzik engem – én visszhangzom őt.” – Látszólag a művész helye ez a világban. Valójában az emberé. E gondolatot folytatja, - vagy ragadja meg máshonnan a Várlak című vers.

A szerző életkora csupán annyiban lepleződik le, hogy a mai tv-pop kultúra aktuális semmiségei is felbukkannak motívumként a versekben. Ilyen a Szentinel, illetve néhány olyan mű, ami a televíziók aktuális magas nézettségű műsoraira utalnak. – Kockázatos az aktualitás intenzív alkalmazása, mert a profánba ránthatja a művet, - a mélyebb jelentésről elterelheti a figyelmet. – Ezt a problémát csak igen jó arányérzékkel lehet megfelelően kezelni. Az esetek többségében sikerült.

A korábbiakban emlegettem Fabók Endre hatását. – A Mindegy című vers ennek igen jó példája. A „Mintha…” kezdet arra ad alkalmat, hogy a hétköznapok kulisszái között tegye föl az élet nagy kérdéseinek némelyikét. – Nem fedem fel. – Tessék elolvasni. Ám, ha már itt tartunk, az Igazán Tél szintén ezzel a módszerrel él.

Feltétlenül említést akartam tenni a „Variációk egy témára” ciklusról. A cím talán utólag született, szerkesztői késztetésből. A fa, a fák, mint motívum igen fontos az utóbbi évtizedek költészetében. Hasonló ez, mint a vonat József Attilánál. – Bevallom, a számomra is fontos. A fák alkalmasak arra, hogy a létezés és elmúlás kérdését, a lehetséges válaszokkal való szembesülés fájdalmát ábrázolja. – Szerencsénkre, itt a feloldozást is megkapjuk. Igaz, ez épp oly elemelkedett, mint a vallások válaszai. De hinni szükségszerű. Miért ne hinnénk akkor abban, hogy a pusztulás illúzió és a szabadság szükségszerű?

E ciklusból a Fekete Verset is meg akarom említeni. Bár Babits fekete országára utal, de nem azt a verset mímeli sem hangulatában, sem tartalmában. – Mégis, fontos ez az utalás, mivel olyan jelentést is kölcsönöz e versnek, amely itt ugyan nincs megírva, de a két mű kölcsönhatásából mégis kihat.

S szinte a végére hagytam ennek a felsorolásnak az ’56 szó című verset. – 56-ról írni nehéz. Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, akik nem tanultunk erről. Tibor már tanult. De mit? – Feldolgozatlan múlt.

Fájdalom és megbékélés. – Szép munka!

Az In memoriam versekről se feledkezzünk meg! Méltó tisztelgés, s szükséges is, hogy ismerjük és elismerjük az elődöket.

A versformákat is figyeltem olvasás közben. – Úgy láttam, nincs törekvés arra, hogy bármely versformát újra hasznosítsák ebben a kötetben. Tibor sokszor alkot szabályos formát, ám azok egyediek, vagy feltétlenül annak hatnak. Szabadversek tehát, amelyeknek szabad szabályosnak lenni, vagy szabályt szegni. – Ez igaz akkor is, amikor idéz sorokat elődöktől, s ezzel meghatározza azt a formai keretet, amiben mozognia kell. – Sokan görcsösen ragaszkodnak a „bevett” formák alkalmazásához. – Szögezzük le: nem tesz senkit költővé, ha bizonyos formákat alkalmazni tud a szövegeire. – A forma eszköz és nem cél. Tibor mer saját formákat létrehozni. – S az esetek nagy többségében hibátlanul összeáll a forma és a vers többi alkotóeleme.

Természetesen, egyes verseket én kihagytam volna ebből az egyébként terjedelmes fejezetből. – Ám legyen meg a szerkesztő szabadsága! – Néhány esetben nem voltam maradéktalanul megelégedve azzal, amit olvastam, de ez csekély hányad a kötet anyagához képest.

A következő fejezet Haikukat tartalmaz. – Ez az, amivel jómagam hadilábon állok. A Haikut inkább tartom divatjelenségnek, mint komoly művek létrehozására alkalmas formának. Azt is vitatom, hogy akár a forma jól átültethető a mi nyelvünkre. Tibor maga is kitér rá az utószóban, hogy „magyarított” haikukat alkotott, s a természeti allegóriák helyett sok esetben az emberi kapcsolatok ábrázolására törekedett. – Így sem változott a véleményem. Egy ilyen forma arra jó, hogy a szövegalkotó bemutassa ügyességét. – Ez sikerült. – Nem várhatom el, hogy más is ossza a véleményemet, de én nem várok sokat ettől a műfajtól.

Ugyanakkor érdekesek a Slam szövegek. A probléma itt az, hogy az elmondásra, - sajátos körülmények között történő előadásra szánt szövegek hogyan hatnak nyomtatásban. – Bizonyára gyengébben, mint a színpadon.

A korábban említett formai kérdések erőteljesebben megjelennek szonett koszorú kapcsán. A szonettekről rengeteg dolgot állítanak, - s mindnek az ellenkezőjét is. Tibor mértéket tartva utal Radnóti Eclogáira, de nem áll be az időmértékes szöveget akarók sorába. – Marad a számára komfortos szövegalkotási mód mellett. A szonett koszorú 210 sora alkalmat ad arra, hogy egy-egy gondolat sok vetületét, más-más irányokban történő tovább gondolását végig vezesse a szerző. –
Tibor ezt teszi, s láthatóan élvezettel merül el ebben. Itt nehéz kérdés, hogy ha már Radnótihoz íródik ez a mű, s olykor az ő verseire utal, akkor mennyire alkalmazhatóak a mai technológia és populáris kultúra kifejezései a műben. – Itt-ott már-már túlfeszítettnek hat. De szép, igényes, tiszteletre méltó tisztelgés az egyik legjelentősebb magyar költő előtt. A szonett koszorú néhány részlete olvasható a hetedik korábbi számában.

Tibor kötete a címében rejlő ígérethez hűen reflektál a kor emberi kérdéseire. Lehetetlen minden választ megtalálni. A kérdések köréből azonban sokat feltesz, s ezzel némi emelkedett megnyugvást okoz: legalább tudjuk, hogy miről beszélünk, amikor az élet kérdéseit próbáljuk értelmezni.

Tetten érhető, hogy egy igen fiatalember műveit tartjuk a kezünkben. Egyes csapongásait ezért könnyű megbocsátanunk. – Partmann Tibor előtt remélhetően szép és termékeny pálya áll, négy-öt évtized, amelyben alkothat. – Ez a kötet tehát nem csupán jó olvasmány a költészet kedvelőinek, de ígéret is folytatásra.

Pacsirtadal

Pacsirtadal - T. Ágoston László új kötetéről

 

Nem rég került a kezembe T. Ágoston László új kötete, a Pacsirta a Diófán című, mely a Hungarovox kiadó gondozásában jelent meg.

