A világszirmok szonettkoszorú…

A virágszirmok szonettkoszorú…

Lapunkban rendszeresen helyet adunk a magyar lírának, megidézve annak legnagyobb klasszikusait. A magyar költészet azonban napjainkban is alakul, és néha egész közel vannak hozzánk olyanok, akik ebben tevékenykednek. Mostani számunkban Csikai Gábort, a Kónyi Faluház munkatársát, író, költőt mutatjuk be egy általa nemrég nyert pályázat kapcsán.

 

Csikai és FJ
Honnan ered írói vénád, van-e valami családi indíttatása ennek?
Erre nem tudnék igazi választ adni. Családi indíttatás igazából nincs, én legalábbis nem tudok arról, hogy bárki is szépirodalommal foglalkozott volna az őseim közül. Igazából én amióta írni tudok, azóta írok, próbálom megfogalmazni magamban a világot, ami történik velem, körülöttem.
Úgy tudom, hogy eddig több versesköteted is megjelent. Már én is olvastam belőlük, és ezek a kötetek sok területét fogják fel a létezésnek. Van-e olyan köteted, amit leginkább szeretsz?
A könyveim egy kis magánkiadónál, az Undergroundnál jelennek meg, így nem országos terjesztésűek. A verseskötetek mellett még leginkább mesekönyveket írok, és ezek lettek a legismertebbek, legkedveltebbek is. Nagyon sok könyvtárba is eljutottak, mivel a kiadó terjeszti a Könyvtárellátó oldalán is. Hogy melyiket szeretem ezek közül a legjobban? Nyilván az első és az utolsó, ami leginkább az ember szívéhez nő. Az első, a Már majdnem ott, 2013-ban jelent meg, ezt azért szeretem, mert abba lényegében összeválogattam a legjobbakat, amit addig írtam. A legutolsó pedig, ami hamarosan megjelenik, a Vázlatok az örökkévalóságról. Ezt meg pont azért szeretem, mert eleve úgy készültek a versek, hogy azok egyszer egy könyvben fognak megjelenni. Itt már nem csak összevissza írtam a verseket, hanem volt elképzelésem, egy koncepcióm, ami köré fel van fűzve az egész.
Mondtad, hogy családi indíttatás nem áll a költészeted mögött. Hogyan születnek akkor a versek?
Az az igazság, verset nem tudok úgy írni, hogy leülök, és írok egyet. Ez egyszerűen csak jön. Ha eszembe jut valami, akkor azt gyorsan elkezdem leírni, általában most már a telefonba pötyögöm be. Prózát gond nélkül írok úgy, hogy leülök, és nekiállok, de a versnél kell a lelki indítás, vagy az ihlet, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. Ha például fél évig nem jut eszembe semmi, akkor megesik, hogy fél évig nem írok egy sor verset sem, bár szerencsére mostanában nem fenyeget ez a veszély
Világszirmok című szonettkoszorúd különdíjat kapott A Hetedik folyóirat A Betűk sivatagában pályázatán. Erről mit kell tudni?
Elsőként a folyóiratról beszélnék. A Hetedik egy interneten megjelenő kiadvány, ahová szerzőként úgy kerülhet be az ember, hogy vagy meghívják, vagy pedig egy, már a folyóiratban publikáló szerző ajánlja. Innentől lehet nekik küldeni műveket, és azokat három szerkesztő megnézi, úgy, hogy nem tudja ki a szerző. Ha pedig közülük kettő igent mond rá, akkor megjelenhet a következő lapszámban. Ez nagyon demokratikus rendszer, hisz itt tényleg csak az adott mű minősége számít, nem az, hogy ki írta. Én úgy kerültem a folyóirat közelébe, hogy most már ötödik éve megrendezik Budapesten a József Attila Vers-Dal Fesztivált, amelyen eddig mindig szerepeltek a verseim, néhányat meg is zenésítettek közülük. Ennek szervezésébe kapcsolódott be a folyóirat, és innen hívtak meg. A pályázat pedig úgy zajlott, hogy a lap és a József Attila Emlékhely közösen szerveztek egy kreatív íróműhelyt, és erre pályázatot hirdettek. Ebbe a pályázatba lehetett küldeni műveket, és azokat is belevették, amelyek a nyáron a folyóiratban megjelentek. Örömmel értesültem aztán róla, hogy művem különdíjat kapott, és külön nagy megtiszteltetés volt, hogy József Attila szülőházában vehettem át.

Csikai oklevél

Úgy éreztem, hogy ez a mű mintegy Ars poétikaként is felfogható. Felmerült bennem a kérdés, mit keresel? Magadat, a világot, vagy valami szerelmet, Istent? Hisz mindegyik megtalálható benne.
Ezeket a dolgokat azért mindenképp el kell választani egymástól: önmagamat és a költői Ént, aki a versben beszél. Sokszor kérdezik az embertől, hogy mit éreztél ekkor meg akkor, mikor ezt írtad. Viszont ha én írok egy verset, az nem biztos, hogy teljesen az én személyes dolgom, hanem épp hogy valaki más helyébe képzelem magam. Az hogy én mit gondolok, és hogy a költői Én mit gondol, az leggyakrabban nem fedi egymást. Ez a vers is egy konstrukció, hiszen a szonettkoszorú, mint műforma, alapvetően is bonyolult. 14 szonettből épül fel úgy, hogy az egyes versek utolsó sora mindig megegyezik a következő első sorával, és ezek a sorok alkotják a végén a 15. úgynevezett mesterszonettet.
Mit tervezel most, mint fiatal költő, író?
Írni folyamatosan írok, és további könyveim várhatóak. Karácsonyra jön az új mesekönyvem, a Rézirozi kalendáriuma. Aztán írtam egyetemista koromban egy regényt, a Gancegált, néhány egyetemista fiatalról, most ennek készült el a folytatása, a Haudujudú? Ez azt mutatja be, mi lett annak a regénynek a szereplőiből 35 éves koruk környékére. A regény valószínűleg tavasszal jelenik meg.

Csikai borító

Az IKSZT munkatársaként dolgozol, és itt is sok a feladat.
Igen, szerencsére rengeteg rendezvényünk van, amiken eléggé változó az érdeklődés. De a cél mindenképp az, hogy minél változatosabb kulturális programokat szervezzünk a falu lakosságának. A paletta most még színesebb lett, köszönhetően az EFOP pályázatnak, melyet az önkormányzat konzorciumban nyert meg. Így még több program valósulhat meg az EFOP-ban dolgozó kollégák munkája nyomán. A Faluház és az Önkormányzat facebook oldalán lehet a programokról tájékozódni. Ezeken kívül is sok program van a Faluházban; klubok, szakkörök, de igyekszünk az egyéni kezdeményezések mellé is odaállni.
Együtt szerkesztjük a Kónyi Kisbírót, és abban nagyon sok rovatot gondozol. Milyen élményeket ad ez?
Nagyon szeretem megírni a cikkeket, mert sok emberrel találkozhatok ezek kapcsán. Beszélgetek a riport-alanyokkal, és olyan dolgokat tudok meg róluk, aztán pedig adhatok át a kónyaiknak, melyek nem voltak ismertek addig. Arra pedig különösen büszke vagyok, - vagy legalábbias nekem úgy tűnik - , hogy egyfajta presztízsértéke van annak, ha valaki megjelenik a lapban. Például, ha valakit felkérek, hogy a következő lapszámban szeretnék írni róla, akkor nagyon pozitívak a reakciók: „de jó, köszönöm, hogy gondoltatok rám.” Ez azt mutatja, hogy a szerkesztőtársakkal együtt sikerült elérnünk a Kisbíróval egy olyan színvonalat, ahol már értéke van, ha valaki szerepelhet benne. A jövőben is szeretnénk olvasható, érdekes lapot adni az emberek kezébe. Mert egyébként ez a falu tele van érdekes emberekkel, nagy teljesítményekkel, amiket érdemes megmutatni a helyieknek, és az utókornak is megőrizni.

Dr. Boros István

Csikai Gábor:
Világszirmok (szonettkoszorú)
(részlet)

8.

Engem életillattal ő köszönt,
Ki ott fent a fellegekben szárnyal.
Mikor rám néz, tudom, lesz még pár dal,
Hisz tegnapokkal tele a bőrönd.

Benne tűz, a víz, az ég és a föld,
Ködben ázó hegyek ősi várral.
Köztük ülök, és néhány madárral
Beszélgetek. Érzem, mindent betölt

Körben ez a hatalmas nagy béke.
Hiába a múlt ezer emléke,
Még milliószor virrad reggelem.

Nem kérdezem, ami jár, az szép-e?
Egy lépéssel mindig feljebb lépve
Jeleit nyitott szemmel meglelem.


Első megjelenés: Kónyi Kisbíró, 2018 december

Interjú Pődör Györggyel

Pődör György

(1948 szeptember 24 - )

Költőnek lenni felelősség. Hiszen a legnagyobb magányban, intimitásban, csendben megírt sorai abban a pillanatban “közkinccsé lesznek”, ahogy megosztásra kerülnek valahol, legyen ez nyomtatott, vagy internetes felület. Az olvasóban beindul a “gépezet”, a vershez saját gondolatai társulnak, saját élményekre asszociál, emlékek törhetnek a felszínre, az élet pillanatfelvételei villannak elő és ha úgy érzi, a sorok helyette beszélnek, kimondják rejtett gondolatait, akkor bizalmat szavaz a költőnek. Ez kedvet adhat az olvasáshoz, elindíthat egy láncolatot, hogy ezen versek segítségével eljusson más költőkhöz is és miután átszűrte a valós- vagy képzelt történéseket egy szubjektív szitán, akár segíthetnek is az ő saját, egyéni története megfogalmazásában. Pődör György verseit olvasva elindult bennem ez a reakció. Átérezve őket, saját tapasztalataimmal fűszerezve, úgy érzem, valamiféle magasabb régióba emelkedtem általuk. A modern, rohanó világban, melyben mindent azonnal megkaphatunk, ha meg tudjuk fizetni, úgy érzem, nehéz olyasmit alkotni, ami miatt mégis megáll egy pillanatra az ember, mert érdemes és, mert tulajdonképpen igénye van rá, csak talán ő maga sem tudja. Hiszem, hogy nem kell művésznek lenni ahhoz, hogy szeressük a költészetet. Hiszem, hogy mindenkiben van (bár egyeseknél igen mélyen,) valahol egy lírai én, mindenkinek van igénye a kultúrára és a mi társadalmunkban aki akar, hozzáfér. “Amíg a kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhoz vagyunk hűek”, írta közel száz évvel ezelőtt Szerb Antal, s ez most is, az eligényteledett világunkban is igen időszerű. Szerinte ez nem “állami hovatartozást jelent, hanem az érzések és gondolatok egy specifikus módját, ami ezer év értékeiből szűrődött le”, nekünk, magyaroknak.

Pődör György művei leginkább a klasszikus hagyományokhoz kötődnek, ugyanakkor közérthető szeretne maradni, versei mélységükkel és tisztaságukkal hatnak leginkább. Képei viszonylag egyszerűek, érthetőek, mégis mindig ott lapul a sorok mögött a sokkal bonyolultabb, jóval többet mondó termékeny csend. Míg konfliktusait összegzi a világgal és saját magával, keveri szép emlékeit szívfacsaró csalódásaival, megfigyel, elemez, asszociál, hol szabadon, hol kötötten, de mindenképpen egyéni módon. Ez valószínűleg abból fakad, hogy eredetileg műszaki beállítottságú, mérnök volt és tanár, évtizedeken át. Innen eredhet a szabályok tisztelete és betartása, valamint a pontosság. Bár pedagógus pályafutása során elsősorban a szakmához kötődő szakmai tantárgyak oktatásával foglalkozott, de szaktanácsadóként és igazgatóként is a diákok érdekeit és az oktatás minőségét tartotta a elsődlegesnek. Ebből is láthatjuk, hogy a minőség mindig fontos szerepet játszott életében, mint költő, a szakmabeli tudása figyelemre méltó, igényessége már-már a perfekcionizmust súrolja. Igen szigorú saját magához, de éppen ezért kerülnek ki a kezéből olyan versek, amelyek gondolkodásra késztetnek. Emellett “tanít” is bennünket, kifinomult nyelvhasználatával, szókapcsolataival próbálja ellensúlyozni az elértéktelenedett “verselést”, a szépséget helyezi szembe a társadalom és a művészetek aberrációval.

Hetvenedik születésnapjára megjelenő, SZÉTMOSOTT ÍRÁSJELEK című verseskötete kapcsán beszélgettem Pődör Györggyel.


- Mióta foglalkozol komolyan az írással?

A hetvenes években jelentek meg először verseim különböző sajtó- és irodalmi orgánumokban. Kezdetben a Vas Népe irodalmi melléklete mutatott be, majd közölt –szinte hetente- verseket tőlem. (Akkor még ez komoly melléklet volt, sok olvasóval) Később a Zalai Hírlap, majd az Életünk, az Új Auróra és más irodalmi folyóiratok. 1971-ben jelent meg a SOR című (nagysikerű ) antológia a „tízekkel”. Olyan, akkor induló költőkkel, mint Devecseri Zoltán, Devecsery László, Konczek József, Nagy Gáspár, Vinkó József, Vadász János és mások.
Ennek az antológiának 30 év után kijött a folytatása.
Meghívtak a dunaújvárosi Tavasz antológia sorozatba, melyet Miskolczi Miklós szerkesztett a hetvenes években. Azóta közel félszáz antológia szerzője, szerkesztője voltam.

- Hány évesen írtad az első verset?

Már általános iskolás koromban érdekelt az irodalom meg a történelem. Ikaroszról írtam egy hosszú elbeszélő költeményt, majd sorban a görög mitológiai alakokról. Ez a hatvanas évek elején volt. Devecsery Lacival és Bódi Tóth Elemérrel gyermekkori barátság köt össze, ők is Vasszilvágyon születtek. Együtt tervezgettünk, olvasgatva egymás írásait, majd útjaink nagyon elváltak. Elemér újságíró lett Salgótarjánban, a Laci tanított, most színházi rendező, én pedig családi hagyományként műszaki pályán mozogtam, s mozgok ma is.

- Mit jelent számodra az írás?

A költők mindegyike megfogalmaz egy hitvallást, amolyan testre szabott ars poeticát, amely hosszú távon soha nem bizonyul az egyén számára „időtállónak”. Sokat gondolkodtam az adott kérésen, s igazán csak a „késztetés”-ig jutottam el magamban. A ma embere nagyon távol áll a hét szabad művészet szellemiségétől, sokan élnek a mának, mások karriert építgetnek vagy pénzt halmoznak. A belső én ezáltal eltompul, az öntudat satnyul. Számomra az írás a szabadság. A világ nagyon szép, bonyolult kapcsolataival és változatosságaival.
A negatív jelenségekről nem is beszélve. Az írás számomra ezek megfogalmazása.

- Kinek írsz? Mi a célod az írással?

Nem fogalmaztam meg soha célcsoportot, de érzem gyakran, hogy az olvasók egy-egy határozott közösséget alkotnak. Ezt meghatározza mindig a hol (melyik újságban, régióban. stb) jelenik meg a versem, mikor (karácsony, húsvét, nyár ) és milyen céllal írtam. A most megjelent gyermekvers kötetem például „lábon” elfogyott, az óvodák elkapkodták. Nagyon szép lett a Tizenkét drágakő legendája, s fogy rendesen, nem csupán az ásványok és drágakövek iránt érdeklődők körében. Nálam az írás célja soha nem a megjelenés. Sokaknál ez már kényszer. Én akkor írok, ha van mondanivalóm. Van fecsegő ember s megfontolt vagy hallgatag. A költő is ember. Az írásom célja elmondani azt, ami nem csupán engem, de másokat is foglalkoztat. A szép és a jó érzéseket éppúgy megfogalmazom, mint az emberi és társadalmi visszásságokat.

- Tagja vagy valamilyen művészeti csoportnak?

Valamikor a megyében és a nyugati régióban gazdag irodalmi pezsgés volt a jellemző. Az újságok köré szerveződtek csoportok. Létrehoztuk a pedagógus alkotók közösségét, könyveket, antológiákat adtunk ki. Mára ezek, ha nem belterjesek, akkor elsikkadtak. A Hetedik egyik szerkesztőjeként érzem újra, hogy érdemes valahova tartozni.

