Ne perlekedjünk! Beszélgetés Lengyel Jánossal

 

Ne perlekedjünk! Értsük meg egymást. Értjük!?
Beszélgetés Lengyel János kárpátaljai magyar íróval
„Úgy szeretem Budapestet, hogy nem feledhetem Beregszászt”

                                             Mottó: „Virágokat hordok magamban
                                                Míg meg nem feszít az ébredés.”

           Riportomban beszélgetőtársam segítségével, szeretném megmutatni, miért fontos a párbeszéd magyarok és magyarok, magyar magyarok, pontosabban az anyaországi magyarok és a határon túli magyarok között. Ez esetben egy kárpátaljai magyar tollforgatóval igyekszem készítettem riportot, aki író, költő, újságíró, de személy- és vagyonőrként keresi a kenyerét, illetve még kertészként is – a maradék szabadidejében. Beszélgetőtársam Lengyel János, fogadják/ fogadjátok szeretettel!



Mikor születtél, hol születtél? Jó helyre születtél?

  1973. június huszadikán születtem, Kárpátalján,  Beregszász városában, ami akkor még a Szovjetunióhoz tartozott, ma Ukrajna. Hogy jó helyre, azt nehezen tudom megválaszolni. (Felveszi söröskupáját és ezzel is időt nyer, hogy kigondolja, mit válaszoljon.) – Talán a gólya jobb helyre is letehetett volna.

 
Barátomtól, Nagy Imrétől, a Hetedik főszerkesztőjétől ugyanis megkaptam azokat az írásaidat, amelyek a folyóiratban megjelentek, elolvastam. Szomorú, jó írások. Miből élsz?     

 Dühből.
 
Jól értettem?
Csak ironizáltam. Egyébként személyi vagyonőr vagyok.

Akkor tehát Téged felbérelhetnélek, hogy megvédj a rossz emberektől?
 Nem, nem. Történész és újságíró végzettségű vagyok, de objektumőrzéssel és kertészkedéssel is foglalkozom.


És miért vagy dühös? Mi okod van rá? Nem sokaknak adatik meg az, ami Neked, hogy harminchat évesen felvettek a Magyar Írószövetségbe, most pedig 46 évesen nyolc könyved jelent meg, hat antológiában is megjelentek műveid, sok jegyzett kárpátaljai és csonka-magyarországi újságban, irodalmi folyóiratban publikálsz. Több hazai és kárpátaljai irodalmi szervezet aktív tagja vagy; 2012-ben megkaptad a Független Újságírók Szövetsége Újságírásért kitüntetés bronz fokozatát. Mi kell még? Ráadásul nem látlak dühös embernek…

Talán azért vagyok időnként dühös, mert a megélhetés sok energiámat vonja el a számomra fontos írástól. Ha lenne egy menő portfolióm, vagy a MOL-ban lenne sok részvényem, gazdag ember lennék, a megélhetés nem lenne gond. Nem lennék dühös.

Akkor nem írnál?
Dehogynem. Mindig írnék. Már háromszor-négyszer abba akartam hagyni, de nem megy. Á – azt mondtam –, elég az írásból, másra kellene fordítanom az energiáimat. Reggel eldöntöttem és este azt vettem észre, már írok is. Talán, mert ehhez értek a legjobban. Ki érti ezt? Mentem az utcán – ahogy mondják, a téma az utcán hever –, és úgy éreztem ezt meg kell írnom.

Közhelyes kérdés: Hogyan lettél költő, író? Melyik volt az a pillanat, amikor úgy döntöttél, hogy erre adod fejed?

Gyerekkoromban sokat voltam egyedül otthon. Szüleim rengeteget dolgoztak. Nagymamám nem engedett ki az utcára, féltett. És otthon kitaláltam egy képzeletbeli világot, ahol jól éreztem magam, ahol én döntöttem el, mi történik. Sokszor a barátaimnak úgy adtam elő ezeket a történeteket, hogy velem megtörtént. Azt vettem észre, hogy elhitték.

 
A gyerekek, de a felnőttek is szeretik a mesét. A jól mesélő író többnyire népszerű.     

Gondoltam, leírom ezeket a históriákat. De amikor azt mondtam a barátaimnak, hogy ezeket én találtam ki, nem hitték el nekem. Honnan vetted ezt? – kérdezték. Az első írásom, a beregszászi lapban jelent meg, a Vörös Zászlóban, ma Kárpátalja a neve. Azt mondta nagynéném, hogy a névrokonod írt. Hiába mondtam, hogy az én vagyok, nem akarta elhinni. Végül azt mondta, jól van, jól van, de honnan írtad ki? Kérdeztem, nem nézed ki belőlem, hogy ezt én írtam? Keresztanyám, amikor az első verseskötetemet dedikáltam neki, nagyon örült, de nem olvasta el. A családom egyik része gazdálkodó, nincs idejük olvasni, viszont nagyon büszkék rá, hogy könyvem jelent meg. Van már egy olyan olvasóközönségem, tagjairól azt mondják az előbbiek, hogy „lumpenértelmiségiek”. Tanárok, orvosok, értelmiségiek, ők ráérnek olvasni.        

A vagyonőrség és a kertészkedés mellett mivel töltöd az időd?

Természetesen olvasással, írással, író-olvasó találkozókkal, országjárással. Gyakran látogatok haza.  És vannak tanítványaim. Történelmet tanítok és az írás, a szépírás titkait. És közben magam is sokat tanulok az órákra való felkészülés közben és a tanítványaimtól. Az a furcsa, hogy én kárpátaljai tájegység stílusában beszélek és közben azt látom, hogy sok felnőtt magyar nem tudja, nem ismeri az anyanyelvét, nem tudják kifejezni magukat, csomó germanizmust használnak, nem értik az alapfogalmakat. 



Hogy telik el egy napod? Én úgy tudom, egy őrző-védő munkaideje meglehetősen hosszú, sok idejét és energiáját igénybe veszi ez a munka. Marad időd az írásra, olvasásra?
Két munkanapom között van egy szabadnap. Akinek kevés az ideje a hivatására, annak drága az idő. Csak nekem nem pénz az idő, hanem egy-egy írás és persze az olvasás. Amennyi időt elvesztegetek, annyival kevesebb művem születik.  
Az írásra mindig szakítok időt.
Sőt még kertészkedésre, tanítványokra, utazásokra, író-olvasó találkozókra is jut. Van újságírói képesítésem, de ebben a mai médiavilágban főállásban nem akarok részt venni. Külsősként sokat írok, az éppen elég.

  Nem provokációnak szánom, de ideológiád elférne a kormánypárti lapokban. Mit gondolsz erről?
Nemcsak ideológia, erkölcs is van a világon. Én többször otthagytam egy-egy újságot, mert azt mondták: ezt írd, azt írd. Én nem akarok hazudni. A szellemi függetlenségemet nem akarom feladni.  Sajnos azt tapasztalom, hogy ideológiai, vagy párthovatartozástól függetlenül, a magyarországi lapok az igazságot hátérbe szorítják a megrendelők érdekeinek kiszolgálása miatt.

 Ezek szerint a Kádár rendszerhez képest csak keveset változott az újságírás. Most is a szerkesztőnek kell írni, akit viszont a hatalom irányít?
Én már akkor sem akartam pártosodni, amikor Kárpátalján megjelent a két párt: a Kárpátaljai Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Demokratikus Szövetség. 2011-ben albérletből albérletbe mentem. Gondoltam, nekem van otthon, Beregszászban egy házam, ott is lakhatnék, hiszen Magyarországon a jövedelmem nagy része lakbérre ment el.  És akkor elmentem munkát keresni és azt kérdezték, te melyik párthoz, szövetséghez tartozol? Visszakérdeztem: nem lehet, ha egyikhez sem? Elsősorban az olvasóimhoz tartozom. Sokat segítettek. 25 év alatt kialakult az olvasótáborom. Sokszor ők segítenek át a nehézségeken. Együtt élnek hőseimmel. Sokan nehezményezték, hogy miért öltem meg Mitracsek urat, a legismertebb főhősömet, ezért az olvasók kedvéért, hogy feltámasztom poraiból hősömet. Végül is az irodalom elsősorban mese, fantázia.

 

Mint említettem,  olykor kertészkedem jobb módúaknál. Vannak közülük, akik olvassák és szeretik írásaimat, pedig liberálisok, mégis olvasóim. Nem értenek egyet nemzeti érzelmeimmel, de megértik, támogatják könyveim kiadását.

 A Hetedikben megjelent verseid meglehetősen pesszimisták. Az egyikben azt olvasom: „Roppannak szárnyaid/ ijesztő/ Raktári homályban/ polcról-polcra/ rakodgatod/ szegényes jussodat.” A Galambok gyásza című megdöbbentő elbeszélésedben is tragikus történetet mesélsz el.  Úgy vettem észre, mintha meglehetősen bús, melankolikus beállítottságú lennél. Ez nem baj, életutadat ismerve, minden okod megvan a borúlátásra. A téma is közel áll hozzád, a történet áthallásos, az ukrajnai testvérharcot, történést átviszed Szarajevóba, ahol a polgárháború idején egy békés, öreg szerb galambetetőt egy más nemzetiségű utcabeli, jó ismerőse, egy ellenséggé vált mesterlövész terít le.   
Írhattam volna ukrajnai környezetet is, de így is, aki tud olvasni, érti miről van szó. Ami a pesszimizmusomat illeti. Ez nem állandó lelkiállapot. Persze vannak időnként bús hangulataim, de éppen most jelent meg egy humorban bővelkedő könyvem.
Mert a sok tragédiát csak humorral lehet elviselni.  
Sajnos nem tudok adni belőle tiszteletpéldányt, mert nekem is alig jutott. Időnként kapok támogatást könyveimre. Ha 500 kötet megjelenik, abból 350-et el kell osztani a kárpátaljai iskoláknak, könyvtáraknak, újságoknak. Én kapok 30 példányt. A Fókusz könyváruházban lehet megvenni, az emeleten, a legtávolabbi sarokban, a legalsó polcon. Persze, természetes, hogy a kárpátaljai emberek gondjait, életérzését írom meg. Ez pedig nem rózsás. Az én olvasóim sem szeretik a tragikus történeteket. S ha már bemennek a könyvesboltba és vásárolnak, ne azt vegyem meg, amitől még inkább rosszul érzem magam. Úgy nevetek ki másokat, hogy közben magamat is kigúnyolom. Huszonöt éve írok aforizmákat, ha magvas gondolatok jutottak eszembe, eltettem. Ezekből beletettem néhányat kötetembe. Címe: A valóság szaga. Kisprózai vegyes tál verskörítéssel, kárpátaljai módra. Aztán mit ad Isten, Franciaországban találtam támogatót. A hölgy édesapja még a Magyarországhoz tartozó Beregszász utolsó rendőrkapitánya volt, akit elhurcoltak az oroszok.A Hunyadi család támogatásával jelentettem meg az aforizma gyűjteményt magán kiadásban.

Hozzáadtam még saját pénzt és kiadtam. Igaz, belebuktam, de szeretem ezt a könyvemet. Itt a nevem is sokatmondó: Korhely Lengyel János: Lyukkal bélelt zsebem, avagy, hogyan írjunk angolokat. Ebben 25 év legjobb aforizmáim találhatók. Sajátos humoromat, iróniámat sokan nem értik. Egy hölgy megvette és ülünk kint a Vörösmarty téren, a könyvhéten és odajön egy néni: Maga az a Lengyel János? Ez a könyv szar – mondta és elment. Írótársaim mosolyogtak. Eltelt egy év, akkor nem jelent meg könyvem, de ott ültem egy könyvespavilon előtt. Odajön a néni, akit már el is felejtettem és azt mondja: Elnézést János, megsértettem magát. De elolvastam még egyszer a kötetét, visszavonom. Most már megértettem az aforizmáit. Mostohaapám is elolvasta, és nem értette. De édesanyám elmagyarázta. Rácsodálkozott: Jééé, tényleg… Formabontó vagyok. Nemcsak aforizmát írok, hanem annak magyarázatát is.

  Nyilván, mert fontosnak tartod a fogalom meghatározását, hiszen egy nyelven beszélünk, mégis másként értjük a kifejezéseket, gondolatokat.
  Egyszer azt írtam: almák között nagy fej a dinnye. Ezt átfogalmazta a szerkesztőm: almák között nagy fej a tök. Nem tudtam elmagyarázni neki, hogy a tök és a dinnye között óriási a különbség, hogy ebben a szókörnyezetben a dinnye többértelműbb. Végül is így jelent meg az aforizma, ahogy ő akarta. De legalább megpróbáltam.

  Hja, kérem! Mindig a szerkesztőnek van igaza…
  Örök pályázó vagyok, de nagyon ritkán nyerek.

 Gondolom, azért vagyon-őrködsz, kertészkedsz, tanítasz, mert az írásból nem tudsz megélni.
Megismerkedtem egy hölggyel, aki azt hitte, gazdag vagyok, milyen jó dolgom van, az írásból élek, dől hozzám a pénz. Amikor megtudta, hogy ebből nem tudok megélni, dobbantott. Talán ma Magyarországon is csak kevés író tud megélni kizárólag az írásból. A többinek más pályán kell dolgoznia, vagy a mindenkori kurzus támogatja.                 

 Mit jelent Neked Kárpát-Ukrajna, Kárpátalja –, hogy nevezzem ezt a vidéket?
Szülőföldem neve Kárpátalja. Kárpátalja a hazám, Magyarország az otthonom. Úgy szoktam mondani, otthonról hazajövök, itthonról meg hazamegyek.

A határ megvan, de eszmeileg egy virtuális ország vagyunk, ugyanaz a kultúrközösség, hasonló a nemzeti érzés, ugyanaz a nyelv. Vannak, akik nem így gondolják, de én így érzem. Mindkét helyen otthon vagyok. Amikor azt mondják haza, nekem az Beregszászt jelenti, nem Budapestet. Budapest a másik otthonom.

 Mesélj szülővárosodról. Mit jelent Neked? Hogyan élnek ottani honfitársaink? Miért menekülnek el onnan a magyarok és miért szereted mégis, miért érdemes odalátogatni?
Odaköt minden gyerek és ifjúkori emlékem. Nagyon szép vidék. Szegény emberek élnek ott, kevés a megélhetési lehetőség. Én 21 évesen jöttem Magyarországra, mert lehetetlen helyzetbe kerültem, nem volt munkahely.  Példás a beregszászi emberek vendégszeretete, amit a „Hetedikesek”, Imre, és barátaid is tapasztalhattak. Nehéz kárpátaljai magyarnak lenni. A mostani hatalom megtiltotta, hogy a nem ukránok az anyanyelvükön beszéljenek.

   A XXI. században?! Az utcán sem szabad magyarul beszélni? 
Az utcán sem. Ha bemegyek egy étterembe, vagy egy boltba, magyar az eladó és magyar vagyok én is, és magyarul merünk beszélni, még börtönbe is zárhatnak, az új ukrán nyelvtörvény értelmében. Ha először kap el a rendőr, akkor „csak” pénzbírság, a második alkalommal már tetemesebb összegre büntetnek és ha nem hagyod abba ezt az „államellenes izgatást”, akkor már súlyosabb büntetéssel sújtanak, börtönnel. Csak remélhetjük, hogy az új elnök és pártja nem követi ezt a politikát, és rádöbbennek, ha igazán Európához akarnak tartozni, gyökeres változásokra lesz szükség.

  Nem lehet tömegesen ellenállni és tiltakozni?     
 
Ez nemcsak a magyarokat, hanem románokat és más nemzetiségeket, például az oroszokat is sújtja. Ha valaki rosszul beszéli az ukrán államnyelvet, azt is megbüntetik. Pedig az ukrán parlementben lévő orosz képviselők maguk sem tudnak helyesen ukránul… Olyan törvényt hoztak, amit nem lehet betartani.  

