Afrika csendes, álmodik

 Afrika csendes, álmodik

Szándékosan választottam írásom címéül a híres kenyai író, Meja Mwangi könyvének címét: Afrika csendes, ami egykori tanárom, Füssi Nagy Géza szerint a legtalálóbban fejezi ki Afrikát. Afrika a kiismerhetetlen, a titokzatos, a csodálatos, a zavaros, a kegyetlen. Kegyetlen, de valóságos, mégis megfoghatatlan. Afrika, a történelem nélküli kontinens, a föld, amelynek legfeljebb története van. A történelemnélküliséget a szakemberek általában a Szaharától délre kezdődő, úgynevezett Fekete-Afrikára alkalmazzák. De létezik-e még napjainkban Fekete-Afrika a szó klasszikus értelmében? Igen is, meg nem is. Nem véletlen, hogy az évekig elhúzódó véres polgárháború után Szudán, a kontinens legnagyobb területű országa, kettészakadt. Északon a muzulmán arabok, délen a főként keresztény és hagyományos vallású feketék kormányoznak. De valóban kormányoznak-e? Vajon ki is irányítja Afrikát? Az egykori felelőtlen határhúzogatók népeket osztottak meg, évszázados ellenségeket zártak egy országba, ami még napjainkban is rengeteg problémát okoz, hiszen az afrikai országok többsége még ma is a gyarmati határok között létezik
José Eduardo Agualusa az Afrikában született, de ma Lisszabonban élő író A múltkereskedő című regénye Angola fővárosában, Luandában játszódik. A helyszín egy külvárosi kertes ház, amit gazdája magas falakkal igyekszik elzárni a külvilág valóságának fájdalmától. A regényből két Angolát ismerhetünk meg, a falon belülit és a falon kívülit. A fal fontos szerepet tölt be, elválasztja a múltat és a jelent. A falon kívüli világ a házba látogatókkal sejlik fel, mozaikdarabokból áll össze az ország története. A falon belüli világot az író teremtette egy bölcs gekkó álmaiból és némi történeti emlékezetből. Az átlag magyar olvasó keveset tud Angoláról, viszont a történelmi háttér ismerete nélkül nehezen értheti meg a regényt.
Nem hiszem, hogy Afrikának nincs történelme, hiszen a gyarmatosító arabok és európaiak magukkal hozták saját történelmüket, amit ráerőszakoltak az őslakosokra. Az erőszak és a kényszer nagy részben napjainkban is jelen van. Viszont sok esetben a jövevényeknek nem is kellett annyira kényszeríteniük. Ez történt Angolában is. Az őslakosok vezető rétege előszeretettel utánozta és utánozza az európaiakat, még ha sajátosan formálja is a készen kapott mintát. A gyarmati időkben a portugálok mellett a Nyugat-Angolában élő őslakosok is elnyomták az ország belsejében és dél-keleten élő owim bundukat és koiszánokat. Az uralkodó illetve kivételezett osztály képviselői napjainkban is inkább szeretnének a fehérekhez tartozni, mintsem az általuk is lenézett fekete köznéphez.
A portugálok 1482-ben kötöttek ki először Angola partjainál. Később fontos támaszpontokat építettek ki az Indiába tartó hajóik számára. Rajtuk kívül megfordultak itt a hollandok, az angolok és más európai nációk is. Végül mégis a luzitánok bizonyultak a legkitartóbbaknak, ők szerezték meg a területet. A fővárost 1576-ban Paolo Diaz de Novais alapította Sao Paulo de Loanda néven. 1627-ben lett az angolai gyarmati közigazgatás székhelye és 1975-től az ország fővárosa.
A portugálok kezdetben az itt élő népek vezetőivel kereskedtek, ennek érdekében egyre több kereskedőtelepet létesítettek. Egy idő után aztán átléptek a gyarmatosítás következő fázisába. Folyamatosan, mint egy fejlődő organizmus, épült ki a gyarmati közigazgatás és a kizsákmányoló rendszer.
Aztán megszületett az első Angolában megfogant fehér gyermek, akinek valószínűleg mindkét szülője Európából érkezett. De a klíma nem kedvezett az öreg kontinens szülötteinek. A nők szervezete kevésbé volt ellenálló. Nincs pontos adat arról, hogy mikor született meg az első gyerek, aki fehér apától és fekete anyától származott. Mert természetesen ez a felállás volt az elterjedtebb. Később is. Egy idő után az országban az anyaországból érkezettekkel szemben többségbe kerültek a helyben született fehérek, a kreolok. Ez újfajta feszültségeket gerjesztett. Valami hasonló játszódott le a tizenhárom észak-amerikai angol gyarmaton is, ami végül elvezetett a függetlenségükhöz.
A függetlenségi harc 1961-ben kezdődött el, amikor a bennszülöttek fegyvert fogtak a portugálok ellen. 1975-ben, miután Lisszabonban győzött a forradalom és a rezsim összeomlott, a portugálok távoztak az országból. De Angolában csak rövid ideig volt béke, a szövetséges frakciók hamar egymásnak ugrottak. A fővárost és az ország nyugati, partmenti részét a főként bakongókból álló szovjetbarát MPLA vette ellenőrzése alá. Érdekesség, hogy a kommunista Kína paradox módon az USA által támogatott UNITA, a Nemzeti Szövetség Angola Teljes Függetlenségéért nevű mozgalom gerilláit képezte ki. De más külföldi hatalmak politikája sem volt mindvégig következetes. Jonas Sawimbiék fő szövetségese a fajüldöző Dél-Afrikai Köztársaság volt, de a főként owim bundukból álló szervezetet kezdetben a portugálok is támogatták, miután az MPLA szövetségében harcoló kubai csapatok végleg legyőzték a Holden Roberto vezette FNLA-t. Az 1990-es évek végén Ukrajna volt Sawimbi fő fegyverszállítója.
A polgárháború menetében döntőnek bizonyult a Cuito Cuanavale-i csata, amely 1987 decembere és 1988 márciusa között zajlott le. A II. világháború óta ez volt a legnagyobb ütközet. Az MPLA, a namíbiai SWAPO és a kubai csapatok védték a várost az UNITA és a dél-afrikai hadsereg erőivel szemben. Az elhúzódó harcokban végül mindkét fél kimerült, idővel az idegen csapatok elhagyták az országot.
A függetlenség elnyerése után Angolában először 1992-ben rendeztek választásokat, de Sawimbi nem nyugodott bele a választási vereségébe és újra fegyvert fogott. 1994-ben a két szemben álló fél békemegállapodást kötött a zambiai Lusakában. De ez sem volt tartós, csakúgy, mint az 1991-ben a portugál Bicesseben aláírt megállapodás.
Angola a polgárháború okozta károk ellenére is fejlődik, népessége növekszik, társadalma átalakul. A főváros lakossága az önállóság kezdetén alig haladta meg a félmilliót, ráadásul ebből mintegy százezer portugál Európába távozott. 2000-ben viszont már majdnem elérte az ötmilliót. Itt él az ország népességének egynyolcada. Luanda a világ egyik legdrágább városa, ahol az ember tizenkét amerikai dollárért vehet egy hamburgert. A számok azt mutatják, hogy Angola egy dinamikusan fejlődő ország, 13 %-os éves gazdasági növekedéssel. Ez főként az olajkincsnek köszönhető, hiszen az ország Afrika második legnagyobb olajkitermelője. De a lakosság ebből nem sokat élvezhet. A politikai elit saját körében osztozkodik a profiton. A Freedom House nevű szervezet jelentése szerint Angolában évente egymilliárd dollár tűnik el, miközben a lakosság nagy része napi egy dollárból tengődik.
A regény címszereplője Félix Ventura, a múltkereskedő, fekete albínó. Mégsem érzem, hogy ő lenne a valódi főszereplő, az író minden szereplőjének biztosít egyfajta átmeneti főszerepet. Az igazi főszereplő a történelem, ahogy azt Agualusa értelmezi. Félix Ventura személyisége mellett állapota is fontos mondanivalóval bír. Félix kétszeresen is identitástudat-zavarban szenved, feketeként fehér bőrrel kell élnie. Ennek kettős jelentése van, az író ezzel utal az ország fehér lakosságára és azon feketékre, akik európai neveltetést kaptak, az európai életmódot utánozzák.
Félix Pedro Gouveiaval, aki a cselekmény kezdetén „idegenként” bukkan fel a külvárosi házban, folytatott egyik beszélgetése során így fakad ki: „Én, fehér?!… Én fekete vagyok, tiszta fekete. Bennszülött. Nem látja, hogy fekete vagyok?” Tiszta bennszülött, aki mentes minden idegen hatástól, ugyanakkor büszkén, már-már dicsekedve mesél a fehér nevelőapjáról és annak családjáról. Mint az angolai fehérek, akik elhatárolódnak ugyan a bennszülöttektől, mégis Afrikát tartják igazi otthonuknak. Ez érzékelhető magánál Agualusánál is. Egy sajátságos Afrikát tartanak hazájuknak, egy országot, ahol a fehéreknek ősi joguk van. Jól tudják, hogy Lisszabonban nem nézik őket jó szemmel. Feketének túl fehérek, fehérnek túl feketék. „Mert az úr fehér.” Fontos és kifejező mondat. Az úr ma is fehér belül, csak kívül fekete a bőre. Mintha fordított albínók lennének. Fordított Félixek, akik nem kereskednek a múlttal, hanem önmaguknak kreálják, és ha ez nem megy, hát megvásárolják azt. A regény egyik kulcsfigurája is fehér, aki az albínótól a José Buchmann nevet és annak múltját vásárolja meg. Kezdetben csak egyszerűen „idegenként” ismerjük, később kiderül róla, hogy elvesztett felesége fekete volt. José Eduardo Agualusa nem közli pontosan, hogy a regényben felbukkanó fekete bőrű szereplők melyik angolai népcsoporthoz tartoznak. Nem akar különbséget tenni az angolai őslakos népek között, pedig ő is jól tudja, hogy ezek ma is léteznek. Mint a legtöbb afrikai országban, a polgárháború Angolában is a különböző törzsek között folyt. Nem szeretem a törzs elnevezést. Igazságtalannak találom, hogy az öt-tíz milliónál is nagyobb népességű ibókat, jorubákat, zulukat törzsnek nevezik, amíg a jóval kevesebb szlovákságot népnek, nemzetnek. Ne feledjük, hogy a fehérek és az arabok hódításai előtt olyan hatalmas és erős birodalmak léteztek Afrikában, mint a Szonghai, Csád, Nagy Mozambik, Ghána vagy a zuluk királysága!
Az író José Buchmann, vagyis Pedro Gouveia sorsán keresztül a fehérek és a kreolok közötti ellentétet mutatja be. A férfi Lisszabonban született, de már gyerekként Angolába került. A történet nem tér ki az okokra, de valószínűsíthető, hogy szülei hivatalból kerültek Afrikába. Pedro Angolában válik felnőtté, átéli a függetlenségi harc és a megtorlás minden borzalmát. Amikor dos Santos elnök börtönében raboskodik, az angolaiak portugálnak tartják, és ezzel együtt jár a bizalmatlanság. A portugál konzul szemében viszont csak egy afrikai. Önös érdekből lelkifurdalás nélkül átadta őt a marxista titkosrendőrségnek.