- Van olyan művész, akit mesterednek tekintesz?

Nem könnyű megválaszolni a kérdést, mert változik a világ, az ember gondolkodása, tapasztalatai is vegyesek. Valamikor Heine és Goethe írásai vonzottak, később Villon lett a kedvencem. Aztán jött Nagy László, s teljesen megváltozott az irodalmi eszményképem. Mára sokat változott az olvasási szokásom, de mestert magamnak nem választottam.


- A kortársak közül vannak kedvenceid?

Igyekszem közel kerülni a versekhez, s ha időm engedi elolvasok sokat, de nem úgy, hogy most a kedvencet keresem. Bárkinek a tollából kikerülhet jó vers, s vannak elismert költők, akikben gyakran csalódok. Ám, ha mégis említenem kell valakit, akkor az Radnai István. Elég egy verséből 3 sor, már ráismerek névtelenül is. Egyedi! Vannak, akik nem értik, ezért nem is szeretik.

- Az új köteted címe összefügg-e azzal, hogy divat a versekben elhagyni a központozást? Mi a véleményed a rím, központozás nélküli szabadversekről?

Nem, ritkán teszem meg ezt a verseimben. A központozást egy-két versemnél -kísérletképpen-hagytam el. Valamikor -talán a hetvenes években- szabadverseket írtam. Ezek jelentek meg a Szélmalomverő című kötetemben. Viszont központoztam minden verset. Lassan tértem át a kötött versekre. Viszont látom azt is, hogy sokan szabad versnek gondolnak minden versszak és rím nélküli alkotást. Tévednek, mert a szabad versben sem minden szabad. Nehéz jó szabadverset írni. A rím és központozás nélküli versek ritkán jók. Persze, vannak olyan alkotók, akik kiváló szó- és versképekkel megoldják, megtartva a kötöttség látszatát, de rímeket és központozást mellőznek.

József Attila összes tanulmánya és cikke 1930-1937 – interjú Tverdota Györggyel

József Attila összes tanulmánya és cikke 1930-1937 – interjú Tverdota Györggyel



Irodalomtörténeti határkövet jelent az idén megjelent kétkötetes mű, mely József Attila 1930 és 1937 között írt értekező prózájának kritikai kiadását tartalmazza. A könyv több mint egy évtized kutatásainak eredményét foglalja össze, kollektív munka eredménye: Tverdota György, Veres András, Agárdi Péter, Bókay Antal, Buda Attila, N. Horváth Béla, Sárközi Éva, Sipos Balázs, Szigeti Csaba, Török Sándor Mátyás, Valachi Anna és még számos jeles irodalomtudós, valamint leendő irodalomtudós működött közre az összeállításában.

A kötet egyik szerkesztőjét, a József Attila Társaság elnökét, Tverdota Györgyöt kérdeztük a kötet keletkezésének körülményeiről, a költő gondolkodói arcéléről, a könyv recepciójáról.

A kritikai kiadás több mint egy évtized munkáját foglalja össze, számos elismert kutató vett részt a megalkotásában. Hogyan állt össze a kutatócsoport?

A kritikai kiadás két részből áll. Az első rész a költő 1923-1930 közötti írásait és a hozzájuk fűzött jegyzeteket tartalmazza. 1995-ben jelent meg, az Osiris kiadó gondozásában. A második rész idén látott napvilágot a L’Harmattan kiadónál. A két kiadvány más-más módszerrel készült. A szorosan vett szövegkritikát, szövegkiadást, a szövegekhez fűzött lapalji jegyzeteket mindkét esetben egy Horváth Iván által szervezett, egyetemi hallgatókból, doktoranduszokból álló munkacsoport készítette. Az első részhez fűzött tartalmi jegyzeteket tartalmazó kötet egyetlen személy, Tverdota György munkája.

A második rész elkészítése két szempontból tér el az első részétől. Az egyik az, hogy idő közben a szakmai körökből egy egész csoport szerveződött, amely intenzív érdeklődést tanúsított József Attila gondolkodásának alakulása iránt. Amikor a második rész készítésébe belevágtunk, akkor úgy döntöttünk, hogy a tartalmi jegyzeteket ezúttal nem egy személy, hanem egy szerzői kollektíva készíti el. A másik különbség pedig az, hogy az így megalakult munkacsoport, tekintetbe véve a kritikai kiadásokkal szembeni korszerű tudomány-módszertani igényeket, szigorú szabályrendszert állít fel mind a szövegkritikára, mind a tartalmi jegyzetek felépítésére nézve. Ezeknek a szigorú kritériumoknak a Horváth Iván és munkatársai által korábban elkészített (elektronikusan közzé tett) szövegváltozat nem felelt meg. Ezért a Horváth Ivánék munkáját alapul véve, újra el kellett végeznünk a szövegkritikai, szövegkiadási munkát. Ez az újra feldolgozott szöveg vált a tartalmi jegyzetapparátus elkészítésének alapjává.

A munkacsoport két nagyobb egységből állt össze: Egyrészt az ú.n. ’senior’ kutatókból, tehát ismert József Attila-szakértőkből. Közülük került ki a könyv két szerkesztője, Tverdota György és Veres András. A harmadik ’senior’, N. Horváth Béla nyújtott be pályázatot az OTKÁhoz, és ő volt az, aki az így kapott pénztámogatás felhasználásáért felelősséget vállalt. A munkacsoportba tartozott még Agárdi Péter és Bókay Antal. Valamint Sárközi Éva, aki a szövegkritika nagy részét és a jegyzetek textológiai részét túlnyomórészt magára vállalta. A munkacsoport másik egysége fiatal kutatókból, egyetemi hallgatókból, doktoranduszokból, középiskolai tanárokból állt. Az ő segítségük nagyon értékes, nélkülözhetetlen részét képezi a közös munkának. Itt kell felsorolni két halottunk nevét, akik a munkálatok ideje alatt hunytak el. Farkas János László és Rigó Béla korai távozása sokban hátráltatta a munka haladását. Valachi Annát azzal bíztuk meg, hogy az eredetileg a kritikai kiadás részének szánt életrajzi kronológia készítését vállalja magára. Ez a munka a szorosan vett kritikai kiadás munkálatainak óriási terhei miatt félbemaradt. Itt kell megemlíteni ugyancsak a munkacsoport olyan külső tagjait, akik valamely területhez fűződő szakértelmük folytán bizonyos szövegek jegyzeteinek elkészítésében részt vettek. Buda Attila mint bibliográfus, Sipos Balázs mint történész, Szigeti Csaba mint a verstan szakértője, Schulz Katalin mint a német szövegek kezelésében jártas szakember működött közre.

Milyen igényből, milyen szempontok szerint készült, és milyen munkálatok előzték meg az összeállítását? Milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük?

A kritikai kiadások azzal az igénnyel készülnek, hogy hosszú ideig a kutatás szolgálatába álljanak, sokáig biztosítsák az olvasók hozzáférését a tudományosan hiteles, jól dokumentált szövegekhez. Két olyan tényező van, amely egy kritikai kiadás érvényességének lejárásához vezet. Az egyik az, ha a kutatás jelentős mértékben megkérdőjelezi a benne leírtak hitelét. Ez történt 1985-ben, amikor Tverdota György felfedezte, hogy az 1958-ban Szabolcsi Miklós által sajtó alá rendezett József Attila prózai írásainak kritikai kiadásában a szövegek kronológiai elhelyezésében súlyos anomáliák tapasztalhatók, olyan hibák, amelyek a József Attila-kutatást félrevezetik, hibásan orientálják.

A másik, ennél is fontosabb tényező az, ha az adott szerzőtől származó nagy mennyiségű, jelentős kéziratanyag kerül elő, amely a korábbi kritikai kiadásból hiányzott. Ez az esemény József Attila prózai kéziratai tekintetében 1986-ban állt elő, amikor eddig ismeretlen kéziratok hatalmas terjedelmű, és a költő gondolkodását sok tekintetben más megvilágításba helyező korpusza vált ismertté néhány kutató előtt. A Horváth Iván által a nagyon szűk szakmai közönség számára megismerhetővé tett kéziratos hagyaték birtokában nyilvánvalóvá vált, hogy a Szabolcsi Miklós által készített, a maga idejében kiemelkedő jelentőségű kritikai kiadás helyet új szövegkiadást kell készíteni, amely már tartalmazza az 1986-ban hozzáférhetővé vált kéziratokat is, a hozzájuk fűzött szakszerű magyarázatokkal.

A munkát hátráltatta az a körülmény, hogy a rendszerváltás idején olyan kiadáspolitikai helyzet állt elő, amely lehetővé tette, hogy megjelentessük József Attila pszichoanalitikus vallomásait. Ezt a feladatot a kritikai kiadás két készítője, Horváth Iván és Tverdota György el is végezte, amikor 1992-ben a Balassi kiadónál napvilágot látott a Miért fáj ma is című kötet, s ebben a költő pszichoanalitikus szövegei. Így a József Attila korábban meg nem jelent szövegei világosan szétváltak. A kritikai kiadásnak nem kellett magába foglalnia a pszichoanalitikus vallomásos prózát, csakis és kizárólag az értekező prózai jellegű szövegeket.

A másik hátráltató tényezőt az irodalomtudomány történetének alakulása jelentette. Az első rész megjelenése után úgy tűnt, hogy nem nyilvánul meg érdeklődés József Attila prózai munkái iránt. Ez a közöny kedvünket szegte, halasztgattuk a második rész elkészítését. De néhány év elteltével kiderült, hogy vagy tévedtünk az érdeklődés felmérésében, vagy az időben előre haladva a költő gondolkodása iránti kíváncsiság felébredt. Ekkor tapasztaltuk azt, hogy jóval több szakember vagy fiatal értelmiségi számára fontos József Attila gondolkodásának megismerése, mint ahogy ezt korábban feltételeztük.
Ekkor, a kétezres évek elején kezdtünk bele a második rész megfogalmazásába.

Miért éppen az 1930-1937 között született írásokat választották a kötet szerzői?

A feladat nagyságát látva eleve azzal az igénnyel fogtunk hozzá a kilencvenes évek elején a munkához, hogy ezt csak két részletben tudjuk elvégezni. Az 1995-ben megjelent Osiris kiadvány a költő 1923 és 1930 között keletkezett szövegeit dolgozta fel kritikai igénnyel. A korszakhatár teljesen természetes módon adódott. A fiatal költő a húszas évek végén a korszak modern „polgári” gondolkodóira támaszkodva fejtette ki művészetbölcseleti elgondolásait. 1930 őszén azonban politikai fordulat következett be magatartásában: kapcsolatba került az illegális kommunista mozgalommal. Ennek tagjaként elmélyülten tanulmányozni kezdte a marxizmus klasszikusainak műveit. Rövid időn belül képzett marxista gondolkodóként nyilatkozott meg. Első jelentős marxista igényű írása az Irodalom és szocializmus című szabadelőadás tanulmány-változata. Könyvünket ennek a terjedelmes és jelentős szövegnek a feldolgozásával indítjuk. A marxizmus 1930 őszétől kezdve haláláig az egyik olyan paradigma, amelynek kereteiben gondolkodása alakul. Abban a mértékben, amelyben megismeri és elsajátítja ezt a tudományos világnézetet, a tudományos szocializmus bizonyos pontjain gyakorolt kritikája is egyre nagyobb hangsúlyt kap. De ez a kritika nem a tan elutasítását, nem a belőle való kilépést célozta, hanem a kor igényeivel szembesítette az olvasottakat.

Úgy találta, hogy a marxizmus az emberi lélekről, a szubjektumról nem nyújt számára kielégítő, korszerű képet. E hiányzó szubjektumelmélet pótlékát keresve találkozott a pszichoanalízissel. A freudi tanok beépítése a marxista gondolatrendszerbe 1931 őszén kezdődött nála, és a két gondolatrendszer egyeztetését, egyre intenzívebben és egyre termékenyebben ugyancsak haláláig folytatta. A szövegek elrendezésével és magyarázatával ezt a folyamatot követtük végig.

József Attila gondolkodói fejlődésrajzának rekonstruálására vállalkozik ez a két vaskos kötet, a költő filozófiai tájékozottsága pedig rendkívül szerteágazó volt. Lehetséges-e egyáltalán a gondolkodói arcélét megrajzolni?

A munkacsoport tagjait munkájuk során semmiféle előre kialakított prekoncepció nem vezette. Nem akartuk József Attilát semmilyen gondolkodói eszményhez igazítani. A kíváncsiság motivált bennünket, és mi magunk is most értettük meg, a József Attila-kutatás történetében először, hogyan is alakult a költő gondolkodói fejlődése. Érdekes kettősséget lehet tapasztalni. Egyrészt, a felszínen, a polemikus hajlamokkal erősen megáldott alkatú költő hozzászólt a kor számos kérdéséhez, és így a felszínen nagyon tarka képet nyújt gondolkodásának útja. Másrészt, és erre most döbbentünk rá, eszmélkedése rendkívül folyamatos, mélyebb rétegeiben szervesen alakul. Lépésről lépésre, jól követhetően fejlődik az intellektuális tájékozódása. Mivel a marxi és freudi paradigmát sohasem hagyja el, minden más szellemi irány, legyen az Max Weber szociológiája, Bergson vitalista filozófiája, Boutroux tudományelmélete, jól illeszkedik freudomarxista beállítottságához, vagy éppenséggel annak tágításához, rugalmasabbá tételéhez. Prózai életműve jó példa arra, hogyan lehet marxista és freudi alapon korszerűen gondolkodni a huszadik század közepén.

Hogyan fogadta a szakmai közösség a könyvet? Milyen reflexiók érkeztek, kialakultak-e már polémiák?

Még csak az első reakciók idejét éljük. Az eddigi visszajelzések kifejezetten kedvezőek. Elismerő méltatásokat kaptunk szóban is és írásban is. De még kevés idő telt el. Egy ekkora tudományos anyagot megemészteni, vele kapcsolatban állást foglalni, bírálati szempontokat találni, a könyvünkben is kétségkívül jelenlévő hibákra (amelyeket mi magunk is felfedezünk újraolvasva a szöveget) felhívni a figyelmet, ehhez hosszabb előkészületek szükségesek. Az érdemi kritikát és az esetleg a könyv kapcsán elinduló vita-sorozatot későbbre várjuk. Sőt, mi magunk is szeretnénk ösztönözni a szakmát a kritikai kiadás mélyebb kritikai áttekintésére. Konferenciát, eszmecseréket szándékozunk szervezni. Azt gondoljuk ugyanis, hogy a kiadvány sok kérdést lezár. Ugyanakkor ezer új kérdést nyit ki. Szinte azt mondhatnánk, hogy a gondolkodó, értekező József Attiláról érdemi gondolkodás csak most kezdődhet meg, és az ilyen folyamat nem megy vita nélkül. Mi arra számítunk, hogy kellőképpen szilárd alapot teremtettünk a szakmai vitákhoz, és igyekeztünk magas mércét emelni magunk és mások elé.

A költő eddig még nem publikált tanulmányai mellett számos töredékben maradt írás is megjelent a kötetben. Hogyan befolyásolja a róla kialakult képet a kritikai kiadás? Lesz-e paradigmaváltás?

Amikor József Attila gondolkodói teljesítményéről vitatkozunk, az egyik megfontolásunk éppen az, hogy a költő számos töredéket hagyott maga után. Belefogott tanulmányokba és nem fejezte be őket. De a megjelent írásait is számos fogalmazvány kíséri. A korban nem sok igény lehetett arra, hogy bármilyen kérdésről megkérdezzék a véleményét. Tehát a maga korában a gondolkodónak csekély hatása lehetett. A befolyás, amit gyakorolt, azt az utókorra tette. Ez az egyik oka annak, hogy gondolkodásáról vagy téves, ideológiailag eltorzított elképzelések alakultak ki az évtizedek folyamán, mint például az Irodalom és szocializmus önkényes értelmezések sorának esett áldozatul. Vagy pedig nem nagyon alakult ki határozott kép a gondolkodói teljesítményről. A kritikai kiadás készítése során az a meggyőződés alakult ki bennünk, hogy József Attila 1933 körül, a nácizmus uralomra jutásával és az ő pártból való kizárásával egyidejűleg egyre inkább eredeti, izgalmas, a ma számára is rendkívül tanulságos gondolkodóvá nőtte ki magát, s ettől kezdve haláláig írott szövegei ma is érdeklődésre tarthatnak számot különös tekintettel arra, hogy a történelem fordulatai bizonyos kérdésföltevéseit újra aktuálissá tették.