Mit lehet ez ellen tenni? Az Európai Unióban tettetek panaszt?
Hogyne. A kormánypártok jóvoltából, Bocskor Anna személyében az Európai Parlamentben van kárpátaljai képviselő, aki rendszeresen tesz jelentést, szóba hozza az ukrajnai helyzetet minden téren tájékoztatja mind a képviselőket, mind a Bizottságot, mind a Tanácsot. Sajnos ennek kevés foganatja van, a brüsszeli bürokratákat nem érdekli az európai őshonos kisebbségek sorsa, sokkal inkább foglalkoznak a kontinenst elárasztó muzulmán tömeg jogaival. Az EU bizottsága például, csak hat évi pereskedés után, mivel az Európai Bíróságon elvesztette a pert, volt hajlandó foglalkozni az EU-ban élő, mintegy 50 millió főt kitevő kisebbségben élő nemzetiségek ügyével. Ahhoz, hogy a parlamentben egyáltalán tárgyalják a témát, egymillió aláírására lenne szükség.
De hagyjuk is ezt a témát, mert a folytatása messze vezetne!

 Magyarországon ismerik Kárpátalját?
  Á, dehogy. Időnként meglepődöm. Egy alkalommal ukránul tolmácsoltam és megkérdezték magyar honfitársaim: honnan való vagy? Mondtam Kárpátaljáról. Jaaa, Erdélyből! Nem – magyaráztam elképedve –, Kárpátaljáról!  Na, ne beszélj, az is Erdély – zárta le a vitát az egyébként gimnáziumot végzett magyar. Sokan azt hiszik, akik a határon túlról jönnek, azok erdélyiek.

 Mit csodálkozol, az erdélyiekről sokan azt mondják, románok. Sokan a hazai földrajzot és történelmet sem ismerik, nem beszélve az irodalomról.
Nem csodálkozom, csak szomorú vagyok.

Mit köszönhetsz szülőföldednek?                      
Szülőföldemnek és szüleimnek, rokonaimnak, barátaimnak a magyar identitás-tudatot köszönhetem. A magyar nyelvet ott tanultam, és otthon a magyar történelmet és irodalmat. Furcsa, nem? A szovjet diktatúrában lehetett magyar iskolában magyarul tanulni, a demokráciában nem.  

 Gondolom, mást hallottál otthon és mást az iskolában.
  Így igaz. Szüleink igyekeztek ellensúlyozni a hivatalos, hazug szovjet propagandát. Az óvodában például azt tanultam, hogy szovjetek vagyunk és örüljünk, hogy befogadott bennünket a nagy Szovjetunió. És amikor az óvodában magyarul énekelgettem, pofonnal figyelmeztettek, itt nem énekelhetsz ilyen nyelven. Otthon pedig orosz csasztuskát énekeltem, ott meg édesapámtól kaptam pofont – itthon oroszul nem beszélsz!

 Kialakult benned a kettős tudat?
  Inkább zavarodott voltam. Egy hónapig nem szólaltam meg, mert nem tudtam eldönteni, milyen nyelven lehet beszélnem. Nem értettem. Jóban vagyok Vászjával az utcából és a Józsival is. Milyen nyelven beszéljek velük?

 Mit köszönhetsz az ukrán kultúrának?
Az ukrán kultúrával nemigen találkoztam, nem foglalkoztam vele, csak annyira, amennyire muszáj volt.  Mert a Kárpátalján élők többsége még ruszin, akiket az ukrán állam nem ismer el nemzetiségnek. Ha ők lenéznek bennünket, mi miért foglalkozzunk a kultúrájukkal? Ők igyekeznek asszimilálni és ukránná nevelni a nem ukránokat. Ukrajnában sok nemzetiség él. Lengyelek, ukránok, oroszok, grúzok. Kárpátaljára a Szovjetunió más nemzetiségei betelepültek. Például valaki elvégezte a moszkvai egyetemet és mérnökként kihelyezték Kárpátaljára, a huszti favágó intézménybe. Nem volt apelláta. Az egyén nem dönthetett az úgynevezett „szocialista demokráciában”.

 Az előbb elmondtad, hogy leginkább az ukrán politikai kulturálatlansággal találkoztál. És az ukrán kultúrával? Mégiscsak Ukrajnához tartozik Kárpátalja.
 Én inkább az ukrán kulturálatlansággal találkoztam. Itthon több ismerősöm megjegyezte, biztos vannak Ukrajnában européerek, akik hisznek az ukrán-magyar közeledésben. Sajnos én ilyenekkel nem találkoztam.  

A másik nemzetiség elfogadása pedig a kulturáltság fokát is jelzi. Közhely itthon, Magyarországon, hogy az a nemzet, amely elnyom egy más nemzetet, maga sem lehet szabad. Nem találkoztál nem nacionalista ukránnal?
Sajnos, nem. Az öntudatra ébredő nacionalizmus sok esetben átcsap sovinizmusba. A  társadalom rétegét át járja , megmérgezi. Jó példa erre a szomszédunk Beregszászon, aki mellesleg identitás-zavarral küzd, hiszen a beszédéből kitűnik ruszin mivolta, ám ő a harcos ukrán hazafit játssza. Amúgy jóban van édesanyámmal, mégis többször kijelentette, hogy aki Ukrajnában él, ukrán kenyeret eszik, az beszéljen ukránul! Biztosan vannak normálisan - ha úgy tetszik -, európai módon gondolkodó ukránok, de azok már elmenekültek az országból, vagy mélyen hallgatnak, vagy elhallgattatták őket... 

Említteted, hogy magyar iskolában tanultál a szovjet érában. Hogy szerezhettél diplomát mégis a Budapesti Eötvös Lóránd Bölcsészettudományi Egyetemen?      
Nekem szerencsém volt, mert Beregszászon a magyar tannyelvű 4.számú Kossuth Lajos Középiskolában tanulhattam, ott is érettségiztem 1990-ben. Az az igazság, hogy a mai napig sem beszélem jól az ukrán nyelvet. Az orosz megy, de az ukrán nem jött be. Az ukrán nyelv a nyelvújítás korát éli, ott tart, ahol mi az 1830-as években. Megesik, hogy a különböző tájegységen élő ukránok nehezen értik meg egymást. Még az is előfordul, hogy  a gördülékenyebb kommunikáció érdekében egymás közt oroszul beszélnek. Néhány hónapja választások voltak – nevetséges, egy bohóc lett az elnök. Bohócországnak bohóc kell. Néhány hónapja választások voltak, egy bohóc lett az elnök. Bohócországnak bohóc kell. Ez már nem is nacionalizmus, hanem sovinizmus, amit most ők csinálnak. Magyarország és Lengyelország anno elsőkként ismerték el a független ukrán államot, és később is támogatták, gazdaságilag és politikailag egyaránt, ennek ellenére Ukrajna, az országban élő magyaroktól, lengyelektől és a szintén EU-s anyaországgal bíró románoktól is megvonta az anyanyelv szabad használatát, és az anyanyelven való tanulás jogát. De mit is várhatunk egy olyan országtól, amely folyamatosan az ellenségeket keresi, és ezeket hol külföldön, hol belföldön találja meg? Ékes példa erre, amikor Szerhij Melnicsuknek parlamenti képviselő, az Ajdar zászlóalj egykori parancsnokának élő adásban tett kijelentése, miszerint, ha szükséges, az ukrán haderő két óra alatt a Balatonnál van. Egy NATO országgal szemben beszél így?! Ők akarnak belépni a NATO-ba és az EU-ba, miközben olyan országot fenyeget egy parlamenti képviselő, amely tagja mindkét szervezetnek.

 Ez minősíti a magyar védelmi képességeket is, amelyeket a rendszerváltás után minden kormány gyengített. 1992-ben készítettem egy interjút Cinegével, a leváltott honvédelmi miniszterrel, és azon kesergett, hogy az ország védtelen.
Én nem vagyok militáns, de ennyire nem lett volna szabad hagyni legyengíteni a hadsereget.
Szerinted félő, hogy az orosz-ukrán konfliktus eszkalálódik?

Sajnos, igen.  

Van arról statisztika, hogy az ukrán-orosz konfliktusban hány magyar esett el?
Pontos statisztikát nem tudok, de úgy tudom, ezer felett lehetnek.

Úgy tudom, sokan a behívótól való félelmükben szöktek át Magyarországra. 
Manapság már nem, de volt időszak, 2015-ben például Tiszabecsnél megjelent több száz 18 és 23 év közti fiú és gyorsan átmenekültek Magyarországra, mert elterjedt a hír, hogy behívják őket. Ők megúszták, de mások nem. Fiatalok elmentek egy diszkóba és ott kapta el őket a katonai rendőrség és összegyűjtötték őket. Ezeket bevonultatták. Írtak egy levelet a szülőknek, hogy az ungvári parancsnokságon keressék őket. Az ukrán törvények szerint több hónapos kiképzés kell, de őket pár hét múlva már vitték a frontra. Egy olyan háborúba, amihez semmi közük nincs. Nemcsak magyarokkal teszik ezt, minden más nemzetiséggel.      

Úgy tűnik, a világ nem változik. Szükség van ágyútöltelékre.
De beszéljünk másról. Gondolom, az irányított, szovjetizált, propagandisztikus tananyagot nem sorolod a szerencsés esetek közé.

Nem bizony. Azt az eszement marhaságot tanították például, hogy Spartacus volt az első osztályharcos, Dózsa György is szabadságharcos volt, meg Zalka Máté is.

Mindig akkor szoktak a szabadságról beszélni, ha hiányzik.
Nyolcéves lehettem, és kiraktuk a KGST országok zászlóit, és orosztanár volt az osztályfőnököm és látva köztük a magyar zászlót, azt kérdezte, hogy mertem kirakni ezt a fasiszta jelképet? Ennek fasiszta jelkép volt a magyar zászló, a piros-fehér-zöld?! Kérdeztem, miért lenne fasiszta jelkép, amikor Kádár János és Brezsnyev elvtárs puszilkodnak a repülőtéren. Azzal fojtotta belém a szót: Örüljetek, ti utolsó csatlós, magyar fasiszták, hogy a szovjetek befogadtak nagy családjukba és kultúrát adnak nekünk. Máig is sért az ilyen és ehhez hasonló nacionalista szöveg. És most is hasonlóképpen gondolkodnak, csak ukrán változatban.

 És így, ezzel az elavult nacionalizmusával akar belépni az EU-ba?! És ezt az EU szó nélkül tűri?
 
Furcsa dolog ez. Ukrajna több száz évig orosz uralom alatt volt, elszenvedte az elnyomatást és most ő maga nyom el más népeket. Ezt már sokszor és sok helyütt elmondtam ukránoknak.

 Megértették?
Sajnos, nem. „Fasiszta” maradtam. Én diktatúrában nőttem fel és megtapasztaltam, mit jelent. Nekem ne mondják, hogy ez jó diktatúra. Jó diktatúra nincs. Ukrajna sajnos nem demokratikus ország.  

 Popper Péter, kedvenc gondolkodóm mondta egy előadásában, hogy Mózes nem véletlenül nem vezette népét rögtön a Kánaánba, az ígéret földjére, ami alig pár heti járás lett volna a Vörös tengertől. Nem vezethette, mert azt tartotta, hogy egy rabszolganép, rabszolgatudattal nem lephet a Kánaán földjére. Ez történt a rendszerváltás idején Kelet-Európában, így Magyarországon és Ukrajnában is.  Volt néhány nemzedék, amely még a diktatúrában élt és nem volt felkészülve a szabadságra, nem tudta, mi a demokrácia és azok a reflexek, előítéletek, politikai módszerek, amelyek beleégtek génjeibe, tovább éltek. Gondolom, Ukrajnában is ez történt. És nyilvánvaló, hogy a nacionalizmus gőze az elnyomás után kitört. És azt hitték, hogy az a demokrácia, ha homogenizálják az országot.
Az ukrán alkotmány szerint az ukrán felsőbbrendű, a többi nemzetiség másodrangú. Az a rasszista, aki ragaszkodik nemzeti identitásához.

És ezért is veszítette el országának egyharmadát, mert ilyen kirekesztő hatalmi politikát folytatott. Az asszimiláció a cél. Az én nemzedékemet még nem tudták asszimilálni, de az utánam jövőket ukránná akarják tenni. A magyarokat elüldözik, a ruszinokat már csaknem sikerült asszimilálni. Nemzetállamot akarnak építeni, miközben az ukrán lakosság 30 százaléka nem ukrán.

  Hogyan alakult a sorsod érettségi után? Ezek után sejtem, miért kényszerültél elmenekülni hazádból.    
Egy ideig megpróbáltam Kárpátalján élni. 1992-ben elvégeztem egy újságíró tanfolyamot Beregszászon, és az ottani, Szivárvány című hetilap munkatársa voltam. De aztán munka nélkül maradtam. Csak protekcióval lehetett munkát kapni, még egy takarító állásért is összeköttetésre volt szükség. 1993-94-re összeomlott az ukrán gazdaság. Elfogyott a tartalékunk, amit még a szovjeturalom alatt gyűjtöttünk. A szó szoros értelmében. Az éhezés elől menekültem. Úgy volt, hogy Kazahsztánba keresnek munkásokat. Mit ad Isten, már nem volt hely. Nagybátyámmal elmentünk egy másik munkaközvetítőbe és ott éppen Százhalombattára kerestek ácsokat. Így kerültem Magyarországra. ’94-től 2001-ig egyfolytában itt éltem. Aztán időnként hazamentem, visszajöttem. Fiatalságom elment a melóra, rendszeresen tizenkét órázni kellett. Szombat, vasárnap is dolgoztunk. Ezt meg is írtam a Fallal az arcnak című kötetemben. A fal a magyar hatóság volt. Akkor próbáltam először megszerezni az állampolgárságot. De olyan faramucian csinálták ezt, hogy csak egy-egy évet hosszabbítottak. De egyáltalán nem akartam elhagyni végleg a hazámat, Kárpátalját. Most is van ott egy házam, ahová időnként hazatérek. Nekem két hazám van.

 Amikor a 90-es évek elején a Reform és a Kurír újságírója voltam, több interjút készítettem a BM bevándorlással foglalkozó részelegének munkatársaival, és ők azzal nyugtattak meg, hogy a határon kívüli magyarokat különleges elbánásban részesítik, előbb kapják meg a letelepedési és munkavállalási engedélyt, mint az idegen nációk tagjai.
Nos, füllentett az illetékes, mert minden évben külön procedúra várt, meghosszabbítani munkavállalási engedélyemet. Voltunk tizenöten, húszan egy-egy brigádban és egyikünket mindig visszadobták. Soha nem tudtuk, miért, és nem hosszabbították meg a munkavállalási engedélyét. Egyszer rám került a sor. És haza kellett mennem és félévig nem tudtam visszajönni. Anyagilag és idegileg is megviselt. Kölcsönt kellett kérjek, uzsorakamatra, hogy megéljek és amikor végre ismét dolgozhattam itt, akkor csaknem minden pénzem a kölcsön törlesztésére és a kamatra ment el. Volt, hogy rokonaim kitaláltak nekem olyan munkát, amihez nem értettem, csakhogy segítsenek.    

 Magyarország sem bánt veled édes gyermekeként.
Nem vártam el. Nem gondoltam 1994-ben, hogy idejövök, magyar vagyok, kárpátaljai vagyok és akkor mindent ide nekem. Nem akartam előjogokat. Csak élni akartam. Élni akarok. De fájt, még a nevemet is elvették. Hogy az egyetemen Ivánként, Ivanovicsként tartottak nyilván, mert az ukrán személyimbe az volt beírva. De én János voltam és vagyok! Többször kijavítottam az Ivánt Jánosra.

