Ajánló: Kaiser László könyvéről

Kedves Olvasó!

A napokban jelent meg Kaiser László: „Áldassál, emberi verejték” (portrék, emlékek, köszöntések) című könyve. Erről szeretnék néhány gondolatot szólni.
K.L. ebben a kötetében olyan írásokat gyűjt egyetlen kötetbe, melyeket valaha általa személyesen ismert költőkről, írókról egy-egy esemény - köszöntés, vagy éppen búcsúztatás - kapcsán vetett papírra.
Egységes keretbe rendezett írásokat foglal magába e kötet,  amely  rendkívül nemes emberi tartásról és viszonyulási rendszerről tanúskodó dokumentumok gyűjteménye. A tiszteletadás, és a tisztesség méltó naplója, mely lélektől lélekig érő soraival az idő felbonthatatlan pecsétjét az emberség legnemesebb indokaival ostromolja, s az itt-ott a lezárt életekre, „dokumentumokra” utólag is olyan, megkülönböztető jeleket téve, melyek akarva, s akaratlanul is hozzátesznek, illetve visszahelyeznek beléjük olyan értékeket, amelyek látensen eredetileg is bennük voltak, azokat alanyi jogon megilletik, így téve az emlékeket, és az emlékezést teljessé azokra nézve, akikre ezek az írások vonatkoznak.
Olyan vállalkozás ez, melyben igen ritkán, s csak nagyon keveseknek adatik meg hitelesen megnyilatkozniuk. Úgy vélem, hogy ilyet legálisan az ember csakis isteni engedéllyel tehet. Kaiser László minden bizonnyal rendelkezik ezzel az „engedéllyel”! Könyvében olyan embereket, oly módon említ, sorakoztat fel, akik függetlenül a kor szélsőségeitől, annak reájuk gyakorolt hatásaitól, nézeteik deformitásától, lencséjén keresztül újólag bizonyossá teszik számunkra, hogy emberi pályafutásukat hittel, szeretettel, és annak teljességében, becsülettel befutották. S legyen az az irányukba bármiféle kritika, vagy rosszallás, annak kezét most itt a szerző lefogja, tisztán hagyva a lapokat a tisztelgésnek, az alázatnak, és a rokonszenvnek, mely az emberségről, a teljességről, a teljesítményről, és a vitathatatlan „nagyságról” és a „többet adásról” emlékezik.
Közelmúltunk, s jelenünk társadalmi és történeti viharában, a széthúzások, szétzúzások, ellentmondások, érdekek, és érdek-hazugságok, az önzés eleddig sosem látott nyíltszíni viadalainak tengeráramában e könyv létezésének ténye már önmagában is reményt keltő valóság afelől, hogy igenis van helye, tere és realitása a legsötétebb időkben is az őszinte és hamisítatlan szavaknak ember és ember között. Ez a baráti kéznyújtás időkön és tereken át – és a jelenben is, amennyiben még élő alkotóról van szó – az elismerés és az alázat betűvetése, mely a szerkesztő-szerzőnek nem csak lírai énjéről, s abbéli művészi és emberi hozzáállásáról, de hivatásbeli tisztességéről és elkötelezettségéről is - mint a Hungarovox Kiadó vezetője – kétséget kizáróan, és meggyőzően tanúskodik.
Fenntartás nélkül és őszinte szeretettel ajánlom hát e könyvet, minden, a szó tisztaságára, a tiszteletre és békességre vágyó, gyarapodni kívánó léleknek, azoknak, akik még hisznek a szó, és az emberi teljesítmény-ösztönző példa erejében.

A könyv tartalmi hátteréről:
Riportok, megemlékezések, köszöntések.

A kötetben szereplő írók, költők:
Németh László, Szabó Lőrinc, G. Szabó Lőrinc, Magyar Ferenc, Váci Mihály, Dr. Hársing Lajos, Óbersovszky Gyula, Szervác József, Sánta Ferenc, Győrffy László, Nemeskürty István, Jánosi András, Matyikó Sebestyén József, Bárdos Attila, Turcsány Péter, Kósa Csaba, Szakolczay Lajos, Csernák Árpád, Pomogáts Béla, Ködöböcz Gábor, Botz Domokos, Farkas Árpád

Míg el nem fogynak szádból a szavak

„Míg el nem fogynak szádból a szavak”

Szabálytalanul Fabók Endre Remeterandevú című kötetéről

„A kritika mindig szubjektív, ám igazságtalan.” – szoktam mondani öniróniával. Most azonban sokkal súlyosabb elfogultság odázta el újra és újra e kis dolgozat megírását, mint az a bizonyos hétköznapi szubjektivitás.

Fabók Endrét alig egy évtizede ismerem. De mintha mindig is ismertem volna. Nem egyszer mondták nekem, hogy olyan ő, mint ha az öcsém volna. – Szoros barátság ez, a legszorosabbak közül való, noha nem járunk együtt sörözni, s kevés közös élményt szereztünk azon kívül, hogy mindig és minden körülmények között az irodalommal foglalkoztunk, amikor kapcsolatban voltunk egymással.

Fabók Endre József Attila-i tehetség. – E tehetség eddigi kibontakozásai külön-külön, és együtt is drámai erővel bírnak. Alig tíz éve jelent meg első kötete, a Veled is magam. Ezt követte az Olajfák-hegyén, s némi várakozással a Bőrkötésben. Nagyon vártuk már az újabb kötetet!

Szerencsésnek mondhatja magát aki rendelkezik egy-egy példánnyal ezekből a kötetekből. Fabók Endre az a költő, akinek elfogytak a kötetei, noha a hivatalosnak nevezett irodalmi élet nem kanonizálta őt. Az a mély, őszinte és egyedi hangütés, amivel az élet apró részleteiben ragadja meg a legsúlyosabb kérdéseket, - az, ahogy a kérdés feltevése válasszá válik soraiban, a legnagyobbak közé emeli őt. Olyan költészet ez, amely manírok nélkül áll előttünk. Ha lehet színházat csinálni jelmez és díszlet nélkül - s tudjuk, hogy lehet -, akkor hasonlóképpen lehet költészetet is csinálni úgyszólván költői eszközök (vagy annak nevezett eszközök) nélkül. Azaz, pontosítok: Fabók Endre költői eszközei őszinték, emberiek, egyszerűek. Ennél fogva hiteles, közeli. megérint.

A Remeterandevú látszólag vékony kötet. – Aki ebből sportot csinál, akár húsz perc alatt elolvashatja. De olvasható éveken át is. Minden verse maga az egyszerűség. S mindben ott van az élet drámája.

A kötet egyszerű kivitelű, átgondolt, szép. Külön dicséretet érdemel Németi Fanni rajzainak elhelyezése. Az Accordia kiadó kívül, belül igényes kötetet segített napvilágra.

Minden szövege egyszerű, szinte profán, de minden szövegében van olyan szókapcsolat, fókuszba helyezett, egyszerű gondolat, ami letaglóz. Újra, és újra el kell olvasni. Ha van Isteni színjáték, úgy Endre az emberi lét drámáját ragadja meg ebben a vékony, de igen súlyos kötetben.

Endre betegséggel él. Aggódunk érte. S mikor e kötetet kinyitjuk, ezt olvassuk első címként: Vége. Dráma? Az. Keresetlenül őszinte, mély, emberi. Dühítő! Kétségbeejtő! De ez a vég csak a kezdet. Bár a kötet nem tagolódik ciklusokra, a versek elrendezése mégis könnyen felismerhető csoportosítást mutat. A kötet egésze felfogható többek között úgy, mint az emberi létezés értelmének a keresése. A versek első csoportjának így jó bázispontot ad a maga nyugalmával a címadó vers, s Remeterandevú. Mindannyian tudjuk, hogy a pí olyan tört, amit soha nem tudunk pontosan leírni. De a kör nem törődik ezzel. A kör tökéletes. Az emberi életben van tehát valami a tökéletességből. Talán végül körbeér. – S ez a gondolat visszatér majd a kötet záró verscsokrában. Kifejezetten meg kell említenünk a Minden csak forog című verset, amely az elmúlást és a születést kapcsolja egybe, ahogy a lehulló levél újra kezdi útját a gyökéren át. Új körbe kezd. Nem múlik el. Újra lesz.

De térjünk még vissza a kötet elejére! – Talán rosszkor. Rezignáltan mondja, kétszer is, hogy „talán hazudtam is”. S valóban, nehéz bizonyosat találni a világunkban. Hazuggá lenni könnyű. De a hazugság nem mindenkinél szándék. S joggal veti fel, hogy ez az állítás „lehet hamis”. Endre is azt igyekszik megragadni, amit a költőknek muszáj: az igazat! – S ha e kísérlet gyönyörű lehetetlenségére gondolunk, helye van a rezignáltságnak. Másutt (Szél és Keret) azt mondja: Isten tenyerébe nevetünk. A világ megfoghatatlanul összetett, és egyszerű. S a csoda az, hogy ez alatt a súly alatt megterem az emberi derű. Aki ezt keresi, annak valóban jár a meghitt kapcsolat Istennel.

Ugyanakkor Endre újra és újra kétségbe ejti olvasóját azzal, hogy a múlandóság képeit festi meg. Az Ár-tér Szonett borongós, József Attilát idéző képei még kevéssé konkrétak. Szomorkásak talán. De a Pillanat című vers képeiben („a kivágott diófa árnyékában…”) szinte rémítőek.

Erről a pontról lép tovább a következő verscsokor témájához, az emberi kapcsolatokhoz. Az érzékeny ember, az elesett ember törékeny, s a kapcsolatai is törékenyek. Érzései és fájdalmai mélyebbek, s minden boldogsághoz kételkedő visszafogottsággal viszonyul. Úgy viszonyul, mint aki tilalmas dolgot érez és tesz, amikor szeret. A Mi van, ha című írásban szégyenkezésre késztető reflexek törnek elő, holott csupán a nyak és a fül megcirógatásáról van szó. De ez a vers nem a cirógatásról szól, hanem a zavarról, a belénk oltott félelmekről, az elbújás iránti vágyról.

Tovább fokozza ezt a Kulcsra zárt című versben. S itt sem az a dráma, hogy késztetést érzünk elbújni a szerelmünkkel, hanem az, ami az ilyen mondatokban megfogalmazódik: Jövőtlen jelenünkbe hulltan, mennybe is repültünk, de csak halkan…

Nem véletlen, hogy ennek a csokornak a középpontja az Idő című vers. Idézzük: „Napsütötte sötétség.”

Az idő: napsütötte sötétség. Az élet igenlése a napsütés, a megélése a sötétség. Nagy bölcsesség, ha legalább megfogalmazni tudjuk. S ilyen egyszerűen!

Az Aprócska részletek olyan életkép, amit mind ismerünk. Otthon töltött órák. Fő az étel. Elmennék, maradnál. Hétköznapi kis viták. Súrlódik, csikorog minden emberi kapcsolat, de nem képzelünk világot nélküle.

A Szex, a maga ördöglakat szimbólumával (zár, ami kulcs) zseniálisan ragadja meg azt, amit a bigott és prűd világ elvenni igyekszik, hogy a legszorosabb kapcsolat kiteljesedése szükséges, egyszerű, tiszta és szent.

Ám a Sötétszoba ismét a kirekesztettségről beszél. Míg a Mi van, ha és a Kulcsra zárt az önkéntelen elzárkózás késztetését ragadja meg, az a vers már a közösség kirekesztő hajlamát, annak a visszahatását írja le. S ugyan, mi az, amivel szemben ma nem kirekesztő a világ ezen a földön? – Így ír: „az ajtón túl nincsen helyünk; az ajtón túl csend a nevünk.”

Ebből a szomorú látleletből indul tovább, hogy újabb szomorúságot okozzon. A Megállóban a gyengeségekből fakadó kiszolgáltatottságot ragadja meg. Vagy talán a kiszolgáltatottságból fakadó gyengeséget? – Így is, úgy is igaz. „Kiüresednék”, mondja már az elején. S hogy minden mennyire egyértelműen determinált, azt többek között így érzékelteti: „levegőt is azért veszek…., - hogy kifújjam”.

Az elesettség és a magányosság együtt járnak. A Tán utoljára ezt ragadja meg: „Felöltöztetett magány minden ember…”

A Vándor érdekes tördelése felveti a kérdést: vajon egy haiku-füzért látunk-e? – Így zárja: „A test, lám beteg, hogy olcsó kísértések meg ne csalhassák.”

A Hovalettek balladája a kisfiú motívummal ismét egy szomorú aspektusát adja annak az állapotnak, amikor az ember összegez: „se itt, se ott, nem jó az ember, ki félúton született, két világ között.”

S ha ez nem volna elég, a következő vers: Nekrológ: „szél se rebben, ne zavarja poraink.”

Két reménysugár van itt. Egyrészt, a „poraink” megfogalmazásban a társ is jelen van. A végső magány helyett végső társasság. Másrészt, a kötet itt nem ér véget. De nem enged könnyű utat a következő verscsokorhoz sem. Azt ugyanis a Most című rövid, összegző vers fókusza köré rendezi: „Itt az ideje, hogy múlttá legyen.” – Nem teszi könnyűvé az olvasó útját.

A csokor felütése pedig az Utazás című vers, amely nem kevés utalást hordoz József Attilára. Egyébként is a kötetnek ebben a verscsokrában látjuk leggyakrabban ezeket a fontos utalásokat.

Az utazás, mint az élet allegóriája természetesen a vonat képéhez is kapcsolódik. S ezt recitálja: „kéne valami más.” – Ám ezt a verset megelőzi a felütés: a Gránit című vers ezzel a szentenciával: „Szíved az egyetlen oltár.” – Nem kétséges tehát, hogy ez a verscsokor még mélyebbre visz az emberi sors drámájában, mint azok, melyeken át idáig eljutottunk. –Fájdalmasan precíz, bátor és őszinte építkezés. Nem lepődünk meg a kötet megkomponáltságán. Fabók Endrénél ez nem lehetséges. Nála a kötet is mondat. Összetett mondat, amely tagolható, de mégis egy gondolati ívet épít fel következetesen.

Ez a verscsokor a drámát az idő dimenzióiban helyezi el. Ezt előkészítette mér az említett Hovalettek balladája. Az Utazástól pedig valóban utazunk az időben. Folytatja mindjárt A minden csak forog. „Nincs visszaút…. A felgyűlt anyag most újra kezdi útját a gyökéren át.” Drámai kép ez, melyet vallások és filozófiák ragadtak már meg. Az elmúlásból születő új élet. Az elmúlás elkerülhetetlensége. Az új élet ígérete. Ezt folytatja A régi képeken című versben, erőteljes utalással: „lelkem az ördög sem veszi meg; …. Valahogy minden a végét várja,… nem én; vagyok a régi képeken.”

Ezt a csokrot a Nem mozdulok című vers zárja, mintegy átmenetet adva a következő szakaszhoz is: „Nincs múlt, jövő, csak a most, csak a semmi…”

A következőkben esszenciaként az élet nagy és igen egyszerű bölcsességeit ragadhatjuk meg. A nagy egyben egyszerű, s bölcsesség nélkül ezért megragadhatatlan. Lapozzunk hát tovább!

„Igyekezz, hogy lassú maradj! Sok időt vár el tőled a lelked…”

Megrendítő a Ma győztél című vers: „Világot készültél hódítani, és ma győztél, ha a vécéig elérsz…?”

Elesettnek, gyengének lenni olyan iskola, ami súlyos leckét ad az életről. Megváltozik a dolgok súlya, fontossága, lényege. Így szól ki egy hang a tolószékből: „Addig járj, amíg tudsz!” – Hányféle értelmezése is van ennek az egyszerű mondatnak? – Csakis úgy vagyok hajlandó érteni, hogy amíg képesek vagyunk járni, tenni, - addig tegyük! – S míg itt rezignáltan arról ír, ahogy a testet gyötri a fájdalom és a tehetetlenség, az is felsejlik, hogy járni, tenni, élni még gyenge és elesett állapotunkban is kell. Sőt! Nincs más alternatíva.

Oly egyszerű bölcsesség ez, amit egy szamár is megért: „Róma elbukik, s minden út elmúlásba vezet.”

Ezért is kérdezi a létigékben: „Lettem?” – S míg az Akár a kőben Adyt idézi meg, észrevétlenül tanít az életre: „ne légy egyedül!”

S bár A Véletlen című versben látszólag könnyeden mutatja jelentéktelennek az emberi lét megélését. Mégis megnyugtatja, - vagy elámítja (?) az olvasót a Tavasz című versével. Különdíjas szerkesztői bravúr! De ne engedjünk a megtévesztésnek! Itt azt mondja: „Újra tavasz…” – De melyik értelemben? – Kétségbeesetten igyekszem elűzni a gondolatot, hogy a Minden csak forog értelmezésében gondolja. De én nem engedhetem! Az élet nem tervezhető. Szólnod kell, írnod kell, tenned kell, élned kell, míg el nem fogynak szádból a szavak!

Haiku könnyedségű festő - Beszélgetés Ghyczy Györggyel

Haiku-könnyedségű festő    

                                                                                                

Beszélgetés Ghyczy Györggyel    

                                                                     

Ghyczy is a maga választotta életút követője, nem kilincsel kedvezményekért, saját gondolatai ura marad. Nem nevezhetjük egyetlen irányzat követőjének sem. Álmokat, vágyakat, formákat, emlékeket választ művei témájául, ezért is mondhatjuk gondolkodó festészetnek a munkáit.