 

 

 

 

 

 

 

Siska Péter

Az interjú letöltése pdf dokumentumként

Magamról néhány szóban

Nagycsaládban nőttem fel, összesen nyolcan vagyunk testvérek, közülük öten, az „öt kicsi” vagyunk édesanyám és édesapám közös gyermekei. Már kiskoromban rengeteg inger ért, sok nézőponttal találkoztam, és akár egy dél-olasz családban, mindig nagy volt a zsivaj és a szeretet.

Édesapám eredetileg villamosmérnökként dolgozott, de mivel születésem nagyjából egybeesett a rendszerváltással, így én őt már csak politikusi működés közben ismertem meg; gyerekként nagyon szerettem vele koszorúzásokra, megemlékezésekre járni, vagy csak bemenni vele a parlamentbe vagy a „Fehér házba” és rajzolgatni az irodájában. Édesanyám színházi dramaturg, vele pedig a színházi kulisszák mögé osonhattam: a színházi büfé bohémsága, zsongása, a próbafolyamat néha monoton szépsége, néha feszült alkotói légköre nagyon megfogott.

Édesapám mélyen katolikus családból származik, édesanyám pedig mélyen ateistából (ami anyai nagyanyám oldaláról zsidó gyökerekkel is átitatott), de soha nem volt közöttük feszültség ebből, és mi is megtapasztalhattuk a katolikusság közösségteremtő erejét, ugyanakkor néha álságos arcát is, és megvolt a szabad választásunk. 16-17 éves koromig jártam rendszeresen templomba, cserkészkedtem, utána viszont már nem éreztem magaménak se az istenhitet, se az egyházat – mindamellett, hogy a jézusi alapértékekkel, a szeretet és a szolidaritás fontosságával nagyon mélyen azonosulni tudok.

A könyvek szeretete mindkét szülőm családjában alapvetés volt; kis lakásunk fala könyvekkel volt kitapétázva. Sok jól író felmenő volt mindkét oldalon, például édesapám nagybátyja, a maga korában rendkívül népszerű Mécs László, pap-költő volt, édesanyám nagyapja pedig Magyar Elek, aki Ínyesmesterként tett szert nagy hírnévre – és még sorolhatnám. Már kiskoromtól szerettem szövegeket farigcsálni, de az olvasás igazi, odaadó szeretete csak késő kamasz koromban kezdődött. Addig a kötelező olvasmányok sokszor untattak, nem faltam az oldalakat, csak vánszorogtam. És kissé feszített is ez a hatalmas családi műveltség, a híres felmenők, a rengeteg könyv, az a sok információ, amiről úgy éreztem, tudnom kéne. De nem tudtam, hogyan találjak fogást rajtuk. Aztán a Városmajori Gimnázium két fakultációja, a szociálpszichológia és a dráma segített. Mert ott olyan 20. századi könyveket adtak a kezünkbe mint az Egerek és emberek, a Száll a kakukk fészkére vagy a Godot-ra várva, amelyek azonnal beszippantottak. Ezzel egy időben a matematika világa is lenyűgözött:
rendkívül jó tehetséggondozó tanárunk volt. Nagyon élveztem a kreatív problémamegoldást, amit igényelt egy-egy versenyfeladat. Mivel nagyon jól ment, így matematikaszakra jelentkeztem – úgy voltam vele, hogy az irodalmat, színházat lehet hobbiként is csinálni, de a matekot nem; azt hiszem, nem volt teljesen igazam.

A természettudományi karon elkezdtem az egyetemi lap számára cikkeket írni. Így az egyetemen is folytatódott matematika és írás párhuzamos jelenléte, ami végül matematika-magyar tanári mesterszakban csúcsosodott ki. Végigkísért ez a kettősség, és leginkább a tudomány kommunikációja állt hozzám közel, az Élet és Tudományba, az Index-re, vagy a HVG Szellem rovatába is írtam cikkeket, illetve az ELTE tudománykommunikációs mesterszakán is dolgoztam. Diplomázás után Szegeden kezdtem el a matematikatanári doktori képzésemet, melynek keretében fél évet Amszterdamban töltöttem. Ez alatt az idő alatt egyre tisztábbá vált számomra, hogy a matematika mint főfoglalkozás, illetve a kutatói pálya nem az én világom, valami másra vágyom.

Elkezdett egyre jobban vonzani az írás, egyre inkább vágytam rá, hogy megörökítsek bennem lapuló érzéseket, világokat. Addig olyan megközelíthetetlennek tűnt az a világ, azt gondoltam, valaki írónak születik, valaki meg nem, és hogy azt nem lehet csak úgy megpróbálni. Ebben a hitben biztos az is közrejátszott, hogy kiskorom nyarai során visszatérő vendégek voltak a szigligeti kertünkben az Alkotóház híres írói – akik tényleg olyan igazán írószerűek voltak, míg nekem se szivarszagom, se szakállam, se furcsa, idegen szavaim nem voltak.

Mégis azt gondoltam, bemerészkedem ebbe a világba: és elmentem 2013-ban a Fiatal Írók Szövetségének (FISz) táborába, akik nagyon nyitottan fogadnak bárkit, aki szeretne velük műhelyezni. Nem kérdezik, hányat publikáltál eddig, vagy hogy miért vagy itt, hanem örülnek, hogy jössz. Valahol ott kezdődött ez az egész, elkezdtem szövegeket farigcsálni – persze előtte is voltak kis próbálkozások – és elkezdtem azokat megmutatni embereknek, meghallgatni, amit mondanak rá, elkezdtem publikálni is az írásokat. Sok segítőm, műhelyvezetőm volt, akiktől tanulhattam. Az egyik Elekes Dóra volt, akit a FISz táborából ismertem. Ő olvasta pár írásomat, és megkérdezte, van-e egy kötetre való, mert éppen pályakezdők megjelentetését tervezik a Scolar Kiadó új sorozatában. Akkor még csak pár írásom volt, azokat elküldtem, és nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam a kiadó szerkesztőitől, így megállapodtunk: bő fél év múlva leadom a kötet anyagát. Nekem jót tesz a határidő, és ha vannak keretek, így megtáltosodtam, és elkészült a kötet 2017 nyarára, és ősszel jelent meg Gyerekzár címmel.

Az elmúlt években azt is megtapasztaltam, hogy munkavégzés szempontjából a szépírást egyelőre nem tudom főfoglalkozásként elképzelni: egyrészt anyagi szempontból se, másrészt a mindennapokban sok interakcióra van szükségem, csapatmunkára, és mellette kiegészítésként ideális számomra az elmélyült alkotás. Így heti négy napot töltök a munkahelyemen – ahol szintén szövegírással foglalkozom –, és egy napot tudok a szépírásra fordítani.

Költő, író, műfordító - Beszélgetés Kaiser Lászlóval

Költő, író, műfordító. Beszélgetés Kaiser Lászlóval

Kaiser NI

Kaiser László sokoldalú személyiség. Költő, író, szerkesztő, könyvkiadó, dramaturg, a művészet mindennapjainak robotosa, szerény szolgálója. Életeleme az irodalom, legyen az vers, novella, interjú, tanulmány, esszé, vagy előszó. Írásaiban intellektuális merészséggel fogalmaz a jelenről, szövegei tanúságtételek amellett, hogy a brutalitás ne nyomja el a szabad szellemet.

Pontosan fogalmaz. Jól bánik a nyelvvel, a magyarság nyelvi egységén alapuló lelki közösségért dolgozik: ez adja mondanivalója aranyfedezetét. Költőként, tanárként, szerkesztőként, kiadóvezetőként azt kutatja: meddig lehet boldogulni világlátásunkkal, s az emberi tartást segítő kultúra, különösen az irodalom mennyiben segít a szembenézésben, mennyire segít az eligazodásban.

Kaiser László

Ima

Úgy fut ki belőled a tévedés,

ahogy gyűlik a testben a szenvedés,

s ahogy gyűlik a léleknek kínja,

úgy lesz remény, hogy majdan jóváírja

mindazt, amit tettél vagy mulasztottál:

ő, akit talán vadul megátkoztál,

ő, aki neked így is megbocsát,

ha tisztuló szívben hozzá szól imád!

Lángok tüzek között

Lángomat ne bántsad,

kormozhat az így is,

tüzemet ne lohaszd,

elhalhat az így is.

Szívemre balzsamot

nem kérek, de adjál!

Lángok, tüzek között

nekem megmaradjál!

Kaiser László Budapesten született 1953-ban, az Újlipótvárosban. A Kresz Géza és az egykori Sziget utcai iskolákba járt általánosba, majd a Széchenyi István Gimnáziumban érettségizett 1971-ben. Első diplomáját Szegeden szerezte magyar–történelem szakon 1977-ben, majd az ELTÉ-n folytatta tanulmányait magyar szakon, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakán végzett 1983-ban.

Dolgozott segédmunkásként, majd könyvtárosként, aztán a veszprémi Petőfi Színház dramaturgja lett, innen került a Pannónia Filmstúdióba (későbbi nevén Videovox Stúdióba) szinkronlektornak. 1996 óta a saját maga által létrehozott Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió vezetője, tanára. Mellette különféle lapok szerzője, szerkesztője, munkája elismeréseképpen több ösztöndíjat kapott. Kétszer is oklevéllel ismerték el verseit a balatonfüredi Salvatore Quasimodo költőversenyen. 2006-ban Olaszországban Brianza-díjjal tüntették ki a Baranyi Ferenc által olaszra fordított verseiért. Ugyanebben az évben Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat kapott újságírói tevékenységéért, interjúköteteiért. Tagja a Magyar Írószövetségnek és számos irodalmi, kulturális szervezetnek.

– Kezdjük egy közelképpel; Ön Budapest egyik jelentős kulturális negyedében, az Újlipótvárosban nőtt fel, és hű maradt a kerülethez mindmáig: ott él, ahol született, a Radnóti Miklós utcában. Ez a világ is táplálja gondolatait. Mi kötődésének a magyarázata?

Mi tagadás, termékenyítő talaj, mély és heterogén hatásokkal. Ideköt a munkám, itt éltem meg a boldogságot, a csalódásokat. Otthon vagyok a Váci út és Lehel út környékén. Itt szinte mindenki ismer mindenkit, figyelemmel kísérjük egymás sorsát, még akkor is, ha már valaki elköltözött a város másik pontjára, vagy a világ végére. A múlt század második felében itt együtt éltek a háborút túlélt egykori középosztály megmaradt tagjai, az ötvenhatban külföldre menekült fiatalok szomorú szülei, és az ideköltöztetett gyári munkások, valamint a pártkáderek családjai. A gyerekek között nem volt különbség. A téren, az iskolában mindenki egyforma volt. A kalandos életutak, családi sorsok egymásba olvadtak a kereskedők, iparosok, kétkezi emberek, színészek, politikusok, írók világában. Ez adja a környék varázsát ma is. Személy szerint engem több szál is fűz a kerülethez. Ideköt a gyermekkorom, a munkám, szinte az egész életem. A kiadóm és a magániskolánk főhadiszállása is abban az épületben van, ahol lakunk, a már említett Radnóti utcában, az emeleten a lakás, a földszinten a munkahely. Még az írásaimban is sokszor köszön vissza a környék és a kerület, például több helyi alkotóval készítettem interjút. Egyébként 2006-ban jelent meg Tűz van, mami! című novelláskötetem, gyermekkorom 56-os emlékeit eleveníti fel, a gyermekszem és a gyermeki gondolkodás perspektívájából.

– Egy interjúban már elmesélte, hogy kik voltak tanítói, hová járt iskolába. Kire emlékszik jó szívvel, szívesen?

Hosszú a lista. Most csak annyit, hogy a Széchenyi Gimnáziumban, ahol középiskoláskodtam, több kitűnő tanárom volt, például Téglás János, aki történelmet tanított és Mikusi Imre, aki osztályfőnökünk volt. A szegedi Juhász Gyula tanárképző Főiskolán a történelem tanszék tanáraitól kaptam sokat, különösen Nagy István történésztől, tanszékvezetőtől, valamint az irodalomtörténész Grezsa Ferenctől (nála írtam szakdolgozatomat Németh Lászlóról) és a nyelvész Békési Imrétől.

Kaiser László

Kutya-macska barátság

Ez a kutya, ez a macska

barátok, barátok,

azt hiszik, hogy rajtuk nem fog

az átok, az átok.

Mert az átok mindörökre

megfogant, megfogant,

barátságot előbb-utóbb

megfonnyaszt, megroggyant.

Fonnyadt barát nem is barát:

áruló, áruló,

hűséget csak nézni tudja:

bámuló, bámuló.

Ne bízzon hát kutya, macska

egy másban, egymásban,

ne legyenek soha-soha

egy házban, egyházban!

Az egyetemről is számos nevet említhetnék, de most talán csak Tarján Tamásét, akivel többször közös munkába sodródtunk a későbbiekben is.

Nagyon rövid ideig jártam a Pázmány Péter Hittudományi Akadémiára, ahol Nyíri Tamás és Bolberitz Pál nyűgözött le. A Színművészetin tanított többek között Nádasdy Kálmán, Bacsó Péter, Osztovits Levente, Nemeskürty István, egyszerre tanultunk filmes és színházas tantárgyakat. Később kiadtam egy Nemeskürty-könyvet: ezzel háláltam meg remek óráit.

– Önnek számos kötete (novella, interjú, tanulmány, esszé) és több verseskötete látott napvilágot. A vers az emberi érzékenység és a szavak idilli találkozása az igazsággal, valósággal összeforrasztva. Ritka kincs, néha sokáig titokban megbújik. Önnél ez hogyan alakul?

1979-ben jelent meg először versem országos lapban, a Vigiliában. Azóta publikálok több műfajban, igazán komolyan véve a kilencvenes évek elejétől… Egyébként tizenöt kötetem jelent meg eddig, ebből négy verses, most készülök az ötödikre. Ami az írást, illetve versírást illeti: Hosszú készülődés, tépelődés és keresés előzi meg verseim megszületését, talán mert lassan írok és keveset. Lehetséges, lusta is vagyok, de szeretnék pontos lenni, nem szeretem a hebehurgya mondatokat. Tisztelem a nyilvánosság használatát a valóság bemutatására. Gondjainkat, élményeinket, bajainkat, keserűségeinket akarom kifejezni. Bűnre kiáltó című versemben írtam: „Lárma e korban mérge a dalnak is, így marad árván / dalnok is, népe is, így marad bátor a gyáva, a félénk, / így marad jóra kevésnek a gyatra barátja a gyarló. / Álmom a csönd, az a béke előtti, a bűnre kiáltó.” Keresés, halál, értéktelenség, az emberi evidenciák megtagadása, rosszkedv, depresszió benne van a levegőben, mert baj van: sokszor a „semmibe fut az összes gondolat” az „Isten nélküli égbolt alatt”. S ha így van, és ha változtatni kellene, hadd idézzem Németh Lászlót, aki azt mondta, az ember úgy használ legjobban a világnak, ha rendbe jön önmagával. Hát ebben segíthet a kultúra, az irodalom… Magunkért, ám mégsem csak magunkért, sőt… Egyik versemben írtam: „Összes ajtómat kitárom, / torlasz teljesebb nem lehet, átütik falát gyermekek, angyalok és buldózerek. / Összes ajtómat kitárom, és szabad az út befelé: / utolsó ajtó kilincse / tékozlásé vagy Istené –”

– 1985-től szinkronlektor lett a Pannónia Filmstúdióban. Hogyan érezte magát a szinkronizálás világában?