A regény első fejezeteiben életre kel az angolai lét, de legalábbis Luanda, a fülledt, de mozgó afrikai metropolisz. Egyszerre van itt jelen a jólét és a nyomor, a drágaság és a filléres életek. Átvitt és direkt értelemben is megjelenik a polgárháború, a véres testvérharc borzalma. A gyerekek szájában az érettnaspolya-ízű veszély, vagy Vén Reménység Job Sapalalo asszonyság életmentő szerencséje. Mert hát egyszer a gyilkosok fegyveréből is kifogy a töltény. Az asszonyt a neve menti meg. A remény hal meg utoljára, de mire rá kerül a sor, elfogy a töltény. Valószerűtlen történet, ha belegondolunk, hogy Ruandában a polgárháború több százezer áldozatának többségét a Kínából olcsón beszerzett bozótvágó késekkel ölték meg. Egyszerűen levágták őket, mint a marhákat a vágóhídon. Az író az öregasszony történetén szemlélteti a polgárháború tébolyát, ahol sokszor a résztvevők sem tudják, hogy mit miért tesznek, érdektelen mozzanatok dönthetnek életről-halálról. A csütörtököt mondó fegyver esete felbukkan Steven Spielberg többszörös Oscar-díjas filmjében is. Az amerikai rendező még fokozza is a lehetetlent, hiszen a sarokpánt gyártásában lassúnak talált zsidó férfit kicipelő lágerparancsnok fegyvere mellett a helyettesétől kölcsönkért pisztoly is beakadt. Beakad, olykor elakad Agualusa regénye is. Mintha oda nem illő álomtörténetek szabdalnák szét a regény szövetét. Afrika alszik, szendereg, miközben rémálmai vannak. Alig van olyan ország, ahol a gyarmatosítók távozása után az annyira remélt szabadság ne véres és elhúzódó polgárháborút eredményezett volna. Angola is alszik, együtt alszik a regény mesélőjével a tigrisgekkóval, amely fajt nemrég fedezték fel a szomszédos Namíbiában, Afrika Bajorországában. Namíbia mindig is fontos szerepet játszott Angola életében, csakúgy, mint a Dél-Afrikai Köztársaság vagy Kongó. Az angolai polgárháború hozta el Namíbia függetlenségét. A Kongói polgárháborúban pedig angolai katonák is harcoltak.
Az író az egykori portugál nemzetközösség emlékét idézi fel, amikor Dóra, a brazil énekesnő az „Altató egy folyóhoz” című dalt énekli. Maga a regény is egy sajátos altatódal, a történet, mint egy rosszalvó, olykor felriad, hogy agyunkba csempésszen némi valóságot. Vagy, ami annak tűnik. Az író ügyesen váltogatja az álomvilágot és a valóságnak álcázott mesét, miközben az olvasó nem tudja eldönteni, hogy melyik a történet fő sodrása. Az álmok foszlányaiból bontakozik ki Angola emberi története.
Az alvó folyó, az álomvilág, amibe majd minden szereplő könnyedén alámerül? Vagy a címszereplő Félix Ventura házának történései? De hiszen a ház maga Angola, az ország jövőjének reménysége. S mint a regényből is kiderül: a remény hal meg utoljára. De akkor nem lesz, aki majd eltemeti. A történetben ez éppen a múltkereskedő. Hiszen neki a szakmájába vág a terhes múlt elföldelése. Így kerül a virágágyásba Edmundo Barato dos Reis, az utolsó elvtárs, s vele együtt az MPLA, az Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom és az ország marxista múltja. Egyszer és mindörökké, mert Oroszországban már jó ideje az oligarchák és nem a párttitkárok uralkodnak. Sajátos politikai indíttatást érzek abban, hogy Agualusa Csupafül és Veszettkutya borzalmain keresztül csupán a luandai kormány bűneit állítja előtérbe. Holott az UNITA katonái sem az emberi jogok betartásáról híresültek el. Az USA, Dél-Afrika és Portugália alkotta trió évtizedeken át az UNITA-t támogatta, míg végül Washington is belátta, hogy éppen Sawimbi személye volt a térség legfőbb destabilizáló tényezője. S valóban, a 2002-ben bekövetkezett halálát követően elhallgattak a fegyverek, és a felek újra tárgyalóasztalhoz ültek. Az sem mellékes, hogy időközben a luandai kormány egykori marxista elkötelezettségének emlékét is igyekszik eltűntetni. Ez a regény egyik fő mondanivalója. De ez még a szakember, Ventura számára is hatalmas kihívást jelentene. A múlt ott kísért a lelkekben és a külvárosi házban, ahol történelmi személyiségek gekkók testében próbálják elmagyarázni az igazságot.
Az új elit, a formálódó nagypolgárság, akinek felmenői szegényes kunyhókban éltek, vagy éppen Bakuban jártak egyetemre, szalonképes múltra vágyakozik. Bár abszolút valószínűtlen, de Félix Ventura képes ezt megadni nekik. Sőt, annyira belemélyült a munkába, hogy a saját múltját is átformálta. Észrevétlenül, rutinból. Ő is csak akkor döbben rá, amikor szerelme, a félvér fotós Angela Lúcia szembesíti ezzel. Érthetjük ezt képletesen is, mind a korábban uralmon lévő fehér, mind a jelenlegi fekete elitre.
„Biztosítson szebb múltat gyermekeinek!” De lehet-e szebb egy olyan múlt, ami tele van különféle szörnyűségekkel? José Buchmann, a búrrá változott portugál a múlt kísérteteitől igyekszik megszabadulni, ezért bejárja a világot, és amit lát, lefotózza. Ezt teszi Angela is. De amíg sosem látott apja az árnyékban jár, ő a fényt gyűjti. Így kerül bűvkörébe Félix is. A lány nevét fordíthatnánk Angola Fényének vagy Fényességes Angolának. „Ahol fény van, ott árnyék is van.” Angela a polgárháború idején született, és már csecsemőként megtapasztalta annak borzalmait. Mégis ő az, aki keresi az újrakezdés lehetőségeit. Apjához hasonlóan a világot járja. Olyanok ők, mint a fény és az árnyék, a yin és a yang. A férfi azért tér vissza Angolába, hogy szembenézzen a múltjával és egyben ki is cserélje azt. A keszegleves vacsora utáni koccintásnál jelenti ki: „Angolára, ahol visszakaptam az Életet”. De milyen élet ez? Önbecsapás. Legalábbis a látszat ezt mutatja, ám a férfinak célja van, az új személyazonosság védelmében végre szembenéz levetett múltjának kísérteteivel. Megkeresi a lányát. Angela látszatra teljes, az apjánál teljesebb életet él, a történet csúcspontján mégis ő lesz az, aki bosszút áll. Bosszút áll a múlton. Kettejük múltján. Angola múltján. A regényben ő az, aki igazán meg akarja ismerni a múltját, és nem törekszik annak kicserélésére. Hazugságban nő fel. Amikor származásáról megtudja az igazat, összevész nevelőszüleivel és elhagyja őket. Bátorsága felülmúlja apjáét, aki még a lányával sem mer találkozni.
Érdekes ellentétet alkot a miniszter és az Álarcos. Az előbbi egy előkelőbb múltat szeretne magának. Sőt, fekete létére fehér ősöket rendel. Annyira beleéli magát, hogy még a gimnázium korábbi nevét is vissza akarja állítani, mivel az egyik kreált őséről volt elnevezve. Árulás ez a javából.
A nemzeti függetlenség elárulása. Angola elnyomottainak arcul csapása. A függetlenségi harc egyik vezére az elnyomókhoz akar tartozni. Hány ilyet láttunk már a történelem során?
Éppen az ellenkezője az Álarcos. Nem nehéz kitalálni, hogy valójában ki is ő. A marxista verőlegény képzelgése így válik valósággá. De ez nem is jó szó, hiszen a regényben minden és mindenki egyszerre valós és valószerűtlen. Mint Afrika maga. Most, amikor Észak-Afrika országaiban egymás után buknak meg a diktátorok, érdekesen hat Agualusa átplasztikázott arcú öregje, aki túléli bukását. Bölcsen felméri, hogy számára nincs visszaút a hatalom csúcsára. Nem úgy, mint Moamer Kadhafi, Líbia egykori diktátora, aki képtelen volt lemondani a hatalomról. Az Álarcosnak van pénze ahhoz, hogy élvezhesse hátralévő életét. Már csupán egy szürke, hétköznapi múltra van szüksége, ami senkit, még a legelvetemültebb zugfirkászt sem érdekel. „A bátorság a félelemmel ellentétben nem fertőz.”
Napjaink angolai elitjéhez hasonlóan rengeteg embernek volt szüksége új múltra Magyarországon a rendszerváltoztatást követően, amikor a 900 000 párttag országából hirtelen az egymillió ellenálló országa lett. A múlt eltörlését a szemtanúk kiiktatásával kezdik. Ezt teszi Angela is és Angola is.
Sokatmondó név.
Eulálio, az álmodozó gekkó valaha ember volt. Díszes társasággal él együtt az albínó házában. A könyvekkel és a megfakult portrékkal ők személyesítik meg a gyarmati múltat. A múltat, amely örökre beleivódott a jelenbe. Még magának a szakembernek sem sikerül ezen változtatnia. Hogyan is sikerülne, amikor Félix is igyekszik bizonyítani, hogy ebből a múltból egy darab az övé. José, Angela, de Félix is megfordult már a világ számos pontján, mégis egy luandai házban hozza össze őket a sors. Az elbeszélő gekkó vonzódik a könyvekhez, álmában bárkivel képes beszélgetni. Ki sem mozdul a házból, a történet vagy inkább történetek helybe mennek hozzá. S ő élvezi ezt, boldog. Van otthona, hiába lesnek rá gyilkos skorpiók, mint ahogy Angola is szabadnak érzi magát annak ellenére, hogy számos veszély leselkedik rá az önállóság rögös útján. Euláliónak még gekkófilozófiája is van: a múlt nem változik. Pedig igen, éppen a házigazdája révén. Az emberek azért jönnek az albínóhoz, hogy az megváltoztassa a múltjukat. Úgy vélik, ez lehetséges, de valójában a gekkónak van igaza. Idegenként érkeznek és idegenként távoznak. Már önmagukat sem ismerik. Szokniuk kell új múltjukat. Angola hiába igyekszik egyszerre megszabadulni a gyarmati idők terheitől és a marxista múlttól, ezek a barázdák örökre belevésődtek megviselt arcába.
Sajátosan ironikus mozzanat az angolai író esete, aki hazai szörnyűségeket árul Európában. A jóléti társadalmakban szeretik az ilyesmit. Gondoljunk csak arra, mi történik most Szomáliában! Afrika távoli egzotikus föld, érdekes egy ideig, de mégis idegen.
A történet sok helyen kilép a regényből és önálló életet él. „Én, Eulálio.” Mert senki sem lehet gekkó, csak aki jól tud mesélni. Főleg, ha nem is tud beszélni. Az ártatlanul elpusztult áldozatok sem tudnak már beszélni, mégis hangosabban emelnek szót a bűn ellen, mint a legharsányabb politikus. Szörnyen autentikus ez a vádbeszéd. Vajon Eulálio halálával végképp lezárul a múlt, amely egyszerre átkos és csábító? Angola jövője a múltban gyökerezik, múltját pedig a jövője alakítja.
 
„Úgy hiszem, jól mehet, hisz a szép múlt mindnyájunk számára hiánycikk, és főleg azoknak az
életéből hiányzik, akik ebben a szomorú hazában kormányzás címén szétzilálnak bennünket.”
José Buchmann
 
José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő. József Attila Kör, L’Harmattan Kiadó, 2010.

Petőfi: Akasszátok föl a királyokat!

AKASSZÁTOK FÖL A KIRÁLYOKAT!

Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Kaszálhatod a fűt világvégeig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad! -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Ezerfelé bús harcmező a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zúg a lég;
S halál, rablás mind a király miatt -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elől kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad -
Akasszátok föl a királyokat!

 
Debrecen, 1848. december

A magyar irodalom egyik kétségkívül legnagyobb tévedése Petőfi Sándorral kapcsolatos: róla az átlagolvasó, de még a szakavatott irodalomértő is azt tartja, hogy egy rendkívül könnyen értelmezhető szerző. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Petőfi Sándor egy roppant világosan és érthetően fogalmazó költő és író, de egyáltalán nem könnyen értelmezhető. Az érthetőség és az értelmezhetőség ugyanis egymástól igencsak távol álló fogalmak; vannak könnyen érthető, de annál sokrétűbb, nehezen értelmezhető költőink (ilyen a kortárs irodalomban például Kányádi Sándor, vagy Oravecz Imre) és épp ellenkezőleg: nehezen érthető, de könnyen értelmezhető alkotóink (erre kortárs példa Juhász Ferenc neobarokk költészete). Van természetesen olyan is, aki könnyen érthető és könnyen értelmezhető, de az már inkább a szépirodalom és a giccs határvidékén mozog.
Petőfi érthetősége nehezen kérdőjelezhető meg, hisz művei első olvasatban is világos üzenetet fogalmaznak meg, érdemes azonban jobban elmerülni bennük, mert így teljesen más, elsőre talán fel sem tűnő értelmezésmezőkre lelhetünk, és egy egészen új, sokkal színesebb költői világ bontakozik ki előttünk. Petőfit ugyanis nagyon könnyű beskatulyázni, hisz versei általában egy-egy nagyobb téma körül csoportosulnak, legalábbis azok, melyeket az iskolában tanítanak nekünk, azon művek felett pedig, melyek esetleg kilógnak ebből az egységes képből, könnyedén átlép az irodalomoktatás. Pedig ezek az elvileg könnyen kategorizálható versek is problémásak lesznek egyből, amint a mélyükre ásunk, mert többrétegűségüknek köszönhetően máris kilógnak abból a dobozból, ahová megpróbálták beszuszakolni őket.
A nagy témák, amik köré általában csoportosítani szokták Petőfi költeményeit azok a következők: népiesség, szerelem, forradalom, magyar tájak, elmúlás. Azonban ha megvizsgáljuk a költő bármely olyan versét, melyet valamelyik skatulyába szorítanak, egyből észre lehet venni, hogy kilóg onnan, hogy több elemet tartalmaz a másik skatulyában lévő versek közül. Nézzük például az egyik legszebbnek tartott szerelmes versét, a Szeptember végén-t: a költemény nyilván egy csodálatos szerelmi vallomás, de a magyar irodalom egyik leglíraibb tájleírásával kezdődik:

„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.”

Majd szinte végig az elmúlás szemszögéből vizsgálja a szerelem örökkévalóságát és időnkívüliségét:

„Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,”

De a leginkább az irodalomértők által Petőfi lírájára erőltetett úgynevezett „nagy témák” szinte minden versében keverednek, és ezeket most nem fogom egyenként végigvenni, de ha alaposabban megvizsgáljuk költőnk bármely versét, világossá válhat ez számunkra. (Csak néhány példa, ha esetleg valakinek kedve támad ezt megvizsgálni: Reszket a bokor, mert…, Megy a juhász a szamáron, Minek nevezzelek? Dicsőséges nagyurak.
Ezekben az alapvetően szigorúan bekategorizált versekben mindegyikben megfigyelhető a „nagy témák” keveredése.)
Ebből egyértelműen következik, hogy vannak olyan művek, melyeket olyan esszenciális Petőfi verseknek tekintenek, hogy azokat elolvasva egyértelmű képet alakíthatunk ki a szerzőjüket foglalkoztató egy-egy témáról. Ha e művek felszínét kapargatjuk csak meg, akkor ez így is van, de ha alaposabb vizsgálatnak vetjük alá a költeményeket, akkor a felszínről nem is látszó dolgokat lelhetünk bennük. Így aztán valósággá is válik az, amit a felszínes szemlélő feltételez: egy-egy ilyen vers kiváló képet alkot Petőfiről, azonban sokkal színesebbet, sokoldalúbbat, nem olyan egysíkút, amilyennek szívebben látják a költőt.
Az egyik ilyen esszenciálisnak tekintett vers, amelyet most elemezni fogok, az Akasszátok fel a királyokat!, mely mű esetén teljesen egyértelműnek tűnik a téma: forradalmi, politikai vers, ahol még csak nem is túlzottan elrejtve fogalmazza meg a költő a véleményét. Azonban az eddig kifejtettek alapján, gondolom, mindenki számára nyilvánvaló, hogy a vers mélyébe tekintve sokkal több dolgot találunk, mint azt elsőre sejtenénk.
A vers alapvetően négy szerkezeti egységre bomlik, melyek annak köszönhetően, hogy a költemény hét versszakból áll, nem egyenlő hosszúságúak. Az első három egység két-két versszakokból áll, míg az utolsó, melyben a záró konklúziókat vonja le a költő egyetlenegy szinte epigrammaszerű rész. Az első két versszak lényegében egy bevezetés, ahol a kisebb tettektől vezeti el az embereket a lírai hős a lehető legfontosabb cselekedetig, a királyok lemészárlásáig; a második részben tisztázza saját viszonyát a királyokhoz, majd jellemzi is őket; a harmadik részben egy véres, vadromantikus panorámát mutat a királyok bűneiről; a negyedik részben – ahogy már mondtam – tömören összegzi a vers mondanivalóját.
Mielőtt alaposabban megnéznénk az egyes részeket, vizsgáljuk meg a költemény verselését, mely ugyancsak szokatlan Petőfinél, és ez megint csak cáfolja azt, hogy ez egy esszenciális költemény volna. A költő ugyanis legtöbb versében magyaros, ütemhangsúlyos verselést használ, ez a mű azonban időmértékes, erősen jambikus lejtésű (Lamberg szivében tőr, Latour nyakán / U–U–U–U–U–). Ez a szigorú, stabil szerkezet azonban pont az ellenkező hatást váltja ki: ahogy skandáljuk a szöveget, éppen hogy zaklatottságot, lelki hullámzást, felajzott lelkiállapotot lehet kiérezni belőle. Bármelyik sort vizsgáljuk pedig meg a versben, ugyanezt a ritmusképletet kapjuk meg, vagyis Petőfi tőle szokatlan módon roppant következetesen viszi ezt végig a versen. Persze, csak akkor szokatlan ez, ha a felületes látásmódnál maradunk. Ha jobban megvizsgáljuk Petőfit, arra juthatunk hogy a könnyedség, és a könnyen érhetőség felszíne alatt egy nagyon is tudatosan alkotó, építkező költő képe rajzolódik ki előttünk.
Ugyanilyen tudatosan van felépítve a vers nyitánya is, ahol a költő két, a mű megírása előtt nem sokkal meggyilkolt politikai vezetőt idéz meg. Lamberg Ferenc Fülöp királyi és császári altábornagy 1791-ben született és 1810-ben lépett be a császári hadseregbe, 1834-be vezérőrnagyi, 1842-től altábornagyi rangban szolgált. 1848-ban az első felelős magyar kormány megalakulásakor Mészáros Lázár hadügyminiszter próbálta rávenni, hogy szolgálja a magyar kormányt, de ő inkább az új alkotmány ellensége lett. 1848. szeptember 25-én Jellasics sikeres előrenyomulása hatására a császár Magyarország ideiglenes nádorává és katonai vezetőjévé nevezik ki. Budapestre érkezik, hogy átvegye hivatalát, a Jellasics érkezésétől félő pestiek a Pest-budai hajóhídon felismerték és meglincselték.
Hasonlóan végződött Theodore Baillet von Latour osztrák hadügyminiszter élete is. Az 1780-ban született királyi és császári táborszernagy 1798-ban a bécsújhelyi katonai akadémia elvégzése után lett mérnöki hadapród, 1804-től százados, 1805-től őrnagy. Több nagy csatában is kitünteti magát, és 1831-ben már altábornaggyá nevezik ki. Az 1848. március 13-i bécsi forradalom után április 30-tól ő lesz a hadügyminiszter. Az október 6-ai forradalom alkalmával a tömeg meglincseli, majd holttestét egy lámpavasra akasztják. Mindkét, a vers első sorában megemlített katona-politikus hasonló sorsra jutott: a feldühödött tömeg kegyetlenül meglincselte. Ez pedig Petőfi számára egyértelműen pozitív tett, a mindennél szentebb „nép” ítélete.

„Hatalmas kezdesz lenni végre nép,
ez mind igen jó, ez mind igen szép.”

A költő azonban úgy gondolja, hogy ebben a forradalmi, szabadságharcos helyzetben ezen politikusok elpusztítása már kevés, a legfontosabb rákfenétől kell megszabadulni, a királyoktól. Mert Petőfi szerint minden rossz gyökere a király és a királyság intézménye, így ha csak a rendszer egyes vezetőt öljük meg, vagy tüntetjük el, azzal semmit nem oldunk meg, meg újabbak jönnek helyettük. Ezt két nagyon plasztikus képpel magyarázza el a költő:

„Kaszálhatd a fűt világvégeig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;”

A két kép egyébként egyértelmű visszautalás a vers elején szereplő két politikus halálára, sőt inkább az ott megkezdett szöveg továbbépítése. A kasza pengéje a Lamberggel végző tőr képét idézi meg, míg a fa lombja, ágai azt a lámpavasat, amire Latourt akasztották fel. Ilyen sorsot képzel el a költő a királyoknak is a vers állandóan visszatérő refrénjében, ami így állandóan visszatérő motívummá lesz:

„Akasszátok fel a királyokat!”