-          Ghyczy György, Géhá, ahogy sokan ismerik, Budapesten született, pedagóguscsaládban. Gyermekkorában szívesen rajzolt. Milyen emlékeket őriz ezekből az időkből?

-          Egy hatalmas erdő mellett gyerekeskedtem, ahol rengeteg időt töltöttem a barátaimmal, számháborúztunk, vadásztunk, a fákra titkos házakat építettünk, lestük a madarakat és nagyon vidáman éltünk. Azt hiszem, ezt hívják boldog gyerekkornak.

-          Tiszaföldváron érettségizett. Amatőrszínészkedett, nyomdászatot tanult, mielőtt végleg a képzőművészethez érkezett. Közben két évet katonáskodott, az Alföldön védte a nehéz lövészekkel a népi demokráciát az esetleg betörő olasz határvadászokra várva. Művészeti érzékenységét könyvtervezőként is megmutatta, írt képzőművészeti cikkeket. Aztán Lipcsébe vezette jó sorsa, állami ösztöndíjjal Gert Wunderlich professzornál tanult, így vált a tipográfiában is otthonos festővé. Hallhatnánk ezekről az évekről?

 

 

-          Hirtelen egy kérdésre kicsit sok, de megpróbálok néhány mondatban beszélni az életem korai szakaszáról. Talán a legfontosabb dolog egész életemben gimnazista koromból a színház. Szabó András irodalomtanár vezette Bányai Kornél Színpad tagjaként kerültem közel az irodalomhoz, a zenéhez és egyáltalán a művészethez. A tanár úr személyisége, lelkesedése, hite és nagyon közvetlen magyarázatai vittek a művészetek felé. Később könyvkiadóknál tevékenykedtem, ahol kiadványokat terveztem, műszakilag szerkesztettem, esetleg grafikákat is készítettem hozzájuk. Ez egy elég nagy figyelmet kívánó, sokrétű munka, megtanított a koncentrációra és javította figyelmemet, ami nagy hasznomra lett későbbi életemben. Szerencsém volt azzal, hogy egy évet a lipcsei főiskolán tölthettem, ahol rengeteget tanultam és évekre feltöltődtem élményekkel. Nagyon jó barátságokat kötöttem főleg külföldi diákokkal és átélhettem a rendszerváltás és a berlini falbontás különleges hangulatait.

-          Napjainkban a Nyitott Műtermet vezeti, ahol a művészet iránt érdeklődőkkel fest, képeket elemez, és segít nekik eligazodni a világ értelmezésében és világosan látni korunk vizualitásában. Mi vonzza ebben a munkában?

-          Ez sajnos már egy kicsit idejétmúlt, mivel 2016 októberében nyugdíjas lettem, de próbálom tovább folytatni velük ezt a dolgot a saját műtermemben. Szeretek együtt dolgozni emberekkel, szeretem, ha szívesen veszik az ötleteimet, tanácsaimat. Nagyon jó érzés, ha létrejön egy munka, ami sokaknak örömöt jelent és benne van az én hatásom, gondolatom vagy a látásmódom is. Azt hiszem minden művész büszke arra, ha a tanítványai jó dolgokat hoznak létre.

-          A művészetterápia eszközével segít helyrezökkenteni kisiklott életeket, mozgásra bírni elgémberedett kezeket, megdermedt szíveket, agyakat. Mi szépséget talál benne?

-          Talán nem is nevezhető igazán művészetterápiának, inkább egy olyan lehetőségnek, ami felszabadítja azokat az embereket, személyiségeket, akik egész életükben vágytak valamiféle önkifejezésre, hogy megfogalmazzák legbensőbb gondolataikat. Akik hozzám járnak festeni, nem tartoznak a fiatal korosztályhoz, többnyire nyugdíjasok és szinte mindannyian fiatalkori álmukat, vágyaikat teljesítik be a későn elkezdett művészettel.

-          Filozofikus festményeket készít az útról és az erényről. Hogyan áll a keleti gondolkodással, művészetekkel?

-          Nemrég egy hasonló kérdésre azt válaszoltam, hogy nem vagyok hívő buddhista vagy taoista, de nagyon szeretem a keleti filozófiák letisztultságát és mélységét. Fiatal koromban találkoztam először a japán haiku műfajával és azonnal magával ragadott. Az irodalom egyébként is nagyon közel áll hozzám, talán ezért is volt a vonzódás. Később barátaimmal játszva írogattunk magyar haikukat, azután én erről leszoktam, de az ábrázolásomban, főleg a képgrafikáimban alaposan benne maradt a hatása. Mostanában is játszom olyan képalkotással, melyek tussal, diópáccal készített haikuszerű rajzok és a keleti, főleg a taoista filozófiát hordozzák. Megismerkedtem Lao-ce Tao te King című művével, amit sikerült elég sok fordításban olvasnom, elsősorban Weöres Sándor költeményeként, majd az értelmezésében és gondolatilag hozzám legközelebb álló, Karátson Gábor fordításában, és ez teljesen lenyűgözött. Így az utóbbi években a festményeimben és rajzaimban egyre másra feltűnik az a kapcsolat, amibe Lao-ce-vel keveredtem. Úgy gondolom, együtt járjuk az életem útját.

Persze a megfogalmazásokban én erőteljesen színeket használok, hol lágyan, pasztellszerűen, hol erőteljes kontrasztokkal próbálom a formákat megfogalmazni.

Mostanában főleg olajjal festem a viszonylag nagy méretű festményeimet, mert az 1-2 méteres méret számomra az a tér, amin jól tudok gondolkozni, és mesélni.

Szinte minden képemen megszólalnak a vörös fűszálak és búzaszálak, amivel az út melletti természetet láttatom.

-          Sok kiállítás, tárlat van már Ön mögött. Melyekre a legbüszkébb?

-          Nem is tudom. Valószínűleg mindig az utolsó számomra a legfontosabb, legizgalmasabb, legyen az közösen a barátaimmal vagy akár önállóan.

-          Tájtörténeteknek nevezi képeit. Földeken, mezőkön bolyong, kirándulókkal találkozik. Időnként kilép az emlékezet határain túlra is. Miért választotta ezeket a témákat?

-          Nagyon szeretem a természetet, a tájat, a nyers föld illatát, a mezők virágait, a fákat, vizeket, tehát a normális környezetünket, persze a városomról sem feledkezhetek meg. Ezt munkáimban megpróbálom bemutatni. A „kirándulókkal találkozás” inkább az életemben történő kapcsolódásokról, találkozásokról szól.

-          A tolnai-hegyháti Dúzson képzőművészeti tábort szerveznek. Hogyan élnek?

-          Már vagy húsz éve járok Dúzsra a barátaimmal nyaranta egy hétre, ami képes feltölteni akár egy egész évre is élményekkel. Az előző kérdésében érintette a tájtörténeteket.

Gyakorlatilag az összes „Tájtörténet” képem szorosan kötődik ehhez a kicsit mediterrán mikroklímájú, csodálatos fényű környezethez, amihez hozzátartozik az ott kötött barátságok sora. Régóta oda viszem nyaranta egy hétre a tanítványaimat is egy kis feltöltődésre és finom borok kóstolására. Természetesen sokat festünk, rajzolunk az egy hét alatt. Egy technikai megjegyzés, hogy itt nem nagyon tudunk olajjal festeni a hosszú száradási idő miatt, ezért többnyire akrillal, akvarellel, pasztellel vagy tussal és diópáccal szoktam dolgozni. Ezeket ugyan olyan értékűnek tartom, mint az olajat. A fontos, hogy a munka legyen kiváló.

-          Hol láthatjuk legközelebb az alkotásait?

-          Februárban Jászfényszaruban, áprilisban Egerben fogok kiállítani, de előtte most több kollektív kiállításon is részt veszek. Budapesten, például a Magyar Elektrográfiai Társaság Matricák című tárlatán is szerepelek négy munkámmal, vagy a Hatvani Kisgrafikai kiállításon. Természetesen a nyár közeledtével még több helyen fognak megjelenni munkáim.

Még érdekes lehet, hogy az egyik közösségi oldalon, a Facebookon szinte minden nap szerepel egy képem, amit elég sokan látnak és értékelnek.

-          Köszönöm a beszélgetést.

Térvágások, csúszások, időelmozdulások - Ország Lili-életmű-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában

Térvágások, csúszások, időelmozdulások

Ország Lili-életmű-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában

                                                                                 Aki a vonalaktól jutott el az írásig

   Ország Lili                        

                                                

Most lenne 90 éves a XX. századi magyar képzőművészet egyik legizgalmasabb, legtitokzatosabb festője, Ország Lili. Árny a kövön címmel látható a tárlat a Magyar Nemzeti Galériában 2016 decembere közepe óta. A mostani kiállítás művészetének eddigi legteljesebb bemutatása. Több mint háromszáz munkáját mutatja be a Galéria a kiállításon, melyhez felépült egy a művész által elképzelt labirintus is.

Ország Lili klasszikus, prehisztorikus korba visszajáró látnok volt, régész lelkületű modern festő. Végighaladva láthatjuk, hogy nem tartozott a játékos, könnyed képeket alkotó művészek közé. Munkái mély gondolati tartalmat és feszítő élményeket hordoznak. Mesékkel és mítoszokkal teli világot teremtett. Időnként kilépett az emlékezet és a képzelet határain túlra is. Csupa titok és rejtély volt a személye. Megemlíthetjük, hogy 1956. október 23-án délelőtt Tordon Ákossal találkozott a Hungária kávéházban, hogy megbeszéljék, milyen rajzok kerüljenek a költő kötetébe, de ő teljesen zavart és zaklatott volt, nem jutottak dűlőre az illusztrációkkal kapcsolatban. Rossz idegállapotban került haza, és otthon megrajzolta az Akasztott nő című képét. Előre érezte a jövőt. És estére beteljesültek látomásai, már lőttek is a Parlamentnél. Néha Pitia jósnőnek mondta magát, vagy Módnak, a csodapóknak, aki a jövőbe lát.

Ország Lili 1926-ban született Ungváron, jómódú borkereskedő családban. A festészetbe, rajztanára, Róbert Miklós avatta be, ő vitte közel, és egész életében ő támogatta. A világtörténelem őket sem kímélte a vészkorszakban. A vidéki magyar zsidóság módszeres kirablása és végül deportálása a halálba elérte őket is. A családot 1944-ben a helyi gettóba zárták, majd feltették egy Auschwitzba tartó halálvonatra, de Kassán sikerült megszökniük.

Kolozsváry Marianna, az érzékenyen figyelő kurátor elmondása szerint Ország Lili egész életében festőnek készült, gyerekkorában is a rajzolásban találta meg a békéjét, az 1944-ben átélt szorongás és félelem azonban örökre a lelkébe vésődött. Ki kellett festenie magából vízióit, hogy szembe tudjon fordulni félelmeivel.

A művészettörténet szinte az egyetlen magyarországi klasszikus szürrealista festőként tartja számon, akire nagy hatással volt De Chirico és Toyen, akiknek a munkáival a tárlat közönsége is találkozhat. Kolozsváry Marianna édesapja, Kolozsváry Ernő Ország Lili egyik első és legnagyobb gyűjtője, mecénása volt.

A kiállítás időrendben halad végig az életén, művészi korszakain, a kísérletezésektől a kiforrott művekig végigkövethető művészi útja.

Ország Lilit a régmúlt, a romok világa, falai, a holtak birodalma izgatta. A számok és jelek bűvöletében élt. Ismerünk olyan filozófiai irányzatokat, amelyek a világot számokkal magyarázták, illetve a számok tulajdonságaival értelmezték.

A történelmi felejtés ellen dolgozott. Nála is a jelek a tartalmak hordozói. Szívesen vannak egymás mellett a létezés összefoglaló tényei, a kommunikáció testei. A jelek kísérteties rejtvények. Néhol titokzatos alakok, fantomszerű lények tűnnek fel, majd néhány figura a távoli múltból temetői hangulatban jön a lidércfényes mocsarakból, körülöttük jelek, betűk, szövegek.

Szürrealista korszaka után, a szorongások képi újraélése helyett a transzcendenciában keresett feloldozást, és az ikonfestészet motívumaiból nyert inspirációt, később pedig a prágai temető sírkövei ihlették meg. Művészetének visszatérő elemei a jelek, szimbólumok. A szürrealizmus számára nem öncélú játék volt, hanem a megélt történelmi traumák tragikus kivetülése. Nem csak a zsidó mitológiába mélyedt el, képvilága egyszerre volt egyedi és kozmikus. Festészetének egyik sarkköve a betűmitológiája.

Az 1970-es évek elején városalaprajzokat kezdett festeni, majd egyre inkább a falak felületére koncentrált, különböző írások jeleit elhelyezve képein. Festészetében mindig az idő távlatait karolta át, néhol ősi lények barangolnak a képeken, de korántsem isten bohóca szerepét töltik be. Alakjai egyszerre élnek az előzményekben és a következményekben, azok gondolataiban és érzéseiben. Bárhová jutott, alapérzése volt, hogy ő már járt ott.

Járt Pompeji romvárosában, aztán Firenzében, a hatalmas árvíz után. Megdöbbentette: a pusztulás, a múlt maradványaiból összeálló világ. Firenzében csak kövek és papírok emelkedtek ki, és a könyvek lapjait vitte a víz. Képei lenyűgöznek festői koncentráltságukkal.

A hetvenes évek politikai klímájában született képei hűen fejezik a ki a kor jellemzőit, ízlésvilágát, stílusát. Megjelennek nála az ősi falakba épülő nyomtatott áramkörök, amelyek jelezték a jövőt. Tudta, hogy Kelet-Európában mindig kockázatos józanul gondolkodni. Itt mindig azzal avatkoznak be a társadalmi életbe, hogy le kell ereszteni a szennyet.

Az ősi falakba épülő nyomtatott áramkörök már jelzik a jövőt képein. Az Exodus (Vonulás) című 1963-as képén több egymás felett-alatti sorban kockák, tán homályos betűk, számok vonulnak.

A tárlat szenzációja, hogy Ország Lili halála előtt festett, 48 festményből és 60 monotípiából álló Labirintus-sorozata több mint harminc év után most először látható ismét egyben. A legendabeli labirintus börtönként szolgált Minósz krétai király udvarában, ahol a Minótaurosz szörnyet tartotta elzárva. Csak keveseknek van erejük bejutni a labirintus közepébe.

Örökké éber kíváncsisággal dolgozó művész volt. Jó megfigyelője volt környezetének. Jók a térvágásai és a duális térszervezései, nagy érzéke van az időeltolódások ábrázolásához. Élettörténetében borzalmak és csalódások sorakoznak. Misztikus zsidó iratokat tanulmányozott, a szent nevet keresve, ezért jelennek meg nála a héber betűk. Eggyé vált nála a kép és az írás.

Megélhetése főleg a Bábszínházi munkájából állt, ahol bábokat, jelmezeket és díszleteket tervezett, de dolgozott a mai öregek gyerekkori népszerű lapjának, a Dörmögő Dömötörnek.

Halála után kezdődött missziója. Képei véglegesek, mint a koporsóra hulló rögöké, mondta róla Pilinszky János a temetésén.

 

Gyár előtt, 1955. (Falas önarcképként is idézik) olaj, vászon,30.5×69.5 cm


 

Labirintus LXX. Várakozó I. Zöld ragyogás, 1974-75, olaj, farost, 63×120 cm

Árny a kövön

 ORSZÁG LILI (1926–1978) ÉLETMŰ-KIÁLLÍTÁSA a MAGYAR NEMZETI GALÉRIÁBAN

Kurátor: Kolozsváry Marianna

 A kiállítás megtekinthető: 2017. március 26-ig

 

 

Kényszerkersztút

Kényszerkeresztút

 

(Vasi Ferenc Zoltán: Érdemkeresztek. Könyvműhely, Miskolc, 2013)

 

Vasi Ferenc (a Zoltánnal, bevallom, nem tudok megbarátkozni, hisz Feriként ismerem őt már a gimnázium óta) a Magyar Naplónál megjelent első verseskötete, a Gyógyulás kertje után nemrég új gyűjteménnyel állt elő. Magánkiadásról van szó, ami sejteni engedi, hogy nem lubickol a lehetőségekben; a szerény kivitel – a kapocstűzés, a kontár tördelés, az igénytelen tipográfia – szegénységre vall, a gondozatlan szöveg pedig azt a benyomást kelti, hogy a hozzáértő baráti kör jó tanácsait is nélkülözni kényszerült. A kéziratnak nem volt szerkesztője, talán olvasója sem, mielőtt nyomdába adták, a kész könyvnek még esélye sem arra, hogy értő kritikát és elismerést kapjon a mérvadó helyeken. A szerző reménye a sikerre abban merülhetett ki, hogy szerencsés esetben talán sikerül eladnia negyven példányt a közkönyvtáraknak. Ilyen mostoha körülmények között nem elég a türelem és a felfokozott önkritikai érzék; a lángelme magába vetett hite kell ahhoz, hogy művét tökéletesre csiszolja. Nem lett tökéletes Vasi Ferenc könyve semmilyen tekintetben, de a kettős cél, amit maga elé tűzött, világos, az erőfeszítés, amit célja érdekében tesz, folyvást érezhető.