Előtte a veszprémi Petőfi Színházban dolgoztam dramaturgként. Pestre akartam jönni, lehetőség adódott, hogy a Pannónia Filmstúdióhoz, későbbi nevén Videovox Stúdióhoz kerüljek. Szinkronlektorként kezdtem, aztán művészeti vezetőként dolgoztam. Nem volt haszontalan időszak, hogy megint Németh Lászlót idézzem, nagy „emberfaunát” ismertem meg itt, nem beszélve a rengeteg film megtekintésétől, a sorozatoktól és nindzsafilmektől a művészfilmekig.

– 1996-ban egy nagyot gondolt. Magáncéget hozott létre Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió néven. A pályamódosítás szinte kínálta magát, hogy az addigi tanulmányait, kapcsolatait, munkahelyi tapasztalatait felhasználva valami változatosabba fogjon bele. Mi jellemzi a Hungarovox Kiadót és Oktatási Stúdiót?

A Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió 1996 óta működik. Közel 400 könyvet adtunk ki eddig, főként az élő magyar irodalom köréből. Csoóri Sándortól Baranyi Ferencen, Nemeskürty Istvánon, Temesi Ferencen át Pomogáts Béláig, Czigány Györgyig, a pályakezdő fiatal íróktól Madarász Imre neves italianistán át az olasz irodalomig. Egyébként a szerzők 10-15 %-a kerületi lakos.

Az indulásnál biztosan tudtam, a kultúra az a terület, ami igazán érdekel, és azon belül az oktatás, a könyv, a szerkesztés, a fordítás, a szinkron és a színészet. Az Oktatási Stúdió filmszövegfordító (szinkrondramaturg), műfordító, könyvszerkesztő, íráskészség-fejlesztő és szinkronszínész tanfolyamokat működtet.

– Az Oktatási Stúdió népes tanári karral rendelkezik, hogyan választja ki a tanárokat? Kik tanítanak az önök stúdiójában?

A Hungarovoxnál természetesen az tanít, aki tudja a szakmát, aki nagyon-nagyon tudja a mesterségét és gyakorolja is: országosan ismert művészek és szakemberek. És persze jó tanárok. Nálunk ez alapvető feltétel, nem mehetünk bele kétes helyzetekbe, nem csalódhatnak a diákjaink. Mindegyik tanfolyamunkhoz mondok neveket, amelyekből látható, hogy neves szakembereket alkalmazunk. A filmszövegfordító tanfolyamunkat Kálmán Judit vezeti. Ő ültette magyar nyelvre például a Dallast és a Vészhelyzetet is. Profi próza- és drámafordító is. A műfordító tanfolyamon Szappanos Gábor nevét emelem ki, kiváló műfordító és prózaíró. A kétéves szinkronszínész-tanfolyamon – többek között – Dallos Szilvia, Végh Péter színművész, Gali László színházrendező, Dinnyés József énekes és zeneszerző, Somló Andrea, Lestár Ágnes, Varga T. József szinkronrendező tanít, nálunk a Radnóti utcában, illetve különféle szinkronműtermekben. A könyvszerkesztő tanfolyamon én magam is sokat tanítok, s persze számos könyves kolléga: Burány Tamás nyomdamérnök, Kemény András szerkesztő, kiadóvezető. Az íróiskolán vagy inkább íráskészség-fejlesztő tanfolyamunkon számos ismert költő, író (Szappanos Gábor, Novák Valentin, Payer Imre) oktat, igen sok az írásbeli gyakorlat. Az írás félig szakma, félig titok, mondják, mi a szakmát tanítjuk, a titok nehéz ügy…

Kaiser László

Összes ajtómat kitárom

Összes ajtómat kitárom,

torlasz teljesebb nem lehet,

átütik falát gyermekek,

angyalok és buldózerek.

Összes ajtómat kitárom,

és szabad az út befelé:

utolsó ajtó kilincse

tékozlásé vagy Istené –

Szeretnénk azt is megtanítani: nem elég, hogy igaz valami, aztán éhen halunk, vagy a működésünk lényege a meggazdagodás, közben erkölcstelenné válunk. Az a jó, ha valami egyszerre igaz és működőképes. Tudjuk a mesterséget, képezzük magunkat, és próbáljunk megélni belőle (ha sikerül). Ha először, netán másodszor nem sikerül valami (például munka, publikálás), nem kell megsértődni, de nem kell megalázkodni sem, menni kell, és tenni a dolgunkat. Ha valaki megszerezte a tudást, és valóban van benne elhivatottság, és nem egy éven belül akar ismertté válni, netán meggazdagodni, akkor előbb-utóbb labdába rúg a kulturális területen is.

– Mi adja a Hungarovox Kiadó sajátos arculatát?

Talán elsősorban a kiadó és a szerzők közötti kapcsolat jellege. A Hungarovox Bt. rövidítés – ahogy magam szoktam félig tréfásan említeni – baráti társaságra utal, akik együttes erővel, akarattal küzdenek a kiválasztott közös ügyért. Nem csak munkakapcsolat fűz össze engem a szerzőkkel, hanem sokukkal komoly barátság is. Másrészről, ez a kiadó úgy próbál hozzátenni a magyar irodalmi élethez, hogy a névválasztáshoz híven – Hungarovox, azaz magyar hang – kortárs, elsősorban hazai szerzők műveit publikálja, akár élő klasszikus, akár elsőkötetes a szerző. A „hazai” jelző pedig egészen szűk értelemben is igaz, hiszen számos költő, író, aki nálunk publikál, szorosan kötődik a XIII. kerülethez, mint például Baranyi Ferenc, Nemeskürty István, vagy éppen Reményik László, a nem látó író, aki több könyvben foglalkozott a fogyatékkal élők nehéz sorsával, erőt adva nem csupán nekik, hanem mindenkinek…

– Ön a kultúra napszámosa, ír, szerkeszt, kiad. Milyennek látja a könyvek sorsát?

Sajnálatos tény, de ez igaz, hogy világszerte egyre kevesebbet olvasnak az emberek. Ezt mutatják a statisztikák is. Ez elsősorban a vizuális kultúra előretörésének köszönhető. Kényelmesek lettünk. Van televízió, van számítógép. A legtöbben úgy gondolják, hogy szellemi igényüket mindez kielégíti. Egy ember átlagosan naponta négy órát televíziózik, és mindössze 10-15 percet olvas, itt nem a számítógépes információgyűjtésre gondolok. Az arányok ilyen mértékű eltolódásának azonban lesznek következményei.

– Milyen következményekre gondol?

Az ember készen kap egy képi világot, nem kell gondolkozni, elképzelni, nem kell összefüggéseket keresni. Márpedig ezek nélkül nem tekinthető teljes értékű embernek senki. Emberi voltunkhoz hozzátartozik, hogy képesek legyünk logikai összefüggéseket felállítani, tudjunk kommunikálni írásban, szóban egyaránt. Az irodalom segít teljes értékű emberré válni. Ez az út a teljesség felé, hiszen az olvasás nem csak arról szól, hogy felütünk egy könyvet és végigolvasunk egy történetet. A könyvek tanítanak minket. Tanítanak arra, hogy lehet eligazodni a világban, miként kell konfliktusokat kezelni. A legtöbb könyv alakít élet- és világszemléletünkön. Könnyen belátható, ha bárkinek az életéből ez kimarad, szegényebb lesz a személyisége. Megragad a kizárólag materiális értékrend világában, kereskedelmi szempontból könnyen manipulálható, fogyasztói embernek.

– Mi lehetne a megoldás?

Érezhető, hogy rossz irányba mozog a világ. Czakó Gábor említette egy tévébeszélgetésben, hogy – akár tudjuk, akár nem – szinte a III. világháború folyik: a pénzdiktátum és a munka között. Ehhez már én teszem hozzá, hogy értékes életrecept és a talmiság között. Mit lehet tenni? Sokat is, keveset is. De tenni kell a gesztusoktól a mindennapi életen át a kultúra rendszeres „fogyasztásáig”. Biztos, hogy kiemelten fontos. Az embereket vissza kellene vezetni a könyvekhez, vagyis az igazi kultúrához. Ehhez persze akár segítségül hívható a modern technika valamennyi vívmánya is. A televízió, számítógép által kínált lehetőségekkel élve népszerűsíteni lehetne a nemes irodalmat, a különböző művészeteket, a kultúrát.

– Hogyan telik egy napja?

Változó. Van, hogy egész nap rohangálok, van, hogy egész nap csak ülök és szervezek, olvasok, netán írok. Azt szoktam mondani: az élet alapvetően szervezés és rangsorolás. Akármilyen zsúfoltan vagyok: írásra, olvasásra, a másik emberre és nem utolsósorban gimnazista lányomra, Helgára mindig van időm!

– Melyik kiadványára büszke?

Mindegyikre! És minden szerzőre. De ha valamit ki kellene emelnem, azok inkább a vonulatok. Költészetre ínséges időnkben nagyon sok verseskönyvet jelentettünk meg. Örülök az olaszos vonulatnak, néha viccesen Italovoxnak hívnak minket, a sok olasz témájú kötet miatt. Külön öröm a Hungarovox antológia, amelyben a végzős műfordítók és íróiskolások elfogadott vizsgamunkáját zártuk könyvfedél közé.

– Hogyan sikerül támogatást szerezni a könyvekhez?

Mindenfajta kulturális vállalkozás lavírozni próbál a vágyak és az anyagi lehetőségek között, jó, ha futja reklámra is. És persze olykor támogatót is kell szerezni. A Hungarovoxnál van olyan könyv, ami önerőből jelenik meg, és van, ami pályázati pénzből. Rendszeresen pályázunk, a Nemzeti Kulturális Alapnál, önkormányzatoknál. Szükség van erre a zsarnoki statisztikai mutatók miatt, vagyis tény, hogy Magyarországon a könyvek összességét tekintve a szépirodalom mindössze 16-18%. Nem sok.

Kaiser László

Irodalom

Ha összefutok egy írótársammal

– mesélte tollforgató barátom –

arról ejtünk szót:

ki hol publikál?

S aztán kérdésem

végtelenül egyszerű:

ha folyóirat

hová temeted

új írásodat?

Erre mondom én:

igaz

halotti csend

a művek körül

temetőben a művek

de legalább vannak

ahogy a könyvek is

s azok legalább kripták

Így a kiadáshoz, a megjelentetéshez a kapcsolatrendszeren, a támogatáson kívül szükség van a magániskola hátterére, és arra, hogy a szervezésen túl egy-egy munkát olykor magam végezzek el, néha „beszállok” a szerkesztésbe, korrektúrázásba, a borítókat pedig feleségem, Pereszlényi Helga tervezi.

– Hogyan látja a jövőt, vállalkozása jövőjét? Itt nem csupán a cégre, írói munkáira is gondolok

Közhely, de igaz: munka és munka. Elmenni görcs nélkül, tisztességesen a lehetőségek végső határáig. Csak így van remény, nekünk, egyénnek, közösségnek egyaránt. Ahogy Kérés nélkül című versemben írtam:

„Ez még a mélycsend-éjszaka,

hajnal előtti ébredés,

álomba nincsen visszaút,

mert törtet a fény: rész-egész.

Hálós fényből fényözön lesz,

s új nap mint álom ránk zuhan,

taszít és vonz, kérés nélkül

adj erőt nekünk, adj, Uram!”

Beszélgetés György János Aase díjas zalaegerszegi színművésszel

Beszélgetés György János Aase díjas zalaegerszegi színművésszel

 György János

Janó, ahogy a színházban mindenki szólítja.

Két évig egyszerre koptathattuk a zalaegerszegi színház színpadát, porondját, mikor mi adatott. Partnerek nem voltunk. Egy darabban is úgy játszottunk, hogy egyikünk ekkor, másikunk máskor jelent meg a színe, így sokat nem ismerhettünk egymásból. Én hamar lekerültem a deszkákról. Ő maradt. És nem is akárhogyan. 2003-ban Aase díjjal is kitüntették. Mert szerepköre szerint, ahogy ez Magyarországon általános bevett gyakorlat, ő  volt az „összekötő”, ahogy idézi Ruszt Józsefet. Így aposztrofálta Janót a híres rendező, aki állta is a szavát, sok rendezésében foglalkoztatta a művészt. Mert, hogy azzá vált, méghozzá a javából.

Emlékszem, bennünket a marosvásárhelyi főiskolán tanáraink azzal (is) bíztattak, hogy az epizódszereplőnek olyannak kell lennie, mint Major Tamásnak, aki úgy tudta komornyik szerepének két mondatát elmondani, hogy szálló ige vált belőlük. És bizony van, amikor másra nem is emlékezünk egy-egy előadásból, de arra a pici jelenetre, amikor bejött és bejelentette a hintót, vagy a lovakat – mindig!

Persze, időbe telik, amíg a színész be tudja fogadni ezt a nem is olyan keserű igazságot. Látszani tudni kell játszani. György Janó ilyen színész. Nyáron láttam a Csárdáskirálynő főpincéreként. Zseniális Miska volt. Ő volt az úr.

Erre emlékezve, és a színész általában mostoha helyzetére gondolva, felkerestem. Hátha adna nekem egy interjút. Én szeretem a színészt, a művészt, legyen az bármilyen, mindig érdekelt, izgatott az a kicsi plusz, amitől az embernek elmegy az esze, és ilyen pályára adja a fejét. Mert nem akarja abbahagyni a játékot...

Interjút nem adok, de beszélgethetünk, mondta telefonba, én pedig tudomásul vettem. Aztán a beszélgetésből egy hosszú monológ lett, amit alig kellett kérdésekkel megszakítanom.

Kis garzon a zalaegerszegi színészház negyedik emeletén. Megy a tévé, az erkélyajtó nyitva, beszűrődik a forgalom zaja. A függönyt elhúzza, beszélgetésünket védendő. A lakása csecsebecsékkel, apró játékokkal tele. Mert kiskoromban nem játszhattam, apám cipőjét húztam vonat gyanánt a fűzőjénél fogva, hát most kiélem magam, mondja, mint poénok elsütésére szakosodott kollega, s értem persze a tréfát, ami nem is annyira vicc. És a tévére azt mondja, jobb, ha az duruzsol, mintha egy nagyfenekű asszony „kerregne” mellette naphosszat. Csak szóljon a tévé, azt le lehet kapcsolni, annak vissza lehet szólni, vagy ki lehet dobni az erkélyen.

-          Szóval a tévével beszélgetsz.

-          Nem beszélgetek, én nézem. Meghülyülne az ember a csöndben, egyedül. Így nem érzem magam magányosnak.

Színésszel mindig jó beszélgetni. Ismeri a beszéd fontos voltát, tudja hova kell helyezni a hangsúlyokat, és azt is, hogy mondandójának el kell érni a hallgató értelméig. Tehát nem siet, nem hadar, érthetően, tagoltan, élvezhetően mesél. Mint aki megszokta, hogy figyelik, és jelentősége van minden szónak, hangsúlynak, gesztusnak. Üdítő kivétel a mindennapos szókapkodásos, szóelharapásos, vagy törtszavakkal tűzdelt napi szózuhatagokban.

-          Meg aztán nem akarok olyan lenni, akinek be nem áll a szája. Vannak ilyenek, akik nem tudnak leállni. Erre is jó a tévé. Olyan sok minden nem történik velem. Inkább azt hallgatom, amit mások mondanak. ... Sokat cigizem, azért nyitottam ki az erkélyajtót.

-          Sokat?

-          Elég sokat, másfél-két dobozzal... Elektromos géppel sodrom. Ha elromlik, nem is tudom, mi lesz. Időnként veszek normális cigit is, mert kell.

-          Janó –kezdeném, de félbeszakít.

-          Valamit igyunk.

-          Jó, de mit? Én alkoholt nem iszom.

-          Én sem – csatlakozik élénken. – Három éve... Figyelj, van egy alkoholmentes pezsgőm, azt igyuk meg, úgyis nőnap van, és azzal úgy elleszünk.

Beleegyezem nyilván.

-          Janó, az az igazság, hogy én nem tudok rólad szinte semmit.

-          Az a jó, az a jó! – mondja elégtétellel nyugtázva.

-          Rólad nem pletykálnak, őrzöd magad a nyilvánosság elől.

-          Persze. Nem vagyok én celeb, hogy írjanak rólam. De nem vagyok csöndben azért. Nagy a pofám, tudod.

