Tornádók szélcsebdben

Tornádók szélcsendben – recenzió Závada Péter „Roncs szélárnyékban” c. kötetéről

Závada. Ez a név már régóta jól cseng a magyar szépirodalomban. A lírakedvelők pedig az utóbbi években egyre gyakrabban teszik e vezetéknév után a Péter keresztnevet. Závada Pál író fia, Závada Péter a slam poetry és az underground rap-karrier mellett/után szépen építette fel irodalmi pályafutását is. A fiatal verskedvelők körében neve már-már intézmény.
2012-ben jelentkezett első kötetével (Ahol megszakad), amely klasszikusnak tekinthető, rímes verseket tartalmazott. Közönségsikert aratott. 2015-ben jelent meg második, Mész c. kötete, amely merőben más felfogásban íródott. Modern, filozofikus hangvételű, személyes indíttatású prózaversek alkották a kötet egészét, amely frissítően hatott a magyar lírára. A Mész hónapokig az eladási listák élbolyában volt, amely egy verseskötetnél kimagasló eredmény. A közönségsiker mellett megérkezett az egyöntetű pozitív kritikai siker is. Személyes véleményem szerint nem csupán a 2015-ös évnek, de az utóbbi éveknek is az egyik legkiemelkedőbb – ha nem a legkiemelkedőbb – kortárs kötete a Mész.
A „Roncs szélárnyékban” ezt a megkezdett utat építi tovább.
A könyv megjelenése egyszerű és letisztult. Uralkodó színe a fehér, melyet egy festmény (Richard Diebenkorn: Interior with a book) tör meg a borító jobb felső részére illesztve. Ha egy borítón a fehér szín az uralkodó, nekem logikusabb lenne, ha egy fekete-fehér képpel egészítenék ki, de a kezdeti ellenérzésem idővel elmúlt, most már így is elegánsnak találom a kötet küllemét.
34 írás található a kötetben, amely kevésnek tűnik ahhoz képest, hogy ez a versmennyiség 87 oldalt foglal. Viszont olvasva tapasztaljuk, hogy egy-egy címhez több, számozott vers is tartozik, ez hasonló módszer, mint a Mészben tapasztalt, ott azonos című lírai írások sorakoztak egymás mellett. Így már érthetőbb, hogy miért is lett vaskos a könyv.
Külön érdem, hogy a Time New Roman betűtípust elvetették, és egy külön betűkészlettel dolgoztak, ilyen apró dolgokkal is fel lehet dobni egy könyvet/kötetet.
Maga a kötet egy idézettel kezdődik (Albert Camus: A pestis), amely előre vetíti, hogy mi vár ránk azon az utazáson, amelynek címe „Roncs szélárnyékban”. Az idézet után jön egy fejezet nélküli vers, a „Hely az időnek”, amely azért fontos, mert az idő témája, jelensége, megérteni próbálása az egész kötetet átjárja. Majdnem mindegyik versben találkozunk valamilyen formában az idővel, amelyet hol színekre, hol a verbalitás szintjeire bont a szerző. Ezt a vezérverset négy fejezetbe (Távolodó lemezek, Délkörök, A nézés pereme, Önmagukba visszatérő nyomok) foglalt versek követik, a fejezeteken belül az utolsó egy-egy, illetve egy esetben két vers pedig el van különítve. Hogy miért, azon lehet gondolkodni, de hát Závada Pétertől nem áll távol a hasonló játék az olvasóval.
Az idő állandó jelenléte mellett van még két motívum, amelyek valamilyen alakban vissza-visszatérnek a versekben. Ez pedig az éjszaka, valamint a fény-árnyék váltakozása, melyeket több aspektusból is próbál megérteni, megjeleníteni. És itt találkozunk is az első ellentéttel, hisz tényleg olyan a kötet hangulata, mintha éjszaka „játszódna” ellenben a (szinte) hófehér borítóval. Az ellentétek itt nem érnek véget, hiszen a verseken belül is gyakran él Závada az ellentétek összevonásával, összehasonlításával, de nem ritka, hogy az ellentétek közti teret elemzi és bontja le a szavak, sőt a betűk szintjére, és építi újra. „…míg a bolygó / mágneses pólusai helyet cserélnek…” „Többé ne hívjuk égnek, ez csak a levegő / sirályok lakta héja, és nem egy rég / kiérdemelt csoda, csak a holnap / hajnali csapadék várakozik benne.”(Elképzelem a madarak vonulását), vagy; „A nyitások és zárások ritmusa / elszigetel, ugyanakkor / átjárhatóvá is tesz – ez a bebocsátás / és kiengedés rítusa.” (Kurzív lombok, 7.)
Nagyon sok ismeretlen tájra invitál minket az író, de ezeket a tájakat a nyelviséggel és a gondolatisággal építi fel, így hangulatában idézi, legyen az egy sivatag, Zadar, vagy éppen a trogiri szőlőhegy. „Nem különben ez a szőlőhegy, / a kompkikötő és az egész délután, / mintha egy roppant üveghasábban / tükröződnénk szét, egyik éltől a másikig, / szétszór minket is, cél nélkül közeledőket.” (A trogiri szőlőhegyen)
Jellemző, hogy a személyesség a kötetből ki lett gyomlálva. Míg a Mész c. kötet verseivel végig lehetett azonosulni, itt több műnél nagyon nehéz. A lírai én hiába központi figura, hiába vele és körülötte történnek az események, mégis csupán megfigyelőnek tetszik. Ez a pozícionált rejtekhelyekről történő megfigyelés szintén jellemző az egész kötetre. „Rögzített pozícióból mi az, amire rálátsz, / és mi az, amit aztán hozzá kell képzelni, / az alkony réseibe zuhanó tekintet előtt / mi marad észrevétlen.” (Voluptas és curiositas) Ezek a megfigyelések viszont pontosak, vagy kétségtelenül annak hatnak, ha az egyes versek hangulatát tekintjük. A személyesség elvesztésére még jellemző példa, hogy a „Családi album” verscsokor darabjai sem a kimondott, vagy éppen ki nem mondott igazságokról, családon belüli játszmákról, a családtagokhoz fűződő anekdotákról szólnak. Az utolsó 6. vers az, amely leginkább személyesnek tűnik. „Hol a fogyatékos öcséd? / A verandán? Ki hagyta kint, / miközben leszakadt az ég?” (Családi album, 6.) Ez a távolságtartás az egyik oka annak, hogy a kötet nehezebben fogadható be, rá kell szánni az időt, hogy teljesen át tudjuk bizseregni az írásokat. A másik a költői nyelv összetettsége, amely leginkább hangzatos, nagy műgonddal megírt, mértani pontossággal megalkotott kifejezésekre épül, így nehezebb olvasni, és első elolvasás után értelmezni is „Kurzív lombok a szél zárójelében, / az ágszerkezet operai szélessége. / Élénk zöldjei visszaírják / a tisztást a nyárba.” (Kurzív lombok, 2.), „Lázasan keresed a megfelelő kifejezést: / előre megadott címet egy idegen városban, / melyből csak az utcában ültetett fák fajtája biztos. / Minden döntés egy új elágazás.” (Újabb elágazások, 4.), vagy még egy példa; „A szél is egy nyelv előtti nyelvet / beszél, nem jelentése van: / indulatai. Melyikünk fog / először megszólalni rajta?” (A napok legjava, 2.). Ez a költői nyelv volt jellemző a Mészre is, de ebben az új kötetben szintet tudott ugrani a költő, és szinte tökélyre fejlesztette azt a lírai nyelvi világot, amely lassan védjegyévé válik. Viszont pont ezeknek a hangzatos kifejezéseknek vagy egy veszélye. Néha terjengőssé teszik a műveket, amikor nagyon feltorlódnak néhány sorban, és így nem hagyják levegőhöz jutni az olvasót. Sietek leszögezni, hogy ez a kötet egészének elhanyagolható része. Külön örültem annak, hogy a tanórákon belénk ivódott emelkedett lírai hangot is felsejleni érezzük „indáinkkal a mennyországba / kapaszkodunk.” (Természetes vizek) Egy kortárs költőtől hihetetlenül bátor húzás, hisz hozzá mer nyúlni olyan vershanghoz, amely a mai költészetben abszolút nem számít trendinek.
A versek két pozícióból szólalnak meg. A költő vagy önmagunkról mesél „Felvételről hallod magad egy idegen / nyelven. Bedrótoztak, és most le kell / írnod, amit mondasz.” (Újabb elágazások, 4.), vagy többes szám első személyben szólal meg. Hogy ki az, aki ezekben a versekben a társa, az nem derül ki, egyik műben sincs nevesítve. Először arra gondoltam, hogy egy lány (az előző kötetében az egész olyan, mintha egy anya emlékének szólna, és ott a költő mellett álló alak egyértelműen az anya emléke, vagy maga az anya), de a kötet vége felé haladva inkább olyan érzésem támadt, hogy ez a személy is az olvasó. Együtt éljük át a verseket Závada Péterrel, ennyiben azért személyes a kötet.
Szeretném külön kiemelni az utolsó fejezetet, az Önmagukba visszatérő nyomokat. Itt találjuk a – legalábbis számomra – legerősebb műveket. A fejezet a természetről, vadakról és prédákról, vadászatról szól, felderengett bennem Hobo „Vadászat” c. lemeze. Sőt, ezt a fejezetet tartom olyan jelentőségűnek a magyar lírában, mint Hobo lemezét a magyar blues történelmében. „Pedig azt írják, itt sötétedés után / infrakamerával veszik a farkasokat. / Mintha egy mély álomba merült erdő / éjjeli agytevékenységét figyelnék.” (Infra)
Závada Péter magasra tette a lécet a második kötettel. Az is igaz, hogy azt nem lehetett már folytatni, újítani kellett. Ő ezt megtette. Nem is akárhogyan. A témákat elvonatkoztatta mind magától, mind önmaguktól, és az előző kötetben használt költői nyelvet emelte magasabb szintre. Ezek együtt kicsit növelték véleményem szerint a vers és az olvasó közötti teret, de ez a távolság legfeljebb karnyújtásnyi, ha igazán szeretjük a lírát, könnyen áthidalható. Súlyos, fontos versek szerepelnek a „Roncs szélárnyékban” c. kötetben, mintha a lapokon tornádók söpörnének végig. Minden verskedvelőnek bátran ajánlom, egy kimagasló könyvet fog a kezében tartani a Kedves Olvasó. Bárki jön még ki kötettel idén, ezt nehéz lesz überelni.