Könyvének célja, mint mondottam, kettős: emléket állítani 1956 után meghurcolt édesapjának és az alkotás révén távol tartani magától a romlás démonait. Az első, olyannyira tiszteletre méltó célt látszólag máris elérte, hiszen a versek bőven tárgyalják az apa kálváriáját, maga a könyv pedig, bármilyen szegényes, mégiscsak monumentum. Ám a mumifikálás rítusa a művészetben csak úgy lehet hatékony, ha a balzsam egyszersmind elixír is, mely feltámadást ígér – mint ahogy a második cél, a mallarméi „önmentő kísérlet” is csak akkor valósulhat meg, ha nem az elkeseredett kibeszélésre, hanem a nyelvi önteremtésre irányul. Abban persze nincs semmi meglepő, hogy Vasi Ferenc saját nyomorúságát taglaló verseivel a Panasz rilkei lányalakjának hódol (a Dicséret kora az ő szemében nyilván még nem érkezett el), viszont annál sajnálatosabb, hogy a nyelvi anyaggal való harcban néhol erőtlennek bizonyul, azaz inkább a harcot látjuk, mint a diadalt.

És ez a harc ritkán látványos, hiszen nemigen használ nehezebb kötött versformákat, csak a magyaros felező nyolcast vagy hetest; ír néhány haikut, néhol ötletszerűen rímeli meg homályos metrumú sorait, egyszóval, technikai arzenálja nem gazdag és nem is kifinomult. Kapcsolata a világlíra irányaival eklektikus jellegű. Ez a szépen formált verskezdet:

Édesanyám, édes hazám!

Bűnbánatban csatakosan,

szilaj égi vágtájában

bokrosodott árva lovam:

 

De nehéz is! Pata-verte

erős, novemberi fáknak

árny-alakos hét ágáról

hét bakának lóg a lába

a népdalt személyesre hangoló Nagy László-i örökség erőteljes jelenlétére vall. Ugyanebből a forrásból merít különcködő, néhol modorosnak ható szóhasználata, amikor kócsag helyett „kólcsagot” ír, „zsozsettá”-t és „garabonc”-ot mond. A „borongolat” a Kazinczy-kor nyelvi túlkapásait, az „Isten-ségesség” Eckhart mester frazeológiáját idézi. Mintha a felajzott, de teret nem lelő szereptudat itt a szóalkotásban élné ki magát. Cseh Tamást kamaszos lelkületű versekben siratja el, a nyolcvanas évek lázadó fiatalságának letűnt külsőségeit idézve a vele egykorú olvasó elé: a rongytarisznyát, a babos kendőt, a szakadt farmert és a hosszú hajat. Máskor „Csoórit, Oláht, Ördöghöt” olvas, akiknek, persze, nem az értékük kétséges, hanem hogy az együttállásuk mögött fölsejlik-e valami mélyebb hagyományréteg. (Talán nem is a megfelelő helyen keresi rokonait, hiszen míg Csoóri igyekezete – például – arra irányul, hogy a szónoki lendület szépen vakolt felszínével elfedje a személyiség töréseit, addig Feri verseinek nagy része nyíltan, nyersen vallomásos jellegű.) Csak ritkán tesz művészi hitvallást, ám ezek a helyek mindig tanulságosak:

Hézagos a lélek határtudata.

Sok rom, törmelék, vagy szemre-formás

ósdi edény folyatja át-s-tova

évszázadok szennyét vagy [!] tiszta vizét.

Koholt önmutatás lehet [!] az öntelt vers,

izzad inkább, mint felelve érteti félre [?],

magával ugyan meg mi történt,

szavait mért félti [?], életét éli

vagy csak reméli? [Kiemelések tőlem.]

Az első öt sor tiszta, éles rajzú képpel mond ítéletet a formai játékokba vesző költészet általa „ósdinak” vélt (valójában cseppet sem korhoz kötött) beszédmódjáról. Ám a bizonytalanság már ide belopódzik („vagy”, „lehet”), hogy aztán a gondolat a hatodik sortól zavaros maszatolásban oldódjék föl, jeléül annak, hogy még nem tisztázta magában látszat és lényeg, beszéd és személyiség viszonyát. Mert ha itt olyasmit akar mondani, hogy az artisztikus versformák kötelmei szükségképpen elfedik az egyéniséget, akkor nem csak a líratörténet terén mutatkozik járatlannak, de a nyelv működésmódját sem ismeri. Mintha a nyelvben nem a szobor nyersanyagát, hanem csak az állványzatot látná, amely segít felemelni a mögötte rejlő, némán szenvedő hús-vér emberalakot, hogy aztán elbontassék és tűzre vettessék. A formátlan, ömlenyszerű vallomás fölmagasztalása ugyanakkor a Kassákkal vállalt közösséget jelzi, újabb szeletét mutatva meg annak a talajnak, amelyből táplálkozik.

A gondolati líra, mint láttuk, nem erős oldala; a hagyományban csak fél lábbal áll benne, alig ismerve átmenetet lelkesedés és elutasítás között; van azonban két hang, amelyet nagy erővel üt meg: a népdalé, és a romlást panaszoló, jeremiádszerű szabadversé. Három-négy gyönyörűen sikerült dalának a magyar líra örök értékei közt van a helye, és nem csak a részleteik miatt. A dal egysége iránt, amit Arany János oly fontosnak tartott, Ferinek kiváló érzéke van; apró egyenetlenségek inkább a kidolgozás terén mutatkoznak (főleg a „mert [a]mi”-, „mint [a]mi”-féle papírízű, formakényszer szülte sűrítményeket kéne kerülnie). Az a dala, melynek első két szakaszát följebb idéztük, három közbülső strófa után ilyen szép és pontos állapotrajzzal zárul kerekre:

Ami érték, másnak jutott.

Jó fiatok hajótörött.

Édesapám sírgödrében

civillé vált, bábkatona.

 

Hadbírói ítéletek:

zubbony helyett kölcsönzakó.

Édesanyám, édes hazám,

ruhát váltok! Szívet soha.

 

Másik hangja az átkozódásé: az elemi erejű szóáradat egy figyelemre és együttérzésre méltó élet romjait sodorja. A költői személyiség, amit vallomásos verseiben kialakítani igyekszik, az elátkozott franciákkal és az amerikai beat-költőkkel tart rokonságot, de mély pokoljárásának részletei egészen sajátosak. Néhol azonban meglepő szellemi kihagyások tanúi lehetünk, és ilyenkor bizony kínos helyzetbe hozza még jóakaróit is:

Felkoncoltan fekszem a fűben.

Áttáncolnak testem fölött lovak.

Rám ereszkednek esték árnya [sic!],

Az eddig valók legkomorábbja [sic!].

Hogy ez költői bravúr-e vagy valami egészen más, döntse el az olvasó. Egy rosszmájú kritikus nyilván József Attila dühös kifakadását ismételné („no majd szóba állok vele, ha egyes számú alanyhoz egyes számú állítmányt tesz”); de talán csak sajtóhibáról van szó, vagy egy nyers vázlat keveredett a kész versek közé. Vagy hihetjük akár azt is, hogy Feri a kétségbeesés végső ormaira jutva egy torz kacajjal már csak legyint arra, mit ad ki a kezéből. Ez a magyarázat mélyebb, megrázóbb és talán igazabb is, mint a szégyenlős mentegetés. Mert ha így van, az a legsúlyosabb váddal ér fel az ellen az irodalmi közeg ellen, amely megakadályozta, hogy művének szelleme a világba költözzék. Ez a közeg, amely a nyilvános beszéd tereit és a visszhanggyár gépezeteit bitorolja, önelégült hallgatásával és közönyével büntetni akarja a kitaszítottat, de valójában csak önnön megvetésre méltó semmisségét nyilatkoztatja ki. Hiszen közönyből és hallgatásból sem méltó elfogadás, sem jogos elutasítás nem született még soha.

„Ily jelennél a múlt is többet ér” – mondhatta volna a költő. Álmodjuk hát a múltba magunkat, a régi közös osztályterembe, a tatai Eötvös József Gimnázium padjaiba, ahol szép, fiatal magyartanárnőnk, Sándorné Trauer Mária bársonyos hangját, értő és érzékeny magyarázatait hallgatva az irodalom világa édenkertnek tetszett, ahová idővel magunk is bebocsátást nyerhetünk. Feri történelemből osztályelső, s persze irodalomból is a legjobbak között volt, míg én mentem a magam feje után, összeolvasva mindent, csak azt nem, ami kötelező. Őrzöm egy hajdani röpdolgozatomat, melyben Horatius versét szonettnek minősítettem, s amelyet jó szívű tanárnőnk hármassal jutalmazott. Nehezen tudom elképzelni, hogy Feri valaha ekkora bakot lőtt volna. Ez a kis emlék arra figyelmeztet, mennyire csalóka lehet a jövő képe, amit a pillanat jeleiből alkot meg az ember. Hogy az Érdemkeresztek verseiből miféle jövő sejlik, miféle sors, pálya és utóélet ígérete, találgatni sem merem. Ferinek most a reményvesztettség tudatából kell erőt merítenie: nehéz szert tenni rá, de végső fokon ez a legjobb fajta erő.

 

Szabó Szilárd

  

Recenzió Lascar: Szemérem című regényéről

Bak Rita: Recenzió Lascar: Szemérem című regényéről

A könyv alcíme Szemérmetlenül jó könyv. Egyfajta szójáték ez a mű címére: Szemérem.

A könyv Müller Péter Sziámi szerint azért lett szemérem, mert a szerző ajkai gyakran szólásra nyílnak és a könyvben nagyon gyakran megnyíló ajkak sem mindig szemérmesek. ( Müller Péter Sziámi)

Szellemes, poénos, szórakoztató és olvasmányos is egyben Lazcar első regénye.

Szabadszájú, trágár stílusban íródott a könyv, nyíltan vállalva, hogy Charles Bukowski hagyományait szeretné folytatni. Amikor Martin otthagyja a hittudományi főiskolát és végre délig alhat, barátnője a következő szavakkal ébreszti fel: „ A picsába, hogy nem bírsz soha felkelni

A regény vége felé a könyv főhőse, Martin felolvas szerelmének egy Bukowski novellarészletet, mely Charles Bukowski: Tizenkét majom, akik egyszerűen képtelenek párzani (Hazai Attila fordítása) című művéből való. Hazai Attila fordítása.

„ Egyik éjjel egy zsaru átsétál a parkon, és ott vannak, a szárnyuk felcsatolva, és basznak, mint az ördögök. A zsaru odamegy hozzájuk. A hím meghallja, oldalra fordítja a fejét, ránéz, és elvigyorodik, közben nem hagy ki egyetlen lökést sem, majd visszafordul, és folytatja a kefélést. A zsaru fejbe lövi. A majom agya kioccsan. A nőstény undorodva ellőki magáról a hímet, és feláll. Ahhoz képest, hogy majom, egész csinos jószág.” (Charles Bukowski: Tizenkét majom, akik egyszerűen képtelenek párzani. Hazai Attila fordítása)

A könyv szerzőjének neve, Lascar álnév, franciául kedves csirkefogót jelent, eredetileg a francia hajókon szolgáló indiai matrózokat nevezték így. Maga a könyv főhőse, Martin is kedves bohém. Elkezdi a hittudományi főiskolát, bár semmi kedve hozzá, ezt is csak azért, mert nem vették fel a katolikus egyetem bölcsészkarára és jobb híján a hittudományi főiskolára ment. Mégis utálja Kék Emerencia tanait és egyik tanára, Izsák atya csontos alakját is. Apja se nézi jó szemmel, hogy fia egy felsőoktatási intézmény tanulója, egyszerűen kiröhögi a fiát.

A könyv mottója Henry Millertől szármozik: „ Most mondjam azt, hogy a szar is le van szarva? Mondom.” (Henry Miller)

A főhős utálja a főiskolát, ahova jár . Az első fejezet a következő mondattal kezdődik: „ Abban a hónapban, amikor otthagytam a hittudományit, a dolgok elkezdtek jóra fordulni. Isten megemberelte magát, vagy mi.

Már az első mondatban nyilvánvalóvá teszi a főhős világnézetét, ateista, materialista a főhős, aki kicsúfolja Istent és nyíltan vallásellenes. Martin materilista és ideologusságára utal, hogy szembeállítja magát a metafizikai szempontokkal.

A főszereplő célja, hogy csaja, melója és pénze legyen. Azaz nem akar magasabbrendű célokért küzdeni, fő célja teli hűtőszekrény, a pia, a cigi, a feszes női test és a kényelmes élet. Martin, a főhős az andalító semmire vágyik.  

A munkahelyeken pozitív gondolkodású, alapos, igényes, megbízható munkaerőt keresnek. A főhős először próbavásárló lesz, de sajnos három hétig bírja, aztán már nem. Apja haverja segít neki új munkahelyet keresni. Természetesen egy kocsmában beszélik meg az új munka részleteit. A főhős új életében haverjai és jóakarói kidobófiúk hatalmas terepjáróval, akik munka után fellépnek a futógépre, majd egy harmincas bombázóval mennek haza felpolcolt mellekkel, póthajjal, zsebkendő méretű szoknyában.

Éles ellentétben áll ez a világ azzal, ahonnan Martin jött, azzal a faluval, ahol disznóvágás van minden ősszel és kondérban főzik a belsőségeket az udvaron, vacsorára pedig disznótorost esznek és a falu kocsmája a helyi filozófia tanszék.

Az új munkahelyen Dortmund a pártfogó, Kasztorp úr a főnök, Martin pedig a „ barátunk”, akit fel kell venni.

A főhös célja azok után, hogy biztos munkahelyet talált az, hogy egy igazán jó nővel mehessen moziba. Ez a vágya meg is valósul, munkahely és nő már van Martin életében.

Árufeltöltés, pakolás a raktárban, felszolgálás, pörgés ezerrel és Martin úgy érzi, szerencsés, hogy „egyik-napról a másikra bekerült a fincsibe és olyan ragadozó csajokat tud felszedni, „akiknek úgy tágul a pinája, mint a világegyetem.”Bár még mindig követelőzik a főbérlő, akinek a szenilis anyja folyton azt akarta, hogy Martin fürdesse meg. „

Érdekes momentum, hogy a regényben feltűnik egy pávián, Ukulala, aki vedel és állandóan kanos, ez tulajdonképpen tükörképe a főhősnek és a hagyományos emberfeletti ideállal szemben az emberalatti ideált eszményképét mutatja fel. A szerző nem az isten, hanem az állatok felől közelíti az ember képét. Ez a regény világnézete.

A regény az amerikai beatprózához csatlakozik, bár nem annyira spontán, viszont a cselekmény a valóság hétköznapi tér-idő dimenziójában játszódik.

Ez a könyv egyként olvasható a társadalmi érdeklődés és a szépirodalmi érdeklődés szempontjából és az ezredforduló utáni világ egy szeletének autentikus kifejeződése. A regény erősen metafizikaellenes, vadromantikus abból a szempontból, hogy éppen a spriritualitás ellentétét mutatja fel. A fehér ellentétét, a feketét. Nem viszonylagosítja a spiritualitást, hanem ellentmond neki.

Lazcar: Szemérem.Scolar Kiadó, 2016

Czegő Teréz – a színészember

Czegő Teréz – a színészember

Mindjárt hetven

 

 

 

Írhatnám azt is, hogy a színész arra születik, hogy őt csodálják. Minden másra türelmetlen. Játszik neked, szerepel, előad – tetszeni akar. Mindig mindenkinek. Ilyen Czegő Teréz. Ezért nem is tudok vele komolyabb dolgokról beszélni. Azok olyan mélyre vannak eltemetve benne, hogy már maga sem tud róluk. Csak brillírozik a hangjával, kacarászik, egy legyintéssel pontot tesz szörnyű események végére, mint aki mindent kibír, ki kell bírnia, de hát ki lehet, nem kell ebbe belepusztulni, meg sajnáltatni magad – minek? Végezd a munkát és vedd föl terhedet, éneklik valahol hívő berkekben, Teréz pont ilyen, bár nem is tudja, miről énekelnek másutt. Ő csinálja, amiről másutt beszélnek. Segít neked, ha kéred, elszaval verseket, fellép rendezvényeken, barátságból, csak úgy. Megajándékoz. Varrja, hímezi a szebbnél szebb székely varrottasokat, falvédőket, párnahuzatokat, terítőket, függönyöket. Alkot. Ügyes kis dobozokkal lep meg, elképesztően sokirányú kézügyességgel megáldott teremtés. És nevet. Kalaposan sétál, mikor széles mozdulatokkal üdvözöl már messziről. Színház az egész világ, a színpadon tudni kell járni címszóval, hirtelen bekerülsz te is abba világba, ahol téged figyelnek. Már miatta, mert épp vele beszélgetsz. Azt is mondhatnám, a nappali színész. De azt is, hogy ő ezt nem tudja, ő ilyen. Amiről kellemetlen beszélni, arról minek? Minek ráönteni másra a magunk szemetesládáját? Jobb azt már nekünk jóval azelőtt kiüríteni. S ha nem lehet, legalább a szagától, bűzétől, ami facsarná az orrunkat, megszabadulni. Volt, ilyen volt, ez volt, megesett. Ilyen az élet. Túlélhető. Valameddig. Hogy meddig tart, nem a mi dolgunk. Élni a dolgunk, úgy, hogy lehetőleg ne legyünk senkinek terhére. Most már kivált ne, mikor szépségünk, csinosságunk, kiemelkedő jelenségünk, amivel a világ szemébe tolakodtunk, már tova... Teréz idejében ráérzett az idő nyomorgató munkájára és felvette ellene a harcot, ravaszul. Mama lett már fiatalon. A színészek Teréz-mamája. Nála mindig kaptál enni, különleges erdélyi finomságokkal hódított meg, ellenállhatatlanul. Mert a színész már csak ilyen. Tetszeni is azért akar, hogy jobban érezd magad. És ha ezt ő okozza neked, már megkapta jutalmát. A lélek mélységeinek bugyrait meg hagyjuk a Fennvalónak, Ő elviseli. Mi elégedjünk meg azzal, amivel meg tudunk birkózni. Mert meg lehet. Czegő Teréz, a székelyföldről ideszármazott Színész, zalai tájakon is otthon van. Meggyökerezett, mint az egészségünket tápláló-megtartó fűszernövény, amit idesodort a szél. Jó megízlelni, élni vele.  