-          Igen? Mikor, hol?

-          Persze, hát a színházban. Hol tud felbosszankodni a legjobban a színész?... Nem is játszom. A Kvártélyházban vagyok színész, a színházban nem. Meg nyugdíjba mentem... – az üveget bontogatja közben. – Nem akarok durrantani, különben is félek tőle...

-          Ahhoz képest nagyon ügyes vagy – mondom, miközben tölt a poharainkba. – Sok kis mütyüröd van itt  - nézek szét a szobában.

-          Sokat a nővéremtől kaptam, ő Németországban élt, most halt meg szegény, Mindenszentek előtti nap..., ő sok bohócot hozott nekem. Ez valódi szőlőpezsgő, valakitől kaptam, mert már én sem iszom három éve...

-          És miért nem iszol három éve?

-          Magyarán, kiittam magam. Rájöttem, hogy minden nagy betegségnek idegi, és lélektani okai vannak. Három éve, januárban temettem anyámat, és én befele sírok, nem kifele... Ültem a temetésen, néztem a virágokat, és semmi... Tudtam, ha elvesztem anyámat, abba belehalok. És végül is belehaltam, csak befelé... a színházi dolgok is megviseltek. Aztán belegondoltam, hogy hatvan fölött már nem illik annyit inni, mint negyven meg húszévesen. Nem is bírja az ember, meg már nem áll jól... És jött egy influenza... az elmúlt, de a hasnyálmirigyem nem bírta, a májam bedurrant, az epevezetékem megtelítődött, besárgultam, előadás közben vittek be a mentők. Még jó, hogy nem volt több jelenetem. Bent voltam a kórházban három hétig, az alatt nem ittam, nem is kívántam, a cigit sem, eleinte. Aztán azóta sem ittam, meg tudom állni. Kerülöm az ilyen helyeket, bulikat. Nagyon jók az alkoholmentes sörök, ugyanolyan ízűek... De nem is kívánom, bár látod, a bárpult tele, ha vendég jön meg tudom kínálni. És sokkal jobban érzem magam. Hát akkor egészségedre! Kellemes nőnapot, koccintsunk, mintha igazi lenne...

Iszunk. Messze még a karácsony, akkor szokott ilyen hülyeségeket inni, mondja. És mesél a színházról, hogy már nem mai gyerek, tudja mi a jó, ki a jó, hogy sosem volt puszipajtás a vezetőkkel, „illik” azokat utálni, mert ha nem, baj van... ilyen védekező mechanizmusokat alakít a színész magának, hogy senki ne higgye beképzelt elszálltnak.

-           Azért én már öreg vagyok, volt egy pár jó igazgatóm meg főrendezőm, tudom, hogy működik a színház, hogy mi a jó és mi a rossz. Elmentem nyugdíjba. A világot megváltani már nem fogom úgysem. Hagyjanak nyugodtan, főleg nyugodtan, mert azóta rájöttem, hogy a nyugalom sokkal fontosabb nekem. Ha bemegyek a színházba, lemegyek a „karámba” ahol dohányozni lehet, találkozom a színészekkel, akik csak mondják a magukét, hallom mik történnek, állandóan fölhúzom magam, mert azért idegesít, bármi történik a színházban... Aztán egy idő óta nem járok be. A betegségem bármikor kiújulhat, ezzel nem lehet viccelni.

-          Janó, olyan zseniális voltál nyáron a Miskában... Azért is írtam meg neked akkor.

-          Ez csak úgy jött... A Kvártélyban barátok vannak, és van valamiféle tisztelet irányomban. Ott jó érzés próbálni, játszani, jó a csapat. Alig várom, hogy nyár legyen, és ismét színésznek érezzem magam. A Kvártélyházban jó. Olyan ez a szakma, mint a biciklizés. Ha egyszer megtanulsz, akkor tudsz. Legalább negyven vagy ötven éve nem bicikliztem, de ha fel kellene ülni, csak nem esnék el. Mindig azt szoktam mondani, hogy a tehetséget nem lehet elvenni. Csak visszatartani. Nem adunk neki szerepet, adunk két mondatot, aztán vagy behódolsz, vagy nem... - nevet.

A kaktusz virága a Kvártélyházban György János Lőrincz Nikol

 

-          És olyanra sosem gondoltál, hogy csinálj valamit egyedül?

 

-          Fiatalon volt egy Váci Mihály estem. Nagyon szerettem, de nem annyira divatos manapság. Azért választottam őt, mert olyan dolgokat írt le, amiket én is gondolok a világról. Kb. két- három évig tartottam műsoron... De ahogy az ember öregszik, mind nagyobb felelősséget érez. Láttam idős kollegákon is. Barta Mária, Egervári Klári is színpadra menetel előtt majd meghaltak az izgalomtól. Meg ott van az ember neve mellett az Aase díj... az meg kötelez. Örökös tag vagyok, szobrom van a színházban, ezektől úgy megdermed az ember, hogy akkor neki minden egyes alkalommal fel kell nőni ezekhez... Csak felelősséget jelent.

-          Az Aase díjat mire kaptad?

-          Az egy epizodista díj. Mindig decemberben, karácsony előtt szokták kiosztani. Nekem egy kis szerencsém is volt, mikor megkaptam. A bizottságban benne volt a Barta Mari, Egervári Klári, Siménfalvy Lajos, Horkai Jancsi Pestről. Nekik meg biztos Egerszegre húzott a szívük, és hát akkor rám gondoltak. Én pedig, Istenem, örültem neki. Vajda Márti fölhívott délután, szieszta időszakban, azt ugye mindenki tudja, hogy 2-től 6-ig szilencium van, nem is szoktam kikapcsolni a telefonomat, mert akkor úgysem hívnak, egy két biztosításközvetítő, meg, ha valami nagyon sürgős, akkor szoktak keresni, és akkor hívott a Vajda Márti, hogy tudom, hogy nem szabad ilyenkor telefonálni, de ha meghallod a hírt, bizonyára megbocsátasz. Aase díjas lettél. Mondtam, ezt megbocsátom, máskor is hívhatsz, ha ilyen hírt közölsz – nevet. – Az örökös tagságnak is nagyon örültem, az nagy megtiszteltetés, megbecsülés. Mikor hatvan éves lettem, akkor kaptam meg, négy éve. Besenczi Árpádnak és a városi elöljáróknak köszönhetem. ... Nyáron nagyon fájt egy dolog. Akkor tényleg sírni tudtam volna. Megyek az utcán a piac fele, és egy ismeretlen nő biciklijéről leszállva megáll előttem és megkérdi: - Ne haragudjon, hogy megállítom, szeretném megkérdezni, véletlenül nem maga a Miska a Csárdáskirálynőben, a Kvártélyházban? -  Azt szoktam mondani, mikor valahol megkérdik, mivel foglalkozom, mert nem ismernek föl, hogy kőműves vagyok. Nem járatom le magam. A színészeket általában ismerik.  Akkor is így voltam vele, hogy nyugodtan letagadhatom, azt hiszi, hogy összetévesztett valakivel. Havas Henrikkel szoktak összekeverni. - Én voltam, - mondom neki. -  Azon tanakodtunk a férjemmel, - felel, hogy magát melyik színházból hozták erre a Miskára?  - Asszonyom, több mint harminc éve ebben a színházban dolgozom, itt a városban. – Hát mi járunk színházba, régebb bérletünk is volt, de magát nem ismerjük. – mondja... S az utóbbi 4-5 évben nem is ismerhetnek... Na, akkor fájt ez... A Kvártélyházban kell eljátszanom egy szerepet, hogy megismerjenek... Mindig azt szoktam mondani azoknak, akik megnézik az előadást, amiben előfordulok, hogy ne tüsszentsél, mert akkor nem veszel észre.... Ez olyan epizodista átok is, a főszereplőket jobban megismerik, többet vannak a színpadon. De én húsz perc után unalmas vagyok.... Nekem annyit adjanak, amennyit elvisel a fizimiskám, a jellemem, meg mit tudom én.

-          Játsztál nagyobb szerepeket is.

-          Hát hogyne! Játszottam én normális szerepeket is! ...  Annak örülök, hogy megöregedtem. Mert legalább én tudom mi volt a jó és mikor volt jó az előadás. Most ezekkel a fiatalokkal mi lesz? A mi korunkban, és amikor én kezdtem a pályát, ha kirúgtak egy színházból, elmentél egy másikba. Másnap már fölvettek. Vagy a következő évadban. Most mész az utcára. Nem tudsz hova menni, mert teli vagyunk. „Nekem is el kell küldenem pár embert, mert fizetést kell emelnem, föntről nem kapunk pénzt, és azt kell elosszam, ami van, két embert ki kell rúgjak, hogy föl tudjam emelni a fizetéseket”. Alig vagyunk már színészek. Régebben itt egyik csapat bent játszott, a másik tájon volt. Most minden darabban bent van mindenki, már aki aktív dolgozó. S még mindig azt mondják, sok színész van itt. Meg másképp kellene csinálni, a szereposztást, az évadtervet... Ez a baj, hogy az ember öreg, és, és... nekem voltak jó igazgatóim. És voltak legendás igazgatóim. Tudták, hogy kinek mit, hogyan, stb. Én nem voltam Lendvay Feri bácsinak a színésze, de nagyon sokat hallottam, meg olvastam a legendás Lendvayról, hogy kell színházat csinálni. Azt mondta: Én lemegyek a klubba a színészeim közé, és ha nem jut eszembe egy darab a társulatomról, akkor megette a fene.

-          Meséld el, honnan indultál...

-          Kérlek szépen, Keszthelyen születtem, a szabadtéri színház közelében laktunk, és mint kölykök, ott futkostunk a színpadon, ott játszottunk nyáron. Jött a győri, a veszprémi és a kaposvári színház, három-három darabot lehoztak, mi  gyerekek segítettünk, mikor megérkezett a díszletszállító kocsi, behordani ezt azt, néha elküldtek bennünket borért a kocsmába, néha bekerültünk statisztálni. A Gülbaba Rajkójának van vagy nyolc gyereke, nem volt honnan összeszedni őket, mi meg kéznél voltunk. Ránk adták a cigányruhákat, kaptunk egy tábla csokit a végén... Ott csapott meg a szele.... A főiskolára nem vettek föl, a Déryné színházhoz kerültem. Tíztársulatnyian voltunk legalább, faluszínházként állandóan tájra jártunk Pestről. Nagyon szerettem. Fiatal voltam, meg lehetett tanulni a szakmát is, meg azt, a színházban hogy lehet létezni, a rendszabályokat. Onnan mentem el katonának.

-          És katonaság után?

-          Kőszínházba akartam kerülni már. Írtam Kecskemétre, behívtak, meghallgattak és szerződtettek. Ott voltam 9 évig. Aztán indult a nyíregyházi színház, rá egy évre az Egerszegi színház, Kecskeméten nem akartam tanyát verni, megházasodni, és szerencsém volt, mert oda is Ruszt vett föl, és itt is ő csinált színházat. Egy telefonomba került, Jóska, hazajönnék! S ő mondta: Gyere! Pont ilyenre van szükségem, van három fiatal színészem, Szalma Tamás, Nádházy Péter, Nemcsák Károly, de nincs összekötőm. Tudod, ezek a szolga szerepek, akik összekötik a főhősöket, jók ezek ... Én soha nem akartam hősöket játszani. Nem is az a típus voltam, nem voltam jóképű, nem voltam Rómeó, különben is, a Hamletben a jó szerep az első sírásó... Idejöttem. És itt ragadtam. Nem is akartam elmenni, csak egyszer, még az elején, akkor úgy harminc éves lehettem. Elég sokan voltunk, mindenki másodmagával lakott. A lakótársam ivott, részegen valami leandert is elhozott valahonnan, frászt kaptam mikor hajnalban beállított. Akkor kértem az igazgatót, hogy szeretnék kapni egyedül egy szobát. De hát nincs, felelte, sokan vagyunk. És akkor azt mondtam, hogy elszerződök, mert így nem tudok élni. El is mentem Győrbe, Illés Pista és Bor Jóska voltak a vezetők, aláírt szerződésem volt már, ami persze kitudódott hamar. Ruszt behívatott az irodába s közölte, hogy kaptam egy lakást. Ez volt az egyetlen elszerződésem, ez is csak papíron és egy napig.

-          És hogy hogy egyedül élsz?

-          Kecskeméten voltam 21éves koromtól-30-ig, a fiatalkorom volt az, bohémkodás, az a periódus, amikor ezt kell csinálni.  De ott semmiképp sem akartam megmaradni, megnősülni. Komolyabbra forduló kapcsolataimból is ezért hátráltam ki. Nem voltam azért állandóan bohém, csak néha. De abban a homokfészekben, ahol a szél telifújja a szemedet, nem... Aztán lekerültem ide, itt is folytatódott tovább az az élet, és valahogy elkényelmesedtem... így alakult. Megszoktam, hogy egyedül vagyok. Gyerekre nem vágytam, tudtam, hogy én arra éretlen vagyok. Ilyen szempontból egoista vagyok az élethez. Aztán a családban is sok volt a válás... Mindig azt mondják, ki fog sírni a koporsódnál, hát érdekel engem? úgysem fogom látni egyrészt, másrészt én még nagyon ritkán láttam olyat, hogy a gyerek vissza tudja adni a szülőnek, amit tőle kapott. Furcsa az élet. Mert addig tart, amíg a csuklódról a lábadra kerül ez a „vignyetta”. Ennyi, aztán kész. Azt ahogy az anyád fürdet, pelenkáz, megtanít mindenre, etet, amikor anyád kerül abba a helyzetbe, hogy pelenkázni kell, kap egy strókot, újra kell tanítani beszélni, etetni kell, azt nem tudod visszaadni. De hát ez van..., el nem tudnék képzelni ide most egy hatvannégy éves asszonyt a maga rigolyáival, abba belehalnék. Nekem senki ne mondja meg – főleg amikor még iszogattam, hogy mért most kell hazajönni a klubból... Meg eliszod a gyerekek elől a tanszerre való pénzt... Én erre soha nem vágytam. A nővérem mindig irigyelt, ő három fiút nevelt fel, hogy nekem nincs gyerekem, nem kell idegeskedjek, nincs felelősségem, nem kell kikérjem senki véleményét, és ez úgy megmaradt bennem. Tudom, hogy rossz, de én vagyok annyira egoista, hogy azt mondtam egyszer élünk, én akkor legalább jól akarok élni. Gyerekkoromban szegénység volt. Abban az időben, az ’50-es évek, az iskolában megkérdezték, kinek mit dolgozik az édesanyja, és 90%-ban mindenki azt mondta, hogy HTB. Háztartásbeli. Akkor nem volt divat, hogy a nők dolgozzanak. Pedig kellett volna, mert apám, aki átjött ’47-ben Erdélyből, pék volt, szakmunkás. Jól keresett, de nem, mint egy mérnök, vagy orvos. Nem voltunk eleresztve. Egész gyerekkorunk szegény volt, főleg a nővéremé, amikor már kamaszodott, és nem kapott egy rendes ruhát, lány létére, nem futotta rá. Mert épültünk... Volt hogy karácsonykor paprikás krumplit ettünk. Szóval sanyarú volt. Nem voltak játékaim. Az apám cipőjével vonatoztam. Most bepótolom. Megveszek minden hülyeséget.

 

György János otthonában

...Apám Küküllőkeményfalván élt. Édesanyám keszthelyi. Itt ismerkedtek meg. Anyád ott ment és csettegett a Zöld mezőben – mondogatta apám. A kertészetben gyomlálgattak ilyen fiatal lányok, mezítláb, azoknak sem volt cipőjük. ’47-ben össze is házasodtak, ’49-ben megszületett a nővérem, én meg ’53-ban.  Március ötödikén meghalt Sztálin, én meg másnap megszülettem. Már a kezdet sem volt rózsás, mert apám bement volna a kocsmába, hogy mindenki a vendégem! de elvitték volna, hogy mit ünnepel, mikor Sztálin „atya” meghalt. Igi (Farkas Ignác) úgy hív: árnyékszékely... 14 éves lehettem, még általános iskolás, amikor az egész családdal kimentünk, akkor még csak négyen voltunk, mert később született egy húgom is. A gazdasági helyzet nem engedte, hogy mindig mind elmenjünk látogatóba, általában csak apám ment minden évben, de azt nagyon szerettem, mert hozott finom szalonnát, meg zsírban sült húst üvegben, azt is nagyon bírtam. A puliszkát nem, mert mindig meg akartam fulladni tőle, olyan száraz volt. Most már remek ételeket tudok készíteni belőle. Kb. 15 éve visszamentem egyik haverommal, és mindenhova eljutottam, Zetelakán laktunk magánháznál falusi turizmus keretén belül, nagyon jó volt. Akkora élmény volt, hihetetlen!