Partmann Tibor

A polimodalitás konszonanciája

A polimodaritás konszonanciája -
Gondolatok Nagy Attila verséről

Nagy Attila fiatal ember. Zenei tanulmányokat folytat. Nemrég tíz írása jutott el hozzám, amelyek a Slam Poetrytől a szonettig terjedő skálán helyezkedtek el. Ez jelzi, hogy egyrészt keresi a hangját, a kifejezésmódokat, amelyeken keresztül elmondhatóvá tudja tenni az alig elmondhatót; másrészt jelzi azt is, hogy stílusok és műfajok között bátran mer váltani. Nem horgonyozza le önmagát egy kifejezésmód mellett sem. És jelzi ez azt is, hogy a zene mellett a különböző irodalmi kifejezésmódokhoz is bátran nyúl.
A szerzőről keveset tudunk. Az sejthető, hogy huszonévesen elérkezett ahhoz az első szembe nézési ponthoz, amikor az ember ráeszmél, hogy már javában zajlik az élete, miközben az irányok tekintetében bizonytalansága nem csökkent. A mélységek, amelyekben e műve által is megmerítkezik, jelzik, hogy az élet számára sem csupán felhőtlen pillanatok sorozata.
Ennyit elöljáróban. Most pedig arra kérem az olvasót, hogy a művel való ismerkedés előtt szánjon két perc huszonhárom másodpercet Bartók Béla: Allegro Barbaro című művének meghallgatására.

https://www.youtube.com/watch?v=KWadpIl3O3U

Nagy Attila
lélektani polimodalitás

/avagy az alternáló distanciaskála paradoxonja, röviden/

lépésről-lépésre történő, folyamatos

változás az állandóban
hol kisebb-, hol nagyobb léptékben,
ami e stabil bicegéssel hengerel le
agyad ötvonalán pontokat hagyva maga után
kemény grafit talpával,
de bár úgy hiszed, ismerted a következő lépését
azt mégsem merted mondani,
hogy tudod mikor, hol és hogyan ül majd meg,
aztán persze visszanézel,
és a hajdan pontosan megszerkesztettnek hitt
amorf grafitformák nyomán
már csak fáradt radírgiliszták és súrlódásból fakadó
enyhe füst vár - haha,
ez olyan mint a kottapa-pír, de lám,
pár kormos égési sérülés kell talán
ahhoz, hogy később tisztábban lásd
azoknak a pontoknak a valódi mivoltát
és, hogy mekkorák is a lépett távolságok
akár látens-, akár valódi létükhöz méred,
így válván a momentumok
önnön harmóniájukká
saját káoszukból.
így működik,
bár bonyolultnak tűnik mindenki érzi,
ki nincs teljesen emberség híján,
hiszen mi is csak lépegetünk tétován,
saját kaotikus konszonanciáinkat szülve
magunk köré előre vagy utólag, annak tudatában,
hogy az adott pillanatban tapasztalt én-állapotot
onnan tekintve, ahová elvileg tartunk
csupán egy újabb feltüzelt
radírgiliszta-temetővé eszi majd
az az állandóban történő,
folyamatos változás
hol kisebb-, hol nagyobb léptékben,
de lépésről-lépésre...
tán még páran így érezzük,
csak rendszerezni nehéz,
de lássuk be: az egész
csak két mondat,
meg most ez.

2015.09.16.

Következzenek hát az ígért gondolatok Nagy Attila verséről:
A szerző ravasz módon egy bizonyos műveltségi körből veszi az alapelemeket gondolatainak kiindulópontjaihoz. Ez nagy kockázat. József Attila „egész népemet fogom… tanítani” elvével ez feszültségbe kerül. Hiszen minél „közérthetőbb” egy alkotás, annál többekhez szól. S minél inkább rétegműveltséghez kötődik, annál inkább leszűkíti saját közönségét. Ezzel a művészi alkotás kommunikációs funkciója kerül veszélybe, hiszen az „elmondom hát mindenkinek” helyébe az elmondom a hozzáértőknek lép. Azonban egy zenész miért ne használhatná a zene világának fogalmait? A nem közhasználatú szavaink is a magyar nyelv szavai. Nem olyan nagy baj, ha olykor le kell venni a polcról a Bakost, vagy meg kell nyitni a google-t, hogy pontosan értsünk mindent. A baj az lenne, ha Nagy Attila minden művénél szükség lenne erre. De Ő még nem írta meg minden művét. Amit viszont igen, az okot ad a bizalomra: értjük majd, amit mond.
A szakzsargon alkalmazása rejtvénnyé teszi az írást. Nézzük tehát a megfejtést.
Bartók Béla Allegro Barbaro című műve épül polimodalitásra. Ez voltaképp egy kritikahullám kapcsán írt önironikus mű, amiben sarkítja azt, amit műveiben barbárnak tartanak.
A lényeg a látszólagos káosz és primitívség. A népdalszerűség mellett szinte az ütőhangszerek helyett alkalmazza a zongorát. A „művelt” közönség által megszokotthoz képest nyers, tabukat áthágó módon építi fel a művet. Mégis olyan rendszert hoz létre, amit nem kell igazolni.
Az alternáló distancia-skála - ha kilépünk a zenei kultúra szűkebb jelentéstartalmaiból (ez itt mégis irodalom) -, akkor nagyjából ennyit jelent: a távolságtartás (mértékletesség) egymást váltó módozatainak sorozata. S itt e sorozat paradoxonságáról beszél az alcímben.
Már csak a modalitásra kell visszatérni. A modalitás egyfajta egység. A szöveg és beszéd egysége kapcsolatot teremt a beszélő, a hallgató, és a valóság között, a közlést egy teljes jelentés-mozzanatként értelmezi ez a fogalom.
A modális és tonális hangsorok közötti különbséget itt most nem részletezem. Az Internet felvilágosítja az érdeklődő olvasót. Elég itt annyi, hogy a modális hangsorok nem rendelkeznek úgynevezett vezető hanggal. S ez máris hasonlít az élet mozzanataira: közelről nézve csupa bizonytalanság minden.
Lévén, hogy nem zenészként értelmezem a fentieket, igyekszem irodalmi megfejtést adni a címnek: lélektani polimodaritás; tehát a gondolat és a kommunikáció egysége egyszerre több fokon jelenhet meg, s ennek a lélektani vetületeit ígéri vizsgálni a cím. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a művészi kommunikáció először mindig „önkommunikáció”, azaz: önmagában „beszél” a szerző. Mikor önmagunkban beszélünk, értelmezni próbáljuk önmagunkat, a világot, s e kettő viszonyát. Önkéntelenül verbalizáljuk ezt az értelmezést, noha ekkor csak önmagunknak szólunk még. A következő lépés az „énkommunikáció”, amikor önmagunkról beszélünk, de már másokhoz szólunk. Az ember társas lény, aki késztetést érez arra, hogy az önmagával kapcsolatos fontos információkat megossza másokkal. S ez emelkedhet általános kommunikációvá. Az „egész népemet fogom” és az „elmondom hát mindenkinek” késztetés abból fakad, hogy fölismeri azt, hogy nem csak önmagáról, tehát az egyes emberről szól a megfogalmazott információ, hanem általában az Emberről. Ilyenkor lép elő a művész mindenki szószólójává, s ilyenkor fogalmaz meg mindenkinek szóló üzenetet.
A cím ígéret arra, hogy a szerző erre kísérletet tesz. Az alcímben pedig ez szerepel: Alternáló distanciaskála paradoxonja. Azaz: váltakozó módok a távolságtartó (elvonatkoztatott) megközelítéshez. Ez önellentmondásnak tűnik. De nyilvánvaló, hogy önmagunktól is távolságot kell tartanunk, ha át akarjuk látni az „én” és a világ bonyolult problematikáját.
Így tehát a cím és az alcím elárulja, hogy mélyre ás a szerző!
A szöveg egyszerű szerkezetekkel kezdi az építkezést: néhánysoros egységekből áll.
Értelmezzük tehát kis falatokban!

lépésről-lépésre történő, folyamatos
változás az állandóban
Filozófikus megközelítés: itt a létről és annak személyes feldolgozásáról lesz szó. Hogy változik-e bármi is, vagy állandó-e bármi, ez bizony nézőpont kérdése. E tekintetben úgy tűnik, akkor értelmezzük helyesen a helyzetünket, ha tudjuk, e két nézőpont közül mikor melyiket kell alkalmazni. De tudja-e ezt bárki is?

hol kisebb-, hol nagyobb léptékben,
ami e stabil bicegéssel hengerel le
Bárhogyan közelítjük is meg vizsgálódásunk tárgyát, a bizonytalanság állandó. A változás mértékét más-más léptékűnek érzékeljük. Egyenetlen ritmusú az élet, mint a bicegő járás. S ez mutat stabiltást, állandóságot, ami „lehengerel”.

agyad ötvonalán pontokat hagyva maga után
kemény grafit talpával,
A kép a kottaírást idézi fel. A ceruza nem más, mint az állandó változás. A sors, ha úgy tetszik. Az agy rögzít. Nyilván azzal a céllal, hogy legyen adat az értelmezéshez. A múltunk értelmezésével próbálunk információhoz jutni, hogy jó döntésekkel alakítsuk a jövőnket.
Ha a sors a ceruza, figyelemreméltó, hogy a grafit talpa kemény. Talpa van, nem hegye, tehát tipor rajtunk, s ezt keményen teszi. Minden lépése emlékezetes, ezért hagy maga után „pontokat”. S hogy ez az „agyad ötvonalán” történik, azt is jelzi, hogy aki ezt megéli, valójában harmóniát keres.

de bár úgy hiszed, ismerted a következő lépését
azt mégsem merted mondani,
hogy tudod mikor, hol és hogyan ül majd meg,
Az ember bizonytalanságainak szép elhelyezése az előbbi képben. Tehát a múltat információforrásként kezelve igyekszünk a helyes döntésekhez szempontokat találni. De így is bizonytalansághoz jutunk. Más szinten talán, de nem merünk biztos kijelentést tenni. A „megül” kifejezést gyermekkoromban a kotlóssá változó tyúk viselkedésére alkalmazták. Amikor is ez a jószág ülni akar a tojásokon, hogy új életek kezdődhessenek el. A „megül”-t használjuk abban az értelemben is, hogy valami igaznak bizonyul, vagy stabil nyugvópontra jut. Végső soron ilyesmit várunk a jövőnktől: reményt, igazságot, biztonságot. S nincs rá receptünk.

aztán persze visszanézel,
és a hajdan pontosan megszerkesztettnek hitt
amorf grafitformák nyomán
már csak fáradt radírgiliszták és súrlódásból fakadó
enyhe füst vár - haha,
Az élet múlandó, s ehhez fanyar öniróniával viszonyul. A radírgiliszták nem mások, mint az elhibázott lépések korrigálására tett kísérletek. Időnként visszanézünk, hogy adatokat azonosítsunk az újratervezéshez. A grafitformák amorfok, tehát nem tudtunk egyenesen és egyértelműen haladni. A radírgiliszták fáradtak, tehát folyton munkában van a radír - mindig korrigálni kell. A füst fanyar, ahogy az önirónia is, ami a füst és a „haha” egy sorban történő elhelyezésében nyilvánul meg.