Mielőtt továbblépnénk a második szerkezeti egységre, figylejük meg ez a refrén hogyan válik minden versszakban szerves részévé szövegnek. Az első versszakban a miniszterek meggyilkolása utáni következő, nagyon fontos lépést jelenti. A másodikban azt visszhangozza egyszerű, könnyen skandálható jelszóként, amit az egész strófában fejteget. A harmadikban olyan, mintha a költő kiömlő gyűlöletének tengere zúgná ezt a mondatot. A negyedikben a pokoli képek alóli felszabadulást jelenti, szinte egy új életet adó sóhajnak érzi az ember. Az ötödikben refrén szavai a király bűneinek megtorlását mutatják meg. A hatodikban újra az összes problémára való megoldásként visszhangzik a versszak végén. Az utolsó strófában a költő magára vállalja a feladatot, de azért végső reményként még egyszer felszólítja a társadalmat, hogy tegyék meg, és vegyék le a válláról ezt a mázsás terhet A második szerkezeti egységben a költő saját királyokhoz fűződő viszonyát tisztázza.
Ennek kifejtését abból a kérdésből indítja, hogy a világ megtanulta-e már gyűlölni ezt a rendszert és az uralkodókat, annyira, amennyire neki sikerült. Ezután azt a kívánságát fejti ki, hogy mennyire szeretné szétosztani azt a gyűlöletet, amit ő érez a király iránt. Szilajnak, veszettnek nevezi ezt a gyűlöletet, ami éppen arra a zaklatottságra utal, mely a vers ritmikájából is kiolvasható. Valamint ezt a gyűlöletet a tengerhez hasonlítja, amely kép egy másik, ugyancsak forradalmi, politikai versében is felbukkan, és ott központi szeretete tölt be. Természetesen a Föltámadott a tenger című költemény idéződik meg az emberben, ahol a háborgó tengert a fellázadt néppel azonosítja. Itt viszont már úgy érzi, ez a lázadás, ez a föltámadás kevés, és igazából csak benne van meg az a lelkesedés, amely a komolyabb változások eléréséhez szükséges.
A költő a következő strófában fejti ki ennek a gyűlöletnek az eredőjét, és elmondja, hogy ő milyennek látja a királyt. Itt vadromantikus képeket halmoz egymásra:

Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad –

E halmozás, bár roppant szenvedélyesnek és véletlenszerűnek tűnik, azonban nagyon szép ívet ír le, és ez is a tudatos versszerkesztés mutatja. Az anyaméhtől eljutunk a koporsóig három sorban, de pont azok a legérdekesebb sorok, amik látszólag kilógnak ebből az „életrajzból”. A „Szívöknek minden porcikája rosz” sor azt mutatja meg, hogy a királyok eleve, és javíthatatlanul romlottak, hiszen azokat a porcikákat, melyeket szívük mélyén rejtenek, sehogy sem lehet megjobbítani. A „Szemétől a levegő fekete” sor pedig azt mondja el, hogy ezek az emberek nem csak velejükig romlottak, de ezt a romlottságot úgy terjesztik maguk körül, mint a levegő szennyezését. Mindenkit, aki levegőt próbál venni, és nem csak a közelükben, azok megfertőződnek. Ezért kell megtenni azt, ami természetesen ismét visszatér a refrénben, és amit talán le sem kellene újra írnom: „Akasszátok fel a királyokat!” A harmadik szerkezeti egységben ismét egy felsorolás, halmozás következik, ahol a királyok bűneit ismerteti a költő. Már rögtön a második sorban visszatér a kés, majd a kasza a motívuma. Míg korábban a királyokhoz hű emberek elpusztításának eszköze volt (Lamberg szívében tőr, kaszálhatd a fűt a világ végeig), addig itt már a halál, a kaszás fegyvere (Ezerfelé bús harcmező a hon, Arat rajt a halál irtóztatón). A halál azonban nemcsak a harcmezőn végez irtóztató munkát, hanem szerte a honban, és nem csak „kaszájával” arat, hanem például tűzzel is (Itt egy falu, amott egy város ég,). Ez is egy érdekes visszautalás, hiszen korábban a költő az emlegette, hogy a keblében a gyűlölet tenger, és a lángban álló országot pont ezzel a gyűlölettel lehetne eloltani. Azt, hogy mi is ez a módszer, azt nem írom le sokadik alkalommal megteszi ezt helyettem Petőfi Sándor.
A következő versszakban az előző konkrét képek helyett két szimbolikus képpel mutatja be a királyok vétkeit. Itt egy földre tepert szörnyhöz hasonlítja a királyt, aki, ha nem törölik el véglegesen, akkor ismét felemeli a fejét, és akkor mindaz a küzdelem, pusztulás, amelyet az előzőekben felsorolt, hiábavalónak bizonyul majd. Ebben a részben megidéződik Vörösmarty Mihály Szózatnak szövege is:

„Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hû kebel
Szakadt meg a' honért.
Az nem lehet, hogy ész, erõ,
És olly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.”

Petőfi ezt a gondolatot feltételes módban fogalmazza meg:

„Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek”

Itt figyelhető meg a jelentős különbség Petőfi és Vörösmarty alkotása között. Míg a Szózat költője azt mondja: nem lehet, hogy hiábavaló maradjon annyi szenvedés, ezt nem hagyhatja Isten, addig Petőfi egy nagyon egyszerű feltételhez köti dolgot: „a korona eltörése” (ez a másik szimbolikus kép) elég ahhoz, hogy értelme legyen a harcnak. A vers utolsó versszaka, zárlata egy szinte epigrammaszerű, majdhogynem önálló alkotás; azonban természetesen nem különül el a műtől, sokkal inkább annak szerves része, hiszen tovább építi az eddigi motívumokat, sőt felbukkan benne Petőfi teljes költészetének két legfontosabb tárgya és ezzel kérdése is. A versszak egyértelmű betetőzése a költeménynek. Még egyszer kimondja a költő azt, hogy bárkinek bármilyen bűn megbocsátható, de a királyoknak immár semmi, ők már annyit vétkeztek az emberiség ellen az eltelt évszázadok alatt, annyi kín, baj, okozói voltak, hogy nekik már nem jár „barátság, kegyelem”. A költő arra is hajlandó, hogy lantját és kardját elhajítva a kezéből maga váljon hóhérrá, ha más ezt nem teszi meg. Ehhez pedig a legnagyobb áldozatra is hajlandó:

„Lantom s kardom kezembül eldobom”

A cél érdekében tehát a költő arra is hajlandó, hogy életének és költészetének központi problémáját, a lant és kard problematikáját is félre tegye, és másba fogjon. Ez az a kérdés, ami végigvonul Petőfi teljes művészetén: költő legyen, avagy forradalmár, szabadságharcos. Van amikor tudja egyeztetni magában és lírájában ezt a két szerepet, van amikor nem. De itt és most kimondja azt, hogy akár ezt is félre tudja tenni azért, hogy megoldódjon egy sokkal súlyosabb probléma, a királyok uralma. Ezután a kijelentés után – ahogy ezt már korábban kifejtettem – az utolsó remény felsóhajtásakét hat a refrén, hogy hátha a társadalom nem kényszeríti mégsem erre a feladatra a költő-forradalmárt, hanem végrehajtja maga, amit meg kell tennie.
Azt hiszem, ez az elemzés is bizonyította, hogy az egysíkúnak tűnő verseiben is mennyire sokoldalú, sokszínű Petőfi, és hiába tűnik úgy: nagyon könnyen értelmezhető, az alaposabb vizsgálat újabb és újabb rétegeket tárhat fel a legismertebb versekben is. Ebből pedig egyértelműen következik: nem a forradalmi mondanivaló teszi Petőfit nagy, sőt talán legnagyobb költőnkké, hanem az, hogy a verseiben rejlő tudatosan felépített, és talán máig fel sem fejtett rétegek, mélységek beszélni tudnak minden korok embereihez.

„…Álmaim bájos leplegiben véled ölelkezem”

„…Álmaim bájos leplegiben véled ölelkezem”
Berzsenyi Dániel Az első szerelem című versének elemzése
 
 
     Berzsenyi Dániel:
     Az első szerelem
 
     Szívem zsenge szerelmeit
El nem törli tehát a repülő idő,
     Sem más lyányka kacér szeme
Fel nem bontja, Dudim! rózsabilincsemet,
     Mely még szép fiatal korom
Boldog napja alatt öszveszövött veled!
     Mint egy számkivetett sohajt
Édes honja felé, hol csecsemő szopott,
     S ifjú élte virágozott:
Hozzád vissza-ohajt szívem s epedve kér.
     A csendes liget ernyein,
A zúgó Balaton déli vidékein
     Látják hullani könnyemet
A csendes patakok s Délia csillaga.
     Gyakran kellemes álmaim
Bájos leplegiben véled ölelkezem;
     Elgyengülve borulsz reám,
Haldokló ajakam szívja lehelleted,
     Szived verdesi szívemet;
Majd ismét bucsuzó csókjaid éltemet
     Oltják, s földre rogyom veled,
Majd eltűnsz, s repülő képed után futok,
     Míg lankadva felébredek,
S a forró szerelem könnyei buzganak.
[1807-1808 körül]

„Berzsenyi kijött, de mint jött ki! bosszúsággal vagyok eltelve mind B. mind Helmeczi eránt. Temérdek rossz dalt eresztett ki az első, s ezen utolsó nem illő szabadságokat vett magának. Legyen ő, mint akar; de ha Berzsenyi az, aminek e versgyűjtemény mutatja, úgy sajnálnom kell, hogy poétáink nem egyszersmind Kunstrichterek (műbírálók) is. O, az isteni Matthisont. Ennek stílusávak együtt lelkét is be kellett volna szívni Berzsenyinek. Csudálva láttam, amit máskor nem láték, hogy B.-ben a stílus praeponderál (uralkodik el), hány sor van, mint ez is: A dithyrambok lángköre, lélek s értelem nélkül? Én Daykával maradok, ki mint kezünkben van, mindeddig egyetlen literaturánkban…” - írja Kölcsey Ferenc Berzsenyi Dánielről, aki kétségkívül a magyar irodalom legjobban félreértett és félremagyarázott költője. Napjainkban is előszeretettel tekintünk rá úgy, mint egy nehezen értelmezhető és még nehezebben olvasható ódaköltőre, aki ma már érdektelen mitológiai utalások tömkelege mögé rejti mondandóját. De ez a mondandó sem érdekes modern ember számára, hisz olyan régen feledésbe merült gondolatokat jár körül, mint a nemzet erkölcsi romlása vagy a magyar nemesség nagyszerűsége.
Ennél nagyobbat azonban nem is lehetne tévedni Berzsenyivel kapcsolatban. Ő nem egy divatjamúlt, poros költő, hanem éppenhogy hihetetlenül modern, sőt azt is ki merem jelenteni róla, hogy az első igazán modern költő, aki le merte dobni magáról a sablonokat, az akkoriban kötelező manírokat, és őszintén nyitotta meg belső világát olvasója előtt. Annál is bravúrosabb teljesítmény volt ez, hiszen eközben előszeretettel használta a klasszicizmus nyelvezetét, formavilágát, és ezek hasznosításával, néha kicsavarásával tudott máig érvényes gondolatokat, lélektani mélységeket megfogalmazni. Ebben tévedett egyébként a legnagyobbat Kölcsey Ferenc megsemmisítő kritikájában is: ő a klasszicizmus eszmerendszere, formai követelményei irányából vizsgálta Berzsenyi líráját, és ezen mérték szerint ez a költészet el is bukott. (Nagyon szépen fogalmazta meg ezt a problémát Takáts Gyula Utolsó niklai töredékek című versében:
 
„Nem a feledtetés fátyolával!
Terítetttél le engem bárddal,
mint szérüdre toppant bikát,
……………………………..
Eged, pennád kicsiny… alája
nem fért agancsom koronája…”
 
Gyönyörű kép ez a kritikától lesújtott és elnémult lírájú Berzsenyiről, miközben egyertelműen Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a Titkok Kapujából című versére lehet asszociálni belőle.) Nem azért bukott el azonban Berzsenyi Kölcsey szemében, mert a klasszicizmus mércéjéhez mérten gyenge versek alkotott, hanem épp ellenkezőleg: Berzsenyi zsenije levetette magáról ezt a héjat, és lírája sokkal inkább mutat az őt követő nagy romantikus szerzők (Vörösmarty, Petőfi) irányába, mint az őt megelőző klasszicisták (Orczy Lőrinc, Virág Benedek, Dayka Gábor) felé. Költészetének egyéb jellemzői pedig még a romantikánál is előbbre visznek: lélektani mélységei a Nyugat koráig Ady Endréig, József Attiláig (nem véletlen, hogy szinte minden nyugatos szerző versben fogalmazta viszonyát hozzá), tűzzel és lendülettel teli, robosztus képei pedig egészen a modern líráig, Nagy László és Juhász Ferenc költészetéig nyúlnak előre. Ilymódon természetes a sajátja az is, ami az összes nagy, örökérévnyű alkotásnak: a ma már elavultnak tetsző formák mögül is érvényeset tud mondani a ma emberének.
Ennek bizonyítására Berzsenyi egyik nem túlzottan ismert, ennek ellenére nagyszerű versét veszem elő, Az első szerelem című költeményt. Abból a szempontból nem jó példa, hogy minimális mennyiségű mitológiai utalást olvashatunk benne, viszont használja a klasszicizmus formai követelményrendszerét, valamint a Berzsenyire olyan jellemző, szinte filmszerű, látványos képeket, sőt jelenetezést, az eléggé szentimentálisnak tűnő tartalom mögül pedig hihetetlen lékektani mélységek bonthatóak ki.
A vers formavilága egyértelműen klasszicista, hisz harmadik aszklepiádeszi strófában íródott, mely igazából nem is tekinthető strófafajtának, inkább a disztichonra hajaz abban, hogy egy hosszabb és egy rövidebb sor váltakozik benne. Ritmusképlete a következő:
 
– – – U U – U –
– – – U U – / – U U – U –
 
Ezt a nagy szabadságot adó, és könnyen variálható sorszerkezetet Berzsenyi több költeményében is előszeretettel használja (Virág Benedekhez, Egy hívtelenhez, Chloe, A szonetthez), mert a rövid és hosszú szótagok valamint a rövid és hosszú sorok hullámzó ritmikája kiválóan alkalmas a hullámzó érzelmek verstani érzékeltetésére. Figyeljük csak meg ezt a hullámzást például a Virág Benedekhez című költeményben:
 
     „Eván! merre hová ragadsz?
Mely szentelt ligetek boltjai fednek el?
     Tíbúr völgyei rejtnek-é,
Vagy Lesbos kiesült berkeit álmodom?”
 