Furcsa sors a színészé. Elgondolkozom, mialatt Janót hallgatom. Tulajdonképpen soha nem szólítottam így, soha nem is szólítottam, hiszen teljesen más szegmensében éltünk az egerszegi életnek. Most mégis úgy beszélgetünk, mint a rég nem találkozott rokonok. Olyan természetesen önti ki nekem szívének minden búját. Értem őt. Ismerem a világát, még ha nem is. Tudom, milyen embernek lenni ekkor-akkor. Csak egyedi színfoltok, amiket felfest életéből ismeretségünk palettájára. Szerethető, gyermeki, teljes bizalommal van irántam. Mint akik testvérek. Olyan alapigény az önközlés az emberben, ha ráadásul igen mellőzött, nem nagy szerepekre predesztinált, de a kicsiket különösen precízen megformáló, karaktereket pontosan felrajzoló művész, hogy úgy kap az őrá figyelő, őt értékelő ember után, mint gyermek. Minden vágya, hallgassák, értsék meg. Miközben nem panaszkodik, mégis, maga sem tudja, mennyire szomjazza a másik emberben az valódi társat. Ezt érzem végig a beszélgetés alatt, miközben az életéről mesél, és bíztat, máskor is látogassam meg, miközben megnyugtat, hogy nem magányos, vannak látogatói, barátok, akik felmásznak hozzá a negyedik emeletre. És meséli élményeit a messzi erdélyi falucskában, édesapja világából, amit csak elbeszélésekből ismerhetett, mennyire kedves, barátságos, élhető világ az ott, milyen finomak az ételek, milyen szép a temető... Felfedezése a gyermeké, ahogyan visszaemlékezik, csodálkozással telik meg a hangja, mert betekinthetett abba a világba. Alig tudom visszakanyarítani a színházi témához.

-          Az erdélyi színészekkel hol ismerkedtél össze? Pld. Biluska Annamáriával?

-          Jaj, hát Kecskeméten! Nagyon szeretem őket, Biluskát azért is szeretem, mert, odakerültem 21 évesen a városba, az egy komoly kőszínház volt, bennünket csoportos szereplőknek hívtak, ha levizsgáztál lehettél színész 3-2-1. Voltunk vagy tízen fiúk, tízen lányok, ilyen tedd-ide, tedd-oda figurák, énekeltünk táncoltunk mindenben. Mi együtt elvoltunk, a színészek nem ereszkedtek le hozzánk. És Biluska volt a legelső színésznő, aki szóba állt velem. Leültünk, megkérdezte, ki vagyok, honnan jöttem, mi van velem. Ő volt az egész kecskeméti színházban, aki odafigyelt az emberre. Úgy sírtunk, amikor visszament, úgy sírtunk a Monyok Ildikóval, mint a gyerekek. De Borbáth Otti(lia)  is ott volt szerződésben, úgy hívtam mindig, a tirgumuresi csoda. Tudom, hogy magyarul Marosvásárhely, csak ilyen szurka piszka volt ez köztünk, játékból.

-          S még kikkel voltál ismeretségben?

-          Széllyes Imre, Ferenczi Csongor. Páskándi Géza nálunk volt dramaturg. Nagyon szeretett engem, nem tudom miért, mindig lejött a bemutatónkra, és nekem mindig fizetett és megkínált finom cigarettával. Ez nagy dolog volt, a nagy Páskándi megkínál! De ismerem Botár Endrét, ott volt a Déryné színházban, mikor én ott voltam.  Hősszerelmeseket játszott. Vagy Kátó Sanyit, őt mindig láttam Szegeden. Egyszer lejött Csorba András Kecskemétre valamiért. Ott ült a klubban, és én néztem, úristen, ő volt az Aranyember! De szeretem Széles Annát, őt is időskorában ismertem meg, mikor átjött, és nagy színésznő volt ott. És Nagy Réka! Jó barátok vagyunk, Pesten mindig meglátogatom. Kollegák voltunk itt Zalaegerszegen. De az életem legnagyobb, meghatározó színházi élménye a Liviu Ciulei rendezte Elveszett levél, és a Leonce és Léna. Lejöttek ezzel a két előadással. Irina Petrescu nagy kedvencem volt, őt ismertem Keleti Marci nagy filmjéből, a Butaságom történetéből. Odáig voltam érte. Főleg a Leonce és Léna. Annál jobb előadást az óta sem láttam. Ezért érdemes színésznek, közönségnek lenni, hogy ilyet láthat az ember. Az elveszett levélből a rendőrt Mircea Diaconu játszta, ma is emlékszem rá, később én is játsztam itt az Alsóerdőn ugyanezt. De a Diaconu, micsoda színész, Istenem! És a Léna szerepét játszotta Petrescu, a Leonce-ét pedig Florin Piersic. Aki ugye ő verte meg a Ceausescu fiát a bárban, tudtam róluk mindent. Az a két előadás nagy élmény volt nekem. És főleg amikor láttam, hogy a nagy Irina Petrescu megjelenik hatodmagával Az elveszett levélben, ki sem volt írva a neve, és asztalt terítenek. Statisztál? Te jószagú Isten! Odamentem az egyik gyerekhez, aki tudott magyarul, kérdem tőle, te figyelj ide, nem hoztátok el a statisztákat? A Petrescu statisztál? Nem, mondja. Otthon is ezt játssza. Egyik nap a Lena-t, másik nap ezt. Milyen jó színházi megközelítés! Itt Magyarországon, ha valakit kineveznek vezető színésznek, az csak vezető szerepeket játszik, egyebet nem is hajlandó. Itt, ha valaki vezető színész, az úgy is hal meg. De ott, a világhírű Bulandrában, Ciuleinél nem így volt. És milyen jó koncepció! Milyen gazdaságosan bánnak a színészekkel, hogy nem terhelik meg annyira. És a színész nem sértődik meg, mert úgy van beállítva a színházi világ. Nálunk, aki epizodista az csak az marad, aki főszereplő meg ugyancsak, és beledöglik.

-          Volt olyan szereped, amit nagy nagyon nagyon szerettél, s amire büszke vagy?

-          Kettő is, amit tényleg nagyon szerettem és megkaptam kétszer is. A Komámasszony, hol a stukkerből a Márton, amit most két éve hála Istennek újra elővett a Tompa és újrajátszhattam, a másik meg Verebes Pistánál, akivel nagyon jó haverságban voltunk, végül is ő fedezett fel magának színésznek. Az első munkánk a Sok hűhó semmiért -ben volt. A következő évadban megcsinálta az Éjjeli menedékhelyet, Idelenn címmel.  Furcsálltam, mert állandóan figyelt a klubban, s nem tudtam miért néz? Aztán kiderült, hogy nekem szánja a Színész szerepét az Idelenn -ben. Meg is kaptam. De Halasi, akkor ő volt az igazgató, másra gondolt, de Verebes kiállt mellettem, és azt mondta, rendben, de akkor nem rendezem meg az előadást. Mert én a György Janival akarom.

-          Van kollegád, akivel barátok vagytok?

-          Hogyne, főleg a nyugdíjasokkal. Wellmann Gyuri, Czegő Teréz. Sokat viccelődünk. Mikor Teri idekerült, gyönyörű csinos nő volt, tűsarkú cipőben, kalappal, és mondtam neki, gyere, megmutatom neked a várost. Grasszáltunk az utcákon. Van egy mondásunk is. Nem én találtam ki, de még Czegő Zoli is átvette, megírta valahol... Kecskeméten hallottam egy idős színésznőtől. Volt egy hatvan év körüli, nyugdíj előtt álló színész és volt egy fiatal felesége. Ültek Kecskeméten a színészházban, karácsony környékén, s akkor a harminc éves színésznő megszólalt: Te idefigyelj, Lajos! Én azon gondolkodom, hogy ha kettőnk közül valamelyikünk előbb meghalna, akkor én fölköltözöm Pestre. Na, most ezt Terinek is elmondtam: Idefigyelj Teri! Ha kettőnk közül valamelyik előbb meghal, akkor én leköltözöm a lakásodba.

Jót nevetünk.

-          Most már én is megcsináltattam a fürdőszobámat, nem csak a Teri lakása gyönyörű, az enyém is, sőt, ilyen fürdője senkinek nincs a házban, mint nekem. Most már nem akarok leköltözni.

-          És látogatód van?

-          Persze. Azért tartom a bárt. Én vagyok a színészházi klub. Nem vagyok én magányos. De szeretek egyedül is lenni. Nem szabad megöregedni, ez az igazság. Nagyobbak az elvárások az élettel, a színházzal szemben. Egy fiatal nem tudja, mi  hogyan működhetne.

-          Az lenne jó, ha az idősebbek tanítanák a fiatalokat.

-          Hát igen, de én a szakmára nem akarok és nem is fogok tanítani senkit, mert nem akarom, hogy olyanok legyenek, mint én, minek.

-          De a szakma tiszteletére...

-          Arra igen, sokan, akik csak kicsivel fiatalabbak, tőlem is tanulhatták a színházi viselkedést. Most van egy tanítványom Kaposváron, akit fölvettek a színire, nagyon tehetséges, és nagyon örülök neki.

-          Tanítványod?

-          Pici gyerekként korábban itt játszott a Valahol Európában, aztán más darabban is statisztált. Közben elvégzett Pécsen egy egyetemet, de állandóan a színház érdekelte... Oda felvételizni kell tíz vers, öt monológ, és úgy tanítványom, hogy azokat a verseket, monológokat közösen állítottuk össze...  

Még sokat beszélgettünk. A színész, aki ha nem juthat szóhoz színpadon, elmondja másnak, keserűségét, örömét, pedig volna még benne szufla, s talán nem csak a fiataloknak futja erőre, kellene a juss a régieknek is. Szerepeinek hosszú listáját a Hevesi Sándor Színház honlapján lehet elolvasni.

https://www.hevesisandorszinhaz.hu/tarsulat/muveszek/szinmuveszek/21/gyorgy_janos

György János1 

 

Lejegyezte: Nászta Katalin

Turczi István levele az aHetediknek

Kedves János, Jóska, Imre! Kedves szerkesztő és írótársaim!

Bármerre nézek mostanában, azt látom, hogy a dolgok romlásnak indultak. Gellert kap a jószándék, hamvában halnak el az okos ötletek, remek kezdeményezések fulladnak be, tehetséges alkotók és szervező emberek tűnnek el tünde gyorsasággal az országos süllyesztőben. Rosszkedvünk tele kezd négy évszakossá duzzadni. Rossz a közérzet, nyomott a közhangulat, az emberek mogorvák, gyanakvók, indignáltak és türelmetlenek egymással. Csípőből tüzelnek, és nem nézik, kit találnak el. A közösségi média az elvtelen önfényezés, az irigység, az elhatárolódás, a tutista megmondóemberek játszóterévé, vagy éppen az elvtelen seggnyalás felületévé vált. És akkor jön egy maroknyi csapat, aki azt mondja: „csellel, gánccsal mind nem elég, a hetedik te magad légy!” És nemcsak mondja, de eszerint cselekszik is. Nem teszi meg azt a szívességet az ellendrukkereknek, hogy egy viszonylag visszhangtalan „tanulóidő” leteltével csendben kimúlik, elvérzik, feladja. Épp ellenkezőleg, okos előkészületek után szellemileg és taktikailag felvértezetten kész a megújulásra! Ezt nevezem én civil kurázsinak. Hajrá, fiúk, hajrá, lányok! Ne tartsátok vissza magatokat, toljátok a komformisták képébe, amit irodalomról, kultúráról, szóról és szabadságról gondoltok. A politikától tartsátok távol magatokat, egyedül a minőségtől ne tartózkodjatok! Végül azt üzenem minden alkotónak, szerkesztőnek, szabadon gondolkodó főnek, hogy bárki bármit is mond, ne törődjetek vele: AZ IGAZSÁG MEGÉRI AZT, HOGY HIÁBA KERESSÜK!

 

A vers legyen veletek.

 

2017. január 24-én

 

Turczi István

Volt egyszer egy születésnap

A Hetedik első születésnapja és országos találkozója. 2017. január 28. Ferencvárosi Művelődési Központ...

(A képek eredeti méretben az indexképre kattintva érhetők el)

 

 Ha erősen koncentrálunk, akkor minden zűr nélkül siker lesz a rendezvény... Bak Rita és Ferenczfi János

 

 Payer Imre előad.

 

 

 Jenei Szilveszter

 Az rövidzárlat alatt az éjszaka zavartalanul folytatódik. Avagy: az irodalom fantomja...

 Szilvási János felolvas a sötétben

 Szilvási János felolvas

 Vendégeink

 Vendégeink

 Szívforgács

 Szívforgács

 Payer Imre, Bak Rita és mások...

 Pivarnxik László felolvas

 Nagy Imre

 Nagy Imre

 Németh Viktor

 Tudjuk ki!

 Németh Viktor

 Zalán Tibor

 Vendégeink

 Nagy Imre

 Szecsődy Péter és mások...

 Faragó Eszter

 Vitányi Iván

 Szilvási János és Pivarnyik László

 "Józsi bácsi", azaz: Vitányi Iván

 Zalán Tibor

 Önként és Dalolva Társulat

 Önként és örökké...

 Vendégeink

 

 Önként és Dalolva társulat

Haiku könnyedségű festő - Beszélgetés Ghyczy Györggyel

Haiku-könnyedségű festő    

                                                                                                

Beszélgetés Ghyczy Györggyel    

                                                                     

Ghyczy is a maga választotta életút követője, nem kilincsel kedvezményekért, saját gondolatai ura marad. Nem nevezhetjük egyetlen irányzat követőjének sem. Álmokat, vágyakat, formákat, emlékeket választ művei témájául, ezért is mondhatjuk gondolkodó festészetnek a munkáit.

-          Ghyczy György, Géhá, ahogy sokan ismerik, Budapesten született, pedagóguscsaládban. Gyermekkorában szívesen rajzolt. Milyen emlékeket őriz ezekből az időkből?

-          Egy hatalmas erdő mellett gyerekeskedtem, ahol rengeteg időt töltöttem a barátaimmal, számháborúztunk, vadásztunk, a fákra titkos házakat építettünk, lestük a madarakat és nagyon vidáman éltünk. Azt hiszem, ezt hívják boldog gyerekkornak.

-          Tiszaföldváron érettségizett. Amatőrszínészkedett, nyomdászatot tanult, mielőtt végleg a képzőművészethez érkezett. Közben két évet katonáskodott, az Alföldön védte a nehéz lövészekkel a népi demokráciát az esetleg betörő olasz határvadászokra várva. Művészeti érzékenységét könyvtervezőként is megmutatta, írt képzőművészeti cikkeket. Aztán Lipcsébe vezette jó sorsa, állami ösztöndíjjal Gert Wunderlich professzornál tanult, így vált a tipográfiában is otthonos festővé. Hallhatnánk ezekről az évekről?

 

 

-          Hirtelen egy kérdésre kicsit sok, de megpróbálok néhány mondatban beszélni az életem korai szakaszáról. Talán a legfontosabb dolog egész életemben gimnazista koromból a színház. Szabó András irodalomtanár vezette Bányai Kornél Színpad tagjaként kerültem közel az irodalomhoz, a zenéhez és egyáltalán a művészethez. A tanár úr személyisége, lelkesedése, hite és nagyon közvetlen magyarázatai vittek a művészetek felé. Később könyvkiadóknál tevékenykedtem, ahol kiadványokat terveztem, műszakilag szerkesztettem, esetleg grafikákat is készítettem hozzájuk. Ez egy elég nagy figyelmet kívánó, sokrétű munka, megtanított a koncentrációra és javította figyelmemet, ami nagy hasznomra lett későbbi életemben. Szerencsém volt azzal, hogy egy évet a lipcsei főiskolán tölthettem, ahol rengeteget tanultam és évekre feltöltődtem élményekkel. Nagyon jó barátságokat kötöttem főleg külföldi diákokkal és átélhettem a rendszerváltás és a berlini falbontás különleges hangulatait.

