Paavo Matsin: Gogoldiszkó

PAAVO MATSIN: GOGOLDISZKÓ

recenzió

Azzal kell kezdenem, hogy mi, magyarok büszkék vagyunk. Elsősorban nemzeti múltunkra,
nagyjainkra. És vérig leszünk sértve, ha egy idegen nemzetbeli nem tud azokról a jeles magyarokról,
akikről sok esetben még mi sem tudunk túl sokat. De kérdem én, viszonzási alapon szemlélve a fenti
helyzetet: mennyit tudunk – és akarunk tudni – más népekről, kultúrákról, vagy éppen irodalomról?
Még ha egy irodalmár társaságban is felvetem, hogy észt irodalom – megpróbáltam, anyagot gyűjtve
a recenzióhoz –, ki mit tud ekkor mondani?! Nem taglalom az eredményt, vagyis
eredménytelenséget, mert az már egy más cikk témája lehetne. Viszont Paavo Matsinről – legalább –
az internet tud egy-két tényt.
Paavo Matsin 1970-ben született Tallinban, Észtországban, ami akkor még igencsak a Szovjetunió
volt, április 4-én, amely számunkra, magyarok számára – legalábbis egy bizonyos kornál idősebbek
számára – belénk égetett dátum. Az ember persze nem határozhatja meg, hogy hová és mikor
szülessen, viszont hogy jó helyre és korba tette a Teremtő, azt mindenkinek saját magának kell egy
élet küzdelmeivel bebizonyítania.
Paavo Matsin jól kezdte a bizonyítást: ma még csak 49 esztendős, de máris elmondhatja magáról,
hogy nem csak hazájában, hanem az egész világ irodalmában számon tartott író. 2016-ban elnyerte
az Európai Unió irodalmi díját, éppen a Gogoldiszkó című regényéért, amely a harmadik,
nyomtatásban megjelent műve. Erre a tényre, nem tudom, mennyire büszke, de bárki méltán lehetne
az. Paavo Matsin példája az élő példa, hogy kell foglalkozni a kisebb nemzetek irodalmával és
irodalmárjaival, elvégre az egész emberiség számára értékes gondolatokat szövő művek nem csak
nagy világnyelveken születhetnek! Hiszen – nézzük meg a neten – Észtország 2017-es népessége kissé
több, mint egymillió háromszázezer, azaz csak valamivel több, mint amúgy picivé tett országunk
nagyra nőtt fővárosának össznépessége. Tehát: a magyarnál is kisebb nemzet és nyelv egy fia olyan
irodalmi fegyvertényt hajtott végre, amelyről nagyon sok író csak álmodozhat.
A díjat az Európai Unió Kultúra keretprogramja hívta életre. A díjazott kiválasztását és a díjátadó
ünnepséget az Európai Könyvterjesztők Szövetsége, az Európai Írók Kongresszusa és az Európai
Könyvkiadók Szövetsége alkotta konzorcium szervezi minden évben. A díjat az európai kortárs
irodalom kiemelkedő tehetségű alkotói és az irodalom jól ismert európai személyiségei kaphatják
meg. Tehát: egy nagyon jó jelenbeli írói karrier és a jövőbeli halhatatlanság a díjjal járó elismerés, és
nem az 5000 euró. (Amely egy magyar fül számára soknak hangzik, de Nyugat-Európában költekezve
nem olyan sok.)
Ráadásul a szerzőnek nem ez az első irodalmi díja, hiszen úgynevezett „kísérleti avantgárd”
költeményeiért, majd „feszült és naturalista prózájáért” (forrás: European Union Prize for Literature,
http://www.euprizeliterature.eu/author/2016/paavo-matsin ) 2011-től kezdve szinte minden évben
díjat, vagy díjakat kap. Ez a hazájabeli és nemzetközi értékelés meg ne gondoljuk, hogy véletlen!
Ahogyan a fenti forrás mondja: „A történelem, a fikció, a tény és a fantázia, az alkímia és az ezoterika
lazán összekeverése az ironikus, de meleg humorral, a szavak éles, tömör és pontos felhasználásával”
jellemzi őt.
A nem szokványos írásmódú és érdeklődésű férfiú a Tallini Egyetemen szerzett diplomát, méghozzá
teológiából, viszont a fő érdeklődési területe az alkímia lett, amely a diplomamunkája témája is. Az
észt író, tanár, előadóművész és irodalomkritikus jelenleg Viljandiban él, művészetet és filozófiát
tanít egy gimnáziumban. Ha tudnék észtül, vagy Matsin magyarul, szívesen beülnék hallgatózni egy
órájára! Mivel ezt nehezen tudom akár én vagy bárki más megtenni, sokkalta egyszerűbb európai
díjnyertes könyvét kézbe venni, amely a Gondolat Kiadó gondozásában 2018-ban magyar nyelven is
megjelent.
A regény – mint gondolat – ruhája a borító. A Gogoldiszkó esetében egyszerű zöldre hangolt, mégis
érdekes, mert egy keszekusza (talán közép-európai?) város képe, egy régi, titkokat lehelő belváros
képe rajta, ahol összehajolni látszanak az öreg házak. Jó a címlap és a címlap betűi, belelapozásra
csábítanak. Kis pajzánsággal élve: ha a borító a ruha, ez a ruha alája kukkantásra késztet.

Csak – sajnos – a figyelmes, vagy túl figyelmes olvasó számára nagy kérdés, hogy a kiadó miért egy
ingyenes képoldalról vett le borítóképet? (Valaki megkérdezhetné tőlük: borítóképeket, sőt
borítóterveket 30-50 ezer forintért csinálnak, ez egy, a siker minden eszközével felszerelt könyv
költségvetésében akkora nagy tétel lenne egy igényes kiadó számára?) A kiadót viszont másban
dicséret illeti: igényes a papír, s a betűtípus a szedéstükörrel együtt.
Meg a fordítás! Amely érthetővé és befogadhatóvá (mondhatni enyémmé) teszi a más nyelven
megfogalmazott gondolatot. Lengyel Tóth Krisztina műve – mert a fordító is alkot! – gördülékeny,
könnyen befogadható, a magyar nyelvi, sőt az észt nyelvi humorral is átszőtt. Hiszen a fordító nem
csak magyartanár, aki négy éven át dolgozott magyar nyelvi lektorként a Tartui Egyetemen, hanem
jelenleg ott tanít, közben pedig „lelkes esztofilként”, ahogyan önmagáról írja, észt nyelvből magyarra
fordít, olyan sikerrel, hogy több észt díjjal is kitüntették, és 2017-től az Észt Írószövetség tagja lett.
Munkáján látszik mind a kettő nyelv és kultúra szeretete. Az észté és a magyaré. Ráadásnak a könyv
végére egy fordítói utószót illeszt, nem szokványos módon, a fordítás megmagyarázására, valamint a
sajátos észt kultúra és kultúrnyelv, továbbá szleng megértetésére. Még egy kis szószedetet is
odatesz, magyarázva az észt mindennapokban meggyökeresedő kifejezéseket, néha egészen
oroszosakat…
A Gogoldiszkó (eredeti cím: Gogoli disko) talán egyszerre tisztelgés a nagy orosz író előtt, az észt és
kelet-európai kultúrát át-átszövő orosz kultúra előtt, amely a címben nemhiába szerepel a nyugati
kultúrát hozó diszkóval együtt. A Kelet és Nyugat határmezsgyéjén leledző, saját létében és léte
fontosságában csak halványan reménykedő, jellegzetes – jellegzetesen észt és magyar – történet ez a
könyv.
A mű főhőse, vagy éppen az olvasóval együttes szemlélője egy Konsztantyin Opiatovics nevezetű
férfiú, aki nem „kisebb személy”, mint a regénybeli városka zsebtolvaj-szaktekintélye. Napi rutinját a
régi zsidó temetőben kezdi, annak okán, hogy „a zsidók makacsságukról és hagyománytiszteletükről
híresek”, a zsebes meg szertartásos babonasággal ragaszkodik a megszokásaihoz. A villamoson, ahol
a zsebes „napi rutinját” szokta tölteni, egy újabb delikvensre lesz figyelmes, egy „szellemfácánra”.
Amikor a béléses bundája zsebébe is belekotorhat, meglepődik: a gazdag bunda zsebében homok
rejtezik! A zsebes, aki pedig a megszokások embere, ezért mégsem rabolja ki az idegent, hanem
fölkarolja és elviszi a barátai közé. Hogy hová? Egy antikváriumba! Hogy ebből is lássuk, Konsztantyin
Opiatovics nem egy átlagos zsebes. Ahogyan a barátai sem átlagosak, meg ez az egész keserédes, sok
ponton felismerhetően a magyar félmúlttal meg a jelennel egyező regény sem átlagos. Benne egy
valós múlt-jelen, a szovjet időszak, a jelenbeli kapitalista időszak, továbbá egy mesés múlt-jelen, és a
fikciós regénybeli jelen, amelyben a cári Oroszország feléled, többek között csak azért, hogy
visszahódítsa a balti államokat. Meg Lengyelországot, plusz még a fél világot hozzá, talán. De az ó-
roszok – elnézést a szójátékért! – nem egyszerűen új-rosszok, hanem mások. Felismerhetők, mégis
mások. Hadizsákmány a villamos, amelyen a főhős zsebtolvajkodik, vagy éppen elmélkedik. S nézi a
világot, amely változik. A villamost Krakkóból vagy Varsóból hozták az oroszok, s a moszkvai
metrószakemberek állították sínre, meg be, s az alagútba, amelybe azért bemegy, ha
hullámvasutasan, de be a szerelvény. A cári, kétfejű sas csőrében érkezett szerelvényt meg nagyon
hamar megszokták a kisvároskában mint a mindennapok mindig létező részét, különösen a
nyugdíjasok, akik összecsapták a kezeiket, hogy ingyen használhatják a villamost. Matsin szinte
minden egyes lapra jutón figyelmeztet: önmagunkra, és hogy mennyire könnyen be vagyunk képesek
csapni magunk. Egyszerűen érdekből vagy kényelemből.
A kisregény – mindösszesen 156 oldalnyi – lapjain a dimbes-dombos hajdani észt kisváros éli életét,
mindenki a maga rutinján, és közben észre sem akarja a többség venni, hogy a régi-új hatalom az
észtek többségét – vagy talán majd egészét – deportálja egy rejtélyes metróállomásra, ahonnan nincs
visszatérés.
Paavo Matsin – magyar párhuzammal élve – a rejtői humor és rejtői karakterek mellett, meg
filozófiai kis kitérői mellett kemény vádat vág a szemünkbe. Az önfeladás nagyon könnyen
teljesíthető vádját. Mert hát olyan könnyű és egyszerű, bármi is jöjjön, semmit nem tenni…
Aki szórakozni akar, nevetni, az vegye kézbe és olvassa is végig a Gogoldiszkót. Ahol: „A kupleráj szent
dolog, de ha a kuplerájt szentelik, na, akkor aztán tényleg kupleráj van!”

Aki az észt irodalmat kívánja megismerni, s általa azt, ami foglalkoztatja az észt embereket – is –, az
ezért olvassa a könyvet.
Aki viszont a Gogoldiszkó néha kissé túl zavaros, álomszerű képeit tovább akarja álmodni, s aztán
kíván gondolkodni, az ezt tegye.
Ezek számára Paavo Matsin nem hiába született, él, és alkotta meg ezt a könyvet.
A mű magyar nyelven: Paavo Matsin: Gogoldiszkó (Gondolat Kiadó, 2018, Fordította: Lengyel Tóth
Krisztina)