Ezekben sorokban egészen a betűk, a hangok szintjéig lebontva érzékelthető a hullámzás. Hullámoznak a mély és magas magánhangzók (például az első sorból kiemelve: É-á-e-e-o-á-a-a), ráadásul úgy, hogy az egyes szavak szinte kivétel nélkül vagy csak mély vagy csak magas hangrendűek (szentelt-völgyei/hová-álmodom). Nyilvánvalóan hullámoznak a versforma miatt a rövid és hosszú szótagok valamint a sorok is, ezt külön említeni sem kell. De hullámzást tapasztalunk a helyszínek említésében is, hisz egyik pillanatban még Tibur sejtelmes völgyében járunk (A Róma körüli alacsony dombos vidék, a Campagna Romana és az Appenninek hegyvidéke találkozásánál, a bővizű folyó mentén az ősi Itália lakói már korán kedvező klímájú, letelepedésre alkalmas helyet találtak, ami egyben lehetővé tette az Abruzzo felől érkező forgalom ellenőrzését is. A római hagyomány Tibur város alapítását az i. e. 1215. évre teszi. A legrégebbi emlékeket az i. e. 4. századra sikerült datálni, ezek a fellegvárat körülvevő fal maradványai. Róma már i. e. 380-ban kiterjesztette befolyását a városra, és kiépült az ide vezető út, a Via Tiburtina is. Forrás: wikipédia), a következő sorban pedig már Lesbos berkeiben.
Miközben a verstani és a lélektani hullámzás tökéltesen érvényesül Az első szerelem című vers esetében is, a hangtani szintű hullámzás sokkal kevésbé. Figyeljük meg például a vers első sorait, és annak magánhangzókészletét (Az első két sor például: i-e-e-e-e-e-e-i-e-e-ö-i-e-á-a-e-ü-ő-i-ő) a magas magánhangzók erős túlsúlyát tapasztalhatjuk, és még ezek sem túl változatosak, inkább monotonon kopognak, és ezzel nagyon komor hatást keltenek. Néhány szó ugrik csak ki ebből a monton szófolyamból, ilyen például a „rózsabilincsemet”, vagy néhány szókapcsolat: „boldog napja alatt”, „haldokló ajakam”. Ezeket a részeket azonban szinte mindig a boldog múltról szóló, arra visszaemlékező részekben találhatjuk meg, ezzel mintegy szembeállítva a jelen szürkeségét, monotonitását a múlt színességével, mely már csak „kellemes álmai bájos leplegiben” él. Azt természetesen nem tudom, hogy ez a hang és szóhasználat mennyire volt tudatos Berzsenyinél, és mennyire írható a véletlen számlájára, de ismerve költőnk írói módszereit, azt, hogy verseit nagyon aprólékosan fogalmazta meg, sőt, számtalanszor át is írta őket, egészen addig, amíg csak el nem érte a legideálisabb változatot, alaposan feltételezhető, hogy már ez is teljesen tudatos volt.
Erre abból is lehet következtetni, hogy a vers felépítése magasabb szinteken (mondatok, szerkezet) is teljesen tudatos, mégis benne van Berzsenyi kereteket szétfeszegető zsenialitása. A költemény alapvetően két részre osztható, és keretes szerkezetet alkot. A vers eleje és vége a jelenben játszódik, a lírai én pillanatnyi helyzetéről fest igen plasztikus, szinte már filmszerű képet, míg a középső rész a múltat villantja fel. Már ez a szerkezet is inkább a romantikát idézi, hisz a sivár szomorú jelenből tekint vissza a csodálatos, boldog múltra és állítja szembe fekete-fehérként ezt a két idősíkot. Ez ugyanaz a megoldás, amit a romantika költői is előszeretettel alkalmaznak, gondoljunk például Vörösmarty Szózatára vagy Kölcsey Himnuszára, ahol ugyanígy szembe van állítja a dicső múlt a borzalmas jelennel. (Ezért is volt különösen igazságtalan sőt igaztalan Kölcsey kritikája, hiszen ő is sokkal inkább romantikus költő volt, mint klasszicista, ezt mégsem vette észre Berzsenyiben.)
A vers egy felsóhajtásszerű mondattal kezdődik („Szívem zsenge szerelmeit el nem törli tehát a repülő idő”). Ez egy kiváló és erős indítás, hiszen olyan érzetet kelt az emberben, mintha a vele szembe ülő költő közvetlenül neki beszélne, sőt olyant, mintha valami régebben megkezdett gondolatmenet folytatása volna, esetleg válasz a mi felvetésünkre. Mintha a régi szerelmekről társalogva lírai én egyszercsak arra a megállapításra jutna, hogy hiába is számított rá, a „zsenge szerelmek” emléke örökre benne marad az emberben.
A következő mondatban konkretizálja is ezt a mondanivalót, mivel már Dudihoz, egy minden valószínűség szerint létező személyhez szól, azaz a kezdő sorok általános megállapítását egyetlen konkrét személyre, és ezáltal az első szerelem élményére szűkíti le. Dudiban a szakirodalom leginkább Berzsenyi első szerelmét, Perlaki Juditot látja, de mivel  a költő korai verseit elég nehéz datálni, és mivel a neveket is a jobb hangzás érdekében gyakran átírta szerzőnk, ezért ezt biztosra kijelenteni elég nehéz lenne. Az viszont biztos, hogy ez a konkrét személy Berzsenyi első szerelme lehetett, így itt a Dudi név sokkal inkább az „első szerelem” szinonímájaként funkcionál.
Ugyanígy az első szerelem képi megjelenítését szolgálja a „rózsabilincs” szó is, mely mármár olyan hatást kelt, mint Weöres Sándor egyszavas versei („Tojáséj”). Az embernek elsőként az az ellentét jut eszébe, mely a pozitív kicsengésű „rózsa” és a negatív konnotációjú „bilincs” szó között feszül. (Figyeljük meg, hogy még egy szón belül is milyen szépen és finoman alkalmazza Berzsenyi a korábban már emlegetett hangtani megkülönböztetést. A pozitív „rózsa” mély hangrendű, míg a negatív „bilincs” magas hangrendű.) Ha azonban eszünkbe jutna a rózsa tövisei, ez az ellentét máris enyhül, és újabb jelentésréteggel gazdagodik ez a sor. (Ezt a jelentésbővülést erősíti a következő két sor is, ahol a rózsabilincs a lírai ént „öszveszövi” Dudival, hiszen a rózsa tövises szára sokkal inkább tud öszveszövődni, mint a virágja.)
A költemény ezután egy gönyörű, és költőnktől megszokott módon többrétegű hasonlattal folytatódik:
 
     „Mint egy számkivetett sohajt
Édes honja felé, hol csecsemő szopott
     S ifjú élte virágozott
Hozzád visszaohajt szivem, s epekedve kér.”
 
Ebben a képben a lírai én jelenkori önmagát egy száműzötthöz hasonlítja, aki epekedve vágyik vissza szülőföldjére. Azt állítja, ugyanígy vágyik ő is vissza ehhez az első szerelemhez, hisz számára ez volt az igazi, az egyetlen. Maga a hasonlat azonban kétségessé teszi ennek az állításnak a hitelességét, hisz azt olvashatjuk, oda vágyik vissza, ahol „ifjú élte virágozott”, ez pedig azonnal fel is veti a kérdést: a költő nem azért vágyik-e ennyire arra a szerelemhez vissza, mert akkor még fiatal volt és erős. Vajon nem csak az azóta eltelt idő festette ilyen szépre az emlékeket? Ő maga pedig immár nem más mint ennek a régi szép időnek a számkivetettje, és ilyen minőségében ugyanúgy egy tündérszigetté varázsolódik benne ifjúsága ideje, és vele együtt első szerelme emléke is, mint például a ténylegesen számkivetett Mikes Kelemennek Zágon városa? E halványan felsejlő kétely mellett egy másik dologra is utal ez a hasonlat: azzal hogy ezt az első szerelmet a szülőföldhöz hasonlítja, lírájának kezdetét pedig valószínűleg ugyanúgy a kamaszkori szerelmesversek jelentették, ahogy nagyon sok más költőnél is, így ez a szerelem lényegében lírájának szülőföldje is. Akkor pedig ebben a képben benne van a visszavágyódás nem csak a szerelemhez, hanem az akkori lélekállapothoz is, ahhoz a gyermeki tisztasághoz, mely ezt a érzést, és azokat a verseket szülte benne.
A hasonlatot követő négy sor megint egy összetartozó egység, melyben Berzsenyi nagyon tömören de nagyon költőien festi meg saját önarcképét, ahogy ezek a gondolatpk megfogalmozdnak benne.
 
     „A csendes liget ernyein,
A zúgó Balaton déli vidékein
     látják hullani könnyemet
a csendes patakok, s Delia csillaga.”
 
Szinte látjuk is a költőt, ahogy borús gondolataival, emlékeivel egy dél-balatoni ligetben sétál, körülötte a tó zúgása, és a patakok csörgedezése, az égen pedig ott Délia csillaga, vagyis a Hold. (Délia ugyanis nem más, mint a Délosz szigetén született istennő, Arteisz, aki a vadászat és a Hold istennője is volt).  Egyszerre egy szentimentális, klasszicsta regénybe illő jelenet ez, és de nyugodtan tekinthetjük romantikusnak is, hiszen az éjszaka magányosan sétálgató és múltba révedő ember toposza sokszor előkerül a romantika irodalmában is. (Ismét a Berzsenyit nem túlzottan kedvelő, ugyancsak késő klasszicista és koraromantikus Kölcsey Ferencet hoznám itt példának:
 
„Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék;
     csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.”
 
Ezt a szép képet a mű másik szerkezeti egysége követi, az a rész, melyben a költő visszaréved a múltba, és megidézi az egyszer volt első szerelem emlékét. Ezt azonban szokás szerint úgy teszi meg, hogy egyetlen szóval, egyetlen gesztussal jóval többet mond el, mint azt az ember az első, felületesebb olvasat esetében gondolja.
 
     „Gyakran kellemes álmaim
Bájos leplegiben véled ölelkezem”
 
Azzal, hogy Berzsenyi a múltat álomként idézi meg, és helyezi el a jelen és a vers szövetébe, egyszerre több dolgot is jelent. Egyrészt a régen megtörtént eseményeket a jelen szerves részévé leszi, hiszen az álmodó ember az álmát adott pillanatban mindig teljes valóságként éli meg, és az hatással van az ember viselkedésére, egész életére akkor is, ha abban a régmúlt eseményei elevenednek föl. Azt, hogy ezeket az elvileg már korábban lezajlott esményeket a költő mennyire a jelen részének érzi, az is mutatja, hogy a leírásnál nem vált át múlt időbe, hanem ugyanúgy jelen időben folytatja. Az álmodás motívuma azonban el is bizonytalanítja ezt a múltban lezajlott eseményt, az ugyanis, hogy álmodja, kétségessé teszi, hogy valóban úgy zajlottak le ezek a dolgok, ahogy azt olvashatjuk, vagy csak az álmok sajátos belső törvényei, logikája működteti az emlékezést. Ezt a kétséget erősíti az is, hogy mindez az álmok „bájos leplegiben” történik, amely kifejezés teljesen homályossá, sejtelmessé teszi az „emléket” (most már csak így, zárójelbe merem tenni).
Az, hogy az emlék sokkal inkább egy álom leírása, mintsen valóban megtörtént eseménysor, az is mutatja, hogy a következő sorokban egy teljes haldoklás-halál-feltámadás ciklust ír le a költő. Figyeljük meg azt is, hogy ennél a jelenetnél egyetlen apró, szinte észrevehetetlen szó beszúrásával megint mennyit tud elmondani Berzsenyi:
 
„Haldokló ajakam szívja lehelleted,
     Szived verdezi szívemet;
Majd ISMÉT (kiemelés tőlem) bucsuzó csókjaid éltemet
     Oltják…”
 
Az első sorból egyértelmű, hogy egy csókolózási jelenetet ír le a költő, ahogy összeborulnak a szerelmesével. Aztán egyszercsak váltás következik, és már azt mondja, hogy „ismét bucsuzó csókjaid éltemet oltják”, tehát a két félmondat között történt egy csomó dolog, amit viszont nem oszt meg velünk. Hogy mik is voltak az események, mit is tett közben a két szerelmes „az álmok bájos leplegiben”, az persze nyilvánvaló. De így, hogy  a költő mindezt szemérmesen elhallgatja, míg az elő és utójátékot megint szinte filmszerűen teszi elénk, sokkal többet mond a kihagyással, mintha részletes leírást kapnánk az eseményekről.
A régmúlt állítólagos eseményei végül egy paradoxonnal záródnak, amely végképp világossá teszi, hogy ennek a jelenbe álmodott tegnapnak semmi köze a valósághoz, sokkal inkább egy költői allegória az első szerelemtől. A két szerelmes ugyanis a búcsúcsók után együtt rogy a földre, a költő ráadásul életerejét vesztve, holtan. Ekkor szerelmese eltűnik mellőle, mire a lírai én az eltűnő, repülő kép után rohan, tehát szerelmének semmibe foszlása akkora sokként éri, hogy még a halálból is visszatér. Itt természetesen megint egy hiátust, elhallgatást találunk, hisz arról, miképp is támadt fel a lírai én, miképp győzte le szerelméért a halált, semmit nem mond. Viszont ezzel egyértelműen kijelenti, hogy a szerelem erősebb a halálnál, és erősebb a feledésnél is.
A záró két sorban aztán visszatérünk a jelenbe, megtörténik az ébredés.
 
     „Míg lankadva felébredek,
s a forró szerelem könnyei buzganak”
 
Itt is egy meglehetősen érdekes szót használ Berzsenyi: lankadva, ami egyértelmű visszautalás arra, hogy a költő még az álomban belefáradt a tovatűnő szerelem üldözésébe. Ezzel a szóval is azt mutatja, mennyire jelene része ez az álom, ez az emlék, ez a szerelem, hiszen kihat lelki és testi állapotára. Végül pedig felszabadító sírásban tör ki, de hogy mit is sirat pontosan, azt homályban hagyja, de úgy tűnik, mintha egyszerre gyászolná saját halálát, azt a veszteséget, amit a szerelem repülő képe okozott és azt, hogy mennyire hiábavaló, és sikertelen is volt ennek a képnek az üldözése. Pedig ez nem így van, pont ez a vers a kiváló példa arra, milyen csodálatosan tudja megörökíteni ezt az első szerelmet, így az nem tűnt el, hanem épp hogy fennmaradt az örökkévalóságnak.
Ebből is világos, hogy egy költőzseni egy rövid versben, néha csak egy-egy odavetett szóval, vagy éppen azzal, hogy elhallgat valamit, micsoda léleltani mélységeket képes feltárni. Pontosan ennek köszönhető, hogy Berzsenyi Dániel nem elavult, méltán a könyvtárak mélyén porosodásra ítélt alkotó, hanem egy elképesztően modern költő, sőt, lényegében az első igazán modern költőnk. Olyan poéta, akinek versei nem csak az utána következő generációkat ihlették meg, és sarkallták újabb művek létrehozására, nem csak a mai művészekre hatnak, de az utánunk jövő nemzedékek is megmerítkezhetnek lírájában. Amíg csak magyar költők élnek, mindig biztos kézzel nyúlhatnak vissza Berzsenyi műveihez, ehhez az aranyalaphoz, melynek nagyságát Berzsenyi ravatala felett már Kölcsey is elismerte:
„Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelõ szózat! Nemsokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnõk azt? az élet utai keresztül járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akar tévedéstõl, akar félreértéstõl: de a sírdomb békesség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költõ miénk, e nemzeté marad végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsõséged szent örökség gyanánt birandja.”
 
Bibliográfia

BERZSENYI Dániel, Művei / KIS János, Emlékezései, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985.
KÖLCSEY Ferenc, Válogatott művei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975.
Berzsenyi kincses emlék-kalendáriom, szerk. KISS Dénes, Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, Budapest, 1986.
Berzsenyi emlékkönnyv, szerk. Dr. MERÉNYI Oszkár, Somogy megyei és Vas megyei tanács kiadványa, Somogy és Vas megye, 1976.
A magyar irodalom történetei, szerk. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, VERES András, Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.