-          Napjainkban a Nyitott Műtermet vezeti, ahol a művészet iránt érdeklődőkkel fest, képeket elemez, és segít nekik eligazodni a világ értelmezésében és világosan látni korunk vizualitásában. Mi vonzza ebben a munkában?

-          Ez sajnos már egy kicsit idejétmúlt, mivel 2016 októberében nyugdíjas lettem, de próbálom tovább folytatni velük ezt a dolgot a saját műtermemben. Szeretek együtt dolgozni emberekkel, szeretem, ha szívesen veszik az ötleteimet, tanácsaimat. Nagyon jó érzés, ha létrejön egy munka, ami sokaknak örömöt jelent és benne van az én hatásom, gondolatom vagy a látásmódom is. Azt hiszem minden művész büszke arra, ha a tanítványai jó dolgokat hoznak létre.

-          A művészetterápia eszközével segít helyrezökkenteni kisiklott életeket, mozgásra bírni elgémberedett kezeket, megdermedt szíveket, agyakat. Mi szépséget talál benne?

-          Talán nem is nevezhető igazán művészetterápiának, inkább egy olyan lehetőségnek, ami felszabadítja azokat az embereket, személyiségeket, akik egész életükben vágytak valamiféle önkifejezésre, hogy megfogalmazzák legbensőbb gondolataikat. Akik hozzám járnak festeni, nem tartoznak a fiatal korosztályhoz, többnyire nyugdíjasok és szinte mindannyian fiatalkori álmukat, vágyaikat teljesítik be a későn elkezdett művészettel.

-          Filozofikus festményeket készít az útról és az erényről. Hogyan áll a keleti gondolkodással, művészetekkel?

-          Nemrég egy hasonló kérdésre azt válaszoltam, hogy nem vagyok hívő buddhista vagy taoista, de nagyon szeretem a keleti filozófiák letisztultságát és mélységét. Fiatal koromban találkoztam először a japán haiku műfajával és azonnal magával ragadott. Az irodalom egyébként is nagyon közel áll hozzám, talán ezért is volt a vonzódás. Később barátaimmal játszva írogattunk magyar haikukat, azután én erről leszoktam, de az ábrázolásomban, főleg a képgrafikáimban alaposan benne maradt a hatása. Mostanában is játszom olyan képalkotással, melyek tussal, diópáccal készített haikuszerű rajzok és a keleti, főleg a taoista filozófiát hordozzák. Megismerkedtem Lao-ce Tao te King című művével, amit sikerült elég sok fordításban olvasnom, elsősorban Weöres Sándor költeményeként, majd az értelmezésében és gondolatilag hozzám legközelebb álló, Karátson Gábor fordításában, és ez teljesen lenyűgözött. Így az utóbbi években a festményeimben és rajzaimban egyre másra feltűnik az a kapcsolat, amibe Lao-ce-vel keveredtem. Úgy gondolom, együtt járjuk az életem útját.

Persze a megfogalmazásokban én erőteljesen színeket használok, hol lágyan, pasztellszerűen, hol erőteljes kontrasztokkal próbálom a formákat megfogalmazni.

Mostanában főleg olajjal festem a viszonylag nagy méretű festményeimet, mert az 1-2 méteres méret számomra az a tér, amin jól tudok gondolkozni, és mesélni.

Szinte minden képemen megszólalnak a vörös fűszálak és búzaszálak, amivel az út melletti természetet láttatom.

-          Sok kiállítás, tárlat van már Ön mögött. Melyekre a legbüszkébb?

-          Nem is tudom. Valószínűleg mindig az utolsó számomra a legfontosabb, legizgalmasabb, legyen az közösen a barátaimmal vagy akár önállóan.

-          Tájtörténeteknek nevezi képeit. Földeken, mezőkön bolyong, kirándulókkal találkozik. Időnként kilép az emlékezet határain túlra is. Miért választotta ezeket a témákat?

-          Nagyon szeretem a természetet, a tájat, a nyers föld illatát, a mezők virágait, a fákat, vizeket, tehát a normális környezetünket, persze a városomról sem feledkezhetek meg. Ezt munkáimban megpróbálom bemutatni. A „kirándulókkal találkozás” inkább az életemben történő kapcsolódásokról, találkozásokról szól.

-          A tolnai-hegyháti Dúzson képzőművészeti tábort szerveznek. Hogyan élnek?

-          Már vagy húsz éve járok Dúzsra a barátaimmal nyaranta egy hétre, ami képes feltölteni akár egy egész évre is élményekkel. Az előző kérdésében érintette a tájtörténeteket.

Gyakorlatilag az összes „Tájtörténet” képem szorosan kötődik ehhez a kicsit mediterrán mikroklímájú, csodálatos fényű környezethez, amihez hozzátartozik az ott kötött barátságok sora. Régóta oda viszem nyaranta egy hétre a tanítványaimat is egy kis feltöltődésre és finom borok kóstolására. Természetesen sokat festünk, rajzolunk az egy hét alatt. Egy technikai megjegyzés, hogy itt nem nagyon tudunk olajjal festeni a hosszú száradási idő miatt, ezért többnyire akrillal, akvarellel, pasztellel vagy tussal és diópáccal szoktam dolgozni. Ezeket ugyan olyan értékűnek tartom, mint az olajat. A fontos, hogy a munka legyen kiváló.

-          Hol láthatjuk legközelebb az alkotásait?

-          Februárban Jászfényszaruban, áprilisban Egerben fogok kiállítani, de előtte most több kollektív kiállításon is részt veszek. Budapesten, például a Magyar Elektrográfiai Társaság Matricák című tárlatán is szerepelek négy munkámmal, vagy a Hatvani Kisgrafikai kiállításon. Természetesen a nyár közeledtével még több helyen fognak megjelenni munkáim.

Még érdekes lehet, hogy az egyik közösségi oldalon, a Facebookon szinte minden nap szerepel egy képem, amit elég sokan látnak és értékelnek.

-          Köszönöm a beszélgetést.

A szinész műhelye: Török István

A színész műhelye

 Török István

Török István

(1924. – 1995.)

„Persze, hogy nem egy kéj lepedőnyi helyen játszani, de nekünk ezt is kell. És nekünk kell ezt csinálni.”

1982.

 

Fütyü. Kollegáitól csak így hallottam emlegetni. Illett is rá. Rengeteg komikus szerepet játszott, e nézőből kicsalogatva az ellenállhatatlan nevetést. Ezt a fajta színészt mindenki szereti. Jópofa, kedves, bő humorú, kicsit könnyelmű embernek tartják, akivel kellemesen eltöltheti az ember az időt – így képzeli el az egyszerű néző. Ilyennek hat a színpadról. A kollegák pedig hajlamosak az ellenkező végletbe esni és a népszerű színészre rásütni a ripacs jelzőt. A savanyú, kevésbé sikeres színész szerint a jóízű ripacskodás, a közönség kegyeibe való férkőzés szintén, ha nevettető eszközökkel történik. A néző rekeszizmaira hatni könnyű, mondja a drámai alkat, aki titokban belepusztul az irigységbe s abba, hogy neki nem sikerül. Művészi, szerinte csak a drámai szerep, darab, játékstílus lehet. Ősi vetélkedő ez a vígjáték és a tragédia között. Igazán jó színész tudja, hogy a kettő szétválaszthatatlan, hiszen az élet sem egyféle mindig.

Török Istvánt szeretik a kollegái. Azok is, akik drámai beállítottságúak. Annál is inkább, mert Fütyü nemrég bizonyított fényesen drámai műfajban is. Nagyváradi vendégszereplése Tamási Áron Ősvigasztalásában sokunk számára meglepő volt. Kiderült, fantáziánkat megszégyenítő, drámai szerepekben is remekel. Szerettem benne, nemcsak, mint figurát, mint színészt is. Azok közé sorolhattam a magam listáján, akik igazán éreznek, közölnek, és igazat is közölnek a néző számára. Nem játék, nem technika, nem bravúr, amit látunk tőle, hanem szívvel lélekkel átélt és szuggesztíven kivetített játék. Az ilyen színészért érdemes színházba jönni, aki nem ejt át bennünket, nem csak úgy tesz, mintha, hanem igazat is érez és mutat. Ez nem feltétlenül a Sztanyiszlavszkij módszerhez való ragaszkodást jelenti, a brechti elidegenítő színházban is kell ezzel élni.

Nem tudta, hogy fel fogom keresni. Alsónadrágban fogadott, majd miután megegyeztünk, hogy fél óra múlva visszajövök, interjú képessé öltözött s bevezetett a belső szobába. Nehéz vállalkozásnak tartja, amibe belefogtam.

  • Vannak olyan alkatú emberek, akik erről a kínos, vívódó állapotról nem könnyen beszélnek – mondja, s látom rajta, hogy aggódik értem is, magáért is. Kérésemre füzetem alá keményfedelű, nagyobb alakú rajztömböt hoz. Mondom neki, hogy többek közt azért is kérdezgetem őket, mert sokunk tanulhatunk az idősebb kollega tapasztalataiból.

  • Az idén töltöm a harmincadik évemet a pályán – mondja.

  • Meg kellene ünnepelni – megjegyzésemet elereszti a füle mellett.

  • 1984-ben már nyugdíjba megyek. Én nagyobb voltam az osztálytársaimnál. Háború és katonaság után kerültem a főiskolára. Amikor szorult a kötél, a II. világháborúban elvitték a leventéket is. Így került Vadász Zoli, jómagam is katonának még hadköteles kor előtt. Háború után hazajöttem a fogságból, ezután lettem igazán katonaköteles, s ’46-ban megint bevittek katonának. Ezután iratkoztam be a színire. Előzőleg volt egy országos tehetségkutató, amikor meghallgattak és javasolták, hogy felvételizzem. Többen kezdtük, Soós Angéla, Elekes Emma, Nagy Iza, a későbbi szatmári színház alapító tagsága. Már főiskola előtt dolgoztam. Csíkban voltam a Magyar Népi Szövetségnél, ennek ifjúsági tagozata is volt, ahol függetlenített aktivista voltam. Végigcsináltam a történelmet, ami nem volt könnyű, mert át kellett állni mindenféle szempontból, kultúraktivitás, közművelődés, iskoláztatás, anyanyelvi jogok, stb. A mi feladatunk az volt, hogy a rendeleteke megmagyarázzuk és terjesszük az emberek közt. Ilyeneket csináltunk, össze kellett gyűjteni a fegyvereket s beszolgáltatni a hatóságoknak. Vagy az egyház kezéből a hatalmat ki kellett venni, volt az utasítás. Hát ez egyáltalán nem ment könnyen, ugye, az emberek tele voltak gyanakvással és félelemmel. Sokszor a bőrünkkel játsztunk, mikor kiküldetésben voltunk. Akkoriban működött a fekete klérus. A gyimesi szoros pld kimondottan hadszíntér volt… Testvér, volt a megszólítás a MNSZ-nél. Utolsó napig dolgoztam. Vagy 900-an felvételiztünk, 64-en kerültünk be, ha jól emlékszem. László Gerő, Orosz Lujza, Horváth Béla, Harag György, Tanay Bella, Bisztrai Mária, Lázár Lencsi akkor negyedévesek voltak. És szerződéses színészek.

  • A Kolozsvári Színháznál?

  • Persze. Jártak Poór Lili színiiskolájába, így hallottam. Aztán ’48-ban megszervezték a Magyar Művészeti Intézeteket, aminek ének, színi, képzőművészeti szak volt. Talán II. éves koromban szakosították először és vált külön a Gheorghe Dima*, Ion Andreescu* és Színművészeti intézet. Akkoriban a Mátyás szülőháza volt az MNI székháza.

  • A színházban mit tanultál meg?

  • Magát a gyakorlatot. A főiskola csak elméleti képzést ad. Ha valaki felületesen viszonyul a pályához, lemorzsolódik, vagy meghal a színpad számára. A színésznek igen kemény, küzdelmes munkát kell végezni. Sok lemondással jár ez a pálya. Találkozhatsz öt-hat éve nem látott ismerősöddel, nem mehetsz el vele beszélgetni, mert történetesen előadásod van. A civil nem tudja ezt megérteni. Sztanyiszlavszkij, Hevesi Sándor színházelméletei alapján neveltek bennünket főiskolán. Igen szigorú mestereink voltak, Delly Ferenc, Kovács György, Szabó Ernő, Tompa Miklós, Halász Géza, Imrédy Géza, Tessitóri Nóra, Kőmíves Nagy Lajos, Senkálszky Endre, Sarlay Imre, Éghy Ghyssa személyében. De lényegében csak a színházban tanultuk meg a mesterséget. A főiskola csak megnézi, alkalmas vagy-e a pályára, de a valóság tanít meg rá. Egy-egy szerep nagyon sok minden újra vezethet rá. Pld. Nóra nénit nemigen vettük komolyan, de felsóhajtottunk, amikor verses, kötött szöveggel kerültünk szembe, mert csak hasznát vettük annak, amire tanított, a helyes légzésnek, beszédtechnikának. A színész minden egyes szerepben új dologgal találkozik. Mindegyik színész egy módszer szerint tanul. Mi olyan egységes módszert kaptunk, amit nagyon komolyan vettünk. A hit kérdése volt ez. A színésznek hinnie kell abban, amit csinál, szervesen kell figyelnie, tudnia kell, milyen céllal jött be, stb. – ezekre a dolgokra készítettek fel, de alkalmazni, megtanulni csak a színházban tanultuk meg.

  • Milyen típusú színésznek tartod magad? – kérdem tőle és látom, ő is az a fajta színész, aki legszívesebben lejátszaná ott mindjárt előtted. Arra kér, hogy ne írjak, csak figyeljek rá.

  • Valaki lebetegszik, valakinek be kell ugornia – mondja, - van pár nap próbaideje. A többiek ilyenkor markíroznak. Nekem sosem sikerült. Pedig néha jó lenne, nem beletenni a lelkünket, nem is lennék olyan fáradt estére. Sosem tudtam nem átélni a szerepet. Alkat kérdése is, hogy ki hogy dolgozik. Soha nem tudtam arra hagyatkozni, hogy megjegyezzem a rendezői instrukciót. Azt fel kell jegyezni, tudod, a fehér oldalra. Itt van pld. a Moliere példány. Ez egy templom, valahol falun jártunk, aztán lerajzoltam – mutat rá egy rajzra a példányból. – Én most is megjegyzem az instrukciókat, a tartalmiakat is – mutatja. – Csak a premier napján válik azzá. Hányszor segítették ki a szövegkönyveim a rendezőt is a szarból, mikor négy éves előadást kellett felújítani és már senki nem emlékezett a járásokra.. – s lelkesen lapozgat a szövegben.

Emlékszem, nekünk is kellett ezt a főiskolán, Katona Károly* jegyezte is szorgalmasan őket. Nekünk nevetségesnek tűnt, hiszen észben tudtuk tartani. Lehet, épp négy évig nem sikerülne. Viszont roppant lelassította a próbafolyamatot, amíg kivártuk, hogy beírja, hol megy ki, hol áll fel, stb. Én soha nem használtam ezt a módszert.

  • Más is írja még így az instrukciókat?

  • Nálunk, az én évfolyamtársaim majdnem mind. Ez a színészmesterség technikájához tartotó dolog volt, bejegyezni a játékokat, járásokat. Látod: „még mindig ül az asztal mellett”, írom, hogy tudjam, mit kell csinálnom a színpadon ennél a szövegnél. Most rendezi Szabó Ági a Tudós nőket, segítünk mi is neki, idősebbek, ahol lehet. Ilyen ez a pálya, az egész csapat nálunk. Így tanultuk, én ebben hiszek. Nem tudok úgy dolgozni, hogy azt mondja a rendező menjél csak valahova, aztán majd meglátjuk…

Eszembe jut mit mondott Szabó Ági* épp erről. Török azok közé az idős színészek közé tartozott, akik nem estek kétségbe attól, hogy nem centiztem ki nekik a járást. Megértette, hogy ez most egy ilyen módszer. „Fütyü” folytatja.