Nem új ez az együttműködés, hiszen T. Ágoston László és a Hungarovox, - akarom mondani – Kaiser László között az együttműködésnek immár komoly múltja van. De, talán nem csak az élmény frissessége mondatja velem azt, hogy ez a kötet ennek az együttműködésnek az egyik legjobb produktuma.

A kötet 23 novellát tartalmaz. – Ezeket a történeteket számos momentum is egybefűzi, holott az egyes történetek önálló, kerek egészek, s nem igénylik azt, hogy egy másik történetben folytatódjanak. – Mindegyik önálló világ: zárt és teljes. – Ugyanakkor mindegyikben ott rejlik a tragédia. A szereplők olyan emberek, mint te, vagy én. Kicsit elesettek, szánalomra méltóak, vagy épp olyanok, akikkel szemben ellenérzésünk támad. – De szinte senki sem teljesen ellenszenves, - talán az Arany Fülbevaló butaságból kegyetlen rablójától eltekintve, - aki azonban arctalan marad a történetben.

A novellák szereplőivel rossz dolgok történnek. Emlékezetesen kellemetlenek és végzetesen tragikusak. Kinek mit osztott az írói szándék. A történetek hétköznapi helyzetekből bontakoznak ki. Egy falusi, vagy kisvárosi életkép, egy sors vázlatos bemutatása, vagy épp mindennapos események tárgyilagos bemutatása.

Apropó: tárgyilagosság. – T. Ágoston László újságíróként tevékenykedett évtizedeken át. – A tárgyilagossága mégsem száraz tényfeltárás, - sokkal inkább a jó arányok precíz alkalmazása. – Pontos, mint egy látlelet, - s a legkevésbé sem hatásvadász. Ettől hatásos. Akár egyetlen további jelző, vagy magyarázó félmondat elég lenne ahhoz, hogy dagályossá, csinálttá váljon a történet. – De az a jelző, vagy félmondat nincs ott. – Mióta csak arra vetemedem, hogy mások írásait véleményezzem, a leggyakoribb tanácsom az, hogy ki kell radírozni a fölösleget. – (Szegény lírikusok ilyenkor féltik a formát az ürességtől.) – T. Ágoston vagy tökéletesen elvégezte ezt a munkát, - vagy eleve olyan puritán módon alkotott, hogy erre nem volt szükség. – Azt hiszem, ez utóbbi valószínűbb.

A történetekre visszatérve, bizony szinte minden történetben történik valami rossz, vagy majdnem megesik, mint Pontyos Marci esetében is. Többnyire kisiklott, elveszett életek történetei e novellák.

Az, hogy mégsem a péntek esti kék hírek nyomasztó világát kapjuk eredményként, a romlás és szenvedés öncélú ábrázolásával azért van, mert mindennek az ábrázolása nem öncélú. A legtöbb sorsba, helyzetbe belemerülünk. – Akár velünk is történhetne. – A szereplők nem konfekció karakterek, hanem esendőségükben szerethető emberek. Az olvasó önkéntelenül azonosul a szereplőkkel, mert épp úgy fáj a derekuk, épp úgy morfondíroznak, épp úgy elbizonytalanodnak, mint mi mindannyian. – S már velük együtt kergetünk reményt, csábulunk rossz döntésre és bukunk el, holott annyi közünk van csupán hozzájuk, hogy elolvassuk a történetüket. – Vagy több ennél?

A szerző ugyanis nem csupán kiváló újságíró, - nem csupán dokumentarista, hanem kiváló epikus is, aki egészen apró, jelentéktelennek tűnő dolgokkal teszi valóságossá szereplőit és helyzeteit. A történetek leírása mértéktartóan tárgyilagos, másutt – a dagályosság kockázata nélkül is – mélyen emberi, átérezhető.

Ám van még valami titok, ami ott lappang minden történetben. – Mégpedig az, hogy a szereplők szerethetőek. Még a gazemberek többsége is, hisz szinte mindig tudjuk, mi tette őket gazemberré. – S míg kibontakozik az elbukás, vagy épp a tragédia, drámaivá növekszik ezeknek a hétköznapi embereknek a története. – Egy hétköznapi ember bukása csak egy bukás. Egy drámai hős bukása viszont legenda! – S mi, a hétköznapi szereplőkkel azonosuló olvasóként átéljük azt, hogy a hős bukása, - amely olyan, mint a mi bukásunk, - ahogy mi is elbuktunk, vagy elbukhatnánk, - ez a bukás legendássá teszi a mi esendő sorsunkat is. – A szerző szeretettel formálta teremtményeit, s ezért mi szeretettel azonosulunk velük. Mindössze ennyi a titok. Ám, aki ezt képes újra és újra létrehozni, akár huszonhárom történetben is, az azt tudja, amit csak a legnagyobbak. Kereshetjük és azonosíthatjuk a szakmai fogásokat, - ahogy magam is megkíséreltem, - de ez a tudás felette áll a szakmaiságnak. Ez művészet. – Ám, ezt a kifejezést is félve használom, hiszen itt nem mesterkélt tökéletességről van szó. – Ez nem a sznob ízlés igényeit hivatott kielégíteni. Ez az alkotási mód egyszerűen csak emberi. – Nem is kell több. Ez a sokak megbecsülését nélkülöző szó az, ami a művészi alkotás célja: hogy emberivé, emberibbé tegye a világot. S amíg e történeteket olvassuk, ez az emberség formál minket, - holott a kötet jól olvasható akár a metrón utazva, vagy a buszra várva is. – Úgy emel fel, hogy nem vár mesterkélt elmélyülést. – Az elmélyülést maga teremti meg, akár a buszmegállóban, vagy a metrón is.

Kegyelem nincs? – De van. A kötet utolsó harmadában megjelennek azok a történetek, amelyekben a bekövetkező baj kevésbé tragikus, olykor ironikus, kedvesen kisszerű. – Rejtői figurák szerethető esendősége, mint a diófán éneklő pacsirtáé, akinek a baja szerencsévé válik.

A Hungarovox ismét kincset talált és tárt elénk. T. Ágoston László e nagyszerűen megírt novelláit meggyőződéssel ajánlom olvasásra. – Jobbá teszi az olvasót. – Bár olvasnák sokan! – Jobb hely lenne a világ.

A kötet bemutatása e hetekben zajlik. – Az olvasó figyelmébe ajánljuk, hogy november 11–én a Rákoshegyi Közösségi Házban is lesz egy könyvbemutató Rudas Attila színművész és Kaiser László, a Hungarovox kiadó vezetőjének közreműködésével. A Közösségi Ház címe: Budapest XVII., Podmaniczky Zsuzsanna u. 3.

A kötetet keresse a Hungarovox Kiadónál, vagy vegye fel a kapcsolatot a szerzővel, akár rajtunk keresztül.