ez olyan mint a kottapa-pír, de lám,
pár kormos égési sérülés kell talán
ahhoz, hogy később tisztábban lásd
azoknak a pontoknak a valódi mivoltát
és, hogy mekkorák is a lépett távolságok
Nem elidegenedésről, de eltávolodásról beszél, mint módról, hogy objektíven ítélhessük meg életünk bizonyos eseményeit, vonatkozásait. A szójáték a „kottapa-pír”-ral nyilván tudatos és ügyes. A pír lehet a hajnal, lehet a szégyen, s lehet a tűz, ami elemészti a papírt is. Idővel majd átlátjuk. Harmincévesen tudjuk, mi lett volna jó húszévesen. S mindig későn kerülünk kellő távolságra. Mondhatni: sérülten, rezignáltan.

akár látens-, akár valódi létükhöz méred,
így válván a momentumok
önnön harmóniájukká
saját káoszukból.
így működik,
Ha már látens, hát itt visszautal a címre. Ezt korábban a „lépett távolságok”-nak képileg a hangközökre utaló említése ezt előkészítette. Bartók barbár modalitása kerül párhuzamba az emberi élet kaotikusnak tűnő ok-okozat sorozatával. A „válván” szó nem tűnik jó választásnak. Mai szóalak használata szerencsésebb lenne! Az élet mozzanatainak ezek szerint van egy látens, lappangó léte. A mi lehetne, vagy amivé lesz váratlanul. S ez felveti a kérdést, hogy a „kottajelek” melyik léte a valódi: az, amelyik nyilvánvaló, vagy az, amelyik lehetséges? Később egy mondatba kerül három olyan szó, ami együtt feltétlenül feszültséget hordoz: momentumok, harmónia, káosz. A momentumok, azaz: az élet kottajelei mégis lépesek valamiféle harmóniába összeállni ebben a káoszban. Ez életigenlés, optimizmus, pozitív szemlélet. De, hogyan?

bár bonyolultnak tűnik
mindenki érzi,
ki nincs teljesen emberség híján,
Az ember élete végső soron emberi. Nem tudjuk: érezzük, reméljük, hisszük. Mert ez az érzés, ez a hit, ez a remény az, ami emberi a világunkban és bennünk.

hiszen mi is csak lépegetünk tétován,
saját kaotikus konszonanciáinkat szülve
A konszonancia: megnyugtató hangzat. A disszonancia az ellentéte. Az, hogy a konszonancia kaotikus, szintén visszautal a címre, s egyúttal az emberi élet (sors) értelmezésére.
Lépegetünk tétován, hiszen a jelen pillanatban nem vagyunk kellő távolságban önmagunktól és a jelentől ahhoz, hogy rálátásunk legyen. Évtizednyi távlatból is csak azért értelmezzük biztosabban, mert látjuk egy bizonyos lehetséges választásnak a következményeit. S bár ez kaotikus életvonalat eredményez, a fentebb megfogalmazott hittel ez mégis harmóniára vezet.

magunk köré előre vagy utólag, annak tudatában,
hogy az adott pillanatban tapasztalt én-állapotot
onnan tekintve, ahová elvileg tartunk
csupán egy újabb feltüzelt
radírgiliszta-temetővé eszi majd
az az állandóban történő,
folyamatos változás
hol kisebb-, hol nagyobb léptékben,
de lépésről-lépésre...
Filozófikus ismét. Egység a kép további használatában és a gondolat további építésében. A kottatapíron (életútunkban) hagyott újabb nyomok ismét csak hibák és tévedések sorozata lesz, illetve azok a kísérletek, hogy ezeket korrigáljuk. Így haladunk lépésről-lépésre.
Így tehát ez a szakasz egy ismétlés. Nem az első a szövegben. A recsitatív építkezés jellegzetes sajátja általában a zenének, de a líra hagyományainak is sokrétűen alkalmazott, fontos része. – Az ismétlés egyfelől nyomatékosítás, másfelől a lényeges tartalom újabb nézőpontból, újabb (vagy átfogóbb) összefüggésben való megfogalmazása.

tán még páran így érezzük,
csak rendszerezni nehéz,
de lássuk be: az egész
csak két mondat,
meg most ez.
Azzal, hogy megfogalmazta mindezt, egyetlen megoldást adott: elfogadhatóvá tette, hogy az „emberi sors” így működik. S ez éppen elég! A „tán még páran így érezzük” nem más, mint reménység, hogy maradt emberi az emberek világában. Szocializációs szükséglet ezt remélnünk, hiszen - mint megfogalmaztuk már -, az ember társas lény. Mond azonban valami feszültséget keltőt: „az egész csak két mondat”. De mi az a két mondat? Talán a cím? Nincs megfejtés, s ezzel gondolkodásra, kutakodásra késztet. S ezzel együtt lesz az alkotás kerek, egész.
Összegzésül.
Ez az alkotás - költemény!
A szerző talált egy képi és gondolati keretet, amelyben le tudta képezni egy olyan létfilozófiai kérdésnek a vetületeit, amely őt magát foglalkoztatja.
Az önmaga számára alkotott megfejtést mindenki számára szóló üzenetté tudta formálni.
A sortördelések megfelelő tagolást biztosítanak a szövegnek. Az értelmezést annyira vezetik, hogy az olvasó maga is feltehessen kérdéseket. A szöveg gördülékeny. A szokásos ritmus-képző eszközök (rímek, szabályos szótagszámok, hangsúlyok) alkalmazásától lényegében eltekint. Ugyanakkor jól építkezik a gondolati-ritmus eszközével.
Ösztönösen szerkesztett írás. A szerkezetet a gondolat építkezése biztosítja. A kottaírás képe és a polimodaritás értelmezésének a kérdése, kivetítve az emberi sors megértésének a problematikájára úgy váltakozik, hogy visszatérve az előző képre, illetve az előző gondolatra, mindig egy újabb gondolati lépés felé viszi az olvasót.
S bár végül nem ad semmiféle világmegváltó választ, azt a bizonyos lélektani konszonanciát (harmóniát, megnyugvást), eléri. Nyilván elérte önmagában is, és eléri az olvasóban is.

A mű díjazásban részesült a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán megtartott Klasszikus Gitárosok Találkozóján, 2017-ben.

Szép munka!
Ajánlom főszerkesztőnk figyelmébe!

Levelek szélben

Levelek – szélben
Haranghy Géza legújabb verskötete

Öröm olvasni Haranghy Géza, Kárász József-díjas költő verseit! Szépek, magukkal ragadóak, sodró lendületűek; s amellett megnyugtatnak, felemelnek bennünket. Ilyenkor ünnepel a lélek, ünnepel a szív – jó érzéssel olvassa el az ember őket.
Különösen igaz ez a költő „Levelek – szélben” című legújabb kötetére, melynek hátoldalán gyönyörű hitvallását olvashatjuk. Hadd idézzem ennek az első hat sorát! „ Gondolatom a csendes éj./ Egy múló varázs;/ álmodó hangulat,/szavam a szenvedély,/ kérő hang – /csendben elmúló pillanat.”// Csodálatos verssorok, tartalmilag mély gondolatokat hordoznak, egy kiforrott költő vallomásai. Akárcsak a vers befejező öt sora: „ itt vár a dal,/ az égi tenger,/ itt bolyongok/ csillagok közt/ fénytelen.”//
A tetszetős kivitelű kötetet a felesége, Haranghy Anka festő különlegesen szép, és gondolatgazdag grafikái illusztrálják. A versek és a grafikák kiválóan egészítik ki egymást. Lapozzunk bele ebbe a könyvbe! Tartsanak velem!
Mondanom sem kell, hogy a karácsony a leggyönyörűbb érzésekkel varázsolja el az embert. Haranghy Géza is „Karácsonyéj” című versével indítja e könyvét. Tudatos ez a kezdés, mert belefoglalhatja az idő múlását: „mint pillanat fut az idő/ fut ezer év”/. Kicsit lejjebb így folytatja:”ezer év nyomába/ hirtelen harang szól/”. De ez a harangszó távolról érkezik. Azt jelzi: „új remény született”/. Ez örömmel tölti el az olvasót. Ugyanakkor lehetőséget kínál a költőnek arra, hogy feltegye a kérdést: „ új világ lesz-e”// A „Vannak vidékek” című versében mintha magyarázatot adna arra, hogy miért is kérdezte ezt. Kiderül e költeményéből az a nagy igazság: máshol másként, sokkal jobban élnek az emberek. Íme: „vannak vidékek/ hol nevetve kél a Nap/ és sosem sír az este”/. Szép megfogalmazása ez a magyarság boldogabb élet utáni vágyának. Ott „hol nevetve kél a Nap”, talán az emberek is másabbak. Ezt Haranghy úgy fogalmazza meg: „hol köt a le nem írt szó/hit becsület haza/ s ki él benne bízik/az első szótól az utolsó szívig/ hisz atyái földje az”/ Hadd tegyük hozzá: mindez nagyon igaz! A továbbiakban az ó évet búcsúztatja szép gondolatokkal az „Elmegy a régi” és a „Születtünk…és évek születnek” költeményeiben. Az utóbbiban így fogalmaz: „ napra napok jönnek/ születnek az évek/ az idő ma kincs/ és csupa ígéret”//.
Kötetében a telet – ahogy a valóságban is – a tavasz váltja fel. Erről a „Tavasz” és a „Tavaszi offenzíva” című verseiben olvashatunk. „ Oda a sivár, a zord, a kevély/feladta harcát fáradtan a tél.”/ – kezdi az utóbbi költeményét, melyet üdítő képekkel folytat. S így fejezi be: „ itt járt a tavasz suttogón/ az ébredő kertek alatt.”// Ezután több mindenről olvashatunk még, köztük arról a vallomásról is: „Magamról, csendesen” címmel, melyet a kötet hátoldalán találunk. Ennek utolsó versszakát így kezdi: „ Itt van Honom!/Itt élem sorsom – /csendes éveim védtelen,”/ - Ez a költő hazaszeretetének egyik legszebb és legőszintébb megfogalmazása.
Ahogy beljebb haladunk a könyvben, fölerősödik verseinek a hangja. Alkalmat adnak erre történelmi múltunk kiemelkedő és tragikus eseményeihez kötődő ünnepeink. Ezek közül elsőként az „Arad: 1849. október 6.” című költeményével találkozunk. Ebben emléket állít a hősi tábornokoknak és honvédeknek, amikor ezt mondja: „szolgálták büszkén s szolgálták volna még/ e száz sebből is vérző, vén magyar hazát!”//. Ha a habsburgok nem hívták volna be a cári haderőt, talán győzhetett volna Magyarországon a nemzeti szabadságharc. Gyönyörű allegória a második versszakban „az ajtót-kopogtató elvérző remény” – s a versszak végén mondja ki mindannyiunk fájdalmát: „oda lett Márciusunk… ébredő nyár!”// S „maradt a gyász, a végtelen néma gyász…”
A kötet kiemelkedően szép verse: a „Levél, haza”. Mintha egy külföldre menekült magyar ember édesanyjához írott levelét olvasnánk. „Anyámnak írok kishazámba/” – kezdi a versét, majd gyönyörű költői képekkel folytatja. Így például: „ hol oly szépen cseng mindig a szó”, „édesebben hív az álom”, „és jobb, ami jó.” Ezek a hazaszeretetnek a legszebb megfelelői! Ezután gyermekkori emlékképek következnek: füttyjel, hársillat, lágy esti csend. A legjobb alkalom a költő számára most, hogy megkérdezze: „Hazám! Sosem lesz benned már rend…?” Végül így fejezi be versét: „ Tudd, hogy megyek, és újra látlak! / Mert ölelni is csak ott a jó!”// Szeretetben is csak a saját hazájában tud kiteljesedni igazán az ember.
Kölcsey Ferenc Himnusza jut az eszembe Haranghy Géza „Verecke emlékére” című versének olvasása közben. Míg Kölcsey Isten áldását kéri a magyar népre, mert megszenvedte már a múltat s jövendőt, addig Haranghy ennél többet kér, még pedig a Teremtő szeretetét: „Isten! Fogadd szívedbe,/ a Magyart! A Hazát!”// S arra kéri még: „jöjjön majd bármi, és bármi lesz,/ne érjen el a vég, ne láthasd soha azt:/ azt a kínt, azt a jajt/ jeltelen sírba temetik a magyart –„// Mert 1823 óta – amikor a Himnusz megszületett – annyi minden történt hazánkkal és népünkkel, hogy arról talán jobb nem is beszélni!
Nagy veretes versekkel folytatótik a kötet, mint a „Nem veszteni az álmokat”. Ebben a költeményében világosan tárja elénk a magyarság jelenlegi helyzetét. „ Vért hány most e század, s az ország/ gyűrött homlokán kétség és gond tapad,/ fertőtől kóros tanaihoz/ már ontaná füstjét, egy nemzeti tévtudat…”// A következő versszakban még bátrabban mondja ki: „Itt rég elveszett már a nép,/ ki munkás volt, tudós vagy paraszt:/ zsémbes, de hű-szívű,”/ „már szava sem lehet!/ rég megunt kolonc;”/ Mennyi, de mennyi igazságról tanúskodnak e verssorok! Hová lett az emberség, kérdezhetjük. „Mert embernek maradni,/ maradni kell!”/- olvashatjuk tovább. De tegyük hozzá nyomban: minden körülmények között és mindenkinek! S arra bíztat a költő versének utolsó sorában: „ Nem veszíteni… az álmokat!” Magyarán: hinni és remélni.
A következő szép veretes verse az „Emlékeink”, melyet Hézső Ferenc, Munkácsy-díjas festőművész 75. születésnapjára írt. Ódaszerűen ír a régi alföldi tájról, a múltba vesző tanyavilágról. Versének vége felé megkérdezi: „ Mire lesz a jövő?/ s az vajon jövő-e?/ ha nincs már benne a szív/ csak mi magáért dobog,”/ Az utolsó versszak ad a fenti kérdésekre gyönyörű választ: „Fény kellene, új fény!/Új, gazdag fény!/ Végtelen rónákon szántó/ tiszta önfeledt remény!”//
Haranghy Géza azon költők közé tartozik, akit minden érdekel, és szívesen ír verset a családtagok, barátok vagy éppen az Art Pagony művészetörténeti önképzőkör tagjainak köszöntésére éppúgy, mint ünnepekhez, évfordulókhoz kapcsolódva – fenkölten vagy játékosan. A „Levelek a szélben” című költeményében, mely kapcsolódik könyvének címéhez, minden verset hulló levélhez hasonlít, amit útjára bocsát az alkonyat. „kering kereng/ s lehull az enyhe légben/ mint lusta felhő a gondolat/ levelek úsznak a múló fényben/ tovatűnnek, tűnnek/minden csak pillanat”//
„Lefesti” a hónapokat is, derűsen, kedvesen, az ember jó érzéssel olvassa őket. Hangulata van minden versének. Most a „Szülőföldem” utolsó versszakával örvendeztetem meg Önöket, mert ez csodálatos kifejezése a költő hazaszeretetének.”Itt maradnék szép rónádon/itt lepjen meg majd az álom,/ ringasson el a szíveden, /Bús daloddal a szívemben!”// Ez méltó befejezése lehet a kötetről írott recenziónak.
Jó szívvel és örömmel ajánlom a figyelmükbe Haranghy Géza „Levelek – szélben” című verskötetét.
(Haranghy Géza: Levelek – szélben. Innovariant Nyomdaipari Kft. Algyő, 2016, 147 p.)