 Az egyik legnagyobb bűn, ha az ember nevét is elveszik. Mintha a személyiségét vennék el.    
Szörnyen fájt ez. Maga miért írja alá, hogy János – förmedt rám egy magyar hivatalnok – maga Iván! Az irataiban az áll. Maguk önhatalmúlag változtatják a nevüket. Arra gondoltam: érdemes egy hivatalnokkal vitatkozni? Gyakran kerültem megalázó helyzetbe. A 90-es évek elején történt. Mentünk barátaimmal egy sörözőbe. Egy erdélyivel, egy délvidékivel és egy magyarországival. Megállított két rendőr. Megnézték az iratainkat. A többieket elengedték. Nekem ukrán útlevelem volt, engem visszatartottak. Felpakoltak a rendőrségi autóra és megmotoztak. Kérdeztem, ezt miért teszik velem? Azt válaszolta, maguk ukránok nagyon veszélyesek. Sok idő telt el itt is, míg végre befogadtak és visszakaptam a nevem. A magyar rendőr ukránnak nézett.  De az a furcsa, hogy előfordul, nemcsak sok anyaországi magyar, hanem a már áttelepült kárpátaljaiak, amint befogadták őket, az új bevándorló honfitársaik ellen fordulnak. Nem értem őket.  

  Hogyhogy éppen történelemszakra jelentkeztél?     
Éppen azért akartam történelmet tanulni, mert arra a kérdésre kerestem és keresem a választ, hogy miért történtek és történnek velünk ilyen galádságok. Így aztán mindenképpen tovább akartam tanulni. Két lehetőségem volt.  Az egyik, ha ide menekülök, itt legalább valósághoz közelibb történelmet tanítanak. A másik lehetőségem az lett volna, ha egy ungvári felső iskolában tanulok tovább, ahol előbb orosz-ukrán nyelven oktattak, ma már csak ukránul. No, én mindenképpen magyar történész akartam lenni, mert tudom, hogy a múlt ismerete segít eligazodni a jelen útvesztőiben. 21 évesen Magyarországra jöttem azzal, hogy majd visszamegyek és vissza-vissza is látogatok, de itt dolgozom, ott nincs munka. 2011-ben az ELTE-n végeztem és a két világháború közötti Gömbös kormány oktatáspolitikája volt a szakdolgozatom.

 Beszéljünk még a kárpátaljaiak megmaradási lehetőségeiről. Előzetesen el kell mondanom, hogy magam is bevándorló családból való vagyok. 1944. szeptemberében anyám három gyerekkel Marosvásárhelyről menekült Magyarországra. Tehát nem kérhetem számon, hogy te és sok társad miért menekül el hazájából, de ha ilyen ütemben folytatódik a kivándorlás, egy évszázad múlva a határon túl elfogy a magyar népesség. Hogy látod ezt?
Mindent meg kell tennünk, hogy lelassítsuk az elvándorlás és az asszimiláció folyamatát. Én nem hagytam el a hazámat, nekem ott van a házam… Remélem, egyszer talán otthon lehetek a saját hazámban…

Illyés Gyula, a költő ezt a lényeget pontosan, szépen fogalmazta meg: „A hazám, a házam tája, amely pillantásommal, ahogy növekszem, egyre bővül, széles gyűrűkben egyre távolabbi területekre terjed, mint hullám a vízbe dobott kavics körül, világokat hódíthat, elérheti a csillagokat – amikor a régi ház már örökre elmerült.”

Én igyekszem kapcsolatot tartani az otthoniakkal. Kétlaki vagyok. Most is megyek az írószövetség kárpátaljai táborába. Írok a kárpátaljai lapokba. És igyekezem az ottani és az itteni liberálisokkal is szót érteni. Ez utóbbi is nagyon fontos. Párbeszédre lenne szükség. Egy hazában élünk, nemzeti gondolkodásúak és liberálisok.  

Sajnos több nemzeti érzelmű a baloldalit nem tartja magyarnak és fordítva. A liberális és a baloldali tehát magyar?      

Persze, csak ők másképpen gondolkodnak, mint én. Néha ugyan lefasisztáznak. Ez persze sértő. De akkor is a magyarság az összetartó erő. A közös nyelv, a közös történelem, a közös kultúra. Őseim azért tudtak mindent túlélni, mert összetartottak. Magyarországon is ezt az utat kellene járni. Fel kell vennünk a kapcsolatot. Először meg kellene ismernünk egymást, mert az előítélet, a tudatlanság okozza az idegenkedést, a gyűlöletet. Édesapám is beleesett az előítélet, a propaganda csapdájába. Munkásember, sztahanovista volt, és kezdte elhinni, hogy a kommunizmus a munkásért van. Aztán kijózanodott, mert amikor ment segítségért, azt mondták neki: Lengyel elvtárs, sajnos most nem jutott. De majd legközelebb. És legközelebb: Lengyel elvtárs, sajnos… és nem segítettek a hatalmon lévők. Ekkor aztán kigyógyult a baloldaliságából. Rájött, hogy ő az államért mindent megtett és az állam érte semmit.

Tolsztoj azt írta az államról: „Ülök egy ember hátán, szeretem, tisztelem, mindent megtennék érte, csak egyet nem: nem szállok le a hátáról.”
Én nemesi családból származom, a szovjetek elvették földjeinket. Unokatestvérem a felét vissza tudta vásárolgatni. Nekem nem kellett, mert nem akartam földet túrni. És minek visszavenni, amikor az ukrán kormány hoz egy törtvényt és újból elveszi?  


Mikor érezted úgy az anyaországban magad, hogy végre befogadtak?

Talán az utóbbi években. Nehéz szétválasztani a bürokrata magyarokat és a segítőkész magyarokat. Amikor átjöttem 1994-ben, a hivatalnokok packázásai mellett, már az első percben voltak jóindulatú segítőim, aki át tudták érezni, mit jelent menekültnek lenni.

Negyvenhat éves vagy, ilyen korban az ügyesebb karrieristáknak már nagy vagyonuk, házuk van. Mit gyűjtöttél eddigi életedben?

Szinte semmit. Katzler Hildával párommal, élettársammal Angyalföldön, szerényen élünk, ahogy egy átlag magyar értelmiséginek illik. Ő is szakmabeli. A Magyar Újságírók Közösségében ismerkedtünk meg. Néha ő laktorálja az írásaimat, ő az első kritikusom. A Magyar Múzsa irodalmi folyóiratának irodavezetője. Végül is ideköt 25 év keserve és öröme. Már itthon érzem magam.

Úgy szeretem Budapestet, hogy nem feledhetem Beregszászt.

Párbeszéd


Párbeszéd

Ne perlekedjünk! Értsük meg egymást. Értjük!?
Beszélgetés Lengyel János kárpátaljai magyar íróval
"Úgy szeretem Budapestet, hogy nem feledhetem Beregszászt"
 
                                            Mottó: „Virágokat hordok magamban
                                                         Míg meg nem feszít az ébredés.”

