Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek

Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek

Jussi Valtonen regénye a 2014-es év Finlandia-díjának nyertese. Finnországban ez az évtized legnagyobb könyvsikere.
"Valtonen szédítő tempóban ábrázolja a mai világ jelenségeit. Elbeszélésmódja lenyűgöző, egy pillanatra sem ereszti el az olvasót." E mondatokat Anne Brunila professzor, a Finlandia-díj kurátora írta a könyvről.
A CSER könyvkiadó idén áprilisban, a 2017-ben függetlenségének 100. évfordulóját ünneplő Finnország előtt tiszteleg a mű magyarországi kiadásával.

A Nem tudják, mit cselekszenek sokrétegű regény. Részben egy félrecsúszott párkapcsolat története. Egy finn lányé és egy amerikai fiúé, akik Finnországban vágnak bele a reményteli közös életbe.
Joe és Alina jellemének, habitusának bemutatása (mindig az egyik szereplő szemszögéből nézve) a két nép jellegzetességeit is felfedi.
Joe "Harvard-szindrómában" szenved, számára a karrier, egy menő amerikai egyetemen professzornak lenni -- ez jelenti az élet csúcsát, sőt egyetlen célját. Kis idő elteltével szerinte "Finnországban élni olyan mint a demencia, .... elhalnak az ember agysejtjei." Véletlen megismerkedésük, a születendő baba, a finnországi posztgraduális képzés óriási hiba forrásává vált számára. Itt nem követelnek semmit, és ő egyre inkább lemarad a versenyben. A finnek nem képesek vitatkozni, nem is akarnak, nem működnek együtt a tudományos cél érdekében, csak úgy "elvannak." Joe-t mindez kulturális sokk-ként éri. Idegen egy nyugodt skandináv országban, ahol viszont nem kell az iskolákat fémdetektorokkal felszerelni. Ez viszont jó.
Alina kedves, visszahúzódó fiatal tudós, neki a mindent jelenti Samuel, közös gyermekük. Neki természetes, hogy otthon marad, neveli a gyermeket, bár állandóan szorong, hogy valamit rosszul csinál. Alinára a következetes finn bizalmatlanság jellemző, olyan nő, aki meg van győződve róla, hogy semmi sem sikerülhet.
Joe viszont mindent bizalommal szemlél, mindig aktív, szervez valamit, harsány és sikerorientált. Számára a finnek " hallgatag manók".
Összefoglalva: Joe kritikus, lobbanékony, Alina bizonytalan, gyámoltalan, aggódó.
Egyértelmű, hogy két ennyire különböző ember kapcsolata halálra van ítélve. S arra már nem marad erejük, hogy azzal is foglalkozzanak, vajon a fiuk képes-e cipelni majd az örökségül rápakolt terheket.

Válásuk után 20 év telik el. Joe már neves kutató-professzor Baltimore-ban, Alina is - úgy tűnik -- megtalálta a helyét. Mindketten új családot alapítottak, két-két új gyermek is születik mindkettejüknél, Samuel féltestvérei.
És most felgyorsulnak az események. A szereplők életének újabb és újabb részletei tárulnak fel előttünk, előre és hátra cikázva az időben, egyre több szeletét ismerve meg a nagy egésznek.
A három főszereplő közül mindig másiknak a bőrébe bújunk bele, és egy ideig mindig az ő szemével látunk mindent. Köszönhetően annak, hogy a szerző nemcsak író, de pszichológus is, zseniális módon képes belelátni akár a női, akár a férfi hősök lelkébe, empátiával, és alkalmanként finom humorral is fűszerezve.

( Megjegyzés. A finn olvasóknak külön élvezetet jelenthetnek azok a részek, ahol egy tengerentúli idegen szemszögéből olvashatnak magukról. A baltimore-i Joe szájába adva gátlástalan kritikaáradatot zúdít a finnek nyakába, felsorakoztatva az összes sztereotípiát, szubjektív és objektív jellegzetességet, ami csak fel szokott merülni egy külföldiben a finnek kapcsán.)

Nagyon nehezen besorolható műfajilag a Nem tudják, mit cselekszenek. A romantikus szerelmi szál mellett izgalmas lélektani olvasmány is. Aztán egyfajta disztópia, sőt a harmadik szál bekapcsolódásával már thriller is.

Nézzük egyesével. A Joe új amerikai életét bemutató regényfonál szinte utópisztikus társadalomkritika, már-már a sci-fire emlékeztető elemekkel. Ilyen elem a következő: a gyógyszeripar olyan technológiát fejleszt ki, amellyel közvetlenül az agyban filmezhetünk, hallgathatunk zenét, és mindezt már iskolás korban megkaphatják a gyerekek. Szülő és gyermeke (Joe és Rebecca) végérvényesen eltávolodik egymástól, és ennek az eltávolodásnak az ábrázolása a történet legerősebb motívuma – túl még a sci-fi és a társadalmi változások ábrázolásán is.
A képernyő nélkül, közvetlenül az agytekervényekre kapcsolt rengeteg információ célja persze az üzlet, a fiatal célközönség elérése. A kiválasztott reklámarc ajándékokért cserébe mindenhol a cég termékeit viseli, facebook-os megszólalásaiban őket emlegeti. Joe úgy érzi, lánya hirdetési felületként eladta egész életét -- a digitálisat és a valódit is. De nagyon nehéz ám egy öntudatos 15 évessel szemben harcolni!
Joe-t aggasztja ez a manipuláció, mely gyermekeit is eléri, de méginkább a fenyegetések, melyek először munkahelyén, majd otthon is érik állatkísérletei miatt. A kísérletek pedig sikeresek, a céljuk gyermekek megvakulásának megelőzése.
A regény harmadik főhőse Samuel, Joe és Alina közös gyermeke, akit anyja egy éves korától egyedül nevel. Apjától való elszakadása komoly lelki traumát okoz, különösen azért, mert Alina interpretációjában kényszerül megismerni külföldi apját. Samuel különleges gyermek, okossága kezdetben még bajt is okoz az iskolában, mert kérdéseire a tanárok sem tudják a választ, provokációnak könyvelik el viselkedését. Egy iskolai feladatát "túl komolyan veszi", apjától is segítséget kér, s így Nobel-díjas tudósok véleményét is közvetíti a dolgozatban. Nem hiszik el, hogy önálló munka az övé, megvádolják. Nem veszik tudomásul, hogy egy zseni ébredezik körükben.
Csalódásai (köztük szerelmi is) miatt lemarad az egyetemi beiratkozásról, teng-leng a világban, majd elhelyezkedik egy cégnél, mely -- mint később rádöbben -- számára elfogadhatatlan állatkísérleteket folytat. Kilép munkahelyéről és harcot indít ellenük. Bírósági ügyei lesznek, később Amerikába utazik társaival.
Itt összekapcsolódik a Joe és Samuel szál.

Samuel egy ügyetlen lépésével apjára irányítja vad környezetvédők figyelmét, s szándéka ellenére apja családja kerül veszélybe ( verbális fenyegetések, számítógépek szétverése, betörés, csomagbomba a lányoknak címezve stb.)
Testőröket fogadnak, s egy végzetes félreértés miatt az apját végre személyesen is meglátogató Samuelt lelövik. Akkor, mikor apa és fiú végre megértik egymást, közel kerülnek egymáshoz. Tragédiával végződik a történet.

A könyv egyszerre képes megszólítani kamaszokat, huszonéveseket, középkorúakat, tudósokat és a zöldebb jövőért harcoló fiatalokat.
Nincs benne kirekesztés, igazságosztás. A szereplők egyszerűen másképp látják a dolgokat. Úgy, mintha más dimenzióban élnének. És ebből fakad tragédiájuk.

Valtonen nemcsak hitelesen szólal meg a különböző nemű, korú és nemzetiségű hősök nyelvén, de még a különböző stílusokat is mesterien ötvözi.

A fordító Patat Bence. Jegyezzük meg jól ezt a nevet. Fordítása mestermunka: gördülékeny, remekül visszaadja a fiatalok szlengjét, a tudósok kimunkált nyelvezetét, minden közegben természetesen érzi magát, és ezt képes átadni az olvasóknak.
CSER Kiadó, Budapest, 2017. A könyv fordítását a FILI (Finnish Literature Exchange) támogatta.

Földényi F. László és Klimó Károly disputája

Földényi F. László és Klimó Károly disputája

 

Az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány időről időre izgalmas beszélgetéseket szervez a Petőfi Irodalmi Múzeumban, melyet a facebookon élőben is követni lehet. Én mindig megnézem-meghallgatom ezeket a beszélgetéseket. A legutóbbi eseményről számolok be most.

2017. február 28.
Földényi F. László és Klimó Károly disputája.

Nagy élmény volt a mai PIM-beli beszélgetés számomra. Most valóban beszélgettek a résztvevők, Földényi F. László író és Klimó Károly képzőművész. A múlt alkalommal csak egymás mellett hangoztak el monológok, ezért unalmas volt, csalódást keltett bennem.
Most azonban tökéletesen ráhangolódtak egymás gondolataira a művészek, szinte folytatták a másikuk mondatát. Nem csoda, hisz -- mint megtudtuk -- 1985-ben ismerkedtek meg, régi barátok. Mindketten részt vettek az akkori értelmiségi fiatalok "laza társulásában", az első engedélyezett irodalmi kör vitáiban.
Meghívtak persze "nagy öregeket" is, Nemes Nagy, Ottlik, Mándy, Lengyel Balázs neve hangzott el. (Ők végül is valamennyien 'Újholdasok' voltak.) Az írók mellett néhány képzőművész is megjelent, így a nagyon nagy olvasottsággal rendelkező Klimó Károly is. Ott voltak az esztéták: Balassa Péter, György Péter is. Velük sokszor beszélgetett Klimó az irodalomról, művészetről, a könyvekről. A Thibault családot (Martin du Gard) említette fiatal kora meghatározó olvasmányélményeként. Klimó képei is gyakran irodalmi ihletésűek.
A beszélgetőtársak fő témája az irodalom, az irodalomról vallott gondolkodás mai helyzete volt.
Földényi szerint régen a "vertikális gondolkodás" volt a jellemző, a nagyság, szépség tisztelete. Ma a civilizáció ellene van ennek. Az "ipar" igyekszik bedarálni az irodalmat, művészeteket. Szó esett még az ázsiai (meditatív) és az európai (átalakítani akaró, aktív) művészet közötti különbségről.
Mindkettejük szerint a felgyorsult tempó s a "túltermelési válság" szerencsétlen körülményt jelentenek a művészetek számára. Beszéltek arról, hogy manapság sokszor nem akarunk bizonyos kérdésekkel szembenézni, és elfelejtjük hagyományainkat. Fontos téma volt a transzcendencia, s a vallásosság kérdése is. Klimó azt vallja, a művészet nem tükrözés, ahogy a marxisták vallották (én úgy emlékszem, a "tükrözés-elmélet" Stendhal nevéhez fűződik). A beszélgetés moderátora (Galambos Ádám) a tőle már megszokott módon nagyon intelligensen, érdekesen vezette a beszélgetést. Köszönjük neki, és a PIM-nek is ezt a szép estét.

LARS SAABYE CHRISTENSEN - A FÉLTESTVÉR

LARS SAABYE CHRISTENSEN - A FÉLTESTVÉR

Szeretem a skandináv irodalmat, a skandináv filmeket.
Most fejeztem be Christensen norvég író regényét.
Christensen egyedülálló jelenség a norvég irodalomban mind népszerűségét, mind írói kvalitásait tekintve. Már első regényét, a Beatlest az elmúlt negyedszázad legfontosabb regényének ítélte az egyik legjelentősebb norvég hetilap. A regény a hatvanas években felnőtté váló generáció alapélményeiről beszél. Ez a generáció a szerző saját nemzedéke. (L.S.C. 1953-ban született.)
A nemzetközi áttörést A féltestvér (2001) hozta meg számára, amelyből több mint háromszázezer példány kelt el Norvégiában, s elnyerte az év legjobb skandináv regényének járó kitüntetést, az Északi Tanács Irodalmi Díját is.
Két kritikából idézek.
"Akárcsak Nádas Péter Emlékiratok könyve vagy Esterházy Péter Harmonia Caelestise, A féltestvér is rendkívül kimunkált, csodálatosan gazdag regény, amely mélyen gyökerezik az európai történelemben, ugyanakkor át- meg átszövik a mai félelmeink." (Publishers Weekly)
"A féltestvér lenyűgöző, nagyratörő, jelentős regény .... a történet és a benne foglalt életek olyan lassan bomlanak ki, mint egy virág szirma, ha napfény éri, s a hatás nem kevésbé meglepő és lenyűgöző." (Complete Review)
A féltestvér nagyszabású családtörténet, mely a klasszikus realista regényeket idézi. Ugyanakkor extravagáns nagyregény. Narrátora a forgatókönyvíró Barnum. Az ő eleven elbeszéléséből és a tünékeny világot mesterien és nagy fantáziával megragadó prózájából bontakozik ki egy oslói család majd fél évszázadnyi története.
A család életét átszövik a titkok, a kimondatlan, elhallgatott dolgok.
Kezdetben nekem nehéz olvasmány is volt a regény, napokra félre kellett tennem a leírt borzalmak hatása miatt.
Ahogy lassan és véletlenszerűen kibontakozik az egyes szereplők közötti kapcsolat, engem Nádas Párhuzamos történetek c. regényére emlékeztetett. Ott is kezdetben külön szálon folynak az események, aztán rádöbbenünk az összefüggésekre.
Meg kell említenem Patat Bence nagyszerű fordítását, aki a szöveg alapos értelmezője egyszersmind.
Minden irodalomkedvelőnek ajánlom e regényt, mely komplex, tragédiát és komédiát bravúrral egyesítő szövege az emberi érzelmek és viszonyok teljes skáláját tárja fel.