Rejtő - Korcsmáros képregények

Rejtő-Korcsmáros képregények

recenzió

Egy baráti társaságban – elárulhatom, olvasókör az, amely amúgy egy városi pizzériába jár össze, nem
csak pizzára, mellé sörre vagy ásványvízre, hanem jó szóra, értelmes, könyvet szerető szavakra
sokkalta inkább – a minap elmondtam, hogy egy Rejtő-Korcsmáros képregényt olvasok. Hozzátettem,
méghozzá büszkén, hogy nemcsak olvasok, hanem a nevettető és elgondolkodtató képeket is
nézegetem. Velük egy új világba képzelem magam, ki a mindennapok valóságából. Egy olyan világba,
amely egyszerre irodalmi, hiszen a képregényt is olvasni kell, de a képek révén művészi, új világ. És
különösen így van ez a Korcsmáros Pál rajzolta világgal. Hiszen nem csupán illusztrálta a szöveget,
nem pusztán kiegészítette azt, hanem a szöveggel együtt egy egészen új művészeti ágat, a franciák és
amerikaiak szerint a kilencedik művészetet teremtette meg.
Ez a kifejezési forma, a „kilencedik művészet” hazánkban nem kellően becsült. Ugyanis minden
irodalmár barátom, hallva, hogy képregényt olvasok – s ezt még be is vallom, sőt lelkesen beszélek
róla –, nagyot nézett. Aztán pro és kontra, képregény ellen meg mellett egy olyan jó eszmecsere
alakult ki, melyben még a filozófiát is segítségül hívtuk – egy egyetemi filozófiatanár, bár nyugdíjasan,
de tagként közöttünk van –, hogy ennyire élvezetes olvasóköri másfél-két órára még nem
emlékszem. Pedig társaságunk minden hónap első csütörtökén találkozni szokott.
A szerzőkkel egyébként közülünk senkinek sem volt gondja, se Rejtővel, se Korcsmárossal, akiknek
neve összeforrt. Idősebb barátunk a hatvanas-hetvenes évek Rejtő-Korcsmárosait emlegette, nem is
kevés nosztalgiával. „Hogy rácsodálkoztam én azokra, hajaj!” – jelentette, s szeme könnypárás lett.
(Csak persze, ahogy mondta, mindez a kortól.) Én pedig, a mi gyermekkorunkat, a tinikorunkat
jelentő nyolcvanas évek Füles képregény füzeteit emlegettem, benne a legjobb Rejtő-Korcsmáros
művekkel. Amelyek, na most valljuk be, még mindig birtokunkban vannak, s szerető féltéssel óvjuk.
Hivatalosan az utód generációknak, amúgy meg azért, hogy ma is bármikor elővegyük, s elolvassuk
azokat!
„Mert néha jó gyermeknek lenni!” – szögezte le, ex cathedra körvezetőnk, a nyugalmazott magyar
irodalom tanár. Szerinte kissé infantilis műfaj a képregény, és csak arra jó, hogy újból a gyermekkorba
álmodhassuk magunk. Amikor még olyan egyszerű volt számunkra a világ, meg annyi remény volt…
Véleményem szerint a képregény nem csak a gyermeklét felelevenítésére jó, hiszen a
képregényeknek is vannak különféle kategóriái, stílusirányzatai. Persze vannak gyermeteg, a még
olvasni nem tudó, vagy nem szerető gyermekeknek szólók, amelyek tulajdonképpen nem mások,
mint képkockák egymás mellett. A másik véglet pedig Zsámboki papír mozija, amely a 20. század
elején olyan kiadvány volt, amelynek képei egy-egy film kockái vagy rajzban megörökített jelenetei
voltak, s hozzá összekötőszövegek. Abból a képregényből – mert az volt! – meg lehetett érteni a
filmet annak, aki nem látta, vagy éppen látta, de emlékezni akart rá, sokáig…
Hiszen a képregény, ahogyan azt a Wikipédia is tudja: „az irodalom és a képzőművészet sajátos
keveréke, amit gyakran a kilencedik művészetnek neveznek, egymás után következő képek sorozata,
amelyek egy történetet mesélnek el.”
A 19. században világhódító útjára induló képregény „őshazájának” az USA-t tartják, azért meg kell
jegyeznünk, hogy Jankó János magyar festőművész, annyi szép falusi életkép megalkotója már 1860-
ban jelentkezett a lapokban humoros rajzsorozataival. Az amerikai képregény-stílus is ilyen,
elsősorban a humorra épülő, gyorsan pergő történet. Az USA-ban aztán a fantasztikus történetek és a
fantasztikus sztárok is jelentkeztek, amelyek a 20. század első felétől kezdve uralni látszanak a
világot. A másik irányból, a Távol-Keletről pedig a japán-kínai képregények „mangás” stílusa tör előre.
A francia (vagy európai) képregény nyugodtabb stílusú, ahol nem a humor és a fantasztikum dominál,
hanem képregény műfajra írtak írók, mintha regényt, vagy novellát írtak volna, amelynek
megjelenítésében a grafikus egyenrangú társuk.
Hazánkban viszont – talán a cenzúra és öncenzúra miatt is – dívott az irodalmi művek képek
segítségével történő elmesélése. A magyar képregény nagy korszaka 1957. február 3-án, a Füles újság
indulásával kezdődött.

Több író és rajzoló mellett az 1916-ban született és 1975-ben elhalálozott Korcsmáros Pál volt ennek
a Füles képregénynek és egyáltalán a magyar képregénynek az egyik meghatározó alakja, akinek neve
összeforrt Rejtő Jenőével. Mert Korcsmáros Pál, bár más írók műveit is rajzolta, mégis láthatóan nagy
szeretettel és örömmel – hiszen a visszaemlékezések szerint bohém művész volt ő maga is – a „rejtői
karaktereket” rajzolta leginkább.
Korcsmáros Pál Korcsmáros György színművész és Korcsmáros Péter operaénekes édesapja. Péter
Képes Géza költő lányát, Annát vette el feleségül. (Ez azért érdekes, mert amikor Korcsmárosék
könyvkiadót alapítottak, természetesen azt KÉPES Kiadónak nevezték el, Képes Géza, egyébként
Korcsmáros Pál jó barátja előtt is tisztelegve, meg avégre is, mivel egy képregényes kiadó milyen
lenne más, ha nem képes?!) Korcsmáros Péter fia pedig az a Korcsmáros Gábor, aki a Képes Kiadót
vezeti. S akinek és munkatársainak áldozatos munkájával Korcsmáros Pál halhatatlan rajzai, reméljük,
tényleg halhatatlanok lesznek, s nem utolsó sorban színesek!
Ahogyan a Korcsmáros képregények felújítási munkafolyamatáról a kiadó írja: „Az eredeti, fekete-
fehér, tussal rajzolt kockákat Garisa H. Zsolt és Varga „Zerge” Zoltán dolgozta át. Zsolt visszanyúlt a
Rejtő-regényekhez, és újraalkotta a képregények szövegkönyvét, hiszen az eredeti forgatókönyvek –
talán terjedelmi okok miatt – sok humort és érdekes részletet kihagytak a regényből. Ezután Zsolt
retusálta és kiegészítette a több mint negyven éves, megsárgult régi oldalakat, és ha szükség volt rá,
akár új szereplőket is alkotott Korcsmáros Pál stílusában. A színezés feladata Zergére várt, ő festette
ki a képregényt kockáról kockára, ezzel mintegy harmadik dimenziót is adott a rajzoknak. A munka
egészen aprólékos és időigényes, így egy Rejtő–Korcsmáros képregényalbum felújítása több mint egy
év alatt készül el.”
A Képes Kiadó 2002-től folyamatosan azon dolgozik – vagy azon is, mert más képregény-sorozataik
szintén vannak –, hogy a 60-as, 80-as években megjelent Rejtő-Korcsmáros képregényeket
színesítsék, méltóbb papírra nyomva, kemény táblás, albumos kivitelben a 21. század
követelményeinek megfelelőn tárják az olvasók, rajongók elé. Mert ezeknek a képregényeknek
rajongótáboruk van. Aki egy ilyen képregényt a kezébe vesz, annak kell mindegyik!
A 14 karátos autó, A három testőr Afrikában, A láthatatlan légió, Az elátkozott part, Az előretolt
helyőrség, Az elveszett cirkáló, Piszkos Fred, a kapitány, és az egyik legújabb, a kedvencek között is a
kedvencem, A szőke ciklon – mind olyan Rejtő-történetek és Korcsmáros-képek, amelyeket nem
lehet kihagyni! Vagy ahogyan nagyapám szokta mondogatni: „ha kihagyjuk, bánhatjuk!”
Én azt javaslom, mindegyik fenti cím esetében egymás után olvassuk el a regényt, a fekete-fehér,
majd a színes képregényt. És figyeljük meg, hogyan épül a három egymásra, mert ezek így együtt
mesterművet alkotnak. Mert mind valamit hozzáad. A regény természetesen az alap, a jó alap, amely
nélkül nem létezhetne felépítmény. Azután a Korcsmáros alkotta karakterek, amelyek életet adnak a
regény szereplőinek. Olyan életet, amelyeket látva Rejtő is felkiálthatna, elismerve, ő is valahogy így
képzelte el szereplőit. Mert én ezután csak így tudom elképzelni, ahogyan Korcsmáros Pál azokat
1961-től papírra alkotta. Hogy aztán több, mint fél évszázaddal rá, színt is kapjon minden!
Én egy-egy hét alatt olvastam el egy-egy fenti képregényt: nem azért, mert nehezen olvasok, hanem
mert olyan jó volt olvasni, nevetni, kuncogni szövegen, képeken egyaránt, nézni a rajzokat, a
színeket.
Olyan jó volt a Rejtő-Korcsmáros álomvilágba felejtkezni!
És végezetül: miért olvassunk képregényeket? Most, cikkem hatására senki se erőltesse rá magát egy
képregényre, még egy Rejtő-Korcsmáros képregényre se. Csakis és csak akkor, ha a rohanó világban,
a mindent ma akaró világban, a mindent és mindenkit kritizáló világban, ahol szinte már semmi sem
biztos, akarunk mégis egy biztos pontot. Egy regényt, egy képregényt, amelyet kézbe véve
megpihenhetünk. Nemcsak testileg vagy szellemileg, tudatunkat a mából egy más világba plántálva,
hanem ezáltal megpihenhetünk lelkileg is. Mert megpihenni a nagy rohanásban mindig kell. Én Rejtő
Jenőt ajánlom pihentető társnak. És ha már képeket is akarunk hozzá, akkor csakis Korcsmáros Pált!
Rejtő-Korcsmáros képregények, Képes Kiadó. https://kepeskiado.hu/

Vallomás a könyvről

A kedvenc könyvet, a könyvek könyvét nehéz annak kiválasztani, aki elolvasott már egy kis könyvtárra valót. Ha mégis választanom kell, Márai Sirály című regénye kerül előkelő helyre szubjektív listámon.
Elismerem a történet lassú tempójú, de az első mondatoktól kezdve finom, intellektuális izgalom szövi át. Egy férfi és egy nő örökérvényű csörtéje zajlik szokatlan körülmények között. Műfaját tekintve kisregény, de elnyomhatatlanul jelen van benne Márai költőisége is. Játszik a szavakkal, a különös, tobzódó hasonlatokkal és az egészet beburkolja némi balladai homállyal. A férfiről csak azt tudjuk, hogy fontos poszton lévő hivatalnok, akinek a kezében futnak össze a diplomácia szálai. A pontos dokumentálást Márai nem tartja lényegesnek, mert akkor elvesztené azt a sugalmazó légkört, ami gondolkozásra, kombinálásra készteti az olvasót.
A történetet a második világháború foglalja keretbe, mely egyes nemzeteknek már kegyetlen valóság, másoknak közeli, létező fenyegetettség. A regény sarokpontjai: beszélgetés a hivatalban, séta a hídon, este az operában és végül az éjszaka a férfi lakásán. Nyomon követhető, hogyan változik egyetlen nap alatt két ember kapcsolata, az egész izgalmas macska-egér játék.
Első találkozásukkor a hivatalnok és a kérelmező áll egymással szemben, a finn tanítónő vízumért folyamodik. A szituáció mindennapos, a férfit mégis felkavarja, mert a fiatal nő tökéletes hasonmása évekkel korábban öngyilkosságot elkövető szerelmének. A régi kedves új kiadásban történő megjelenése érzelmi lavinát indít el. Egymást követő hangulatai szeszélyesek, mint a hullámok, hol kioltják, hol felerősítik egymást. A rácsodálkozás pillanatában képtelenségnek tűnik, hogy ilyen megtörténhet. Először feltámad benne a kíváncsiság, majd az érzékiség a jól ismert test láttán, végül a sértődöttség. Istennel perel, mert szerelme nem volt egyedül való, megismételhetetlen. Végül a megkönnyebbülés, az ismeretlen csak másolat, nem lesz képes úgy megsebezni, mint az eredeti, de alattomban már ott bujkál a félelem, hogy minden kezdődik előről. Hullámzó érzéseit a hivatalnok nyers stílusa mögé rejti. Kérdez és kérdez, mint egy kihallgató, aztán fellélegzik, mert az engedelmesen válaszoló hang nélkülözi azt a fátyolos rekedtséget, ami még ma is a fülébe cseng.
„Mondd Szívem, ez a szerelem?”
Hirtelen megnyugszik, mert a kínzóan varázslatos hasonlóság nélkülözi a belső tartalmat, csak a test, az üres burok volt kölcsönvehető. Legszívesebben mégis hazaküldené, hogy minél távolabb legyen. Szigorú szabályokat hív segítségül tekintettel a háborús viszonyokra, mert sejti már, hogy saját ereje kevés lesz. A nő, mikor érzi, hogy vesztésre áll, levedli a kérelmező jellegtelenségét és megcsillantja valódi énjét. Távozni készül elegánsan, mint akiről lepereg a visszautasítás. A férfi reakciója nem is marad el, bocsánatot kér, maradásra bírja, nem tudja elengedni a szép, mítikus nevű idegent. Egyetlen Hullám - mert így hívják - megígéri, hogy vele tart az esti operaelőadásra. Szokatlan és talán szabályellenes is a hivatalnok részéről a meghívás, de legalább annyira furcsa, hogy a finn tanítónő habozás nélkül elfogadja. Bár az ő szempontjából kényszerhelyzetnek tűnhet, mégis sejthető, hogy fontos nekik, ne veszítsék el egymást szem elől.
A regénynek szép mozzanata sétájuk a hídon, ahol a férfi párhuzamot von a lány és a sirályok között. Sok hasonlóságot talál, életük a túlélésről szól, tekintetük közömbös, kegyetlen.