Beszámoló különös időről

Borbély Szilárd Nincstelenek című regényéről

 

Borbély nem megváltoztatni akarja az olvasót, hanem szembesíti a világ változékonyságával és rettenetességével. Minden szótagját átmelegíti a nyomorúságosan élőkben rejtőző döbbenet és a keserűség és a kilátástalanság bűzös elegye. Ezért is halunk meg szinte minden oldalon háromszor, mikor a szereplők intimebb szféráiról ír.

Borbély Szilárd költő, regényíró, irodalomtörténész, egyetemi oktató. 1989-ben kapott diplomát a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Nem mindennapi sors jutott neki azzal, hogy szüleit rablótámadás során meggyilkolták, ami kiheverhetetlen elkeseredést jelentett számára, és végül az öngyilkosságba menekült.

A hatvanas évek szűk levegőjét és perverz szokásait, kultuszait a szociográfusok pontosságával és eszköztárával mutatja be. Regénye kulcslyuk az életre, a legmélyebb dolgokról is kendőzetlenül ír. Egy szatmári kis falu alakjait láttatja egy gyermek megközelítésével. Kuszák az emberi kapcsolatok. Valaki mindig hadakozik valakivel. Kimond olyanokat is, amelyeket néha nem is tűrné a nyomdafesték. A pénzkérdés végigvonul a könyvön, mint ahogy az egész hatvanas éveken. Legfontosabb jellemzője, hogy kevés volt belőle, alig kuncogott néhány az asztalfiában, vagy nem volt. Óhatatlanul is Móricz jut eszünkbe a krajcárok kapcsán. Hozzá hasonlóan ő is a parasztság elfogulatlan ábrázolója, a szellem ellenes világ kritikusa. Különös idő volt az, ezért is fontos, hogy figyeljünk rá. Borbély hozzájárul regényével, hogy mi, magyarok is szembenézzünk múltunkkal, és következtetéseket vonjunk le történelmünkből, támaszkodjunk a tényekre, és ne csak újraírt történelmet olvassunk. Apró kis részletekkel fejezi a rettenetességet. Azt, ami a fenyegetettségből születik, és ami gyakran előkerült már, és állandóan bekövetkezhet, mert nincs béke gyümölcsöskertben sem. Bármikor kitörhet faji ellenségeskedés, és az idegenek és a szegénység nyomán jöhet a viszály, a szellemi leépülés, a kollektív butulás.

Jómagamtól sem távoli a kor és a szegénység. A tisztes szegénységnek mondott világról kellemetlen emlékeket őrzök én is. Városi gyerekként minden évben egy hónapot falun töltöttem a nagyszüleimnél, ahol megismertem az életüket, láttam, hogyan készül a házi kenyér, mikor kell elvinni süttetni, hogyan kell a kotlósra vigyázni, tojást szedni tyúkólból, hogyan kell a moslékot a disznóknak önteni vályújukba, hogyan kell ganajozni a marhák alól, hogy az állatok etetését ne is részletezzem. Tudom, milyen nehéz munka a kapálás és az aratás. Láttam azt a küszködést, ahogy vigyáztak minden fillérre, mert nagyon be kellett osztani, és még így sem jutott szép ruhára, rendes bútorra a többségnek. Hetvenes éves férfiaknak a mezőre járás jutott, hogy munkaegységet gyűjtsenek, mert a nyugdíj alacsony volt, az én nagyapám 360 forintot kapott havonta.

A mű életrajzba öntött regényfikció. Figurái aprólékosan kimunkáltak, megismerhetjük a falusiak életfelfogását, és az antiszemitizmus és a cigányellenesség határát átlépő káromlásokat is. Mondataiból rendkívüli erő sugárzik. Érdekesen tette kétnyelvűvé a szöveget. Idézi azokat a kifejezéseket, szavakat is, ahogy arrafelé – azaz ők – hogyan mondják vagy nevezik a dolgokat. A regény számos pontján megadja egy-egy szónak azt a változatát, melyet gyerekkorában a családjában használtak, így a tájra jellemző szavakkal is olvashatjuk a tárgyakat, növényeket, állatokat, vagy egy-egy cselekvést leíró fogalmat.

Narrátori pozíciója elsődlegesen egy kisfiú látásmódjából, tapasztalataiból áll, de a szöveget átnézte, pontosította is a gyerek felnőtt énje, az író, mert időnként lépeget az időben. A mesélő gyerek tárgyszerű, tényközlő. Nem a szenvedélyek vezérlik. Néhol érezhető a gyermeki naivitás is. Hol bonyolult történelmi összefüggések kerülnek szóba, nehezen emészthető történetekkel. Ízig-vérig regény, nem csak falurajz, létforma bemutatás. ( A magyarok olyanok, mint a sár. Lehúzzák egymást.)

Megrázó az emberi durvaság bemutatása, az érzelmi igénytelenség, a tunyaság és a viszolyogtató szegénység, és magánmítoszok sora, ami keveredik a babonákkal és hitbéli meggyőződésekkel. Olyan ez a világ, hogy csak van, olyan, mint egy reménytelen égbolt. Olvashatunk arról, hogyan éltek a nyilas uralom utáni években, a kommunista kegyetlenkedések idején. Helyenként ijesztő ez a kép, és ahol nem, ott pedig megrázó, tele nyugtalanító kérdéssel, miért a származás szerint kedveznek vagy gyűlölködnek az emberek, és miért a behódolás a legbiztosabb taktika a túléléshez.

Finom érzékkel nyúl a XX. századi magyar történelem traumatikus eseményéhez, a téeszesítés és a kádári konszolidáció megszilárdulásának éveihez, amelyben még él a zsidók iránti ellenszenv, ami mindig a nehéz megélhetés idején erősödik, és amihez rögtön hozzátapasztják a vérvádat. A fokozódó fajgyűlölő indulatok károsak, személyiségtorzítóak, és a tudatlanságba, a folyamatos erőszak világába vezetnek. Ezzel pedig eljutottunk a regény legfontosabb eleméhez a szorongáshoz, mert a szorongásról van szó, amivel tele van a világ. A szorongás nyelvén beszélünk, ezen a nyelven gondolkodunk. Ebből a világból nincs kivezető ösvény, óhatatlanul a totális elszigeteltséghez, bezárkózáshoz vezet. A szorongás befészkeli magát a gondolatokba, megmérgezi, sőt megeszi a lelket.