Határok közt végtelen

     HATÁROK KÖZT VÉGTELEN
 
 Mezey László Miklós új novellás kötetét olvasva Szilágyi Györgynek, a kiváló humoristának egy nagy sikerű írásából szállóigévé vált címe jutott azonnal eszembe: a „Hanyas vagy?” Ha te is ekkor meg ekkor születtél, mi félszavakból is megértjük egymást. A nemzedéktárs cinkosságával éltem át olvasás közben Mezey László Miklós történeteit.
 Hiszen, ha azt mondod, „bevonulás”, azt mondom, alig vártuk a „leszerelést”; azt mondod, „laposkúszás”, azt mondom, „atomvillanás”, ha azt mondod, „sorakozó”, azt mondom, „oszolj!” – eleget álltunk már, szófogadó engedelmességgel, mindenféle sorban. Ha azt mondom, „harcos, kapja el a fókát”, azt mondod, „indulok felmosni a körletet”, és nem vízumot kérsz Grönlandra, fókalesre! A katonaidőről szóló írások remekül indítják a kötet korosztályos vallomásait, mert mi félszavakból is megértjük egymást, mint a „Fagy”című írás festő főhőse – és a több írásban is szereplő – Illés barátja.
 Ha az mondod, „Határ” – a címadó novella – azt mondom, „Trianon”, mert minden baj azokkal az új határokkal kezdődött országunk életében! A „testvéri szocialista országokkal”, miként az állampárt eredményes agitációja, azt belénk sulykolta, a hétköznapinak gondolt határátlépés nem volt „sem habos torta, sem húsvéti körmenet”, hogy egy másik klasszikus mondást idézzek. Az újságok főcíméből harsogó látszat-barátságot folytonos piszkálódás, kicsinyes bosszú kísérte egy tételes vámvizsgálat lelki poklában, hátha egyszer elmegy végre a kedvük ezeknek a magyaroknak a határon túli testvéreiket meglátogatni, üzletelni, vagy éppen könyvekkel és újságokkal lázítani. Ezek a tünetek még ma is látszanak, ha északkelet felé akarjuk elhagyni országunkat. Mert mi félszavakból is…
 Ha azt mondom: a szerelem, néha „kriminális”, azt mondod „Kifosztva”, és igazad van. Néha fájdalmasan kiürül valaki miatt a lelkünk. A kötet leghosszabb írása – ez a már majdnem kisregény, tizenegy rövid fejezetre bontva – egy szintén katonai környezetben játszódó különös, fegyelmet lazító szerelem, feszültséggel telt, izgalmas története.
 Azt mondod „Álmos délután”, azt mondom „végül felébredt a főhős”. Érdekes helyzet, amelyben fokozatosan az agyunkat elöntő Érosz lesz a főszereplő, és érvényessé válik a régi közmondás, hogy „jótett helyébe jót várj”, amikor is a „kecske” is jóllakott, és a „káposzta” is megmaradt…
 Azt mondom „családi élet”, azt mondod „A gyerek születésnapja”, mert mi családi életet próbálunk élni a félszavak közül rendszeresen ki-kibújó társadalmunkban is. Az átlagos család hétköznapi feszültségei, megoldatlan élethelyzetek közötti taktikázása, a belénk nevelt fegyelemmel, de mindig lazaságra vágyva, bajainkat vodkákban és vörösborban oldva igyekszünk helyükre tenni.
  Mikor azt mondod, kell egy kis „Tavaszi mámor”, azt mondom „nem volt igaza Vörösmartynak!” Az ábrándozás nem az élet megrontója, hisz ábrándok nélkül alig történne velünk valami, és ha már a gyakorlatban unalmas az életünk, miért ne szaladhatna velünk képzeletünk tüzes paripája gondolatnál is sebesebben. Hanyas vagy? Pont annyi, hogy megértselek.
 Azt mondod „Kertkapu”, azt mondom Adyval, hogy „Csak akkor születtek nagy dolgok, / Ha bátrak voltak, akik mertek”, de azt is tudjuk már a be nem teljesült vágyak rengetegéről – a régi slágerek lelkes hallgatóinak bölcsességével –, hogy „mindig az a csók a legszebb csók, mit el nem csókolunk”!
 Azt mondom „Másféle reggelek”, azt válaszolod rá a kötetet záró novellafüzérben, hogy mindig történhet valami váratlan fordulat az életünkben, a bennünk lévő határok szintén változhatnak, akkor is, ha éppen áthatolhatatlannak látszó falak magasodnak elénk, miközben igyekszünk lelki és fizikai bolyongásaink közben megtalálni „azt a szinte láthatatlan vonalat, ami az égbolt, és a tenger vízének kékje között húzódik.”
 Életünk ránk szabott feladatát nem könnyű felismerni, mert igen, nagyon különböznek azok a „másféle reggelek”. A mindennapok áradatában végzett kötelességeink teljesítése közben bizony megfeledkezünk életünk számunkra „előírt” feladatáról. Szakmai, átlagolvasói, de az írókat – ezeket az érzékeny lelkű vallomástevőket – körülvevő családi környezettől is, gyakran hallani olyan kritikákat, amelyek a múlt következetes feltárását kifogásolják, és nehezményezik a számukra kényelmetlen események bemutatását, nyilvánosság elé tárását. A legtöbbször abban az esetben fordul ez elő, ha valamilyen politikai vagy gyarló emberi cselekedetek következményeit mutatja be az író – lelkiismeretének szavára hallgatva – a nagyközönségnek. Igen, mert az volt az alkotó feladata, hogy végre ki kell mondania az addig lelke mélyére temetett érzéseket, gondolatokat! Mezey László Miklós második novellás kötetével azon az úton halad – a legjobb irányban –, amely ennek az életfeladatnak lelkiismeretes teljesítéséhez vezet.
 A kötetben bemutatott elmúlt idők szemtanújaként köszönöm az írónak a mély átéléssel megírt novellákat; mi, akik átéltük azt a korszakot, ismerősként üdvözöljük a visszaköszönő, a legtöbbször, általunk is megélt helyzeteket. Ajánlom szeretettel mindazoknak, akik már nem ismerték azt az időszakot, de Mezey László Miklós Határ című új elbeszélés kötetét olvasva, most betekintést nyerhetnek a közelmúlt idejének, az író személyiségén átszűrt, nehezen magyarázható eseményeibe. Külön köszönet a Hét Krajcár Kiadó kortárs irodalmat évtizedek óta állhatatosan közzétevő, áldozatos és színvonalas munkájának.

(Mezey László Miklós: Határ. Budapest, Hét Krajcár Kiadó, 2019. 197 p.)

A REMÉNYTELJES SZOMORÚSÁG KVINTESSZENCIÁJA

A REMÉNYTELJES SZOMORÚSÁG KVINTESSZENCIÁJA
Recenzió Oláh András Visszafelé című kötetéről


Én a recenziómban, engedtessék meg, hogy ne visszafelé, hanem előrefelé haladjak. Amúgy Oláh
András még nem olyan idős – kérdezzük meg tőle, mennyi esztendős –, hogy ilyesfajta retrospektív,
visszatekintő, a múltat összefoglaló válogatással jelentkezzék. Ha ezt mégis megteszi, nem a mi
dolgunk, hogy miért, hanem az övé, viszont mi, kíváncsi emberekként, úgyis elgondolkodunk ezen.
Művészről lévén szó, olvasva a műveit talán megleljük a választ, méghozzá azokban a verseiben,
amelyeket a visszatekintő, Visszafelé című kötetébe összeválogatott.
Egy kritikám máris hadd jöjjön. Szóval: ha egyszer visszafelé a cím, akkor a fejezetcímek után az
évszámokat nem ötletesebb lett volna szintén visszafelé írni? Azaz nem úgy, hogy 2014-2017, hanem
2017-2014.
Azután – hogy tudjuk le a kritikát, vagy talán csak kötözködést – a verscímek majdnem mindegyikét
muszáj volt kisbetűkkel végigírni? Ezzel a költő nem kritizálja túlságosan önmagát? (Lásd: „nemecsek
ernő” – bár igaza van Oláh Andrásnak: ő mégis a legszerethetőbb magyar irodalmi hős!) Igaz ugyan,
hogy a kisbetűs mondatkezdés lényege abban is állhat, hogy az olvasó így nem kész, megszokott
mondatokat kap, hanem „költőien” szabadokat, amely a „költői lelkű” olvasó számára alkalmat
teremthet a szöveg sajátos – saját, olvasói lelkületű – újraértelmezésére is.
Kettő verscím egyébként nem kezdődik kisbetűvel: Orpheus és Odüsszeusz töprengései. Igaz, ezek
személynevek, ezért kezdődnek nagybetűvel. Viszont, éppen ennek a két versnek kellett
nagybetűkkel kezdődnie? Bár Orpheus vagy Orpheusz legendás dalnok a görög mitológiában, s őt
tartották a líra feltalálójának vagy tökéletesítőjének, aki a zenéjével lecsillapította a vadállatokat,
táncra indította a sziklákat, megállította a folyókat, viszont kedveséért lement az alvilágba. Oláh
András erről így ír: „álmomban Orpheus vagyok / s hogy veled maradhassak / elfelejtem /
fölébreszteni a napot”. Szóval – mégis csak szomorú a történet, az örök éjszaka s a szomorúság, vagy
talán intimitás története. Mert a versben erről is szó van, mint „tarkómon ujjaid”, vagy „ajkad
ismerős szomjúsága”.
A másik nagybetűvel kezdett verscím az Odüsszeusz töprengései, amely cím névadója, egy görög
mitológiai király majdnem egy életen, de mindenképpen egy eposzon át utazott. Itt az egész verset
kellene idézni, hogy rájöjjünk, Odüsszeusz – Oláh András szerint – hazatérve is máshová álmodja
magát.
Nézzük a többi verset! Az első fejezet, a TÁJÉKOZÓDÁSI PONT. Tökéletes címválasztás! Mindannyian
valami okból leszünk – vagyunk – olyanok, amilyenek. Nem biztos, hogy jók, rosszak, hanem olyanok,
amilyenek. És ez amúgy jó, mert mi lenne, ha mind egyformák lennénk? Oláh András Oláh András
akar lenni, s tájékozódási pontot ad, most miért ilyen. Most miért ilyen érzései vannak, amelyeket
versben felénk kiáltva megoszt velünk.
A „visszafelé” című vers részletei: „türelmetlenné lettek a szavak” (…) „a szorongás megmérgezett
mindent” (…) „a nyárnak vége”. Ez már így, magában egy tökéletes költemény! Kemény szavak,
mondatok. Őszintén, kendőzetlenül. Egy középkorú férfi észreveszi, itt a nyár vége. Jó, csak
könyörgöm, vegye azt is észre, a nyár után jön az ősz, majd a tél! S minden évszaknak, nem csak a
tavasznak meg a nyárnak, megvan a maga bája-értéke. Csak sajnos költő-barátunk arra gondol, hogy:
„mi lesz / ha egyszer minket is kihúz majd / listájáról az Isten”. Nagymamámat hadd idézzem, aki
kicsiny híján megérte – erőben, jókedvvel, reményekkel – a százat: „aki a halálra gondol, az
megkapja”. Szóval: a remény hal meg utoljára, egy költő halálával meg a remény tovább él, hiszen
mennyi-mennyi írót, költőt és művészt értékeltek jobban a halála után. A művészet meg nemcsak a
mának van, hanem a jövendőnek is. Vagy: elsősorban annak.
Hogy költőnk miért érzi azt, amit, választ ad „tájékozódási pont” című verse.
„rázártad a kocsiajtót a kezemre
így kezdődött a legszebb kirándulásunk
a jobbom napokig használhatatlanná vált
simogatni sem tudtam vele
nemhogy sátrat verni

húszévesen persze fel se veszi az ember
örül a vízpartnak a fénynek
s az esőnek leginkább ami a sátorba visszakergeti
mert jó nomádnak lenni egymás karjaiban”
Ehhez, azt hiszem, nem is kell semmit hozzáfűzni, mert még az is okoskodásnak tűnik, hogy igen, az
ember tagadhatatlanul egyszer volt húszéves.
Viszont, hogy a költő a szomorúság kvintesszenciáját miért érzi, s nekünk a verseiben miért adja? Erre
így felel: „nem akarok a lekésett csatlakozások / fölött keseregni hisz tudom / hogy számomra már
nincs több mentesítő járat”. (elhalasztott utazás)
De hogy mégis miért csinálja tovább, amit csinál? Azért, mert költő.
„de a szavakra nem hat a gravitáció
ott maradtak zsebembe varrva
s én az elázott nyár kukkoló cinkosa
restelltem átúszni a harminc-egynéhány évnyi nyarat
pedig nem volt ez több
mint egy zongorafutamnyi pillanat”
(mindennapi keresztjeink)


Azért figyel maga mellett a világra is. Ezért is aggódik, nem csak az elveszett, vagy elvesztegetett
nyarak miatt. Az „április bolondjai” című versében ki is mondja: „bűnösök a szelídek”.
Majd aztán Jónás is érkezik megsértetten, meg nem értetten, telve frusztrációkkal „finálé” című –
kötetzáró – versében: „halála előtt az elfuserált / rendezésről akart beszélni / s a rosszul idomított
cetről / mely néhány kiló planktonért / cserébe kiköpte őt”. Sajnos Oláh András úgy érzi – így mondja
–, reménytelen volt minden. De hogy még sem egészen így gondolja, „kevés” című költeményében
már ezt írja: „maradunk haldoklók védtelen testtel / míg Isten majd bennünk magára ismer”. És ő
addig is ír-ír, hogy számára ne legyen „olcsó pótcselekvés az élet”.
Oláh András VISSZAFELÉ, HUNGAROVOX KIADÓ, 2019.

Paavo Matsin: Gogoldiszkó

PAAVO MATSIN: GOGOLDISZKÓ

recenzió

Azzal kell kezdenem, hogy mi, magyarok büszkék vagyunk. Elsősorban nemzeti múltunkra,
nagyjainkra. És vérig leszünk sértve, ha egy idegen nemzetbeli nem tud azokról a jeles magyarokról,
akikről sok esetben még mi sem tudunk túl sokat. De kérdem én, viszonzási alapon szemlélve a fenti
helyzetet: mennyit tudunk – és akarunk tudni – más népekről, kultúrákról, vagy éppen irodalomról?
Még ha egy irodalmár társaságban is felvetem, hogy észt irodalom – megpróbáltam, anyagot gyűjtve
a recenzióhoz –, ki mit tud ekkor mondani?! Nem taglalom az eredményt, vagyis
eredménytelenséget, mert az már egy más cikk témája lehetne. Viszont Paavo Matsinről – legalább –
az internet tud egy-két tényt.
Paavo Matsin 1970-ben született Tallinban, Észtországban, ami akkor még igencsak a Szovjetunió
volt, április 4-én, amely számunkra, magyarok számára – legalábbis egy bizonyos kornál idősebbek
számára – belénk égetett dátum. Az ember persze nem határozhatja meg, hogy hová és mikor
szülessen, viszont hogy jó helyre és korba tette a Teremtő, azt mindenkinek saját magának kell egy
élet küzdelmeivel bebizonyítania.
Paavo Matsin jól kezdte a bizonyítást: ma még csak 49 esztendős, de máris elmondhatja magáról,
hogy nem csak hazájában, hanem az egész világ irodalmában számon tartott író. 2016-ban elnyerte
az Európai Unió irodalmi díját, éppen a Gogoldiszkó című regényéért, amely a harmadik,
nyomtatásban megjelent műve. Erre a tényre, nem tudom, mennyire büszke, de bárki méltán lehetne
az. Paavo Matsin példája az élő példa, hogy kell foglalkozni a kisebb nemzetek irodalmával és
irodalmárjaival, elvégre az egész emberiség számára értékes gondolatokat szövő művek nem csak
nagy világnyelveken születhetnek! Hiszen – nézzük meg a neten – Észtország 2017-es népessége kissé
több, mint egymillió háromszázezer, azaz csak valamivel több, mint amúgy picivé tett országunk
nagyra nőtt fővárosának össznépessége. Tehát: a magyarnál is kisebb nemzet és nyelv egy fia olyan
irodalmi fegyvertényt hajtott végre, amelyről nagyon sok író csak álmodozhat.
A díjat az Európai Unió Kultúra keretprogramja hívta életre. A díjazott kiválasztását és a díjátadó
ünnepséget az Európai Könyvterjesztők Szövetsége, az Európai Írók Kongresszusa és az Európai
Könyvkiadók Szövetsége alkotta konzorcium szervezi minden évben. A díjat az európai kortárs
irodalom kiemelkedő tehetségű alkotói és az irodalom jól ismert európai személyiségei kaphatják
meg. Tehát: egy nagyon jó jelenbeli írói karrier és a jövőbeli halhatatlanság a díjjal járó elismerés, és
nem az 5000 euró. (Amely egy magyar fül számára soknak hangzik, de Nyugat-Európában költekezve
nem olyan sok.)
Ráadásul a szerzőnek nem ez az első irodalmi díja, hiszen úgynevezett „kísérleti avantgárd”
költeményeiért, majd „feszült és naturalista prózájáért” (forrás: European Union Prize for Literature,
http://www.euprizeliterature.eu/author/2016/paavo-matsin ) 2011-től kezdve szinte minden évben
díjat, vagy díjakat kap. Ez a hazájabeli és nemzetközi értékelés meg ne gondoljuk, hogy véletlen!
Ahogyan a fenti forrás mondja: „A történelem, a fikció, a tény és a fantázia, az alkímia és az ezoterika
lazán összekeverése az ironikus, de meleg humorral, a szavak éles, tömör és pontos felhasználásával”
jellemzi őt.
A nem szokványos írásmódú és érdeklődésű férfiú a Tallini Egyetemen szerzett diplomát, méghozzá
teológiából, viszont a fő érdeklődési területe az alkímia lett, amely a diplomamunkája témája is. Az
észt író, tanár, előadóművész és irodalomkritikus jelenleg Viljandiban él, művészetet és filozófiát
tanít egy gimnáziumban. Ha tudnék észtül, vagy Matsin magyarul, szívesen beülnék hallgatózni egy
órájára! Mivel ezt nehezen tudom akár én vagy bárki más megtenni, sokkalta egyszerűbb európai
díjnyertes könyvét kézbe venni, amely a Gondolat Kiadó gondozásában 2018-ban magyar nyelven is
megjelent.
A regény – mint gondolat – ruhája a borító. A Gogoldiszkó esetében egyszerű zöldre hangolt, mégis
érdekes, mert egy keszekusza (talán közép-európai?) város képe, egy régi, titkokat lehelő belváros
képe rajta, ahol összehajolni látszanak az öreg házak. Jó a címlap és a címlap betűi, belelapozásra
csábítanak. Kis pajzánsággal élve: ha a borító a ruha, ez a ruha alája kukkantásra késztet.