-          Kedves Teréz, nagyon régóta ismerlek. De nem ismerlek eléggé. Mesélj magadról, a pályádról. Hány éve is vagy „rajta”?

Zalaegerszegen ülünk, a színészházi lakásán. Nem tudta, mivel lepem meg, váratlanul érték faggató kérdéseim. De nem jött zavarba. Hogy is jött volna? Hiszen színésznő! Talpra kell esni, mindig...

-          1970. augusztus elsejétől. Ez negyvenhat.

-          És ebből hány évet töltöttél ott Erdélyben?

-          ’70-ben azonnal Temesvárra kerültem, s ott ’81-ig voltam, amikor a férjem, dr. Bücher Helmuth úgy gondolta, hogy menjünk el Németországba. Meghalt az apósom, anyósom elment meglátogatni az öccsét Németországba, és kint maradt. És így a férjem mehetett volna, így adtuk be az útlevélkérést. Nem akartunk volna menni, ha nem lett volna az az őrület, a Ceausescu rendszer... Az akkori pártfőnök Temesváron, - most magánegyeteme van ugyanott - azt kérdezte tőlem, Pöszével együtt voltunk nála, Kiss Erzsébettel, aki most Németországban él, - hogy : Dar nu puteti vorbi cu sotul dumneavoastra, sá nu mergeti in Germania? (Nem tud beszélni a férjével, hogy ne menjenek Németországba?) S mondtam neki, hogy : Nu, pentru ca nu este sub papuc. (Nem, mert nincs papucs alatt.) A válaszom úgy felháborította, hogy rám kiabált: Nem lehet itt dohányozni! Menjenek ki! Dehát mindenki dohányzott... Az igazgatói irodában voltunk azt hiszem....Ez a kiutazási szándékunk akkora sértődést okozott a színházban, hogy engem azonnal kirúgtak. Egy csodálatos kritika után. Pongrátz P. Mária írta. Október volt, sosem felejtem el. A szálemi boszorkányokban én játszottam Proctornét, és az egekbe emeltek a dicséretekkel, másnap pedig kirúgtak.

-          S akkor átkerültél...

-          Neeeeem, nem ment az olyan gyorsan! Akkor még csak kirúgtak és nem voltam már a színház tagja. S a férjem szeptember 12.-én meghalt.... Engem már nem akartak visszavenni a színházba. Aztán a kollegák könyörögtek vissza az igazgatóságnál, hogy ezt nem lehet, hát itt áll egy lány egy szál egyedül... Akkor nagyon kegyesek voltak, és visszafogadtak... fele fizetéssel.

-          Ki volt akkor az igazgató?

-          Sinka Károly. Aztán a barátaim elhatározták, hogy ezt nem lehet, így ott maradni, 35 évesen egyedül, ilyen körülmények között, és egyikőjük szerzett nekem egy fiút innen Magyarországról, aki elvett feleségül, minden elkötelezettség nélkül, csak mi tudtuk, hogy ez milyen házasság... S elkezdődött a papírok utáni járás, Kolozsvárra kellett menni a konzulátusra .... Közben megkaptam az útlevelemet, de lejárt, mert nem tudtam még elintézni a másikat... Csütörtökön temettem anyámat, szombaton férjhez mentem ehhez a fiúhoz, halottak napján... Csodálatosan szép életem volt! bizony- bizony! ... 1985. július 15.-én léptem át a határt. Csomó pénzembe került, mert több fehérnemű volt a bőröndömben, mint egy –két váltás ruha, s ezért büntetést kellett fizetnem. Nyár volt, meleg, nő vagyok, hát világos, hogy nem jöhettem egy szál ruhában... Megérkeztem Pestre a „férjemhez”, és elkezdtük intézni a papírokat... Bementünk a hivatalba, bejelentkezni, és ott ült egy lila ruhás hölgy, sosem felejtem el. Megszólalt kényes hangon, hogy : Igen, igen, hát néztem, néztem, elég nagy a korkülönbség, (9 év van köztünk), de hát azért végül is feltettem az i-re a pontot... – mondta. A férjem felállt, én majdnem elájultam, csitítgattam, hogy jaj, ne... ülj le, ülj le, semmi gond... Majdnem megverte azt a nőt. Szóval nem volt az olyan juj de örömteli fogadtatás, hogy itt van egy magyar, aki magyarul beszél...Aztán a román követségre kellett menni, kaptam egy útlevelet, hogy haza tudjak menni, ha akarok. Na, elintéztem a papírokat, és Békéscsabára mentem, mert ott van egy család, akiket az apósomtól örököltünk, galambtenyésztő kiállításokra jártak, most is élnek, gyakran beszélünk telefonon. És akkor ők elláttak. Nyár volt, nem volt hova menjek, a színházak zárva voltak. Elmentünk Gyulára egy nyári előadásra, és kivel találkoztam? Sík Ferivel.: - Á! A legszebb székely asszony! – kiáltott fel mikor meglátott. Megölelt. – Hogy van az én menyasszonyom? – Édesanyámat hívta így, imádta a köménymaglevesét. – Meghalt - mondom. – Hú... Na és hogy van a fogorvosom? – Ő is meghalt. - .... S te... végleg? .... – Igen... – És hol dolgozol? – Sehol, két hete vagyok itt. – Holnap hívd fel ezt a számot - , és a kezembe nyomott egy cédulát, a békéscsabai színház telefonszáma volt. Másnap felhívtam, már tudtak rólam és a Nemzeti Színház békéscsabai kirendeltséggel szerződtetett...Ez tartott egy évig, utána két évig már békéscsabai szerződésem volt. Így kerültem oda. És ott én nagyon jól éreztem magam. Imádtam a kollegákat, szerintem ők is szerettek engem. Két év után, február 28.-án közölték velem, hogy jövőre nem tudnak szerepet adni, nézzek valami más színház után... Egy fillérem nem volt, ott nyomorogtam, a barátaim a kilincsre akasztották fel nekem a kaját. Akkor telefonálás körbe, hogy akkor hová..., nem tudtam elutazni sem, mert játszottam. Egyedül Debrecenben voltam, az volt az első alkalom, hogy megkérdeztem, nem kellek-é, például én? Kérdezték van-e videóm, hogy megnézzenek, mondtam az nincs, - nevet emlékezőn azon a nevetséges feltételezésen - nem annyira volt elterjedt akkor mifelénk... Sajnálom is időnként, hogy csak képeim vannak... Na, szóval, telefon ide, oda, s akkor itt volt ennél a színháznál Tömöry Péter, hallottam, hogy Ruszt elmegy és akkor biztos lesz hely. Tulajdonképpen én Tucsni Andrással beszéltem meg ezt az egészet telefonon, és úgy szerződtem ide, hogy én nem voltam itt, de ők, Halasi Imrével már ismertek engem. 12-en jöttünk akkor. Hála Istennek, nagyon jól érzem itt magam azóta is.

-          Temesváron gyönyörű szerepeket játsztál. Mesélj egy kicsit arról a periódusról.

-          Ó, csodálatos szerepeket játszottam. Amivel indítottam, Shaw-nak a Pygmalionja, Elizát duplában játsztuk Pöszével (Kiss Erzsébet), és olyan boldog voltam, mert még a kritika is azt mondta, hogy Pösze jobb volt Eliza nem annyira kiművelt alakjában, én meg jobb voltam a másik részben. Bátorságom sem volt az elején, ugye... Cseresnyés rendezte, Sinka volt Higgins. Amikor Czegő Zoltán nősült Sepsiszentgyörgyön, nem tudtam elmenni az esküvőre, mert éppen próbák voltak.

-          Szép népes családból származol. Hányan vagytok testvérek?

-          Kilencen ... voltunk. Már csak heten vagyunk. Nővérem és a legkisebb testvérem meghaltak.

-          És te a hányadik vagy?

-          Én pont középen vagyok, négy előttem, négy utánam. Az ötödik. És iker vagyok! Van egy iker lánytestvérem, Éva. Ő Székelyudvarhelyen él... Na, de hát mit játszottam én Temesváron? A néma levente Zíliájáról olyan kritikát kaptam, amit sosem felejtek el, ... hogy egy életen át fog engem kísérteni ez a siker, és azt szerettem, hogy megírta, hogy miért voltam jó. Írt róla, hogy mi az, ami tetszik neki abban, amit csinálok. Na de hát milyen remek volt A szálemi boszorkányok, Proktorné... (Néma L. kritika) jaj de szerettem, ott jutott mindig eszembe, hogy Kovács György, mert ő volt a mesterem a főiskolán, addig szekírozott, amíg elbőgtem magam. Jó, én nem voltam egy ilyen bőgős kislány, mert volt nekem az életemben, amiért kellett, ... Sosem felejtem el, ilyeneket csináltatott velünk: üljünk egy hegy tetején, és mindenki játssza el, amire gondol. Nagy Imre volt a tanársegéd. Mikor én következtem, én is ültem a hegy tetején, így, ahogy ül az ember. Vártak, vártak aztán megkérdezték, hogy mégis mire gondolok most? Arra, hogy milyen volt az apám temetése... Hát mit lehet ezen eljátszani? Na, akkor jutott eszembe Kovács György, aki addig szekírozott, hogy bőgjem el magam, amíg aztán el is bőgtem magam, de mérgemben! Nem ám az átélés! Na, látja? Ez az! – mondta. És hozzá tette: Meg ne lássam többet sírni. Maga ne sírjon. Sírjon a néző. – Soha nem felejtem el. Így is volt. A szálemiben... Nagyon szerettem azt az előadást.

-          Kik voltak az évfolyamtársaid?

-          Koszta Gabi, Szurd Ildikó, Balogh András, és Hajdú Géza. És Gócz Misi. Szerettem Kovácsot, rettenetesen sokat tanultam tőle. Nagyon-nagyon sokat. De soha nem mesélt regényeket. Álltam a színpadon, nézett, nézett, ment a próba, s csak úgy felszólt, tudod, „ S ha még a fényt is megkeresné...” Ennyi. Nekem kellett rájönnöm, érted, hogy hát hülye gyerek, csak a súlyt egyik lábadról a másikra kell áthelyezned, s már rögtön fénybe kerülsz... Rengeteget tanultam tőle. Mindig egy-egy megjegyzést tett. Mikor a főiskolán Néró anyját játszottam, nagyon jó volt az előadás, (Britannicus), Gócz Misi játszotta Nérót, utána vette át Kárp Gyuri... játsszuk, megy a szöveg, csodálatosan beszélek, mert azt mindenki elmondja, milyen érthetően és szépen beszélek magyarul.... Szóval jöttem le a színpadról, ott áll Kovács és kérdezi tőlem, - Na, hogy megy? - Jaj, mester, szerintem nagyon jól, - lelkendeztem neki, mire ő: - Fő a szerénység...- azzal tovább ment.

Teri remekül utánozza. Egész mondandóját eljátssza nekem, egy percig nem unatkozom.

-          S ahogy ő ezeket elsütötte! – emlékszem én is boldogan.

-          Fantasztikus volt! Úgy kaptam beszédtechnikából, én a legszebben beszélő diák, kilencest, ... soha senki meg nem kérdi tőled, hányassal végeztél, de mindig megdicsért, balladát mondtam, s akkor mondta, igen így kell balladát mondani, az egész főiskolán én voltam a legszebben beszélő diák akkor,... szóval nem értettem, hogy akkor miért kilences, mikor mindenki tízest kapott? Koszta Gabi tízes, Szurd Ildi tízes. Én kilenc. Mikor őket közben nem dicsérte. Hát jól van, de miért? Odamentem hozzá, és megkérdeztem halkan, szerényen, - De mester, miért kaptam kilencest? - Mire ő: - Nem kell magának tízes! nagyon elbízza magát! - S otthagyott, ment tovább – nevet most is az emléken Teri. – Fantasztikusan sokat tanultam tőle. Ezekből.

És nevet újra.

-          Kovács harmadéven kezdett igazán foglalkozni velünk. Addig azok a gyakorlatok mentek Nagy Imrével, amire néha bejött Kovács, nem tetszett neki, és akkor Nagy Imre mentegetőzött...

-          Nem lehetett könnyű neki sem Kovács György árnyékában. De neked volt önbizalmad, ahogy hallak most beszélni ezekről, igaz? Nem voltak gátlásaid a főiskolán?

-          Dehogynem! Mai napig. Csak rettenetesen másként festettem, mint ahogy éreztem. Hát – gurgulázó nevetés, – Lohinszky látott az utcán, kaptam egy kölcsön kabátot, nagyon szegény voltam, nem volt semmim,ha nincs a Hajni barátném, akkor ott halok éhen a főiskolán, az ösztöndíj mit jelentett, anyámnak én küldtem, nem ő nekem, szegényemnek... szóval Lohinszky jegyezte meg, hogy a Czegő Teréz úgy vonul az utcán, mint egy primadonna!– nevet Teri. - Hát mit tegyek, ha kaptam egy ilyen műszőrme kabátot a Hajnitól, hogy meg ne fagyjak? Azt viselni kellett. De én már akkor kalapot hordtam. Volt egy ilyen barna cowboy kalapom. És úgy mentem az utcán, mintha én lennék a világ leggazdagabb embereinek a gyermeke... Soha nem sírtam, nem panaszkodtam senkinek, de a mai napig nem teszem, hogy nincs hol lakjam, nincs mit egyek, nincs mit felvegyek, nincs mit... szóval nem, nem, én nem...

-          Ezt otthonról hoztad.

Mélyet sóhajt.

-          Otthonról. Igen. Hogy annak a kevésnek is örültem, ami volt. Hogy elmentem a rádióba és kaptam valami kis pénzt a rádiótól, mert csináltam valamit, és akkor elküldtem édesanyámnak... De cigarettáztam! Viselkedtem.

-          Nem látszott rajtad.

-          Nem. Nem-nem. Soha nem is akartam.............

-          És amikor elkerültél a színházhoz, ott is ugyanígy tudtad tartani magadat.

-          Persze.

-          Ott se látta rajta senki.

-          Nem. Pedig ott dr. Bárányi Ferenc és a drága felesége, aki most halt meg egy éve, dr. Bárányiné László Ildikó, ők tartottak el engem két évig... A szüleim lettek. Ott laktak a színház mellett, és amikor odakerültünk, Koszta Gabival kaptunk egy szobát egy négyszobás lakásban, mindenki, német színház, román színház, balett... s mi Gabival kaptunk ketten egyet. Aztán Gabi elment albérletbe, én meg ott üldögéltem egyedül, már amennyire, ugye ... Vártunk a sorunkra, mikor tudunk zuhanyozni, stb... Onnan, aztán amikor megismertem két év múlva a férjemet, albérletbe költöztünk. De addig én Bárányiéknál, az ő jóvoltukból maradtam „életben”, hát kaptam kis ruhát, élelmet, bármikor mehettem hozzájuk, amikor nem voltak otthon, akkor is, a mai napig nagyon jó barátok vagyunk. Ildikó meghalt, de Ferenc él, bár ő sem egészséges már...*

-          Koszta Gabival jó barátságban voltatok?

-          Persze, találkoztunk tavaly nyáron is.

-          Hogy ment a beilleszkedés? De őszintén. Arról mesélj, amilyen tényleg volt, nem azt, amit mindenki láthatott, amit kifele mutattál, hanem amit átéltél ott Temesváron. Az segített, hogy rögtön kaptál szerepet?

-          Rögtön kaptam. Ma megérkeztem, és másnap berendeltek az újsághoz, hogy megérkezett az új színésznő, ott ismertem meg dr. Bárányi Ildikót, aki orvosi tanácsokat írt az újságba. És mondta, hogy na, akkor este gyertek hozzánk. Mert akkor még nem is volt ez a négyszobás, hanem a Temesvári Gitta színésznőnél náluk szállásoltak el bennünket Gabival, egy szobában, de úgy, hogy bili volt a szobában, nehogy használjuk az angol vécét, mert ahhoz mi nem érthetünk... S ezt meséltem az Ildikónak, aki mondta, hogy neeeem, hát akkor, amíg valami alakul, addig aludjatok nálunk, ketten Gabival, mert mi elmegyünk szabadságra három hétre. Gabi már megkereste azt a helyet, ahol lakhatott, én pedig ott voltam három hétig Ildikónál, és Feri meghagyta: - Az a demizson, abban pálinka van. Mikor hazajövök, üres legyen. Itt van kislány, a segítőnk, azzal barátkozzatok össze. Volt egy székely leányzó, aki a cselédjük volt.