Ahogy a madár kémleli a zsákmányt, úgy nézi Egyetlen Hullám a várost. Kimondatlanul is érződik a szándék, hogy nem véletlenül jött ide, akar valamit a sorstól, az itt élőktől. A következő helyszín, egy polgári elit által kedvelt presszó. A regény főhősén keresztül Márai keményen, kívülállóként kritizálja a jelenlévőket. A „civilizáció hulladékának” tekinti őket, de a bíráló szavak hordoznak némi paradoxont. Az „Egy polgár vallomásai” című könyvéből kiderül, hogy egyes élethelyzetekben, szokásaiban, társadalmi kötődéseiben, mennyire foglya ő is saját osztályának.
A helyhez, az öngyilkosságot elkövető vegyészlány emléke köti. Halála után szembesült azzal, hogy a lány valójában nem őt, hanem idősödő, jelentéktelen külsejű, de zseniális
professzorát szerette. A kísértő, érzéki hangon elsuttogott verssor –„Mondd Szívem, ez a szerelem?”- nem gyönyörű vallomás volt, hanem a bizonytalanság hangja, és talán nem is neki szólt.
Sértettséget érzett, megbántottságot, de tudomásul vette, hogy csak pótlék volt, szerető. Ili, a professzort szerette, végzetesen foglya volt intellektusának.
A finn tanítónő megjelenése feltépi a régi sebeket, de hitegeti magát, hogy még egyszer nem esik csapdába, Egyetlen Hullám idegensége rejt annyi negatívumot, ami ellensúlyozza, elhalványítja, a szép, fiatal test, érzékeire gyakorolt hatását.
A férfit, a váratlan, magánéleti sokk mellett, az a nyomasztó tudás is gyötri, hogy holnapra a világ kifordul sarkaiból, és nincs módja megakadályozni, mert a félelmetes tényhez csak adminisztratív köze van. Mindenki számára elkezdődik egy másik sors, melyben az élet és halál esélyét nem lehet normális módon latolgatni. Az emberek tömegesen fognak meghalni, halálukra a társadalom egy idő után érzéketlenül reagál, csak háborús, statisztikai adatok lesznek. A közhangulatban inkább izgatottság érződik, mint félelem, és vágy, mindent megélni, amit még lehet, az utolsó percig. Ő viszont, akinek az életébe egy különös véletlen most készül visszacsempészni a szerelmet, békés, akár unalmas hétköznapokra vágyik. Mióta Egyetlen Hullám megjelent az életében, összehasonlítgatja régi szerelmével, aprólékosan számba veszi az egyezéseket és különbségeket, mintha ezeken múlna, hogy akarja-e egyáltalán? Az igazi szerelmes elfogultságával sértőnek érzi, hogy akit eddig egyedinek, páratlannak hitt, azt a természet reprodukálta egy sablon szerint, és elszórta a világban. Aztán az egyik másolat váratlanul megjelenik nála, hogy felforgassa újra az életét. Az is talány, hogyan talált el hozzá, milyen ismeretlen erő, ösztön vezette tévedhetetlenül és van-e sejtése kihez érkezett? Kétségek gyötrik, az eredeti sem hozott boldogságot, mit remélhet akkor a másolattól? A verssor, amitől nem tud szabadulni - „Mondd Szívem, ez a szerelem”?- számtalan értelmezéssel kísérti. Most úgy érzi, hogy együttléteik során, míg ő a teljességet élte át, a lány kiábrándultan talán Istennél tett panaszt.
A férfi, a világnak mutatott karakterét tekintve kemény, határozott, de belül érzelmi élete csupa lágyság, sebezhetőség, félig gyógyult heg, ami most újra sajogni kezdett. A lány megjelenéséből logikusan következik, hogy az ő testének is van valahol egy másik kópiája, hogy tucatember. Férfiként sokkal elviselhetetlenebb ez a tudat, mint szerelmének másolása. Talán itt olvad legjobban eggyé hősével Márai. Istennél protestál, hogy sose készíthet tökéletes másolatokat, mert megkülönbözteti őket a lélek, az árnyalat, ahogy később nevezi, melyet még a Teremtő sem tud sablonba szorítani.
A kisregény legszebb fejezete, mikor a lány egyedül áll az opera félhomályos előcsarnokában. Megrendítő élmény, ahogy Márai a várakozót látja, és láttatja. Odavarázsolja az északi ország gyönyörű tájait, a hideget, az északi fényt, a nyomasztó távolságokat, az ott élők egészséges testében didergő magányos lelket, az állandó készenlétet az élettel szemben, ami a természet közeli népekre jellemző. A különös bundában várakozó Egyetlen Hullámot fiatal vadásznak látja, aki feszülten zsákmány után kémlel. Szép nőiségét valami férfias vadság, tettre készség árnyalja, azt sugallva, hogy ennek a fiatal nőnek férfifeladat jutott ebben a megbolydult világban.
A páholyban lekerül a lányról a bunda, és a társadalmi elvárásokra érzékeny férfi megnyugszik, mert megjelenése kifogástalan. Fordul a kocka, a férfi, aki előbb még zsákmánynak tűnt, most büszkén, elégedetten mutatja meg az opera közönségének az idegenből érkezettet, mint egy különös trófeát. A nézőtéren érezhető nyugtalanság feszül, a hivatali páholyok üressége veszélyt jelez. Ők ketten csendben, alig pár szót váltva ülnek sorsuk foglyaként.
Az este a férfi lakásán folytatódik, ahol a beszélgetés közben az északi ország igéző vadásza, egyértelműen odahagyva a mitológiát, egyre határozottabban foglal állást a háborút illetően. Felrója Európa még békésebb felének, hogy kivonják magukat a történésekből, mintha nem tudnák, hogy mi zajlik a világban, mintha nem lenne hozzá közük. A hangja gúnyos, barátságtalan. A férfi tiltakozik, állítja, tisztában vannak a helyzettel.
Egyetlen Hullám, saját lerombolt szülőházával jeleníti meg, hogy mi a különbség csak hallani a háborúról, vagy megélni azt a maga valóságában. Ahogy Márai leírja azt az éjszakát, mikor lebombázzák a finn lány otthonát, a legmegrendítőbb része a regénynek. A tanítónőnek az a látszatra egyszerű mondata „Az egyetlen ház a világon, ahol tudtam, mi van a fiókokban,” az otthon elvesztésének legtökéletesebb megfogalmazása. A tragédia után eljött Finnországból, hogy hasznossá tegye magát, „barátokat” keressen népe számára. A férfinek szegezi a kérdést: – „Önök is a barátaink, igaz? Ha nem is harcolnak, mert nem harcolnak, igaz?” Fontos mondatok, de nincs rájuk válasz.
A férfi hallgatja, de más foglalkoztatja. Szinte mániákusan próbálja felidézni a lánynak nem a hasonlóságot, hanem a valóságos egyezést a jelen helyzet és az eredetivel megélt között. Mikor a szavak nem segítenek, megcsókolja. A szenvedélyes beszédre a nő értetlenséggel reagál, a csókot elbagatellizálja, igyekszik a férfit visszaterelni a valóság talajára, közben figyel minden véletlenül kiejtett szóra. Elmeséli egy párizsi éjszaka történetét, váratlanul sokat megmutat magából, céljaiból, felvillantja a hozzá vezető utat, jelzi mi várható a titokért cserében. A titkok hatalmat jelentenek, henceg ezzel az átlátszó, kissé kiábrándító indokkal. Gyermekinek álcázott őszinteséggel próbálja elaltatni a férfi gyanúját, aki iróniával, szigorúsággal veszi tudomásul, hogy ő is célkeresztben van. Mikor a megbántott nő menni készül, nem engedi el, nem tudja elengedni. Márai az olvasóra bízza, hogy egy ilyen végzetes szerelem meddig juttatná el a férfit, ha nem szólalna meg a telefon.
Megkönnyebbülése, félszavakból és gesztusaiból is kiolvasható. A feszülten figyelő nő is tisztán érti a szituációt. A veszély, ami közeli volt, halasztást nyert, a titok megmaradt, és a hivatalnok nyugodtan mondhatta a telefonba „Senki a világon...” Aztán később, mikor bűntudat nélkül megteheti, önként adja oda a titkot Egyetlen Hullámnak, akinek már nem sürgős a távozás, elfogadja az invitálást egy kávéra.
A férfi a másik szobában röpke számvetést csinál, megéri-e újra átélni a csak szenvedést hozó szerelmet, hiszen a szereplők változatlanok, a történet ismétlődni fog. Ki ez az ezerarcú nő, aki több nyelven beszél, jártas a világban, és ismeretlen, jelentős anyagi háttérrel rendelkezik? Annyi minden szól ellene, de a vágy erősebb, megélni újra a szerelmet, még azon az áron is, hogy erővel, fantáziával mossa össze az eredetit a másolattal. Az ajándékot úgy kell elfogadni, ahogy érkezik, ideologizálja meg. Az elérhető közelségbe került vágyak hangulatából, a nőnek egy halk, titkosnak tűnő telefonálása zökkenti ki, mely átszűrődik az ajtón. Azonnal felébred benne a hivatalnok. Úgy lép a szobába, mint aki rögtön intézkedik, ha szükséges.
Egyetlen Hullám Ili fényképét nézi és ráeszmél a valóságra. Arcán rokonszenv, korábban hideg szemében melegség mikor a férfire tekint. Azt hitte, közeledése a kettejük között zajló játék része, kihasználni egy álságosan megteremtett, intim pillanat gyengeségét, hogy felfedje magát. A kép rádöbbenti, hogy a férfi végig őszinte volt. Már ő is hisz a csodában. A történelemmel egy időben, saját történetük is kibontakozott és összefonódott. A férfi felszabadult, közös jövőt vizionál, szeretné maradásra bírni a lányt. Egyetlen Hullámot keményebb fából faragták, szerelmes nőként szereli le anélkül, hogy bármi engedményt tenne. Ő még viseli valamiféle elkötelezettség uniformisát, neki még dolga van, az információk vadásza előtt még veszélyes utak állnak. A titkot sem adja, bármilyen gyengéden kérik. Ígérni sem ígér semmit, a legtöbb, amit egymásért tehetnek, hogy ő elmegy, és a férfi engedi. Sokkal több van ebben a kisregényben, mint amit sikerült leírnom. Legfőbb erénye varázslatos stílusa, amitől nem tudtam szabadulni, kölcsön kellett vennem Márai szavait, mert csak azokkal tudtam érvelni, érte.

Ferencz Anna: Kietlen kockaköveken

Ferencz Anna: Kietlen kockaköveken
novellás kötet recenzió

Ferencz Anna első kötetes író. A Kietlen kockaköveken című magánkiadásban 2018.-ban megjelent, 66 oldalas novellás kötete 13 kisprózát tartalmaz. A kötet egésze és részletei is tetszettek, azonban számomra feltűnt, hogy egy-két kivételtől eltekintve mintha nem lennének befejezettek a történetek.
Én nem foglalkoztam semmilyen formában prózával - sem értékelésként, sem íróként -, de a régi tanulmányokból rémlik, hogy a novella végén többnyire valamiféle összegzés, vagy csattanó várható, még ha az nem is szól nagyon nagyot. Ebben a kötetben ilyen értelemben egy olyan novella van, amelyben van ilyenféle lezárás, a többi hiányérzetet hagy, mintha nyitott maradna.
Ami viszont feltétlenül tetszik a kötetben, az minden más: a nem egysíkú, nem egy kaptafára készült sztorik, a szöveg formálása - egyik írásában olyan ütősre sikerült egy hasonlat, akár lírai versben is megállná a helyét. Az írónő bátran és jól kezeli az erotikát, de a szürrealitás és a realitás egybefolyatása - egészen a groteszkségig feltűnő bennük. Azt gondolom, hogy ezt a groteszk szürrealitást bízvást lehet Gogollal és Kafkával párhuzamba állítani. A kötetnek ez a legerősebb vonulata. Nagyon fontos és visszatérő elem az írásokban, hogy szereplőit valamiféle peremhelyzetben láttatja. Hősei a groteszk szürrealitáson túl mind, vagy majdnem mind valamiféle peremen vannak, késélen, társadalmi szélen.
Némelyik helyzetben, szereplő rajzában gyanítani lehet egyfajta önéletrajzi allúziót, de nem feltétlenül történeti-tapasztalati, inkább csak érzelmi szintűt, talán ez is adja, hogy az elbeszélések - sokféleségük ellenére is - egyfajta homogenitást adnak a kötetnek. Ez szerencsére nem fokozódik az unalomig.
Mindent összevetve Ferencz Anna első írói jelentkezése reményekre jogosítja föl az olvasót. Ha a fiatal írónő debütáló kötete ilyen erős lett, az írói- és élettapasztalat tovább emelheti írásainak fajsúlyát. Melegen ajánlom kötetét a groteszkre, szürreálisra fogékony olvasónak.