Erődöt tengernek tartó sziklatömb

Erődöt tengernek tartó sziklatömb
recenzió Székelyhidi Zsolt: Csurom című kötetéről

 

Székelyhidi Zsolt Csurom című kötete 2016-ban jelent meg a P’ art könyvek sorozatban. A kötethez Zsille Gábor írt fülszöveget. „ A férfi…még télen is keresztül-kasul bringázik a városon, odaadja a fél kezét a szerelméért, álmában jólesik neki a hőérzet, kirámoltatja magából az életenergiát, a lány édesvizébe kívánja csurogni magát,… satöbbi- és legfőképpen verseket ír erről az egészről. „
A kötetben a víz központi szerepet tölt be, megjelenik tenger formájában, a Duna vizeként, illetve testnedvként is. A víz több mitológia szerint az érzelem eleme is, Aphrodité a vízből emelkedett ki. A lírai én a görög mitológia egy-egy alakjával azonosítja magát. Ez a fajta azonosulás újdonság Székelyhidi Zsolt költészetében. A verseket esszéverseknek tekintem, mivel a lírai én esszéversszerű formában mutatja fel önmagát, illetve azonosul egyes görög mitológiai alakokkal.
Székelyhidi Zsolt legújabb kötete a szerelemről szól, a megtalált és boldog szerelemről, mely csurom és túlcsorduló boldogság és kiáramlás, teljes önátadás, ahogy erről a költő a Kiáramlás című versében ír: „ Odaadom a fél kezem, / …Tudod mit, odaadom a fél másik kezem is! / Vedd el, később megkedveled / Ha vidékre mész…/ Most tartsd a markod, / adom, ami adható/ a lehető legtöbbet vedd / egy kis epe, hörgő, vér, szív / is mehet, / lábról bőr. „
Emellett a költemények nemcsak a szerelem általános kifejezései, hanem egy lindoszi nyaralás történetei is, annak minden apró részletével, sikátorokkkal, bazárlégkondikkal, tengerrel, sziklával, kőfokkal, leszelfizhetetlen tengerészekkel és koccintásokkal Hermész tetőteraszán. Csurom víz mindenki minden nap a görög szigeten. A nyári élmények ógörög istenekhez való fohászokkal keverednek, például a Szédülő című versben , „ Hekaté, adj már / valami jelet, hogy/ mindent jól csinálok, s a varázslat hatni fog. „
A Völgy című versben a szerző szintén rodoszi élményeiről ír: „ Történik Rodoszon: / tört ívű fák szélcsöndbe / karolnak, barázdált / törzsükön sziruplassú sugár. A kapcsolat/ rendkívülire vált / virág, fa, fény, férfi között.”
A tenger, a víz a rodoszi nyaralás elengedhetetlen velejárója, saját létüket is vízmetaforákkal fejezi ki a költő: „ Cseppenként kell/ merni, akarni, / …Csendes állóvíz lenni a cél. „ – Olvashatjuk a Töményvíz című költeményben.
A Tengerszép című vers szerelmi vallomás, a költő szerelme maga a tenger: „Te vagy a tenger, / a tenger, én mondom. / Hullám vagy, / fehéren sodrott/ levegőt nyal / forró nyelved. „
A Tiszavirág című költemény központi eleme szintén a víz. „ Itt ülünk szépen/ a víznél,kényes / a csend, féljük/ betörni. „
A Duna a Hajol című versben jelenik meg, a hullám mint éltető erő és a szenvedély metaforája. A szerelmespár a görög istenekhez hasonlítja magát, a nőt Vénuszhoz, míg a férfit Héphaisztoszhoz.
A Beltenger című költeményben a nő beltengerként jelenik meg, míg a férfi óceánként, mely belezúg, ráömlik, „anyaszült esztelenül „ a beltengerre, mely a női nem metaforája, amit következőképen szólít meg a költő: „ Ej, karcsú vízformák, / kikandikáló habkeblek, / kerekded tengertompor!”Azonban ebben a versben egy kapcsolat meghiúsulását ábrázolja a szerző, a szerelem az óceán túlzott birtoklási vágya és akaratossága miatt végetér. „ Az atlant bömbölve bukik/ … bele magába / s beltengerét reméli / vissza hiába. „ Ebben a költeményben szinté feltűnik egy görög isten, méghozzá Neptun, illetve annak nyila.
Egy másik, Tollruha című versében a szerző szinte angyali tulajdonságokkal ruházza fel kedvesét. „ Előbb / jelzésértékű csókot / nyomok harmatos- / friss ajkadra, /Mint valami / ajándékot- kibonthasd előtte arcodat / és én áhított/ szemfénybe vesszek, / állélhez boruljak. „
A Szebben lobban című költeményben a pár összetartozásáról ír, mind fizikálisan- „karod karom/ lábm lábad / fejedelmi fonatunk legyen. „, illetve a Visz című költeményben is arról ír a szerző, hogy a közös élmények szinte hozzászorítják szerelméhez.
Összefoglalóan azt mondanám, egy természeti képekben, mitológiai alakokban gazdag kötetet tartunk a kezünkben, mely egyszerre számol be egy görögországi és dunaparti nyaralásról, elmerül a görög mitológiában és állandóan csuromvizessé tesz minket lelki értelemben is. Csuromvizesnek lenni pedig kifejezetten jó dolog ebben a nagy nyári kánikulában. Nemcsak csuromvizesnek, hanem csuromszerelmesnek, csurmolelkesnek, csuromtehetségesnek lenni is jó és mindez elmondható Székelyhidi Zsoltról. Na és a kötetéről is.
Ajánlom a kedves olvasók figyemébe.

Székelyhidi Zsolt: Csurom, P’ Art Könyvek, 2016.