   Most elmesélem, miért fontos a párbeszéd magyarok és magyarok, magyar magyarok, pontosabban az anyaországi magyarok és a határon túli magyarok között. Ez esetben egy kárpátaljai magyar tollforgatóval igyekszem ezt bizonyítani, ki hivatását tekintve író és költő, meg újságíró, és aki foglalkozására nézvést személy- és vagyonőr, meg kertész – mert valamiből meg kell élnie, hiszen az irodalom köztudottan csak keveseknek nyújt vagyonszerzési, megélhetési lehetőséget. A sors furcsasága, aki nem tud vagyont gyűjteni, az a gazdagabbakét őrzi, mint új tollforgató barátom. De a vagyonvédelem sem elég a tisztességes megélhetéshez, hát kertészkedik, persze nem a saját kertjében, arra még nem "fussa", hanem tehetősebb magyar honfitársainknál.
   Lengyel Jánosról van szó, ő a csevegő társam. Még csak 46 éves, és már sok megpróbáltatást megért, megélt, aki szülőhazájában nem használhatja büntetlenül anyanyelvét az ukrán nyelvtörvény miatt. Megélte és naponta megéli a kisebbségi sorsot szülőföldjén és időnként az értetlenséget itthon. Otthon csak azért keserítették, nehezítették meg az életét, mert magyar, és itthon sajnos megélte a hivatalos csonka-magyar haza közömbösségét, mert kárpátaljai magyar, és aztán megérte, hogy sok huza-vona után, befogadta a nemzet, vagy legalábbis a hazai irodalom köztársasága. Kettős tudatú ember, kettős tudatú író, költő, aki természetesen főleg a kisebbségi lét érzelmeit fogalmazza meg. Vele beszélgettem A Hetedik folyóirat főszerkesztője, Nagy Imre társaságában, aki sörrel segítette agyunk kerekeinek forgását. És dicséretére legyen mondva, megállta, hogy szó nélkül hallgatta végig eszmecserénket. Nem semmi…   Előre bocsátom, és bocsánatot is kérek, hogy beszélgetésünkben szándékaink ellenére sok a politikai téma. Ennek oka, hogy Lengyel János és az én esetemben is, különösen nem elhanyagolható a politika, amely belekontárkodott az ő, és mindnyájunk életébe ha kértük, ha nem. A történelem bebizonyította, hogy a politikus uraknak, hölgyeknek észre kellene már venniük, nem annyira fontos szereplői a társadalomnak, ahogy hiszik magukról, hasznosabb lenne, ha szerényebbek lennének, ha kevesebbet tüsténkednének, kevesebbet szólnának bele életünkbe, akkor talán kevesebb kárt okoznának. Hiszen neki és nekem is azért kellett elmenekülni a hazánkból, mert az akkori politikusok erre kényszerítettek bennünket.   
   – Mikor születtél, hol születtél? Jó helyre születtél?
   – 1973. június huszadikán, akkor még a Szovjetunióhoz tartozott, ma Ukrajna. Hogy jó helyre-e, azt nehezen tudom megválaszolni. – Felveszi söröskupáját és ezzel is időt nyer, hogy kigondolja, mit válaszoljon. - Talán a gólya jobb helyre is letehetett volna.
   - Barátomtól, Nagy Imrétől, A Hetedik főszerkesztőjétől ugyanis megkaptam azokat az írásaidat, amelyek a folyóiratban megjelentek, elolvastam. Szomorú, jó írások. Miből élsz?    
  – Dühből.
   – Jól értettem? 
   - Akkor tehát téged felbérelhetlek, hogy megvédj a rossz emberektől?
   - – Csak ironizáltam. Egyébként személyi vagyonőr vagyok. 
   Nem, nem. Történész és újságíró végzettségű vagyok, de objektumőrzéssel és kertészkedéssel is foglalkozom.
   - És miért vagy dühös? Mi okod van rá? Nem sokaknak adatik meg az, hogy harminchat évesen felveszik a Magyar Írószövetségbe, mint Téged. Most, 46 évesen, nyolc könyved jelent meg, hat antológiában is megjelentek műveid, sok jegyzett kárpátaljai és csonka-magyarországi újságba, irodalmi folyóiratba publikálsz. Több hazai és kárpátaljai irodalmi szervezet aktív tagja vagy, 2012-ben megkaptad a Független Újságíró Szövetség Újságírásért kitüntetés bronz fokozatát. Mi kell még? Ráadásul nem látlak dühös embernek…
   - Talán azért vagyok időnként dühös, mert a megélhetés sok energiámat vonja el a számomra fontos írástól. Ha lenne egy menő portfolióm, vagy a MOL-ban lenne sok részvényem, gazdag ember lennék, a megélhetés nem lenne gond. Nem lennék dühös.
    - Akkor nem írnál?
   – Dehogynem. Mindig írnék. Már háromszor-négyszer abba akartam hagyni, de nem megy. Á, azt mondtam, elég az írásból, másra kellene fordítanom az energiáimat. Reggel eldöntöttem és este azt vettem észre, már írok is. Talán, mert ehhez értek a legjobban. Ki érti ezt? Mentem az utcán - ahogy mondják, a téma az utcán hever -, és úgy éreztem ezt meg kell írnom.
   - Közhelyes kérdés: Hogyan lettél költő, író? Melyik volt az a pillanat, amikor úgy döntöttél, hogy erre adod fejed?
   - Gyerekkoromban sokat voltam egyedül otthon. Szüleim rengeteget dolgoztak. Nagymamám nem engedett ki az utcára, féltett. És otthon kitaláltam egy képzeletbeli világot, ahol jól éreztem magam, ahol én döntöttem el, mi történik. Sokszor barátaimnak úgy adtam elő ezeket a történeteket, hogy velem történt meg. Azt vettem észre, hogy elhitték.
   - A gyerekek, de a felnőttek is szeretik a mesét. A jól mesélő író többnyire népszerű.     
   - Gondoltam, leírom ezeket a históriákat. De amikor azt mondtam a barátaimnak, hogy ezeket én találtam ki, nem hitték el nekem. Honnan vetted ezt? – kérdezték. Az első írásom, ami a beregszászi lapban jelent meg, a Vörös Zászlóban, ma Kárpátalja a neve. Azt mondta nagynéném, hogy a névrokonod írt. Hiába mondtam, hogy az én vagyok, nem akarta elhinni. Végül azt mondta, jól van, jól van, de honnan írtad ki? Kérdeztem, nem nézed ki belőlem, hogy ezt én írtam? Keresztanyám, amikor az első verseskötetemet dedikáltam neki, nagyon örült, de nem olvasta el. A családom egyik része gazdálkodó, nincs idejük olvasni, viszont nagyon büszkék rá, hogy könyvem jelent meg. Van már egy olyan olvasóközönségem, tagjairól azt mondják az előbbiek, hogy „lumpenértelmiségiek”. Tanárok, orvosok, értelmiségiek, ők ráérnek olvasni.         
  - A vagyonőrség és a kertészkedés mellett mivel töltöd az időd?
   - Természetesen olvasással, írással, íróolvasó találkozókkal, országjárással. Gyakran látogatok haza.  És vannak tanítványaim. Történelmet tanítok és az írás a szépírás titkait. És közben magam is sokat tanulok az órákra való felkészülés közben és tanítványaimtól. Az a furcsa, hogy én kárpátaljai tájegység stílusában beszélek és közben azt látom, hogy sok felnőtt magyar nem tudja, nem ismeri az anyanyelvét, nem tudják kifejezni magukat, csomó germanizmust használnak, nem értik az alapfogalmakat. 
   - Hogy telik el egy napod? Én úgy tudom, egy őrző-védő munkaideje meglehetősen hosszú, sok idejét és energiáját igénybe veszi ez a munka. Marad időd az írásra, olvasásra?
   - Két munkanapom között van egy szabadnap. Akinek kevés az ideje a hivatására, annak drága az idő. Csak nekem nem pénz az idő, hanem egy-egy írás és persze az olvasás. Amennyi időt elvesztegetek, annyival kevesebb művem születik. 
   Az írásra mindig szakítok időt.
   - Sőt még kertészkedésre, tanítványokra, utazásokra, író-olvasó találkozókra is jut. Van újságírói képesítésem, de ebben a mai médiavilágban főállásban nem akarok részt venni. Külsősként sokat írok, az éppen elég.
   - Nem provokálásként mondom; ideológiád elférne a kormánypárti lapokban. Ott elég jól fizetnek. Nem bántó éllel mondom, hiszen életem nagy részében kormánypárti újságíró voltam én is.  Elférnél valamelyik kormányközeli lapban.
   - Nemcsak ideológia, erkölcs is van a világon. Én többször otthagytam egy-egy újságot, mert azt mondták: ezt írd, azt írd. Én nem akarok hazudni. A szellemi függetlenségemet nem akarom feladni. 
   - Ezek szerint a Kádár rendszerhez képest csak keveset változott az újságírás. Most is a szerkesztőnek kell írni, akit viszont a hatalom irányít?
   - Én már akkor sem akartam pártosodni, amikor Kárpátalján megjelent a két párt: a Kárpátaljai Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Demokratikus Szövetség. 2011-ben albérletből albérletbe mentem. Gondoltam, nekem van otthon, Beregszászban egy házam, ott is lakhatnék. Minek azért dolgozzak, hogy fenntartsak egy lakás és ehessek Magyarországon. És akkor elmentem munkát keresni és azt kérdezték, te melyik párthoz, szövetséghez tartozol? Visszakérdeztem: nem lehet, ha egyikhez sem? Elsősorban az olvasóimhoz tartozom. Sokat segítettek. 25 év alatt kialakult az olvasótáborom. Sokszor ők segítenek át a nehézségeken. Együtt élnek hőseimmel. Kaptam olyan levelet, hogy miért öltem meg írásom egyik szereplőjét. Most úgy döntöttem, az olvasó kedvéért, hogy feltámasztom hősömet. Végül is az irodalom elsősorban mese, fantázia. És mint említettem, kertészkedem gazdagoknál. Vannak közülük, akik olvassák és szeretik írásaimat, pedig liberálisok, mégis olvasóim. Nem értenek egyet nemzeti érzelmeimmel, de megértik, támogatják könyveim kiadását.
   - A Hetedik-ben megjelent verseid meglehetősen pesszimisták. Az egyikben azt olvasom: „Roppannak szárnyaid/ ijesztő/ Raktári homályban/ polcról-polcra/ rakodgatod/ szegényes jussodat.” A Galambok gyásza című megdöbbentő elbeszélésedben is tragikus történetet mesélsz el.  Úgy vettem észre, mintha meglehetősen bús, melankolikus beállítottságú lennél. Ez nem baj, életútadat ismerve, minden okod megvan a borúlátásra. A téma is közel áll hozzád, a történet áthallásos, az ukrajnai testvérharcot, történést átviszed Szarajevóba, ahol a polgárháború idején egy békés, öreg szerb galambetetőt egy más nemzetiségű utcabeli, jó ismerőse, egy ellenséggé vált, mesterlövész terít le.   
   - Írhattam volna ukrajnai környezetet is, de így is, aki tud olvasni, érti miről van szó. Ami a pesszimizmusomat illeti: ez nem állandó lelkiállapot. Persze vannak időnként bús hangulataim, de éppen most jelent meg egy humorban bővelkedő könyvem. 
     Mert a sok tragédiát csak humorral lehet elviselni.   
   Sajnos, nem tudok adni belőle tiszteletpéldányt, mert nekem is alig jutott. Időnként kapok támogatást könyveimre. Ha 500 kötet megjelenik, abból 350-et el kell osztani a kárpátaljai iskoláknak, könyvtáraknak, újságoknak. Én kapok 30 példányt. A Fókusz könyváruházban lehet megvenni, az emeleten, a legtávolabbi sarokban, a legalsó polcon. Persze, természetes, hogy a kárpátaljai emberek gondjait, életérzését írom meg. Ez pedig nem rózsás. Az én olvasóim sem szeretik a tragikus történeteket. S ha már bemennek a könyvesboltba és vásárolnak, ne azt vegyem meg, amitől még inkább rosszul érzem magam. Úgy nevetek ki másokat, hogy közben magamat is kigúnyolom. Huszonöt éve írok aforizmákat, ha megvas gondolatok jutottak eszembe, eltettem. Ezekből beletettem néhányat kötetembe. Címe: A valóság szaga. Kisprózai vegyestál verskörítéssel, kárpátaljai módra. Aztán mit ad isten Franciaországban találtam támogatót. A hölgy édesapja, még a Magyarországhoz tartozó Beregszász utolsó rendőrkapitánya volt, akit elhurcoltak az oroszok. Hozzáadtam még saját pénzt és kiadtam. Igaz belebuktam, de szeretem ezt a könyvemet. Itt a nevem is sokatmondó: Korhely Lengyel János: Lyukkal bélelt zsebem, avagy hogyan írjunk angolokat. Ebben 25 év legjobb aforizmáim találhatók. Sajátos humoromat, iróniámat sokan nem értik. Egy hölgy megvette és ülünk kint a Vörösmarty téren, a könyvhéten és odajön egy néni: Maga az a Lengyel János? Ez a könyv szar – mondta és elment. Írótársaim mosolyogtak. Eltelt egy év, akkor nem jelent meg könyvem, de ott ültem egy könyvespavilon előtt. Odajön a néni, akit már el is felejtettem és azt mondja: Elnézést János, megsértettem magát. De elolvastam még egyszer a kötetét, visszavonom. Most már megértettem az aforizmáit. Mostoha apám is elolvasta, és nem értette. De édesanyám elmagyarázta. Rácsodálkozott: Jééé, tényleg… Formabontó vagyok. Nemcsak aforizmát írok, hanem annak magyarázatát is.
   - Nyilván, mert fontosnak tartod a fogalom meghatározását, hiszen egy nyelven beszélünk, mégis másként értjük a kifejezéseket, gondolatokat.
   -  Egyszer azt írtam: almák között nagy fej a dinnye. Ezt átfogalmazta a szerkesztőm: almák között nagy fej a tök. Nem tudtam elmagyarázni neki, hogy a tök és a dinnye között óriási a különbség, hogy ebben a szókörnyezetben a dinnye többértelműbb. Végül is így jelent meg az aforizma, ahogy ő akarta. De legalább megpróbáltam.
   - Hja, kérem. Mindig a szerkesztőnek van igaza…
   - Örök pályázó vagyok, de nagyon ritkán nyerek.
  - Gondolom, azért vagyon-őrködsz, kertészekedsz, tanítasz, mert az írásból nem tudsz megélni.
   - Megismerkedtem egy hölggyel, aki azt hitte, gazdag vagyok, milyen jó dolgom van, az írásból élek, dől hozzám a pénz. Amikor megtudta, hogy ebből nem tudok megélni, dobbantott. Talán ma Magyarországon csak hat-hét író tud megélni kizárólag az írásból. A többinek más pályán kell dolgoznia, vagy a mindenkori kurzus támogatja.                
   – Mit jelent neked - Kárpát-Ukrajna, Kárpátalja – hogy nevezzem ezt a vidéket?
   Szülőföldem neve Kárpátalja.
  Kárpátalja a hazám, Magyarország az otthonom. Úgy szoktam mondani, otthonról hazajövök, itthonról meg hazamegyek. A határ megvan, de eszmeileg egy virtuális ország vagyunk, ugyanaz a kultúrközösség, hasonló a nemzeti érzés, ugyanaz a nyelv. Vannak, akik nem így gondolják, de én így érzem. Mindkét helyen otthon vagyok. Amikor azt mondják haza, nekem az Beregszászt jelenti, nem Budapestet. Budapest a másik otthonom.
   - Mesélj szülővárosodról. Mit jelent neked? Hogyan élnek ottani honfitársaink? Miért menekülnek el onnan a magyarok és miért szereted mégis, miért érdemes odalátogatni?
   - Odaköt minden gyerek- és ifjúkori emlékem. Nagyon szép vidék. Szegény emberek élnek ott, kevés a megélhetési lehetőség. Én 21 évesen jöttem Magyarországra, mert lehetetlen helyzetbe kerültem, nem volt munkahely.  Példás a beregszászi emberek vendégszeretete, amit a „Hetedikesek”, Imre, és barátaid is tapasztalhattak. Nehéz kárpátaljai magyarnak lenni. A mostani hatalom megtiltotta, hogy a nem ukránok az anyanyelvükön beszéljenek.
   - Ez felháborító politikai rövidlátás! A XXI. században?! Az utcán sem szabad magyarul beszélni? 
   - Az utcán sem. Ha bemegyek egy étterembe, vagy egy boltba, magyar az eladó és magyar vagyok én is, és magyarul merünk beszélni, még börtönbe is zárhatnak, az új ukrán nyelvtörvény értelmében. Ha először kap el a rendőr, akkor „csak” pénzbírság, a második alkalommal már tetemesebb összegre büntetnek, és ha nem hagyod abba ezt az „államellenes izgatást”, akkor már súlyosabb büntetéssel sújtanak, börtönnel.
   - Nem lehet tömegesen ellenállni és megszegni ezt az ostoba törvényt?    
   - Ez nemcsak a magyarokat, hanem románokat és más nemzetiségeket, például az oroszokat is sújtja. Ha valaki rosszul beszéli az ukrán államnyelvet, azt is megbüntetik. Pedig az ukrán parlementben lévő orosz képviselők maguk sem tudnak helyesen ukránul… Olyan törvényt hoztak, amit nem lehet betartani. 
   - Mit lehet ez ellen tenni? Az Európai Unióban tettetek panaszt?
  - Hogyne. Egyik magyarországi képviselő igyekszik ezt a kérdést felvetni, de ez a nyugatiakat nem érdekli. Egymillió aláírást kell gyűjteni, hogy az EU foglalkozzon a kérdéssel.
   - Magyarországon ismerik Kárpátalját?
   - Á, dehogy. Időnként meglepődöm. Egy alkalommal ukránul tolmácsoltam és megkérdezték magyar honfitársaim: honnan való vagy? Mondtam Kárpátaljáról. Jaaa, Erdélyből! Nem – magyaráztam elképedve -, Kárpátaljáról!  Na, ne beszélj, az is Erdély! - zárta le a vitát az egyébként gimnáziumot végzett magyar. Sokan azt hiszik, akik a határon túlról jönnek, azok erdélyiek.
   - Mit csodálkozol, az erdélyiekről sokan azt mondják, románok. Sokan a hazai földrajzot és történelmet sem ismerik, nem beszélve az irodalomról.
   - Nem csodálkozom, csak szomorú vagyok.
   - Mit köszönhetsz szülőföldednek?                      
   - Szülőföldemnek és szüleimnek, rokonaimnak, barátaimnak a magyar identitás-tudatot köszönhetem. A magyar nyelvet ott tanultam, és otthon a magyar történelmet és irodalmat. Furcsa, nem? A szovjet diktatúrában lehetett magyar iskolában magyarul tanulni, a demokráciában nem. 
   - Gondolom, mást hallottál otthon és mást az iskolában.
   - Így igaz. Szüleink igyekeztek ellensúlyozni a hivatalos, hazug szovjet propagandát. Az óvodában például azt tanultam, hogy szovjetek vagyunk és örüljünk, hogy befogadott bennünket a nagy Szovjetunió. És amikor az óvodában magyarul énekelgettem, pofonnal figyelmeztettek, itt nem énekelhetsz ilyen nyelven. Otthon pedig orosz csasztuskát énekeltem, ott meg édesapámtól kaptam pofont. Itthon oroszul nem beszélsz!
   - Kialakult benned a kettős tudat?
   - Inkább zavarodott voltam. Egy hónapig nem szólaltam meg, mert nem tudtam eldönteni, milyen nyelven lehet beszélnem. Nem értettem. Jóban vagyok Vászjával az utcából és a Józsival is. Milyen nyelven beszéljek velük?
   - Nem lenne konfliktus a nemzetiségek között, ha a politikusok nem gerjesztenék az ellentéteket. Mit köszönhetsz az ukrán kultúrának?