A Sármesék poétikája

A sármesék poétikája
(Gál Soma: Sármesék, Fiatal Írók Szövetsége, Bp., 2016)

„Na, tudják, de a lényeg, hogy…”
(Utolsó csodák)

„Három napra nyíltak ki,
aztán meghaltak a balatonvirágok.”
(Nyári vihar- vers)


„Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, a Főnök meg eddig is pihent”(91). Ritka alkalmak egyike, amikor az olvasó egy elsőkötetes fiatal szerző szövegeivel való találkozása során úgy jut el a fent említett – madáchi ihletettségű – záró sorokig, hogy azt páratlan csuklógyakorlatnak értékeli. A keszthelyi születésű, sármelléki Gál Soma (1992) Sármesék című prózagyűjteménye a sörivós múlt emlékzárványainak és a balatoni stégű jelen nyitottságának összehorzsolása. Már publikált írásainak (Felemel – Irodalmi Jelen Online, Oszkár – Litera.hu, A negyedik – Art7.hu, Szerencsejáték, Iszapcsinálók, Hó – Forrás ) kiforrott prózanyelve és alakrajzolása is egyszerre mutatott előre eme gyűjtemény megjelenésére. A kötet kompozíciós zártságáért a két ciklusba rendezett írások tematikai-szerkesztésbeli elvei a felelősek. Az első ciklus (Sármesék) gyermekkori múltidézés: a nagyszülők és a sármellékiek történeteinek újramesélése, a második (Szárazföldi matrózok) az elbeszélő önreflexív történetmesélése a keszthelyi strandról. A tizenöt rövidtörténetet tartalmazó kötetnek – „karcsúsága” ellenére – sikerül olyan atmoszférát teremtenie, amelyben – akár egy éttermi villa a Balaton vizében – elmerülhet az olvasó, sőt akár a bravúros-„hínáros” narratíva fogva is tarthatja. Ez a beengedés poétikája.
„Mesét akar hallani?” – teszi föl a kérdést az egyik kötetbeli írás (A sörökről röviden) elbeszélője. A jelentéstömörítő szóösszetételű kötetcím utótagja olyan szövegeket igyekszik megjelölni, amelyek a leginkább közelítenek az el-mesélő–anekdotikus novellatípushoz (Szávai János, Szirák Péter). Ezekkel főként az első ciklus szövegeiben találkozunk. A „pillanat formái” (Thomka Beáta), azaz a kötetben szereplő narratívák műfajtipológiailag nem egyértelműen novellák vagy elbeszélések; leginkább az ún. rövidtörténethez (short story, Kurtzgeschichte) állnak a legközelebb: egy meghatározott pillanat (Felemel), egy sajátos élethelyzet (A sörökről röviden) vagy egy meghatározott esemény (A vasút története) a rövidtörténet tematikus megjelölése (Manfred Durzak). Egy másik teória szerint: nem kíván bevezető szakaszt, és nyitottan végződik (Baránszky-Jób László): legautentikusabb példa erre A vasút története, amely in medias res (három ponttal) kezdődik: „…úgy higgye el nekem […]”, és a vonat alá gyűrődő öngyilkos nevének elhallgatásával ér véget („és a nevét is csak akkor tudtam meg” – ti. a temetésen – L.N.) A meseszerű elemek fel-feltűnése (igen gyakori a hármas szám megjelenése, a „Volt egyszer…” felcserélt mesekezdet, varázseszköz feltűnése egy időjárást befolyásoló csodavilla esetében) is tagadhatatlanul jelen van (Propp). Ez a teóriák poétikája.
Fontos narratipológiai aspektus továbbá, hogy a rövidtörténetben rendszerint az elbeszélő maga is szereplője a történetnek, az ő nézőpontja dominál az elbeszélésben (Bokányi Péter). A címadásban is a műcímek általában kiemelnek egy gyújtópontból álló részletet (pl. Felemel, Az asztal megterül). „A hely éppen úgy sehol másutt nem található tér, ahogy a pillanat a soha meg nem ismétlődő idő […]. Csak az idő válik pillanattá, és csak a tér válik hellyé, amit az ember átél. Sors nélkül csak végtelen idő lenne és határtalan tér, ahogyan a sorsban csak pillanat van és hely” – írja Naplójában Hamvas Béla. A sármelléki-keszthelyi sorsetűdök témafókuszú, valamint tér-idő megkomponáltságukban is külön egyediséget hordoznak, ezért is érdemes egyesével diskurzusba lépni velük. Ez a befogadás poétikája.
Van der Laan holland építész kétféle térről beszél: az ún. héj-térről, amely a tömör falak külső héjával jön létre, és a mag-térről, amelyet jelenlétünk határoz meg: a kötetnyitó rövidtörténetben (Szentély) egy víztorony kerül a fókuszba: „Ott állt a tér, a község közepén már ki tudja, hány éve”(7). (Az emlékezés referenciátlan alakzata más szövegekben is megjelenik, pl. A vasút történetében: „nemigen emlékezhettem pontosan a napokra”(28), „pontosan már nem emlékszem”(33). A héj-tér – mag-tér kétdimenzionáltsága jól kimutatható a szövegben: a már funkciótlan víztorony körüli legendaképződés ismét érdekessé tette a tornyot, pláne ormótlanul nagy lakatjával a titkok nyitja is zárva volt az ott élők elől. Ez a mítoszképződés poétikája.
Az asztal megterül című szövegben „a húsbolt nehéz illata” (12) telepszik rá az egész műre. Ez az olfaktorikus jelenség az egész rövidtörténet „légterét” áthatja. A sertés feldarabolásának (csonkításának) naturalista leírása, a hentes alakjának poentírozása után a női nem is feltűnik: az én-elbeszélő édesanyja, aki megteríti az asztalt, és egy női vásárló betévedése a hentesboltba szinte „kibillenti” a medréből az elbeszélést: a gender nézőpont játékba hozása történik meg. Ez a húsboltok poétikája.
A már idézett –„Mesét akar hallani?”(19)– megszólítása az olvasónak olyan referenciális olvasatot kíván a befogadótól, amelyben a történetmesélés értékrelevanciával telítődik. A „zalai Hrabal”-ként is emlegetett Gál Somának sikerült „sármelléki capriccio”-jának (Fehér Renátó) eme darabjában (A sörökről röviden) is „tetten érni” ezúttal a célszemélyt, hol is máshol, mint a kocsma profán terében, ahol az Idegen vendég (a levinas-i Másik) megjelenése nyomán zökken meg egy pillanatra az elbeszélés ritmusa. Ez Hrabal és a pilzeni sör poétikája.
A kötet leghosszabb short story-jának (A vonat története) bevezetőjében egy részegesre sikeredett disznótor vidám jelenetezését olvashatjuk, majd a főnarratíva, a mozdony elszabadulása, és annak megfékezése kerül a szöveg középpontjába: „tizenegyen álltunk ott, tátott szájjal, mintha a Messiást várnánk, de annál sokkal nagyobb dologra vártunk arra, hogy megállítja-e a vonatot a két féksor […]”(31). A fenti mondatban a túlzás stíluseszköze érvényesül. A vasút történetének zárlatáról szintén szóltunk már: az ellipszis alakzatával – az öngyilkos nevének elhallgatásával – ér véget a jól sikerül rövidtörténet. Ez az elengedés poétikája.
Az egész kötetkompozícióból kitűnik a Mese az időről: lirizált elemekkel átszőtt szövete egy időgép megalkotásáról szól, amelynek történetét Lali meséli el este a kocsmában. „Olajfoltokkal és a kert sarával öltözött fel” (39), „a rozsdánál szebb virágot talán elképzelni sem tudott”, „köhögős motorok”, „izgalmas fémek aludtak” (40). A megszemélyesítések feltűnése egyetlen mozdulattal átstilizálja a szövegegészt. Ez a képiség poétikája.
Az emlékezés mint múltidéző gesztus a feledéssel, a részleges emléknyomokkal együtt van jelen a kötetben. „Ezt mind már csak hallottam.” (45); „Nem emlékeztem belőle semmire.” (48) – szerepel a Felemelben, vagy „ezek a történetek eszembe jutottak” (Sármese). (A könyvborítón szereplő képi narratíva – a pletyka-lócára kiült két öregasszony meséi is azt a pillanatot rögzíti, amelyben az elbeszélő saját szólama mellett a nagymamák szólama – kurzívval szedve – megjelenik.) Ez az emlékezés poétikája.
A Sármese „büdös cigány”-ozásában ún. szoció-narratívum (Thomka Beáta) érvényesül, amelyben Gyurka alakrajzában mint „marginalizált réteg” diskurzusa érhető tetten. Ebben a szövegben jól kitapinthatóvá teszi Gál Soma azt a nyelvi réteget, amely szociokulturális vonzerővel bír: „ismételjed meg!” Ez a sárarany poétikája.
A „Volt egyszer” mesei „előhang”-ja a Nincs egy henteszsák című írásnak, amelyben a hármas szám is gyakran szerepel (nemcsak itt: pl. a Sármesében háromszor kér bocsánatot Gyurkától az elbeszélő stb.): három fotó mint „medializált objektum” (Hamvas Béla) tűnik fel, majd a fiú, aki háromszor köp a tócsába, vagy „háromszor kapott kiváló újító érdemérmet” (52) szövegrészleteket kiemelve. Ez a meseiség poétikája.
A négy generációs Lőcze család történetét a nagymama hangján halljuk, ezt tipográfiailag (kurzív használatával) is jelzi a szöveg. A népies stílusimitációra talán itt találjuk a legtöbb példát (gyütt, vót, vón, lenne vóna, ösmerték, lefeküdött). Ez A negyedik poétikája.
„[…] aztán kilakatoljuk a stéget, lekergetjük a kacsákat […], aztán végigmegyünk szivaccsal a bicikliken, egyesével leengedjük őket a stégről és kikötjük…” (59). Közel egyoldalnyi, egyetlen mondatban exponálódik a „szárazföldi matrózok” (az én-elbeszélő, Gábor, Dani) napi tevékenységsora a balatoni strandon. Ez a vendégvárók poétikája.
A Szerencsejátékban a Főnök meséli el „sztori”-ját a lottóval, amelyben ötöse lett volna, csak a felesége elfelejtette feladni a szelvényt. Az időmegjelölés itt egy árnyalattal konkrétabb: „Akkor még egy rendes férfinak katonának is el kellett mennie” (63). Ez a telitalálat poétikája.
A kötet egyik legsikerültebb darabja a hipermnéziás pincérről, Oszkárról szóló történet (Oszkár), aki minden apró részletére emlékszik a rég- és a közelmúltnak, és aki soha nem volt betegszabadságon. A műben az első csók meséje külön narrációs betétként van jelen. A rövidtörténet itt is nyitva marad: az óriási viharban két kisfiút egy villámsújtotta faágtól megmenteni igyekvő Oszkár „másnap” beteget jelent. Ez az önzetlenség poétikája.
A Sármesék narrációs pozíciójára (az elbeszélő mindig magázó hangnemben szólít meg bennünket) a Villámlik-ban találjuk a legtöbb példát. Az anekdotázó stílus imitációja erősen deiktikus felhangú: „Hát még mindig nem lett elegük a csodákból? Vigyázzanak, mert lassan kifogyunk belőlük […] Na, jó, hát ha nem félnek ettől, akkor mindjárt mondunk még egyet” (71). Ebben a rövidtörténetben egy a Balaton mélyéről előkerült „csodavillá”-ról olvashatunk, amely még az egykori Balaton Szállóból való. Itt a generációs emlékezet tűnik fel: „Emlékszik még valaki a Balaton Szállóra”(72)? A csodavilla gondolatátvitel útján „hozható működésbe”: esőt, villámot lehet általa előidézni. Ez a csodaszerszám poétikája.
„A kárókatona, ő a király ott, a nádas kis madarai közt, éjsötét teste fölött sárga koronával. […] Ő a Balaton teljhatalmú ura, a fekete villám, minden hal rémálma” (78, 81). A Kárókatonában „meseszép” leírást olvashatunk még Gál Soma tollából a nagy testű, fehér hattyúról is. Habár a keszthelyi srácoknak nem sikerült „becsempészniük” a kárókatonát, a szöveg egyenletes stílushömpölygése fogva tartja az olvasót. Ez a fekete „tollszobor” poétikája.
Az Iszapcsinálók rövidtörténete egy sétagálya iszapba ragadásának, pontosabban a zátonyra futott hajó össznépi kiszabadításának siker-sztorija. A zárlatban az elbeszélő emlékezőtehetsége érhető tetten az erősen önreflexív és spontaneitást hordozó sorokban: „Az én emlékezetem őrzi ezt a jelentős dátumot. […] Majd elfelejtettem mondani, hogy július 14-én történt.” Továbbgondolva: a Bastille bevételével vetekedhetett a sétagálya kiszabadítása. Ez a szabadulás poétikája.
S végezetül az Utolsó csodákban a kötetegészre koncentráltan is hiányzó szerelem-tematika villan fel a Botticelli Vénuszára emlékeztető, a Balaton habjaiból ki-kiemelkedő Tündérlány személyében. Ez a tünemény poétikája.
A cím nélküli zárszóban a strandokon hirtelen fellibbenő Szélkirálynő allegorikus alakja kontúrozódik, majd egy József Attila-i áthallású szöveg- és kötetzárlatot olvashatunk: „Ahogy mi, úgy zárt be a part is, egyik napról a másikra radírozták le a turistákat a gyepről és a poliformokról, alusznak, máma már nem úsznak tovább, és a dolgozó is aluszik […]” (95). Ez a part-altató poétikája.