Csak – sajnos – a figyelmes, vagy túl figyelmes olvasó számára nagy kérdés, hogy a kiadó miért egy
ingyenes képoldalról vett le borítóképet? (Valaki megkérdezhetné tőlük: borítóképeket, sőt
borítóterveket 30-50 ezer forintért csinálnak, ez egy, a siker minden eszközével felszerelt könyv
költségvetésében akkora nagy tétel lenne egy igényes kiadó számára?) A kiadót viszont másban
dicséret illeti: igényes a papír, s a betűtípus a szedéstükörrel együtt.
Meg a fordítás! Amely érthetővé és befogadhatóvá (mondhatni enyémmé) teszi a más nyelven
megfogalmazott gondolatot. Lengyel Tóth Krisztina műve – mert a fordító is alkot! – gördülékeny,
könnyen befogadható, a magyar nyelvi, sőt az észt nyelvi humorral is átszőtt. Hiszen a fordító nem
csak magyartanár, aki négy éven át dolgozott magyar nyelvi lektorként a Tartui Egyetemen, hanem
jelenleg ott tanít, közben pedig „lelkes esztofilként”, ahogyan önmagáról írja, észt nyelvből magyarra
fordít, olyan sikerrel, hogy több észt díjjal is kitüntették, és 2017-től az Észt Írószövetség tagja lett.
Munkáján látszik mind a kettő nyelv és kultúra szeretete. Az észté és a magyaré. Ráadásnak a könyv
végére egy fordítói utószót illeszt, nem szokványos módon, a fordítás megmagyarázására, valamint a
sajátos észt kultúra és kultúrnyelv, továbbá szleng megértetésére. Még egy kis szószedetet is
odatesz, magyarázva az észt mindennapokban meggyökeresedő kifejezéseket, néha egészen
oroszosakat…
A Gogoldiszkó (eredeti cím: Gogoli disko) talán egyszerre tisztelgés a nagy orosz író előtt, az észt és
kelet-európai kultúrát át-átszövő orosz kultúra előtt, amely a címben nemhiába szerepel a nyugati
kultúrát hozó diszkóval együtt. A Kelet és Nyugat határmezsgyéjén leledző, saját létében és léte
fontosságában csak halványan reménykedő, jellegzetes – jellegzetesen észt és magyar – történet ez a
könyv.
A mű főhőse, vagy éppen az olvasóval együttes szemlélője egy Konsztantyin Opiatovics nevezetű
férfiú, aki nem „kisebb személy”, mint a regénybeli városka zsebtolvaj-szaktekintélye. Napi rutinját a
régi zsidó temetőben kezdi, annak okán, hogy „a zsidók makacsságukról és hagyománytiszteletükről
híresek”, a zsebes meg szertartásos babonasággal ragaszkodik a megszokásaihoz. A villamoson, ahol
a zsebes „napi rutinját” szokta tölteni, egy újabb delikvensre lesz figyelmes, egy „szellemfácánra”.
Amikor a béléses bundája zsebébe is belekotorhat, meglepődik: a gazdag bunda zsebében homok
rejtezik! A zsebes, aki pedig a megszokások embere, ezért mégsem rabolja ki az idegent, hanem
fölkarolja és elviszi a barátai közé. Hogy hová? Egy antikváriumba! Hogy ebből is lássuk, Konsztantyin
Opiatovics nem egy átlagos zsebes. Ahogyan a barátai sem átlagosak, meg ez az egész keserédes, sok
ponton felismerhetően a magyar félmúlttal meg a jelennel egyező regény sem átlagos. Benne egy
valós múlt-jelen, a szovjet időszak, a jelenbeli kapitalista időszak, továbbá egy mesés múlt-jelen, és a
fikciós regénybeli jelen, amelyben a cári Oroszország feléled, többek között csak azért, hogy
visszahódítsa a balti államokat. Meg Lengyelországot, plusz még a fél világot hozzá, talán. De az ó-
roszok – elnézést a szójátékért! – nem egyszerűen új-rosszok, hanem mások. Felismerhetők, mégis
mások. Hadizsákmány a villamos, amelyen a főhős zsebtolvajkodik, vagy éppen elmélkedik. S nézi a
világot, amely változik. A villamost Krakkóból vagy Varsóból hozták az oroszok, s a moszkvai
metrószakemberek állították sínre, meg be, s az alagútba, amelybe azért bemegy, ha
hullámvasutasan, de be a szerelvény. A cári, kétfejű sas csőrében érkezett szerelvényt meg nagyon
hamar megszokták a kisvároskában mint a mindennapok mindig létező részét, különösen a
nyugdíjasok, akik összecsapták a kezeiket, hogy ingyen használhatják a villamost. Matsin szinte
minden egyes lapra jutón figyelmeztet: önmagunkra, és hogy mennyire könnyen be vagyunk képesek
csapni magunk. Egyszerűen érdekből vagy kényelemből.
A kisregény – mindösszesen 156 oldalnyi – lapjain a dimbes-dombos hajdani észt kisváros éli életét,
mindenki a maga rutinján, és közben észre sem akarja a többség venni, hogy a régi-új hatalom az
észtek többségét – vagy talán majd egészét – deportálja egy rejtélyes metróállomásra, ahonnan nincs
visszatérés.
Paavo Matsin – magyar párhuzammal élve – a rejtői humor és rejtői karakterek mellett, meg
filozófiai kis kitérői mellett kemény vádat vág a szemünkbe. Az önfeladás nagyon könnyen
teljesíthető vádját. Mert hát olyan könnyű és egyszerű, bármi is jöjjön, semmit nem tenni…
Aki szórakozni akar, nevetni, az vegye kézbe és olvassa is végig a Gogoldiszkót. Ahol: „A kupleráj szent
dolog, de ha a kuplerájt szentelik, na, akkor aztán tényleg kupleráj van!”

Aki az észt irodalmat kívánja megismerni, s általa azt, ami foglalkoztatja az észt embereket – is –, az
ezért olvassa a könyvet.
Aki viszont a Gogoldiszkó néha kissé túl zavaros, álomszerű képeit tovább akarja álmodni, s aztán
kíván gondolkodni, az ezt tegye.
Ezek számára Paavo Matsin nem hiába született, él, és alkotta meg ezt a könyvet.
A mű magyar nyelven: Paavo Matsin: Gogoldiszkó (Gondolat Kiadó, 2018, Fordította: Lengyel Tóth
Krisztina)

Rejtő - Korcsmáros képregények

Rejtő-Korcsmáros képregények

recenzió

Egy baráti társaságban – elárulhatom, olvasókör az, amely amúgy egy városi pizzériába jár össze, nem
csak pizzára, mellé sörre vagy ásványvízre, hanem jó szóra, értelmes, könyvet szerető szavakra
sokkalta inkább – a minap elmondtam, hogy egy Rejtő-Korcsmáros képregényt olvasok. Hozzátettem,
méghozzá büszkén, hogy nemcsak olvasok, hanem a nevettető és elgondolkodtató képeket is
nézegetem. Velük egy új világba képzelem magam, ki a mindennapok valóságából. Egy olyan világba,
amely egyszerre irodalmi, hiszen a képregényt is olvasni kell, de a képek révén művészi, új világ. És
különösen így van ez a Korcsmáros Pál rajzolta világgal. Hiszen nem csupán illusztrálta a szöveget,
nem pusztán kiegészítette azt, hanem a szöveggel együtt egy egészen új művészeti ágat, a franciák és
amerikaiak szerint a kilencedik művészetet teremtette meg.
Ez a kifejezési forma, a „kilencedik művészet” hazánkban nem kellően becsült. Ugyanis minden
irodalmár barátom, hallva, hogy képregényt olvasok – s ezt még be is vallom, sőt lelkesen beszélek
róla –, nagyot nézett. Aztán pro és kontra, képregény ellen meg mellett egy olyan jó eszmecsere
alakult ki, melyben még a filozófiát is segítségül hívtuk – egy egyetemi filozófiatanár, bár nyugdíjasan,
de tagként közöttünk van –, hogy ennyire élvezetes olvasóköri másfél-két órára még nem
emlékszem. Pedig társaságunk minden hónap első csütörtökén találkozni szokott.
A szerzőkkel egyébként közülünk senkinek sem volt gondja, se Rejtővel, se Korcsmárossal, akiknek
neve összeforrt. Idősebb barátunk a hatvanas-hetvenes évek Rejtő-Korcsmárosait emlegette, nem is
kevés nosztalgiával. „Hogy rácsodálkoztam én azokra, hajaj!” – jelentette, s szeme könnypárás lett.
(Csak persze, ahogy mondta, mindez a kortól.) Én pedig, a mi gyermekkorunkat, a tinikorunkat
jelentő nyolcvanas évek Füles képregény füzeteit emlegettem, benne a legjobb Rejtő-Korcsmáros
művekkel. Amelyek, na most valljuk be, még mindig birtokunkban vannak, s szerető féltéssel óvjuk.
Hivatalosan az utód generációknak, amúgy meg azért, hogy ma is bármikor elővegyük, s elolvassuk
azokat!
„Mert néha jó gyermeknek lenni!” – szögezte le, ex cathedra körvezetőnk, a nyugalmazott magyar
irodalom tanár. Szerinte kissé infantilis műfaj a képregény, és csak arra jó, hogy újból a gyermekkorba
álmodhassuk magunk. Amikor még olyan egyszerű volt számunkra a világ, meg annyi remény volt…
Véleményem szerint a képregény nem csak a gyermeklét felelevenítésére jó, hiszen a
képregényeknek is vannak különféle kategóriái, stílusirányzatai. Persze vannak gyermeteg, a még
olvasni nem tudó, vagy nem szerető gyermekeknek szólók, amelyek tulajdonképpen nem mások,
mint képkockák egymás mellett. A másik véglet pedig Zsámboki papír mozija, amely a 20. század
elején olyan kiadvány volt, amelynek képei egy-egy film kockái vagy rajzban megörökített jelenetei
voltak, s hozzá összekötőszövegek. Abból a képregényből – mert az volt! – meg lehetett érteni a
filmet annak, aki nem látta, vagy éppen látta, de emlékezni akart rá, sokáig…
Hiszen a képregény, ahogyan azt a Wikipédia is tudja: „az irodalom és a képzőművészet sajátos
keveréke, amit gyakran a kilencedik művészetnek neveznek, egymás után következő képek sorozata,
amelyek egy történetet mesélnek el.”
A 19. században világhódító útjára induló képregény „őshazájának” az USA-t tartják, azért meg kell
jegyeznünk, hogy Jankó János magyar festőművész, annyi szép falusi életkép megalkotója már 1860-
ban jelentkezett a lapokban humoros rajzsorozataival. Az amerikai képregény-stílus is ilyen,
elsősorban a humorra épülő, gyorsan pergő történet. Az USA-ban aztán a fantasztikus történetek és a
fantasztikus sztárok is jelentkeztek, amelyek a 20. század első felétől kezdve uralni látszanak a
világot. A másik irányból, a Távol-Keletről pedig a japán-kínai képregények „mangás” stílusa tör előre.
A francia (vagy európai) képregény nyugodtabb stílusú, ahol nem a humor és a fantasztikum dominál,
hanem képregény műfajra írtak írók, mintha regényt, vagy novellát írtak volna, amelynek
megjelenítésében a grafikus egyenrangú társuk.
Hazánkban viszont – talán a cenzúra és öncenzúra miatt is – dívott az irodalmi művek képek
segítségével történő elmesélése. A magyar képregény nagy korszaka 1957. február 3-án, a Füles újság
indulásával kezdődött.

Több író és rajzoló mellett az 1916-ban született és 1975-ben elhalálozott Korcsmáros Pál volt ennek
a Füles képregénynek és egyáltalán a magyar képregénynek az egyik meghatározó alakja, akinek neve
összeforrt Rejtő Jenőével. Mert Korcsmáros Pál, bár más írók műveit is rajzolta, mégis láthatóan nagy
szeretettel és örömmel – hiszen a visszaemlékezések szerint bohém művész volt ő maga is – a „rejtői
karaktereket” rajzolta leginkább.
Korcsmáros Pál Korcsmáros György színművész és Korcsmáros Péter operaénekes édesapja. Péter
Képes Géza költő lányát, Annát vette el feleségül. (Ez azért érdekes, mert amikor Korcsmárosék
könyvkiadót alapítottak, természetesen azt KÉPES Kiadónak nevezték el, Képes Géza, egyébként
Korcsmáros Pál jó barátja előtt is tisztelegve, meg avégre is, mivel egy képregényes kiadó milyen
lenne más, ha nem képes?!) Korcsmáros Péter fia pedig az a Korcsmáros Gábor, aki a Képes Kiadót
vezeti. S akinek és munkatársainak áldozatos munkájával Korcsmáros Pál halhatatlan rajzai, reméljük,
tényleg halhatatlanok lesznek, s nem utolsó sorban színesek!
Ahogyan a Korcsmáros képregények felújítási munkafolyamatáról a kiadó írja: „Az eredeti, fekete-
fehér, tussal rajzolt kockákat Garisa H. Zsolt és Varga „Zerge” Zoltán dolgozta át. Zsolt visszanyúlt a
Rejtő-regényekhez, és újraalkotta a képregények szövegkönyvét, hiszen az eredeti forgatókönyvek –
talán terjedelmi okok miatt – sok humort és érdekes részletet kihagytak a regényből. Ezután Zsolt
retusálta és kiegészítette a több mint negyven éves, megsárgult régi oldalakat, és ha szükség volt rá,
akár új szereplőket is alkotott Korcsmáros Pál stílusában. A színezés feladata Zergére várt, ő festette
ki a képregényt kockáról kockára, ezzel mintegy harmadik dimenziót is adott a rajzoknak. A munka
egészen aprólékos és időigényes, így egy Rejtő–Korcsmáros képregényalbum felújítása több mint egy
év alatt készül el.”
A Képes Kiadó 2002-től folyamatosan azon dolgozik – vagy azon is, mert más képregény-sorozataik
szintén vannak –, hogy a 60-as, 80-as években megjelent Rejtő-Korcsmáros képregényeket
színesítsék, méltóbb papírra nyomva, kemény táblás, albumos kivitelben a 21. század
követelményeinek megfelelőn tárják az olvasók, rajongók elé. Mert ezeknek a képregényeknek
rajongótáboruk van. Aki egy ilyen képregényt a kezébe vesz, annak kell mindegyik!
A 14 karátos autó, A három testőr Afrikában, A láthatatlan légió, Az elátkozott part, Az előretolt
helyőrség, Az elveszett cirkáló, Piszkos Fred, a kapitány, és az egyik legújabb, a kedvencek között is a
kedvencem, A szőke ciklon – mind olyan Rejtő-történetek és Korcsmáros-képek, amelyeket nem
lehet kihagyni! Vagy ahogyan nagyapám szokta mondogatni: „ha kihagyjuk, bánhatjuk!”
Én azt javaslom, mindegyik fenti cím esetében egymás után olvassuk el a regényt, a fekete-fehér,
majd a színes képregényt. És figyeljük meg, hogyan épül a három egymásra, mert ezek így együtt
mesterművet alkotnak. Mert mind valamit hozzáad. A regény természetesen az alap, a jó alap, amely
nélkül nem létezhetne felépítmény. Azután a Korcsmáros alkotta karakterek, amelyek életet adnak a
regény szereplőinek. Olyan életet, amelyeket látva Rejtő is felkiálthatna, elismerve, ő is valahogy így
képzelte el szereplőit. Mert én ezután csak így tudom elképzelni, ahogyan Korcsmáros Pál azokat
1961-től papírra alkotta. Hogy aztán több, mint fél évszázaddal rá, színt is kapjon minden!
Én egy-egy hét alatt olvastam el egy-egy fenti képregényt: nem azért, mert nehezen olvasok, hanem
mert olyan jó volt olvasni, nevetni, kuncogni szövegen, képeken egyaránt, nézni a rajzokat, a
színeket.
Olyan jó volt a Rejtő-Korcsmáros álomvilágba felejtkezni!
És végezetül: miért olvassunk képregényeket? Most, cikkem hatására senki se erőltesse rá magát egy
képregényre, még egy Rejtő-Korcsmáros képregényre se. Csakis és csak akkor, ha a rohanó világban,
a mindent ma akaró világban, a mindent és mindenkit kritizáló világban, ahol szinte már semmi sem
biztos, akarunk mégis egy biztos pontot. Egy regényt, egy képregényt, amelyet kézbe véve
megpihenhetünk. Nemcsak testileg vagy szellemileg, tudatunkat a mából egy más világba plántálva,
hanem ezáltal megpihenhetünk lelkileg is. Mert megpihenni a nagy rohanásban mindig kell. Én Rejtő
Jenőt ajánlom pihentető társnak. És ha már képeket is akarunk hozzá, akkor csakis Korcsmáros Pált!
Rejtő-Korcsmáros képregények, Képes Kiadó. https://kepeskiado.hu/