Ajánló: Kaiser László könyvéről

Kedves Olvasó!

A napokban jelent meg Kaiser László: „Áldassál, emberi verejték” (portrék, emlékek, köszöntések) című könyve. Erről szeretnék néhány gondolatot szólni.
K.L. ebben a kötetében olyan írásokat gyűjt egyetlen kötetbe, melyeket valaha általa személyesen ismert költőkről, írókról egy-egy esemény - köszöntés, vagy éppen búcsúztatás - kapcsán vetett papírra.
Egységes keretbe rendezett írásokat foglal magába e kötet,  amely  rendkívül nemes emberi tartásról és viszonyulási rendszerről tanúskodó dokumentumok gyűjteménye. A tiszteletadás, és a tisztesség méltó naplója, mely lélektől lélekig érő soraival az idő felbonthatatlan pecsétjét az emberség legnemesebb indokaival ostromolja, s az itt-ott a lezárt életekre, „dokumentumokra” utólag is olyan, megkülönböztető jeleket téve, melyek akarva, s akaratlanul is hozzátesznek, illetve visszahelyeznek beléjük olyan értékeket, amelyek látensen eredetileg is bennük voltak, azokat alanyi jogon megilletik, így téve az emlékeket, és az emlékezést teljessé azokra nézve, akikre ezek az írások vonatkoznak.
Olyan vállalkozás ez, melyben igen ritkán, s csak nagyon keveseknek adatik meg hitelesen megnyilatkozniuk. Úgy vélem, hogy ilyet legálisan az ember csakis isteni engedéllyel tehet. Kaiser László minden bizonnyal rendelkezik ezzel az „engedéllyel”! Könyvében olyan embereket, oly módon említ, sorakoztat fel, akik függetlenül a kor szélsőségeitől, annak reájuk gyakorolt hatásaitól, nézeteik deformitásától, lencséjén keresztül újólag bizonyossá teszik számunkra, hogy emberi pályafutásukat hittel, szeretettel, és annak teljességében, becsülettel befutották. S legyen az az irányukba bármiféle kritika, vagy rosszallás, annak kezét most itt a szerző lefogja, tisztán hagyva a lapokat a tisztelgésnek, az alázatnak, és a rokonszenvnek, mely az emberségről, a teljességről, a teljesítményről, és a vitathatatlan „nagyságról” és a „többet adásról” emlékezik.
Közelmúltunk, s jelenünk társadalmi és történeti viharában, a széthúzások, szétzúzások, ellentmondások, érdekek, és érdek-hazugságok, az önzés eleddig sosem látott nyíltszíni viadalainak tengeráramában e könyv létezésének ténye már önmagában is reményt keltő valóság afelől, hogy igenis van helye, tere és realitása a legsötétebb időkben is az őszinte és hamisítatlan szavaknak ember és ember között. Ez a baráti kéznyújtás időkön és tereken át – és a jelenben is, amennyiben még élő alkotóról van szó – az elismerés és az alázat betűvetése, mely a szerkesztő-szerzőnek nem csak lírai énjéről, s abbéli művészi és emberi hozzáállásáról, de hivatásbeli tisztességéről és elkötelezettségéről is - mint a Hungarovox Kiadó vezetője – kétséget kizáróan, és meggyőzően tanúskodik.
Fenntartás nélkül és őszinte szeretettel ajánlom hát e könyvet, minden, a szó tisztaságára, a tiszteletre és békességre vágyó, gyarapodni kívánó léleknek, azoknak, akik még hisznek a szó, és az emberi teljesítmény-ösztönző példa erejében.

A könyv tartalmi hátteréről:
Riportok, megemlékezések, köszöntések.

A kötetben szereplő írók, költők:
Németh László, Szabó Lőrinc, G. Szabó Lőrinc, Magyar Ferenc, Váci Mihály, Dr. Hársing Lajos, Óbersovszky Gyula, Szervác József, Sánta Ferenc, Győrffy László, Nemeskürty István, Jánosi András, Matyikó Sebestyén József, Bárdos Attila, Turcsány Péter, Kósa Csaba, Szakolczay Lajos, Csernák Árpád, Pomogáts Béla, Ködöböcz Gábor, Botz Domokos, Farkas Árpád

Míg el nem fogynak szádból a szavak

„Míg el nem fogynak szádból a szavak”

Szabálytalanul Fabók Endre Remeterandevú című kötetéről

„A kritika mindig szubjektív, ám igazságtalan.” – szoktam mondani öniróniával. Most azonban sokkal súlyosabb elfogultság odázta el újra és újra e kis dolgozat megírását, mint az a bizonyos hétköznapi szubjektivitás.

Fabók Endrét alig egy évtizede ismerem. De mintha mindig is ismertem volna. Nem egyszer mondták nekem, hogy olyan ő, mint ha az öcsém volna. – Szoros barátság ez, a legszorosabbak közül való, noha nem járunk együtt sörözni, s kevés közös élményt szereztünk azon kívül, hogy mindig és minden körülmények között az irodalommal foglalkoztunk, amikor kapcsolatban voltunk egymással.

Fabók Endre József Attila-i tehetség. – E tehetség eddigi kibontakozásai külön-külön, és együtt is drámai erővel bírnak. Alig tíz éve jelent meg első kötete, a Veled is magam. Ezt követte az Olajfák-hegyén, s némi várakozással a Bőrkötésben. Nagyon vártuk már az újabb kötetet!

Szerencsésnek mondhatja magát aki rendelkezik egy-egy példánnyal ezekből a kötetekből. Fabók Endre az a költő, akinek elfogytak a kötetei, noha a hivatalosnak nevezett irodalmi élet nem kanonizálta őt. Az a mély, őszinte és egyedi hangütés, amivel az élet apró részleteiben ragadja meg a legsúlyosabb kérdéseket, - az, ahogy a kérdés feltevése válasszá válik soraiban, a legnagyobbak közé emeli őt. Olyan költészet ez, amely manírok nélkül áll előttünk. Ha lehet színházat csinálni jelmez és díszlet nélkül - s tudjuk, hogy lehet -, akkor hasonlóképpen lehet költészetet is csinálni úgyszólván költői eszközök (vagy annak nevezett eszközök) nélkül. Azaz, pontosítok: Fabók Endre költői eszközei őszinték, emberiek, egyszerűek. Ennél fogva hiteles, közeli. megérint.

A Remeterandevú látszólag vékony kötet. – Aki ebből sportot csinál, akár húsz perc alatt elolvashatja. De olvasható éveken át is. Minden verse maga az egyszerűség. S mindben ott van az élet drámája.

A kötet egyszerű kivitelű, átgondolt, szép. Külön dicséretet érdemel Németi Fanni rajzainak elhelyezése. Az Accordia kiadó kívül, belül igényes kötetet segített napvilágra.

Minden szövege egyszerű, szinte profán, de minden szövegében van olyan szókapcsolat, fókuszba helyezett, egyszerű gondolat, ami letaglóz. Újra, és újra el kell olvasni. Ha van Isteni színjáték, úgy Endre az emberi lét drámáját ragadja meg ebben a vékony, de igen súlyos kötetben.

Endre betegséggel él. Aggódunk érte. S mikor e kötetet kinyitjuk, ezt olvassuk első címként: Vége. Dráma? Az. Keresetlenül őszinte, mély, emberi. Dühítő! Kétségbeejtő! De ez a vég csak a kezdet. Bár a kötet nem tagolódik ciklusokra, a versek elrendezése mégis könnyen felismerhető csoportosítást mutat. A kötet egésze felfogható többek között úgy, mint az emberi létezés értelmének a keresése. A versek első csoportjának így jó bázispontot ad a maga nyugalmával a címadó vers, s Remeterandevú. Mindannyian tudjuk, hogy a pí olyan tört, amit soha nem tudunk pontosan leírni. De a kör nem törődik ezzel. A kör tökéletes. Az emberi életben van tehát valami a tökéletességből. Talán végül körbeér. – S ez a gondolat visszatér majd a kötet záró verscsokrában. Kifejezetten meg kell említenünk a Minden csak forog című verset, amely az elmúlást és a születést kapcsolja egybe, ahogy a lehulló levél újra kezdi útját a gyökéren át. Új körbe kezd. Nem múlik el. Újra lesz.

De térjünk még vissza a kötet elejére! – Talán rosszkor. Rezignáltan mondja, kétszer is, hogy „talán hazudtam is”. S valóban, nehéz bizonyosat találni a világunkban. Hazuggá lenni könnyű. De a hazugság nem mindenkinél szándék. S joggal veti fel, hogy ez az állítás „lehet hamis”. Endre is azt igyekszik megragadni, amit a költőknek muszáj: az igazat! – S ha e kísérlet gyönyörű lehetetlenségére gondolunk, helye van a rezignáltságnak. Másutt (Szél és Keret) azt mondja: Isten tenyerébe nevetünk. A világ megfoghatatlanul összetett, és egyszerű. S a csoda az, hogy ez alatt a súly alatt megterem az emberi derű. Aki ezt keresi, annak valóban jár a meghitt kapcsolat Istennel.

Ugyanakkor Endre újra és újra kétségbe ejti olvasóját azzal, hogy a múlandóság képeit festi meg. Az Ár-tér Szonett borongós, József Attilát idéző képei még kevéssé konkrétak. Szomorkásak talán. De a Pillanat című vers képeiben („a kivágott diófa árnyékában…”) szinte rémítőek.

Erről a pontról lép tovább a következő verscsokor témájához, az emberi kapcsolatokhoz. Az érzékeny ember, az elesett ember törékeny, s a kapcsolatai is törékenyek. Érzései és fájdalmai mélyebbek, s minden boldogsághoz kételkedő visszafogottsággal viszonyul. Úgy viszonyul, mint aki tilalmas dolgot érez és tesz, amikor szeret. A Mi van, ha című írásban szégyenkezésre késztető reflexek törnek elő, holott csupán a nyak és a fül megcirógatásáról van szó. De ez a vers nem a cirógatásról szól, hanem a zavarról, a belénk oltott félelmekről, az elbújás iránti vágyról.

Tovább fokozza ezt a Kulcsra zárt című versben. S itt sem az a dráma, hogy késztetést érzünk elbújni a szerelmünkkel, hanem az, ami az ilyen mondatokban megfogalmazódik: Jövőtlen jelenünkbe hulltan, mennybe is repültünk, de csak halkan…

Nem véletlen, hogy ennek a csokornak a középpontja az Idő című vers. Idézzük: „Napsütötte sötétség.”

Az idő: napsütötte sötétség. Az élet igenlése a napsütés, a megélése a sötétség. Nagy bölcsesség, ha legalább megfogalmazni tudjuk. S ilyen egyszerűen!

Az Aprócska részletek olyan életkép, amit mind ismerünk. Otthon töltött órák. Fő az étel. Elmennék, maradnál. Hétköznapi kis viták. Súrlódik, csikorog minden emberi kapcsolat, de nem képzelünk világot nélküle.

A Szex, a maga ördöglakat szimbólumával (zár, ami kulcs) zseniálisan ragadja meg azt, amit a bigott és prűd világ elvenni igyekszik, hogy a legszorosabb kapcsolat kiteljesedése szükséges, egyszerű, tiszta és szent.

Ám a Sötétszoba ismét a kirekesztettségről beszél. Míg a Mi van, ha és a Kulcsra zárt az önkéntelen elzárkózás késztetését ragadja meg, az a vers már a közösség kirekesztő hajlamát, annak a visszahatását írja le. S ugyan, mi az, amivel szemben ma nem kirekesztő a világ ezen a földön? – Így ír: „az ajtón túl nincsen helyünk; az ajtón túl csend a nevünk.”

Ebből a szomorú látleletből indul tovább, hogy újabb szomorúságot okozzon. A Megállóban a gyengeségekből fakadó kiszolgáltatottságot ragadja meg. Vagy talán a kiszolgáltatottságból fakadó gyengeséget? – Így is, úgy is igaz. „Kiüresednék”, mondja már az elején. S hogy minden mennyire egyértelműen determinált, azt többek között így érzékelteti: „levegőt is azért veszek…., - hogy kifújjam”.

Az elesettség és a magányosság együtt járnak. A Tán utoljára ezt ragadja meg: „Felöltöztetett magány minden ember…”

A Vándor érdekes tördelése felveti a kérdést: vajon egy haiku-füzért látunk-e? – Így zárja: „A test, lám beteg, hogy olcsó kísértések meg ne csalhassák.”

A Hovalettek balladája a kisfiú motívummal ismét egy szomorú aspektusát adja annak az állapotnak, amikor az ember összegez: „se itt, se ott, nem jó az ember, ki félúton született, két világ között.”

S ha ez nem volna elég, a következő vers: Nekrológ: „szél se rebben, ne zavarja poraink.”

Két reménysugár van itt. Egyrészt, a „poraink” megfogalmazásban a társ is jelen van. A végső magány helyett végső társasság. Másrészt, a kötet itt nem ér véget. De nem enged könnyű utat a következő verscsokorhoz sem. Azt ugyanis a Most című rövid, összegző vers fókusza köré rendezi: „Itt az ideje, hogy múlttá legyen.” – Nem teszi könnyűvé az olvasó útját.

A csokor felütése pedig az Utazás című vers, amely nem kevés utalást hordoz József Attilára. Egyébként is a kötetnek ebben a verscsokrában látjuk leggyakrabban ezeket a fontos utalásokat.