A szerző művének közösségi oldalán a borítóképen egy Sármesék nevű helységnév-jelzőtábla látható, sugallva olvasói vándorlétünk végét, és megérkezésünket Seholsincsfalvára. A táblának határjelölő funkciója is van: Gál Soma szívesen invitál bennünket „sármeséki” otthonába. Mivel nincs helységnév-elhagyó tábla, azt gondolhatjuk, van és lesz még mondanivalója a szerzőnek erről a vidékről, az életszeretetről. Egy vele készült interjú után Bene Zoltán ekképpen ajánlja a kötetet: a Sármesék szerethető könyv, valódi ínyencség. Osztozva véleményében: ez a sármesék dicséretes poétikája.

A szerzőbe oltott tisztelet jogán

A Szerzőbe oltott tisztelet jogán


(Kaiser László: „Áldassál, emberi Verejték”
Hungarovox Kiadó, Bp., 2016)

Adósságot törlesztő könyvet vehet kezébe az olvasó Kaiser László legújabb gyűjteményes kötete által. Az Ady Endrétől kölcsönzött (a kiadvány mottójául is választott idézet) esztétikai vonzáskörű cím – „Áldassál emberi Verejték” – már önmagában is figyelemfelhívó lehet. A könyv alcíme pedig – Portrék, emlékek, köszöntések – tovább fokozhatja az olvasói érdeklődést. Mert ritkaság számba megy ma a művészbarátokról szóló efféle tárgyú, igényes „homage”-kiadvány.
Gyakorlott szerkesztői tudatosságra vall a kötet kompozíciós zártsága. Három ciklusba rendezve olvashatunk huszonkét szerzőről: először művészportrékról, személyes emlékek felidézéséről, majd az ember földi életének végessége felőli megszólításokról vall a szerző szép ívű búcsúbeszédeit idézve, s harmadik ciklusként felemelő köszöntéseket, méltatásokat tartogat számunkra Kaiser László.
Az alkotói portrék sorát Németh László nyitja, nagy valószínűséggel nem véletlenül. A kötet egésze felől szemlélve a könyvet, szinte nem találunk olyan írást, amelyben ne hivatkozna az íróra a szerző. Etalon ő, zsinórmértéke irodalomunknak, kinél a minőség magával az alkotói szerep- és sorsvállalással egyenlő. Kaiser Lászlónak – a szegedi tanárképző főiskolás éveiből van közvetett kapcsolata Németh Lászlóval, akiről az író későbbi monográfusától, Grezsa Ferenctől hallhatott: „Németh László, ha jól olvassuk, életünk minden kérdésére választ ad.” Nemcsak a szépíró, de az elméleti dolgozatok szerzője is éppúgy körvonalazódik előttünk Kaiser László kisesszéjében, mint a pedagógus alakja vagy éppen a kérdező Németh Lászlóé: „Ha munkásságom lényegét egyetlen kérdésben kéne összegeznem, az ez lehetne: van-e értelme az adott nagy nehézségek közt az erkölcsi harcnak?” A kérdés később is aktuálissá válik: talán legesleginkább a kötetbe szintén felvett Sánta Ferencnél.
Szabó Lőrincről és fiáról, Lóciról együtt emlékezik meg Kaiser László, akinek megadatott, hogy személyes ismerője lehetett G. Szabó Lőrincnek, akit mindenki csak Lóciként ismer. „Mindig aput mondott. És mesélt: apu siet, apu dolgozik, apu verset ír” –
idézi fel Kaiser László egyik beszélgetésüket. Majd az „apu” utolsó kórházi óráit megörökítő könyvecskét említi (Az utolsó háromszázöt perc…alcíme: A fiú gondolatai az Apa mellett), s annak szeretetteljes dedikációját. Lóci, az őszülő jogutód és filmrendezőként is ismert férfi tényleg óriás lett: azonban közel kétméteresen is Lóci maradt.
„El nem múló szeretet”-tel szól a szerző a 101 éve született Magyar Ferencről is, az Új Ember egykori legendás felelős szerkesztőjéről, akivel utoljára solymári otthonában találkozott. Sajnos ez az utolsó találkozás egyben tanúja is volt egy katolikus értelmiségi „hazatérésének”. „Szinte hihetetlen, de igaz: miután mindent elrendezett, akkor ment el Magyar Ferenc. Ilyen sorskönyvet csak az élet meg a halál írhat.” Számos alkalommal találkozott II. János Pál pápával, s ismerkedett meg többek között Teleki Pállal, Mindszentyvel, Teréz anyával. Mindig másokért tett, mindig másokon segített: ez volt az ő életmorálja.
„Nekem nem kéne szeretnem Váci Mihályt, és mégis szeretem. Nem kéne szeretnem, mert családi indíttatásom, neveltetésem, szemléletem, világképem, politikai nézeteim oly idegenek tőle.” Öntanúskodó vallomástételével egy olyan költőt emel be az irodalmi köztudatba Kaiser László, akiről – úgy tűnik, ha bevallatlanul is – csak ilyen ambivalensen lehet szólni. A negyvenöt évesen elhunyt költőben azonban lehet tisztelni, hogy – habár vannak korigenlő, forradalmiságát hangsúlyozó versszólamai, azért – „keményen végigdolgozta rövid életét” és „nagy tékozlás nem odafordulni egy-egy jó vers(é)hez.”
Kaiser László hiánypótló könyvet írt Dr. Hársing Lajosról (Dr. Hársing Lajos – Hivatása szinkrondramaturg, Hungarovox, Bp., 2003). Ebből kapunk egy kis ízelítőt a kötetben, miközben tágabb horizontról szemlélve a magyar szinkron történetéről, az egykori Pannónia Filmstúdióról is olvashatunk. Nemcsak az alcímben szereplő egyetlen hivatásáról történik méltatása a szerzővel „kultúrbaráti kapcsolat”-ot is ápoló Hársing Lajosnak, hanem komoly műfordítói, írói, tanári tevékenységéről is. „… előttem van, ahogy otthoni dolgozószobájában éppen magyaráz valamit, könyvespolc előtt, vágóasztal és videókészülék között. Ő még forgatott szalagos film mellett, azután videó segítségével…” – idézi emlékképeit Hársing Lajosról Kaiser László. 2000-ben bekövetkező halálával a filmfordítás szerelmese ment el. Egy évvel később, 2001-ben pedig „egy hős”, Obersovszky Gyula személyében.
Obersovszky Gyula (írói nevén Oby Gyula) nemcsak ’56 hőse volt, hanem „olyan mesehős, aki kicsit más, mint a többi. Mert ő a valóságban volt egy csodálatos mese hőse” – olvasható egy nekrológban. A siralomházat is megjárt író, költő, újságíró számára „az élet nem siránkozásra, hanem tettekre való” – vallotta egész életében. A lapalapítóként is munkálkodó Obersovszky (Igazság, Élünk, Sportfogadás vagy egyszemélyes folyóirata, a Vagyok) soha meg nem alkuvó életművet hagyott hátra, amelyet a kilencvenes években számos kitüntetéssel ismertek el. Kulcsszava volt életének a tisztesség. Ezt adta egyik műcímének is: Jövök a tisztességből, megyek az árvaságba (1991), továbbá ’56 mártírjaira emlékezve vallotta: „A tisztességnek nincs két ága…”
A költőhöz, Szervác Józsefhez méltó, lírai tollvonással kerekíti le Kaiser László irodalmi portréját: „Hát elkerült – negyvenkilenc évesen – Szervác József a csepeli temetőbe. Nagy magyar költő várja ott a föltámadást.” A hetvenes évek elején még Nagy László fedezte fel költészetét, önpusztító életmódját ismerve, igaz féltve-óvón jegyezte meg róla: „Lehetőségei veszélyesen szépek.” Azt is kevesen tudják talán, hogy eredeti családneve a Horváth volt, a művésznevet is Nagy László ajánlotta föl neki. Az életét pengeélen „táncoltató” költő posztumusz novelláskötete, a Végnapjaim története is az elesett emberekről szól. Szociális érzékenysége vitathatatlanul jelen van köteteiben. „ Kenyérért ma igencsak többen állnak sorba, mint verseskötetekért, félteni a költészet jövőjét mégsem féltem. A költők sora rosszabbra aligha fordulhat, de a vers, a valóban jó vers mindennel dacol.” (Előszó, 1993)
Kaiser László kötetében a huszonkét portré közül a legterjedelmesebb kisesszét ezúttal – „egy tartásos ember kevés szavú kedvességéről” ismert íróról –, Sánta Ferencről olvashatjuk. A „korszakos alkotónak” nevezett Sánta Ferenc alakját néhány személyes találkozás felidézésével teszi emlékezetessé Kaiser László. Még a hetvenes években egy budai gimnáziumba látogatott el meghívására az író, amelyen inkább a morális emberi tartás fontosságát hangsúlyozta a fiataloknak Sánta. Az író-olvasó találkozón a diákok „azt érezték meg: emberi fedezete van a kimondott szónak, a kényes etikai mércéknek!” Balladai ihletettségű novellájából, a Bíró Juliból pedig Rózsa Pál zeneszerző készült zeneművet komponálni a Pomázi Zeneiskola részére, a terv azonban sajnos – habár a novella zeneisége arra hivatott lehetett volna – torzóban maradt. Kaiser Lászlóval együtt írótársai és olvasói
várták, hogy hosszú pauza után megszólal. „Előbb azt hittük, az író hallgatása csak legenda” –fogalmazott Görömbei András. Köztudott, hogy írt, de a Dunába ölte számos írását. Kaiser László kötetbeli írása viszont igazi „emlékű-állítása”az írónak.
Mestersége címerei: színész, író, publicista. Kaiser László irodalmi barátjának nevezi Györffy Lászlót, akinek kiadója és majdnem szomszédja is volt egyben. 1975-től tragikus (önmérgező) haláláig (2009) huszonhat könyve jelent meg: novellák, regények, esszék, interjúk, publicisztikák. Mind a szépírói, mind a publicisztika műfajában magas esztétikai mérce szerint alkotott. „Aztán elfáradt, mint megannyi magyar művész. Belefáradt a perlekedésbe, a betegségekbe, a magányba, a ma oly jellemző kritikai visszhangtalanságba. Előbb az életet kérdőjelezte meg, aztán az írást. Vagy fordítva: majdnem mindegy, számára a kettő egyet jelentett.” Végső döntésében a szabad akarat győzedelmeskedett az élet felett.
Nemeskürty Istvánról a tanítvány jogán szól Kaiser László, aki az egykori Színház- és Filmművészeti Főiskolán négy éven át tanította. A szerző kötetbeli arcképcsarnokában központi helyet elfoglaló Nemeskürty Istvánban a tisztesség, tudás, tehetség és szorgalom páratlanul ritka egysége élt. Néhány villanásnyi emlékképet rögzít Kaiser László a tanár úr előadásairól, óráiról. Egy alkalommal Milos Forman Tűz van, babám! betiltott filmjének szerbül szinkronizált kópiája érkezett az intézetbe, és Nemeskürty szerbről elkezdte fordítani a filmet. Egy másik emlék. Hetente két filmet vetített le, „s a következő hétre az egyikről kritikát kellett írni. Csak most tudom igazán, milyen jót tett ezzel: megtanított az írás fegyelmére.” Végezetül a nemzetéért alkotó emberről is szól Kaiser László: a hitet adó emberről.