Megrendítő regény. A magyar valóság sötét oldaláról szól, amit a nyers ösztönök uralnak, ami tele van félelemmel, erőszakkal, és a nyelve is láthatóvá teszi a világot. A nyelv nála mindig önbeszéd és a tér tere, hiába nincs külseje, és nincs belseje. A könyv olvasásakor érezzük, itt nem érvényes, hogy ha letesszük a regényt, akkor a borzalom elmúlt, mert csak egy fikcióból léptünk ki. Hát nem. Az egész írást a hitelesség, a valóság köti gondolatainkba. Érezzük, hogy nem csak Hamlet, Antigoné sorsa vérfagyasztó, hanem a könyv főhőséé is. Arrafelé akkor ismeretlen volt a másik ember iránti tisztelet. A kor nem az ember egyéniségének, egyediségének elismeréséről szólt, a civilizatorikus gátak gyengén álltak. Leásva a gyökerekig, úgy tűnik, ez a világ újra és újra kinőhet a porból, a sárból, a gyomból. A kötet rokonságot tart – nem csak kor szerint – Sánta Ferenc Húsz óra című regényével is, amelyben a cselekmény 20 óra alatt játszódik és egy egész korszak összeütközései kerülnek elő. Ott is az összeütközések a falu volt szegényparaszti társadalmán belül történnek.

Végighúzódik a regényen az édesanya visszatérő mondata, hogy mi nem vagyunk parasztok, pedig ugyanúgy élnek, mint mindenki más a faluban, de belül úgy gondolja, hogy ők mások, de azt nem szeretik a népek, még családtagjaik is másoknak tartják őket. Így lesz ez kettős teher a gyerekek számára.

Az elbeszélő családjának történetében metaforikus értelemben kerül elő a messiás motívuma. A család az elbeszélő kisöccsébe vetette reményét, a kisfiú azonban csak rövid ideig élt, és halála újabb szenvedéseket hozott rájuk. „Ahogy jött, úgy tűnt el közülünk. Szinte észrevétlen. Azt hittük, ő lesz a mi Messiásunk. Mindig csak róla beszéltünk, vagy hozzá, mert ő még nem tudott beszélni. És mivel nem beszélt, mintha utólag sem kellett volna beszélni róla. Hallgattunk is róla, leginkább anyám hallgatott.”A könyv világától nem esik messze az Isten, Haza, Család hármasság üdvözítő keresése, bár ebből a háromból valamelyik gyakran hiányzik. Borbélynál úgy vélem az Isten, mert a Messiás késik, nem jött még el.

Berta Zsolt - Kalef

Berta Zsolt - Kalef


A "Kalef" című regény nagyon jó, vagyis inkább zseniális. Mindehhez még szórakoztató is. Basszus, lelkesedem. Szerkesztőként sokat olvasok. Bevallom néha sorokat ugrok, van, hogy már csak a szókészletet figyelem, átugrom a leíró részeket, lapozok, például ha erkölcsi tanulságok jönnek. És itt mégis lelkesedem, Berta Zsolt meglepett! Egy barátom adta a kezembe, szabadkoztam, hogy a restanciák, a feladatok: túl vastag, verset, novellát vállalok, de egy regénybe belekezdeni? Azt is mondta, hogy érdemes, hunyorított, meg hogy fog tetszeni. Jó, elkezdem, aztán meglátjuk! Aztán azt vettem észre, hogy keresem az alkalmat az olvasásra. Régen volt így. Azt hiszem hálás vagyok.

A Kalef a Kis Valentino világa. Biztosan láttad, amolyan kultuszfilm... A mi regényünk, a Kalef könnyed, világot teremtő, forgatókönyvszerű, és egyben élettel teli. Nincs benne izzadságszag, erőlködés, alibi foci. Az 56-os forradalom után, a hatvanas évek elején játszódik, de karakterei mégsem idegenek, olyanok, mint anyáink, apáink, és olyanok, mint mi voltunk fiatalon. Sallang- és csöpögésmentes érzések, nagyszerű írói távolságtartás - azaz kitűnő arányérzék, kedves Zsolt így ismeretlenül is: ez is nagyon rendben van. A könyv olvastatja magát. Olyan, mint egy ifjúsági regény, de mégis jóval több annál. Igazi mestermunka a karakterek kezelése, a történések alakítása – maradjunk a filmes terminológiával – a dramaturgiája. A nagy dolgok egyszerűek. Ez is az. Keresem olvasmányélményeimben az előképeket, elsőre Molnár Ferenc Pál utcai fiúkat, aztán Pásztor Árpád Muzit, vagy a Sásdi Sándor Sólyom utcai fiúkat találom. Hiába, az ember kötni akarja, dobozolni, rangsorolni, érteni. A Kalefet közelebb érzem magamhoz.

A főhős apámmal évre pontosan egyidős, a történet a Moszkva tér környéken játszódik, ami számtalan találkozásom helyszíne volt: "négykor az óra alatt", s nem volt további kérdés, mindenki tudta, hogy hol. A főhős abba az iskolába járt, amibe a fiam jár most a Városmajorban. Az utcák 25 évvel később ugyan, de az én utcáim is lettek. Így ismerősök voltak a helyszínek: a nem régen bezárt Jégbüfé vagy a Mézes Mackó, a szutykos kockásterítős Makkhetes vendéglő, ahova gyakran mentünk családilag. A Május 1 és az Uránia, utóbbi moziba minket is behajtottak Jancsó filmet nézni. A Rolling Stones és a Beatles, meg a Doors - csak mi nem szalagoson, hanem Videoton magnón, kazettán. Anyámnak is volt Mambó magnója azon hallgatta a Metrót, Illést stb. Emlékszem rá. Apám óbudai volt, a Tímár utca környékén lófrált, meg a Kiscelli kastély környékén. A Liversing koncertekre járt az óbudai Lajos utcai klubjukba, távolról ismerte a téglagyári galerit, de csak a környékbeliekkel lógott. Apám végül a nyolcvanas években disszidált, vagy húsz évet volt kinn Németországban, nyugdíjasnak jött haza.

Igen és ott voltak a tuják, a 6-os villamos, a 61-es, és az 56-os. Szimbolikus volt, hogy az 56-os villamos a Moszkva tértől a Hűvösvölgyig közlekedett. És persze úgy gondoltuk mi is, hogy a Fradinak drukkolni hazafias kötelesség. Nagyapáimmal még hallgattuk a Szabadeurópát, régi öblös hangú csöves rádión. Nem volt túl okos, de ezért nem tanultam a megszállók nyelvét, az oroszt.

„Budán a Vár alatt van egy kedves tér, Budán a Vár alatt van a Moszkva tér. Erre jár, ki boldog, Erre, aki fél. A Hobo szövege ez az 1988-ban megjelent Tiltott gyümölcs című albumról.

Gödör, Korcsolyapálya, Kalef, Moszkva, Széll Kálmán... különböző elnevezések, de mind ugyanazt takarják: Buda, sőt talán egész Budapest egyik legforgalmasabb és leginkább emblematikus terét. Aki nem tudja, annak írom, hogy tér a Rózsadomb és a Várhegy közötti völgyben, a Margit körút, a Krisztina körút és a Szilágyi Erzsébet fasor találkozásánál fekszik, az I., a II. és a XII. kerületek találkozásánál. Itt van a 2-es metróvonal egyik legforgalmasabb állomása, melyet 1972-ben adtak át a forgalomnak.