Az utazás, mint az élet allegóriája természetesen a vonat képéhez is kapcsolódik. S ezt recitálja: „kéne valami más.” – Ám ezt a verset megelőzi a felütés: a Gránit című vers ezzel a szentenciával: „Szíved az egyetlen oltár.” – Nem kétséges tehát, hogy ez a verscsokor még mélyebbre visz az emberi sors drámájában, mint azok, melyeken át idáig eljutottunk. –Fájdalmasan precíz, bátor és őszinte építkezés. Nem lepődünk meg a kötet megkomponáltságán. Fabók Endrénél ez nem lehetséges. Nála a kötet is mondat. Összetett mondat, amely tagolható, de mégis egy gondolati ívet épít fel következetesen.

Ez a verscsokor a drámát az idő dimenzióiban helyezi el. Ezt előkészítette mér az említett Hovalettek balladája. Az Utazástól pedig valóban utazunk az időben. Folytatja mindjárt A minden csak forog. „Nincs visszaút…. A felgyűlt anyag most újra kezdi útját a gyökéren át.” Drámai kép ez, melyet vallások és filozófiák ragadtak már meg. Az elmúlásból születő új élet. Az elmúlás elkerülhetetlensége. Az új élet ígérete. Ezt folytatja A régi képeken című versben, erőteljes utalással: „lelkem az ördög sem veszi meg; …. Valahogy minden a végét várja,… nem én; vagyok a régi képeken.”

Ezt a csokrot a Nem mozdulok című vers zárja, mintegy átmenetet adva a következő szakaszhoz is: „Nincs múlt, jövő, csak a most, csak a semmi…”

A következőkben esszenciaként az élet nagy és igen egyszerű bölcsességeit ragadhatjuk meg. A nagy egyben egyszerű, s bölcsesség nélkül ezért megragadhatatlan. Lapozzunk hát tovább!

„Igyekezz, hogy lassú maradj! Sok időt vár el tőled a lelked…”

Megrendítő a Ma győztél című vers: „Világot készültél hódítani, és ma győztél, ha a vécéig elérsz…?”

Elesettnek, gyengének lenni olyan iskola, ami súlyos leckét ad az életről. Megváltozik a dolgok súlya, fontossága, lényege. Így szól ki egy hang a tolószékből: „Addig járj, amíg tudsz!” – Hányféle értelmezése is van ennek az egyszerű mondatnak? – Csakis úgy vagyok hajlandó érteni, hogy amíg képesek vagyunk járni, tenni, - addig tegyük! – S míg itt rezignáltan arról ír, ahogy a testet gyötri a fájdalom és a tehetetlenség, az is felsejlik, hogy járni, tenni, élni még gyenge és elesett állapotunkban is kell. Sőt! Nincs más alternatíva.

Oly egyszerű bölcsesség ez, amit egy szamár is megért: „Róma elbukik, s minden út elmúlásba vezet.”

Ezért is kérdezi a létigékben: „Lettem?” – S míg az Akár a kőben Adyt idézi meg, észrevétlenül tanít az életre: „ne légy egyedül!”

S bár A Véletlen című versben látszólag könnyeden mutatja jelentéktelennek az emberi lét megélését. Mégis megnyugtatja, - vagy elámítja (?) az olvasót a Tavasz című versével. Különdíjas szerkesztői bravúr! De ne engedjünk a megtévesztésnek! Itt azt mondja: „Újra tavasz…” – De melyik értelemben? – Kétségbeesetten igyekszem elűzni a gondolatot, hogy a Minden csak forog értelmezésében gondolja. De én nem engedhetem! Az élet nem tervezhető. Szólnod kell, írnod kell, tenned kell, élned kell, míg el nem fogynak szádból a szavak!

Haiku könnyedségű festő - Beszélgetés Ghyczy Györggyel

Haiku-könnyedségű festő    

                                                                                                

Beszélgetés Ghyczy Györggyel    

                                                                     

Ghyczy is a maga választotta életút követője, nem kilincsel kedvezményekért, saját gondolatai ura marad. Nem nevezhetjük egyetlen irányzat követőjének sem. Álmokat, vágyakat, formákat, emlékeket választ művei témájául, ezért is mondhatjuk gondolkodó festészetnek a munkáit.

-          Ghyczy György, Géhá, ahogy sokan ismerik, Budapesten született, pedagóguscsaládban. Gyermekkorában szívesen rajzolt. Milyen emlékeket őriz ezekből az időkből?

-          Egy hatalmas erdő mellett gyerekeskedtem, ahol rengeteg időt töltöttem a barátaimmal, számháborúztunk, vadásztunk, a fákra titkos házakat építettünk, lestük a madarakat és nagyon vidáman éltünk. Azt hiszem, ezt hívják boldog gyerekkornak.

-          Tiszaföldváron érettségizett. Amatőrszínészkedett, nyomdászatot tanult, mielőtt végleg a képzőművészethez érkezett. Közben két évet katonáskodott, az Alföldön védte a nehéz lövészekkel a népi demokráciát az esetleg betörő olasz határvadászokra várva. Művészeti érzékenységét könyvtervezőként is megmutatta, írt képzőművészeti cikkeket. Aztán Lipcsébe vezette jó sorsa, állami ösztöndíjjal Gert Wunderlich professzornál tanult, így vált a tipográfiában is otthonos festővé. Hallhatnánk ezekről az évekről?

 

 

-          Hirtelen egy kérdésre kicsit sok, de megpróbálok néhány mondatban beszélni az életem korai szakaszáról. Talán a legfontosabb dolog egész életemben gimnazista koromból a színház. Szabó András irodalomtanár vezette Bányai Kornél Színpad tagjaként kerültem közel az irodalomhoz, a zenéhez és egyáltalán a művészethez. A tanár úr személyisége, lelkesedése, hite és nagyon közvetlen magyarázatai vittek a művészetek felé. Később könyvkiadóknál tevékenykedtem, ahol kiadványokat terveztem, műszakilag szerkesztettem, esetleg grafikákat is készítettem hozzájuk. Ez egy elég nagy figyelmet kívánó, sokrétű munka, megtanított a koncentrációra és javította figyelmemet, ami nagy hasznomra lett későbbi életemben. Szerencsém volt azzal, hogy egy évet a lipcsei főiskolán tölthettem, ahol rengeteget tanultam és évekre feltöltődtem élményekkel. Nagyon jó barátságokat kötöttem főleg külföldi diákokkal és átélhettem a rendszerváltás és a berlini falbontás különleges hangulatait.

-          Napjainkban a Nyitott Műtermet vezeti, ahol a művészet iránt érdeklődőkkel fest, képeket elemez, és segít nekik eligazodni a világ értelmezésében és világosan látni korunk vizualitásában. Mi vonzza ebben a munkában?

-          Ez sajnos már egy kicsit idejétmúlt, mivel 2016 októberében nyugdíjas lettem, de próbálom tovább folytatni velük ezt a dolgot a saját műtermemben. Szeretek együtt dolgozni emberekkel, szeretem, ha szívesen veszik az ötleteimet, tanácsaimat. Nagyon jó érzés, ha létrejön egy munka, ami sokaknak örömöt jelent és benne van az én hatásom, gondolatom vagy a látásmódom is. Azt hiszem minden művész büszke arra, ha a tanítványai jó dolgokat hoznak létre.

-          A művészetterápia eszközével segít helyrezökkenteni kisiklott életeket, mozgásra bírni elgémberedett kezeket, megdermedt szíveket, agyakat. Mi szépséget talál benne?

-          Talán nem is nevezhető igazán művészetterápiának, inkább egy olyan lehetőségnek, ami felszabadítja azokat az embereket, személyiségeket, akik egész életükben vágytak valamiféle önkifejezésre, hogy megfogalmazzák legbensőbb gondolataikat. Akik hozzám járnak festeni, nem tartoznak a fiatal korosztályhoz, többnyire nyugdíjasok és szinte mindannyian fiatalkori álmukat, vágyaikat teljesítik be a későn elkezdett művészettel.

-          Filozofikus festményeket készít az útról és az erényről. Hogyan áll a keleti gondolkodással, művészetekkel?

-          Nemrég egy hasonló kérdésre azt válaszoltam, hogy nem vagyok hívő buddhista vagy taoista, de nagyon szeretem a keleti filozófiák letisztultságát és mélységét. Fiatal koromban találkoztam először a japán haiku műfajával és azonnal magával ragadott. Az irodalom egyébként is nagyon közel áll hozzám, talán ezért is volt a vonzódás. Később barátaimmal játszva írogattunk magyar haikukat, azután én erről leszoktam, de az ábrázolásomban, főleg a képgrafikáimban alaposan benne maradt a hatása. Mostanában is játszom olyan képalkotással, melyek tussal, diópáccal készített haikuszerű rajzok és a keleti, főleg a taoista filozófiát hordozzák. Megismerkedtem Lao-ce Tao te King című művével, amit sikerült elég sok fordításban olvasnom, elsősorban Weöres Sándor költeményeként, majd az értelmezésében és gondolatilag hozzám legközelebb álló, Karátson Gábor fordításában, és ez teljesen lenyűgözött. Így az utóbbi években a festményeimben és rajzaimban egyre másra feltűnik az a kapcsolat, amibe Lao-ce-vel keveredtem. Úgy gondolom, együtt járjuk az életem útját.

Persze a megfogalmazásokban én erőteljesen színeket használok, hol lágyan, pasztellszerűen, hol erőteljes kontrasztokkal próbálom a formákat megfogalmazni.

Mostanában főleg olajjal festem a viszonylag nagy méretű festményeimet, mert az 1-2 méteres méret számomra az a tér, amin jól tudok gondolkozni, és mesélni.

Szinte minden képemen megszólalnak a vörös fűszálak és búzaszálak, amivel az út melletti természetet láttatom.

-          Sok kiállítás, tárlat van már Ön mögött. Melyekre a legbüszkébb?

-          Nem is tudom. Valószínűleg mindig az utolsó számomra a legfontosabb, legizgalmasabb, legyen az közösen a barátaimmal vagy akár önállóan.

-          Tájtörténeteknek nevezi képeit. Földeken, mezőkön bolyong, kirándulókkal találkozik. Időnként kilép az emlékezet határain túlra is. Miért választotta ezeket a témákat?

-          Nagyon szeretem a természetet, a tájat, a nyers föld illatát, a mezők virágait, a fákat, vizeket, tehát a normális környezetünket, persze a városomról sem feledkezhetek meg. Ezt munkáimban megpróbálom bemutatni. A „kirándulókkal találkozás” inkább az életemben történő kapcsolódásokról, találkozásokról szól.

-          A tolnai-hegyháti Dúzson képzőművészeti tábort szerveznek. Hogyan élnek?

-          Már vagy húsz éve járok Dúzsra a barátaimmal nyaranta egy hétre, ami képes feltölteni akár egy egész évre is élményekkel. Az előző kérdésében érintette a tájtörténeteket.

Gyakorlatilag az összes „Tájtörténet” képem szorosan kötődik ehhez a kicsit mediterrán mikroklímájú, csodálatos fényű környezethez, amihez hozzátartozik az ott kötött barátságok sora. Régóta oda viszem nyaranta egy hétre a tanítványaimat is egy kis feltöltődésre és finom borok kóstolására. Természetesen sokat festünk, rajzolunk az egy hét alatt. Egy technikai megjegyzés, hogy itt nem nagyon tudunk olajjal festeni a hosszú száradási idő miatt, ezért többnyire akrillal, akvarellel, pasztellel vagy tussal és diópáccal szoktam dolgozni. Ezeket ugyan olyan értékűnek tartom, mint az olajat. A fontos, hogy a munka legyen kiváló.

-          Hol láthatjuk legközelebb az alkotásait?

-          Februárban Jászfényszaruban, áprilisban Egerben fogok kiállítani, de előtte most több kollektív kiállításon is részt veszek. Budapesten, például a Magyar Elektrográfiai Társaság Matricák című tárlatán is szerepelek négy munkámmal, vagy a Hatvani Kisgrafikai kiállításon. Természetesen a nyár közeledtével még több helyen fognak megjelenni munkáim.

Még érdekes lehet, hogy az egyik közösségi oldalon, a Facebookon szinte minden nap szerepel egy képem, amit elég sokan látnak és értékelnek.

-          Köszönöm a beszélgetést.

Térvágások, csúszások, időelmozdulások - Ország Lili-életmű-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában

Térvágások, csúszások, időelmozdulások

Ország Lili-életmű-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában

                                                                                 Aki a vonalaktól jutott el az írásig

   Ország Lili                        

                                                

Most lenne 90 éves a XX. századi magyar képzőművészet egyik legizgalmasabb, legtitokzatosabb festője, Ország Lili. Árny a kövön címmel látható a tárlat a Magyar Nemzeti Galériában 2016 decembere közepe óta. A mostani kiállítás művészetének eddigi legteljesebb bemutatása. Több mint háromszáz munkáját mutatja be a Galéria a kiállításon, melyhez felépült egy a művész által elképzelt labirintus is.

Ország Lili klasszikus, prehisztorikus korba visszajáró látnok volt, régész lelkületű modern festő. Végighaladva láthatjuk, hogy nem tartozott a játékos, könnyed képeket alkotó művészek közé. Munkái mély gondolati tartalmat és feszítő élményeket hordoznak. Mesékkel és mítoszokkal teli világot teremtett. Időnként kilépett az emlékezet és a képzelet határain túlra is. Csupa titok és rejtély volt a személye. Megemlíthetjük, hogy 1956. október 23-án délelőtt Tordon Ákossal találkozott a Hungária kávéházban, hogy megbeszéljék, milyen rajzok kerüljenek a költő kötetébe, de ő teljesen zavart és zaklatott volt, nem jutottak dűlőre az illusztrációkkal kapcsolatban. Rossz idegállapotban került haza, és otthon megrajzolta az Akasztott nő című képét. Előre érezte a jövőt. És estére beteljesültek látomásai, már lőttek is a Parlamentnél. Néha Pitia jósnőnek mondta magát, vagy Módnak, a csodapóknak, aki a jövőbe lát.