-          Na, jó, ez a „társadalmi” életbe való beilleszkedés, na de a színházba? A kollegák? Kedvesek voltak? Nem utáltak, vagy nem voltak irigyek? nem is éreztél ilyesmit?

-          Neem – szabadkozik, - neem, nem éreztem, egyből barátságosak voltak, semmi de semmi ilyet nem éreztem. ... Ott volt Fábián Ferenc, csodálatos színész volt, ej, ha még egy ilyet találhatnék a színpadon... aztán Szabó Lajika! Vele játszani! Szenzációs volt. Hát odamentem hozzá, úgy a keblére ölelt, a súgó volt a felesége, Eta, állandóan hívtak, hogy menjek hozzá, mert Lajika főz valamit, s akkor ebédeljünk... Lajikával nagyon, de nagyon jóban voltunk, vicceket csinált velem a színpadon, nagyon szerettem. Az Ingyenélőket játszottam vele, van is egy képem abból, ahogy kezet csókolok neki, annyira szeretem az a képet... (Ingyenélők-ben Szabó Lajikával) most is megcsókolnám a kezét, de most már nem lehet... Fábiánnal játsztam a Ványa bácsit... ahogy az az ember tudott szeretni a színpadon, ahogy a Jelena Andrejevnát szerette, mert azt játszottam, valami döbbenetes volt. Elképesztő. (Csehov:Ványa bácsi- Fábián Ferenccel)

-          Akkor remek partnerekre találtál. (Csehov:Ványa bácsi – Fábián F.-el)

-          És Rappert Karcsi, nehéz szavakat találni rájuk..., Vértes József, Jocó.. Nagyon-nagyon jó színészek, jó partnerek voltak, sokat tanultam tőlük, állandóan színpadon voltam, (Glembay Ltd.)

csodaszép szerepekben. A Glembay Ltd. című Miroslaw Krleza darab – (na, mit szólsz, hogy ki tudtam mondani! én is csodálkozom magamon)- , abban játsztam a női főszerepet. Fábián Feri, Sinka Karcsi...szenzációsan játszottak. Nem engem akartak a főszerepre, Sinka Bokor Ildikót szerette volna, de a rendező, Mihai Berechet azt mondta, hogy ő látott engem a Ványa bácsiban, s neki egy elegáns nő kell. Azt mondta, olyan csodálatos kezem van, hogy az külön beszél a színpadon – nevet újból.

-          Gyönyörű voltál.

-          Ne mondd ezt, hát mindenki szép, aki fiatal.

-          Most már nyugodtan elfogadhatod a dicséretet. Magas voltál sudár, remek tartásod volt, van, tényleg..

-          Nézd, hát ki ilyen, ki olyan. Én Júliát nem játszhattam volna el. Én mindig Nő voltam. Nem voltam az a szende-kislány alkat.

-          Nem is hiányzott neked az ilyen szerep, a naiva?

-          Játszottam! Az Ingyenélőkben. Én voltam az Irén. Csak...

-          Nem állt hozzád közel?

-          De! Akkor volt az, hogy Szőcs Pista megnézte, Bárányiéknál ismertem meg, ott találkoztam mindig mindenkivel, én ott ismertem meg az egész magyar irodalmár és művészcsapatot, mert mentem fel hozzájuk és mindenki ott volt. És azt mondta Szőcs Pista, miután megnézte az előadást: - Én nem is tudtam, hogy te ezt ilyen komolyan veszed. – De hát Pista, én színésznő vagyok! Azt mondta: – Jól van na, csak hát nem néztem ki belőled, hogy ilyen komolyan veszed..

-          Mi szinte semmit nem láttunk a temesváriak előadásaiból.

-          Messze voltunk.

-          És ritkán jöttetek arra, Szentgyörgy fele, nem igen ismertelek benneteket. Aztán jövögettek később, de inkább ilyen szórakoztató műsorokkal.

-          Sajnos... Én borzasztóan élveztem azt a periódust. Szegény Rajhona Ádám! Partnerek voltunk több darabban. Itt is találkoztam vele egy forgatáson... (Ingyenélők-ben Rajhona Ádámmal)

-          Mi a véleményed azokról az interjúkról, amiket annakidején készítettem? Lenne olyan kérdés, amire szívesen válaszolnál te is? Hogy ki hogy dolgozik...

-          Hát azt a százmillió kérdést, amit te feltettél ezekben az interjúkban, ne haragudj, de azokra válaszolni...

-          Csak egyre válaszolj, te hogy fogtál neki egy szerepnek. Csak egyet mesélj el, amit nagyon szerettél és jól is sikerült.

-          Sok ilyen volt, pld. Osztrovszkijnak a Vihar című darabja, azt Péterffy Lajossal játsztam, ő volt a férjem benne. Az igazság az, hogy én még ma is hiányolom, és itt Magyarországon először én Ruszt Józsefnél találkoztam azzal a módszerrel, amit ott tanultam meg és ami ott követte a pályámat, hogy van olvasópróba, aztán van visszaolvasó próba s aztán egy hétig reggeltől estig asztalnál ülünk és olvassuk és beszélünk róla. A rendező elmondja, hogy képzeli el, beszélünk arról, hogy kinek kihez milyen köze van... Mikor felmegyek a színpadra nem kell azon törjem a fejem, most mi a bánatért jöttem ide be. Akkor már tudom. Én hiányolom ezeket a próbákat. Rusztnál, amikor a Csongor és Tündét játsztuk, én voltam az Éj királynője, nagyon-nagyon szerettem, ahogy magyarázta, értelmezte a hangsúly fontosságát, - Mert – mondta, - Teréz tudom, hogy így kellene hangsúlyozni, de nézze csak meg, hogy annál a jelenetnél mire vonatkozik az a mondat, ezért így és ezt kell kihangsúlyozni... szóval ez az ami nekem hiányzik. Mert olvasunk, és ott bóklászunk, hogy akkor most mi van...? Ő összekötötte az egészet. Mindent megbeszéltünk. És mindenki ott volt, nem csak az, aki benne volt abban a jelenetben, hanem mindenki ott volt és megértette, magáévá tette az egész előadást, hogy mi is kell legyen belőle, hogy kell nekem ehhez viszonyulnom, és miért? ja persze, mert ott a végén.. aha. Szóval megérted azt, amit neked kell közvetítened ezzel a szereppel, a jelenléteddel, maga az a tény hogy miért vagy ott, hogy illeszkedsz bele az egészbe, világos lesz. Én így szoktam meg otthon, én ezt szerettem.

-          Volt ott olyan rendező Temesváron is, akivel szívesebben, könnyebben vagy nagyobb örömmel dolgoztál?

-          Engem Cseresnyés Gyula szeretett. Sokat dolgoztam vele, én is szerettem vele dolgozni, de Kovács Ferikével is, őt is nagyon szerettem. És Taub János! Nagyon jó barátok voltunk. Egyszer együtt ebédeltünk az önkiszolgálóban, s ott kérdezősködött tőlem, mi a véleményem a színházról. Olyan jó volt vele beszélgetni erről. Nagyon szerettem, ahogy rendezett. Olyan Ivanovot rendezett, szegény Fábián Ferivel... Elővett egy papírt és lerajzolta nekem: Nézze meg – mondta, - ez a tehetség. – Ide rajzolt egy ilyen kis csíkot, na de még mi kell ahhoz,... a szeme, a szája, a homloka, a hangja, a magassága, stb... Lerajzolta nekem így körbe az egészet. A tehetség az még kevés, hogy miből áll össze, mi kell még ahhoz, hogy a tehetség érvényesülhessen...

-          Volt olyan, hogy megakadtál, hogy nem tudtad a következő lépést?

-          Volt, sokszor. És olyan érdekes, rengetegszer fordul elő velem, amikor megkapom a szerepet nagy az örömöm, ujjongok, aztán elkezdünk próbálni és kimegy belőlem minden, semmit nem érzek, inkább azt, hogy ezt nem fogom megcsinálni soha az életben... Aztán lassan-lassan kezd visszajönni a remény bennem,... érdekes, hogy miért van ez? Nem tudom, hogy más is átél ilyet, de nálam mindig van egy ilyen de jó, juj, nagy öröm, aztán az egész kifújt...és olyan nehezen tornászódik fel újra. Még olyan is van, hogy több előadás is kell, még ha nagyon megszeretem is a szerepet, hogy visszajöjjön az az öröm, ami az elején volt.

-          Kollegával tudsz beszélni, mondjuk partnerrel az alkotásról? A hogyanról? Baráti kapcsolatba kerültél ilyen szinten színészkollegával?

-          Nem tudom.... Annyira kimondani mindent, valahogy... nem is akarom, hátha befolyásolom, s nem jó irányba...

-          Vagy megkérdezni a véleményét, elfogadni a megjegyzését?

-          Volt olyan, hogy valaki mondott valamit, hogy ne ezt vagy azt csináld, ezzel semmi gond, de... nem szeretem, ha mindenki beleszól, mert nekem a rendező az első, a partner a második, és én vagyok a harmadik. Ez elég. Persze, ha tömegjelenet van, alkalmazkodunk egymáshoz, ez természetes, csak ha mindenki mond valamit, akkor kialakul egy káosz a fejedben, az meg nem jó.

-          Arra vagyok kíváncsi, szóba szokott kerülni két színész között, hogy miként dolgozik a másik? Mondjuk, már nyár van, letudták a repertoárt, még nem tudják mit fognak játszani, nem áll fenn az a lehetőség, hogy sajnálom, hogy nem én kaptam meg azt a szerepet, amit neked adtak, tehát nyugodtan tudnának erről beszélgetni. Volt ilyesmi?

-          mmm........... nem

-          Tehát a színészek egymás közt nem igazán beszélnek erről.

-          Hát lehet, csak nem én... szóval nem ... Ilyen felszínesen igen, olyan nagyon mélyen nem. Valahogy úgy nem beszélgetjük meg ezt az ez egészet. Mindenki csinálja a magáét, ahogy tudja. Én már nem mondom senkinek sem, hogy te, ez nem így hangzik az a mondat, nem így kell hangsúlyozni, Isten ments... megsértődne.

-          Átéled a szerepeidet?

-          Az igazság az, hogy van, amelyik nagyon-nagyon belém költözik. Pld. az Asszony a fronton-ban nehéz érzelem nélkül végigcsinálni az egészet, nem szabad, nem lehet közben sírni. Amikor már összehajtom a kis példányomat, akkor jönne ki a könnyem, a legvégén... ez is olyan megmagyarázhatatlan. Hogy az összes borzalmon, minden retteneten végigmegy s akkor a legvégén... nagyon nehéz megállni...de átgondolom, hogy ezt másképp éli meg mindenki...

-          Miért lettél színésznő?

Mély levegőt vesz, úgy mondja.

-          Én megmondom neked, miért akarok az lenni a mai napig is. Szeretném, ha valamit mondhatnék az embereknek. Én ezt szerettem a színházban, épp úgy, mint a könyvekben, - mert én a könyvet hamarabb szerettem, mint a színházat, - mert mond nekem valamit, amiről nem tudtam, vagy amit nem így képzeltem el, vagy, hogy így kellene, vagy így nem szabadna... Nekem minden előadás ad valamit, a mai napig is. És mindig úgy megyek fel a színpadra, hogy ma is mondok, közlök valamit a nézővel. Valamit mondani akarok, valamit mutatni, hogy így ne, vagy így kellene... Ezek vannak bennem. Mindig ez is volt. Színdarabot írtam!

-          Mikor?

-          Ne haragudj – kéri ki magának. - Gyerekkoromban... Kihúztam a tyúkketrec és a kertkapu közé egy lepedőt és játszottam. Marton Lili* Taligás királya volt a kedvenc színdarabom, könyvem, meghaltam attól a darabtól, úgy szerettem, én voltam a boszorkány és mondtam a szomszédoknak hogy „ártani és ártani, mást a bajba mártani”, mai napig is tudom a szövegét...

Marton Lili nagymamámék fölött lakott, jól ismertem gyerekkoromban, ő bíztatott, hogy írjál Kati, írjál csak...

-          Most is tudom a verseket, amiket óvodában mondtam – folytatja Teri. - Nekem ez volt mindig a vágyam, hogy mondjam... De valamit mondani, az emberekért tenni. És én tanár is akartam lenni, meg orvos is. Ezeket is szerettem..

-          Nincsenek távol ezek egymástól.

-          De nem jelentkeztem máshova, csak a színire. Mégis, „voltam” tanár is és orvos is... Képzeld, amikor Zoltit elvitték katonai továbbképzésre, akkor ő tanár volt Bükszádon, és én még nem mentem felvételizni, hát dolgozni kellett, ki eteti otthon a gyerekeket, s akkor én helyettesítettem őt egy hónapig Bükszádon. Rosszul is esett neki, hogy engem sírva engedtek el a gyerekek, annyira szerettek... - nevetgél kicsit dicsekvő humorral – és néptáncoltam, meg minden az iskolában, bizony! És amikor a férjemet megismertem, én asszisztáltam neki, mert szájsebész volt, dr. Bücher Helmuth és nagyon szerette, mert nem csacsogtam. Csendben csináltam azt, amit kellett. Reggel hétkor beültünk az autóba, ő operált, aztán a „doktor uram úgy köpenyestől” engem bevitt a színházba próbálni... Így „orvos” is voltam kicsit. Láttam agyoperációt is, agydaganatot vettek ki, és végignéztem, mert végig akartam. Azt mondta a férjem, ha elájulsz, agyonütlek. Mondtam, nem ájulok el. Én látni akarom. Láttam szülést. Strömpel Stefánia fent Kommandón* volt orvos, és végignéztem egy nehéz szülést. Álltam és bámultam... mit csinált ez az ember, ez a Buba, .... Rá volt facsarodva a köldökzsinór a gyerekre, elképesztő mit művelt vele, kiszívta az orrából mindenhonnan, ami kellett, forgatta, fejre állította, csapkodta a hátát... Nézni is elfáradtam bele. Aztán felsírt a gyerek, köhögött, lélegzett, akkor összevarrta az anyát, mert vágni kellett, s mikor mindennel végzett, megmosta a kezét, és rábízta a többit az asszisztensnőre, neki már nem volt dolga. Az megrendítő élmény volt...

-          Maradt ki valami a pályádból? Mit játszanál el? Van olyan?

-          Amit adnak.

-          Nincs szerepálmod?

-          Nincs, nincs.

-          Megtanultad, hogy ne legyen?

-          Nem szabad, hát ne adj Isten megkapnád, s aztán jól elrontod... akkor mi van? Kovács György, - így jutnak eszembe látod a dolgok - megkérdezte egyszer, Rucskánét játszottam, tudod, az öreg székely asszonyt a Műtétben, s ő kérdezte: - Teréz, maga nem tud székelyesen beszélni? - De igen mester, igen. – A következő próbán... – s otthagyott. Attól a pillanattól kezdve csoda volt. Addig semmi szín, de onnan aztán, ... a kollegák halálra nevették magukat. És... tőle tanultam meg azt, megkérdezte egyszer: - Van szerepálma, Teréz? – Hát nem tudom, mester, - makogtam, épp akkor voltam benne az Ibsen darabban, és mondtam: - Hát a Nóra... – Soha nem fogja eljátszani. – mondta. – De miért, mester? - kérdeztem. – Az nem magának való – s otthagyott. Paff maradtam. De igaza volt. Nem nekem való. De én nagyon szerettem volna, a Júliát is szerettem volna, csak hát igaza volt, tényleg nem nekem való szerepek ezek.

-          Jó hallani Kovács Györgyről így.

-          Szerettem, nekem sok- sok mindent adott. De ilyen egy-szavakat mondott, tőmondatokat, azzal a stílussal, ahogy ő tudott beszélni...

-          Én is nagyon szerettem, Kolozsváron Az ember tragédiájában odáig voltam és vissza érte, ő játszotta Lucifert. Attól kezdve az én szerepálmom is az lett. El akartam én is játszani.

-          A Lucifer?

-          Igen.

-          Na jó, hát nekem is volt férfiszerep-álmom, de hány!

-          De miatta volt, mert annyira tetszett, az a hűvös intelligens, gúnyoros stílus, nagyon-nagyon bírtam... Rendező, akivel még jól tudtál dolgozni?

-          Nagyon hálás vagyok Merő Bélának is. Gyakran szereposztott, az Equust, Peter Schaffer darabját nagyon szerettem. És majdnem minden nyáron feladatot kaptam tőle Egerváron és Kőszegen a nyári játékokban is. Most Csiszár Imrével próbálunk, és nagyon szeretem vele a munkát. A Tamásiban is dolgoztam vele, a Szecsuáni jó lélekben is. Két teljesen más műfaj. Tudja, mit akar, tudja közölni, van egy elképzelése, amihez ragaszkodik, és amit elvár tőled is, hogy azt hozd. Vagy az Asszony a fronton-nál, Sztarenkivel. Ezt ő találta ki nekem.