A tér, a terület első elnevezésének háttere, hogy az agyagkitermelés miatt ezen a helyen egy nagy gödör keletkezett, mely megtelt vízzel, és az így kialakult bányatavat télen korcsolyapályának használták. Korábban, 1860 körül még füves rét volt, 1880-as években lett agyagbánya és téglagyár, 1908-tól teniszpálya, 1914-től sportpálya és klub-csarnok is létesült. 1929-ben nevezték el (először) Széll Kálmánról, aki 1899 és 1903 között az akkor még Magyar Királyság miniszterelnöke volt. 1951-ben az oroszbarát politika okán elnevezése Moszkva tér lett, hogy Rákosi Mátyás e gesztussal is kifejezze Sztálin iránti hódolatát. Azonban sokak számára képtelenség volt a megszállók fővárosának nevét használni, így az argóban maradt a Kalef. 2011-ben visszakapta a Széll Kálmán nevet, épp mostanában építik át. A legendás köztéri órát leszerelték és rögtön el is szállították, a Kiscelli Múzeumba.

A kalef a Kálmán egyik becézési formája, sokan innen eredeztették az elnevezést. Az író viszont azt nyilatkozza, hogy a tér elnevezése a kalefaktor­ból ered, ami a háború előtt a fűtő szakmát jelölte. Ők pedig sokan ott ácsorogtak a Széll Kálmán téren, ami már akkor is az alkalmi munkások reggeli gyülekezőhelye volt. A Várban lakó és a környékbeli úriasszonyok reggelente ide tipegve bérelték fel az ácsorgó fűtő kisinasokat, kalefaktorokat, hogy polgári otthonuk kandallóit megrakják fával, és alá tüzet rakjanak. Az biztos, hogy a szlengben még igét is alkottak belőle: nemes egyszerűséggel kalefozásnak hívták a téren ücsörgést, beszélgetést, randevúzást. A kalefosok a Moszkva téren gyülekező, összeverődő, bandázó fiatalok voltak, akiket nyugati irányultságuk, politizálásuk és rendszerellenes „kilengéseik” miatt 1956 után szigorúan megfigyelt a rendőrség. Beatzene, hosszú haj, tornacipő, farmer - ezek voltak a galeri tagjainak külső jelei. A Kalef-galeri a hatvanas években kemény fejtörést okozott az államvédelmi hatóságoknak és a rendőrségnek. Ezért külön titkos apparátus foglalkozott a hatalom szerint „kezelhetetlen, zavaros fejű, Nyugat-imádó, a munkát, valamint a kommunistákat és a többi tisztességes embert gyűlölő huligán” elemekkel. - írja Kruppa Géza az MNO oldalán. Markó György szerint "valójában ártalmatlan, afféle lázadozó, a stiklikre mindig kapható, életvidám kamaszokról volt szó, zömükben deklasszált polgári famíliák csemetéiről, akik a téren találkoztak, hogy közösen üssék agyon az időt, és együtt álmodozzanak a szabadságról."

Ezért szeretem ezt a könyvet? Mert szintén deklasszált, polgári család lázadó gyereke voltam? A kádári puha diktatúra már más volt, nekem nem volt dolgom rendőrökkel, nem voltam brahis srác, csak egy olvasott, szabálykövető úri ficsur nemzeti önérzettel és elkötelezettséggel. De mégis van valami közös gyökér. Így érzem.

Kern András a Hé, ’67 című dalban korabeli szalagcímeket idéz föl: „40 éves a Lollobrigida! Lakat alatt a Moszkva téri galeri!...”

Berta Zsolt regényét az apja sorsa ihlette. Így válaszolt arra a kérdésre, hogy volt-e értelme az apja ellenállásának? Kötelességnek élte meg. Nem azért, mert értelmes, vagy mert kényelmes, vagy mert hősies. Hanem mert erkölcsileg nem volt más választása. Ő ilyen volt, szálfaegyenes gerinccel. És persze kiirtott ambíciókkal.

Idézek a Mandiner című lapban megjelent interjúból, ahol 56-ról kérdezik: "Még mindig az a helyzet, hogy mindenki a saját vélt igazát akarja visszaigazolni benne. A jobb­ és a baloldal is csak bizonyos részeit tartja magáénak, a számára nem tetszőket pedig eltagadja. Bármilyen közhelyes, de ez a fajta megosztottság a legnagyobb betegségünk, ez mérgezi a mindennapjainkat. Vita helyett hátat fordítunk egymásnak, a közélet minden területén. Például normális, hogy egy országnak két írószövetsége van? Ugyan hol folyjanak viták, ha nem az ország írószövetségében? És ha ebben a kettőben is felmerül majd valami ellentét? Akkor négy írószövetség lesz? És előbb-utóbb négy Magyarország? Aztán nyolc? Nem kell segítség Trianonból – megoldjuk magunk is." Zsolt, ha olvasod egyszer, mi itt az Art'húr Irodalmi Kávéházban (tudod ez egy virtuális galeri) nem foglalkozunk politikával, de tudjuk, miről beszélsz. Kóstolgattak minket már azért, hogy nem vagyunk színhelyesek, bizony sok „önkéntes” van ma is. Az Írószövetség pedig lenéz minket, illetve mindenkit, aki nincs a meghívottak listáján.

Az idézett riportban elhangzik még egy mondat Zsolttól, a szerzőtől: "A történelem ismétli önmagát. Lesznek még vamzerek, titkosrendőrség, hatalmi játszmák, elnyomás... A díszletek változnak, a történetek nem nagyon." Ilyenkor belül összepréselődik valami. Próbál az ember nagy levegőt venni. "A posta sarkánál egy ballonkabátos férfi fényképez egy nőt. A háttérben a Kalef."

Ha a web-szlenggel ajánlhatom, akkor azt mondanám, ha mostanában csak egy könyvet olvasnál, akkor ez legyen az, a Kalef. Meglátod hálás leszel nekem!

Jóna Dávid

Ajánló: Legyél a szörnyem

Ajánló: Legyél a szörnyem

Performansz, vagy kötet? - Szleng, vagy közérthető? - Önmagához szól, vagy mindenkihez? - Ez is, az is, - minden esetben. Látszólag a periférián áll, mint aki épp csak a kötelező gyakorlat minimumára törekszik. Mint aki kívül akar állni. - Hosszú haj, szőrös arc, brutális póló, laza meló. Helló!
Virág Balázs Face új kötete látszólag közönyös szemszögből mutatja be mind azt, amihez szenvedélyesen köze van. - Emberként élni egy elembertelenedő társadalomban. - Kultúrát gyarapítani a kulturálatlanság kultuszának idején. - Dolgozni a jövőért, amikor jövője csak annak van, aki lop magának. - csupán néhány gondolat. Csupán az én interpretációm.
Nyelvében bátran és biztos kézzel vegyíti az egyes politikusok által rossz hírbe hozott kultkocsmák szlengjét, a popkultúra amerikaiulkodását és a hagyományos líra elemeit. - No, ezekről többet kell mondanom.