Ország Lili 1926-ban született Ungváron, jómódú borkereskedő családban. A festészetbe, rajztanára, Róbert Miklós avatta be, ő vitte közel, és egész életében ő támogatta. A világtörténelem őket sem kímélte a vészkorszakban. A vidéki magyar zsidóság módszeres kirablása és végül deportálása a halálba elérte őket is. A családot 1944-ben a helyi gettóba zárták, majd feltették egy Auschwitzba tartó halálvonatra, de Kassán sikerült megszökniük.

Kolozsváry Marianna, az érzékenyen figyelő kurátor elmondása szerint Ország Lili egész életében festőnek készült, gyerekkorában is a rajzolásban találta meg a békéjét, az 1944-ben átélt szorongás és félelem azonban örökre a lelkébe vésődött. Ki kellett festenie magából vízióit, hogy szembe tudjon fordulni félelmeivel.

A művészettörténet szinte az egyetlen magyarországi klasszikus szürrealista festőként tartja számon, akire nagy hatással volt De Chirico és Toyen, akiknek a munkáival a tárlat közönsége is találkozhat. Kolozsváry Marianna édesapja, Kolozsváry Ernő Ország Lili egyik első és legnagyobb gyűjtője, mecénása volt.

A kiállítás időrendben halad végig az életén, művészi korszakain, a kísérletezésektől a kiforrott művekig végigkövethető művészi útja.

Ország Lilit a régmúlt, a romok világa, falai, a holtak birodalma izgatta. A számok és jelek bűvöletében élt. Ismerünk olyan filozófiai irányzatokat, amelyek a világot számokkal magyarázták, illetve a számok tulajdonságaival értelmezték.

A történelmi felejtés ellen dolgozott. Nála is a jelek a tartalmak hordozói. Szívesen vannak egymás mellett a létezés összefoglaló tényei, a kommunikáció testei. A jelek kísérteties rejtvények. Néhol titokzatos alakok, fantomszerű lények tűnnek fel, majd néhány figura a távoli múltból temetői hangulatban jön a lidércfényes mocsarakból, körülöttük jelek, betűk, szövegek.

Szürrealista korszaka után, a szorongások képi újraélése helyett a transzcendenciában keresett feloldozást, és az ikonfestészet motívumaiból nyert inspirációt, később pedig a prágai temető sírkövei ihlették meg. Művészetének visszatérő elemei a jelek, szimbólumok. A szürrealizmus számára nem öncélú játék volt, hanem a megélt történelmi traumák tragikus kivetülése. Nem csak a zsidó mitológiába mélyedt el, képvilága egyszerre volt egyedi és kozmikus. Festészetének egyik sarkköve a betűmitológiája.

Az 1970-es évek elején városalaprajzokat kezdett festeni, majd egyre inkább a falak felületére koncentrált, különböző írások jeleit elhelyezve képein. Festészetében mindig az idő távlatait karolta át, néhol ősi lények barangolnak a képeken, de korántsem isten bohóca szerepét töltik be. Alakjai egyszerre élnek az előzményekben és a következményekben, azok gondolataiban és érzéseiben. Bárhová jutott, alapérzése volt, hogy ő már járt ott.

Járt Pompeji romvárosában, aztán Firenzében, a hatalmas árvíz után. Megdöbbentette: a pusztulás, a múlt maradványaiból összeálló világ. Firenzében csak kövek és papírok emelkedtek ki, és a könyvek lapjait vitte a víz. Képei lenyűgöznek festői koncentráltságukkal.

A hetvenes évek politikai klímájában született képei hűen fejezik a ki a kor jellemzőit, ízlésvilágát, stílusát. Megjelennek nála az ősi falakba épülő nyomtatott áramkörök, amelyek jelezték a jövőt. Tudta, hogy Kelet-Európában mindig kockázatos józanul gondolkodni. Itt mindig azzal avatkoznak be a társadalmi életbe, hogy le kell ereszteni a szennyet.

Az ősi falakba épülő nyomtatott áramkörök már jelzik a jövőt képein. Az Exodus (Vonulás) című 1963-as képén több egymás felett-alatti sorban kockák, tán homályos betűk, számok vonulnak.

A tárlat szenzációja, hogy Ország Lili halála előtt festett, 48 festményből és 60 monotípiából álló Labirintus-sorozata több mint harminc év után most először látható ismét egyben. A legendabeli labirintus börtönként szolgált Minósz krétai király udvarában, ahol a Minótaurosz szörnyet tartotta elzárva. Csak keveseknek van erejük bejutni a labirintus közepébe.

Örökké éber kíváncsisággal dolgozó művész volt. Jó megfigyelője volt környezetének. Jók a térvágásai és a duális térszervezései, nagy érzéke van az időeltolódások ábrázolásához. Élettörténetében borzalmak és csalódások sorakoznak. Misztikus zsidó iratokat tanulmányozott, a szent nevet keresve, ezért jelennek meg nála a héber betűk. Eggyé vált nála a kép és az írás.

Megélhetése főleg a Bábszínházi munkájából állt, ahol bábokat, jelmezeket és díszleteket tervezett, de dolgozott a mai öregek gyerekkori népszerű lapjának, a Dörmögő Dömötörnek.

Halála után kezdődött missziója. Képei véglegesek, mint a koporsóra hulló rögöké, mondta róla Pilinszky János a temetésén.

 

Gyár előtt, 1955. (Falas önarcképként is idézik) olaj, vászon,30.5×69.5 cm


 

Labirintus LXX. Várakozó I. Zöld ragyogás, 1974-75, olaj, farost, 63×120 cm

Árny a kövön

 ORSZÁG LILI (1926–1978) ÉLETMŰ-KIÁLLÍTÁSA a MAGYAR NEMZETI GALÉRIÁBAN

Kurátor: Kolozsváry Marianna

 A kiállítás megtekinthető: 2017. március 26-ig

 

 

Kényszerkersztút

Kényszerkeresztút

 

(Vasi Ferenc Zoltán: Érdemkeresztek. Könyvműhely, Miskolc, 2013)

 

Vasi Ferenc (a Zoltánnal, bevallom, nem tudok megbarátkozni, hisz Feriként ismerem őt már a gimnázium óta) a Magyar Naplónál megjelent első verseskötete, a Gyógyulás kertje után nemrég új gyűjteménnyel állt elő. Magánkiadásról van szó, ami sejteni engedi, hogy nem lubickol a lehetőségekben; a szerény kivitel – a kapocstűzés, a kontár tördelés, az igénytelen tipográfia – szegénységre vall, a gondozatlan szöveg pedig azt a benyomást kelti, hogy a hozzáértő baráti kör jó tanácsait is nélkülözni kényszerült. A kéziratnak nem volt szerkesztője, talán olvasója sem, mielőtt nyomdába adták, a kész könyvnek még esélye sem arra, hogy értő kritikát és elismerést kapjon a mérvadó helyeken. A szerző reménye a sikerre abban merülhetett ki, hogy szerencsés esetben talán sikerül eladnia negyven példányt a közkönyvtáraknak. Ilyen mostoha körülmények között nem elég a türelem és a felfokozott önkritikai érzék; a lángelme magába vetett hite kell ahhoz, hogy művét tökéletesre csiszolja. Nem lett tökéletes Vasi Ferenc könyve semmilyen tekintetben, de a kettős cél, amit maga elé tűzött, világos, az erőfeszítés, amit célja érdekében tesz, folyvást érezhető.

Könyvének célja, mint mondottam, kettős: emléket állítani 1956 után meghurcolt édesapjának és az alkotás révén távol tartani magától a romlás démonait. Az első, olyannyira tiszteletre méltó célt látszólag máris elérte, hiszen a versek bőven tárgyalják az apa kálváriáját, maga a könyv pedig, bármilyen szegényes, mégiscsak monumentum. Ám a mumifikálás rítusa a művészetben csak úgy lehet hatékony, ha a balzsam egyszersmind elixír is, mely feltámadást ígér – mint ahogy a második cél, a mallarméi „önmentő kísérlet” is csak akkor valósulhat meg, ha nem az elkeseredett kibeszélésre, hanem a nyelvi önteremtésre irányul. Abban persze nincs semmi meglepő, hogy Vasi Ferenc saját nyomorúságát taglaló verseivel a Panasz rilkei lányalakjának hódol (a Dicséret kora az ő szemében nyilván még nem érkezett el), viszont annál sajnálatosabb, hogy a nyelvi anyaggal való harcban néhol erőtlennek bizonyul, azaz inkább a harcot látjuk, mint a diadalt.

És ez a harc ritkán látványos, hiszen nemigen használ nehezebb kötött versformákat, csak a magyaros felező nyolcast vagy hetest; ír néhány haikut, néhol ötletszerűen rímeli meg homályos metrumú sorait, egyszóval, technikai arzenálja nem gazdag és nem is kifinomult. Kapcsolata a világlíra irányaival eklektikus jellegű. Ez a szépen formált verskezdet:

Édesanyám, édes hazám!

Bűnbánatban csatakosan,

szilaj égi vágtájában

bokrosodott árva lovam:

 

De nehéz is! Pata-verte

erős, novemberi fáknak

árny-alakos hét ágáról

hét bakának lóg a lába

a népdalt személyesre hangoló Nagy László-i örökség erőteljes jelenlétére vall. Ugyanebből a forrásból merít különcködő, néhol modorosnak ható szóhasználata, amikor kócsag helyett „kólcsagot” ír, „zsozsettá”-t és „garabonc”-ot mond. A „borongolat” a Kazinczy-kor nyelvi túlkapásait, az „Isten-ségesség” Eckhart mester frazeológiáját idézi. Mintha a felajzott, de teret nem lelő szereptudat itt a szóalkotásban élné ki magát. Cseh Tamást kamaszos lelkületű versekben siratja el, a nyolcvanas évek lázadó fiatalságának letűnt külsőségeit idézve a vele egykorú olvasó elé: a rongytarisznyát, a babos kendőt, a szakadt farmert és a hosszú hajat. Máskor „Csoórit, Oláht, Ördöghöt” olvas, akiknek, persze, nem az értékük kétséges, hanem hogy az együttállásuk mögött fölsejlik-e valami mélyebb hagyományréteg. (Talán nem is a megfelelő helyen keresi rokonait, hiszen míg Csoóri igyekezete – például – arra irányul, hogy a szónoki lendület szépen vakolt felszínével elfedje a személyiség töréseit, addig Feri verseinek nagy része nyíltan, nyersen vallomásos jellegű.) Csak ritkán tesz művészi hitvallást, ám ezek a helyek mindig tanulságosak:

Hézagos a lélek határtudata.

Sok rom, törmelék, vagy szemre-formás

ósdi edény folyatja át-s-tova

évszázadok szennyét vagy [!] tiszta vizét.

Koholt önmutatás lehet [!] az öntelt vers,

izzad inkább, mint felelve érteti félre [?],

magával ugyan meg mi történt,

szavait mért félti [?], életét éli

vagy csak reméli? [Kiemelések tőlem.]

Az első öt sor tiszta, éles rajzú képpel mond ítéletet a formai játékokba vesző költészet általa „ósdinak” vélt (valójában cseppet sem korhoz kötött) beszédmódjáról. Ám a bizonytalanság már ide belopódzik („vagy”, „lehet”), hogy aztán a gondolat a hatodik sortól zavaros maszatolásban oldódjék föl, jeléül annak, hogy még nem tisztázta magában látszat és lényeg, beszéd és személyiség viszonyát. Mert ha itt olyasmit akar mondani, hogy az artisztikus versformák kötelmei szükségképpen elfedik az egyéniséget, akkor nem csak a líratörténet terén mutatkozik járatlannak, de a nyelv működésmódját sem ismeri. Mintha a nyelvben nem a szobor nyersanyagát, hanem csak az állványzatot látná, amely segít felemelni a mögötte rejlő, némán szenvedő hús-vér emberalakot, hogy aztán elbontassék és tűzre vettessék. A formátlan, ömlenyszerű vallomás fölmagasztalása ugyanakkor a Kassákkal vállalt közösséget jelzi, újabb szeletét mutatva meg annak a talajnak, amelyből táplálkozik.

A gondolati líra, mint láttuk, nem erős oldala; a hagyományban csak fél lábbal áll benne, alig ismerve átmenetet lelkesedés és elutasítás között; van azonban két hang, amelyet nagy erővel üt meg: a népdalé, és a romlást panaszoló, jeremiádszerű szabadversé. Három-négy gyönyörűen sikerült dalának a magyar líra örök értékei közt van a helye, és nem csak a részleteik miatt. A dal egysége iránt, amit Arany János oly fontosnak tartott, Ferinek kiváló érzéke van; apró egyenetlenségek inkább a kidolgozás terén mutatkoznak (főleg a „mert [a]mi”-, „mint [a]mi”-féle papírízű, formakényszer szülte sűrítményeket kéne kerülnie). Az a dala, melynek első két szakaszát följebb idéztük, három közbülső strófa után ilyen szép és pontos állapotrajzzal zárul kerekre:

Ami érték, másnak jutott.

Jó fiatok hajótörött.

Édesapám sírgödrében

civillé vált, bábkatona.

 

Hadbírói ítéletek:

zubbony helyett kölcsönzakó.

Édesanyám, édes hazám,

ruhát váltok! Szívet soha.