-          De milyen jó, hogy neked találta ki. (Asszony a fronton – Polcz Alain művében Czegő Teréz)

-          Telefonon hívott fel, nem is személyesen találkoztunk, hogy ő úgy gondolja, ez nekem való, nézzem meg, hogy szeretném -e. De most ne válaszoljak, csak akkor, ha már megbeszéltem magammal, hogy mit akarok. Letette a telefont. Hát én ismertem a regényt. Dehát Atyaúristen, hogy lesz ebből monodráma? De ha nem próbálom meg, honnan tudom, hogy lesz vagy nem lesz belőle valami? Azonnal visszahívtam, hogy jó, jó! És megmondom neked őszintén, hogy én nagyon, de nagyon jól dolgoztam Sztarenkivel. Soha nem volt egyetlen egy összeütközésünk sem, hogy de nem így, de úgy, de azt, stb. Soha. Olyan simán ment végig az egész, hogy nem is tudom, hogy lett vége. Levelet is kaptam tőle a bemutatón, azt írta: Borzasztóan csodálkozom, te sokkal hamarabb kész lettél, mint ahogy én elképzeltem. Egyetértettünk mindenben. Jól mentek a próbák. Nem volt ez egy ilyen előre elhatározott forma, ott találta ki a próbán, hogy egy naplóból emlékezik, hogy erről eszébe jutnak a dolgok. ...A zenét is ő találta hozzá. És nekem ez olyan jó volt. Az első közös munkánk úgy történt, hogy megkért, statisztáljak a Szigliget-ben*. A végén kellett bemennem és kijönnöm. Egy jelenés volt, nem is jelenet. Bementem, taps fogadott, kijöttem tapsoltak. Elmondta, hogy félt megkérni, nem tudta, vajon vállalom –e. Dehát színész vagyok! Ha annyi a feladatom, hogy át kell menjek a színpadon, akkor átmegyek, ha ennyi van benne, akkor ennyi. Nekem egyáltalán nem volt sértő, hogy jaj, Istenem, a nagy művésznő csak átmegy a színpadon. Hát átmegy, ha át tud!

-          És nagyon kedves fogadtatásban részesültél bárhol, ahol játszottad az Asszonyt...

-          Mindenütt. De olyan ritkaságok is történtek, kicsi a játszótér, láttad, itt a szoba, és a hátam mögött az előszoba, tehát ki lehet sétálni előadás közben. És volt olyan, hogy fönt ült egy néni, én mondtam a magamét, egyszer csak két mondat között felállt és kiment. Gondoltam, idős néni, istenem, lehet rosszul ült, vagy ki kellett mennie, én játszottam tovább. Vége az előadásnak, megyünk ki, és itt ül, egy széken, az ajtó mellett. Ne haragudjon művésznő, szabadkozott, őt úgy elfogta a borzalom, nem akart zavarni közben a sírással. De végighallgattam, művésznő, nagyon gratulálok, csak olyan hatással volt rám.... Ki tudja, min ment keresztül ez az asszony. Ő már megélte a háborút... Aztán volt egy férfi is. A ruhatárosnő mesélte. Könyörögni kellett a férfinak, hogy vége az előadásnak, most már menjen haza... Ott ült az üres nézőtéren magába roskadva. Pesten a Purim fesztiválon is olyan szép, meleg fogadtatásban volt részem... Itt eljátszottam egyszer, megjelent egy cikk, ott eljátszottam egyszer és három cikk jelent meg róla. Nagyon tetszett nekik. Keszthelyen, előadás végén mi hátrahúzódtunk, hogy elmehessen a közönség, de senki nem akart elmenni, mind odajöttek beszélgetni velem, hogy milyen jó volt, és hogy már senki nem beszél ilyenekről, és jaj, Istenem, hogy ezek milyen szörnyű dolgok voltak...

-          Temesvárra is meghívtak.

-          Igen. Ott kaptam egy dobozt a nézőktől, és annyi apró kis cédula volt benne, ahány néző volt, és az egyik oldalra rá volt írva, hogy Teréz visszavárunk, a másik oldalára mindenki odaírta a saját nevét... Szatmáron is tetszett. Aki eljön, annak tetszik. De vannak, akik nem akarják megnézni, hogy háborús, nem akarja látni...

-          Én is nehezen szántam rá magam. Döbbenetes hatással volt rám.

-          Az az igazság, hogy nem beszélnek a szülők ilyenekről. Nekünk még meséltek a szüleink, hogy miket éltek át a háborúban, de a mai szülők már nem... Hát azt sem tudják sokan, hol dolgoznak a szüleik... Kérdem a gyerektől, hol dolgozik anyukád? A városban- mondja. Jó, jó, de hol? - Nem tudom – feleli, és persze egyszer sem néz rám, a telefonját nyomkodja közben.... Nekünk elmesélték a szüleim a háborút, mi negyvenhétben születtünk, még közel volt, de anyunak már volt négy gyereke addig! Hát bizony ilyenek voltak, szénnel összemaszatolták az arcukat, kendőt tettek, és púpot a hátukra, úgy mentek végig az utcán, annyira féltek... mert megerőszakolhatták őket! Csakhogy azokra nem lehetett azt mondani, hogy megerőszakolták, az nem létezik, az tiltott dolog volt, mint ahogy Polcz Alain is leírja, hogy még az anyja sem hiszi el, de ha már volt ilyen, akkor nem szabad beszélni róla, nem létezik, mintha meg sem történt volna! Vagy az, hogy á! csak a kurvákat, s ez nekik nem gond! ... Ez pontosan olyan, mint akik visszajöttek a Gulagról. Mit meséltek? Semmit. Lehetett? Nem.

-          Még most is kiráz a hideg... Még annyit mondj el nekem, mi volt a különbség az ott színésznőnek lenni, és itt színésznőnek lenni között. Ugyanaz a helyzet? Színház, színház? A rendezőktől függ?

-          ... Az igazság az, hogy volt különbség, akkor, amikor én ott voltam színésznő. Én itt ki sem mertem mondani azt, hogy nekem ez a hivatásom, pedig nekem ott ez a hivatásom volt. Csodaszépen beszélni magyarul, vinni a magyar szót, adni az embereknek valamit magadból, hogy sírjon, nevessen, gondolkodjon el, és mindezt szép magyar nyelven, ez hivatás volt. Egy héten négyszer voltam tájon, amit mi akkor kiszállásnak neveztünk. Állandóan mentünk falura, a hátamra hullt a hó, és úgy mentem be dalolva a színpadra, hogy előtte cidriztem a takarásban... A hóra pisiltünk, nem volt más lehetőség... A Zsil völgyébe jártunk, Székelyföldre mentünk, Lövétén tíz órakor kezdhettünk, mert meg kellett fejni a teheneket, én is megfejtem a tehenet... (Pösze majdnem elájult), a néző pedig tehénfejés után megmosdott, felvette az ünneplőjét, tiszta inget és eljött a színházba. Az nekem, nekünk hivatás volt. Itt most valahogy nem úgy érzem, hogy az, valahogy más...

-          Itt magától értetődő, hogy magyar vagy, magyarul beszélsz, ott meg nem volt az...

-          Milyen elismerésekben részesültél pályád során?

-          Mikor a Temesvári Színház fennállásának 60. évfordulóját ünnepelte, engem is meghívtak, és örökös tagsággal ajándékoztak meg.... De amikor a 25.-et ünnepeltük Sütő András Anyám könnyű álmot ígér c. darabjában 1979-ben én játszottam az Anyát. És itt Zalaegerszegen Forgách-gyűrűt is kaptam Halasi Imre idejében.

-          S most hogy érzed magad itt, már nyugdíjasként?

-          Jól! Hetvenedik éves vagyok, ha megérem áprilisban. Hát látod, jövök megyek, kézimunkázom...

-          Itt-ott törsz zúzol...

-          Itt-ott eltöröm a csuklóm, de nézd meg! Semmi gond már vele, hát most már valamit csak el kellett törni... – és nevet újból, ahogy csak egy magyar tud nevetni a nyomorúságán. Következő fellépése az Én és a kisöcsém-ben lesz, Zalaegerszegen, Halasi Imre rendezésében.

Jegyzetek

*dr. Bárányi Ferenc – 1936. május 13 – 2016. december 9. orvos, orvosi szakíró, író, volt parlamenti képviselő, egészségügyi miniszter Romániában. Beszélgetésünk után pár nappal hunyt el.

*Kommandó – székely hegyi falu Erdélyben

*Marton Lili – író, színműíró, ifjúsági író, 1914. Budapest-2000. Kolozsvár

*Szigliget – Hamvai Kornél darabja (Michael Frayn: Balmoral c. mű átgondolása)

Cilia 1

Cilia

Cs. G. Ingyenélők Szabó L. 1

Cs. G. Ingyenélők. Szabó L.

Csehov Ványa bácsi

Csehov: Ványa bácsi

Fáb

Ványa bácsi

Glembay 2 1

 

Ingyenélők 2

Ingyenélők

Néma L

Németh L. Kritika

           

A tények rekonstruálása

A tények rekonstruálása


Eörsi László 56-os forradalomról írt könyveiről.


Hol tart ’56 elemzése, kutatása Magyarországon?
A bizonytalanság napjainkra sem oldódott fel.
Hol Kádárra emlékezünk jó szívvel, hol Nagy Imrére.



Eörsi László történészi alapossággal és hangyaszorgalommal gyűjti és elemzi az ’56-os forradalom és szabadságharc előzményeit, eseményeit és utóéletét. 1988 óta publikálja kutatásai eredményeit. Az október 23-ai tüntetéstől, a Kossuth téri sortűzön át veszi górcső alá a jelentős helyszíneket és eseményeket városrészről városrészre. Eörsinek - édesapja révén - személyes kapcsolata van ’56-tal. Eörsi István gyermekeként, - mint az egyik elítélt fia - saját életében is átélte a megtorlás következményeit, leginkább az elhallgatást, és „a közrend helyreállítását.”

Idén újabb négy kötettel bővül a városrészek harci eseményeit feldolgozó művek sora. Négy kötetből három a „pesti srácokról” szól. Azokról a felkelőkről, akik Csepelen, Kőbányán és Zuglóban kísérelték megvédelmezni a forradalom vívmányait és a szabadságot és persze a függetlenséget is. A negyedik kötet a Rendkívüli idők, rendkívüli cselekmények Tóth Ilona és Mansfeld Péter története és mítosza várhatóan nagy vihart kavar majd. E két mártír foglalkoztatja leginkább a hazai közvéleményt, és már a kilencvenes években is számos legenda alakult ki róluk, amely a körülöttük kialakult mondakör mostanra már könyvtárnyivá terebélyesedett. A rendszerváltás óta a „pesti srácokat” mindinkább lenyúlta a jobboldal és a nálunk szinte vele egy pályán mozgó szélsőjobb. Az utóbbi másfél évtized óta már szinte teljesen úgy interpretálják, hogy a felkelők a horthysta rendszer (vagy a nyilaskeresztes uralom) visszaállításért fogtak fegyvert. Márpedig a felkelők legalább 90%-a ezt éppúgy nem óhajtotta, mint a rákosista világot. Eörsi arra vállalkozik, hogy segítsen szembenéznünk a múltunkkal. Az ő hőseit többek között Angyal Istvánnak, Dudás Józsefnek, Nagy Imrének, Obersovszky Gyulának, Szabó bácsinak hívják.

A magyar történelemben az emberek sorsa többször került vakvágányra a hatalmat gyakorlók hibájából. Így volt ez a II. világháború előtti, alatti és utáni években is. A németekkel való szakítás után reménykeltő évek következtek, de néhány év után a kezdeti reményeket, a szebb és gazdagabb jövőbe vetett hitet, a várakozásokat csalódás váltotta fel, ami elkeseredésbe, az pedig forradalomba torkollott, mert csak elv maradt a széles néprétegek felemelkedése. A népi demokrácia egy szűk pártelit hatalmát jelentette, a többség alacsony életszínvonalon élt, az állandó osztályharc fenyegetettséget eredményezett. Bárki számíthatott arra, hogy „egyszer majd kérnek tőle valamit”.

1956 őszén feszült politikai légkör uralkodott Magyarországon. Áruhiány, jegyrendszer, alacsony életszínvonal jellemezte az országot, és a nép megelégelte a megaláztatást, a szegénységet és a hazugságot. Ha a tényeket nézzük: az internáló táborok, börtönök, koncepciós perek és a személyi kultusz országa voltunk, észszerűtlen gazdaságpolitikával, ami visszaélt az emberek bizalmával. A vas és acél országát akarták építeni, de célul tűzték ki a gyapottermesztést is. A korszak visszásságai a Tanú című filmből mindenki előtt ismertek.

1956 őszére erősödött az elégedetlenség. Független diákszervezet alakult, több tüntetés is zajlott a szintén elégedetlen lengyelek melletti szolidaritást kifejezve, majd a műegyetemisták követeléseket fogalmaztak meg. A szovjet csapatok kivonulását, szabad választást és Nagy Imre miniszterelnökké választását követelték. Hittek az emberarcú szocializmusban, a demokratikus jogállamban. Hosszú ideig élt a szocializmus idején az ’56-ból örökölt kérdés: „megreformálható-e a rendszer?”

1956. október 23-án, délelőtt még kért a nép, de nem kapott elfogadható választ követeléseire. A délutáni felvonulás tüntetésnek indult, de aznap éjszakára forradalommá változott. Budapest október 23-a éjszakájára a forradalom fővárosa lett. A forradalmak természetüknél fogva kavargóak, az események meglepetésszerűen következnek. 1956 októberében Pest utcáin összeomlott a szovjet típusú pártállam. Gerő Ernő nacionalista jellegű tüntetésről beszélt, statáriumot hirdetett. A forradalom a Magyar Rádió előtti lövések után tört ki. Tele izgalmas törekvéssel, főleg szabadságvággyal.

Ennek a harcnak a nyomolvasója, kutatója Eörsi. Könyveiben sorra veszi a jelentős helyszíneket, amelyek akár egy sorozat darabjaiként is olvashatók, hiszen mindegyikben azonosak a szereplők. Bármikor elővehető tanulmányokat írt, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogyan zajlott a magyar ’56 Pesten és Budán. Az igazság fáklyájával jár, a szereplők és a tanúk lábnyomát kutatva. Kerüli a bulvárszintű kijelentéseket, sőt, bírálja is, vitába is száll a tényeket eltorzítókkal szemben. Az eseményeket Zuglótól Csepelig bogozhatjuk írásaiból.

A színhelyeket tekintve a józsefvárosi Corvin köz a magyar szabadság kultikus helye, itt volt a legnagyobb ellenállási gócpont. Spontán szerveződő csoportok jöttek létre, sokféle ember harcolt együtt, és a fiatal felkelők közt sok volt a lány. A Corvin köziek katonai diadalt is magukénak mondhattak, mikor október 28-án az ellenük indított támadást visszaverték. Hiába volt óriási a túlerő, a fegyverzetbeli különbség, de a szabadságharcosok leleménnyel pótolták a hátrányokat. Jól jellemzi a felszereltség közti különbséget, ha a felkelők puskáját és a szovjetek dobtáras géppisztolyát összehasonlítjuk, de a pesti srácok a kilátástalan helyzetben sem hátráltak meg. Hírük túllépte a határokat, Amerikában, 1956-ban a pesti srác lett az év embere. A forradalom központi alakjai ők, de mellettük a vívmányok eléréséhez szükség volt a pártellenzékre, a progresszív értelmiségre és a diákságra is.

A Széna téri csoport a második legismertebb felkelőcsoport volt. Méltó párja lett a Corvin közinek, bár ott nem voltak heves harcok. Szabó bácsi vezetésével bányászok, ipari tanulók harcoltak együtt. Sok ÁVH-st és pártfunkcionáriust ejtettek foglyul, és a legnagyobb területet tartották ellenőrzésük alatt. A forradalom leverése után innen is sokan külföldre mentek, sokan bíróság elé álltak, tizennégyet közülük ki is végeztek, a többiekre hosszabb-rövidebb börtönbüntetés várt „a vérben és bűnben” született Kádár-rezsim alatt.

’56 talán vitatottabb kérdése a Köztársaság téri Pártház ostroma, ahol közel 700 ember harcolt. (600 felkelő és 80 védő.) Kádár szerint ott mutatták ki foguk fehérjét a felkelők. Ez szolgált ürügyül a szovjetek novemberi bevonulásához. Erre épült az ellenforradalom mítosza, ennek visszatérésével riogatta Kádár a népet a „gulyáskommunizmus idején a legvidámabb barakkban.”

Nézzük az újonnan megjelenő köteteket!

A kőbányai kötet a fegyveres felkelés X. kerületi alig ismert eseményeit tárgyalja. E városrészben a forradalom csak október 30-án győzedelmeskedett, ekkor a forradalmárok elfoglalták a legfontosabb középületeket, és megindult a társadalom önszerveződése. A november 4-én bekövetkezett szovjet intervencióval szemben a szabadságharcosok napokig eredményesen küzdöttek. A forradalom leverése után számos kőbányai felkelő – így a három parancsnok is – elhagyta az országot, az itthon maradtak közül három ellenállót ítéltek jogerősen halálra, de közülük kettőt kegyelemben részesítettek.