A kultkocsmákról azt illik tudni, nem túlzottan tisztelt politikus urak, hölgyek és egyéb személyek, hogy ott valóban kultúra van. Nem csak sör folyik ám! De nem ám! - Olyan emberekkel telnek meg ezek a helyek, akik a kötelező olvasmányok után is fogyasztanak kultúrát. - Tudom, ez a maguk félének szokatlan, de így van. Ez a világ underground. gyakran tényleg pincékben működik, vagy lerobbant bérházak átalakított helyiségeiben. Így ezek a helyiségek hasznosulna. Itt szót ért a bölcsész és a mérnök, meg a melós, mert gondolkodnak. - Tudom én, hogy ez félelmetes! - ezért is a rosszhír keltés. - Köszönjük! A jó reklám sosem árt. - A kultkocsmák népe hajlamos kissé deviánsnak látszani. Mint Balázs. - Az a franc még a könyvbemutatóra sem vesz öltönyt! Hát ezért van az, nem túlzottan tisztelt elnyomóink, hogy föl sem tudjátok mérni, mennyi értelem halmozódik fel egy-egy asztal körül. - Mert ti csak a lázadó külsőt látjátok. Féltek, mert nem tudjátok felmérni ezt az erőt. - Jól van így. Féljetek!

Szleng. Mi is ez? - Gengszter nyelv? - Ugyan! Mi az a gengszter? - Mi az a nyelv! - A szleng ez esetben egy olyan széles nyelv, - nem rétegnyelv, - amely az adósságokban vergődő családú gimnazista nyelve is, a rossz munkahelyen tengődő középkorú nyelve is, a verseket író ember nyelve is, - és az azt olvasóé is. - Köznyelv! - Köznyelv, amely lázad a közhelyesség ellen. - Köznyelv, amelyet te nem értesz, mert uralkodsz ugyan a közön, de nem vagy és nem lehetsz már része. Köznyelv, amit azért sem értesz, mert nem üres sznob frázisok sora, hanem tények közléséé, vér kemény tényeké, vaze, és még keményebb - mert nagyon személyes, nagyon átélt - véleményeké. Gondolat, tény, vélemény. - Azt te nem szereted. - De mi igen. - Mindent orozhatsz magadnak, de ilyened soha sem lesz.

Popkultúra? Amerikaiaskodás?- Na, igen. Magyarországon fölöttébb sok amerikai nevű cég jött létre olyan emberek kezdeményezésére, akik talán soha sem jártak olyan messze. - Mert ami amerikai, az jó! Mert Amerika a szabadság és a lehetőségek földje. - Ezért aztán ebben a nem amerikai országban, ahol a lakosok zöme azt hiszi, hogy Amerikában tudják, ki az a Winnetou, itt szeretik amerikai névvel megnevezni azt, amiről azt igyekszenek hinni, hogy jó. Nálunk nem naptára van a vezetőnek, hanem tájm menedzsere a bosznak. S bár van Rózsa Sándorunk, - na, az is gazember volt, - azért Bat Man több gyerek szeretne lenni. S ha a gyerek felnő, tán egy korpnál dolgozik majd, és mítingre jár bréjnsztormingolni, holott lehetne jó ötlete egy megbeszélésen is. - Nem baj az, ha az ember gyerekére ragad egy kis angol. De magyarul kellene tudni. - Face tud. S az igénytelen kamu helyett, hogy tudniillik "vérprofi nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező szakértő csapat legszakértőibb vezetője tetszenénk lenni", - amit ez a hamis ameriaskodás a nyelvbe csomagol, - itt arról van szó, hogy ezek az emberek tényleg olvasnak más nyelven is. - Basszus! - Gondoltad volna? - Nekik nem gáz, ha nem feliratozták a filmet! - Félelmetes!

Hagyományos líra? - Jómagam folyamatosan vitatom azt, hogy van ilyen. - Csak azokat a "régi" költőket ismerjük, akik újszerűek voltak a maguk idejében. Elfelejtettünk olyanokat, akik sikerben éltek, s divatba jöttek olyanok, akiket a saját korukban félrelöktek. - Virág Balázs Face versolvasottsága azonban szembetűnő akkor is, ha nagyon takarékosan és nagyon illedelmesen használ utalásokat az irodalom előzményeire, - vagy épp velünk élő, velünk formálódó életműveire.

Hogy miért is születtek meg bennem ezek a gondolatok? - Mert a Bookline gondozásában megjelent Virág Balázs Face újabb kötete, a Legyél a szörnyem. - (kapható ám még a KínÁllat is!)

Hogy ez nem kritika, vagy recenzió? - Hát nem. Ez csak híradás. Híradás arról, hogy a könyv megjelent. S híradás arról, hogy engem gondolkodásra késztetett. - Hogy a könyv erről szól-e? - Nekem ma erről. Neked ma másról. Holnap nekem is másról. - Abban azonban biztos vagyok, hogy a figyelmedbe kell ajánlanom. - Olvasd el! - Nem andalító! Zaklató lesz, mint a brutális művészfilmek. felkavaró, mert megmutatja az életünk undorító részeit is. - És elgondolkodtató is, - ha nyitott vagy arra, hogy valami újat, újszerű módon befogadj. Hiszen a szerző, a Zen Csöves vállalja a kockázatot. A szövegei nem sikeres szériák újabb termékei, hanem kipróbálatlan prototípusok. - Szállj be mellé, ha van vér a... - Tudom, hogy akarod!

Legyél a szörnyem! - Virág Balázs Face kötetét ajánlottam a figyelmedbe!

FÉLBENMARADT FÓLIÁNS

     FÉLBENMARADT FÓLIÁNS

 

           Emlékezés Édes Emil költőre

             (1947-2016)

   Tulajdonképpen rendhagyó módon kezdődött a mi versekkel „összeláncolt” barátságunk Édes Emil költővel. Fóliánslapok címmel jelentettem meg irodalmi portálon egy hármas szonettet, amire ő gyönyörű Balassi strófákban válaszolt.

Innét aztán versekben küldtük egymásnak életünk nyilvános morzejeleit láncversek formájában. Verseinket mindig a gondolati összekapcsolódás jellemezte, mint a szívek együtt rezdülése. Tökéletesen ismerte a szonettformákat, játszott velük s kényes volt a mások által elkövetett apró kis hibákra is. Láncverseink természetesen a későbbiekben kizárólag szonett formában jelentek meg. Minden klasszikus versformát ismert és felhasznált nyelvészi és művészi tökéllyel. Egyszerre tudott lenni barátságos és akkurátos, ha mások verséről írt véleményt. Igényességének mértékét mi sem jelzi jobban, mint amit Múzsájához írt versében megfogalmazott. Álljon itt belőle egy részlet: ”Jó lenne,ha tudnám,hogy lehet-e tökéletesen,kifogástalanul,szépen és érzelmesen, fülbemászóan, kedvesen Hozzád sóhajtanom, Kedvesem, sőt még ennél is több: értelmesen, logikusan és következetesen, vállalva minden kritikát, melyekben mozsarakban törik apróra szavaimat, kiforgatják legféltettebb gondolataimat, kifigyelik Tehozzád szálló, legbensőbb vágyamat denevérszárnyakon repkednek be lelkem tornyaiba, széttúrva durván, kegyetlenül mindazt, ami még egyben van, mert nincs benne állandó, amelyhez viszonyítani lehetne, változik értéke, hogy majd újabb áldozat válhasson belőle, pusztuljon ki végleg az érzelem, hogy a szavakkal ölni lehessen, hogy a szerelem gyilok, a tudás méreg, a szabadság rabsággá legyen, de mégis a jóra vágyva, minden tökéletesen megvalósíthatóra, hogy szándékomnak megfelelően, ….”