 

Másik hangja az átkozódásé: az elemi erejű szóáradat egy figyelemre és együttérzésre méltó élet romjait sodorja. A költői személyiség, amit vallomásos verseiben kialakítani igyekszik, az elátkozott franciákkal és az amerikai beat-költőkkel tart rokonságot, de mély pokoljárásának részletei egészen sajátosak. Néhol azonban meglepő szellemi kihagyások tanúi lehetünk, és ilyenkor bizony kínos helyzetbe hozza még jóakaróit is:

Felkoncoltan fekszem a fűben.

Áttáncolnak testem fölött lovak.

Rám ereszkednek esték árnya [sic!],

Az eddig valók legkomorábbja [sic!].

Hogy ez költői bravúr-e vagy valami egészen más, döntse el az olvasó. Egy rosszmájú kritikus nyilván József Attila dühös kifakadását ismételné („no majd szóba állok vele, ha egyes számú alanyhoz egyes számú állítmányt tesz”); de talán csak sajtóhibáról van szó, vagy egy nyers vázlat keveredett a kész versek közé. Vagy hihetjük akár azt is, hogy Feri a kétségbeesés végső ormaira jutva egy torz kacajjal már csak legyint arra, mit ad ki a kezéből. Ez a magyarázat mélyebb, megrázóbb és talán igazabb is, mint a szégyenlős mentegetés. Mert ha így van, az a legsúlyosabb váddal ér fel az ellen az irodalmi közeg ellen, amely megakadályozta, hogy művének szelleme a világba költözzék. Ez a közeg, amely a nyilvános beszéd tereit és a visszhanggyár gépezeteit bitorolja, önelégült hallgatásával és közönyével büntetni akarja a kitaszítottat, de valójában csak önnön megvetésre méltó semmisségét nyilatkoztatja ki. Hiszen közönyből és hallgatásból sem méltó elfogadás, sem jogos elutasítás nem született még soha.

„Ily jelennél a múlt is többet ér” – mondhatta volna a költő. Álmodjuk hát a múltba magunkat, a régi közös osztályterembe, a tatai Eötvös József Gimnázium padjaiba, ahol szép, fiatal magyartanárnőnk, Sándorné Trauer Mária bársonyos hangját, értő és érzékeny magyarázatait hallgatva az irodalom világa édenkertnek tetszett, ahová idővel magunk is bebocsátást nyerhetünk. Feri történelemből osztályelső, s persze irodalomból is a legjobbak között volt, míg én mentem a magam feje után, összeolvasva mindent, csak azt nem, ami kötelező. Őrzöm egy hajdani röpdolgozatomat, melyben Horatius versét szonettnek minősítettem, s amelyet jó szívű tanárnőnk hármassal jutalmazott. Nehezen tudom elképzelni, hogy Feri valaha ekkora bakot lőtt volna. Ez a kis emlék arra figyelmeztet, mennyire csalóka lehet a jövő képe, amit a pillanat jeleiből alkot meg az ember. Hogy az Érdemkeresztek verseiből miféle jövő sejlik, miféle sors, pálya és utóélet ígérete, találgatni sem merem. Ferinek most a reményvesztettség tudatából kell erőt merítenie: nehéz szert tenni rá, de végső fokon ez a legjobb fajta erő.

 

Szabó Szilárd

  

Recenzió Lascar: Szemérem című regényéről

Bak Rita: Recenzió Lascar: Szemérem című regényéről

A könyv alcíme Szemérmetlenül jó könyv. Egyfajta szójáték ez a mű címére: Szemérem.

A könyv Müller Péter Sziámi szerint azért lett szemérem, mert a szerző ajkai gyakran szólásra nyílnak és a könyvben nagyon gyakran megnyíló ajkak sem mindig szemérmesek. ( Müller Péter Sziámi)

Szellemes, poénos, szórakoztató és olvasmányos is egyben Lazcar első regénye.

Szabadszájú, trágár stílusban íródott a könyv, nyíltan vállalva, hogy Charles Bukowski hagyományait szeretné folytatni. Amikor Martin otthagyja a hittudományi főiskolát és végre délig alhat, barátnője a következő szavakkal ébreszti fel: „ A picsába, hogy nem bírsz soha felkelni

A regény vége felé a könyv főhőse, Martin felolvas szerelmének egy Bukowski novellarészletet, mely Charles Bukowski: Tizenkét majom, akik egyszerűen képtelenek párzani (Hazai Attila fordítása) című művéből való. Hazai Attila fordítása.

„ Egyik éjjel egy zsaru átsétál a parkon, és ott vannak, a szárnyuk felcsatolva, és basznak, mint az ördögök. A zsaru odamegy hozzájuk. A hím meghallja, oldalra fordítja a fejét, ránéz, és elvigyorodik, közben nem hagy ki egyetlen lökést sem, majd visszafordul, és folytatja a kefélést. A zsaru fejbe lövi. A majom agya kioccsan. A nőstény undorodva ellőki magáról a hímet, és feláll. Ahhoz képest, hogy majom, egész csinos jószág.” (Charles Bukowski: Tizenkét majom, akik egyszerűen képtelenek párzani. Hazai Attila fordítása)

A könyv szerzőjének neve, Lascar álnév, franciául kedves csirkefogót jelent, eredetileg a francia hajókon szolgáló indiai matrózokat nevezték így. Maga a könyv főhőse, Martin is kedves bohém. Elkezdi a hittudományi főiskolát, bár semmi kedve hozzá, ezt is csak azért, mert nem vették fel a katolikus egyetem bölcsészkarára és jobb híján a hittudományi főiskolára ment. Mégis utálja Kék Emerencia tanait és egyik tanára, Izsák atya csontos alakját is. Apja se nézi jó szemmel, hogy fia egy felsőoktatási intézmény tanulója, egyszerűen kiröhögi a fiát.

A könyv mottója Henry Millertől szármozik: „ Most mondjam azt, hogy a szar is le van szarva? Mondom.” (Henry Miller)

A főhős utálja a főiskolát, ahova jár . Az első fejezet a következő mondattal kezdődik: „ Abban a hónapban, amikor otthagytam a hittudományit, a dolgok elkezdtek jóra fordulni. Isten megemberelte magát, vagy mi.

Már az első mondatban nyilvánvalóvá teszi a főhős világnézetét, ateista, materialista a főhős, aki kicsúfolja Istent és nyíltan vallásellenes. Martin materilista és ideologusságára utal, hogy szembeállítja magát a metafizikai szempontokkal.

A főszereplő célja, hogy csaja, melója és pénze legyen. Azaz nem akar magasabbrendű célokért küzdeni, fő célja teli hűtőszekrény, a pia, a cigi, a feszes női test és a kényelmes élet. Martin, a főhős az andalító semmire vágyik.  

A munkahelyeken pozitív gondolkodású, alapos, igényes, megbízható munkaerőt keresnek. A főhős először próbavásárló lesz, de sajnos három hétig bírja, aztán már nem. Apja haverja segít neki új munkahelyet keresni. Természetesen egy kocsmában beszélik meg az új munka részleteit. A főhős új életében haverjai és jóakarói kidobófiúk hatalmas terepjáróval, akik munka után fellépnek a futógépre, majd egy harmincas bombázóval mennek haza felpolcolt mellekkel, póthajjal, zsebkendő méretű szoknyában.

Éles ellentétben áll ez a világ azzal, ahonnan Martin jött, azzal a faluval, ahol disznóvágás van minden ősszel és kondérban főzik a belsőségeket az udvaron, vacsorára pedig disznótorost esznek és a falu kocsmája a helyi filozófia tanszék.

Az új munkahelyen Dortmund a pártfogó, Kasztorp úr a főnök, Martin pedig a „ barátunk”, akit fel kell venni.

A főhös célja azok után, hogy biztos munkahelyet talált az, hogy egy igazán jó nővel mehessen moziba. Ez a vágya meg is valósul, munkahely és nő már van Martin életében.

Árufeltöltés, pakolás a raktárban, felszolgálás, pörgés ezerrel és Martin úgy érzi, szerencsés, hogy „egyik-napról a másikra bekerült a fincsibe és olyan ragadozó csajokat tud felszedni, „akiknek úgy tágul a pinája, mint a világegyetem.”Bár még mindig követelőzik a főbérlő, akinek a szenilis anyja folyton azt akarta, hogy Martin fürdesse meg. „

Érdekes momentum, hogy a regényben feltűnik egy pávián, Ukulala, aki vedel és állandóan kanos, ez tulajdonképpen tükörképe a főhősnek és a hagyományos emberfeletti ideállal szemben az emberalatti ideált eszményképét mutatja fel. A szerző nem az isten, hanem az állatok felől közelíti az ember képét. Ez a regény világnézete.

A regény az amerikai beatprózához csatlakozik, bár nem annyira spontán, viszont a cselekmény a valóság hétköznapi tér-idő dimenziójában játszódik.

Ez a könyv egyként olvasható a társadalmi érdeklődés és a szépirodalmi érdeklődés szempontjából és az ezredforduló utáni világ egy szeletének autentikus kifejeződése. A regény erősen metafizikaellenes, vadromantikus abból a szempontból, hogy éppen a spriritualitás ellentétét mutatja fel. A fehér ellentétét, a feketét. Nem viszonylagosítja a spiritualitást, hanem ellentmond neki.

Lazcar: Szemérem.Scolar Kiadó, 2016

Czegő Teréz – a színészember

Czegő Teréz – a színészember

Mindjárt hetven

 

 

 

Írhatnám azt is, hogy a színész arra születik, hogy őt csodálják. Minden másra türelmetlen. Játszik neked, szerepel, előad – tetszeni akar. Mindig mindenkinek. Ilyen Czegő Teréz. Ezért nem is tudok vele komolyabb dolgokról beszélni. Azok olyan mélyre vannak eltemetve benne, hogy már maga sem tud róluk. Csak brillírozik a hangjával, kacarászik, egy legyintéssel pontot tesz szörnyű események végére, mint aki mindent kibír, ki kell bírnia, de hát ki lehet, nem kell ebbe belepusztulni, meg sajnáltatni magad – minek? Végezd a munkát és vedd föl terhedet, éneklik valahol hívő berkekben, Teréz pont ilyen, bár nem is tudja, miről énekelnek másutt. Ő csinálja, amiről másutt beszélnek. Segít neked, ha kéred, elszaval verseket, fellép rendezvényeken, barátságból, csak úgy. Megajándékoz. Varrja, hímezi a szebbnél szebb székely varrottasokat, falvédőket, párnahuzatokat, terítőket, függönyöket. Alkot. Ügyes kis dobozokkal lep meg, elképesztően sokirányú kézügyességgel megáldott teremtés. És nevet. Kalaposan sétál, mikor széles mozdulatokkal üdvözöl már messziről. Színház az egész világ, a színpadon tudni kell járni címszóval, hirtelen bekerülsz te is abba világba, ahol téged figyelnek. Már miatta, mert épp vele beszélgetsz. Azt is mondhatnám, a nappali színész. De azt is, hogy ő ezt nem tudja, ő ilyen. Amiről kellemetlen beszélni, arról minek? Minek ráönteni másra a magunk szemetesládáját? Jobb azt már nekünk jóval azelőtt kiüríteni. S ha nem lehet, legalább a szagától, bűzétől, ami facsarná az orrunkat, megszabadulni. Volt, ilyen volt, ez volt, megesett. Ilyen az élet. Túlélhető. Valameddig. Hogy meddig tart, nem a mi dolgunk. Élni a dolgunk, úgy, hogy lehetőleg ne legyünk senkinek terhére. Most már kivált ne, mikor szépségünk, csinosságunk, kiemelkedő jelenségünk, amivel a világ szemébe tolakodtunk, már tova... Teréz idejében ráérzett az idő nyomorgató munkájára és felvette ellene a harcot, ravaszul. Mama lett már fiatalon. A színészek Teréz-mamája. Nála mindig kaptál enni, különleges erdélyi finomságokkal hódított meg, ellenállhatatlanul. Mert a színész már csak ilyen. Tetszeni is azért akar, hogy jobban érezd magad. És ha ezt ő okozza neked, már megkapta jutalmát. A lélek mélységeinek bugyrait meg hagyjuk a Fennvalónak, Ő elviseli. Mi elégedjünk meg azzal, amivel meg tudunk birkózni. Mert meg lehet. Czegő Teréz, a székelyföldről ideszármazott Színész, zalai tájakon is otthon van. Meggyökerezett, mint az egészségünket tápláló-megtartó fűszernövény, amit idesodort a szél. Jó megízlelni, élni vele.  

-          Kedves Teréz, nagyon régóta ismerlek. De nem ismerlek eléggé. Mesélj magadról, a pályádról. Hány éve is vagy „rajta”?

Zalaegerszegen ülünk, a színészházi lakásán. Nem tudta, mivel lepem meg, váratlanul érték faggató kérdéseim. De nem jött zavarba. Hogy is jött volna? Hiszen színésznő! Talpra kell esni, mindig...

-          1970. augusztus elsejétől. Ez negyvenhat.

-          És ebből hány évet töltöttél ott Erdélyben?

-          ’70-ben azonnal Temesvárra kerültem, s ott ’81-ig voltam, amikor a férjem, dr. Bücher Helmuth úgy gondolta, hogy menjünk el Németországba. Meghalt az apósom, anyósom elment meglátogatni az öccsét Németországba, és kint maradt. És így a férjem mehetett volna, így adtuk be az útlevélkérést. Nem akartunk volna menni, ha nem lett volna az az őrület, a Ceausescu rendszer... Az akkori pártfőnök Temesváron, - most magánegyeteme van ugyanott - azt kérdezte tőlem, Pöszével együtt voltunk nála, Kiss Erzsébettel, aki most Németországban él, - hogy : Dar nu puteti vorbi cu sotul dumneavoastra, sá nu mergeti in Germania? (Nem tud beszélni a férjével, hogy ne menjenek Németországba?) S mondtam neki, hogy : Nu, pentru ca nu este sub papuc. (Nem, mert nincs papucs alatt.) A válaszom úgy felháborította, hogy rám kiabált: Nem lehet itt dohányozni! Menjenek ki! Dehát mindenki dohányzott... Az igazgatói irodában voltunk azt hiszem....Ez a kiutazási szándékunk akkora sértődést okozott a színházban, hogy engem azonnal kirúgtak. Egy csodálatos kritika után. Pongrátz P. Mária írta. Október volt, sosem felejtem el. A szálemi boszorkányokban én játszottam Proctornét, és az egekbe emeltek a dicséretekkel, másnap pedig kirúgtak.