A belátás és az érdemteremtés műve - Németh László: Égető Eszter

A belátás és édenteremtés műve
Németh László: Égető Eszter

„Az én munkásságom egy mű, s az egyes munkák annak a fejezetei” – mondta Németh László 1969-ben, az életműsorozat indulása alkalmával készült interjúban. Ez az egy műre utaló megállapítás a nagy író és gondolkodó élete s munkássága közti egységre is vonatkozik, hiszen Németh saját életét is alkotássá tette: döntései és tettei, az általa sokat emlegetett szókratészi belső hang súgásai a kivételes – s ne féljünk a nagy szavaktól – , zseniális tehetségű alkotóban a tisztesség és tartás erkölcsi imperatívuszát hordozták.
Nincs tehát hierarchia élet és életmű között, miként a műfajok között sem. Az idea és a valóság ütközéséből a gondolkodó s az író a minőség forradalmáraként – a mindennapoktól az alkotásig – azt az egyetlen utat találta meg, amellyel nem kerülte el önmaga számára az „üdvösségharcot”, ugyanakkor az írásokban megörökített „életrecept”, akár egyénben, akár nemzetben vagy éppen emberiségben gondolkodunk, érvényes, de mindez nem másolható, csak értelmezhető! Nem véletlenül szögezte le határozottan Németh László: „A mű nálam mindig csak érintő az élet görbéjéhez; eredményei nem alkalmazható tanítások, csak figyelmeztetések.”
Az is cáfolhatatlan, hogy mindig az eszme, az ember eszméje mozgatta az alkotót és tollát. Németh egyik legjobb értője és magyarázója, a tudós Grezsa Ferenc (e sorok írójának egykori tanára Szegeden) pontosan fogalmazott: „A tanulmány az eszme nyílt és közvetlen megjelenése; a regény ugyanezen eszme emberben – az író tipológiája szerint: szentben, hősben vagy szörnyetegben – való megtestesülése; a dráma az eszme elakadásának terepe.” S a végső cél pedig nem lehet más, mint az „életgyőzelem”, s ennek nem a siker vagy a bukás a mutatója. A választ megint az életmű egészében kereshetjük és találjuk meg. Hogyan summázott Németh László? „Ha munkásságom lényegét egyetlen kérdésben kéne összegeznem, az ez lehetne: van-e értelme az adott nagy nehézségek közt az erkölcsi harcnak?” Az életgyőzelem tehát az erkölcsi harc vállalása!
Az 1901-ben született és 1975-ben elhunyt, orvosi végzettségű, fordítóként, tanárként is tevékenykedő, enciklopédikus műveltségű Németh László kimagasló és meghatározó alakja volt nem csupán a XX. század irodalmának, de az egyetemes magyar irodalomnak is. Az 1925-ben indult pálya már az első pillanatban többre tört, mint alkotói csúcsok meghódítására, a fiatal író bevallottan a „szellemi erők organizátora” akart lenni. És lett is, nem csupán kritikusi tevékenységében és szervezésekben, szervezkedésekben, hanem kristálytiszta, okos társadalmi diagnózisok fölállításában, sőt: kiutak fölmutatásában. Hiszen a kimondott igazságok mozgósító erővel bírtak az irodalmi életen túl is, s emberi magatartása igen sokak számára iránytűvé vált.
Ki tudja, hogy alakult volna történelmünk, ha nemzete és az értelmiség egésze jobban hallgat rá, vagy a sokat emlegetett külső, netán külpolitikai tényezők más sorsot szántak volna neki és népének… Tartása emlékekben megőrződött és remekművekben is itt van; könyvei ezzel együtt vajon mennyiben formálnak manapság gondolkodást, magatartást? Az érték mindig modern – vallotta Németh, s így munkássága mindenképpen korszerű : az egyedül írt folyóirat, a Tanu mint vállalkozás 1932 és 36 között, a számos kritika, sodró esszé és nagy ívű tanulmány, a regények: a kevésbé ismert Emberi színjáték, a Gyász, az Iszony, az Égető Eszter, az Irgalom, a drámák: Villámfénynél, VII. Gergely, Galilei, II. József, A két Bolyai, Széchenyi – és lehetne hosszasan sorolni még a műveket, nem beszélve a monumentális naplókról és a hihetetlenül gazdag fordításokról, de ennyi is elég, hogy az életmű kikezdhetetlenül magasodjon előttünk. Az emberi nagyság és tisztaság pedig túlmutat az irodalmon: Németh volt az, aki halálosan komolyan vette mindazt, amit a Szörnyeteg című drámájában a főhős, Sárkány professzor fontosnak tartott. Érdemes fölsorolni: „Barátság, szerelem, igazság, boldogság, férjség, apaság, hazaszeretet.” Íme, Németh létezésének pillérei, s ő ezeket a pilléreket kötelezőnek érezte. Persze a szépíró tudta a legjobban: a lelki nemesség vagy olyan, mint a vízcsobogás, a növény fejlődése, vagy a torzulás lehetőségét is magában hordozza. S azt is tudta, sőt élte és megörökítette, hogy a „közönségesség zsíros ujjai alatt” szenvedő embernek kötelessége személyiségének védelme, de recept itt sincs, legföljebb a lelkiismeret parancsa lehet irányadó. Elvégre erről szól a sokak által leginkább tökéletesnek tartott műve, az Iszony című regény, mely az ötvenes évek közeledtével egy nőalak, Kárász Nelli sorsának példázatával figyelmeztet az értékek, tehát az autonóm ember megőrzésének elkerülhetetlenségére.
Ennek a remekműnek folytatása, alkat és élethelyzet továbbgondolása az Égető Eszter című nagyregény. Az eredetileg Őrültek címet viselő könyv egy esztendővel az Iszony megszületése (1948) után íródott, s Németh legkedvesebb műve. A kulcsot is megadja hozzá: „ha valamilyen művészi ítélőszék előtt egy művemmel kéne megjelennem, mégis inkább vinném azt magammal, amelybe a következő nyáron fogtam, s amelyet az Iszony tökéletességét kereső művészek bizonyos csalódással tettek le, a közönség azonban a belőle áradó életpélda, melegség, gazdagság miatt, velem együtt mégis jobban szeret.” Nem túlzás azt állítani, hogy a kilenc fejezetből és egy epilógusból álló könyv mintegy foglalata mindannak, ami az író világlátásának és törekvésének a lényege: a növényi természet lehetséges diadala. Nincs hős, nincs szörnyeteg, a szent van jelen, a hétköznapi szent, aki belesimulva a felemás mindennapokba és kisebb-nagyobb közösségekbe, áldozat és erőszak nélkül őrzi meg önmagát, s képes a szinte észrevétlen mélységeivel emberi csúcsokra jutni, ugyanakkor a körötte levő „őrülteket”, diszharmonikus, egyben értékekkel bíró embereket a gondoskodás és belátás puhaságával körülvenni.
Ez a „mítoszi csóvát” hordozó emberi törekvés nagy magyar „emberfauna” közegében, a magyar vidék ( a képzelt nevű alföldi Csomorkány), történelem és valóság be- és fölmutatásával és hiteles rajzával jelenik meg. Ahogy Németh László rögzíti: „Regényem ötven esztendő magyar történetét mondja el, egy asszony életén keresztül. Égető Eszter a század elején, a koalíció éveiben mint elemista kislány bukkan fel előttünk, s 1948-ban mint családjafosztott nagymamától búcsúzunk el tőle.” Ez az időben egyre inkább magasodó asszonyalak az író édenteremtő énjének kivetülése, működő és szeretettel teli közösségbe vágyó lényének áttételes megfogalmazása. Bovaryné én vagyok – mondta Flaubert, s persze Németh László minden nőalakja bizonyos értelemben a szerző, de leginkább az, vagy legalább önmaga (és az emberiség) számára ideális példa: mindenképpen Égető Eszter. S micsoda szerzői bravúr, hogy a regényben Méhes Zoltán alakjában az író is fölbukkan, sőt kulcsfigura Eszter fejlődéséhez, de ő is csak a minőségi magyar őrültek egyike lehet (tehetsége elismerést, öngyilkossága részvétet kelt és a korra mutató vádiratot hordoz), mert a tiszta, adakozó emberi magatartás, egy női Gandhi, vagyis Eszter élete és életpéldája az egyetlen, ami magyarázkodás és értelmezési, igazolási holdudvarok nélkül elfogadható, legalábbis e mű szövetében, de úgy tetszik, azon túl is… De a vidékiség, a csomorkányizmus is a nagy magyar képlet része. S ahogy a mindennapokban az önmagát megőrző, mégis másokat szolgáló élet az író végső receptje, a csomorkányizmus elleni, vagy inkább azt kiegészítő Németh László-i megoldás az európai magyarrá válás, a kapcsolatokban és kitartó, a hely szelleméhez és szellemiségéhez igazodó s folyamatos munkákban megmutatkozó tevékenység és atmoszféra. Emberi és nemzeti kisugárzás. Egyén és kisebb-nagyobb közösség egymásba simulása. A realitás és az idea összehangolása.
Ez a remekmű egyébként évekig várt, hogy könyvfedél közé kerüljön, az akkori idők kultúrpolitikájának következtében. 1949-ben a már nyomdailag előkészített mű szedését felsőbb utasításra szétdobálták, még szerencse, hogy a megmaradt egyetlen korrektúrapéldányból sikerült végre 1956-ban megjelentetni. Akkor sem a teljes. A Méhes Zoltán halálával teljes szöveg csupán az 1971-es életműkiadásban került az olvasókhoz.
S ha már olvasók, vajon az Égető Eszternek mi lehet most az aktualitása, azon túl – mint már tisztáztuk –, hogy az érték és értékes mű mindig modern és korszerű. Úgy tűnik föl, szomorúan aktuális a regény. Gondoljunk csak a mű eredeti címére: Őrültek. Az egész földgolyóra és persze hazánkra is egyre inkább az őrület dorbézolása a jellemző. Irracionalitás és értékpusztítás: hol van itt az édenteremtés? A vegetáló lét is veszélyeztetett. S éppen ezért fontos mű ma is az Égető Eszter. Mert azt sugallja: a maximumot kell nyújtani önnön lehetőségeinken belül. Az éden álma ha távolabbra kerül is, az üdvösségharc akkor sem kerülhető el…

 