és folytatódik sorról sorra ez a csodálatos rombuszversbe írt hitvallás. Valahol ennél a kiemelt versnél találkoztunk mi ketten szellemileg, s bár a sors nem adta meg a fizikális baráti kézfogást és férfias ölelést, lélekben ezt sokszor megtettük. Elküldtük egymásnak verseinket, a neten keresztül naponta többször is „szót váltottunk”, ám még a hangját sem ismerem. Istenes témájú versei is az élet értelméről elgondolkodó emberről tesznek tanubizonyságot, mellőzve minden formalizmust, egyediek – és ahogy írni szoktam- Édesemilesek.

Azt hiszem, akkor fejezem ki pontosan az ő igazi, belső énjéről, ha halkan megjegyzem: nem volt a szó megszokott használatában vallásos, és semmiképp nem volt ateista. A létező világban élve kutatta benne a teremtés lényegét, a művészetekben, a matematikában, a filozófiában is szüntelenül istenkereső ember volt.

Érzelmeit is finoman fejezte ki verseiben a családról, a szerelemről, az életről és a halálról egyaránt. Felkészült mindenre, s tudatosan, megfontoltan döntött, még verseinek publikálási sorrendjéről is.Talán mi sem fejezi ki hitét jobban, mint az általam utolsóként ismert, klasszikus formában megírt, az Aquinói Szent Tamás második istenérve című szonettje, melyben oksági elv alapján bontja ki gyönyörűen Isten létezését. Veretes zsoltárversei egyedülállóan jók. Az Arcok és énekek című antológiában is igényes versekkel jelentkezett. Kár, hogy az idei kötet megjelenését, melyben több írása is megjelenik, nem érhette meg. Fóliánsba terveztük Láncverseinket is, azaz önálló kötetben szerettünk volna bemutatkozni velük. Hívó versnek neveztük az első (általában az általam írt) verset, s ehhez láncban kapcsolódott mindig a válaszvers. Most, amikor emlékező időmben újra olvasom a félszáz verset, rádöbbenve veszem észre, mennyire rá tudott hangolódni egy-egy gondolatra, szóra vagy idézetre. Finoman átértelmezve, a saját belső énjére kódolva igyekezett megfogalmazni válaszokat. Talán szimbolikus, amit az utolsó páros versünk címei kifejeznek: Zárt láncú végtelen – Rövidre zárva.

Igen! Az élet rövidre zárta ezt a szép sorozatot. Édes Emil költészete sok alkotó számára követendő példa, föleg azoknak, akik az elgondolkodtató, hittel megérintett verseket szeretik. Bízom abban, hogy egyszer önálló kötetben is olvashatjuk sorait.

P HYPERLINK "http://www.poet.hu/szerzo/Podor_Gyorgy"őd HYPERLINK "http://www.poet.hu/szerzo/Podor_Gyorgy"ör György

Az utolsó láncszem

Édes Emilnek- immár odaátra

Dermeszt lelkemben még a kihűlt helyed,
érted a mennyet kell újra nyitnom,
ahol szíved helyén versed lükteted
egy tavaszi könnyharmatos szirmon.

Istennel is úgy vagyok, ahogy veled:
még nem találkoztunk útjainkon,
most előnyöd van, te Őt már ismered,
de nem osztozhatunk meg a titkon.

Az Univerzumból csak az űr árad,
galaxisával térdre dönt a bánat
és minden szó megszorul a számban.

Kőpengés percekkel múlik az idő,
bazalt-éjszakákon az emlék kinő,
s keserves szonettként sír a láncban.

(A Láncversek lezárásaként- az örök versbarátság emlékére)

Lappangó képek arról, hogyan láttak ők

Lappangó képek arról, hogyan láttak ők

Ritka kiállításnak ad otthont 2016 tavaszán a Magyar Nemzeti Galéria. A Jekatyerinburgi Szépművészeti Múzeumból érkezett művek az orosz avantgárd művészetének egyik legrégebbi válogatása. A kezdetektől láthatjuk a mozgalom alkotásait, ami eddig csak otthon volt látható, és Budapest az első hely, ahol a látogatók elé kerül a tárlat anyaga. A negyven művet felvonultató kiállításon többek között olyan alkotók szerepelnek, mint Kazimir Malevics, Vaszilij Kandinszkij, Alekszandr Rodcsenko, El Liszickij, Natalja Goncsarova vagy Mihail Larionov, vagyis a klasszikus orosz avantgard szereplői.

A kiállítás megerősít bennünket, hogy a festészet a fény muzsikája is és a formák életre keltésének titkos módszere is lehet. Az orosz avantgard festői is a művészet ősi erejében hittek, és a forrongó, háborús, viszályokkal teli világban élhető forradalmat akartak. Bemutatják az orosz atmoszférát. Náluk a tárgyak és a színek elszakadhattak egymástól. A világos látás felé vezető út érdekelte őket. Nem a valóság másolásáról szólt a munkájuk, az alkotó hajlam fejlesztése volt a céljuk, hiába voltak a formák esetenként csúnyák és a színek túlzóak. A középszerűség untatta őket. A kép kozmikus látványa vonzotta a szemüket. Láthatjuk, hogy a színeknek erejük van, és belőlük csodalények születnek. A keveredő színek zizegnek, forrnak, világítanak, a vonalcsomópontok az élhető hiányt mutatják. Minden gyakorlati célszerűségen túli jelenséggel foglalkoztak.

A vizuális kultúra szintézisét adták, ahol egy színhez zenei hang is társul. Létünk komoly tartalmát keresték. Nyugodt és izgató színek ritmusában a belső tulajdonságok megjelenítése volt fontos számukra. Színek súlyelosztása, a fogalmak elvont világát ábrázolják. Érdekesek a figurák alakváltozásai, és a színek súlyelosztásai, ahogy a fogalmak elvont világát ábrázolják. Habzik a hűvös fehér, és ég a vörös, lángol a lila. A képeken megelevenednek a samanisztikus hitvilág és a paraszti jogszokások. Ezek adják az ikonok alapját. Néhány képen igazi parasztfestészet jelenik meg.