-          S akkor átkerültél...

-          Neeeeem, nem ment az olyan gyorsan! Akkor még csak kirúgtak és nem voltam már a színház tagja. S a férjem szeptember 12.-én meghalt.... Engem már nem akartak visszavenni a színházba. Aztán a kollegák könyörögtek vissza az igazgatóságnál, hogy ezt nem lehet, hát itt áll egy lány egy szál egyedül... Akkor nagyon kegyesek voltak, és visszafogadtak... fele fizetéssel.

-          Ki volt akkor az igazgató?

-          Sinka Károly. Aztán a barátaim elhatározták, hogy ezt nem lehet, így ott maradni, 35 évesen egyedül, ilyen körülmények között, és egyikőjük szerzett nekem egy fiút innen Magyarországról, aki elvett feleségül, minden elkötelezettség nélkül, csak mi tudtuk, hogy ez milyen házasság... S elkezdődött a papírok utáni járás, Kolozsvárra kellett menni a konzulátusra .... Közben megkaptam az útlevelemet, de lejárt, mert nem tudtam még elintézni a másikat... Csütörtökön temettem anyámat, szombaton férjhez mentem ehhez a fiúhoz, halottak napján... Csodálatosan szép életem volt! bizony- bizony! ... 1985. július 15.-én léptem át a határt. Csomó pénzembe került, mert több fehérnemű volt a bőröndömben, mint egy –két váltás ruha, s ezért büntetést kellett fizetnem. Nyár volt, meleg, nő vagyok, hát világos, hogy nem jöhettem egy szál ruhában... Megérkeztem Pestre a „férjemhez”, és elkezdtük intézni a papírokat... Bementünk a hivatalba, bejelentkezni, és ott ült egy lila ruhás hölgy, sosem felejtem el. Megszólalt kényes hangon, hogy : Igen, igen, hát néztem, néztem, elég nagy a korkülönbség, (9 év van köztünk), de hát azért végül is feltettem az i-re a pontot... – mondta. A férjem felállt, én majdnem elájultam, csitítgattam, hogy jaj, ne... ülj le, ülj le, semmi gond... Majdnem megverte azt a nőt. Szóval nem volt az olyan juj de örömteli fogadtatás, hogy itt van egy magyar, aki magyarul beszél...Aztán a román követségre kellett menni, kaptam egy útlevelet, hogy haza tudjak menni, ha akarok. Na, elintéztem a papírokat, és Békéscsabára mentem, mert ott van egy család, akiket az apósomtól örököltünk, galambtenyésztő kiállításokra jártak, most is élnek, gyakran beszélünk telefonon. És akkor ők elláttak. Nyár volt, nem volt hova menjek, a színházak zárva voltak. Elmentünk Gyulára egy nyári előadásra, és kivel találkoztam? Sík Ferivel.: - Á! A legszebb székely asszony! – kiáltott fel mikor meglátott. Megölelt. – Hogy van az én menyasszonyom? – Édesanyámat hívta így, imádta a köménymaglevesét. – Meghalt - mondom. – Hú... Na és hogy van a fogorvosom? – Ő is meghalt. - .... S te... végleg? .... – Igen... – És hol dolgozol? – Sehol, két hete vagyok itt. – Holnap hívd fel ezt a számot - , és a kezembe nyomott egy cédulát, a békéscsabai színház telefonszáma volt. Másnap felhívtam, már tudtak rólam és a Nemzeti Színház békéscsabai kirendeltséggel szerződtetett...Ez tartott egy évig, utána két évig már békéscsabai szerződésem volt. Így kerültem oda. És ott én nagyon jól éreztem magam. Imádtam a kollegákat, szerintem ők is szerettek engem. Két év után, február 28.-án közölték velem, hogy jövőre nem tudnak szerepet adni, nézzek valami más színház után... Egy fillérem nem volt, ott nyomorogtam, a barátaim a kilincsre akasztották fel nekem a kaját. Akkor telefonálás körbe, hogy akkor hová..., nem tudtam elutazni sem, mert játszottam. Egyedül Debrecenben voltam, az volt az első alkalom, hogy megkérdeztem, nem kellek-é, például én? Kérdezték van-e videóm, hogy megnézzenek, mondtam az nincs, - nevet emlékezőn azon a nevetséges feltételezésen - nem annyira volt elterjedt akkor mifelénk... Sajnálom is időnként, hogy csak képeim vannak... Na, szóval, telefon ide, oda, s akkor itt volt ennél a színháznál Tömöry Péter, hallottam, hogy Ruszt elmegy és akkor biztos lesz hely. Tulajdonképpen én Tucsni Andrással beszéltem meg ezt az egészet telefonon, és úgy szerződtem ide, hogy én nem voltam itt, de ők, Halasi Imrével már ismertek engem. 12-en jöttünk akkor. Hála Istennek, nagyon jól érzem itt magam azóta is.

-          Temesváron gyönyörű szerepeket játsztál. Mesélj egy kicsit arról a periódusról.

-          Ó, csodálatos szerepeket játszottam. Amivel indítottam, Shaw-nak a Pygmalionja, Elizát duplában játsztuk Pöszével (Kiss Erzsébet), és olyan boldog voltam, mert még a kritika is azt mondta, hogy Pösze jobb volt Eliza nem annyira kiművelt alakjában, én meg jobb voltam a másik részben. Bátorságom sem volt az elején, ugye... Cseresnyés rendezte, Sinka volt Higgins. Amikor Czegő Zoltán nősült Sepsiszentgyörgyön, nem tudtam elmenni az esküvőre, mert éppen próbák voltak.

-          Szép népes családból származol. Hányan vagytok testvérek?

-          Kilencen ... voltunk. Már csak heten vagyunk. Nővérem és a legkisebb testvérem meghaltak.

-          És te a hányadik vagy?

-          Én pont középen vagyok, négy előttem, négy utánam. Az ötödik. És iker vagyok! Van egy iker lánytestvérem, Éva. Ő Székelyudvarhelyen él... Na, de hát mit játszottam én Temesváron? A néma levente Zíliájáról olyan kritikát kaptam, amit sosem felejtek el, ... hogy egy életen át fog engem kísérteni ez a siker, és azt szerettem, hogy megírta, hogy miért voltam jó. Írt róla, hogy mi az, ami tetszik neki abban, amit csinálok. Na de hát milyen remek volt A szálemi boszorkányok, Proktorné... (Néma L. kritika) jaj de szerettem, ott jutott mindig eszembe, hogy Kovács György, mert ő volt a mesterem a főiskolán, addig szekírozott, amíg elbőgtem magam. Jó, én nem voltam egy ilyen bőgős kislány, mert volt nekem az életemben, amiért kellett, ... Sosem felejtem el, ilyeneket csináltatott velünk: üljünk egy hegy tetején, és mindenki játssza el, amire gondol. Nagy Imre volt a tanársegéd. Mikor én következtem, én is ültem a hegy tetején, így, ahogy ül az ember. Vártak, vártak aztán megkérdezték, hogy mégis mire gondolok most? Arra, hogy milyen volt az apám temetése... Hát mit lehet ezen eljátszani? Na, akkor jutott eszembe Kovács György, aki addig szekírozott, hogy bőgjem el magam, amíg aztán el is bőgtem magam, de mérgemben! Nem ám az átélés! Na, látja? Ez az! – mondta. És hozzá tette: Meg ne lássam többet sírni. Maga ne sírjon. Sírjon a néző. – Soha nem felejtem el. Így is volt. A szálemiben... Nagyon szerettem azt az előadást.

-          Kik voltak az évfolyamtársaid?

-          Koszta Gabi, Szurd Ildikó, Balogh András, és Hajdú Géza. És Gócz Misi. Szerettem Kovácsot, rettenetesen sokat tanultam tőle. Nagyon-nagyon sokat. De soha nem mesélt regényeket. Álltam a színpadon, nézett, nézett, ment a próba, s csak úgy felszólt, tudod, „ S ha még a fényt is megkeresné...” Ennyi. Nekem kellett rájönnöm, érted, hogy hát hülye gyerek, csak a súlyt egyik lábadról a másikra kell áthelyezned, s már rögtön fénybe kerülsz... Rengeteget tanultam tőle. Mindig egy-egy megjegyzést tett. Mikor a főiskolán Néró anyját játszottam, nagyon jó volt az előadás, (Britannicus), Gócz Misi játszotta Nérót, utána vette át Kárp Gyuri... játsszuk, megy a szöveg, csodálatosan beszélek, mert azt mindenki elmondja, milyen érthetően és szépen beszélek magyarul.... Szóval jöttem le a színpadról, ott áll Kovács és kérdezi tőlem, - Na, hogy megy? - Jaj, mester, szerintem nagyon jól, - lelkendeztem neki, mire ő: - Fő a szerénység...- azzal tovább ment.

Teri remekül utánozza. Egész mondandóját eljátssza nekem, egy percig nem unatkozom.

-          S ahogy ő ezeket elsütötte! – emlékszem én is boldogan.

-          Fantasztikus volt! Úgy kaptam beszédtechnikából, én a legszebben beszélő diák, kilencest, ... soha senki meg nem kérdi tőled, hányassal végeztél, de mindig megdicsért, balladát mondtam, s akkor mondta, igen így kell balladát mondani, az egész főiskolán én voltam a legszebben beszélő diák akkor,... szóval nem értettem, hogy akkor miért kilences, mikor mindenki tízest kapott? Koszta Gabi tízes, Szurd Ildi tízes. Én kilenc. Mikor őket közben nem dicsérte. Hát jól van, de miért? Odamentem hozzá, és megkérdeztem halkan, szerényen, - De mester, miért kaptam kilencest? - Mire ő: - Nem kell magának tízes! nagyon elbízza magát! - S otthagyott, ment tovább – nevet most is az emléken Teri. – Fantasztikusan sokat tanultam tőle. Ezekből.

És nevet újra.

-          Kovács harmadéven kezdett igazán foglalkozni velünk. Addig azok a gyakorlatok mentek Nagy Imrével, amire néha bejött Kovács, nem tetszett neki, és akkor Nagy Imre mentegetőzött...

-          Nem lehetett könnyű neki sem Kovács György árnyékában. De neked volt önbizalmad, ahogy hallak most beszélni ezekről, igaz? Nem voltak gátlásaid a főiskolán?

-          Dehogynem! Mai napig. Csak rettenetesen másként festettem, mint ahogy éreztem. Hát – gurgulázó nevetés, – Lohinszky látott az utcán, kaptam egy kölcsön kabátot, nagyon szegény voltam, nem volt semmim,ha nincs a Hajni barátném, akkor ott halok éhen a főiskolán, az ösztöndíj mit jelentett, anyámnak én küldtem, nem ő nekem, szegényemnek... szóval Lohinszky jegyezte meg, hogy a Czegő Teréz úgy vonul az utcán, mint egy primadonna!– nevet Teri. - Hát mit tegyek, ha kaptam egy ilyen műszőrme kabátot a Hajnitól, hogy meg ne fagyjak? Azt viselni kellett. De én már akkor kalapot hordtam. Volt egy ilyen barna cowboy kalapom. És úgy mentem az utcán, mintha én lennék a világ leggazdagabb embereinek a gyermeke... Soha nem sírtam, nem panaszkodtam senkinek, de a mai napig nem teszem, hogy nincs hol lakjam, nincs mit egyek, nincs mit felvegyek, nincs mit... szóval nem, nem, én nem...

-          Ezt otthonról hoztad.

Mélyet sóhajt.

-          Otthonról. Igen. Hogy annak a kevésnek is örültem, ami volt. Hogy elmentem a rádióba és kaptam valami kis pénzt a rádiótól, mert csináltam valamit, és akkor elküldtem édesanyámnak... De cigarettáztam! Viselkedtem.

-          Nem látszott rajtad.

-          Nem. Nem-nem. Soha nem is akartam.............

-          És amikor elkerültél a színházhoz, ott is ugyanígy tudtad tartani magadat.

-          Persze.

-          Ott se látta rajta senki.

-          Nem. Pedig ott dr. Bárányi Ferenc és a drága felesége, aki most halt meg egy éve, dr. Bárányiné László Ildikó, ők tartottak el engem két évig... A szüleim lettek. Ott laktak a színház mellett, és amikor odakerültünk, Koszta Gabival kaptunk egy szobát egy négyszobás lakásban, mindenki, német színház, román színház, balett... s mi Gabival kaptunk ketten egyet. Aztán Gabi elment albérletbe, én meg ott üldögéltem egyedül, már amennyire, ugye ... Vártunk a sorunkra, mikor tudunk zuhanyozni, stb... Onnan, aztán amikor megismertem két év múlva a férjemet, albérletbe költöztünk. De addig én Bárányiéknál, az ő jóvoltukból maradtam „életben”, hát kaptam kis ruhát, élelmet, bármikor mehettem hozzájuk, amikor nem voltak otthon, akkor is, a mai napig nagyon jó barátok vagyunk. Ildikó meghalt, de Ferenc él, bár ő sem egészséges már...*

-          Koszta Gabival jó barátságban voltatok?