A középső ciklusban (Búcsúzások a sírkertben) öt nekrológ szerepel. Egy jó barát, egy művésztárs búcsúztatásán részt venni, s tőlük az utolsó szavak jogán megszólalni, már önmagában is lélekpróbáló feladat. Kaiser Lászlónak azonban sikerült ezekben a búcsúszövegekben is „emlék-katedrálist” építeni. A képzőművész-író Jánosi Andrásról, a költő Matyikó Sebestyén Józsefről, az értelmiségi Bárdos Attiláról, a költő-író-műfordító-kiadóvezető Turcsány Péterről és a Magyar Újságírók Közössége elnökéről, Kósa Csabáról kapunk – némi paradoxonnal élve – életképeket.
Jánosi Andrásnak, az „egy tömbből faragott ember” összmunkásságát foglalja össze Kaiser László kerek egésszé sikerült baráti búcsúztatójában. Nemcsak a közös munka, de a közös tartás és mérték, minőség is egyben tartotta barátságukat. Hogy hogyan lehet festőként, grafikusként, szobrászként, íróként, költőként, zeneszerzőként egyszerre nívósat alkotni, Jánosi Andrásnak a következő volt a válasza: „Jöttek a témák, és hol ebben, hol abban a műfajban éreztem meg, melyikben kell és tudom magam kifejezni.” Fontos még talán megjegyezni, hogy alapítója és vezetője volt az Andy Warhol Társaságnak, amelynek működése szívügye volt. Azé a szívé, amely aztán ötvenkilenc évesen megállt a művészetért dobogni.
Matyikó Sebestyén Józseftől, a költőtárstól és baráttól, a siófoki Kálmán Imre Múzeum egykori igazgatójától, a monográfiaírótól búcsúzott 2014-ben Kaiser László. Matyikó Sebestyén László tanítóként, muzeulógusként, könyvtárosként, etnográfusként is hazai színekben tevékenykedett: „Mert kereste az értéket, a helyi színekben az örök szivárványt!” – fogalmaz szép metaforikus kijelentésében Kaiser László. „… hűséges ős-dunántúliként az egyetemes magyar kultúrának volt napszámosa és professzora.” Egyik verseskötetére utalva (Takarónk a csillagos ég) külön antológiát jelentettek meg a szerző munkásságát elismerve Takarója a csillagos ég (2016) címmel. Elsősorban a költő Matyikótól történik a búcsúgesztus, aki ezt írja Rejtő Jenő emlékének című versében: „Itt fekszem holtra válva / kék-fehér mágneses viharban / amikor visszanéz az Isten // emlékek nélküli koporsón / évmilliók néma tengere – / halott hamu üvegkoporsóban: / Akár az anyaföld, szemembe néz az Isten.”
A nekrológok között szerepel az értelmiségi (matematikus) költőtől, Bárdos Attilától való búcsú szövege. „Akkor is figyelj a testtartásra, / amikor eljön az utolsó ma. / A befejeződés biztonsága: / A megértés nem szavak dolga” – olvashatjuk értékmentő sorait a kötetcímadó versének (Le a mélybe!) záró versszakában. Ezt az értékőrző szerepét emeli ki Kaiser László is, miközben szövegemlékművet állít szavaival költőtársának. A már idézett utolsó kötetéről ekképpen szól Payer Imre költőbarát: „Bárdos Attila a lét és nemlét határterületét írja meg új verseskötetében. A költőre jellemző egyként képi és spekulatív szemléletében jelennek meg a végső kérdések.” A Bárdos Attila-i kérdésfeltevést – Hogyan kellene verset olvasni? – Kaiser László a „Hogyan van értelme egyszeri emberi életünknek?” kérdéssel bővíti, miközben felhívja az olvasóközönség figyelmét a költő minőségi életére, annak belső növekedésére.
Szintén a 2015-ös év kultúrbaráti vesztesége Turcsány Péter távozása közülünk. Az író, költő, szerkesztő, kiadóvezető méltatása sajnálatos módon ezúttal búcsúbeszédben hangzik el. Kaiser László szavaival: „Súlyos, nagyon súlyos élet és életmű magasodott-magasodik előttünk.” Értékdevalválódott világunkban fontos hangsúlyozni az olyan tehetségeket, akik a kor „ellenszólamából” is meghallják az igaz szót. Az élet adta feladatokat vállaló és kapcsolatokat ápoló emberről szól Kaiser László, amikor Turcsány Péter alkotói és organizátori szerepéről beszél. „Ha a jelen jövőbe hull, / mint jégbe préselt levelet a tél, / úgy őrzöm a múltat, / mert ami soha el nem múlhat, / akkor múlik el, / ha végleg visszatér” (Turcsány Péter Országos a bánat – Kötetekből kihagyott töredékek, versek –, az Ami indul… ciklusból). Turcsány Péter mázsás súlyú tarisznyával tért vissza, ahonnan „vétetett”: a véges emberélet, de a végtelen költőlét örök mezejére.
Kaiser László kötetének kiadása évében (2016) vesz örök búcsút Kósa Csabától, az írótól, az újságírótól, a szerkesztőtől, a tanártól, a Magyar Újságírók Közössége, a saját és a Hungarovox Kiadó nevében. Az „erkölcsi zseni”-nek nevezett Kósa Csaba az élet morális iránytűjének vonzásában tevékenykedett. „Vérbeli író volt, meggyőződésem, hogy az irodalmi publicisztikában, ebben a mára hanyatlóvá vált műfajban a legnagyobbak közt a helye” – vallja róla nekrológjában Kaiser László. Majd szabadon idézve a költőtárs szavait: korábban az istrángot is elszakítottam. „…milyen remek költői-írói kép… A kép szép, a valóság könyörtelen. Kifutott az erő, elfáradt a test és a lélek. És végül elszakadt amaz istráng, amely Kósa Csabát a földi léthez kötötte” – fűzi tovább a metaforát Kaiser László a fájdalmasan szép, utolsó szavak jogán.

Végezetül – a kötet harmadik ciklusában – kortársaihoz fordul jó baráti szavakkal Kaiser László: születésnapi köszöntőit és méltató beszédeit olvashatjuk. Szakolczay Lajost és Csernák Árpádot hetvenedik születésnapjuk alkalmából szólítja meg Kaiser László. Szakolczay Lajos, a Széchenyi-díjas irodalomtörténész, művészetkritikus, a Kortárs egykori szerkesztője páratlan életműve által érdemli ki a „szellem megrészegültje” jelzőt, akinek munkássága a korszerűség jegyében fogant. Kaiser László így ír róla: „Ma számomra Szakolczay Lajos az, akinek egész élete, életének minden rezdülése, tehát minden leírt sora is azt védi, amit ma védeni kell: a kultúrát és ezen keresztül a tartást, amelyben közösségünkhöz, tehát magyarságunkhoz való eltéphetetlen kötődés is beletartozik. […] kevés nála nyitottabb tollforgató van, aki ennyire érzékeny az új iránt, ha az valóban értéket is teremt.” 2017-es könyvbemutatóján (Korunk farsangja, Jövőben a múltunk) egyik megjegyzésében ő maga is az értékteremtés mellett az értékmentés hivatásszerű tettét emelte ki: „A megmutatás vágya nem mozgatott, sokkal inkább a szolgálattétel, az értékek továbbadása.”
„Mert hihetetlen tevékeny élete, több ágú munkássága (szó, tett, írás, szervezés), állandó önvizsgáló, tehát a jobbítására törekvő éne, újrakezdései, egyenes beszéde, hite, műfajteremtő képessége mérték és mérce” – summázza Csernák Árpádról születésnapi köszöntő gondolatait Kaiser László. Csernák Árpád közel százhúsz színházi fellépést, számos filmszerepet és tizenkét kötetet mondhat magáénak. Csernák Árpád megkérdőjelezhetetlen hite mondatja Kaiser Lászlóval: „Mert minden indirekt: / szerep, tett, ölelés, / mert minden –
valljuk be –, / úgy is lesz, s oly kevés, // kevés, vagyis semmi, / a mérleg végül ez, / bármit teszel nem jut el: / Szenvedéseihez…” (Kaiser László: Indirekt – Csernák Áprádnak, PoLíSz, 2007)
Pomogáts Béla szerteágazó munkásságát aligha lehetne néhány sorban, oldalban méltatni. Mert egyszerre kellene szólnunk az irodalomtudósi, kritikusi, tanári munkáját Széchenyi-díjjal is elismerő emberről, akinek alkotói termékenységét mutatja az a közel száz könyv, melyet írt vagy szerkesztett. Azért egy választékos, tömör mondatban Kaiser Lászlónak mégis sikerült – a kultúrához, irodalomhoz, emberekhez való hűségéről ismert – Pomogáts Béla életművét összefoglalni: „Ő aztán tényleg végigdolgozta az életét, s aktív mindmáig. Mert nem olyan egyszerű a lehetőségekkel élni, s közben még tisztességesnek maradni, kiemelkedőnek és közvetlennek is lenni, kis ügyekre figyelni és nagy ívű összefüggésekre is, folyamatosan tevékenykedni, írni, szerkeszteni és megőrizni, alkotni, tanítani, szervezni, nos ez Pomogáts Béla élete és munkássága.”
Ködöböcz Gábort sem kell bemutatni az irodalomtisztelők és -művelők előtt: az irodalomtörténészt (Kányádi Sándorról, Kiss Benedekről írt monográfiaszerzőt), a tanárt (az egri Eszterházy Károly Egyetem oktatóját), a folyóirat-szerkesztőt (az immáron idén tíz éve működtetett Agria című egri irodalmi folyóirat alapítóját és főszerkesztőjét), a Petőfi Sándor Sajtószabadság-díj 2015-ös évi kitüntetettjét. Ebből az alkalomból méltatja jegyzetében Kaiser László irodalmár kortársát: „Ködöböcz Gábor ízlése mérce, pontossága több mint dicsérendő, korrektsége lenyűgöző […]; Ezzel a korrektséggel, ezzel a minőséggel és minőségigénnyel, vagyis munkássága egészével érdemelte ki a Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat.”
A Hungarovox Kiadó vezetőjeként mutatja be méltányoló soraiban Botz Domonkost, írót, költőt, újságírót, művelődésszervezőt Kaiser László. 2012 és 2016 között négy könyvét is szerkeszthette a kiadóvezető (Elengedett kézzel – verseskötet, 2012, Szálkás keresztek – novelláskötet, 2013, Amikor a bohóc felzokog – verseskötet, 2014, Irodalmi pályaudvar II. – interjúkötet Varga Rudolf társszerzővel, 2016). Botz Domonkos munkásságának legfőbb érdemét abban a Sánta Ferenc-i maximában látja Kaiser László, mely szerint ne szaporítsunk a kevésből érdemtelen sokat. Kaiser László ezt az írói magatartást egy szóval „önmérséklet”-nek nevezi. Ennek egyik hű példája lehet Botz Domonkos sorsigazító ötsorosa: „Ég alatt hálok, / vánkosom egy hátizsák, / évekkel teli. / Míg alszom, vidd mindenem. / Még van időd reggelig.” (Vidd hát)
Az egyetemes magyar kultúra által is nagyra becsült Farkas Árpádról olvashatunk végezetül Kaiser László könyvében, aki Erdélyen túlmutató jelképnek nevezi a költőt, írót, műfordítót, lapszerkesztőt. Képet formálhatunk egy életmű legfőbb állomásairól: beszédes köteteinek (a Másnapos ének, 1968, Jegenyekör, 1971, Asszonyidő, 1983, A befalazott szószék,1985, A szivárgásban, 1991), díjainak (többek között: József Attila-díj, 1993, Magyarország Babérkoszorúja-díj, 2016) megnevezésével. A Forrás második nemzedékének oszlopos tagjaként is elismert szerzőről jegyzi meg Kaiser László: „Tehetség, elismerés, siker és különösen az olvasók megingathatatlan szeretete: ritka mindez a magyar irodalomban. Talán néha mégis van igazság a magyar égbolt alatt, a költő szavaival: a „kínná lombosodó örök küzdelemben.” Visszavonhatatlan tisztaságeszménye életművének példaadó védjegye.
Kaser László könyvéről összességében elmondható, hogy ezekben a 2000 és 2016 között született írásokban olyan ismert vagy kevésbé ismert alkotókról olvashatunk, amelyekben a személyes hitelesség kap teret, mégpedig úgy, hogy magának a szerzőnek az esszéisztikus portréja is kirajzolódik az olvasó előtt. „Kaiser László legújabb kötete, ez a verbális arcképcsarnok, túlmutat önmagán. Az alkotó ember – sírig tartó – értelmes küzdelméről (is) szól” – fogalmaz Jahoda Sándor recenziójában. Valóban: Kaiser László válogatott portréiban arra is példát mutat, hogyan lehet, hogyan kell az emberi tartás zsinórmértéke szerint élni. Úgy tűnik, kizárólag egyféleképpen: egyszerre emberi-alkotói Verejtékkel. A Szerzőbe oltott tisztelet jogán.

 

 

Eredeti közlés: Napút Online.

Ég és föld: A tizenkét drágakő legendája

Ég és Föld: A tizenkét drágakő legendája
Pődör György verseskötete
könyvrecenzió

 

12 drágakő címlap

Verseskötetként határoztam meg Pődör Györgynek a Magyar Könyvklub gondozásában megjelent kötetét, noha legalább ilyen joggal nevezhetném művészeti kiadványként is.