Szakács szemével látni Itáliát

Szakács szemével látni Itáliát

1,Csatangolás az ízek, illatok és hangulatok Itáliájában

Előrebocsátom, hogy nem szoktam minden témához hozzászólni, ha értek hozzá, ha nem. Most azonban nem tudom megállni, hogy el ne mondjam a véleményemet legutóbbi olvasmányomról.
Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy egy könyvet akkor élvezünk igazán, amikor olvassuk, és nem akkor, amikor olvasunk róla. Mégis erről a könyvről írnom kell.
Amekkora örömmel olvastam, ugyan olyan örömmel írok is róla. Ez is hozzá tartozik a mű által szerzett gyönyörűséghez.
Hogy melyik műről van szó?
Nem titok. A könyv címe: „Ezer nap a Palotában” The lady in the palazzo by Marlena de Blasi.
Már a könyv első oldala megdobogtatta a szívemet az ajánlással. Azzal kezdi, hogy „Per il amore mio, Fernando Filiberto Maria // Il gran bel gentiluomo di Venezia”. Ő az írónő férje.
És az utolsó a sorban a könyvét ”Per Edna Tromas // Dolcezza con occhi blu”-nak ajánlja.
Ez a kedves közvetlenség végigvonul a könyvön az utolsó mondatig. Nem szóról szóra idézem ezt a befejező mondatot, de valahogy így hangzik. „... a lakomának nem annyira a receptjei számítanak, mint azok az emberek, akik körülülik az asztalt.”
Az írónő nyitott szemmel és nyitott szívvel járja Olaszországot Velencétől Rómáig, elvarázsolva az ízek, zamatok és illatok tobzódásától. És az olvasót is elvarázsolja!
Megismeri és megszereti Umbria paraszti életformát élő lakóit pásztorostól, városi kereskedőstől, márkistól-hercegestől együtt.
Mindjárt az elején belecsöppenünk egy falusi ünnepség (festa) forgatagába és megismerjük a négy legfontosabb Umbria-i igazságot, így, ebben a sorrendben: - a polentát (puliszkát) mindig egy irányba kell keverni, - a helyesen leélt élet visszafelé pereg, - a falvak védőszentjeivel épp oly természetességgel élnek együtt, mint egymással, és – emlékezzünk, milyen kicsinyek vagyunk a világmindenségben.
Az ünnep fénypontja a tombola. Minden jelenlevő hozzáad valamit, és egy tele talicskányi finomság gyűlik össze. Tombolajegyet kivétel nélkül mindenki vásárol, s a pénz az ünnepség szervezői,-rendezői kapják, ebből fedezik a kiadásokat. A püspök kihirdeti a nyertest: egy tízéves fiúcska nevét. Első zavara után édesanyja segítségével körbejár az ajándékokkal és kiosztja azt az ünneplők között. Meglepő gesztus!
Marlena de Blasi fölfedezi azt a másik Itáliát, amit a turisták nem ismernek, nem látnak. Az útikönyvet, vagy Times magazin-t böngésző - legtöbbször amerikai - turista arról panaszkodik, hogy a kereskedőket kivéve mindenki elutasítóan viselkedik, és a templom falához támaszkodva a legújabb sporthírekkel szórakoztatják társaikat. „Annyi templomot láttam már, ezt most kihagyom!” - nyafogják.
Mialatt a pecsenyék és gyümölcsök, cipók és édességek között bolyong, és sorra nyitogat boros flaskákat, megismertet Közép-Itália különleges ízvilágával. A vacsorák és lakomák iránti lelkesedése, hogy minden újat megkóstol és maga is megpróbálja elkészíteni, az olvasót is magával ragadja.
A szakács szemével látva a világot kijelenti, hogy semmi sem olyan fontos, mint a létfenntartás, mint az étkezés, mert az élet egymillió lírával többel, vagy kevesebbel is megy tovább, de az ebéd az ebéd!
Otthon érzi magát ebben a számára különben idegen környezetben, pedig messziről, a tengeren túlról, Dél-Dakotából érkezett, és eldöntötte, hogy Olaszországban telepszik le. Otthon érzi magát, idézem a szavait: „Tudom, hogy ha otthon érzem magam a világban, az tesz gazdaggá”.
A történelmi időkbe is kiruccan egy-egy templom, vagy romos palazzo kapcsán. Akár az etruszkokig is. Megejtő a könnyekről szóló monda: azt tartották az etruszkok, hogy a könnyek a lélekből fakadnak, és ha sírtak egy külön erre a célra készített edénybe fogták fel a könnyeket. Ne vesszen kárba, mert akkor, aki sír a lelkéből veszít. Az így felfogott könnyet rózsaszirommal illatosították és ezzel az illatszerfélével kenték meg szeretteiket. Így változott a lelkük szeretetté.
És mind ezek mellett hiteles szakácsnő, aki hajszolja a kibontakozás lehetőségeit, könyvet ír, recepteket szerkeszt magazinok számára, és hitelességét azzal bizonyítja, hogy minden általa közölt receptet konyhájában kipróbál, vendégeinek felszolgál, és dicséretüknek, véleményüknek őszintén örül.
Mikor vacsorát ad amerikai barátainak, arra Umbria-i barátait is meghívja, hogy együtt élvezzék a felszolgált fogásokat és egymás társaságát. „...besereglettek, elárasztották a termet azzal az allegriával, életörömmel, amely után sóvárogtam”.

2, Újra Velencében

Itt vagyok újra Velencében. Orromat megcsapja a csatornák édeskés-rothadás szaga. A vaporetto vidáman hasítja a vizet, s a hulladék kitér előtte. Mozgalmas vízi út a Canal Grande – nyüzsögnek rajta a vízi alkalmatosságok, s a cölöphöz kikötött gondolák lágyan ringanak a lusta hullámokon. A Santa Lucia -tól indulok és a Lido -ig vitetem magam, útközben megcsodálok minden palotát, minden málladozó vakolatot és sajog a szívem.
A Rialtónál mégis érdemes kiszállnom. Mindenkinek elmondják, hogy ezen a szigeten alakult ki az első lakott település, lakói egyszerű halászok voltak, akik elkezdtek a közeli partok lakosaival kereskedni.
Elvegyülök a piac forgatagában távol a turisták tömegeitől. Itt a káposzta és articsóka hegyek között csak helybeliek válogatnak a bőséges felhozatalban. Beosonok a csendes sikátorokba is, a keskeny csatornák partjára, ahol egymás mellett nem férne el két csónak, de a kanyarban ki van téve a tábla, hogy tilos az előzés.
Leülök egy pasticceria előtt a napernyő árnyéka alá, és néhány fenséges süteményt - legyen az cornetto, vagy más - elfogyasztok, de máris látom, amint integet felém egy pompás kis trattoria, most azonban ellenállok a hívogató illatoknak. Még rengeteg csavarogni valóm van. Ciceroném a látnivalókat kínálja, és ígéri, különb kulináris élvezetekkel szolgál, mint az elsőre megpillantott trattoria menüje.
Elárulom, ki ez a bizonyos cicerone, idegenvezető. Ő nem más, mint Marlena de Blasi. Ugye, így már érthető a lelkesedésem?
Azt is elárulhatom, hogy ez a velencei látogatás csupán könyve lapjain valósul meg, melynek címe: „Ezer nap Velencében” – A Thousand Days in Venice.
Miközben együtt bolyongunk Szent Márk városában, izgalmas ebédek és vacsorák, vagy csak egyszerű kis antipasto bemutatásával örvendezteti meg nem csak ízlelőbimbóinkat, hanem szívünket is. Útközben meg-megállunk egy pohárka jóféle prosecco, vagy amarone elfogyasztásra, elszopogatására.
Megtanuljuk tőle, hogy a nap egyik ünnepe az étkezés, aminek meg kell adni a módját. Be is térünk a Santa Maria Formosa egyik jó hírű vendéglőjébe. Itt nyugodtan meg lehet bámulni a bárpult régi deszkatáblájára könyökölve a sürgő-forgó csapost. Étvágygerjesztőnek ovális, fehér tálkában mindjárt elénk varázsol tőkehal-krémet, bébi articsókát, szardíniát savanyú lében, hagymás fehér babot. Ezeket az ősi, pikáns, érzéki ételeket. Ez így az igazi Velence, a hercegnő – villahegyre szúrva.
Most pedig hívassuk meg magunkat egy hétköznapi vacsorára.
Átadom a szót Marlena de Blasi asszonynak:
„Hatalmas cukkini virágokat sütök ki sörtésztában, borjúszegyet töltök meg pisztáciával, húsos pancettával, parmezánnal és zsályával. A felgöngyölt és körülkötözött borjút fehérboros vajon megdinsztelem, majd a saját levében hagyom kihűlni. Bevezetésül lesz még rostonsült paradicsomból készült, jégbehűtött leves, a tetején díszítésként egy pár ánizzsal grillezett garnéla. Desszertnek pedig folyósra érett taleggio, az egyik kedvenc sajtom, meg fehér füge.”
Jó étvágyat, és fogyasszuk komótosan!
Jöhet utána egy kehely gelato di gianduia (mogyoró fagylalt)?
És mindent betetőz egy beteljesült szép szerelem!
Az esküvőn még a pap is meghatódott: „Una storia di vero amore” – mondta könnyes szemmel, mikor az ifjú párt bemutatta a gyülekezetnek. Egy igazi szerelmi történet. Közben az orgonista az „Ave Maria”-t játssza.
Ezek után már csak az maradt hátra, hogy kipróbáljuk a kötet végén található recepteket, például a „bundázott cukkini virágot”.

3, Kóstolgatom az ízeket

Kóstolgatom az ízeket, a hangulatokat, a poros nyári hőséget és a csípős decembereket. Bevallom becsületesen, hogy irigylem azokat, akik részesei a csend és a nyugalom áldásának. Még az olajbogyó szüretelőket is, pedig kezük a jeges szélben ráfagy az ágakra.
Irigylem azokat, akiknek egyik lakomától a másik lakmározásig terjed a figyelme, és nem azért esznek, hogy táplálkozzanak, hanem mert örömet szerez nekik az étkezés. A közös étkezés.
Azokat is irigylem, akiknek sikerült megszökni a civilizáció áldásai elől. A tömegközlekedés és mobiltelefon áldásai elől.
És azokat főleg, akik nem csak a szavak jelentését, hanem azok értelmét is ismerik.
Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, mikor becsuktam a könyvet. Marlena de Blasi könyvét az „Ezer nap Toszkánában” (A Thausand Days in Tuscany) címűt.
A kötetben a szavak és tettek közötti űrt ínycsiklandozó illatok, hagyományos falusi ételek, vagy éppen rafinált fogások töltik ki – bőven öntözve extra szűz olíva olajjal és az elmaradhatatlan helyi borokkal, vagy éppen grappával. Mindezt pedig Toszkána dombjai közt, ahol még élnek a pogány rituálék. Ilyen a szüret idején megejtett keresztelő:
„… rózsaszín pólós, szőke fiatalember icipici babát tart a kezében, - meséli a szerző - a kisfiát, aki alig látszik ki egy fehér takaró puha redői közül. Alacsony asztalon fadézsa áll ugyancsak fehér lepellel leborítva. A látvány lenyűgöző, akár a jázminillatú éj. Egy nő lép elő, megigazítja az édesapa karját, hogy jobban alátámassza a csecsemő fejét; egy másik – bizonyára a baba édesanyja – egyszerre nyugtalanul és örömteli izgalommal tapasztja az arcához a kezét. Meghökkent lélegzetvétel. Pisszegés. Az apa hálaimát mond a szüretért, a borból fakadó erőért és egészségért, földijei szeretetéért és barátságáért, valamint ennek a gyönyörű kisfiúnak a megszületéséért, akinek neve Filippone, vagyis Nagy Fülöp - az apa alámeríti Nagy Fülöpöt, e földhöz kötött törzs most született sarját a most született borral teli dézsába. A fürdetés egy szempillantásig tart, az apa a feje fölé emeli békés, mezítelen, szőlőlevében fürösztött, hatnapos gyermekét, és a tömeg hangosan élteti:
-Evviva Filippone, evviva Filippone!”
Nem kell azonban megijedni, nem marad pogány Filippone. A következő vasárnap a szülei elviszik a templomba és a pap a szent keresztség által megszabadítja az eredendő bűntől. Így aztán több oldalról is felvértezve indulhat neki az életnek (!)
Az ezer nap története végeredményben nem szól semmilyen különös, idegborzongató kalandról, izgalmas eseményről, csupán az életről. Az életről a keresztelőtől a temetésig. Örömökről és bánatokról. Mindennapi apró örömökről – szarvasgombaszedésről, gesztenyeszüretről, későesti lábfürdőről a hőforrásnál. Eltemetett bánatokról, régvolt és mai emberi tragédiákról, melyek a bizalom légkörében jönnek elő az esti tűz körül beszélgetve egy pohár prosecco (habzó bor) mellett.
Na, és szól a finom falatokról!
Jó volt barangolni a szerzővel a szinte érintetlen vidéki élet kanyargós útjain, megismerni a herceget, aki nincstelen földmunkások büszke ivadéka, együtt vacsorázni a kocsmába este összegyülekező falusiakkal, és nagyokat beszélgetni szerelemről, születésről, halálról és megtárgyalni a bundázott cukkinivirág (Fiori di zucca fritti) készítésének csínját-bínját.
Egy régi mondás betűi táncolnak behunyt szemem előtt, ahogy leteszem a könyvet és lámpát oltok: „Parva domus magna pax”, azaz szegény házban nagy a béke.
Szívembe is béke költözött…