A Zuglóról szóló kötetből megtudhatjuk, hogy Zuglóban már a forradalom első napjaiban gyorsan megkezdődött a társadalom önszerveződése, elsősorban az újjáéledő (1945–1947) Nemzeti Bizottság jóvoltából. Újjászervezték a közigazgatást, így a helyi nemzetőrséget is. A fegyveres egyetemi szervezet, a Forradalmi Egyetemi Zászlóalj sehol az országban nem jutott ekkora szerephez, mint ebben a kerületben. A november 4-én kezdődő szabadságharc elsősorban a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésénél, tehát a VII. és a XIV. kerület határában bontakozott ki. Itt országos szinten is az egyik legeredményesebb ellenállás folyt, amelyben a csikágói nagyvagányok játszották a főszerepet. A megtorlás legsúlyosabban az ő köreiket érte: tizenkettőjüket kivégezték. A zuglói körzetben tíz forradalmárt ítéltek tíz évnél súlyosabb börtönbüntetésre. Tizenegyen – köztük több vezető – hagyták el az országot.

A kommunista rendszer egyik bástyájáról, a Vörös Csepelról írt kötet azt vizsgálja, hogyan élte át a forradalmat. A csepeliek hűségében talán leginkább megbízott a kommunista diktatúra. Mindhiába, pár nap múlva összeomlott a helyi hatalom, bázisaikat rövid időn belül elfoglalták a zsarnokságot végképp megelégelő tömegek. A felkelők különösen a városrész központját és a Királyerdőt vonták ellenőrzésük alá. Bár a régi hatalom átmenetileg visszaszerezte a városrészt, de a politikai fordulat következtében a forradalmárok vették kezükbe az irányítást, és a felkelők nemzetőrökké lényegültek át. November 4-étől e körzetben az egyik legkeményebb, legelszántabb ellenállás bontakozott ki, amely hat napig tartott, és súlyos áldozatokkal – magyar oldalról főleg a lakosság soraiból –, a városrész lerombolásával járt. A novemberi harcok következtében magyar részről összesen 69-en haltak meg, míg a megszálló erők 15–20 főt vesztettek. A kádárista megtorlás során 12 csepeli felkelőt, szabadságharcost ítélték halálra és végeztek ki, mások súlyos börtönbüntetést szenvedtek.

Eörsi a múlt megismertetésének igényével szerkesztette köteteit, hogy ezzel is gazdagíthassuk tudásunkat múltunkról. Történetet ír, mert ez a történészek dolga, a múlt eseményeinek valódiságát ők tudják megállapítani. Ők szelektálnak a történetmondások között, ők mutatják meg az összefüggéseket, ők adnak nekünk elemzéseket. Világunk megértésében segítenek nekünk, hiszen számtalan nyitott kérdés él még ’56 kapcsán is. Törvényszerű volt-e a szovjet katonai beavatkozás? Milyen gondolkodás jellemezte a felkelőket? Tényleg egy jugoszláv típusú harmadikutas elképzelés volt a leginkább jellemző a forradalmárok világszemléletére?

Eörsi a kutató elfogulatlanságával a tényeket sorolja. A korszak eseményeiről, a forradalom napjairól, az okokról és az utóhatásaikról olvashatunk könyveiben. Intellektuális utazásra hív minket, amelyen mérvadó elemzőként vezet bennünket eseményről eseményre. Felidézi a korabeli mindennapok forgatagát. Az értékes dokumentumokkal a forradalom emlékét ápoljuk. Gazdag jegyzetanyag tartozik a könyvekhez, amelyek nagyobb részt a szerző gyűjtőmunkájának eredménye. Hivatkozások sorával egészíti ki a történetírást, ezek adják értelmezésének aranyfedezetét. Eörsi írásait Kosáry Domokos történelemszemlélete vezérli, aki szerint: A történelemnek csak egy objektív valósága van, ez megfelelő szakmai feltételek mellett kielégítően megismerhető.

A történelmet figyelve, történelmi eseményekről szóló iratokat olvasva gyakorta felmerül az emberben, hogy történhettek volna másképp is az események, és utóhatásukat nézve, hihetnénk, hogy napjainkban lehetne másként is. Persze a történelemben, mint ahogy a politikában és az emberi kapcsolatok múltjában sincs értelme a ha kezdetű mondatoknak, ugyanúgy nem lehet rájuk válaszolni, mint a hipotetikus kérdésekre, hiába van róla különféle papírunk.

A most megjelent könyvek egyikében, a Mansfeld Péterről és Tóth Ilonáról szólóban arról olvashatunk, hogy a pártállami tabusítás, agyonhallgatás után miként torzult el, miként vált az aktuálpolitika martalékává az 1956-os forradalom és szabadságharc ethosza. Három bátorlelkű forradalmár, Tóth Ilona és két társa megölt egy besúgónak vélt embert. Ezt az eseményt a cáfolhatatlan bizonyítékok ellenében – bármennyire is szeretnénk – nem tudjuk meg nem történtté tenni. Fontos lenne, hogy szembe tudjunk nézni a múltunkkal. A forradalom legfiatalabb kivégzettje, Mansfeld Péter távolról sem volt gáncstalan szabadsághős, viszont ő a megtorlás embertelenségének, legfőbb szimbóluma.

Az amúgy is bonyolult magyar történelemben ’56 kiváltképp sokszálú magyarázatokkal jelenik meg, ezért itt az ideje ’56 sebeinek gyógyítására, és ezt csak az igazság kiderítésével tehetjük meg. Tartozunk gyermekeinknek is a múlt bemutatásával, hogy a tények ne mosódjanak el. Eörsit az izgatja, hogy értsék a lyukas zászló szimbólumának jelentését.

 

World press. Képek a tudósításokból

World press. Képek a tudósításokból


…… korunk pontos története nem írható meg másképp, csak
ha azoknak az eseményeknek a minuciózus invertáriumából
indulunk ki, amelyek a modern művészet naplóját alkotják.
Pierre Francastel


A szociológiai, társadalomtudományi gondolkodás része lett a művészetnek, így van ez a (mozgó és álló) képek esetében is, és a fikciók által bemutatott világ mellett fontos még a korhű, valóságos tények sora, a dokumentarizmus. A képek segítenek abban, hogy véleményt formálhassunk a világ eseményeiről, tapasztalatot vagy benyomást szerezzünk, hogyan él az ember napjainkban Láthatjuk, milyen szokások jellemzik a különböző kultúrákban élő embereket, miben hisznek, milyen vágyaik vannak, és hogyan fordulnak egymás ellen, ha sérelem éri őket. Az acsarkodástól a mindennapi életért folytatott harcon vagy kellemes perceken át, a tömegpusztításig gyűlnek a képkockák történelmünkben, ezekről szólnak a sajtófotó-kiállítások, hogy láthassuk, a jelenségeknek számos oka van.

Az 1955-ben, Amsterdamban létrejött World Press Photo független szervezet, melynek célja az információ szabad áramlásának támogatása a sajtófotó és a dokumentarista fotográfia révén. Idén 128 ország 5775 fotográfusa 82951 képet küldött be a versenyre. A szakma jeles képviselőből álló zsűri 21 ország 42 fotográfusát díjazta nyolc kategóriában. A World Press Photo pályázat a világ legjelentősebb sajtófotó bemutatója, a fotóriporterek és a dokumentarista fotográfusok számára ez a legjelentősebb nemzetközi megmérettetés. A pályázat díjnyertes és legizgalmasabb felvételei egy utazó kiállításon vesznek részt. 45 ország száz városába jutnak el. Szeptember-október folyamán az állomás Budapest, a Néprajzi Múzeum elnevezésű megállóban. A World Press Photo egyértelműen elutasítja a szólásszabadság korlátozását. Ha valamelyik helyszínen az anyag egy részét – akár egyetlen fotót – megpróbálják eltávolítani, ott nem nyílhat meg a kiállítás.

A világ vizuális kultúrájában, képi megfogalmazásában, a fényképezésben évtizedek óta jelentős szerepet játszottak magyar fotósok, elméleti szakemberek. Moholy-Nagy mellett a dokumentarista Robert Capát említhetjük, de világhírre tett szert André Kertész is. A mostani kiállítás alkotói az ő hagyományaik alapján szemlélik a világ eseményeit, úgy rajzolnak a fénnyel, ahogy ők. A fotó információközvetítő médium, szelektálja az adatokat, a valóságból vág ki szeleteket. Barthes szerint a fotográfia mítosza arra való, hogy összebékítse a valóságot a társadalommal. A kép informál, ábrázol, meglep, jelentést ad valaminek és kedvet ébreszt valakiben.

A magyar származású Joseph Pulitzer által alapított Pulitzer-díj 100 éves történetében először magyar fotósok is megkapták a szakma talán legrangosabb elismerését. Balogh László és Szabó Bernadett, a Reuters két hazai fotóriportere a menekültválságról készített képeikkel kerültek a hírfotó kategóriában győztes Reuters csapatába.

A mostani pályázat legtöbb képe az egész világot érintő témáról szól: a menekültválságról. Ezzel foglalkozik a 2016-os kísérő kiállítás is Emberár – A modern népvándorlás szemtanúi címmel.

Az év sajtófotója címet Warren Richardson, ausztrál fotós képe kapta Az új élet reményében című alkotásért, amelyet a magyar-szerb határon készített, Röszke mellett 2015 augusztusában. A körülményekre való tekintettel Warren nem  használhatott vakut, az eseményt mindössze a Hold fénye világította meg. Az alkotásért a fotós az április 25-i amszterdami díjátadón 10 000 eurós pénzdíjat és a főtámogató Canon vadonatúj DSLR gépét vehette át. Az emberábrázolás-portré kategóriában a szlovén Matic Zorman kapta az első díjat, a képen regisztrációra váró gyerek látható esőkabátban a dél-szerbiai Presevo regisztrációs táborában. Megrázó kép, ahogy a határrácsot szorító gyerek arca előtt hajlik a nejlon. Más gyerek az ablakon néz ki, de az ő kilátásai egészen mások, sokkal bizonytalanabbak.

A kiállítás elsődlegesen a menekülthullámról számol be, de elárvult orángutánkölykökkel is találkozhatunk, elefántcsontagyarat áruló fiú is szembenéz velünk, aztán a mindig izgalmas sportképek is ámulatba ejthetnek, most szinkronúszok mozdulatai és egy síbaleset drámaisága kapcsán, de a szíriai bombázások során lerombolt házakat is láthatjuk. A szétlőtt épületekről készült brutális fotósorozatok úgy hatnak, mint a gyötrő álomképek. A rendkívüli hírekben a párizsi Charlie Hebdo elleni támadás kapcsán lezajlott szenvedélyes tiltakozás képei is megjelennek. Korunk egyik örökzöld témája az amerikai feketék elleni erőszakos rendőri intézkedések újra és újra előkerülő problémája, hiszen nagy a bizonytalanság, a bármikor bárki lőhet elve gyakran keríti hatalmába a rend őreit.

A korunk kérdései sorozatban egy melegpárról láthatunk intim és szép képet, mint ahogy az ebola-vírus áldozatai is feltűnnek, aztán a észak-koreai diktatúra egységet hirdető felvonulása fotói kapcsán kutathatunk saját emlékeinkben. Illiberális társadalmi helyzetben az agoráról a város peremére szorulnak a fontos kérdések, a vélemények és a tények. A drónnal készült képek elvezetnek minket a ködben úszó város fölé, hiszen a kép egyszerre technikai és intellektuális is. Az emberi élet múló körülményeit az ukrán háborúban készült képek idézik fel. Az ember védtelenségét a szexuális erőszak áldozatain és a női önrendelkezés jogától megfosztottakon láthatjuk, de ide sorolható a láncon tartott tanuló szenegáli talibét fiú is.

Megrázó és ijesztő képekben nincs hiány. Fenyegető, ahogy felhőcunami leselkedik Sydney fölött a tengerparton napozókra, és igazán szörnyű az összeégett testű iszlamista katona bőre. A társadalmi formációk liánja között élő emberek szerteszét fröccsenő sorsa, teste bizonyítja, hogy a multikulturális gondolkodásmód, a megértés és a liberalizmus értékrendje nem tartozik a sokak által választott életszemlélet közé. Emberek rács mögött, sínek között, a mocsárban, a nyílt tengeren lélekvesztőben, drótok, pengék között, és ahogy mennek és mennek vagy a naplementében, vagy éjjel, hóban, fagyban, félelem és gyűlölet között, aztán fedél nélkül, ponyva alatt pihennek, vagy lerogynak a határvadászok lábai elé. A képek mentik a pillanataikat, őrzik a hozzájuk tartozó történeteket, eseményeket, hogy tárgyilagos legyen a tájékoztatás.

A közelmúltból gyűjtött tapasztalatainkra jellemző, hogy világunk kétségekkel teli, gazdasági és értékrendi válságban van. Nehéz eldönteni, hogy demokrácia van-e vagy a bürokrácia uralkodik, pénzügyi machinációk történnek-e gazdasági tervezés helyett, és nő-e a szegénység, szakértők helyett pártkatonák vezetik-e életünket? A fotó a tér és az idő vékony szelete, a képek kormányozzák a világot – ahogy Susan Sontag, a fényképezés elméletének nagyasszonya fogalmaz.

Nem véletlenül övezi évek óta nagy érdeklődés a sajtófotó kiállításokat, mert a szemnek szóló bizonyíték a leghatásosabb segítség a világ megértésben. A szavak ráérnek várni, a képek nem. Ha nem jók a képeid, nem voltál elég közel – mondta Robert Capa. Az idei gyűjtemény szerzőiről elmondható, hogy elég közel voltak az eseményhez, és nem csak fizikailag.

Festő a Róma-hegyen

Novák Imre Festő a Róma-hegyen

Rippl-Rónai Józsefről



Élete nagy részét a kaposvári Róma Villában töltötte Rippl-Rónai József, az otthoni környezet és az intim családi atmoszféra festője. Az egykori birtok szobái a művész saját bútoraival és nyolcvan képével rendezték be, így hűen őrzik az eredeti állapotot.

Minden festő potenciális támadója, rombolója a hagyományoknak. Volt, aki meztelenséggel, frivol mozdulatok ábrázolásával, volt, aki félelmetes vagy eltorzított alakokkal, szétesett testekkel, a mindennapi élettől távoli, mesés, álombéli figurákkal, vagy csak egymásba folyó színekkel, formákkal támadt. Rippl-Rónait a színek varázsa ejtette rabul, és a posztimpresszionista és szecessziós törekvések legjobb magyarországi képviselője lett. Gazdag színvilág, stilizáló vonalak és dekorativitás jellemző műveire. Nem csodálkozunk a színek iránti vonzalmán, mert a szín az életerő része, mint a levegő, vagy a víz. Színes ruhákba öltözünk, virágokat nevelünk a kertben, és díszes csokrokat rakunk az asztalra. A nők festik az arcukat, még ételeinket is színes fűszerekkel ízesítjük. Házainkat kívül-belül festjük, így növelhetjük vagy csökkenthetjük tárgyaink, épületeink nagyságát és a köztük lévő távolságot.

Rippl-Rónai 1861. május 23-án született Kaposváron. Édesapja Rippl József a szakmunkásképző elődjének, az úgynevezett a Czigli-iskolának volt igazgatója, a város köztiszteletben álló polgára. Édesanyja Knezevich Anna Paulina katolikus leányneveldét vezetett. Saját megfogalmazása szerint amolyan félvér családból származott, mert ősei apai ágon földművesek, anyai ágon ősi nemesi sarjak voltak.

A családnak négy fiúgyermeke született. József volt az elsőszülött, a négy gimnázium után gyógyszerész, azután úri gyermekek házitanítója lett a Zichy-családnál, majd kora jeles festője. A következő testvér Ödön, vasutas-állomásfőnök lett, és József művészi ambícióinak legfőbb anyagi és erkölcsi támogatójaként vált ismertté. Modern képgyűjteményével a kaposvári múzeum alapjait gyűjtötte össze. Lajos testvérük pénzügy-igazgatási számvizsgálóként kereste kenyerét és a szűkebb család örömére hegedűn játszott. Sándor, a legfiatalabb, az Operaház énekese volt, de József nyomán Ödön és Sándor is rajzolgatott.


Rippl a gyógyszerész évek után, festészeti tanulmányokat folytatott a művészet akkori egyik fellegvárában, Münchenben. A Müncheni Akadémián Diez és Herterich élőmodelles osztályának növendékeként tanult három évig, aztán Párizsban Munkácsy Mihály segédje lett. Az öregedő mester mellett gyorsan elsajátította a stílusát, így Munkácsy hamarosan a fiatal segédre bízta a kereskedők által keresett, sikeres képeinek másolását. Eladás előtt ezeket a mester csupán néhány ecsetvonással vagy pusztán kézjegyével hitelesítette. Rippl különösen a polgári szalonzsánereket reprodukálta és variálta ügyesen, azt a képtípust, amelyben müncheni évei alatt ő maga is jártasságot szerzett.

Párizs rá is nagy hatást gyakorolt. A Nabis (Próféták) festőcsoport tagjait alakulásukkor ismerte meg, s többször is részt vett kiállításaikon. Barátja, James Pitcairn Knowles, skót festő mutatta be Aristide Maillolnak, akivel szintén közeli kapcsolatba került. A kilencvenes években járt Gauguin és Cézanne műtermében. Párizs akkor éppen újabb művészeti lázban élt, az impresszionizmust friss jelszavak váltották fel. Cézanne, Van Gogh és Gauguin már nem elégedett meg az optikai benyomás rögzítésével, helyette a szubjektív látomásnak és a változatlan képi törvényeknek kívántak formát adni.