A kötet három versciklusát ugyanis művészi módon készített ásványfotók, illetve a csillagjegyeket és részint a bányászok hiedelmeit ábrázoló képek illusztrálják. A drágakövek és féldrágakövek egészségre gyakorolt hatásai közkeletű és nagyon régre visszanyúló hiedelmek. Kapcsolatuk a csillagjegyekkel különös szépségükből adódó módon nekik tulajdonított ezoterikus hatásaikon is alapul, ami szerint befolyással bírhatnak sorsunkra, mint talizmánok. Ez a gondolat ötvözi össze Pődör György nemrégiben megjelent kötetében az ásványok és a csillagjegyegyek világát, illetve azt ásványokon keresztül ez köti össze a Földet az Éggel.
Könyve bevezetésében maga a költő-mérnöktanár tudatosítja bennünk a gondolatkör összefüggéseit.
Az első versciklus szonettjei féldrágaköveket írnak le. A versekhez kapcsolódó fényképek azokat az ásványokat mutatják be az olvasónak, amelyeket a szonett ír körül, és minden szonett-fénykép pároshoz rövid ismertetést is kapunk az ásványról. Bár a leírások ásványtani része alig éri el az ismeretterjesztő könyvek információs szintjét, de bőségesen kárpótol az egyes ásványok kultúrtörténeti jelentőségének leírása. Az ezoterikát kedvelők számára külön értéke a könyvnek, hogy kitér az egyes ásványok különböző csakrákra gyakorolt hatásaira is.
Az első ciklus szonettjeinek olvastán néhol elmosolyodik az olvasó egy-egy amulett-hamu lett rímpáron, de a szonettek korrektek, változatos szerkezetűek, és jól illeszkednek a kötet egészébe.

A kötet közepe táján történik a versciklus váltás. Az állatöv jegyeit veszi sorra a szerző. Ebbe a ciklusba 4 soros versszakokból építkező 7 strófából álló versek tartoznak, amelyek több-kevesebb sikerrel kapcsolatot teremtenek a megidézett - és ragyogó minőségű képeken ábrázolt - féldrágakövek és a zodiákus csillagjegyei között. Ezek a versek az egyformaság (7 szakasz!) érdekében
néhol kissé túlírtra, semmitmondóra sikerültek.

A kötet következő, 15 oldalas versciklusa szonettkoszorú. Ezek a szonettek önmagukban is megállják helyüket, nem pusztán illusztrációk, még ha a technikai bravúrtól: a szonettkoszorú verseinek egymásba fűzésétől és a mesterszonettől el is lehetne tekinteni. A kötet középső versciklusához képest kiemelkedő erényük, hogy azokkal szemben nem puszta illusztrációs célt szolgálnak, mindegyik vers önmagában is megállja helyét.

A kötet negyedik része a bányászattal kapcsolatok hiedelmekről, legendákról szól.
Itt kell megemlíteni - amit a szerző részben az előszóban is megtesz -, hogy Pődör György egy saját gyűjtéséből álló ásványtani-bányászati múzeumot hozott létre saját erőből. Az ásványok képei csakúgy, mint a kötet e részében látható tárgyak képei is, a gyűjteményében készültek. Az egyes tárgyak képeihez élvezetes ismeretterjesztő leírások illetve egy-egy vers is kapcsolódik. A bányamanó, Szent Borbála, Szent Kinga, illetve Szent Anna a bányászok védelmezői, jól ismert alakok az európai, így a magyar bányászok között is.

És, hogy a kövek-ásványok világához vonzódók közül a bányászokhoz és geológusokhoz is szóljon a kötet, a szélfútta homok című kötetzáró szonett és a mellé társított bauxit külfejtést ábrázoló kép szerencsésen emeli be a művészetbe a földtan tudományát.

A 112 oldalas, a Szülőföld Kiadó gondozásában megjelent könyv mind az ásványvilág szerelmeseinek,
mind az ezotéria híveinek is tartalmaz érdekességeket, szonnettkoszorúja pedig bátran ajánlható a versek kedvelőinek.

Változatok csöndre

Változatok a csöndre

Ez a címe Király Lajos író, költő, műfordító legújabb, 29. könyvének. A szerző
pályafutásának ötvenedik évfordulójára jelentette meg az idén a kiadó. Szép kivitelű
verseskötetének alapmotívuma a csend, akarom mondani a „csönd”, mely csodálatos ívét
alkotva könyvének, „rabul ejti” az olvasó tekintetét gondosan szerkesztett, kilenc ciklusán át.
A szerző válogatott és új verseket, versfordításokat tartalmazó kötetének költeményei nagyon
is mély értelműek, és olykor filozófikusak is. Az élet összetettségét tárják elénk a maga
szépségében a költészet csodálatos eszközeivel.
Király Lajos szerint mindennek van csöndje: a kezdetnek és a végnek, a születésnek és a
halálnak, s a lét valamennyi mozzanatának. Példaként álljon itt néhány idézet könyvének
azonos című nyitóverséből! „A Csönd a hangok között feszülő, éltető,/ szenvedő tüzek, hitek
és katarzisok csöndje!”// Vagy: „A Csönd a szeretet csöndje,/ a reménykedés csöndje és az
áhítaté,/ a megbocsájtás csöndje és a megértésé;”// „a bátorság erős-akaratú csöndje és a
reménytelen meghunyászkodásé.”// De említhetném az érzelmek küzdelmének, az öröm és a
szeretet, a szerelem, s az ölelkezés és a simogatás csöndjét.
A szerző nem feledkezik meg a „hatalom csöndjéről”, „Isten ujjának felemelő csöndjéről” és
„az emberi lét reményteli küzdelmeinek csöndjéről” sem. Ciklusokba foglalja a fenti
gondolatkörökhöz fűződő érzéseit.
Csodálatos képekben vetíti elénk a természet csendjét kötetének első ciklusában. A
„Meggyfavirág” című versében a gyermek öt ujjához hasonlítja a kitárt szirmú virágot. „akár
a gyermek bársony ujja./ Jövőt mutat megújulva”. Szép lírai hangulatot áraszt az alábbi négy
sor is az „Egy sziget” költeményében:”Csend a fák közt/ válladra hull/a nap lassan/
bealkonyul”// A zenélő szív metaforával kezdi legutolsó versszakát és fejezi ki örömét a
leszálló estben. Gyönyörű metaforákkal találkozunk még a „nyár végi esti képek” című
versében is. Idézem itt is az utolsó versszakot: „Csillagok csobbannak/ és beborít mindent/
hűs szárnyaival az éj”//
A „Lélek csöndje” ciklusában is szép hangulatteremtő versekkel találkozunk. Ellentétes
gondolatokból teremti meg a kozmikus atmoszférát a „Pillanat hatalma” című költeményében.
Íme: „Tücskök zenéje zeng az éjben/ vibrálnak messzi csillagok./ Szívem telve tücsök
zenével,/s benne dalolnak friss dalok.”// Végigolvasva a verset, az az érzésünk támad: csakis a
szép pillanatok adnak, adhatnak erőt ahhoz, hogy felül tudjunk emelkedni a mindennapi
gondokon.
A „Vadlibák szállnak” című versében alapvetően az őszről ír. Az elmúlt nyárra már csak
tűnő álomként tud gondolni. „elszállt/ a nyári énekes pacsirta. - /Be szép volt, mikor dalával/
A kéklő eget teleírta!”/ A költői lélek szárnyalásával azonosítja a pacsirtát, akinek éneke
szívből jövő költemény. Végül ugyancsak egymásnak ellentmondó képekkel teremt
kozmikussá növelt, csodálatos hangulatot: „Szívemben csönd! – És vadlibák/ Szállnak búsan,
rikoltozva”.// Gyönyörű allegóriával fejezi ki a békét, amikor „A csönd nyugalma”-ban így
fogalmaz: „A csönd nyugalma rám terül/ szívemben béke hegedül”/ Égi szférákig vetíti ki
szíve nyugalmát egy szép megszemélyesítéssel: „Csodás e tiszta csönd zene/ mintha sok
csillag zengene”//
„Az édenkert elvesztése” című költeményében a szomszédos kert gyümölcsfáinak oktalan
pusztítása ellen emeli föl szavát Király Lajos. Verse azonban a Földön minden kivágott
gyümölcsfáért kiált. „Fűrész zúgott: fák jajdultak,/dőltek, hulltak nagy halomba:”/a „mohóság
hajtott mindenkit, - / egy fának sem volt irgalom! – -„ //
Olthatatlan vágyakozással, a „Légy velem” című költeményével indítja „A szerelem csöndje”
ciklusát. Arra kéri a szívének-lelkének édes leánykát, hogy élete minden pillanatában

2
mellette legyen. S egy nagy kéréssel: a „légy velem, mert meghalok, ha nem leszel enyém!”//
- zárja versét. Gyönyörű allegóriával kezdi és folytatja a tavaszról írott költeményét is:
„Bogarak pattannak a Napból/ Széthordani tündér-meleget/ Virágba oltani édes terheket”/
A szerelem, mint tudjuk, nemcsak boldogság, de olykor szenvedés is! Ez Király Lajos
„Szeretni és szenvedni”című verséből is egyértelműen kiderül. Íme az utolsó két versszak:
„Hányszor éreztem szerelmed/ Gyönyörű csillagrendszerét// Mely hozzád vonz és taszít/
Szeretni, szenvedni megtanít”// E ciklusából megismerhetjük a szeretett nő szépségét,
varázsát és a szerelem megannyi változatát.
A költő szerint a világmindenségnek, s így benne az embernek is van csöndje. Úgy véli,
bennünk eredendően ott az ősi béke, amire mindenki rátalálhat. Egyik versében az elsüllyedt
Atlantiszt keresi, majd a mély tengeri világ tökéletes rendjét szemléli. Ezt azért teszi, mert a
mély tengeri világ szintén része a mindenségnek. Megkérdezi a „Kérdések a világról” című
versében, hogy „Mi a lét?/ Álom vagy valóság?/ Álmodjuk azt, hogy élünk,/ vagy átéljük azt,/
hogy álmodunk?”// Egy későbbi költeményében már a mindennapi valóság mezejére lép,
amikor arra keresi a választ, hogy „Mikor kívánhat az Ember/ az embertől emberséget?”/ S
gyönyörű metaforával ad magyarázatot rá: mindez csakis akkor lehetséges, mikor már a
„félelem fekete szárnyú angyalai/ nem zúzzák szét a remény/ megszentelt katedrálisait.”//
Az „Időtlenség boldog himnuszával” című versében elképzeli, hogy egy időalagúton át a
galaxisba szállunk, az „Űrutazás”-ban egy „verstudósítással” követhetjük nyomon, érezhetjük
át, amit egy űrhajós érezhet az utazás során. „Szállunk, suhanunk/ a Mindenségben: -/a
képzelet röpít/villámló szárnyain.”//
„A mesék szépséges csöndje” ciklusából a Csöndország versét emelném ki, ami csupa játék és
gyönyörűség. „ Csöndországnak csönd a fája,/ Csönd-madár száll csöndes ágra./ Csönd a
csönddel táncot járja,/ Csönd zene száll a világba:”// A Repülj táltos repülj-ben arra kéri a
táltost, hogy kell a szeretet, kell a csodás virágpor – hogy megszelídíthesse az emberi
gonoszságot. Az „Isten ujjának intő csöndje” ciklusában eljut a költő annak felismeréséig,
hogy „Isten és ember egy:/ a tökéletesség kívánata./ Mikor Istenhez könyörgünk,/akkor a
bensőnkben szunnyadó/ békességhez, jósághoz/ és tiszta harmóniához könyörgünk.”//
„Az emlékezés csöndje” ciklusában a meghitt, szép gyermekkori élményeit veszi sorra és
meséli el nekünk a költészet nyelvén. Megismerhetjük édesanyját, a szülői házat, szívének
kedves zalai tájat. Kitágul ez a kép „A fájdalom és az elmúlás csöndje” ciklusában, amikor
egy-egy versben szeretteire emlékezik, akik örökre eltávoztak az életéből, mint a nagyapja,
nagyanyja, édesapja. De ebbe a ciklusba vette azon költeményeit is, amiket egykor
költőbarátokhoz, mint például az eltávozó Pék Pálhoz, Sellei Zoltánhoz vagy az akkor még
nyolcvan éves Fodor Andráshoz írt.
Szép záró része a kötetének az „Én álmodtam a csöndet” ciklusa, melybe versfordításait
szerkesztette Király Lajos. Megtalálhatjuk itt kínai, latin, francia, spanyol, angol, amerikai,
sőt még hindu és mexikói költők verseit is, mintegy negyvenet. Befejezésül idézzünk Michel
Cahour francia költő „Csönd hangjai” című költeményének utolsó versszakából két részletet!
„Csókolj meg az áldott csöndben! –„/ És írjad le nekem a szavakat:/ a csönddel teli, a
csöndről suttogó szavakat,”/; „amelyek oly csodálatosak,/ mint eső után – a szivárvány!”//
A „Változatok a Csöndre” című könyvével egy gyönyörű verseskötetet helyezett el Király
Lajos, Krúdy-érmes író, költő, műfordító, a Magyar Kultúra Lovagja az idén a költészet
oltárán.