  • Talán jobb lett volna a főiskolán is, ha egy tanár vezet végig minket, akkor jobban megismerhetett volna. Bennünket minden évben más tanított. Delly volt a legszigorúbb, Senkálszky jelentette a felüdülést. Lazábban, szabadabban dolgoztunk vele.

  • A szerepeidhez hogyan viszonyulsz?

  • Ha szereposztásnál olvashatom a nevem, akkor az ünnepnap. Az első olvasópróbára úgy készül sz ember, mintha a misére, a templomba. Én fel is öltözöm olyankor ünneplőbe. – Ezt úgy mondja, mint aki szégyenkezhetne, de nem teszi. –

Ez régebb szokás is volt. Az új darab első próbájára a színész sötét ruhát öltött, a nők is ünneplőbe öltöztek. Sőt, a bemutató napját is így tisztelték meg. Ma már inkább csak a bemutatóra csípi ki magát a színész, az első olvasópróbára kevésbé. Persze, már aki, már ahol. Ez bizony enyhe devalválódását jelenti a színészi munkának, a színész gondolkodás módjában is…

  • Aztán az ember megismerkedik az anyaggal, - folytatja – néha meghökken a feladattól, nyugtatgatni kezdi magát, körüljárja a szerepet, a figurát, ki lehet ez az ember, igyekszik rájönni az előéletére, tele van kérdésekkel, emóciókkal, miért tesz így ez a figura, stb. A sok kérdést mind meg kell ismerni. S ezután kezd az ember építkezni, az elemző, asztali próbák idején, a rendezővel folytatott vitákkal. Nálunk ez a dolog nem halt el, nem fásultak, öregedtek el a színészek ebből a szempontból, mint máshol. Nálunk, merem állítani, a fiatalok is így dolgoznak, átvették ezt a munkamódszert tőlünk, nem lógnak ki az együttesből, bár esetleg másképp tanulták. De rájöttek arra, hogy ez egy járható út. Nyilván más véleményük volt a sztanyiszlavszkij-módszerről, de a gyakorlat…

  • Tehát a színészi gyakorlat azonos minden korban?

  • Maga a „termelés” a gyakorlat. A színháznak pénzügyi tervei vannak, a bemutató meg kell szülessen. A munkamódszert mindig az illető dráma, mű határozza meg. Pld. mi soha nem játszunk abszurdot, s egyszer a kezünkbe került az első ilyen darab: Páskándi két egyfelvonásosa, akit az IM szervezett, annak volt országos irodalmi akciója, s nekik mutattuk be. Nem szerepelt minden színész benne. Cseresnyés Gyula* rendezte. Minden mű meghatározza a hozzá való közeledést, bíbelődést. Két emlékezetes találkozásom volt az abszurddal. Brecht Koldusoperája és Ionesco A király halódik c. darabja mindkettő Taub rendezésében. A színész számára egy új, külön világ nyílt ki. A rendező nagyon fel volt készülve, mi pedig tátott szájjal, mint a kisgyermek, figyeltük, mennyi új dolog van a színész számára ebben a szakmában. Nekünk nagyon tanulságos volt a sajtóban kibontakozó vita is az abszurd körül (Páskándi-Földes között*). Akkor jött divatba nálunk is Beckett, Mrozek, Ionesco, de ehhez a gyakorlatban rendező kellett, s ezt Taub János személyében meg is kaptuk. Az ember mindig tanul, új színházi kísérletekről értesül, próbálja megérteni őket, ha igazán érdekli a szakmája. Brook-ot kérdezte meg egy amerikai vendégszereplésük alkalmával egy nagytekintélyű újságíró, hogy mi a színház. Azt felelte: Erre elmondok egy kis történetet. A színhát az, amikor a három és fél éves kislányom bepólyálja a fakanalat, azt altatja, babusgatja olyan hittel, hogy én el is hiszem neki, hogy az egy baba. Hitem szerint ez a színház. Brook azt mondta el, amit én is érzek. A hit a legfontosabb, és minden, ami ebben benne van. Roppant bonyolult. Nála egyszerűbben én sem tudnám megfogalmazni. Mert végleges formája soha semminek nincs, ez egy folyamat, ami soha nem fejeződik be. Hol stagnál, hol hullámvölgybe jut, vagy magaslatra kerül. Rengeteg összetevője van a színháznak. Pályám alatt – csak itt dolgoztam, Szatmáron -, Harag ideje alatt, Csíky igazgatása alatt és Kovács Feri irodalmi titkársága idején lehetett jó periódusról beszélni. S amiről nem lehet, ugye, az a repertoár összeállítás, ami egy színház erejét, képességeit kell  megmutassa. Akkor még fontos volt a művészet. Ma már nem az. Annakidején megbecsülték a színészeket, érdemeket, címeket ajándékoztak nekik. Ma ilyen nincs. Se adókedvezmény, se utazási kedvezmény, semmi. Ezeket elvették. Felajánltatták. Most sokkal égetőbb dolgok kerültek terítékre, mint a művészet. Pedig az ország, ahol a művészet megbecsült, felvirágzóban van. Talán pont XIV. Lajos, a Napkirály idején volt ez utoljára. Elidegenedik a társadalom, az ember, megfosztódik a művészet, az emberiség lelkének nevelésétől, a szépre neveléstől, elgépiesedünk a felgyorsult, civilizált világban, magányosak leszünk. A művészetnek kellene egymáshoz vezetnie bennünket…

Kommentár fölösleges.

  • Ez a színház feladata?

  • A shakespeare-i megfogalmazás még mindig nem vesztette érvényét: tükröt tartani a társadalom képe elé ma, itt.

  • Mitől félted a leginkább a színházat?

  • Az elsekélyesedéstől, beszűküléstől. De nem a színházat, hanem a színészeket. Vidéken is lehetne olyan színházat csinálni, mint Párizsban, ha megvan hozzá a kellő hozzáállás, szakmai és elméleti felkészülés. Engem egyáltalán nem zavar, hogy nem élek fővárosban. Mostanában pejoratíve beszélnek a provincializmusról, de bizony vidéki színházak is csináltak olyat, amit a fővárosban nem – ergo a színészek, a törekvések, a társulat a fontos. Az akarás. Nem igaz, hogy vidéki egy színház. Annyi biztos, a fővárosi színházak előnye, hogy odagyűl minden kultúra, ott többet láthat az ember. De a vidéki elolvashatja, meg is nézheti, valaki csak elmeséli, élményeket szerezhet, ami előrelendíti és lobog tovább, tudja hittel csinálni a magáét. Falura járni ügyszolgálat. Ami a szak mának jó, a nagyközönségnek is jó. Persze, hogy nem egy kéj lepedőnyi helyen játszani, de nekünk ezt is kell. És nekünk kell ezt megcsinálni.

Mennyit szidja a színész azokat a falusi kultúrházakat, ahol nincs annyi hely, hogy megfordulj a színpadon. Ahol nem nyújthatod azt, amire képes lennél rendes körülmények között. Íme, miért van értelme.

  • Milyen rendezővel tudsz dolgozni?

  • Azzal, aki együtt lélegzik a színésszel. Minden színész egy kis mikrokozmosz, nem lehet előre megállapítani, milyen lesz az előadás. Kritikusaink olyan faktorokat, lélektani dolgokat hagynak ki egy-egy előadás elemzésekor, hogy megáll az ember esze. Nem arról írnak, hogy a színész és rendező munkája hogyan fogalmazódott meg a színpadon, amikor a függöny felment, hanem elemzik a darabot. Olyan a színjátszásunk, amilyen a színikritikánk. Persze, az embert elkapják az indulatok, dühös lesz, de az igazság az, hogy nem tesznek jó szolgálatot a színháznak az ilyen kritikák. Érvekkel kellene bizonyítani, hogy miben fogtunk mellé. Ezért is féltem a színházat az elszürküléstől, mert a kritika is így bánik vele. Egy idő után taposó malom lesz, ha a jó játékokat, az előadás művészien megoldott részeit nem emelik ki, s nem dicsérik meg a színészt érte, nem honorálják legalább ennyivel „szakmailag” a játékát. A rossz rendezőknek az a bajuk, hogy van egy elképzelésük az előadásról s már az első olvasópróbán kiderül, nem látja összefüggésében az egészet, csak részleteiben. Szöveget rendez. A jó rendező látja az egészet, tudja, hogy a darab melyik része fontosabb, hangsúlyosabb, hol vannak a tartóoszlopok. Jól tudja adagolni a játékot. A rossz rendezőnél minden egyformán fontos, nincsenek első-, másod-, harmadrendű dolgok. Ez pedig fontos, mert ha minden fontos, semmi sem az. Az más kérdés, hogy minden figurát pontosan ki kell dolgozni.

  • Különbözik a ti színészetikátok a fiatalokétól?

  • Itt van a fiam. Húsz éves, és egy világ választ el tőle. Óriási mutációk, változások történtek. Ezért sincs soha egyetértés generációk közt. De a művészetben nincs különbség, generációs kérdés. Más az etikai alapállásuk, ez törvényszerű. Az élettapasztalat jelent pluszt a fiatalokkal szemben. Nekik más a felelősségérzetük, más a hozzáállásuk, más erkölcsi normákat hordoznak, más világban nőttek fel. De ez az ellenmondás kibékíthető. Ő rockot jár, én keringőztem, két különböző kor szelleme, ízlése ez, de nem jelenti azt, hogy nem tehetségesek. És ők sem egyformák. Nem a trehányság jellemző rájuk. A pálya kezdetén még nem alakulhat ki úgy a jellemük, még nem forrott ki egészen, de a pályán kiforr, kiépül az ember. A színészről leordít, hogy milyen ember, bármilyen szerepet játszik, elhiszed nekem?. kérdi tőlem s elmesél egy esetet, amikor csalhatatlanul megérezte egyik kollegájáról, nevet nem említ, akiről érezni lehetett, hogy nem tiszta ember, valami bűzlik körülötte. Mert a színész csak abból építkezhet, ami ő maga. Az egyéniség mindig jelen van – folytatja – amit játszol, te vagy, a tied. Kovács György is mindig Kovács György maradt, bár nem lehetett volna elképzelni se a Mamlock-ot, se más szerepét másképp. A színész soha nem gombolkozik ki önmagából. Akár kívülről, akár belülről közeledsz a szerephez. Mert mindkét út járható. A lényeg közös.

  • Te milyen vagy?

  • Rám is azt mondják, egyéniségem van, Török Pista maradok. Egy jellemet mindenképpen végigvezetek a magam jelleme, vérmérséklete szerint. A nagy dolgok mindig ott vannak, amikor adva van egy szövegrész, s egy bizonyos cselekedetet a szöveg ellen kell megtenni. Az a legnehezebb, amikor érzelmileg el kell szakadni a szövegtől, pld. egy nagyon tragikus részt „kopogva” kér a rendező. Persze, ez elképzelés dolga, de nekem mindig az volt a legnehezebb, mikor a felgyülemlett érzéseknek gátat kellett vetni, ellenállni a szöveg sodrásának. A SZÍNÉSZ A RENDEZŐ ÉS A SZÖVEGKÖNYV KÖZÖTT ÁLL.  Minden egyes ilyen eset olyan, mint amikor akasztófára vinnék a színészt. Aki teljes őszinte odaadással csinálja, az végig szorong, izgul, hogy is lesz a következő alkalommal. A kisujjamból semmit nem lehet kirázni. Van, ami közelebb áll hozzád, de mindenért keményen meg kell küzdeni. Amire én nagyon sokat adok, az a színész ítélőképessége, hogy pld. vígjátékban meddig mehet el a jó ízlés határain belül. A színésznek legyen nagyon finom, szelekciós érzéke és kitűnő ízlése. Sokszor a gyomrom felfordul mit képesek feláldozni egyesek, hogy megröhögtessék a közönséget.

  • Filmeztél is.

  • Igen.

Ez alatt a fia is bejön a szobába, valamit kérni az apjától, aztán leül mellénk és hallgatja ő is az apját. Az olyan lelkesen mond-magyaráz, egyáltalán nem azt a komolytalan, vígjátéki hőst láthatná most benne az egyszeri néző.

  • ’69-ben, az Ítélet c. Dózsa filmben játszottam, román-magyar- cseh koprodukcióban. Akkor találkoztam először a filmmel. Nagy csalódás volt. A színház mellett szavazok. Szerettem a filmezést, de az igazi mégis csak a színház. Pedig, amikor elmentem filmezni olvastam filmelméleti munkákat, sejtettem milyen bogár a film, nem voltam egészen szűz terület. A csalódást az okozta, hogy, színész lévén, a színházból indultam ki, azt gondoltam, csak meg tudok csinálni egy szerepet. Igen ám, csakhogy a színész a színpadon egy játékfolyamatba lép be. A filmnél ez a folyamat feldarabolódik. Később jöttem rá, hogyan is lehet dolgozni. Például, mikor pont a kulmináló résznél kell belépni, mikor a csapó hallatszik, az nagyon nehéz, de épp ez a szép benne. Bacsó Péter filmjében, A harmadik nekifutásban egy olyan figurát kellett megfogalmaznom, aki kiváló ember, de nem tud feloldódni, nem tud mosolyogni. Már mentünk ki a filmből, egyre kevesebb lehetőség volt a figura emberivé tételére, s izgultam…  A rendező megnyugtatott, aztán végül meg is történt az oldás. Ez adta meg a figura emberi vonásait előre is, visszamenőleg is. Nem Török Pista tehetségére volt szükség, csak a képemre, a pofámra. A többi az operatőr dolga. Persze, azért a filmnél is látszik, ki tehetséges ember. Nem csak a fizimiska kell. Sok mindent megtanultam ott, erős koncentráló képességgel kell rendelkezni, meg kell tudni jegyezni az egyszeri koreográfiai próba után mindent, nem léphetsz ki a képből, stb. A románoknál is játsztam, soha nem főszerepet, mert annyira nem tudok románul. Különben Stefan Radof* volt a szinkronom, jól ismerem. A Vlad Tepes-ben* játsztam egy szászt, azt nekem kellett szinkronizálni. Az Ultima frontiera a mortii-ban is egy magyar patkolókovácsot játsztam. Akkor tanultam meg türelmesnek lenni. Sokat várni. A film más világ.

Közben belekukkantok a mappába. Rajzok vannak benne.

  • Rajzolsz?

  • Ez nekem csak privát kell, saját magam számára festek, ez megnyugtat.

Végigvezet a lakáson, ahol egy agyagba formázott szoborral is találkozom, rengeteg képpel a falon, amiket festőbarátaitól kapott. Ha nyugdíjba megy, mondja, festeni fog, meg szobrokat gyúrni, faragni, már anyagot is gyűjtött hozzá. Még nem döntötte el hová is megy. Ő gyergyószentmiklósi, talán oda fog visszamenni, és nem esik kétségbe, hanem képzőművészkedik majd a maga örömére. Diófapáccal készült rajzokat mutat, barna erdők, fák, egy olvasó férfi, egy férfiarc, tájképek. S mutat egy nyerget is, amit ő készített, még nincs egészen kész, kis ülőalkalmatosság. Nem elveszett ember. Sok színész panaszkodik, ha nyugdíjas lesz. Ő valószínű nem ehhez a fajtához fog tartozni. Nagy sok szép van még az életben a színházon kívül, vallja, csak szem kell hozzá, észrevenni.

                            Lejegyezte:  Nászta Katalin

 

http://www.szineszkonyvtar.hu/contents/p-z/torokielet.htm

Jegyzetek

 

*Gheorghe Dima – zeneakadémia, Kolozsvár

*Ion Andreescu – képzőművészeti egyetem, Kolozsvár

*Katona Károly – színművész

*Szabó Ágnes – rendező

*Cseresznyés Gyula – rendező

*Páskándi Géza– költő, drámaíró

*Földes László – irodalomkritikus, szerkesztő

*Stefan Radof – román színművész

*Vlad Tepes, havasalföldi fejedelem a XV. században (Drakula) - román film