*
Amarone – tipikus olasz vörös aszúbor
Antipasto - előétel
Cornetto – kifli
gelato di gianduia –mogyorós csokoládéfagylalt
Pancetta – hasa szalonna
Pasticceria - cukrászda
Prosecco –venetói aromás, pezsgő fehérbor
Trattoria –vendégfogadó

Virginia Woolf rejtett javaslata

Virginia Woolf rejtett javaslata
Reflexiók az RS9 Színház bemutatója nyomán

A XX. század első felének két másik meghatározó negativistájával, antipátosz-teremtőjével – Joyce-szal és Kafkával – ellentétben Virginia Woolf negativizmusa nem abszolút (nem eredendő és fellebbezhetetlen), hanem csak relatíve univerzális, rámutat valamire, amennyire a dekadencia bármiféle rámutatást megenged, a Requiem szövegében és a Szixtuszi kápolnában megidézett Szibillaként, vagy boldogtalan Cassandraként – arra, hogy az emberiség a historicizmus és a heroizmus, valamint a hierarchizmus kultiválása révén pusztulásába rohan. És mivel neki is csak kultusz jutott osztályrészül, ahelyett, hogy figyelmeztek volna szavára, véget vetett életének – nem a fiatalság drámai hirtelenségével, mint halvány és bizonytalan emlékeim szerint Hollywood képzelteti, hiszen ekkor már 59 éves volt, de a mesélésre rendelt öregkort nem megvárva, a minden mesét már előre – és utólagosan is – hazugsággá minősítő pusztulás, az újabb világháború kilátástalanságában – rácáfolva a kortárs mesélő – de egyben gondolkodó – Thomas Mann szavára, hogy regényírónak magas életkort kell megélnie, ahogyan a regényhez is nagy lélegzet kell. Vagy mégsem – hiszen ő tán mesélő, de nem regélő (regénylő) elbeszélő (ahogy Joyce sem az, akivel egy évben született és egy évben halt meg), sőt talán nem is elbeszélő, mert ez a minőség megint csak a korra árnyékot vető mintázat ellenére (Németországban élete végkifejletekor javában vicsorított a harmadiknak nevezett) valamilyen valahanyadik nagyszabású historicista birodalom hivatalosává vagy (Angliában éppen VI. György, Victoriához és a majdani Erzsébethez képest, rövidéletű, de sárkányölésre predesztinált napján) metaforikusan e királyság-és-nagy-ember-orientáltságú rangkórság valamely uralkodójává (I. Virginiává – miként a történelemben is volt egy szűz epithetonú királynő, aki szintén első volt, csak Erzsébet) emelné-katalogizálná, miután nagyapja, Thackeray, az utódlási ingert mint olyat alighanem felfedeztette és nimbuszával mindjárt le is csillapíthatta benne, nagy-íróságának kidomborodásával fokozva a homorúság iránti hajlamot.
– Ne erőlködjön, Mr. Litván – hallom Virginiát szólni hozzám. (Miért is ne szólíthatnám őt nemes egyszerűséggel keresztnevén Virginiának(1), ahogy sok nő József Attilát egyszerűen Attilának hívja, amit ő akár bátorításnak is vehetne, ha élne.) Tehát, tegyük fel, rám szól Virginia (ha egyáltalán szóba áll velem), hogy „ne erőlködjön, Mr. Litván – nem vagyok én a maga esete (ahogy maga sem az enyém), és nézzen magába: nem arról van itt szó, hogy a macsóságát akarja azzal kompenzálni, hogy engem sztárol? Nem a nőknél akar most ezzel jó pontot szerezni?” 

Rosszulesik e vesébelátó gyanakvás, de tudomásul veszem, hiszen mindmáig kerültem őt, mint aki fél a farkastól, vagy unalmasnak elkönyvelvén nem is tekinti farkasnak Virginia Woolfot, pedig valóban nem az, hanem emberszemmel nézve szelidebb természet, vizek fölött sikló halevő sirály, tengeri farkas – akiről a vérmes Falstaffnak (valamely énemnek) lesújtó véleménye lenne, mert hal- és nem húsevő –, istenküldöttként a zárt, halkröptű Hermész alakváltozata-megszemélyesülése vagy társa: Hermészhez tartozó jósnő méhecske(2) alakjában. Ellenpontja a háborús Árésznek. Miközben a fronton egymást pusztítják a nagy szavak áldozatai, vagy a kiszolgáltatott civil lakosságot gyilkolják, ő, aki vidéki odú messzeségéből szemlélhetné ezt, mézet gyűjtögetve regényeihez, saját élete ellen fordulva vízbe öli magát, mert zümmögését nem hallgatta meg senki, neki viszont a civilizáció szilaj hangjait, mindent, ami elviselhetetlen, hallania kell.
Szóval mi is az ő rejtett javaslata?
Hogy elég volt a nagy szavakból és a nagy tettekből, hogy minden apróságra, minden rezdülésre figyelni kell, és hogy a csekélynek látszó dolgokban van a kiteljesedés.
Én ezzel egyetértek és javaslatát, mely éppoly hangsúlytalan, mint azok a dolgok, melyekre vonatkozik, igyekszem a magam szűk, tehát kiteljesedésre alkalmas köreiben, valóra váltani.
Fenti eszmefuttatásra az RS9 Színház bemutatója késztetett, mely Virginia Woolf utolsó, Felvonások közben című regényét dolgozza fel Lábán Katalin rendezésében. Hozzáteszem, igen élvezetesen – remélve, hogy nem tekintetik ez újabb jópontszerzési próbálkozásnak.
Ez az utolsó regény a nagy szavak és tettek világát hozza le a nagy porondról a vidék porába és intimitásába, egy úri birtokon megrendezett színjáték formájában. Ez indokolja szememben a mostani színrevitelt is. Regényt színpadra állítani ugyanis divatos, de többnyire olyan vállalkozás, mely az olvasás hiányra appellálva az emberi gyengeséget szolgálja ki, ahhoz hasonló szolgáltatást nyújtva, amikor egy régiveretű szöveget a gyengébbek, vagyis a mai (nem-)olvasó kedvéért és szintjére mai nyelvre átírnak, lebutítanak. Holott a ma emberét kell felemelni, nem az értéket hozzálaposítani.
De itt nem erről van szó, hanem az Anglia történelmét felelevenítő regénybeli előadásnak – mely a testvérgyilkos civilizáció részint parodisztikus egérfogó jelenete – a regénykörnyezetbe ágyazott „újra”-rendezéséről, megvalósításáról.
Litván Péter

 

Lábjegyzetek:

(1) téves analógiából eredően (miszerint a szűz jelentésű virgin, ejstd vődzsin-től hasonlóan különböznie kellene, mint a nation, ejtsd néjsön-től a national, ejtsd nesnöl-nek), de tudatosan magyar, tehát szeretetteljes hangsúllyal ráadásul ’Virdzsiniának, és nem úgy, ahogy helyes, de távoli: Vö’dzsíniának.

(2) „Nur die Gabe der höheren Weissagung durfte Apollon dem Bruder nicht überlassen, war doch ihm allein das Wissen um die Ratschlüsse des Zeus anvertraut. Aber das Wahrsagen drei umherschwärmender Jungfrauen – drei schwesterlicher Bienen am Parnaß – gab er in den Besitz des Hermes.” („Csupán a magasabb jövendölés adományát nem engedhette át Apollón öccsének, mivel egyedül őt illette meg Zeusz határozatainak ismerete. De három a Parnasszustkörberajzó szűz jóslását – három méhecske-nővérét – Hermész birtokába adta“). Karl Kerényi: Die Mythologie der Griechen. dtv. 1992. 136.

Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek

Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek

Jussi Valtonen regénye a 2014-es év Finlandia-díjának nyertese. Finnországban ez az évtized legnagyobb könyvsikere.
"Valtonen szédítő tempóban ábrázolja a mai világ jelenségeit. Elbeszélésmódja lenyűgöző, egy pillanatra sem ereszti el az olvasót." E mondatokat Anne Brunila professzor, a Finlandia-díj kurátora írta a könyvről.
A CSER könyvkiadó idén áprilisban, a 2017-ben függetlenségének 100. évfordulóját ünneplő Finnország előtt tiszteleg a mű magyarországi kiadásával.

A Nem tudják, mit cselekszenek sokrétegű regény. Részben egy félrecsúszott párkapcsolat története. Egy finn lányé és egy amerikai fiúé, akik Finnországban vágnak bele a reményteli közös életbe.
Joe és Alina jellemének, habitusának bemutatása (mindig az egyik szereplő szemszögéből nézve) a két nép jellegzetességeit is felfedi.
Joe "Harvard-szindrómában" szenved, számára a karrier, egy menő amerikai egyetemen professzornak lenni -- ez jelenti az élet csúcsát, sőt egyetlen célját. Kis idő elteltével szerinte "Finnországban élni olyan mint a demencia, .... elhalnak az ember agysejtjei." Véletlen megismerkedésük, a születendő baba, a finnországi posztgraduális képzés óriási hiba forrásává vált számára. Itt nem követelnek semmit, és ő egyre inkább lemarad a versenyben. A finnek nem képesek vitatkozni, nem is akarnak, nem működnek együtt a tudományos cél érdekében, csak úgy "elvannak." Joe-t mindez kulturális sokk-ként éri. Idegen egy nyugodt skandináv országban, ahol viszont nem kell az iskolákat fémdetektorokkal felszerelni. Ez viszont jó.
Alina kedves, visszahúzódó fiatal tudós, neki a mindent jelenti Samuel, közös gyermekük. Neki természetes, hogy otthon marad, neveli a gyermeket, bár állandóan szorong, hogy valamit rosszul csinál. Alinára a következetes finn bizalmatlanság jellemző, olyan nő, aki meg van győződve róla, hogy semmi sem sikerülhet.
Joe viszont mindent bizalommal szemlél, mindig aktív, szervez valamit, harsány és sikerorientált. Számára a finnek " hallgatag manók".
Összefoglalva: Joe kritikus, lobbanékony, Alina bizonytalan, gyámoltalan, aggódó.
Egyértelmű, hogy két ennyire különböző ember kapcsolata halálra van ítélve. S arra már nem marad erejük, hogy azzal is foglalkozzanak, vajon a fiuk képes-e cipelni majd az örökségül rápakolt terheket.