Kárász József prózája rőzseláng

„Kárász József prózája rőzseláng”

Kárász József, az alföldi parasztsors írója idén lenne 105 éves, ha még mindig köztünk élne. 23 esztendeje azonban örökre búcsút intett a földi világnak. Elment, mégis úgy érezzük, mintha közöttünk járna. Amikor belépek a hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtár helytörténeti részlegébe, ahol hosszú éveken át dolgozott, olyan érzésem támad, mintha még mindig ott ülne az öreg írógép mögött, és recenziót írna vagy bibliográfiát készítene a helytörténeti témakörökben kutató szakemberek eligazítására.
Több mint ötven esztendeje már annak, hogy a Csongrád Megyei Hírlap szerkesztőségéből (ahová véletlenül tértem be) hozzá irányítottak novelláimmal. Én, a gimnazista kisdiák elfogódottan léptem be a nagy vásárhelyi író irodájának ajtaján, s ahogy mosolyogva rám nézett, mindjárt elmúlt minden izgatottságom. Átnyújtottam neki írásaimat és őszinte véleményét kértem. Erre ő meg nyomban hellyel kínált. S olyan tisztelettel vette kezébe novelláimat, mintha legalábbis az írótársa lettem volna. Miután elolvasta kis munkáimat, szelíden rám nézett, mintha azt mondaná, no, kolléga, és szeretettel sorolni kezdte, melyek az erényei az írásaimnak, majd kifejtette javaslatát, mit lehetne esetleg másként megfogalmazni. Igazi jó tanár lett volna belőle, bár ő inkább a csendes kutatómunkát szerette. S attól kezdve keresni kezdtem a könyvtár polcain a regényeit, novelláit. Az első könyve, ami a kezembe került a „Tanya” volt. Olyan szeretettel írta meg a béresek, cselédek reménykedő, küzdelmes életét, hogy gyönyörűség volt olvasni.
De bármelyik regényét, novelláját vesszük is a kézbe, mindegyikben emberi melegséggel, líraian fogalmaz a parasztságról, a magyar nép azon rétegéről, amelyből ő, maga is származott. Sipka Sándor egyetemi tanár egyik irodalmi cikkében ezt írta róla: „Kárász József életműve irodalmunk számon tartott értékei közé tartozik. Kezdettől fogva ugyanaz a társadalmi elkötelezettség ösztönzi, mint népi származású pályatársait: hitelesen feltárni a magyar parasztság helyzetét, rámutatni a hatalom birtokosainak embertelenségére, és éreztetni a gyökeres társadalmi-politikai átalakulás szükségességét.”
Grezsa Ferenc irodalomtörténész szerint fontos szerepe volt a nagy vásárhelyi író életében a kálvinista ellenzékiségnek; melyhez nagymértékben hozzájárult középiskolai tanulmányai során a Bethlen Gábor Gimnázium szellemisége. Ez motiválta Kárász Józsefet arra, hogy műveiben ne csak a társadalmi sorshelyzetet, a szituációt ábrázolja, hanem azt a lelkiséget is, ahogyan ebben a kálvinista ellenzéki mozgalomban tevékenykedő ember érez és eszmélkedik.
Jelentős tényezőként említi meg Kárász József írói életútján azt a két esztendőt, amit Erdélyben kellett töltenie. Olyan írókkal ismerkedhetett meg ott tartózkodása alkalmával, mint Tamási Áron, Remenyik Sándor, Bözödi György, Kós Károly és mások. Az erdélyi közeg, mely a történelmi hagyományokhoz való hűséget, a mértéket, és az emberi toleranciát jelentette számára, hozzásegítette írói kiteljesedéséhez.
Erdélyből hazatérve, a vásárhely-kutasi író-paraszttalálkozó megszervezésével új lendületet adott a népi írók mozgalmának. A Magyar út folyóirat segédszerkesztőjeként „A nép a magyar irodalomban” címmel fontos tanulmányt írt Erdélyi Józsefről, Sinka Istvánról, Veres Péterről, Szabó Pálról. Nagy hatású írása, a „Magyar falu a tél előtt” című szociográfiai riportja. Fontos és megbecsült kritikus volt a lapnál, melybe Márai, Kosztolányi, Darvas, Sinka, Erdélyi köteteiről írt recenziót. Munkatársa volt a Hídnak, vezető kritikusa a Magyar életnek. „Az írók a vádlottak padján” című cikkét nemzetgyalázónak találták, emiatt kéthavi börtönre ítélték.
A szerkesztői munka és a kritikaírás mellett megszülettek első szépirodalmi művei: 1939-ben a Tanya, 1941-ben az Asztagok, és a Családi Tűzhely című elbeszélések.
1945 után a bizalmatlanság légkörében hosszú hallgatás vette körül. 1956-ban került vissza az irodalomba. Attól kezdve folyamatosan jelentek meg regényei, elbeszélései. Tizenhárom regény, két elbeszéléskötet mutatja gazdag írói életútját.
Művei nemcsak leíró, dokumentatív értékűek, de lírai hangvételű, emberközeli, lélekábrázoló alkotások is.„Kárász József prózája rőzseláng, melynél melegedni lehet, és megtalálják benne az emberek a vágyaikat, eszményeiket” – mondotta Grezsa Ferenc az író egyik könyvbemutatóján. – Műveit és munkásságát pedig érett gyümölcshöz hasonlította.
Írói munkásságával, sokrétű bibliográfiai tevékenységével idős korára kiérdemelte a Pro Urbe díjat, és Hódmezővásárhely Díszpolgára címet. Lakóházának a falán Erdős Péter festőművész domborműve állít emléket neki, Öreg-Kishomokon pedig utca őrzi Kárász József nevét.
Amikor belépek a Németh László Városi Könyvtárba, mindig eszembe jut a nagy vásárhelyi író (aki kedvességével, szeretetével elindította írói útján az egykori gimnazista diákot) és akinek szellemiségét, emberközeli ábrázolásmódját regényei, novellái hűen őrzik. Emlékeimből elővillan csendes, szerény, emberszerető lénye, és önkéntelenül magam előtt látom, amint szótlanul tesz-vesz az íróasztalán vagy könyveket rakosgat fel a mögötte lévő polcra.

Dragomán György: Máglya

Dragomán György: Máglya

 

dragoman gyorgy maglya cultura

2013-ban jelent meg ez a könyv, írtam is róla a facebook "könyvújdonságok" oldalán. Most ismét elolvastam. Ugyanolyan erős hatással volt rám, mint három éve, ezért választottam recenzióm témájául.
Úgy kezdődik a regény (egyes szám első személyben), ahogy akár a Brontë nővérek vagy Dickens egy regénye is kezdődhetne. Egy 14 év körüli kislány az intézetben, ahol él, az igazgatói szoba előtt várakozik. Fél éve lakik itt, szülei balesete után került ide, jól érzi magát, befogadták.
Kiderül, hogy nagymamája jött érte, akiről eddig nem is tudott.
És eddig tart, az X vagy Y is írhatta volna rész. Mint egy forgószél kap el minket a regény sodra, és a mű végéig fogva tart, repít minket és Emmát, a kislányt is.
Emma maradna az intézetben, de a nagymama varázsolni kezd, és huss, minden megváltozik. Emma és a nagymama útra kel, megérkeznek egy erdélyi városba.
A varázslatok folytatódnak, végigkísérik a történetet, üveggel, liszttel, parázzsal, tűzzel (mágikus realizmus, ötlik fel bennem a gondolat és a Száz év magány). A házban mindenhol ott vannak a két hónapja elhunyt nagypapa holmijai, hozzájuk érni tilos. De itt is varázslat van, hisz a szőnyeg rojtjai mozognak, mikor elhalad ott a nagypapa szelleme, életre kel az expandere, később nagyapa "megmutatja" a kislánynak, hol találja a nagyon keresett tájfutó-térképet.
Az új iskolában a tanárok megértően, sok társa ellenségesen fogadja a kislányt. Itt valami titok lappang, amely valahogy nagypapához kötődik. Megtudja, hogy saját apja festőművész volt, de csak segédmunkásként dolgozhatott. Az anya pedig válogatott tájfutó, s az ő képességeiket mind megörökölte Emma. A kislány megnyíló értelme, tapasztalatai a regény egyik szálát alkotják.
A másikat a nagymama történetei jelentik. Ezek hosszúak, részletesek, rémületesek. Kibontakoznak belőlük a közelmúlt és a távolabbi múlt történései. Diktatúra volt az országban, ezt Emma is tudja, hisz az intézetben is letépték a falról és megtaposták a tábornok arcképét. De ebben a városban valami különös dolog történt, amely nem engedi lezárni a múltat. Sokan a nagyapát hibáztatják, hogy mocskos besúgó volt, a szekusoknak jelentett. A mű végén kiderül, hogy éppen ő volt az, aki a forradalom idején megpróbálta elkérni a sortűz áldozatainak testét, hogy méltón temethessék el őket, s ezért ő is halállal lakolt. Ő segít a kislánynak megfejteni az igazságot: megjelenik Emma álmában, s azt mondja:"esnemür". Emma rájön, ha gyorsan ismételgeti a szót, az jön ki, "nem üres." Vaskoporsókba szekus iratokat rejtettek s temettek el, a halottakat pedig valahol elrejtették. A rókalány azonban elvezeti Emmát tájfutása közben a helyre, ahová eltemették a sortűz áldozatait.
Kiderül az is, hogy Nagymama volt az "áruló", aki férjét akarta menteni, aki bár régen sebész akart lenni, de ebben a világban csak utcát seperhetett volna. A városiak azonban felismerve hatalmas tudását, korrepetálni vitték hozzá a gyermekeket. Nagymama félt, hogy baja lesz férjének emiatt, vagy besúgásra kényszerítik őt, ezért titokban ő tette ezt meg Nagypapa helyett.
Még egy árulása volt nagymamának, mikor szülei védelmében a fáskamrában rejtegetett zsidó barátai búvóhelyét leleplezte a háborúban, azt hívén. hogy már elhagyták barátai a fáskamrát. Ezekért a bűnökért nem bocsát meg neki soha nagypapa, még halála után sem, s bünteti nagymamát.
Remekbe szabott a mű szerkezete. Párhuzamosan zajlik Emma magára ébredése, felnőtté, nővé válása és a múlt feltárása.
A visszatérő, egyre erősebbé váló motívumok, a parázs, tűz, máglya (a máglya faágaira Nagymama és Emma ráírják, amit el akarnak pusztítani, például a bánatot); a róka többszöri megjelenése (a címlapon is láthatjuk); a kis és egyre nagyobb titkok és árulások; a hangyák,"akik" segítenek Emmának (ők rakják össze az apró papírfecnikre tépett iratokat, amellyel a "titokzatos látogató" zsarolta Nagymamát; a vér, mely pusztítás és megtisztulás is, a gólem, a diófa, a gyík, a futás, repülés és lezuhanás, a tánc, a varázslások lekvárfőzéskor ("dolgozz kanál"), sütéskor, arcok felidézésekor, a kancsó összetörése és összerakása, sok-sok apró, de következetesen megjelenő apró motívum, a csigaház, a, szúró fájdalmak, a köröm, apró szúrások és vérzések, a kávézacc, a víz körforgása, fejbőr dörzsölése, a madarak, s a hangyák ismét, hisz *** helyett pici hangyák választják el az egyes jeleneteket, a hangyák, melyek nagyobbakká válnak "e funkciójukban" is, mikor "fő szerepüket" teljesítik.
Csodálatos a mű nyelvezete: színek, hangok ( a buborékok elpattannak, az íz rotyog, a fakanál cuppan), finom megfigyelések, érintések, kedves, ízes, játékos tájszavak mint: csiklint, kajtármacska, piszi-piszi, lerbensült krumpli, pungába rakott téglák, foncsikák, sifiteli, dürückölt, tyukszi parittya és sorolhatnám tovább.
Sokat gondolkoztam, hogy nyilvánvaló, hogy egy több helyről összegyúrt román város a történet színhelye, de akkor miért csak magyar nevek szerepelnek a regényben, hiszen élnek itt románok, szászok, romák és más nemzetiségűek is. Aztán arra jutottam, hogy az író nem akarta, hogy bármi "félrevigye" a lényeg, a fő mondanivaló megértését, a mindenkori hatalom, a zsarnokság természetének megértetését, bemutatását, korszakokon és sorsokon keresztül.
Nagymama csak arról jelentett, amiről a hatóság már úgyis tudott. A háborúban ő segített barátnője családjának elrejtőznie. Mégis tragédia volt mindkét hazugság következménye.
Miklós (az egyik áldozat, nagymama első szerelme) mondta ki a hazugság erejéről szólva: "Úgy kell hazudni, mintha igaz lenne, mert akkor az is lesz."
Megindító a Nagymama két "nagymonológja": a fájdalomról és a felejtésről, valamint haragos kifakadása Emma ajándékba kapott, s naivul a kabátjára tűzött "márciuskája" miatt, mert Nagymamának a sárga csillag egészen mást jelent.
Hatalmas élményt jelentett számomra e mű elolvasása, olyan könyv ez, melyet többször elő kell venni, újra el kell olvasni, új és új felfedezésekre szert tenni közben.
Külön dicséret illeti a Magvető Kiadót gondos munkájukért. Nincsenek a könyvben "nyomdahibák", rossz szóelválasztások, gyönyörű a külső borító, sőt (nem is tudom, mikor találkoztam vele utoljára), könyvjelző!