-          Persze, találkoztunk tavaly nyáron is.

-          Hogy ment a beilleszkedés? De őszintén. Arról mesélj, amilyen tényleg volt, nem azt, amit mindenki láthatott, amit kifele mutattál, hanem amit átéltél ott Temesváron. Az segített, hogy rögtön kaptál szerepet?

-          Rögtön kaptam. Ma megérkeztem, és másnap berendeltek az újsághoz, hogy megérkezett az új színésznő, ott ismertem meg dr. Bárányi Ildikót, aki orvosi tanácsokat írt az újságba. És mondta, hogy na, akkor este gyertek hozzánk. Mert akkor még nem is volt ez a négyszobás, hanem a Temesvári Gitta színésznőnél náluk szállásoltak el bennünket Gabival, egy szobában, de úgy, hogy bili volt a szobában, nehogy használjuk az angol vécét, mert ahhoz mi nem érthetünk... S ezt meséltem az Ildikónak, aki mondta, hogy neeeem, hát akkor, amíg valami alakul, addig aludjatok nálunk, ketten Gabival, mert mi elmegyünk szabadságra három hétre. Gabi már megkereste azt a helyet, ahol lakhatott, én pedig ott voltam három hétig Ildikónál, és Feri meghagyta: - Az a demizson, abban pálinka van. Mikor hazajövök, üres legyen. Itt van kislány, a segítőnk, azzal barátkozzatok össze. Volt egy székely leányzó, aki a cselédjük volt.

-          Na, jó, ez a „társadalmi” életbe való beilleszkedés, na de a színházba? A kollegák? Kedvesek voltak? Nem utáltak, vagy nem voltak irigyek? nem is éreztél ilyesmit?

-          Neem – szabadkozik, - neem, nem éreztem, egyből barátságosak voltak, semmi de semmi ilyet nem éreztem. ... Ott volt Fábián Ferenc, csodálatos színész volt, ej, ha még egy ilyet találhatnék a színpadon... aztán Szabó Lajika! Vele játszani! Szenzációs volt. Hát odamentem hozzá, úgy a keblére ölelt, a súgó volt a felesége, Eta, állandóan hívtak, hogy menjek hozzá, mert Lajika főz valamit, s akkor ebédeljünk... Lajikával nagyon, de nagyon jóban voltunk, vicceket csinált velem a színpadon, nagyon szerettem. Az Ingyenélőket játszottam vele, van is egy képem abból, ahogy kezet csókolok neki, annyira szeretem az a képet... (Ingyenélők-ben Szabó Lajikával) most is megcsókolnám a kezét, de most már nem lehet... Fábiánnal játsztam a Ványa bácsit... ahogy az az ember tudott szeretni a színpadon, ahogy a Jelena Andrejevnát szerette, mert azt játszottam, valami döbbenetes volt. Elképesztő. (Csehov:Ványa bácsi- Fábián Ferenccel)

-          Akkor remek partnerekre találtál. (Csehov:Ványa bácsi – Fábián F.-el)

-          És Rappert Karcsi, nehéz szavakat találni rájuk..., Vértes József, Jocó.. Nagyon-nagyon jó színészek, jó partnerek voltak, sokat tanultam tőlük, állandóan színpadon voltam, (Glembay Ltd.)

csodaszép szerepekben. A Glembay Ltd. című Miroslaw Krleza darab – (na, mit szólsz, hogy ki tudtam mondani! én is csodálkozom magamon)- , abban játsztam a női főszerepet. Fábián Feri, Sinka Karcsi...szenzációsan játszottak. Nem engem akartak a főszerepre, Sinka Bokor Ildikót szerette volna, de a rendező, Mihai Berechet azt mondta, hogy ő látott engem a Ványa bácsiban, s neki egy elegáns nő kell. Azt mondta, olyan csodálatos kezem van, hogy az külön beszél a színpadon – nevet újból.

-          Gyönyörű voltál.

-          Ne mondd ezt, hát mindenki szép, aki fiatal.

-          Most már nyugodtan elfogadhatod a dicséretet. Magas voltál sudár, remek tartásod volt, van, tényleg..

-          Nézd, hát ki ilyen, ki olyan. Én Júliát nem játszhattam volna el. Én mindig Nő voltam. Nem voltam az a szende-kislány alkat.

-          Nem is hiányzott neked az ilyen szerep, a naiva?

-          Játszottam! Az Ingyenélőkben. Én voltam az Irén. Csak...

-          Nem állt hozzád közel?

-          De! Akkor volt az, hogy Szőcs Pista megnézte, Bárányiéknál ismertem meg, ott találkoztam mindig mindenkivel, én ott ismertem meg az egész magyar irodalmár és művészcsapatot, mert mentem fel hozzájuk és mindenki ott volt. És azt mondta Szőcs Pista, miután megnézte az előadást: - Én nem is tudtam, hogy te ezt ilyen komolyan veszed. – De hát Pista, én színésznő vagyok! Azt mondta: – Jól van na, csak hát nem néztem ki belőled, hogy ilyen komolyan veszed..

-          Mi szinte semmit nem láttunk a temesváriak előadásaiból.

-          Messze voltunk.

-          És ritkán jöttetek arra, Szentgyörgy fele, nem igen ismertelek benneteket. Aztán jövögettek később, de inkább ilyen szórakoztató műsorokkal.

-          Sajnos... Én borzasztóan élveztem azt a periódust. Szegény Rajhona Ádám! Partnerek voltunk több darabban. Itt is találkoztam vele egy forgatáson... (Ingyenélők-ben Rajhona Ádámmal)

-          Mi a véleményed azokról az interjúkról, amiket annakidején készítettem? Lenne olyan kérdés, amire szívesen válaszolnál te is? Hogy ki hogy dolgozik...

-          Hát azt a százmillió kérdést, amit te feltettél ezekben az interjúkban, ne haragudj, de azokra válaszolni...

-          Csak egyre válaszolj, te hogy fogtál neki egy szerepnek. Csak egyet mesélj el, amit nagyon szerettél és jól is sikerült.

-          Sok ilyen volt, pld. Osztrovszkijnak a Vihar című darabja, azt Péterffy Lajossal játsztam, ő volt a férjem benne. Az igazság az, hogy én még ma is hiányolom, és itt Magyarországon először én Ruszt Józsefnél találkoztam azzal a módszerrel, amit ott tanultam meg és ami ott követte a pályámat, hogy van olvasópróba, aztán van visszaolvasó próba s aztán egy hétig reggeltől estig asztalnál ülünk és olvassuk és beszélünk róla. A rendező elmondja, hogy képzeli el, beszélünk arról, hogy kinek kihez milyen köze van... Mikor felmegyek a színpadra nem kell azon törjem a fejem, most mi a bánatért jöttem ide be. Akkor már tudom. Én hiányolom ezeket a próbákat. Rusztnál, amikor a Csongor és Tündét játsztuk, én voltam az Éj királynője, nagyon-nagyon szerettem, ahogy magyarázta, értelmezte a hangsúly fontosságát, - Mert – mondta, - Teréz tudom, hogy így kellene hangsúlyozni, de nézze csak meg, hogy annál a jelenetnél mire vonatkozik az a mondat, ezért így és ezt kell kihangsúlyozni... szóval ez az ami nekem hiányzik. Mert olvasunk, és ott bóklászunk, hogy akkor most mi van...? Ő összekötötte az egészet. Mindent megbeszéltünk. És mindenki ott volt, nem csak az, aki benne volt abban a jelenetben, hanem mindenki ott volt és megértette, magáévá tette az egész előadást, hogy mi is kell legyen belőle, hogy kell nekem ehhez viszonyulnom, és miért? ja persze, mert ott a végén.. aha. Szóval megérted azt, amit neked kell közvetítened ezzel a szereppel, a jelenléteddel, maga az a tény hogy miért vagy ott, hogy illeszkedsz bele az egészbe, világos lesz. Én így szoktam meg otthon, én ezt szerettem.

-          Volt ott olyan rendező Temesváron is, akivel szívesebben, könnyebben vagy nagyobb örömmel dolgoztál?

-          Engem Cseresnyés Gyula szeretett. Sokat dolgoztam vele, én is szerettem vele dolgozni, de Kovács Ferikével is, őt is nagyon szerettem. És Taub János! Nagyon jó barátok voltunk. Egyszer együtt ebédeltünk az önkiszolgálóban, s ott kérdezősködött tőlem, mi a véleményem a színházról. Olyan jó volt vele beszélgetni erről. Nagyon szerettem, ahogy rendezett. Olyan Ivanovot rendezett, szegény Fábián Ferivel... Elővett egy papírt és lerajzolta nekem: Nézze meg – mondta, - ez a tehetség. – Ide rajzolt egy ilyen kis csíkot, na de még mi kell ahhoz,... a szeme, a szája, a homloka, a hangja, a magassága, stb... Lerajzolta nekem így körbe az egészet. A tehetség az még kevés, hogy miből áll össze, mi kell még ahhoz, hogy a tehetség érvényesülhessen...

-          Volt olyan, hogy megakadtál, hogy nem tudtad a következő lépést?

-          Volt, sokszor. És olyan érdekes, rengetegszer fordul elő velem, amikor megkapom a szerepet nagy az örömöm, ujjongok, aztán elkezdünk próbálni és kimegy belőlem minden, semmit nem érzek, inkább azt, hogy ezt nem fogom megcsinálni soha az életben... Aztán lassan-lassan kezd visszajönni a remény bennem,... érdekes, hogy miért van ez? Nem tudom, hogy más is átél ilyet, de nálam mindig van egy ilyen de jó, juj, nagy öröm, aztán az egész kifújt...és olyan nehezen tornászódik fel újra. Még olyan is van, hogy több előadás is kell, még ha nagyon megszeretem is a szerepet, hogy visszajöjjön az az öröm, ami az elején volt.

-          Kollegával tudsz beszélni, mondjuk partnerrel az alkotásról? A hogyanról? Baráti kapcsolatba kerültél ilyen szinten színészkollegával?

-          Nem tudom.... Annyira kimondani mindent, valahogy... nem is akarom, hátha befolyásolom, s nem jó irányba...

-          Vagy megkérdezni a véleményét, elfogadni a megjegyzését?

-          Volt olyan, hogy valaki mondott valamit, hogy ne ezt vagy azt csináld, ezzel semmi gond, de... nem szeretem, ha mindenki beleszól, mert nekem a rendező az első, a partner a második, és én vagyok a harmadik. Ez elég. Persze, ha tömegjelenet van, alkalmazkodunk egymáshoz, ez természetes, csak ha mindenki mond valamit, akkor kialakul egy káosz a fejedben, az meg nem jó.

-          Arra vagyok kíváncsi, szóba szokott kerülni két színész között, hogy miként dolgozik a másik? Mondjuk, már nyár van, letudták a repertoárt, még nem tudják mit fognak játszani, nem áll fenn az a lehetőség, hogy sajnálom, hogy nem én kaptam meg azt a szerepet, amit neked adtak, tehát nyugodtan tudnának erről beszélgetni. Volt ilyesmi?

-          mmm........... nem

-          Tehát a színészek egymás közt nem igazán beszélnek erről.

-          Hát lehet, csak nem én... szóval nem ... Ilyen felszínesen igen, olyan nagyon mélyen nem. Valahogy úgy nem beszélgetjük meg ezt az ez egészet. Mindenki csinálja a magáét, ahogy tudja. Én már nem mondom senkinek sem, hogy te, ez nem így hangzik az a mondat, nem így kell hangsúlyozni, Isten ments... megsértődne.

-          Átéled a szerepeidet?

-          Az igazság az, hogy van, amelyik nagyon-nagyon belém költözik. Pld. az Asszony a fronton-ban nehéz érzelem nélkül végigcsinálni az egészet, nem szabad, nem lehet közben sírni. Amikor már összehajtom a kis példányomat, akkor jönne ki a könnyem, a legvégén... ez is olyan megmagyarázhatatlan. Hogy az összes borzalmon, minden retteneten végigmegy s akkor a legvégén... nagyon nehéz megállni...de átgondolom, hogy ezt másképp éli meg mindenki...

-          Miért lettél színésznő?

Mély levegőt vesz, úgy mondja.

-          Én megmondom neked, miért akarok az lenni a mai napig is. Szeretném, ha valamit mondhatnék az embereknek. Én ezt szerettem a színházban, épp úgy, mint a könyvekben, - mert én a könyvet hamarabb szerettem, mint a színházat, - mert mond nekem valamit, amiről nem tudtam, vagy amit nem így képzeltem el, vagy, hogy így kellene, vagy így nem szabadna... Nekem minden előadás ad valamit, a mai napig is. És mindig úgy megyek fel a színpadra, hogy ma is mondok, közlök valamit a nézővel. Valamit mondani akarok, valamit mutatni, hogy így ne, vagy így kellene... Ezek vannak bennem. Mindig ez is volt. Színdarabot írtam!

-          Mikor?

-          Ne haragudj – kéri ki magának. - Gyerekkoromban... Kihúztam a tyúkketrec és a kertkapu közé egy lepedőt és játszottam. Marton Lili* Taligás királya volt a kedvenc színdarabom, könyvem, meghaltam attól a darabtól, úgy szerettem, én voltam a boszorkány és mondtam a szomszédoknak hogy „ártani és ártani, mást a bajba mártani”, mai napig is tudom a szövegét...

Marton Lili nagymamámék fölött lakott, jól ismertem gyerekkoromban, ő bíztatott, hogy írjál Kati, írjál csak...

-          Most is tudom a verseket, amiket óvodában mondtam – folytatja Teri. - Nekem ez volt mindig a vágyam, hogy mondjam... De valamit mondani, az emberekért tenni. És én tanár is akartam lenni, meg orvos is. Ezeket is szerettem..