Rippl kapcsolata a Nabikkal 1894 után fűződött szorosabbra. Ekkor mutatta be a Mars mezei szalonban Öreganyám című képét. A szürkés-barnás tónusokban készült festmény kifinomultan rezignált koloritja, puritán miliője, az alak minden  sallangot mellőző, eszköztelen megjelenítése nagy feltűnést keltett a kiállítás kritikusainak és művészeinek körében. A Le Soir műbírálója Baudelaire kis öregasszonyaihoz hasonlította képét, mondván: Ez az erőteljes kép az öregség végtelen szomorúságának költészetéről énekel.

Stílusa leginkább a fauvizmushoz és a pointillizmushoz hasonlítható, színes foltok között finom árnyaltokat festett lágy vonalakkal, de a képeken időnként tarka rikító színek is megjelennek. Az intenzív, tiszta színek használata erősítik a festménynek a Fauve-ok stíluseszközeivel való rokonságát, de velük ellentétben Rippl megőrzi a színek statikusságát. A színek nem átmenetben kapcsolódnak egymáshoz, hanem világos és sötét foltjaik mintegy szembeszegülnek egymással. Malonyay Dezső szerint a festő uralkodik a szín által gerjesztett hangulatai fölött.

A párizsi képzőművészeti sajtó magasztalta Rippl festői szenzibilitását, visszafogott lélekelemző hajlamát, rafinált egyszerűségét. Arséne Alexandre például jellegzetes szimbolista képzettársítással a simogató álmok mágiájáról beszélt, és egy vérbeli szinesztéziás hasonlattal úgy fogalmazott: A benyomás művészete ez, inkább zenei, mintsem plasztikus.

A magyar közönség 1900-ban látta először műveit nyilvános kiállításon, az akkor már Rippl-Rónai néven alkotó művészt. Először képes folyóiratokban jelent meg polgári és népi tárgyú zsánerképeivel. Finom pasztell technikával festett. A művészi kifejezés érdekében merész formai, stílusbeli újításokra vállalkozott. Festészete a lírai érzések forrásvidékéről származik. Művein bemutatja a kisváros életét, ez leginkább a Piacsek bácsi sorozaton látszik. Kialakította sajátos stílusát, amit kukoricásnak nevezett, ennek lényege: az olajfestéket vattaszerűen, foltonként hordta fel kartonpapírra. Az enteriőr–korszak képein szobabelsők intim világába helyezett kisvárosi embertípusok, stilizált karakterek láthatók, mint a Mózes–szakállú édesapja, a nagyorrú Piacsek bácsi, migrénes fiatal hölgyek, rokongyermekek lettek Rippl-Rónai képeinek szereplői. E képeken kezdett magára ismerni a magyar közönség.

A mindennapok művészete is izgatta. A festészeten kívül üvegablakok tervezésével és készítésével is foglalkozott. Ő csinálta az Ernst Múzeum nagyméretű üvegablakát. Alapító tagja volt a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre csoportnak, és részt vett a Nyugat mozgalmában is. Első (és egyetlen) nagyszabású iparművészeti megbízását egy magyar arisztokratától kapta. Gróf Andrássy Tivadar Rippl-Rónai első budapesti önálló kiállítása nyomán, 1896-ban bízta meg budai palotája ebédlőjének berendezésével. Rippl-Rónai a tervezést illetően szabad kezet kapott és az anyagiak sem korlátozták munkáját, így lehetősége nyílt egy teljes, stílusában egységes enteriőr megalkotására. Elképzelése szerint a bútorokat, az üvegablakokat, a hímzett szőnyegeket, a porcelán étkészletet és az üvegpoharakat azonos jellegű virágmotívumok díszítették. A szecesszió síkszerű dekorativitása, élénk színezése, erőteljes kontúrozása, lendületes vonalritmusa megteremtette a szoba bútorainak és használati tárgyainak vizuális egységét – ahogy ezt Révész Emese művészettörténész írta. Az Andrássy-ebédlő – amelynek rekonstrukciója szintén látható a kiállításon - a korszak magyar művészetének úttörő jelentőségű egységes szecessziós enteriőrje volt.

Rippl-Rónai 1908-ban 10 holdas birtokos gazda lett. A későbbiek során még négy hold szomszédos szőlőt és szántót vett hozzá. Tehenet, birkákat, lovat, szamarat, baromfiakat, méheket, kutyát és pávát tartott. A gazdasági intéző Hegedűs György volt. Ám a jövedelmező gazdálkodás helyett a vendéglátás örömeinek hódolt a ház ura. A művészi értelemben nagyon termékeny festőművész a korábbi évek nyarait rendszerint egy módosabb barátjánál – Kunffy Lajos festőművésznél Somogytúron, gróf Somssich Gézánál Vóta-pusztán, valamint Körtvélyesen töltötte. Ezután már ő nyaraltatta barátait. Medgyessy Ferenc szobrai 1913 óta ma is megtalálhatók a kertben. Ady Endre, Móricz Zsigmond látogatásáról híres történetek íródtak. Kiemelve Adyt, ő a legporosabb városok közé sorolta Kaposvárt, ahol még nem dőlt el, hogy város legyen-e vagy falu. A festőkollégák közül Márffy Ödön, Galimberti Sándor, Kunffy Lajos, Bernáth Aurél, s a  vészettörténész Petrovics Elek és Meller Simon is éltek a kedves vendéglátással.

Rippl-Rónai francia felesége Lazarine és annak elárvult unokahúga Anella, Rippl bácsi, a művész édesapjának unokatestvére és egy szakácsnő voltak a villa és a gazdasági épületek lakói. A vincellérházból lett a műterem, ám a festőállvány legtöbbször a parkban állt. Általában minden vendég modellként szolgált a képeihez. 1910-ben egy Fenella nevű, szépen éneklő és gitározó angol cigánylány, a kukoricás stílusú képek kedvelt aktmodellje volt. A dal, a zene, a szőlőben megtermett bor, fontos vendégmarasztaló tényezővé vált. Rippl maga is zongorázott, de gyakran meghívták a gimnázium egyik nagyon szépen zongorázó tanárát, Novák Józsefet, aki Grieg, Chopin, Schumann és Liszt műveket játszott.

Az első világháború kirobbanásakor Franciaországban volt, és mivel ellenséges országból érkezett, internálótáborba került. Maillol és Maurice Denis közbenjárására került ki onnan. 1915-ben tért haza Kaposvárra, a Róma-villába.

Fülep Lajos szerint: Rippl volt az egyetlen, aki friss, eleven vért hozott a magyar piktúrába, s idehaza ő egy személyben minden volt, ő volt a magyar piktúrának Cezanne-ja, Gauguin-ja  még az is, amit jobb értelemben vett impresszionizmusnak lehet nevezni, még Vuillard, Bonnard stb. is. Ő egymaga volt a reakció az akadémiával és Nagybányával szemben, ő maga jelentette nálunk azt az arisztokratikus mozgalmat, amely a naturalizmus hűhója mellett csendben a legnagyobb meglepetéseket készítette elő.

A két posztimpresszionista művészhez való viszonyáról Rippl-Rónai így ír: Gauguin és Van Gogh... ők ketten azok, akikhez - bár más utakon haladtam - végeredmény gyanánt látszólag talán legközelebb jutottam a művészi rokonságban. Van köztünk bizonnyal hasonlóság, pedig egyikünk sem kereste azt (...) Egészen más Gauguin Noa-noaja, mint a Van Gogh Napraforgója, vagy a Piacsek bácsi apámmal a vörösbor mellett.

A kiegészítő és az ellentétes színek egymás mellé helyezésének elve színkezelésének egyik fő sajátossága, ezt Rippl minden kukoricás képén használja. Erről az elképzeléséről így írt: El kell dobni a mástól, bárkitől tanult technikai elméleteket, s a lehető legegyszerűbbre kell redukálni magát a technikát. Abból áll ez, hogy színeket egymásra semmi körülmények között nem rakunk. Minden szín megvan a tubusban, csak ki kell belőle venni úgy, ahogy van - mindig gondosan törődve az egységes stílussal -, csak rá kell tenni a vászonra. De oda, ahová való! De úgy, hogy ott maradhasson!

Rippl-Rónai mindent alárendelt a színnek, mert a felület síkjának hangsúlyozása összeegyeztethetetlen az arckifejezés pszichológiai játékával. Apjához fűződő kapcsolatának mélységét fejezi ki az arcon alkalmazott differenciált szín- és  ecsetkezelés, s a festő itt teljes mértékben kiaknázza a színek, különösen a krómsárga és a fény hatóerejét. Emlékezéseiben erről így ír: Igen megszerettem a skarlátvörös zsálya s a piros szimpla muskátli mellett a tiszta fehér színű virágokat, de még jobban a krómsárga cíniákat. Ennél a sárgánál melegebb, hogy ne mondjam forróbb színt nem ismerek (...) A falak színei közt is ezt az egészen világossárgát szeretem a legjobban: az egyik oldalán csupa-ablak műhelyem falai is ezzel vannak befestve, sőt még ilyen szobában alszom is.

Az igazi festők képei egymással összefüggnek, tartalmukban és színvilágukban is, de látásmódjukban is összekapcsolódnak. Így van ez Rippl-Rónai képeivel is. Festményein a családi környezet összefogja a kompozíciót. Az Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett című képen a kettős portré és a zsáner műfaja ötvöződik. Mindkét műfaj a reneszánsztól kezdve jelentős hagyományokkal rendelkezik, de együttes alkalmazásuk meglehetősen ritka. Pontosan megfelelő ikonográfiái előzményt vagy párhuzamot keveset találhatunk, a két műfaj kombinációja azonban szoros kapcsolatban áll a XIX. századi francia festészettel. Ezen a művön semmi sem esetleges, a színek, a figurák ezt az egységet szolgálják. Piacsek bácsi alakjában és az élénksárga háttér síkszerű megoldásában már a széles ecsetvonásokkal létrehozott pöttyöket, színfoltokat láthatjuk. Azonban sem az itt megjelenő, új technika, sem a harsogó színek használata - sárga fal, égő piros terítő - nem az öncélú dekorativitás, hanem a szigorú kompozíció kiegyensúlyozottságának elemei. Így kerül kiegészítő színként a sárga háttér mellé az egyik oldalon a kék csíkos karosszék, a másikon a zöld bútorhuzat foltja. Hasonló kompozíciós szerepe van az asztalon álló boroskancsónak és a két pohárnak.

Apám és Piacek bácsi vörösbor mellett


Nem Rippl-Rónai volt az első, aki a kettős portrét ötvözte a zsáner műfajával. Ez a megoldás mindenekelőtt Degas Nagybácsi és unokahúg, Toulouse-Lautrec A la mie és Cézanne Paul Alexisz felolvas Zolánál képeinek hatását mutatja.

Más képeket tekintve, a Vörös ruhás lány című gobelinhez készült előtanulmány. A beállítás érzékisége, légies könnyedsége, a kéztartás artisztikuma, eleganciája ragyogóan jeleníti meg a századvég szépségideálját. Az olajképen szereplő lány fehér ruhájában a szűzies tisztaságot jelképezi. A Népünnepély kép témája egy rituálisan vissza-visszatérő esemény. Ábrázolásakor a formák és színek leegyszerűsödnek, a gömbölyded alakok sárga és kék hullámzása vidámságot sugall. A kép jobb alsó szélén "félbevágott" alakok ezt a dinamikát fékezik le, megszilárdítják a szigorúan megtervezett kompozíciót.

 

Karcsú nő vázával

A Karcsú nő vázával című alkotással egy időben készült a Kalitkás nő. Témájuk is hasonló: karcsú, elegáns nő szenvtelen képe. A legszembetűnőbb a nő arcának, kezének és a kalitkának kontrasztja a háttérrel és a nő ruhájával. Itt már funkciót ad a modell mozdulatának, megszünteti a síkszerűséget és visszafogottan ugyan, de megjelenik az enterieur is. A Kuglizók című állapotképe ködös vasárnap délutáni elfoglaltságot örökít meg, egy kispolgári szórakozást. A kép témája, színvilága, meleg, barna árnyalatai, ködös tónusai, a mozgás lassúsága, a dinamika hiánya az elmúlás gondolatát idézik.

Festési folyamata a távol-keleti művészek alkotói metódusára emlékeztet, amelyben a kép rögzítését hosszú meditációs szakasz, intellektuális felkészülés előzi meg. Ritkán fogtam még «azonnal» festéshez, ha képet akartam csinálni. Ezt a munkát a tisztán lélekbeli, a «tanulmányozás» előzi meg, leggyakrabban minden rajzolgatás nélkül, de néha rajzolgatással, a dolgoknak már papiroson való keresésével. Mindaddig, míg kívülről tudom, látom, milyen lesz a kép. Amikor tehát a pemzlit kezembe fogom, vagy a pasztelles skatulyát kinyitom, akkor a modell már tulajdonképpen csak mint emlékezetem vagy impresszióm támogatója, az esetleges tévedések korrektora szerepel – összegezte munkamódszerét.

Festési folyamata a távol-keleti művészek alkotói metódusára emlékeztet, amelyben a kép rögzítését hosszú meditációs szakasz, intellektuális felkészülés előzi meg. Ritkán fogtam még «azonnal» festéshez, ha képet akartam csinálni. Ezt a munkát a tisztán lélekbeli, a «tanulmányozás» előzi meg, leggyakrabban minden rajzolgatás nélkül, de néha rajzolgatással, a dolgoknak már papiroson való keresésével. Mindaddig, míg kívülről tudom, látom, milyen lesz a kép. Amikor tehát a pemzlit kezembe fogom, vagy a pasztelles skatulyát kinyitom, akkor a modell már tulajdonképpen csak mint emlékezetem vagy impresszióm támogatója, az esetleges tévedések korrektora szerepel – összegezte munkamódszerét.


Élete végén a magyarországi körülmények azonban nem nagyon kedveztek Rippl-Rónainak. Nem kapott állami megbízásokat. Az általa védelmezett fiatal, modern művészgeneráció elfordult tőle. A téli hónapokat Budapesten töltötte. Ott festette híres pasztell arcképeit a Nyugat folyóirat íróiról: Babitsról, Szabó Lőrincről, Móricz Zsigmondról és a lipótvárosi szépasszonyokról. Életenergiája fogyott. Egyik modellje, Zorka iránt fellángolt érzései már nem az intim, hanem az eltitkolt kapcsolatáról vallanak.

Agyvérzéssel kezdődött a betegsége. A balatonfüredi szívkórházból való hazaszállítása után szélütés érte, tüdőgyulladást kapott, végül vese-elégtelenség okozta a halálát 1927. november 25-én. Sírja a kaposvári Keleti temetőben van.

Kaposvár díszpolgáraként a Városházán ravatalozták fel, sírjánál a kultuszminisztérium képviseletében Petrovics Elek, a Szinyei Merse Pál Társaság nevében Csók István és a művészbarátok nevében Márffy Ödön mondott beszédet. A Nyugat lapjain Kernstok Károly, az ifjú művésznemzedék vezéregyénisége e szavakkal búcsúztatta festőtársát: 

Szép férfi volt, sötét, nehéz járású, magam előtt látom fekete hosszú bundájában, asztrakán süvegében, havasan, módosan, amint feltűnik alakja. Megjelenése látványosan szép volt, mintha a Balaton és Bakony romantikája lépett volna be a pesti kávéházba. Csöndes jellegű természet, a tréfát csak intimen szerette, nem volt lelkes beszédű, s bár harc volt egész élete és munkája, ritkán támadott… inkább félreállt a dolgok útjából, fejét behúzta subájába, várt, tudta, a szél, a vihar, az ármány elmúlik – ő megmarad örökre.

Kosztolányi így írt róla: Rippl-Rónai több mint szakember, több mint nagy festő. Azt, hogy író - az írók közt is kiváló - tudom emlékiratai óta, s szívem mélyén állandóan érzem, hogy költő, varázsos, szeszélyes, boszorkányos, olyan, amilyen kevés él ma a föld hátán. Miért nem ír apró, japáni verseket is? Sárgát, halványlilát, kéket. Madár kóvályogna bennük, a víz fölött, örök délután sütne a piros abroszra, köd libegne, élően, a haldokló fák fölött. Képei beszélni, sírni, rajongani akarnak, szavakat keresnek mibennünk.

Lazarine asszony a Róma-hegyi házban még húsz évig élt magányosan. Az őt követő örökösök kegyelettel megőrizték a ház bútorait, relikviáit, amelyeket dr. Martyn Róbert, a hegyi doktor adott múzeumi ajándékul.

Rippl-Rónai mintegy tízezer művet alkotott, azonban ezek egy része megsemmisült, sok képe pedig Amerikában, vagy ismeretlen helyen található.

A Rippl-Rónai képek a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum tulajdonát képezik. A nyolcvan darab mű betekintést enged Rippl-Rónai minden festői periódusába. A földszinti szobákban az indulás éveinek és a párizsi 13 év változatos, nagyszerű  kísérleteinek alkotásait láthatjuk. Az emeleti előtérben a dél-franciaországi Banyulsban festett tájképei vannak. Az emeleti középső szoba a kukoricás képek bemutatására szolgál, az oldalsó szobákban családtagokról, barátokról festett pasztell arcképek láthatók. Vitrinek őrzik a művész kitüntetéseit, iparművészeti alkotásait, személyes tárgyait, dokumentumokat. A különálló műteremben Rippl-Rónai festőállványa, festőfelszerelései, pasztelljei, s a falakon sok dokumentum-fényképen követhetjük nyomon életének eseményeit.