A történelemből tudjuk, hogy a Közoktatási Népbiztosság moszkvai képzőművészeti osztályán 1918-ban azzal a céllal hívták össze az avantgárd művészeket, hogy a modern művészeti múzeumok és az állami kiállítások népnevelési elveit megvitassák. Lunacsarszkij vezetett miniszteriális csoport, melynek Kandinszkj is a tagja volt, szabad kezet kapott, kiknek a képeit vásárolják meg. Bár támadások is érték őket, hiszen a Pravda kétkedő írásban bírálta a beszerzéseket, de tekintélyes gyűjtemény jött össze. A múzeum alapítása szorosan összefüggött az orosz kulturális élet forradalom utáni átszervezésével.

Ebből az anyagból válogatták A modern festészet összes irányzata című nagyszabású kiállítást, amely a későbbiekben a jekatyerinburgi múzeum gyűjteményének is az alapját képezte. A gyűjteményt 1925 és 1934 között az Uráli Állami Múzeumban őrizték, majd 1936-ban átkerült az újonnan megnyílt Szverdlovszki (Jekatyerinburg neve a szovjet időkben) Művészeti Galéria tulajdonába.

A múzeum gyűjteményében az orosz avantgárd csaknem valamennyi irányzata - kubizmus, kubofuturizmus, neoprimitivizmus, szuprematizmus, konstruktivizmus - kiemelkedő fő művekkel van jelen. Az 1910-es évek sajátosan orosz neoprimitivista stílusát Mihail Larionov, Natalja Goncsarova és Olga Rozanova munkái képviselik. Festményeiken visszaköszön az orosz népművészet formakincse és élénk színvilága. A Káró Bubi művészcsoport legendás alkotói közül többek között Alekszandr Kuprin, Arisztarh Lentulov, Ilja Maskov és Robert Falk képei találhatók a gyűjteményben. Nagyezsda Udalcova kubista kompozíciója ott volt a híres 1915-ös Utolsó futurista festménykiállítás című tárlaton. A Mihail Larionov-Natalja Goncsarova házaspár szervezte meg a Káró Bubi nevű csoportot is. A kiállítás rendezői külön terembe gyűjtötték össze az képeiket. A műfajokat egyénien, provokatívan és humorral értelmezték, a klasszikus szépségideált direkt szögletesen, túl robusztusan, túl színesen ábrázolták.

A kubisták és futuristák rövid ideig virágzó mozgalmát olyan alkotók munkái jelenítik meg, mint Nagyezsda Udalcova vagy Ljubov Popova. A futuristák második tárlata címével is jelezte (Az utolsó futurista festménykiállítás) az irányzat közeli végét, ekkor tűntek fel azonban külön teremben először a szuprematisták: Kazimir Malevics és társai.

Malevicstől a Szuprematizmus című, 1915-ös kép érkezett Budapestre, míg Olga Rozanova vagy Alekszandr Rodcsenko kompozíciói már oldják az alapító szikár szuprematizmusát. A konstruktivizmust és Vlagyimir Tatlin térbeli munkáit fényképek jelenítik meg a tárlaton. A kiállítás utolsó termében a korszak művészfilmjeiből látható válogatás, Mihail Kicsigin Gyümölcsszüret című festménye pedig már a szocialista realizmus előszelét jelzi.

A tárlaton megcsodálhattuk Vaszilij Kandinszkij pszichologizáló, nonfiguratív képeit is, amelyek egyből kitűntek a művész sajátos stílusa miatt.

Az absztrakt festészet a lélek eseményeit mutatja be. Így van ez a supremus szóból eredő szuprematizmus esetében is, aminek jelentése: felsőbbrendűség. Alapja a tiszta érzések fontossága. A művész feladata az érzések tárgy nélkül való pontos ábrázolása – ahogy azt Kazimir Malevics gondolta. A kubista stílus képviselői pedig eltértek a klasszikus ábrázolástól, nem használták az euklideszi geometriára épülő perspektívát, elutasították a fény-árnyékkal való modellálást. A figurák és a háttér különböző síkokból rakódnak össze. A futurista festők a  technikai haladásbavetett hitre építették képeiket, kulcsszavaik a mozgás, a dinamizmus, urbanizáció, militarizmus és nacionalizmus voltak. Gondolkodásukat ezek határozták meg. A futurizmusnak két alirányzatát lehet elkülöníteni, az egyik a nyugati irány, amely Olaszországban a fasizmussal társult. A másik volt a keleti irány, ezekből látunk képeket most a Várban. A kiállítás rendezői hozzájuk kapcsoltak néhány, a történelmi időkben készült filmkockát.

A filmművészet klasszikusainak számító Dziga Vertov, Eisenstein rögzítették filmre a társadalmi átalakulás eseményeit. Elég ennek igazolására megemlíteni, hogy Eisenstein forradalmi újítást alkalmazott, a képkivágás és a montázs területén. Ők olyanok voltak a film világában, mint az irodalomban Majakovszkij. Együtt rohantak az állandóan erősödő forradalomba.

Tovább folytatva a stílusirányzatok részletezését, itt találjuk a konstruktivistákat is, akik különböző anyagok (fa, üveg, vas, cement stb.) alkalmazásával a tömegek és formák viszonyát jelenítették meg, a geometrikus formákat helyezték előtérbe. Kapcsolódtak még neoprimitív művészek is a csoporthoz, akik autodidakta módon sajátították el a festést.

A gyűjteménynek is érdekes a története - ahogy azt a művészettörténészek kiderítették. A forradalom időszakában kisebb kollekciókat állítottak össze a kortárs művészek munkáiból, és ezeket mutatták be a frissen felállított művészeti központokban, népnevelési céllal. Így alakult ki Jekatyerinburgba egy, az orosz avantgárd szinte minden fontos alkotóját felvonultató és minden irányzatát képviselő, jelentős gyűjtemény, amely máig egyben tudott maradni - mondja Baán László a tárlatról.

Az orosz avantgard nemcsak a művészetben robbantott forradalmat, hanem társadalmi értelemben is forradalomnak indult. A művészek néhány évig soha nem látott szabadságban dolgozhattak, amíg nem feketedett be az eszme, és a sztálini diktatúra be nem tiltotta az avantgárdot.

A tárlat kapcsán külön kiemelésre méltó Gergely Mariann kurátori tevékenysége. Kitűnő felvezetés a tárlat elején látható néhány 20. század eleji orosz ikon. Jól mutatja azt, hogy az akkori oroszok nagy többsége milyen formában találkozott a képzőművészettel. Ugyanúgy érdekesek a korszak hátterét bemutató történelmi, illetve művészettörténeti idővonalak. Kitűnő útjelzők.

A kiállítás meggyőz minket, hogy az orosz avantgárd érdekes, a világot felforgató, megváltoztató mozgalomnak, létszervezés kifejezőjének indult, új idők új képeivel, dalaival.