-          Nincsenek távol ezek egymástól.

-          De nem jelentkeztem máshova, csak a színire. Mégis, „voltam” tanár is és orvos is... Képzeld, amikor Zoltit elvitték katonai továbbképzésre, akkor ő tanár volt Bükszádon, és én még nem mentem felvételizni, hát dolgozni kellett, ki eteti otthon a gyerekeket, s akkor én helyettesítettem őt egy hónapig Bükszádon. Rosszul is esett neki, hogy engem sírva engedtek el a gyerekek, annyira szerettek... - nevetgél kicsit dicsekvő humorral – és néptáncoltam, meg minden az iskolában, bizony! És amikor a férjemet megismertem, én asszisztáltam neki, mert szájsebész volt, dr. Bücher Helmuth és nagyon szerette, mert nem csacsogtam. Csendben csináltam azt, amit kellett. Reggel hétkor beültünk az autóba, ő operált, aztán a „doktor uram úgy köpenyestől” engem bevitt a színházba próbálni... Így „orvos” is voltam kicsit. Láttam agyoperációt is, agydaganatot vettek ki, és végignéztem, mert végig akartam. Azt mondta a férjem, ha elájulsz, agyonütlek. Mondtam, nem ájulok el. Én látni akarom. Láttam szülést. Strömpel Stefánia fent Kommandón* volt orvos, és végignéztem egy nehéz szülést. Álltam és bámultam... mit csinált ez az ember, ez a Buba, .... Rá volt facsarodva a köldökzsinór a gyerekre, elképesztő mit művelt vele, kiszívta az orrából mindenhonnan, ami kellett, forgatta, fejre állította, csapkodta a hátát... Nézni is elfáradtam bele. Aztán felsírt a gyerek, köhögött, lélegzett, akkor összevarrta az anyát, mert vágni kellett, s mikor mindennel végzett, megmosta a kezét, és rábízta a többit az asszisztensnőre, neki már nem volt dolga. Az megrendítő élmény volt...

-          Maradt ki valami a pályádból? Mit játszanál el? Van olyan?

-          Amit adnak.

-          Nincs szerepálmod?

-          Nincs, nincs.

-          Megtanultad, hogy ne legyen?

-          Nem szabad, hát ne adj Isten megkapnád, s aztán jól elrontod... akkor mi van? Kovács György, - így jutnak eszembe látod a dolgok - megkérdezte egyszer, Rucskánét játszottam, tudod, az öreg székely asszonyt a Műtétben, s ő kérdezte: - Teréz, maga nem tud székelyesen beszélni? - De igen mester, igen. – A következő próbán... – s otthagyott. Attól a pillanattól kezdve csoda volt. Addig semmi szín, de onnan aztán, ... a kollegák halálra nevették magukat. És... tőle tanultam meg azt, megkérdezte egyszer: - Van szerepálma, Teréz? – Hát nem tudom, mester, - makogtam, épp akkor voltam benne az Ibsen darabban, és mondtam: - Hát a Nóra... – Soha nem fogja eljátszani. – mondta. – De miért, mester? - kérdeztem. – Az nem magának való – s otthagyott. Paff maradtam. De igaza volt. Nem nekem való. De én nagyon szerettem volna, a Júliát is szerettem volna, csak hát igaza volt, tényleg nem nekem való szerepek ezek.

-          Jó hallani Kovács Györgyről így.

-          Szerettem, nekem sok- sok mindent adott. De ilyen egy-szavakat mondott, tőmondatokat, azzal a stílussal, ahogy ő tudott beszélni...

-          Én is nagyon szerettem, Kolozsváron Az ember tragédiájában odáig voltam és vissza érte, ő játszotta Lucifert. Attól kezdve az én szerepálmom is az lett. El akartam én is játszani.

-          A Lucifer?

-          Igen.

-          Na jó, hát nekem is volt férfiszerep-álmom, de hány!

-          De miatta volt, mert annyira tetszett, az a hűvös intelligens, gúnyoros stílus, nagyon-nagyon bírtam... Rendező, akivel még jól tudtál dolgozni?

-          Nagyon hálás vagyok Merő Bélának is. Gyakran szereposztott, az Equust, Peter Schaffer darabját nagyon szerettem. És majdnem minden nyáron feladatot kaptam tőle Egerváron és Kőszegen a nyári játékokban is. Most Csiszár Imrével próbálunk, és nagyon szeretem vele a munkát. A Tamásiban is dolgoztam vele, a Szecsuáni jó lélekben is. Két teljesen más műfaj. Tudja, mit akar, tudja közölni, van egy elképzelése, amihez ragaszkodik, és amit elvár tőled is, hogy azt hozd. Vagy az Asszony a fronton-nál, Sztarenkivel. Ezt ő találta ki nekem.

-          De milyen jó, hogy neked találta ki. (Asszony a fronton – Polcz Alain művében Czegő Teréz)

-          Telefonon hívott fel, nem is személyesen találkoztunk, hogy ő úgy gondolja, ez nekem való, nézzem meg, hogy szeretném -e. De most ne válaszoljak, csak akkor, ha már megbeszéltem magammal, hogy mit akarok. Letette a telefont. Hát én ismertem a regényt. Dehát Atyaúristen, hogy lesz ebből monodráma? De ha nem próbálom meg, honnan tudom, hogy lesz vagy nem lesz belőle valami? Azonnal visszahívtam, hogy jó, jó! És megmondom neked őszintén, hogy én nagyon, de nagyon jól dolgoztam Sztarenkivel. Soha nem volt egyetlen egy összeütközésünk sem, hogy de nem így, de úgy, de azt, stb. Soha. Olyan simán ment végig az egész, hogy nem is tudom, hogy lett vége. Levelet is kaptam tőle a bemutatón, azt írta: Borzasztóan csodálkozom, te sokkal hamarabb kész lettél, mint ahogy én elképzeltem. Egyetértettünk mindenben. Jól mentek a próbák. Nem volt ez egy ilyen előre elhatározott forma, ott találta ki a próbán, hogy egy naplóból emlékezik, hogy erről eszébe jutnak a dolgok. ...A zenét is ő találta hozzá. És nekem ez olyan jó volt. Az első közös munkánk úgy történt, hogy megkért, statisztáljak a Szigliget-ben*. A végén kellett bemennem és kijönnöm. Egy jelenés volt, nem is jelenet. Bementem, taps fogadott, kijöttem tapsoltak. Elmondta, hogy félt megkérni, nem tudta, vajon vállalom –e. Dehát színész vagyok! Ha annyi a feladatom, hogy át kell menjek a színpadon, akkor átmegyek, ha ennyi van benne, akkor ennyi. Nekem egyáltalán nem volt sértő, hogy jaj, Istenem, a nagy művésznő csak átmegy a színpadon. Hát átmegy, ha át tud!

-          És nagyon kedves fogadtatásban részesültél bárhol, ahol játszottad az Asszonyt...

-          Mindenütt. De olyan ritkaságok is történtek, kicsi a játszótér, láttad, itt a szoba, és a hátam mögött az előszoba, tehát ki lehet sétálni előadás közben. És volt olyan, hogy fönt ült egy néni, én mondtam a magamét, egyszer csak két mondat között felállt és kiment. Gondoltam, idős néni, istenem, lehet rosszul ült, vagy ki kellett mennie, én játszottam tovább. Vége az előadásnak, megyünk ki, és itt ül, egy széken, az ajtó mellett. Ne haragudjon művésznő, szabadkozott, őt úgy elfogta a borzalom, nem akart zavarni közben a sírással. De végighallgattam, művésznő, nagyon gratulálok, csak olyan hatással volt rám.... Ki tudja, min ment keresztül ez az asszony. Ő már megélte a háborút... Aztán volt egy férfi is. A ruhatárosnő mesélte. Könyörögni kellett a férfinak, hogy vége az előadásnak, most már menjen haza... Ott ült az üres nézőtéren magába roskadva. Pesten a Purim fesztiválon is olyan szép, meleg fogadtatásban volt részem... Itt eljátszottam egyszer, megjelent egy cikk, ott eljátszottam egyszer és három cikk jelent meg róla. Nagyon tetszett nekik. Keszthelyen, előadás végén mi hátrahúzódtunk, hogy elmehessen a közönség, de senki nem akart elmenni, mind odajöttek beszélgetni velem, hogy milyen jó volt, és hogy már senki nem beszél ilyenekről, és jaj, Istenem, hogy ezek milyen szörnyű dolgok voltak...

-          Temesvárra is meghívtak.

-          Igen. Ott kaptam egy dobozt a nézőktől, és annyi apró kis cédula volt benne, ahány néző volt, és az egyik oldalra rá volt írva, hogy Teréz visszavárunk, a másik oldalára mindenki odaírta a saját nevét... Szatmáron is tetszett. Aki eljön, annak tetszik. De vannak, akik nem akarják megnézni, hogy háborús, nem akarja látni...

-          Én is nehezen szántam rá magam. Döbbenetes hatással volt rám.

-          Az az igazság, hogy nem beszélnek a szülők ilyenekről. Nekünk még meséltek a szüleink, hogy miket éltek át a háborúban, de a mai szülők már nem... Hát azt sem tudják sokan, hol dolgoznak a szüleik... Kérdem a gyerektől, hol dolgozik anyukád? A városban- mondja. Jó, jó, de hol? - Nem tudom – feleli, és persze egyszer sem néz rám, a telefonját nyomkodja közben.... Nekünk elmesélték a szüleim a háborút, mi negyvenhétben születtünk, még közel volt, de anyunak már volt négy gyereke addig! Hát bizony ilyenek voltak, szénnel összemaszatolták az arcukat, kendőt tettek, és púpot a hátukra, úgy mentek végig az utcán, annyira féltek... mert megerőszakolhatták őket! Csakhogy azokra nem lehetett azt mondani, hogy megerőszakolták, az nem létezik, az tiltott dolog volt, mint ahogy Polcz Alain is leírja, hogy még az anyja sem hiszi el, de ha már volt ilyen, akkor nem szabad beszélni róla, nem létezik, mintha meg sem történt volna! Vagy az, hogy á! csak a kurvákat, s ez nekik nem gond! ... Ez pontosan olyan, mint akik visszajöttek a Gulagról. Mit meséltek? Semmit. Lehetett? Nem.

-          Még most is kiráz a hideg... Még annyit mondj el nekem, mi volt a különbség az ott színésznőnek lenni, és itt színésznőnek lenni között. Ugyanaz a helyzet? Színház, színház? A rendezőktől függ?

-          ... Az igazság az, hogy volt különbség, akkor, amikor én ott voltam színésznő. Én itt ki sem mertem mondani azt, hogy nekem ez a hivatásom, pedig nekem ott ez a hivatásom volt. Csodaszépen beszélni magyarul, vinni a magyar szót, adni az embereknek valamit magadból, hogy sírjon, nevessen, gondolkodjon el, és mindezt szép magyar nyelven, ez hivatás volt. Egy héten négyszer voltam tájon, amit mi akkor kiszállásnak neveztünk. Állandóan mentünk falura, a hátamra hullt a hó, és úgy mentem be dalolva a színpadra, hogy előtte cidriztem a takarásban... A hóra pisiltünk, nem volt más lehetőség... A Zsil völgyébe jártunk, Székelyföldre mentünk, Lövétén tíz órakor kezdhettünk, mert meg kellett fejni a teheneket, én is megfejtem a tehenet... (Pösze majdnem elájult), a néző pedig tehénfejés után megmosdott, felvette az ünneplőjét, tiszta inget és eljött a színházba. Az nekem, nekünk hivatás volt. Itt most valahogy nem úgy érzem, hogy az, valahogy más...

-          Itt magától értetődő, hogy magyar vagy, magyarul beszélsz, ott meg nem volt az...

-          Milyen elismerésekben részesültél pályád során?

-          Mikor a Temesvári Színház fennállásának 60. évfordulóját ünnepelte, engem is meghívtak, és örökös tagsággal ajándékoztak meg.... De amikor a 25.-et ünnepeltük Sütő András Anyám könnyű álmot ígér c. darabjában 1979-ben én játszottam az Anyát. És itt Zalaegerszegen Forgách-gyűrűt is kaptam Halasi Imre idejében.

-          S most hogy érzed magad itt, már nyugdíjasként?

-          Jól! Hetvenedik éves vagyok, ha megérem áprilisban. Hát látod, jövök megyek, kézimunkázom...

-          Itt-ott törsz zúzol...

-          Itt-ott eltöröm a csuklóm, de nézd meg! Semmi gond már vele, hát most már valamit csak el kellett törni... – és nevet újból, ahogy csak egy magyar tud nevetni a nyomorúságán. Következő fellépése az Én és a kisöcsém-ben lesz, Zalaegerszegen, Halasi Imre rendezésében.

Jegyzetek

*dr. Bárányi Ferenc – 1936. május 13 – 2016. december 9. orvos, orvosi szakíró, író, volt parlamenti képviselő, egészségügyi miniszter Romániában. Beszélgetésünk után pár nappal hunyt el.

*Kommandó – székely hegyi falu Erdélyben

*Marton Lili – író, színműíró, ifjúsági író, 1914. Budapest-2000. Kolozsvár

*Szigliget – Hamvai Kornél darabja (Michael Frayn: Balmoral c. mű átgondolása)

Cilia 1

Cilia

Cs. G. Ingyenélők Szabó L. 1

Cs. G. Ingyenélők. Szabó L.

Csehov Ványa bácsi

Csehov: Ványa bácsi

Fáb

Ványa bácsi

Glembay 2 1

 

Ingyenélők 2

Ingyenélők

Néma L

Németh L. Kritika