  - Az ukrán kultúrával nemigen találkoztam, nem foglalkoztam vele, csak annyira, amennyire muszáj volt.  Mert a Kárpátalján élők többsége még ruszin, akiket az ukrán állam nem ismer el nemzetiségnek. Ha ők lenéznek bennünket, mi miért foglalkozzunk a kultúrájukkal? Ők igyekeznek asszimilálni és ukránná nevelni a nem ukránokat. Ukrajánban sok nemzetiség él. Lengyelek, ukránok, oroszok, grúzok. Kárpátaljára a Szovjetunió más nemzetiségei betelepültek. Például valaki elvégezte a moszkvai egyetemet és mérnökként kihelyezték Kárpátaljára, a huszti favágó intézménybe. Nem volt apelláta. Az egyén nem dönthetett az úgynevezett „szocialista demokráciában”.
   - Az előbb elmondtad, hogy leginkább az ukrán politikai kultúrálatlansággal találkoztál. És az ukrán kultúrával? Mégiscsak Ukrajnához tartozik Kárpátalja.
 -  Én inkább az ukrán kulturálatlansággal találkoztam.
    Itthon több ismerősöm megjegyezte, biztos vannak Ukrajnában européerek, akik hisznek az ukrán-magyar közeledésben. Én ilyenekkel nem találkoztam.  
   - A másik nemzetiség elfogadása pedig a kulturáltság fokát is jelzi. Közhely itthon, Magyarországon, hogy az a nemzet, amely elnyom egy más nemzetet, maga sem lehet szabad. Nem találkoztál nem nacionalista ukránnal?
   - Sajnos, nem. Akik ilyenek voltak, azok már elmenekültek Ukrajnából.
   - Említteted, hogy magyar iskolában tanultál a szovjet érában. Hogy szerezhettél diplomát mégis a Budapesti Eötvös Lóránd Bölcsészettudományi Egyetemen?     
  - Nekem szerencsém volt, mert Beregszászon a magyar tannyelvű (!) Kossuth Lajos Középiskolában tanulhattam, ott is érettségiztem 1990-ben. Az az igazság, hogy a mai napig sem beszélem jól az ukrán nyelvet. Az orosz megy, de az ukrán nem jött be. Az ukrán nyelv a nyelvújítás korát éli, ott tart, ahol mi az 1830-as években. A harkovi ukrán nem érti meg a lembergi ukránokat és oroszul beszélnek egymással. Most meg, nevetséges, egy bohóc lett az elnök. Bohócországnak bohóc kell. Ez már nem is nacionalizmus, sovinizmus, amit most ők csinálnak. Lengyelország, Románia és Magyarország elsők között támogatták őket és most nem beszélhetnek ezeken a nyelveken sem Ukrajnában. Amikor a volt védelmi miniszter elszólta magát és azt mondta, hogyha nem tetszik a magyaroknak, akkor két nap alatt itt van az ukrán sereg a Balatonnál. Egy NATO országgal szemben beszél így?! Ők akarnak menni a NATO-ba és az Eu-ba és akkor ezt meri mondani? Jó, már nincs a posztján, de mégiscsak felháborító.
   - Ez minősíti a magyar védelmi képességeket is, amelyeket a rendszerváltás után minden kormány gyengített. 1992-ben készítettem egy interjút Cinegével, a leváltott honvédelmi miniszterrel és azon kesergett, hogy az ország védtelen. 1990-ben kétszázezres hadseregünk volt, igaz a szovjetekhez képest másodrendű, de azért a térségben viszonylag erős. Pár év múlva beszélgettem egy tábornokkal, aki elárulta, hogy a románok hat nap alatt elfoglalhatják az országot. Én nem vagyok militáns, de ennyire nem lett volna szabad  legyengíteni a hadsereget. Mit lehet elvárni egy harmincezres seregtől?! Remélhetőleg a közeljövőben erősítik a védelmet. Szerinted félő, hogy az orosz-ukrán konfliktus eszkalálódik?
   - Sajnos, igen. 
  - Van arról statisztika, hogy az ukrán-orosz konfliktusban hány magyar esett el?
   - Pontos statisztikát nem tudok, de úgy tudom, ezer felett lehetnek.
   - Sokan a behívótól való félelmükben szöktek át Magyarországra. 
   - Most már nem, de volt időszak, 2015-ben például Tiszabecsnél megjelent több száz 18 és 23 év közti fiú és gyorsan átmenekültek Magyarországra, mert elterjedt a hír, hogy behívják őket. Ők megúszták, de mások nem. Fiatalok elmentek egy diszkóba és ott kapta el őket a katonai rendőrség és összegyűjtötték őket. Ezeket bevonultatták. Írtak egy levelet a szülőknek, hogy az ungvári parancsnokságon keressék őket. Az ukrán törvények szerint több hónapos kiképzés kell, de őket pár hét múlva már vitték a frontra. Egy olyan háborúba, amihez semmi közük nincs. Nemcsak magyarokkal teszik ezt, minden más nemzetiségűvel.     
- Úgy tűnik, a világ nem változik. Szükség van ágyútöltelékre. De beszéljünk másról. Gondolom, az irányított, szovjetizált, propagandisztikus tananyagot nem sorolod a szerencsés esetek közé.
   - Nem bizony. Azt az eszement marhaságot tanították például, hogy Spartacus volt az első osztályharcos, Dózsa György is szabadságharcos volt, meg Zalka Máté is.
   - Mindig akkor szoktak a szabadságról beszélni, ha hiányzik.
   - Nyolcéves lehettem, és kiraktuk a KGST országok zászlóit, és orosz tanár volt az osztályfőnököm és látva köztük a magyar zászlót, azt kérdezte, hogy mertem kirakni ezt a fasiszta jelképet? Ennek fasiszta jelkép volt a magyar zászló, a piros-fehér-zöld?! Kérdeztem, miért lenne fasiszta jelkép, amikor Kádár János és Brezsnyev elvtárs puszilkodnak a repülőtéren. Azzal fojtotta belém a szót: Örüljetek, ti utolsó csatlós, magyar fasiszták, hogy a szovjetek befogadtak nagy családjukba és kultúrát adtak nektek. Máig is sért az ilyen és ehhez hasonló nacionalista szöveg.  
   És most is hasonlóképpen gondolkodnak, csak ukrán változatban.
  - Megáll az ész és visszanéz. „El kell ismerni, fejlődő ország” ez az Ukrajna. És így, ezzel az elavult nacionalizmusával akar belépni az EU-ba?! És ezt az EU szó nélkül tűri?
   - Furcsa dolog ez. Ukrajna több száz évig orosz uralom alatt volt, elszenvedte az elnyomatást és most ő maga nyom el más népeket. Ezt már sokszor és sok helyütt elmondtam ukránoknak.
   - Megértették?
   - Sajnos, nem. „Fasiszta” maradtam. Én diktatúrában nőttem fel és megtapasztaltam, mit jelent. Nekem ne mondják, hogy ez jó diktatúra. Jó diktatúra nincs. Ukrajna sajnos nem demokratikus ország. 
  - Popper Péter, kedvenc gondolkodóm mondta egy előadásában, hogy Mózes nem véletlenül nem vezette népét rögtön a Kánaánba, az ígéret földjére, ami alig pár heti járás lett volna a Vörös tengertől. Nem vezethette, mert azt tartotta, hogy egy rabszolganép, rabszolgatudattal nem lephet a Kánaán földjére. Ez történt a rendszerváltás idején Kelet-Európában, így Magyarországon és Ukrajnában is. Egy olyan generáció került az úgynevezett demokráciába, inkább nevezem, democsokráciának, amelyre nem volt felkészült. Furcsa fintora a sorsnak, hogy ez orosz mese. A másik furcsaság, hogy ezt egy kultúrakutató orosz tudós, Jurij Davidov idézte a Munka és szabadság című alapkönyvében. Nálunk ez 1965-ben jelent meg. A harmadik furcsaság, hogy ezt a gondolkodásra és önállóságra oktató művet a népművelés szakon, 1974-ben a kitűnő egyetemi tanár, Maróti Andor ajánlott Budapesten, a bölcsészkar népművelés szakán. A negyedik furcsaság, hogy Maróti tanár úr 18 és 22 éves kora között a Szovjetunió egy grúz munkatáborában szenvedett. Megismerte tehát a szovjet-orosz kultúra másik arcát is. Önkényesen, hadd aktualizáljam. Mondjuk, 1917-ben indul a mese és 1990-ben ér véget. Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy szegény orosz paraszt. Ivan Ivanovics. Ment, mendegélt az úton, elfáradt és leheveredett és elaludt. Nyitva felejtette a száját. Arra ment egy kélgyó’, becsusszant a gyomrába és ezentúl, azt kellett csinálnia Ivan Ivanovicsnak, amit a hüllő parancsolt… 1990-ben Ivan Iljics megint lefeküdt s megint nyitva felejtette a száját és a kélgyó kimászott. Az orosz paraszt felébredt és ott állt tanácstalanul. Azt kérdezte: Most mihez kezdjek a szabadságommal? Volt néhány nemzedék, amely még a diktatúrában élt és nem volt felkészülve a szabadságra, nem tudta, mi a demokrácia és azok a reflexek, előítéletek, politikai módszerek, amelyek beleégtek génjeibe, tovább éltek. Gondolom, Ukrajnában is ez történt. És nyilvánvaló, hogy az nacionalizmus gőze az elnyomás után kitört. És azt hitték, hogy az a demokrácia, ha homogenizálják az országot.
   - Az ukrán alkotmány szerint az ukrán felsőbbrendű, a többi nemzetiség másodrangú. Az a rasszista, aki ragaszkodik nemzeti identitásához. És ezért is veszítette el országának egyharmadát, mert ilyen kirekesztő hatalmi politikát folytatott. Az asszimiláció a cél. Az én nemzedékemet még nem tudták asszimilálni, de az utánam jövőket ukránná akarják tenni. A magyarokat elüldözik, a ruszinokat már csaknem sikerült asszimilálni. Nemzetállamot akarnak építeni, miközben az ukrán lakosság 30 százaléka nem ukrán.
   - Hogyan alakult a sorsod érettségi után? Ezek után sejtem, miért kényszerültél elmenekülni hazádból.   
   Egy ideig megpróbáltam Kárpátalján élni.
   - 1992-ben elvégeztem egy újságíró tanfolyamot Beregszászon, és az ottani, Szivárvány című hetilap munkatársa voltam. De aztán munka nélkül maradtam. Csak protekcióval lehetett munkát kapni, még egy takarító állásért is összeköttetésre volt szükség. 1993-94-re összeomlott az ukrán gazdaság. Elfogyott a tartalékunk, amit még a szovjeturalom alatt gyűjtöttünk. A szószoros értelmében. Az éhezés elől menekültem. Úgy volt, hogy Kazahsztánba keresnek munkásokat. Mit ad isten, már nem volt hely. Nagybátyámmal elmentük egy másik munkaközvetítőbe és ott éppen Százhalombattára kerestek ácsokat. Így kerültem Magyarországra. ’94-től 2001-ig egyfolytában itt éltem. Aztán időnként hazamentem, visszajöttem. Fiatalságom elment a melóra, rendszeresen tizenkétórázni kellett. Szombat, vasárnap is dolgoztunk. Ezt meg is írtam a Fallal az arcnak című kötetemben. A fal a magyar hatóság volt. Akkor próbáltam először megszerezni az állampolgárságot. De olyan faramuci módon csinálták ezt, hogy csak egy-egy évet hosszabbítottak. De egyáltalán nem akartam elhagyni végleg a hazámat, Kárpátalját. Most is van ott egy házam, ahová időnként hazatérek. Nekem két hazám van.
   - Amikor a 90-es évek elején a Reform és a Kurír újságírója voltam, több interjút készítettem a BM bevándorlással foglalkozó részelegének munkatársaival és ők azzal nyugtattak meg, hogy a határon kívüli magyarokat különleges elbánásban részesítik, előbb kapják meg a letelepedési és munkavállalási engedélyt, mint az idegen nációk tagjai.
   – Nos, füllentett az illetékes, mert minden évben külön procedúra várt, meghosszabbítani munkavállalási engedélyemet. Voltunk tizenötén húszan egy-egy brigádban és egyikünket mindig visszadobták. Soha nem tudtuk, miért, és nem hosszabbították meg munkavállalási engedélyét. Egyszer rám került a sor. És haza kellett mennem és félévig nem tudtam visszajönni. Anyagilag és idegileg is megviselt. Kölcsönt kellett kérjek, uzsorakamatra, hogy megéljek és amikor végre ismét dolgozhattam itt, akkor csaknem minden pénzem a kölcsön törlesztésére és a kamatra ment el. Volt, hogy rokonaim kitaláltak nekem olyan munkát, amihez nem értettem, csakhogy segítsenek.   
  - Magyarország sem bánt veled édes gyermekeként.
   - Nem vártam el. Nem gondoltam 1994-ben, hogy idejövök, magyar vagyok, kárpátaljai vagyok és akkor mindent ide nekem. Nem akartam előjogokat. Csak élni akartam. Élni akarok. De fájt, még a nevemet is elvették. Hogy az egyetemen Ivánként, Ivanovicsként tartottak nyilván, mert az ukrán személyimbe az volt beírva. De én János voltam és vagyok! Többször kijavítottam az Ivánt Jánosra.
   - Az egyik legnagyobb bűn, ha az ember nevét is elveszik. Mintha a személyiségét vennék el.   
   - Szörnyen fájt ez. Maga miért írja alá, hogy János, - förmedt rám egy magyar hivatalnok - maga Iván! Az irataiban az áll. Maguk önhatalmúlag változtatják a nevüket. Arra gondoltam: érdemes egy hivatalnokkal vitatkozni? Gyakran kerültem megalázó helyzetbe. A 90-es évek elején történt. Mentünk barátaimmal egy sörözőbe. Egy erdélyivel, egy délvidékivel és egy magyarországival. Megállított két rendőr. Megnézték az iratainkat. A többieket elengedték. Nekem ukrán útlevelem volt, engem visszatartottak. Felpakoltak a rendőrségi autóra és megmotoztak. Kérdeztem, ezt miért teszik velem? Azt válaszolta, maguk ukránok nagyon veszélyesek. Sok idő telt el, itt is, míg végre befogadtak és visszakaptam a nevem. A magyar rendőr ukránnak nézett.  De az a furcsa, hogy előfordul, nemcsak sok anyaországi magyar, hanem a már áttelepült kárpátaljaiak, amint befogadták őket, az új bevándorló honfitársaik ellen fordulnak. Nem értem őket. 
   - Hogyhogy éppen történelemszakra jelentkeztél?    
   - Éppen azért akartam történelmet tanulni, mert arra a kérdésre kerestem és keresem a választ, hogy miért történtek és történnek velünk ilyen galádságok. Így aztán mindenképpen tovább akartam tanulni. Két lehetőségem volt.  Az egyik, ha ide menekülök, itt legalább valósághoz közelibb történelmet tanítanak. A másik lehetőségem az lett volna, ha egy ungvári felső iskolában tanulok tovább, ahol előbb orosz-ukrán nyelven oktattak, ma már csak ukránul. No, én mindenképpen magyar történész akartam lenni, mert tudom, hogy a múlt ismerete segít eligazodni a jelen útvesztőiben. 21 évesen Magyarországra jöttem, azzal, hogy majd visszamegyek és vissza-vissza is látogatok, de itt dolgozom, ott nincs munka. 2011-ben az ELTE-N végeztem és a két világháború közötti Gömbös kormány oktatáspolitikája volt a szakdolgozatom.
   - Beszéljünk még a kárpátaljaiak megmaradási lehetőségeiről. Előzetesen el kell mondanom, hogy magam is bevándorló családból való vagyok. 1944. szeptemberében anyám három gyerekkel Marosvásárhelyről menekült Magyarországra. Én így lettem határon belüli magyar. Tehát nem kérhetem számon, hogy te és sok társad miért menekül el hazájából, de a trend az, ha ilyen ütemben folytatódik a kivándorlás, egy évszázad múlva a határon túl elfogy a magyar népesség. Hogy látod ezt a csapdát, amibe 1920 óta belekényszerítették a nemzetünket? Egy marosvásárhelyi, sokat megélt öreg ügyvédtől, Kincses Elemértől kérdeztem: 100 év múlva lesz még magyar kisantant államokban? És ő azt válaszolta, talán elfogyunk, de...
   Mindent meg kell tennünk, hogy lelassítsuk az elvándorlás és az asszimiláció folyamatát. Én nem hagytam el a hazámat, nekem ott van a házam… Remélem, egyszer talán otthon lehetek a saját hazámban…
   - Illyés Gyula, a költő ezt a lényeget pontosan, szépen fogalmazta meg: „A hazám, a házam tája, amely pillantásommal, ahogy növekszem, egyre bővül, széles gyűrűkben egyre távolabbi területekre terjed, mint hullám a vízbe dobott kavics körül, világokat hódíthat, elérheti a csillagokat – amikor a régi ház már örökre elmerült.”
   - Én igyekszem kapcsolatot tartani az otthoniakkal. Kétlaki vagyok. Most is megyek az írószövetség kárpátaljai táborába. Írok a kárpátaljai lapokba. És igyekezem az ottani és az itteni liberálisokkal is szót érteni. Ez utóbbi is nagyon fontos. Párbeszédre lenne szükség. Egy hazában élünk, nemzeti gondolkodásúak és liberálisok. 
   -  Sajnos, több nemzeti érzelmű a baloldalit nem tartja magyarnak és fordítva. A liberális és a baloldali tehát magyar?      
    - Persze, csak ők másképpen gondolkodnak, mint én. Néha ugyan lefasisztáznak. Ez persze sértő. De akkor is a magyarság az összetartó erő. A közös nyelv, a közös történelem, a közös kultúra. Őseim azért tudtak mindent túlélni, mert összetartottak. Magyarországon is ezt az utat kellene járni. Fel kell vennünk a kapcsolatot. Először meg kellene ismernünk egymást, mert az előítélet, a tudatlanság okozza az idegenkedést, a gyűlöletet. Édesapám is beleesett az előítélet, a propaganda csapdájába. Munkásember, sztahanovista volt, és kezdte elhinni, hogy a kommunizmus a munkásért van. Aztán kijózanodott, mert amikor ment segítségért, azt mondták neki: Lengyel elvtárs, sajnos most nem jutott. De majd legközelebb. És legközelebb: Lengyel elvtárs, sajnos… és nem segítettek a hatalmon lévők. Ekkor aztán kigyógyult a baloldaliságából. Rájött, hogy ő az államért mindent megtett és az állam érte semmit.
   - Tolsztoj azt írta az államról: „Ülök egy ember hátán, szeretem, tisztelem, mindent megtennék érte, csak egyet nem: nem szállok le a hátáról.”
   - Én nemesi családból származom, a szovjetek elvették földjeinket. Unokatestvérem a felét vissza tudta vásárolgatni. Nekem nem kellett, mert nem akartam földet túrni. És minek visszavenni, amikor az ukrán kormány hoz egy törtvényt és újból elveszi?  
   - Mikor érezted úgy az anyaországban magad, hogy végre befogadtak?
   - Talán az utóbbi években. Nehéz szétválasztani a bürokrata magyarokat és a segítőkész magyarokat. Amikor átjöttem 1994-ben, a hivatalnokok packázásai mellett, már az első percben voltak jóindulatú segítőim, aki át tudták érezni, mit jelent menekültnek lenni.
   - Negyvenhat éves vagy, ilyen korban az ügyesebb karrieristáknak már nagy vagyonuk, házuk van. Mit gyűjtöttél eddigi életedben?
   - Szinte semmit. Katzler Hildával párommal, élettársammal Angyalföldön, szerényen élünk, ahogy egy átlagmagyar értelmiséginek illik. Ő is szakmabeli. A Magyar Újságírók Közösségében ismerkedtünk meg. Néha ő lektorálja az írásaimat, ő az első kritikusom. A Magyar Múzsa irodalmi folyóiratának irodavezetője. Végül iside köt 25 év keserve és öröme.   Már itthon érzem magam.
   Úgy szeretem Budapestet, hogy nem feledhetem Beregszászt.
 