Vallomás a könyvről

A kedvenc könyvet, a könyvek könyvét nehéz annak kiválasztani, aki elolvasott már egy kis könyvtárra valót. Ha mégis választanom kell, Márai Sirály című regénye kerül előkelő helyre szubjektív listámon.
Elismerem a történet lassú tempójú, de az első mondatoktól kezdve finom, intellektuális izgalom szövi át. Egy férfi és egy nő örökérvényű csörtéje zajlik szokatlan körülmények között. Műfaját tekintve kisregény, de elnyomhatatlanul jelen van benne Márai költőisége is. Játszik a szavakkal, a különös, tobzódó hasonlatokkal és az egészet beburkolja némi balladai homállyal. A férfiről csak azt tudjuk, hogy fontos poszton lévő hivatalnok, akinek a kezében futnak össze a diplomácia szálai. A pontos dokumentálást Márai nem tartja lényegesnek, mert akkor elvesztené azt a sugalmazó légkört, ami gondolkozásra, kombinálásra készteti az olvasót.
A történetet a második világháború foglalja keretbe, mely egyes nemzeteknek már kegyetlen valóság, másoknak közeli, létező fenyegetettség. A regény sarokpontjai: beszélgetés a hivatalban, séta a hídon, este az operában és végül az éjszaka a férfi lakásán. Nyomon követhető, hogyan változik egyetlen nap alatt két ember kapcsolata, az egész izgalmas macska-egér játék.
Első találkozásukkor a hivatalnok és a kérelmező áll egymással szemben, a finn tanítónő vízumért folyamodik. A szituáció mindennapos, a férfit mégis felkavarja, mert a fiatal nő tökéletes hasonmása évekkel korábban öngyilkosságot elkövető szerelmének. A régi kedves új kiadásban történő megjelenése érzelmi lavinát indít el. Egymást követő hangulatai szeszélyesek, mint a hullámok, hol kioltják, hol felerősítik egymást. A rácsodálkozás pillanatában képtelenségnek tűnik, hogy ilyen megtörténhet. Először feltámad benne a kíváncsiság, majd az érzékiség a jól ismert test láttán, végül a sértődöttség. Istennel perel, mert szerelme nem volt egyedül való, megismételhetetlen. Végül a megkönnyebbülés, az ismeretlen csak másolat, nem lesz képes úgy megsebezni, mint az eredeti, de alattomban már ott bujkál a félelem, hogy minden kezdődik előről. Hullámzó érzéseit a hivatalnok nyers stílusa mögé rejti. Kérdez és kérdez, mint egy kihallgató, aztán fellélegzik, mert az engedelmesen válaszoló hang nélkülözi azt a fátyolos rekedtséget, ami még ma is a fülébe cseng.
„Mondd Szívem, ez a szerelem?”
Hirtelen megnyugszik, mert a kínzóan varázslatos hasonlóság nélkülözi a belső tartalmat, csak a test, az üres burok volt kölcsönvehető. Legszívesebben mégis hazaküldené, hogy minél távolabb legyen. Szigorú szabályokat hív segítségül tekintettel a háborús viszonyokra, mert sejti már, hogy saját ereje kevés lesz. A nő, mikor érzi, hogy vesztésre áll, levedli a kérelmező jellegtelenségét és megcsillantja valódi énjét. Távozni készül elegánsan, mint akiről lepereg a visszautasítás. A férfi reakciója nem is marad el, bocsánatot kér, maradásra bírja, nem tudja elengedni a szép, mítikus nevű idegent. Egyetlen Hullám - mert így hívják - megígéri, hogy vele tart az esti operaelőadásra. Szokatlan és talán szabályellenes is a hivatalnok részéről a meghívás, de legalább annyira furcsa, hogy a finn tanítónő habozás nélkül elfogadja. Bár az ő szempontjából kényszerhelyzetnek tűnhet, mégis sejthető, hogy fontos nekik, ne veszítsék el egymást szem elől.
A regénynek szép mozzanata sétájuk a hídon, ahol a férfi párhuzamot von a lány és a sirályok között. Sok hasonlóságot talál, életük a túlélésről szól, tekintetük közömbös, kegyetlen.

Ahogy a madár kémleli a zsákmányt, úgy nézi Egyetlen Hullám a várost. Kimondatlanul is érződik a szándék, hogy nem véletlenül jött ide, akar valamit a sorstól, az itt élőktől. A következő helyszín, egy polgári elit által kedvelt presszó. A regény főhősén keresztül Márai keményen, kívülállóként kritizálja a jelenlévőket. A „civilizáció hulladékának” tekinti őket, de a bíráló szavak hordoznak némi paradoxont. Az „Egy polgár vallomásai” című könyvéből kiderül, hogy egyes élethelyzetekben, szokásaiban, társadalmi kötődéseiben, mennyire foglya ő is saját osztályának.
A helyhez, az öngyilkosságot elkövető vegyészlány emléke köti. Halála után szembesült azzal, hogy a lány valójában nem őt, hanem idősödő, jelentéktelen külsejű, de zseniális
professzorát szerette. A kísértő, érzéki hangon elsuttogott verssor –„Mondd Szívem, ez a szerelem?”- nem gyönyörű vallomás volt, hanem a bizonytalanság hangja, és talán nem is neki szólt.
Sértettséget érzett, megbántottságot, de tudomásul vette, hogy csak pótlék volt, szerető. Ili, a professzort szerette, végzetesen foglya volt intellektusának.
A finn tanítónő megjelenése feltépi a régi sebeket, de hitegeti magát, hogy még egyszer nem esik csapdába, Egyetlen Hullám idegensége rejt annyi negatívumot, ami ellensúlyozza, elhalványítja, a szép, fiatal test, érzékeire gyakorolt hatását.
A férfit, a váratlan, magánéleti sokk mellett, az a nyomasztó tudás is gyötri, hogy holnapra a világ kifordul sarkaiból, és nincs módja megakadályozni, mert a félelmetes tényhez csak adminisztratív köze van. Mindenki számára elkezdődik egy másik sors, melyben az élet és halál esélyét nem lehet normális módon latolgatni. Az emberek tömegesen fognak meghalni, halálukra a társadalom egy idő után érzéketlenül reagál, csak háborús, statisztikai adatok lesznek. A közhangulatban inkább izgatottság érződik, mint félelem, és vágy, mindent megélni, amit még lehet, az utolsó percig. Ő viszont, akinek az életébe egy különös véletlen most készül visszacsempészni a szerelmet, békés, akár unalmas hétköznapokra vágyik. Mióta Egyetlen Hullám megjelent az életében, összehasonlítgatja régi szerelmével, aprólékosan számba veszi az egyezéseket és különbségeket, mintha ezeken múlna, hogy akarja-e egyáltalán? Az igazi szerelmes elfogultságával sértőnek érzi, hogy akit eddig egyedinek, páratlannak hitt, azt a természet reprodukálta egy sablon szerint, és elszórta a világban. Aztán az egyik másolat váratlanul megjelenik nála, hogy felforgassa újra az életét. Az is talány, hogyan talált el hozzá, milyen ismeretlen erő, ösztön vezette tévedhetetlenül és van-e sejtése kihez érkezett? Kétségek gyötrik, az eredeti sem hozott boldogságot, mit remélhet akkor a másolattól? A verssor, amitől nem tud szabadulni - „Mondd Szívem, ez a szerelem”?- számtalan értelmezéssel kísérti. Most úgy érzi, hogy együttléteik során, míg ő a teljességet élte át, a lány kiábrándultan talán Istennél tett panaszt.
A férfi, a világnak mutatott karakterét tekintve kemény, határozott, de belül érzelmi élete csupa lágyság, sebezhetőség, félig gyógyult heg, ami most újra sajogni kezdett. A lány megjelenéséből logikusan következik, hogy az ő testének is van valahol egy másik kópiája, hogy tucatember. Férfiként sokkal elviselhetetlenebb ez a tudat, mint szerelmének másolása. Talán itt olvad legjobban eggyé hősével Márai. Istennél protestál, hogy sose készíthet tökéletes másolatokat, mert megkülönbözteti őket a lélek, az árnyalat, ahogy később nevezi, melyet még a Teremtő sem tud sablonba szorítani.
A kisregény legszebb fejezete, mikor a lány egyedül áll az opera félhomályos előcsarnokában. Megrendítő élmény, ahogy Márai a várakozót látja, és láttatja. Odavarázsolja az északi ország gyönyörű tájait, a hideget, az északi fényt, a nyomasztó távolságokat, az ott élők egészséges testében didergő magányos lelket, az állandó készenlétet az élettel szemben, ami a természet közeli népekre jellemző. A különös bundában várakozó Egyetlen Hullámot fiatal vadásznak látja, aki feszülten zsákmány után kémlel. Szép nőiségét valami férfias vadság, tettre készség árnyalja, azt sugallva, hogy ennek a fiatal nőnek férfifeladat jutott ebben a megbolydult világban.
A páholyban lekerül a lányról a bunda, és a társadalmi elvárásokra érzékeny férfi megnyugszik, mert megjelenése kifogástalan. Fordul a kocka, a férfi, aki előbb még zsákmánynak tűnt, most büszkén, elégedetten mutatja meg az opera közönségének az idegenből érkezettet, mint egy különös trófeát. A nézőtéren érezhető nyugtalanság feszül, a hivatali páholyok üressége veszélyt jelez. Ők ketten csendben, alig pár szót váltva ülnek sorsuk foglyaként.
Az este a férfi lakásán folytatódik, ahol a beszélgetés közben az északi ország igéző vadásza, egyértelműen odahagyva a mitológiát, egyre határozottabban foglal állást a háborút illetően. Felrója Európa még békésebb felének, hogy kivonják magukat a történésekből, mintha nem tudnák, hogy mi zajlik a világban, mintha nem lenne hozzá közük. A hangja gúnyos, barátságtalan. A férfi tiltakozik, állítja, tisztában vannak a helyzettel.
Egyetlen Hullám, saját lerombolt szülőházával jeleníti meg, hogy mi a különbség csak hallani a háborúról, vagy megélni azt a maga valóságában. Ahogy Márai leírja azt az éjszakát, mikor lebombázzák a finn lány otthonát, a legmegrendítőbb része a regénynek. A tanítónőnek az a látszatra egyszerű mondata „Az egyetlen ház a világon, ahol tudtam, mi van a fiókokban,” az otthon elvesztésének legtökéletesebb megfogalmazása. A tragédia után eljött Finnországból, hogy hasznossá tegye magát, „barátokat” keressen népe számára. A férfinek szegezi a kérdést: – „Önök is a barátaink, igaz? Ha nem is harcolnak, mert nem harcolnak, igaz?” Fontos mondatok, de nincs rájuk válasz.
A férfi hallgatja, de más foglalkoztatja. Szinte mániákusan próbálja felidézni a lánynak nem a hasonlóságot, hanem a valóságos egyezést a jelen helyzet és az eredetivel megélt között. Mikor a szavak nem segítenek, megcsókolja. A szenvedélyes beszédre a nő értetlenséggel reagál, a csókot elbagatellizálja, igyekszik a férfit visszaterelni a valóság talajára, közben figyel minden véletlenül kiejtett szóra. Elmeséli egy párizsi éjszaka történetét, váratlanul sokat megmutat magából, céljaiból, felvillantja a hozzá vezető utat, jelzi mi várható a titokért cserében. A titkok hatalmat jelentenek, henceg ezzel az átlátszó, kissé kiábrándító indokkal. Gyermekinek álcázott őszinteséggel próbálja elaltatni a férfi gyanúját, aki iróniával, szigorúsággal veszi tudomásul, hogy ő is célkeresztben van. Mikor a megbántott nő menni készül, nem engedi el, nem tudja elengedni. Márai az olvasóra bízza, hogy egy ilyen végzetes szerelem meddig juttatná el a férfit, ha nem szólalna meg a telefon.
Megkönnyebbülése, félszavakból és gesztusaiból is kiolvasható. A feszülten figyelő nő is tisztán érti a szituációt. A veszély, ami közeli volt, halasztást nyert, a titok megmaradt, és a hivatalnok nyugodtan mondhatta a telefonba „Senki a világon...” Aztán később, mikor bűntudat nélkül megteheti, önként adja oda a titkot Egyetlen Hullámnak, akinek már nem sürgős a távozás, elfogadja az invitálást egy kávéra.
A férfi a másik szobában röpke számvetést csinál, megéri-e újra átélni a csak szenvedést hozó szerelmet, hiszen a szereplők változatlanok, a történet ismétlődni fog. Ki ez az ezerarcú nő, aki több nyelven beszél, jártas a világban, és ismeretlen, jelentős anyagi háttérrel rendelkezik? Annyi minden szól ellene, de a vágy erősebb, megélni újra a szerelmet, még azon az áron is, hogy erővel, fantáziával mossa össze az eredetit a másolattal. Az ajándékot úgy kell elfogadni, ahogy érkezik, ideologizálja meg. Az elérhető közelségbe került vágyak hangulatából, a nőnek egy halk, titkosnak tűnő telefonálása zökkenti ki, mely átszűrődik az ajtón. Azonnal felébred benne a hivatalnok. Úgy lép a szobába, mint aki rögtön intézkedik, ha szükséges.
Egyetlen Hullám Ili fényképét nézi és ráeszmél a valóságra. Arcán rokonszenv, korábban hideg szemében melegség mikor a férfire tekint. Azt hitte, közeledése a kettejük között zajló játék része, kihasználni egy álságosan megteremtett, intim pillanat gyengeségét, hogy felfedje magát. A kép rádöbbenti, hogy a férfi végig őszinte volt. Már ő is hisz a csodában. A történelemmel egy időben, saját történetük is kibontakozott és összefonódott. A férfi felszabadult, közös jövőt vizionál, szeretné maradásra bírni a lányt. Egyetlen Hullámot keményebb fából faragták, szerelmes nőként szereli le anélkül, hogy bármi engedményt tenne. Ő még viseli valamiféle elkötelezettség uniformisát, neki még dolga van, az információk vadásza előtt még veszélyes utak állnak. A titkot sem adja, bármilyen gyengéden kérik. Ígérni sem ígér semmit, a legtöbb, amit egymásért tehetnek, hogy ő elmegy, és a férfi engedi. Sokkal több van ebben a kisregényben, mint amit sikerült leírnom. Legfőbb erénye varázslatos stílusa, amitől nem tudtam szabadulni, kölcsön kellett vennem Márai szavait, mert csak azokkal tudtam érvelni, érte.