Válásuk után 20 év telik el. Joe már neves kutató-professzor Baltimore-ban, Alina is - úgy tűnik -- megtalálta a helyét. Mindketten új családot alapítottak, két-két új gyermek is születik mindkettejüknél, Samuel féltestvérei.
És most felgyorsulnak az események. A szereplők életének újabb és újabb részletei tárulnak fel előttünk, előre és hátra cikázva az időben, egyre több szeletét ismerve meg a nagy egésznek.
A három főszereplő közül mindig másiknak a bőrébe bújunk bele, és egy ideig mindig az ő szemével látunk mindent. Köszönhetően annak, hogy a szerző nemcsak író, de pszichológus is, zseniális módon képes belelátni akár a női, akár a férfi hősök lelkébe, empátiával, és alkalmanként finom humorral is fűszerezve.

( Megjegyzés. A finn olvasóknak külön élvezetet jelenthetnek azok a részek, ahol egy tengerentúli idegen szemszögéből olvashatnak magukról. A baltimore-i Joe szájába adva gátlástalan kritikaáradatot zúdít a finnek nyakába, felsorakoztatva az összes sztereotípiát, szubjektív és objektív jellegzetességet, ami csak fel szokott merülni egy külföldiben a finnek kapcsán.)

Nagyon nehezen besorolható műfajilag a Nem tudják, mit cselekszenek. A romantikus szerelmi szál mellett izgalmas lélektani olvasmány is. Aztán egyfajta disztópia, sőt a harmadik szál bekapcsolódásával már thriller is.

Nézzük egyesével. A Joe új amerikai életét bemutató regényfonál szinte utópisztikus társadalomkritika, már-már a sci-fire emlékeztető elemekkel. Ilyen elem a következő: a gyógyszeripar olyan technológiát fejleszt ki, amellyel közvetlenül az agyban filmezhetünk, hallgathatunk zenét, és mindezt már iskolás korban megkaphatják a gyerekek. Szülő és gyermeke (Joe és Rebecca) végérvényesen eltávolodik egymástól, és ennek az eltávolodásnak az ábrázolása a történet legerősebb motívuma – túl még a sci-fi és a társadalmi változások ábrázolásán is.
A képernyő nélkül, közvetlenül az agytekervényekre kapcsolt rengeteg információ célja persze az üzlet, a fiatal célközönség elérése. A kiválasztott reklámarc ajándékokért cserébe mindenhol a cég termékeit viseli, facebook-os megszólalásaiban őket emlegeti. Joe úgy érzi, lánya hirdetési felületként eladta egész életét -- a digitálisat és a valódit is. De nagyon nehéz ám egy öntudatos 15 évessel szemben harcolni!
Joe-t aggasztja ez a manipuláció, mely gyermekeit is eléri, de méginkább a fenyegetések, melyek először munkahelyén, majd otthon is érik állatkísérletei miatt. A kísérletek pedig sikeresek, a céljuk gyermekek megvakulásának megelőzése.
A regény harmadik főhőse Samuel, Joe és Alina közös gyermeke, akit anyja egy éves korától egyedül nevel. Apjától való elszakadása komoly lelki traumát okoz, különösen azért, mert Alina interpretációjában kényszerül megismerni külföldi apját. Samuel különleges gyermek, okossága kezdetben még bajt is okoz az iskolában, mert kérdéseire a tanárok sem tudják a választ, provokációnak könyvelik el viselkedését. Egy iskolai feladatát "túl komolyan veszi", apjától is segítséget kér, s így Nobel-díjas tudósok véleményét is közvetíti a dolgozatban. Nem hiszik el, hogy önálló munka az övé, megvádolják. Nem veszik tudomásul, hogy egy zseni ébredezik körükben.
Csalódásai (köztük szerelmi is) miatt lemarad az egyetemi beiratkozásról, teng-leng a világban, majd elhelyezkedik egy cégnél, mely -- mint később rádöbben -- számára elfogadhatatlan állatkísérleteket folytat. Kilép munkahelyéről és harcot indít ellenük. Bírósági ügyei lesznek, később Amerikába utazik társaival.
Itt összekapcsolódik a Joe és Samuel szál.

Samuel egy ügyetlen lépésével apjára irányítja vad környezetvédők figyelmét, s szándéka ellenére apja családja kerül veszélybe ( verbális fenyegetések, számítógépek szétverése, betörés, csomagbomba a lányoknak címezve stb.)
Testőröket fogadnak, s egy végzetes félreértés miatt az apját végre személyesen is meglátogató Samuelt lelövik. Akkor, mikor apa és fiú végre megértik egymást, közel kerülnek egymáshoz. Tragédiával végződik a történet.

A könyv egyszerre képes megszólítani kamaszokat, huszonéveseket, középkorúakat, tudósokat és a zöldebb jövőért harcoló fiatalokat.
Nincs benne kirekesztés, igazságosztás. A szereplők egyszerűen másképp látják a dolgokat. Úgy, mintha más dimenzióban élnének. És ebből fakad tragédiájuk.

Valtonen nemcsak hitelesen szólal meg a különböző nemű, korú és nemzetiségű hősök nyelvén, de még a különböző stílusokat is mesterien ötvözi.

A fordító Patat Bence. Jegyezzük meg jól ezt a nevet. Fordítása mestermunka: gördülékeny, remekül visszaadja a fiatalok szlengjét, a tudósok kimunkált nyelvezetét, minden közegben természetesen érzi magát, és ezt képes átadni az olvasóknak.
CSER Kiadó, Budapest, 2017. A könyv fordítását a FILI (Finnish Literature Exchange) támogatta.

Földényi F. László és Klimó Károly disputája

Földényi F. László és Klimó Károly disputája

 

Az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány időről időre izgalmas beszélgetéseket szervez a Petőfi Irodalmi Múzeumban, melyet a facebookon élőben is követni lehet. Én mindig megnézem-meghallgatom ezeket a beszélgetéseket. A legutóbbi eseményről számolok be most.

2017. február 28.
Földényi F. László és Klimó Károly disputája.

Nagy élmény volt a mai PIM-beli beszélgetés számomra. Most valóban beszélgettek a résztvevők, Földényi F. László író és Klimó Károly képzőművész. A múlt alkalommal csak egymás mellett hangoztak el monológok, ezért unalmas volt, csalódást keltett bennem.
Most azonban tökéletesen ráhangolódtak egymás gondolataira a művészek, szinte folytatták a másikuk mondatát. Nem csoda, hisz -- mint megtudtuk -- 1985-ben ismerkedtek meg, régi barátok. Mindketten részt vettek az akkori értelmiségi fiatalok "laza társulásában", az első engedélyezett irodalmi kör vitáiban.
Meghívtak persze "nagy öregeket" is, Nemes Nagy, Ottlik, Mándy, Lengyel Balázs neve hangzott el. (Ők végül is valamennyien 'Újholdasok' voltak.) Az írók mellett néhány képzőművész is megjelent, így a nagyon nagy olvasottsággal rendelkező Klimó Károly is. Ott voltak az esztéták: Balassa Péter, György Péter is. Velük sokszor beszélgetett Klimó az irodalomról, művészetről, a könyvekről. A Thibault családot (Martin du Gard) említette fiatal kora meghatározó olvasmányélményeként. Klimó képei is gyakran irodalmi ihletésűek.
A beszélgetőtársak fő témája az irodalom, az irodalomról vallott gondolkodás mai helyzete volt.
Földényi szerint régen a "vertikális gondolkodás" volt a jellemző, a nagyság, szépség tisztelete. Ma a civilizáció ellene van ennek. Az "ipar" igyekszik bedarálni az irodalmat, művészeteket. Szó esett még az ázsiai (meditatív) és az európai (átalakítani akaró, aktív) művészet közötti különbségről.
Mindkettejük szerint a felgyorsult tempó s a "túltermelési válság" szerencsétlen körülményt jelentenek a művészetek számára. Beszéltek arról, hogy manapság sokszor nem akarunk bizonyos kérdésekkel szembenézni, és elfelejtjük hagyományainkat. Fontos téma volt a transzcendencia, s a vallásosság kérdése is. Klimó azt vallja, a művészet nem tükrözés, ahogy a marxisták vallották (én úgy emlékszem, a "tükrözés-elmélet" Stendhal nevéhez fűződik). A beszélgetés moderátora (Galambos Ádám) a tőle már megszokott módon nagyon intelligensen, érdekesen vezette a beszélgetést. Köszönjük neki, és a PIM-nek is ezt a szép estét.

LARS SAABYE CHRISTENSEN - A FÉLTESTVÉR

LARS SAABYE CHRISTENSEN - A FÉLTESTVÉR

Szeretem a skandináv irodalmat, a skandináv filmeket.
Most fejeztem be Christensen norvég író regényét.
Christensen egyedülálló jelenség a norvég irodalomban mind népszerűségét, mind írói kvalitásait tekintve. Már első regényét, a Beatlest az elmúlt negyedszázad legfontosabb regényének ítélte az egyik legjelentősebb norvég hetilap. A regény a hatvanas években felnőtté váló generáció alapélményeiről beszél. Ez a generáció a szerző saját nemzedéke. (L.S.C. 1953-ban született.)
A nemzetközi áttörést A féltestvér (2001) hozta meg számára, amelyből több mint háromszázezer példány kelt el Norvégiában, s elnyerte az év legjobb skandináv regényének járó kitüntetést, az Északi Tanács Irodalmi Díját is.
Két kritikából idézek.
"Akárcsak Nádas Péter Emlékiratok könyve vagy Esterházy Péter Harmonia Caelestise, A féltestvér is rendkívül kimunkált, csodálatosan gazdag regény, amely mélyen gyökerezik az európai történelemben, ugyanakkor át- meg átszövik a mai félelmeink." (Publishers Weekly)
"A féltestvér lenyűgöző, nagyratörő, jelentős regény .... a történet és a benne foglalt életek olyan lassan bomlanak ki, mint egy virág szirma, ha napfény éri, s a hatás nem kevésbé meglepő és lenyűgöző." (Complete Review)
A féltestvér nagyszabású családtörténet, mely a klasszikus realista regényeket idézi. Ugyanakkor extravagáns nagyregény. Narrátora a forgatókönyvíró Barnum. Az ő eleven elbeszéléséből és a tünékeny világot mesterien és nagy fantáziával megragadó prózájából bontakozik ki egy oslói család majd fél évszázadnyi története.
A család életét átszövik a titkok, a kimondatlan, elhallgatott dolgok.
Kezdetben nekem nehéz olvasmány is volt a regény, napokra félre kellett tennem a leírt borzalmak hatása miatt.
Ahogy lassan és véletlenszerűen kibontakozik az egyes szereplők közötti kapcsolat, engem Nádas Párhuzamos történetek c. regényére emlékeztetett. Ott is kezdetben külön szálon folynak az események, aztán rádöbbenünk az összefüggésekre.
Meg kell említenem Patat Bence nagyszerű fordítását, aki a szöveg alapos értelmezője egyszersmind.
Minden irodalomkedvelőnek ajánlom e regényt, mely komplex, tragédiát és komédiát bravúrral egyesítő szövege az emberi érzelmek és viszonyok teljes skáláját tárja fel.