  


 
            
  
          

Claire Kenneth: Éjszaka Kairóban

Claire Kenneth: Éjszaka Kairóban

 

Claire Kenneth: Éjszaka Kairóban – avagy egy rossz író valódi sikere. Avagy hogyan kell „csinálni” egy írót és egy bulvárlapot?

Ajánlás: A régi szép és csúnya időkre emlékezve, ajánlom ezt az írásomat, írásukat Kende Sándor barátomnak.

Most elmesélem csak önöknek, kedves olvasóim, csak most, csak gyorsan, csak akciósan, hogy mi a siker titka és milyen kulisszatitkai vannak a bulvárlapkészítés csíziójának. A történetet azért is érdemes elolvasni, mert vannak irodalomtörténeti és sajtótörténeti, sikertörténeti tanulságai. A titok pedig az, hogy hazudj minél pofátlanabbul, annál nagyobb lesz a sikered. 1992-ben az éledező majdnem sajtószabadság időszakában Kurír című bulvárlap munkatársa voltam. Kollégáimmal együtt szinte lubickoltunk néhány évig az ajándékba kapott ahhoz képest szólás- és majdnem-sajtó-szabadságban, az időnkénti szabadosságban, mindaddig, amíg a mindenkori hatalom urai és hölgyei rá nem jöttek, hogy nincs központi hatalom, amely megakadályozza őket az újságírók megregulázásában, korrumpálásában vagy megfélemlítésében és visszaállt a régihez hasonló cenzúra és öncenzúra. A politikusok, a közszolgák és a gazdaságot irányítók arra kényszerítették és kényszerítik az újságírókat, hogy kiszolgálják őket, ne merjék őket kritizálni. Mert csak hódolat illeti meg őket, nem bírálat. És az újdondászok, meg akarván élni, lelkesen vagy cinikusan teljesítették, teljesítik kívánságaikat. A sajtószabadság hiánya miatt nevezem segédfogalmazónak. De az 1989-94 közötti időszakban reménykedtem, azt hittem újségíró vagyok. Hogy demokrácia köszönt le ránk, szabadon élhetünk, szabadon írhatunk. El kell ismerjem, ez az időszak volt minden hibájával együtt a magyar sajtó megújulásának ideje, a reménykedés legszabadabb korszaka, újságírói életem egyik legszorgalmasabb, legtanulságosabb és legtermékenyebb időszaka, amikor szinte csak önmagunk ízlése, akarata, no meg a napi politikai csatározások szabták meg a korlátokat, miről, kiről, milyen stílusban és mit írunk, kivel készítünk interjút, elmarasztaljunk vagy dicsérjünk. Magam én, sokáig - ma már belátom - fiatal újdondász-betegségben szenvedtem, rettenetesen fontosnak tartottam magam, azt gondoltam, befolyásolhatom a politikai és a kulturális életet. Nos a történet erről, erről is szól. Az alább közölt írás első része Kende Sándorral történt beszélgetéseken alapul, amelyek megjelentek a Kurírban rövidített formában, másrészt A sorsom a könyv című kötetének a sikerről szóló fejezetén, aminek nagy részét átvettem és interjú formába öntöttem. Remélem, ezt az átvételt és a belőle készült képzelt interjút megbocsátja Sándor barátom és egyetértene, mert ez látlelet úgynevezett demokráciánkról, pontosabban, democskráciánról és a sajtómunkások mostani kiszolgáltatottságáról. Is.
Büszke vagyok rá, hogy egy olyan kiváló embernek a barátja lehettem, mint az egyik lekiválóbb magyar könyves, Kende Sándor író, akivel valamikor 1972 és 77 között, az „Olvasó Nép” mozgalom idején Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat munkatársai voltunk. Ő a dél-magyaroroszági könyvesboltok instruktora én pedig propagandistaként és cég belső lapjának, a Könyvjelző munkatársaként igyekeztem segíteni a vidéki magyar könyvterjesztés ügyét, az Olvasó Népet, amelynek akkor is csak kis része olvasott. Amikor elhagytam a céget, barátságunk megmaradt, időnként zamatos Egri Bikavér társaságában kvaterkáztunk. Egy alkalommal, úgy a második üveg megivása után, azt kérdezte: Te András, tudod-e, mi a siker titka?
- Nem tudom, csak azt, amit a sikeres és jó író, Márai Sándor mondott erről: A siker félreértések forrása.
- Ó, igen, a siker! – vette át a szót Kende Sándor – Ha volna valaki, aki megtudná fejteni, mi a titka, annak sokat adnék. Ezt a kérdést minden valamire való alkotó feltette, felteszi magának. Hogyan születik a siker? Mitől lesz egy ember, egy könyv, egy vers népszerű? Miféle általános hiányt pótol? Milyen megnevezhetetlen éhséget elégít ki, titkolt vágyakat? Egyáltalán, miért pont az a sikeres, az az egy? Miért éppen ő? Miért éppen az ő könyve? Van-e recept arra, hogyan kell egy sikeres könyvet megírni? És ha megjelent, mitől lett népszerű? Siker nemcsak irodalmi, művészeti kérdés, a siker titkáról könyvek százai jelentek meg, mégis kevés a sikeres ember. Ez a titok hétköznapi. Mert a szép, ugye szép, de nem biztos, hogy a még szebb az vonzóbb is. És nem biztos, hogy a még legszebb, a legellenálhatatlanabb. Vagy netán az okos és a célszerű győzedelmeskedik? Ugyan! sokszor még csak nem is annak szurkolunk! Azt hiszem a siker a véletlen jelenségek összejátszásának eredménye, kiszámíthatatlan.
- Te hol és mikor jöttél rá erre? Hogyan lesz egy senkiből, valakiből sikeres?
- Ezt én könyves szakmám során lestem el. Magyar Györgytől lestem el a titkot. Ő volt a főnököm a Magyar Téka könyvkiadónál. Főváros-szerte hírlett, hogy nagyon ambicionálja azon írók felfedezését, akik alig, vagy egyáltalán nem jutottak szóhoz. Ez a jó hír rendezte úgy sorsunkat, hogy egy szép nap beállított hozzánk egy irdatlan kézirattömeggel, magabiztosan, erőszakosan és ellenszenvesen mosolyogva, szőkén a teltkarcsúan, tarka-barka ruhában Kende Klára a tehetségtelen író.
- Rokonod?
- Isten ments, csak névrokon. Ez a névrokonság csak giccses véletlen és mint a következőkben ki fog derülni, szerencsére igen gyorsan megszakadt.
- Hogy viselkedett Kende Klára?
- Rámenősen, erőszakosan, harsányan. Azt állította, hogy a Grill Kiadó irányította hozzánk, amikor odavitte rossz kéziratát. Így szabadultak meg tőle. Azt mondták neki, nem foglalkoznak ilyen érdekes, érzelmes könyvek megjelentetésével. Vállalkozókedvű főnököm nem rettent meg az erőszakos grafomántól, hozzászokott már az ilyen vagy hasonló csodabogarakhoz, önjelölt szerzőkhöz.
Annyit mondott csak, hogy tegye le a paksamétát az asztalra. Válasz negédes mosoly volt, a szőke frizura meglobogtatása, majd kéznyújtás és diadalmas elvonulás. De az ajtóból még visszaszólt: Akkor holnap már jöhetek? Molnár György nem csapott ingerülten az asztalra, hanem elnézően ingatta a fejét. Azt hiszem jót szórakozott és azt válaszolta:
- Annyira gyorsan azért nem megy, szívem. Majd értesítem.
- Telefonál? Vagy inkább benézek majd.
- Telefonálok.
- Maga olvassa el?
- Majd meglátom…
És mert lelkiismeretes és becsületes kiadó volt, fogta a hatalmas paksamétát és hazavitte. Otthon ledőlt az ágyára és elővette a kéziratot, el kezdte olvasni. A cím semmit mondó volt: Nagy titok. Vacak, szürke érdektelen közhely, nem is sejtelmes, nem ébresztett kíváncsiságot. Mindegy, neki kellett fogni, ha már egyszer elkezdte. Nem irigyeltem a főnököt. Tíz unalmas oldal elolvasása után, szükségét érezte egy erős feketekávénak. A huszadiknál pihenni kényszerült, felkelt, tett egy rövid sétát, majd visszatért a kézirathoz. Újabb tíz oldal után megdühödött, felkapta a kéziratot és behajította a papírkosárba. Elhatározta, hogy másnap számonkéri a Griff cég vezetőjét, miért küldték rá ezt a rémséges nőszemélyt. Ez kimeríti a kereskedelmi hitelrontás kritériumát. Azzal elrohant otthonról és a közeli kávéházban számlálatlan szilvapálinkák sorával próbálta tompítani dühét. Sikerült. A pálinkákat, konyak is követte és aztán két napig két napig eszébe sem jutott a rémséges nő, Kende Klára.
- Mi lett a kézirat sorsa?
- Hát ez az, ez a csoda. A siker titka. A harmadik napon, amikor a kiadóba elindult, csillogó szemmel, izgatottan megállította a kapuban a viceházmester, így nevezeték abban az időben a segédházfelügyelőt.
- Igazgató úr, igazgató úr – lelkendezett a vice. - A szemétládában találtam tegnapelőtt egy nagy paksamétát, annyira sok volt a papír, hogy csak véletlenül kerülhetett oda. Nem tudom, hogyan kerülhetett oda. Kíváncsi voltam, a lapszámozás szerint összerendeztem a kéziratot és elolvastam. Uram, uram! Hát ez csodálatos szép történet! Nem tudtam letenni! Egész éjszaka olvastam! Egyetlen percet sem tudtam aludni! Le sem tudtam tenni! Ilyen nagyszerűt és gyönyörűségeset még nem olvastam soha! Ilyenről álmodni sem tudtam! Csak tévedésből kerülhetett a szemétbe! Tessék, itt van a kézirat. Istenem, micsoda kár lett volna érte, ha meg nem találom. – Miután mindezt elhadarta, várta megérdemelt elismerést, dicséretet. Ehelyett azonban az igazgató csak egy artikuláltalan hörgést hallatott és azt üvöltötte: - Mit mond?! Magának tetszett?! Adja ide. - A vice csodálkozott, hebegni sem ért rá, csak azt érezte, hogy a drága paksamétát az igazgató úr kiragadta a kezéből és elrohant. Ilyen feldúltan rontott be Molnár úr a kiadóba és már az ajtóban azt üvöltötte: - Mindent abbahagyni. Telefonáljanak annak a nőnek – rendelkezett. Nem értettük, mi lelte, nem kért kávát, nem kért konyakot és üvöltött. Hiszen alapjában véve nyugodt ember volt. De azért tudtuk, oktalanul nem szokott kiabálni. Velünk nem, velem különösen nem.
- A vice elolvasta – harsogta, mintha riadót trombitálna.
- No, és? – kérdeztem. – Ez egy silány könyv.
- Igen. De a vicének tetszett! A vice rajong. Drága fiam! Megsüketültél? Nem érted? A vice rajong! Tehát kiadom!
- Eeezt? De ez egy szemét! Egy botcsinálta, műveletlen lektor miatt?! – akadékoskodtam.
- De mennyire, hogy ezt – makacsolta meg magát Magyar úr. – Ha beledöglöm, akkor is kiadom. Megtörtént. Valóban kiadta. És ez a silány, szirupos, semmitmondó könyv lett a leggyorsabb, legviharosabb könyvsiker, majd könyvsorozat 1946-47 után. Molnár György soha nem olvasta el, mondván, hogy arra senki sem kényszeríthet, de ami a vicének tetszik, azt kötelessége közreadni.
- És hogyan lett Kende Klárából Claire Kenneth?
- Mielőtt kiadtuk volna a könyvét, összeült a vállalati agytröszt, némi józanabb tanácskozásra. Megállapítottuk, hogy a szerző neve unalmas, semmitmondó. Ki figyel fel egy Kendére? Lett belele a hangzatos, titokzatos Claire Kenneth. A vice ihlett a címet is. Hiszen neki az éjszakai jelenet tetszett a legjobban. Azt lelkendezte: tessék csak elképzelni az a szép kékruhás lányt a teve hátán… pedig légiriadó is volt éppen, és akkor az útmenti árokban kellett meghúzódniuk, ahonnan láthatták a piramisok égbe szökő csúcsait, és pont akkor jött úgy, hogy odaadta magát a kékruhás lány a barnahátú fiúnak. Szóval úgy határoztunk, hogy legyen a könyvnek hangzatos és titokzatos címe: Éjszaka Kairóban. Hiszen a könyvet letöbbször címe után veszik.
– Fülszöveget is együtt írtátok? Kende Klára valóban egy angol pilóta özvegye volt?
- Á, fenét. Kifundáltuk. Mégiscsak érdekesebb egy hős angol pilóta szomorú özvegye. Azt mondtuk, ha lúd, legyen kövér. Ha egyszer Claire és Kenneth is, akkor már miért ne lehetne egy angol pilóta felesége? És ha már angol feleség, különben mit is keresne 46-47-ben Magyarországon? Így aztán kitaláltunk egy megható életrajzot. Írónőnk tehát így lett egy hazánk felszabadulásáért harcoló hős angol pilóta özvegye.
- A szívnek meg kell hasadni! No, és mit szólt Kende Klára az új névhez és az új életrajzhoz? Nem zavarta, hogy hazugság?
- Szőke, ambiciózus szerzőnk megérezte az idők szavát. Sürgősen beleegyezett mindenbe. Vállalta a hangzatos új nevet, a regénycímet, a hősi özvegységet és az ezzel járó raccsoló, dallamos hanghordozást. Az írónővel azonnal szerződést kötöttünk. Eszerint napi kettőszáz új forintot kap, függetlenül az eladott példányszámtól, a fogyás ütemétől, a kereslettől, mindentől. És alig jelent meg a könyv, máris készülhettünk a második kiadásra. Aztán megjelentettük az újabb regényeit: a Randevú Rómában-t, majd a folytatását a Neonfények a Nílus felett. Ezeket már a vice sem lektorálta, a sok helyesírási hibát és zavaros mondatokat mi javítottuk ki.
- Hogyan találta fel magát, a most már Claire Kenneth, a hős pilóta özvegye új szerepében?
- Káprázatos gyorsasággal. És mint hősi özvegy fáradhatatlanul járta a könyvkereskedéseket és kellő agresszivitással naponta veszett össze a kultúra névtelen szolgáival és nagy írónak tartotta magát, és elvárta a nemzet háláját. Az egyik felelősségre vonást követte a másik. Hogy miért nem áll az Éjszaka Kairóban a kirakat közepén? Miért nincs elég példány? Mikor kérnek újabb szállítást? Minderre azután került sor, hogy naponta megjelent és felvette pénztárunknál a napi kétszáz forintját és szipákolva, az orrát fintorítva latolgatta, ott az álmodozó kis tisztviselőlányok előtt, hogy semmire sem elég ez az alamizsna, még fodrászra és kozmetikusra sem.
- Igaz, hogy nézeteltérések voltak a kiadó és a „naaaagy író” között?
- A konfliktusnak szerző és kiadó között előbb vagy utóbb között törvényszerűen robbania kellett. Hiszen, aki sokat eszik, annak még több kell. Az ember soha nem lakik jól, nem úgy, mint az oktalan állat, amely az evés után elpihen, kéjesen nyújtózik, ha teli a gyomra. Bevált fogás volt akkoriban ugyanis, hogy – amit mi is megcselekedtünk – hogy a harmadik kiadás után, ugrottunk egyet és a következőre már az ötödik kiadást nyomtattuk. Ez így hivalkodóbban volt, szebben mutatott a kirakatban, azt szuggerálta, milyen nagy sikerű, milyen remekmű a könyv. A szerzői jogot nem sértettük meg ezzel, hiszen Claire Kenneth mindennap felvette a kétszáz forintját.
- Ami abban az időben nagy pénznek számított, hiszen egy kezdő mérnök 216-282, 5-10 éves gyakorlattal rendelkező 313-505, a vezető mérnök 696-870 forintos átlagkeresettel rendelkezett. Egy kezdő tanítónak 300 forint volt a fizetése. Claire Kenneth tehát négy nap alatt valamivel kevesebbet kapott, mint egy vezető mérnök. Két napi díja több volt, mint egy kezdő mérnöké és egy kezdő tanítóé.
- Mégis, hős özvegyünk vagy ahogyan én hívtam időnként, a kétszer K kisasszony egyáltalán nem volt megelégedve velünk. Nem örült a káprázatos sikernek, hanem esztelen gőggel pert indított a kiadó ellen, holott semmiféle károsodás nem érte, még akkor sem, ha eltitkoltuk előtte valójában hányadik kiadásnál tartottunk.
- Mi lett a per eredménye?
- A valódi kiadások számát játszi könnyedséggel igazolták a nyomdaszámlák és a hivatalos feljegyzése. De a per folyt, folydogált ennek ellenére, sokáig elhúzódott. Közben az idő és a történelem haladt. Lassan szorult a hurok a magyar kultúra és a könyvkiadás körül is. Egyre következetesebb rendszabályok terelték mederbe a fickándozó magánvállalkozásokat. A napi kettőszázak biztos csordogálása elapadt. A történelem széljárása betemette, eltömte a forrást. Egyébként a szakma lapja, a Corvina 1948 április 16-i Nyílt tér rovatában közzétette a cég üzemi bizottságának jegyzőkönyvét, amely szerint „Az üzemi bizottság felhívására Kende Sándor, a terjesztési osztály vezetője, büntetőjogi felelőssége tudatában kijelentette, hogy az Éjszaka Kairóban negyedik és Randevú Rómában harmadik kiadásban jelent meg. Az üzemi bizottság megállapítja, hogy Kende Sándor közreműködése és ellenőrzése nélkül a vállalattól illegálisan könyv vagy bármely kiadvány nem kerülhetett ki… A bíróság az írónő zárlati kérelmét elutasította. A csodálatos pört a hős angol özvegye elveszítette. A költségeket is neki kellett fizetnie, ami azt jelentette, hogy egy szem árva tehénkét el kellett adnia.
- Mi lett a nagy írónő további sorsa?
- A történelem, az esztelen és észtelen hatalom, őt is elgázolta. Kuláknak nyilvánították és a napi kétszáz forintokból vett kicsiny birtokát államosították, vagy is elrabolták. Az itthoni sikere maradt. Állítólag több ezer forintért lehet vásárolni egy-egy Claire Kenneth kötetet.
- Végül is regényeinek, mi az esztétikai értéke? Megírta valaki, hogy rossz író, hogy a neve és életrajza hazugság?
- Akadt egyetlenegy kitűnő újságíró, Zsadányi Oszkár, aki megpróbált az igazságtalan siker útjába állni. Leleplezte, hogy az írónő neve felvett név, és hogy soha nem volt angol férje. Csak annyi köze van az angolokhoz, hogy angol-amerikai cigarettát szív. Kíméletlenül és kegyetlenül, plasztikus, meggyőző érvekkel feltárta az „alkotások” silány mivoltát. Mérgében még a fent már említett, publikálások előtti teljes manőversorozatot is felfedte.
- Hogyan reagált az írónő?
- A cikk megjelenése után a „hős özvegye” elhatározta, hogy megöli Zsadányi Oszkárt, aki ezt hallva, nem mutatkozott a kiadó közelében. Mi azonban nagyon vártuk, hogy Klára asszony betartja-e ígéretét, megöli-e az újságírót? A véletlen találkozás hetek múlva megtörtént. De se gyilkosság, se pofon nem volt. Klára asszony csak annyit közölt Zsadányival, hogy ő nem szív angol-amerikai cigarettát, mivel nem is dohányzik.
- Hogyan fogadták Amerikában?
- Az ötvenes években emigrált. Szörnyű, mint nagy magyar írót fogadták! Tovább nagyképűsködött és pereskedett, például Püski Sándorral is, aki megvette az ő könyveinek kiadási jogát. Ezt a perét is elveszítette. Amerikában az emigránsok egy részének körében megbecsült tollforgató volt, több regénye megjelent angolul is. De nem érdemel ennyi szót…
xxx
Kende Sándor még megérhette a Kurír két interjújának megjelenését. Amire hamarosan megérkezett az Claire Kenneth felháborodott tiltakozása, perrel fenyegetve meg az újságot. A főszerkesztő, a Kádár-korszakban szocializálódott, óvatos Szűcs Gábor nem akart kultúrbotrányt és pereskedést és utasított, hogy készítsek egy interjút az írónővel. Én megkérdeztem, úgy gondolja, hogy cáfoljam meg a magam és a tisztességes Kende Sándor állításait. Mire kirúgással fenyegetett. Ez többnyire hatásos. Ez esetben is az volt. Fortuna segítségemre sietett. Vitánknak tanúja volt a találékony, dörzsölt Meruk József főszerkesztő helyettes és azt tanácsolta:
- András. Én megadom az írónő New-yorki telefonszámát, te pedig álnéven telefoninterjút készítesz vele. Ez nem becsapás, hiszen az írónő is álnevet használ. Bocsánatot kérsz tőle. Így is lett. Felhívtam, bemutatkoztam: Kezét csókolom, Pánczél Endre vagyok. Olvastam kollégám, Udvarhelyi András felháborító interjúját Kende Sándorral. Helyette és a szerkesztőség nevében bocsánatot kérek. Szeretnék önnel egy interjút készíteni. De már a cikkben – jellemző módon nem jelentek meg az írónő életrajzával és álnevével kapcsolatos ügyek, a pereskedések, csak egy szelíd érdeklődés lett, hogy érzi magát egy népszerű magyar író a távol idegenben. Ez az interjú is természetesen rövidebb szöveggel jelent meg, mint ahogy leadtam – a lényeget elkerülte. Hiszen egy bulvárlapban nem szabadott hosszan írni. Nem voltam és nem vagyok ma sem büszke rá. Íme a „mű”.
A sors kiszámíthatatlan. Mintha csak egy Kenneth Claire regényt utánozott volna a valóság. Az, akinek regényeit az elmúlt évtizedekben csak feketén lehetett sokszáz forintért megvásárolni és a nemhivatalos népszerűségi listán évek óta az elsők között volt található, amikor tavaly hazalátogatott, elesett és combnyaktörést szenvedett, így, nem tudott találkozni olvasóival. Az Üllői úti I-es Sebészeti Klinikán, ahonnan saját kérésére, kilenc nap múlva hordágyon szállították a New-yorki otthonába. Vajon, mi van vele? Meggyógyult-e? Mit csinált az elmúlt év alatt? Ezt kérdeztem az írónőtől telefonon. Magyar idő szerint délután háromkor hívtam, ott még kora reggel volt. Az írónő nemrég kelt fel, mégis készségesen válaszolt kérdéseimre.
- Kedves Kenneth Claire, hogy érzi magát?
- Nem jól. Éppen most vettem be fájdalomcsillapítót, mert még mindig nagy fájdalmaim vannak.
- Járni tud már?
- Szerencsére már tudok, ha nehezen is. A balesetem után öt hónapra felkeltem, Nem bírtam a bezártságot… Melyik lapban jelenik meg az interjú? Remélem, a Kurírban. Ó, a Kurír, Az ma a legjobb hetilap Magyarországon. Nagyon szeretem.
- Mivel telt az elmúlt év?
- Írtam. Minden rosszban van valami jó. Mit is tehettem volna?! Soha nem bírtam az unalmat, a tétlenséget. Nekem mindig volt dolgom. De legjobban az fájt, hogy nem találkozhattam odahaza hűséges olvasóimmal. Tudja, ezt csak az értheti meg, aki több évtizedig el volt szakítva otthonától, akit elüldöztek ott hazájából. Én persona non grata voltam, mert férjem rokona a szerencsétlen Bárdossynak.
- Mit írt betegsége alatt?
- Egy kisregényt és több novellát. Címe: Sanghaj szépe. A Magyar Világ kiadó jelentette meg. Kitűnő ember a vezetője, Halász György. Ő adta ki Faludy könyveit is. A kötetben eddigi legjobb kisregénye található, a Holtverseny. New Yorkban játszódik. Nagyon merész történet. A boldogtalan házasságban élő Vanessáról és a Perzsa öbölbe vezérelt hajóskapitány szerelméről szól. A Sahghaj szépe című novellám is izgalmas történet: hősnője Irma, hiába gazdag, hiába van meg mindene, mégis boldogtalan. Ebbe a könyvembe is mindent beleadtam. Tudja én romantikus író vagyok.
- Ez sikerének titka?
- Igen. Az emberekből még nem veszett ki a romantika. Szeretik az érzelmes sztorikat. Ebben a sivár világban szeretetre, érzelmekre vágynak. Ki akarnak kapcsolódni, átlépni egy szebb világba. Ezért szeretik az én álomvilágomat. Nagyon jó érzés, hogy rengeteg aggódó levelet kapok. A néger portás állandóan azt kérdezi: kicsoda ez Claire Kenneth? Valami híres színésznő!? Az olvasóim szeretet segített elviselnem a fájdalmakat, az tartott mindig életben, az adott mindig reményt.
- Mi a véleménye a magyarországi változásokról?
- Erre egy novellámmal válaszolok. Arról szól, hogy egy orosz származású nő, akinek nagyapja még Szentpétervárról menekült el, azt hiszi, hogy álmodik. Néha magam is így vagyok ezzel. Nem hittem volna, hogy még megérem ezt a csodát.
- Van honvágya?
- Mindig is volt. Szörnyű távol élni attól az országtól, ahol fiatalságomat töltöttem, ahol első sikereimet arattam, ahol először voltam szerelmes. Vissza-visszatérő emigráns álmom volt a rendszerváltásig, hogy menekülök Magyarországról és a határon elfognak, nem engednek be. Szörnyű. Mostanában azonban azt álmodom, hogy megérkezem Budapestre és a Lánc-hidat csodálom. Ilyenkor, amikor felébredek, nagyon örülök ennek az álomnak.
- Mikor jön haza?
- Ha megszűnnek fájdalmaim. Ha teljesen meggyógyultam, ha megerősödöm. Alig várom, hogy találkozhassak olvasóimmal és végig járjam ifjúságom legemlékezetesebb színhelyeit. Azt is írja meg, hogy külön üdvözlöm a Kurír olvasóit.
Pánczél Endre
No comment. Az olvasókra bízom, megbocsátják-e egykori ballépéseimet, hiszen a 27 év alatt, ami a cikkek megjelenése óta eltelt, talán elévült. Nagyobb bűnök is elévültek.