Ferencz Anna: Kietlen kockaköveken

Ferencz Anna: Kietlen kockaköveken
novellás kötet recenzió

Ferencz Anna első kötetes író. A Kietlen kockaköveken című magánkiadásban 2018.-ban megjelent, 66 oldalas novellás kötete 13 kisprózát tartalmaz. A kötet egésze és részletei is tetszettek, azonban számomra feltűnt, hogy egy-két kivételtől eltekintve mintha nem lennének befejezettek a történetek.
Én nem foglalkoztam semmilyen formában prózával - sem értékelésként, sem íróként -, de a régi tanulmányokból rémlik, hogy a novella végén többnyire valamiféle összegzés, vagy csattanó várható, még ha az nem is szól nagyon nagyot. Ebben a kötetben ilyen értelemben egy olyan novella van, amelyben van ilyenféle lezárás, a többi hiányérzetet hagy, mintha nyitott maradna.
Ami viszont feltétlenül tetszik a kötetben, az minden más: a nem egysíkú, nem egy kaptafára készült sztorik, a szöveg formálása - egyik írásában olyan ütősre sikerült egy hasonlat, akár lírai versben is megállná a helyét. Az írónő bátran és jól kezeli az erotikát, de a szürrealitás és a realitás egybefolyatása - egészen a groteszkségig feltűnő bennük. Azt gondolom, hogy ezt a groteszk szürrealitást bízvást lehet Gogollal és Kafkával párhuzamba állítani. A kötetnek ez a legerősebb vonulata. Nagyon fontos és visszatérő elem az írásokban, hogy szereplőit valamiféle peremhelyzetben láttatja. Hősei a groteszk szürrealitáson túl mind, vagy majdnem mind valamiféle peremen vannak, késélen, társadalmi szélen.
Némelyik helyzetben, szereplő rajzában gyanítani lehet egyfajta önéletrajzi allúziót, de nem feltétlenül történeti-tapasztalati, inkább csak érzelmi szintűt, talán ez is adja, hogy az elbeszélések - sokféleségük ellenére is - egyfajta homogenitást adnak a kötetnek. Ez szerencsére nem fokozódik az unalomig.
Mindent összevetve Ferencz Anna első írói jelentkezése reményekre jogosítja föl az olvasót. Ha a fiatal írónő debütáló kötete ilyen erős lett, az írói- és élettapasztalat tovább emelheti írásainak fajsúlyát. Melegen ajánlom kötetét a groteszkre, szürreálisra fogékony olvasónak.

A Sármesék poétikája

A sármesék poétikája
(Gál Soma: Sármesék, Fiatal Írók Szövetsége, Bp., 2016)

„Na, tudják, de a lényeg, hogy…”
(Utolsó csodák)

„Három napra nyíltak ki,
aztán meghaltak a balatonvirágok.”
(Nyári vihar- vers)


„Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, a Főnök meg eddig is pihent”(91). Ritka alkalmak egyike, amikor az olvasó egy elsőkötetes fiatal szerző szövegeivel való találkozása során úgy jut el a fent említett – madáchi ihletettségű – záró sorokig, hogy azt páratlan csuklógyakorlatnak értékeli. A keszthelyi születésű, sármelléki Gál Soma (1992) Sármesék című prózagyűjteménye a sörivós múlt emlékzárványainak és a balatoni stégű jelen nyitottságának összehorzsolása. Már publikált írásainak (Felemel – Irodalmi Jelen Online, Oszkár – Litera.hu, A negyedik – Art7.hu, Szerencsejáték, Iszapcsinálók, Hó – Forrás ) kiforrott prózanyelve és alakrajzolása is egyszerre mutatott előre eme gyűjtemény megjelenésére. A kötet kompozíciós zártságáért a két ciklusba rendezett írások tematikai-szerkesztésbeli elvei a felelősek. Az első ciklus (Sármesék) gyermekkori múltidézés: a nagyszülők és a sármellékiek történeteinek újramesélése, a második (Szárazföldi matrózok) az elbeszélő önreflexív történetmesélése a keszthelyi strandról. A tizenöt rövidtörténetet tartalmazó kötetnek – „karcsúsága” ellenére – sikerül olyan atmoszférát teremtenie, amelyben – akár egy éttermi villa a Balaton vizében – elmerülhet az olvasó, sőt akár a bravúros-„hínáros” narratíva fogva is tarthatja. Ez a beengedés poétikája.
„Mesét akar hallani?” – teszi föl a kérdést az egyik kötetbeli írás (A sörökről röviden) elbeszélője. A jelentéstömörítő szóösszetételű kötetcím utótagja olyan szövegeket igyekszik megjelölni, amelyek a leginkább közelítenek az el-mesélő–anekdotikus novellatípushoz (Szávai János, Szirák Péter). Ezekkel főként az első ciklus szövegeiben találkozunk. A „pillanat formái” (Thomka Beáta), azaz a kötetben szereplő narratívák műfajtipológiailag nem egyértelműen novellák vagy elbeszélések; leginkább az ún. rövidtörténethez (short story, Kurtzgeschichte) állnak a legközelebb: egy meghatározott pillanat (Felemel), egy sajátos élethelyzet (A sörökről röviden) vagy egy meghatározott esemény (A vasút története) a rövidtörténet tematikus megjelölése (Manfred Durzak). Egy másik teória szerint: nem kíván bevezető szakaszt, és nyitottan végződik (Baránszky-Jób László): legautentikusabb példa erre A vasút története, amely in medias res (három ponttal) kezdődik: „…úgy higgye el nekem […]”, és a vonat alá gyűrődő öngyilkos nevének elhallgatásával ér véget („és a nevét is csak akkor tudtam meg” – ti. a temetésen – L.N.) A meseszerű elemek fel-feltűnése (igen gyakori a hármas szám megjelenése, a „Volt egyszer…” felcserélt mesekezdet, varázseszköz feltűnése egy időjárást befolyásoló csodavilla esetében) is tagadhatatlanul jelen van (Propp). Ez a teóriák poétikája.
Fontos narratipológiai aspektus továbbá, hogy a rövidtörténetben rendszerint az elbeszélő maga is szereplője a történetnek, az ő nézőpontja dominál az elbeszélésben (Bokányi Péter). A címadásban is a műcímek általában kiemelnek egy gyújtópontból álló részletet (pl. Felemel, Az asztal megterül). „A hely éppen úgy sehol másutt nem található tér, ahogy a pillanat a soha meg nem ismétlődő idő […]. Csak az idő válik pillanattá, és csak a tér válik hellyé, amit az ember átél. Sors nélkül csak végtelen idő lenne és határtalan tér, ahogyan a sorsban csak pillanat van és hely” – írja Naplójában Hamvas Béla. A sármelléki-keszthelyi sorsetűdök témafókuszú, valamint tér-idő megkomponáltságukban is külön egyediséget hordoznak, ezért is érdemes egyesével diskurzusba lépni velük. Ez a befogadás poétikája.
Van der Laan holland építész kétféle térről beszél: az ún. héj-térről, amely a tömör falak külső héjával jön létre, és a mag-térről, amelyet jelenlétünk határoz meg: a kötetnyitó rövidtörténetben (Szentély) egy víztorony kerül a fókuszba: „Ott állt a tér, a község közepén már ki tudja, hány éve”(7). (Az emlékezés referenciátlan alakzata más szövegekben is megjelenik, pl. A vasút történetében: „nemigen emlékezhettem pontosan a napokra”(28), „pontosan már nem emlékszem”(33). A héj-tér – mag-tér kétdimenzionáltsága jól kimutatható a szövegben: a már funkciótlan víztorony körüli legendaképződés ismét érdekessé tette a tornyot, pláne ormótlanul nagy lakatjával a titkok nyitja is zárva volt az ott élők elől. Ez a mítoszképződés poétikája.
Az asztal megterül című szövegben „a húsbolt nehéz illata” (12) telepszik rá az egész műre. Ez az olfaktorikus jelenség az egész rövidtörténet „légterét” áthatja. A sertés feldarabolásának (csonkításának) naturalista leírása, a hentes alakjának poentírozása után a női nem is feltűnik: az én-elbeszélő édesanyja, aki megteríti az asztalt, és egy női vásárló betévedése a hentesboltba szinte „kibillenti” a medréből az elbeszélést: a gender nézőpont játékba hozása történik meg. Ez a húsboltok poétikája.
A már idézett –„Mesét akar hallani?”(19)– megszólítása az olvasónak olyan referenciális olvasatot kíván a befogadótól, amelyben a történetmesélés értékrelevanciával telítődik. A „zalai Hrabal”-ként is emlegetett Gál Somának sikerült „sármelléki capriccio”-jának (Fehér Renátó) eme darabjában (A sörökről röviden) is „tetten érni” ezúttal a célszemélyt, hol is máshol, mint a kocsma profán terében, ahol az Idegen vendég (a levinas-i Másik) megjelenése nyomán zökken meg egy pillanatra az elbeszélés ritmusa. Ez Hrabal és a pilzeni sör poétikája.
A kötet leghosszabb short story-jának (A vonat története) bevezetőjében egy részegesre sikeredett disznótor vidám jelenetezését olvashatjuk, majd a főnarratíva, a mozdony elszabadulása, és annak megfékezése kerül a szöveg középpontjába: „tizenegyen álltunk ott, tátott szájjal, mintha a Messiást várnánk, de annál sokkal nagyobb dologra vártunk arra, hogy megállítja-e a vonatot a két féksor […]”(31). A fenti mondatban a túlzás stíluseszköze érvényesül. A vasút történetének zárlatáról szintén szóltunk már: az ellipszis alakzatával – az öngyilkos nevének elhallgatásával – ér véget a jól sikerül rövidtörténet. Ez az elengedés poétikája.
Az egész kötetkompozícióból kitűnik a Mese az időről: lirizált elemekkel átszőtt szövete egy időgép megalkotásáról szól, amelynek történetét Lali meséli el este a kocsmában. „Olajfoltokkal és a kert sarával öltözött fel” (39), „a rozsdánál szebb virágot talán elképzelni sem tudott”, „köhögős motorok”, „izgalmas fémek aludtak” (40). A megszemélyesítések feltűnése egyetlen mozdulattal átstilizálja a szövegegészt. Ez a képiség poétikája.
Az emlékezés mint múltidéző gesztus a feledéssel, a részleges emléknyomokkal együtt van jelen a kötetben. „Ezt mind már csak hallottam.” (45); „Nem emlékeztem belőle semmire.” (48) – szerepel a Felemelben, vagy „ezek a történetek eszembe jutottak” (Sármese). (A könyvborítón szereplő képi narratíva – a pletyka-lócára kiült két öregasszony meséi is azt a pillanatot rögzíti, amelyben az elbeszélő saját szólama mellett a nagymamák szólama – kurzívval szedve – megjelenik.) Ez az emlékezés poétikája.
A Sármese „büdös cigány”-ozásában ún. szoció-narratívum (Thomka Beáta) érvényesül, amelyben Gyurka alakrajzában mint „marginalizált réteg” diskurzusa érhető tetten. Ebben a szövegben jól kitapinthatóvá teszi Gál Soma azt a nyelvi réteget, amely szociokulturális vonzerővel bír: „ismételjed meg!” Ez a sárarany poétikája.
A „Volt egyszer” mesei „előhang”-ja a Nincs egy henteszsák című írásnak, amelyben a hármas szám is gyakran szerepel (nemcsak itt: pl. a Sármesében háromszor kér bocsánatot Gyurkától az elbeszélő stb.): három fotó mint „medializált objektum” (Hamvas Béla) tűnik fel, majd a fiú, aki háromszor köp a tócsába, vagy „háromszor kapott kiváló újító érdemérmet” (52) szövegrészleteket kiemelve. Ez a meseiség poétikája.
A négy generációs Lőcze család történetét a nagymama hangján halljuk, ezt tipográfiailag (kurzív használatával) is jelzi a szöveg. A népies stílusimitációra talán itt találjuk a legtöbb példát (gyütt, vót, vón, lenne vóna, ösmerték, lefeküdött). Ez A negyedik poétikája.
„[…] aztán kilakatoljuk a stéget, lekergetjük a kacsákat […], aztán végigmegyünk szivaccsal a bicikliken, egyesével leengedjük őket a stégről és kikötjük…” (59). Közel egyoldalnyi, egyetlen mondatban exponálódik a „szárazföldi matrózok” (az én-elbeszélő, Gábor, Dani) napi tevékenységsora a balatoni strandon. Ez a vendégvárók poétikája.
A Szerencsejátékban a Főnök meséli el „sztori”-ját a lottóval, amelyben ötöse lett volna, csak a felesége elfelejtette feladni a szelvényt. Az időmegjelölés itt egy árnyalattal konkrétabb: „Akkor még egy rendes férfinak katonának is el kellett mennie” (63). Ez a telitalálat poétikája.
A kötet egyik legsikerültebb darabja a hipermnéziás pincérről, Oszkárról szóló történet (Oszkár), aki minden apró részletére emlékszik a rég- és a közelmúltnak, és aki soha nem volt betegszabadságon. A műben az első csók meséje külön narrációs betétként van jelen. A rövidtörténet itt is nyitva marad: az óriási viharban két kisfiút egy villámsújtotta faágtól megmenteni igyekvő Oszkár „másnap” beteget jelent. Ez az önzetlenség poétikája.
A Sármesék narrációs pozíciójára (az elbeszélő mindig magázó hangnemben szólít meg bennünket) a Villámlik-ban találjuk a legtöbb példát. Az anekdotázó stílus imitációja erősen deiktikus felhangú: „Hát még mindig nem lett elegük a csodákból? Vigyázzanak, mert lassan kifogyunk belőlük […] Na, jó, hát ha nem félnek ettől, akkor mindjárt mondunk még egyet” (71). Ebben a rövidtörténetben egy a Balaton mélyéről előkerült „csodavillá”-ról olvashatunk, amely még az egykori Balaton Szállóból való. Itt a generációs emlékezet tűnik fel: „Emlékszik még valaki a Balaton Szállóra”(72)? A csodavilla gondolatátvitel útján „hozható működésbe”: esőt, villámot lehet általa előidézni. Ez a csodaszerszám poétikája.
„A kárókatona, ő a király ott, a nádas kis madarai közt, éjsötét teste fölött sárga koronával. […] Ő a Balaton teljhatalmú ura, a fekete villám, minden hal rémálma” (78, 81). A Kárókatonában „meseszép” leírást olvashatunk még Gál Soma tollából a nagy testű, fehér hattyúról is. Habár a keszthelyi srácoknak nem sikerült „becsempészniük” a kárókatonát, a szöveg egyenletes stílushömpölygése fogva tartja az olvasót. Ez a fekete „tollszobor” poétikája.
Az Iszapcsinálók rövidtörténete egy sétagálya iszapba ragadásának, pontosabban a zátonyra futott hajó össznépi kiszabadításának siker-sztorija. A zárlatban az elbeszélő emlékezőtehetsége érhető tetten az erősen önreflexív és spontaneitást hordozó sorokban: „Az én emlékezetem őrzi ezt a jelentős dátumot. […] Majd elfelejtettem mondani, hogy július 14-én történt.” Továbbgondolva: a Bastille bevételével vetekedhetett a sétagálya kiszabadítása. Ez a szabadulás poétikája.
S végezetül az Utolsó csodákban a kötetegészre koncentráltan is hiányzó szerelem-tematika villan fel a Botticelli Vénuszára emlékeztető, a Balaton habjaiból ki-kiemelkedő Tündérlány személyében. Ez a tünemény poétikája.
A cím nélküli zárszóban a strandokon hirtelen fellibbenő Szélkirálynő allegorikus alakja kontúrozódik, majd egy József Attila-i áthallású szöveg- és kötetzárlatot olvashatunk: „Ahogy mi, úgy zárt be a part is, egyik napról a másikra radírozták le a turistákat a gyepről és a poliformokról, alusznak, máma már nem úsznak tovább, és a dolgozó is aluszik […]” (95). Ez a part-altató poétikája.

A szerző művének közösségi oldalán a borítóképen egy Sármesék nevű helységnév-jelzőtábla látható, sugallva olvasói vándorlétünk végét, és megérkezésünket Seholsincsfalvára. A táblának határjelölő funkciója is van: Gál Soma szívesen invitál bennünket „sármeséki” otthonába. Mivel nincs helységnév-elhagyó tábla, azt gondolhatjuk, van és lesz még mondanivalója a szerzőnek erről a vidékről, az életszeretetről. Egy vele készült interjú után Bene Zoltán ekképpen ajánlja a kötetet: a Sármesék szerethető könyv, valódi ínyencség. Osztozva véleményében: ez a sármesék dicséretes poétikája.