Beszélgetés Petőcz Andrással

„Meglehetősen nyitott személyiség vagyok” Beszélgetés Petőcz Andrással, Márai-díjas, Magyarország Babérkoszorú-díjas költővel-íróval.


Meg lehet tanítani a regényírást?
Mottó: „Könnyű megálmodni egy könyvet, de nagyon nehéz megírni.”
(Balzac)


Újév napján egy felemelően fenségesen szép és egy lesújtóan, mégis szörnyen szép esztétikai élményben volt részem. Ugyanis minden évi rítusom, hogy kényelmesen ülve fotelomban, időnként jó tokaji aszút iszogatva, szinte babonás tisztelettel nézem a tévében az újévi bécsi hangversenyt és nézem, hallgatom, gyönyörködöm és lubickolok a szívet, lelket melengető zene hullámaiban. Nekem ez a koncert jelenti Európát. Aztán mert úgy tapasztaltam, hogy a jó olvasó is hótig tanul, meg aztán babonás vagyok és úgy gondolom, hogy az év első napján elkövetett tetteim befolyásolják, mit csinálok az év hátralévő napjaiban, olvasok, mert ez a főfoglalkozásom. Amikor a hangverseny szépségeitől kissé bódultan körülnéztem, milyen olvasmánnyal kezdjem az évet - és ez is fontos, mivel ez is meghatározza „olvasás-trendimet” – láttam, hogy ott vannak asztalomon sorjában Petőcz András könyvei, amiket már hetek óta odébb-odább lökdöstem, mondván, még nem te jössz, Andris. De most emlékezve, hogy néhány hónapja milyen izgalmas előadást hallhattam tőle a regényírás rejtelmeiről a szépen rendbehozott József Attila Emlékházban, és arra is emlékezve, hogy az Idegenek, a Másnap és az Ancika című regényeit javasolta. Elővettem hát az Idegeneket. Kényelmesen elhelyezkedtem fotelomban, és nem tudtam, mi vár rám. Olvastam. Olvastam. Egy nyolcéves kislány vallomását. Szörnyű élményeiről. Meneküléseiről. Az édesanya megalkuvásairól. Az életben maradásért. Testét is áruba bocsátva. Az idegen katonáknak. Menteni kislánya életét. Elszörnyedve olvastam. Az író, nem tudom, milyen varázslattal, bevitt a történetbe. Ott voltam én is. Szinte beléptem a félelem köreibe. És féltem és arra gondoltam. Mindez velem, velünk is megtörténhet. Bárhol és bármikor. Hiszen háborúban élünk. Eszembe jutott, hogy a második világháború óta több mint 200 értelmetlen háború volt a világban. Én meg itt ülök, itt, a fotelemben. És kényelmesen, hátra dőlve nézem egyenes adásban, vagy olvasom regényben a szörnyűségeket. Olvastam. Olvastam az Idegeneket. És szinte szemtanúja voltam a rémségeknek. Hogyan erőszakolja meg egy részeg idegen katona a kislányt. Szinte láttam. Ismerős volt az ismeretlen történet. Hiszen a tévében láthattam. Láthatom. Szinte mindennap. A fanatikus terroristák aljasságait. Szinte láttam a városi művelődési ház majd az iskola felrobbantását. A neoprimitívek utálják a műveltséget. Nemcsak a ház, az iskola, több száz vétlen ember vált áldozattá. Ahol meghal a kislány édesanyja és legjobb barátnőjét kivégzik. És a védtelen gyermeklány egyedül marad. Az író nem könyörül meg az olvasón. Ez nem amerikai film, ahol happy enddel végződik a történet, hogy a polgár nyugodt legyen. Nem az igazság győz, és a gonosz megbűnhődik. A valóságban fordított világban élünk. Ebben a regényben is a gonosz győz és a jó elnyeri méltó büntetését. A regény utolsó jelentében a kislány menekül egy félelmes, félhomályos alagútban a Szabadság felé. Nem tudjuk, megérkezik-e. Ez a könyv a szabadság-hiány, a szeretet-hiány és a reménytelenség és a félelem regénye. Estig olvastam. Ahogy mondani szokták, nem tudtam letenni. Nem tudtam abbahagyni a kopogós, tőmondatokban elmesélt tragikus történetet. Úgy éreztem, mintha a kopogós tőmondatok jégesőként vernék a fejem. A szépség világossága, amit a bécsi hangverseny teremtett köröttem, bennem, sötétséggé vált. Napokig hatása alatt voltam. Másnap-harmadnap-negyednap folytatódtak a Petőcz-napok. Regényolvasással. Mert én az úgynevezett tömbös olvasás híve vagyok, nem mástól akarom megtudni, mi legyen a véleményem egy-egy szerzőről. Ne buta és elfogult politikusok, lefizetett, előítélettől torz gondolkodású, jól fizetett mameluk bérirodalmárok mondják meg, miként vélekedjem. Meggyőződésem, hogy egy író megítéléséhez nem elég egy-két könyvét elolvasni, legalább nyolc-tízet kell. Ehhez persze erős elhatározás és sok-sok idő szükségeltetik. Nos, a következő napok a Másnap, az Ancika, A születésnap, majd az Idegennek lenni esszégyűjtemény olvasásával teltek. Később megvásároltam vagy kikölcsönöztem regényeit, versesköteteit. Arra voltam kíváncsi, mi a titka, hogyan, milyen eszközökkel él, hogy rávegye olvasóját. Először arra, hogy végigolvassa regényét, majd arra, hogy ezek az olvasmányélmények arra ösztökéljenek, hogy további Petőcz-könyveket olvassak. Ezért aztán - no meg, mert én a beszélgetésekből sokkal többet tanultam hosszú életemben, mint iskoláimban, egyetemeimben -, rávettem az írót, hogy személyesen árulja el titkait. Udvarias volt, vállalta a beszélgetést, mert ő is szeret csevegni, tudja, amit én, hogy csevegve szép az élet és az irodalom.


„Nem tudom, ki volt Faludy György,
Valahol itt van a nyoma.
Lassan, Barátom, te is készülődj,
a clochard-nak itt nem jut vacsora:
nem tudom, ki volt Faludy György.
Takarja őt egy hosszú út pora.”
(Petőcz András: Faludy halálára.)


A Márai-díjas író pontosan érkezett, nem hozva szégyent legnagyobb polgár-írónkra, aki köztudottan kínosan pontos, precíz ember volt. Soha nem késett. Egy kis budai presszóban beszélgettünk. Először természetesen. Faludyról kérdeztem. És elmondtam, elfogult vagyok. Tíz éve foglalkozom az öreg borzas, mezítlábas költő életével és műveivel. És Az idegen arc születése című válogatott gyűjteményében pedig olvashattam Faludy halálára írott „szabályosan szép” versét. Ezzel kapcsolatban, talán meggondolatlanul megemlítettem, hogy avantgárd verseivel ellentétben, ez a verse meghatóan szép emlékezés a költőtársra. Tetszett. Azt is megjegyeztem, hogy idegenkedem az avantgárd költészettől, és ő mivel ez szívügye, először természetesen erre reagált.
- Hogyan értékeled Faludyt, miért nevezed clocharnak, csavargónak, még ha ironikus felhanggal is?
- Mert úgy láttam… De először is hadd reagáljak az avantgarddal kapcsolatos megjegyzésedre. Én arról vagyok nevezetes, hogy a költészet mindegyik formáját vállalom, fontosnak tartom és művelem. A költészet sokszínűségében hiszek. Igazából, s ezt mindenképpen szeretném hangsúlyozni, pályám kezdetén is voltak olyan verseim, amelyek kifejezetten hagyományos vagy kötött formákhoz kapcsolódtak. Csak az avantgárd jobban kitűnt. Mert az egy kicsit harsányabb. Arra kíváncsibb volt a szakma meg a közönség is. Meg hát valljuk meg, a 80-as évek elején volt valami polgárpukkasztó hatása is. De mindenképpen szeretném elmondani, hogy első könyveimben is vannak hagyományos verseim. Pilinszkyt például nagyon szerettem és írtam is hozzá verset. Mándy Ivánt nagyon szerettem és Mándy Iván címmel is írtam verset. Nincs valódi különbség, hogy avantgárd vagy nem avantgárd. Ez az egyik dolog. A másik, amit mindenképpen hangsúlyozni szeretnék, hogy a költészetnek az a válfaja, amit avantgárdnak nevezünk, az nem újkeletű. Hangsúlyoznom kell, de nem elég elmondani egyszer-kétszer, többször is, hogy például a képvers kétezer éves műfaj. Időszámításunk előtt a 4-5. századból, a hellenizmus korszakából ismerünk képverseket. Tehát az írás képi megformáltsága mindig jelen volt. És olyan nagy képversköltőket említhetek, mint Szenczi Molnár Albert, a XVI-XVII. század fordulóján élt nagytekintélyű tudós és humanista, aki csodálatos képverseket írt.


- Faludy is sokműfajú költő.
- Az, hogy én Faludyhoz kapcsolódtam és Faludyról írtam egy hagyományos, rímes verset, az számomra természetes. Faludy fantasztikus személyiség volt. Amikor láttam, találkoztunk – én idős korban találkoztam vele - mindig lenyűgözött az a vibrálás, az az energia, az életnek a szeretete, ami áradt belőle. És bizonyos értelemben azért neveztem clocharnak, csavargónak, garabonciásnak, mert valahogy úgy éreztem, mindig kívül volt az irodalmi világon, a szakmán. Mindig a szakma mellett volt jelen.
- Igen, ő irodalmi író, aki egy kicsit az életet is egyszerre kívülről és belülről szemlélte, miközben meglehetősen kalandos életet élt.
- Mindenki elismerte képességeit, tehetségét, de sokan, valljuk be, a kortársai közül is, pedig nem szerették vagy gyanakodva fogadták Villon fordításait. Volt Faludyban mindig egy örök avantgárd, valami örök vagabund.
- Lázadás, polgárpukkasztás.
- Igen, polgárpukkasztás. Számomra az, hogy Faludyhoz kapcsolódom, Faludy költészetéhez és személyiségéhez és verset írtam róla, ez teljesen természetes.
- Faludynak mely művei jutottak el hozzád, melyek tetszettek, hatottak rád?
- Elsősorban szonettjeit szeretem. Ezeket a vagabund szerelmes verseit, amelyeknek nagy része fikció. Sok kitaláció van a bennük.
- Ez nem számít, a mű a fontos.
-Persze. Nagyon izgalmasnak tartom a szonett-változatait. Sokan azt mondják vele kapcsolatban, hogy Villon nagy hatással volt rá. Természetes, hogy nagy hatással volt rá. Én nagyon-nagyon sokra tartom Villon fordításait, pedig tudom, hogy átírta.
- Ezeket inkább ferdítéseknek, átköltéseknek lehet nevezni. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy kitűnő magyar versek születtek.
– Így van, így van. Megvan nekem a vastag kötete, a Pokolbéli víg napjaim. Én ezt a könyvét is nagyra értékelem.
- Mi volt népszerűségének titka? Hogy az értelmiség és a kevésbé műveltek is szerették?
- Ebben a média is erősen közreműködött, meg amikor filmet készítettek róla. De igazából a személyisége fogott meg sokakat, engem is. Megjelenése, lázadó, különc volta, kalandjai, és viszonya ezzel a nagyon fiatal hölggyel, akivel aztán összeházasodtak. Ez mind, mind közrejátszott, hogy a figyelem ráirányult. De az az érdekes, hogy miközben egyre népszerűbb lett a nagyközönség előtt, aközben folyamatosan azt tapasztaltam, és a versemben tulajdonképpen ezt hangsúlyozom, hogy az úgynevezett ”elit”, vagyis, a szakma tartózkodva fogadja.
- A Gintli Tibor által szerkesztett vaskos, több mint ezer oldalas Magyar irodalom kötetben csak egy mellékmondatban említi nevét Schein Gábor. Ő még a Kádár-kor ítészein is túltett elfogultságban. Ők tudták, mi az elvárás és Magyar Irodalomtörténetükben, a „spenótban” legalább, ha röviden is, ha politikailag elfogultan is, de megemlítették… Scheint senki nem kötelezte, hogy mellőzze Faludyt. Persze ettől még lehet jó irodalomtörténész, de talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, téved. Azt mondja Márai, hogy a siker félreértés, hadd tegyem hozzá, az elhallgatás is. Az irodalmi szakma tollforgatójában van valami sznobság, kirekesztésre való hajlandóság.
- Van. Nagyon erőteljesen. És féltékenység is van. Ez Faludy esetében is igaz. A tehetség mindig gyanús. Sokszor megfigyelhető, hogy aki túl erőteljes, túl harsány, nagyon tehetséges, azt megpróbálják folyamatosan háttérbe nyomni az írótársak. Nagyon sok példát tudnék erre mondani. Nem akarok személyeskedni.


Kicsoda Petőcz András?
- Azért is kezdtem Faludyval a beszélgetést, mert a róla szóló esszéket írva, sokat töprengem azon, kicsoda Faludy György és rá kellett jöjjek évek hosszú során át, hogy nehezen meghatározható az Én. Mert az Én állandóan változik. Hadd idézzek Lewis Carollt: Alíz a csodaországban című könyvéből: „Ki vagy te? – kérdezte a hernyó. Alíz kicsit félszegen válaszolt: Én… én nem is tudom igazán, Uram, hogy most éppen ki vagyok… Azt tudom, hogy ki voltam reggel, amikor felkeltem, de azóta mintha többször megváltoztam volna…” Ezt a nehéz kérdést teszem fel neked is: kicsoda Petőcz András?
- Nagyon nehéz kérdés. Azért nehéz, mert az ember mindig másképpen látja önmagát és a világot is. Tehát, ha azt a kérdést teszed fel, ki vagyok. Akkor azt tudom elmondani, ki vagyok 2019. januárjában. Tulajdonképpen most úgy látom önmagamat, hogy rendkívül kíváncsi ember vagyok. Gyerekkorom óta írónak készültem, ötéves korom óta. És mindig is elsőssorban a költészet vonzott. De a költészeten belül soha nem volt bennem olyasmi, hogy csupán egy irányt akarok művelni. Ezt fedeztem fel már nagyon korán, hogy a költészetben mindenevő vagyok. Mindent szeretek és mindent szeretek magamba sűríteni, és ebből építkezve tovább lépni. Tehát igazából az irodalomnak és a költészetnek minden változata érdekel és izgat. Ezt nekem sokszor a szememre is vetették, hogy hogyan van az, hogy én egyszerre avantgárd költő vagyok és ugyanakkor meg szonetteket is írok.
- Én sem látok ebben ellentmondást. Mert sok szerepet játszik egy íróember, több személyiséged van. Egyik a szonettíró, a másik az avantgárd költő, meg regényíró, meg tanár…
- Valószínűleg több személyiségem van. Igazából izgatott a szonett is, izgatott a képvers is. És ezen kívül izgatott, mondjuk egy olyan téma, mint a háború témája, amit az Idegenekben fogalmaztam meg. A terror témája is izgatott, írni erről egy könyvet. Igazából nem kívánom magamat semmilyen módon bezárni egy ketrecbe, én ilyen vagyok vagy olyan. Azt mondom magamról, hogy sokszínű íróegyéniség szeretnék lenni, vagyok, akinek a legfőbb törekvése, hogy valamiféle szintézist tudjon teremteni a költészeten belül. Ilyen értelemben Adyt becsülöm, de nem példaképem. Mert ő egyetlen hangon szól. Egyébként írtam Ady verseket, többet is…
- És Petőfi verseket is…
- Nekem a példaképem József Attila, aki viszont szintén nagyon sok hangon tudott megszólalni és mindig nagyon sajátosan, egyénien.
- Ez nem a skizofrén természetből fakadt?
- Remélem, hogy nem. Legalábbis, ha ebből is fakadt, még nem vagyok kórházi eset.


Legnehezebb a miért szép és a miért rossz megállapítása
- Váltsunk témát. Az ember különböző szerepeket „játszik”: férj, apa, író, költő, szerető, európai, magyar... És te azt mondtad előadásodban, hogy az írást bizonyos szintem meg lehet tanítani, tanulni. Hozzáteszem, mint mikor a színész betanul egy szerepet. Ott volt például egy Segal nevű úr, aki egy amerikai egyetemen okította az íróságra a diákjait, és bizonyítandó, hogy lehetséges, az általa tanított író recepttel összeállított egy világhírúvé lett könyvet, a Love sztoryt. Én ennek ellenére kételkedem benne, hogy recept szerint lehet jó regényt írni. Újságíró iskolában, ahová jártam, nem jöttek ki kész újságírók. Én például csak 10 év múlva tartottam magam újságírónak. Kérlek, cáfolj meg, és mesélj arról is, mi vezetett rá, hogy a regény- és novellaírást tanítsd?
- 1998-ban voltam az Egyesült Államokban egy ösztöndíjjal három hónapig, de ott nem ilyen kurzuson vettem részt. Ott sok-sok író volt együtt és különböző programokon vettünk részt, többek között láttam creatíve writing tanfolyamokat is. De nem akkor kezdődött a szépírói kurzus iránti érdeklődésem és még akkor sem, amikor elkezdtem meghonosítani itthon, hanem már jóval korábban. Egyrészt – és megint a kettőséget, a skizofréniát bizonyítom – maga a creatíve writing tanítás sokkal későbbi, mint ez az amerikai élmény, másrészt sokkal korábbi. Amikor a pályát kezdtem, 80-81-ben, én az ELTE Bölcsészettudományi Karán létrehoztam, 21-22 évesen egy alkotói kört. Ezt az Alkotókört mi magunk csináltuk, saját magunknak és ott az történt, hogy jöttek velem egykorú írótársaim, és egymásnak olvastuk fel műveinket, és mivel én vezettem az Alkotókört és én szerkesztettem a lapot, a Jelenlétet, nekem kellett megmondanom egy-egy írásról, hogy ez miért jó és miért kerül be a lapba, és miért nem jó, miért nem kerül be.
– Tehát önkéntelenül is „tanárrá” lettél?
- Lehet így is mondani. Tehát ott valamiféleképpen el kellett mondanom, mitől jó egy írás és mitől kevésbé.
- Ez a legnehezebb ebben a szakmában. A miért szépre, miért rosszra válaszolni.
- Ez a legnehezebb. És amikor elkezdtem tanítani a Kodolányi Főiskolán, amely már egyetem, felkértek, csináljak szépírói kurzust. És a rektor és a tanszékvezető is meglepődött, hogy ez milyen sikeres. Sokan jelentkeznek ezekre a kurzusokra. Minden félévben megtelnek a kurzusaim, hármat indítok félévente. Nem azt állítom, hogy aki a kurzust elvégzi, világhírű vagy Kossuth-díjas író lehet csak a tanulással. Én azt állítom, hogy eljuthat valaki a tanulás révén olyan szintre, hogy a munkája érdekes és közölhető. Eljuthat oda, hogy a szakmába be tud kerülni. Ezt sokan vissza is igazolták, mert többen be is kerültek. De ennek egyszerű oka van. A művészet és az irodalom utánzás. Ha megnézzük, hogy különböző kiváló szerzők hogyan írnak, hogyan dolgoznak. Én csak annyit teszek, nézzük meg, hogy például, Kassák, Márai vagy Móricz Zsigmond hogyan dolgozik. És próbáljuk ezt leutánozni, próbáljuk ezt megteremteni, utánozni ezt a hangot. És amikor ráéreznek a hallgatók, hogy mi az a hangvétel, mi az a tartalom és forma, amitől valóban izgalmas és érdekes írás jön létre a mai olvasó számára, akkor tudatosul bennük, hogyan lehet jól írni egy verset vagy egy prózát. Borzasztóan érdekes dolog, ahogy eljutnak a publikációs szintig.
- Én több irodalmi körbe jártam, járok, azt figyeltem meg, hogy sokan tartják fontosnak megírni személyes történetüket és nyugdíjba menetelkor vagy munka mellett írnak. Sok dilettáns író, költő van országunkban, de én ennek inkább örülök, hiszen a dilettáns a könyvolvasó, a könyvvásárló, a versszerető, a színházba járó, és az egyik közvéleményformáló, ő – hogy kissé fellengősen fogalmazzak, - az Irodalom Köztársaságának hasznos tagja. Amikor 56-ban 200 magyar kimenekült az országból, mint most az ázsiaiak és az afrikaiak, Cs. Szabó László, a londoni Irodalmi Újság cikkírója, Faludy munkatársa, azt mondta: kétszázezer magyar költő nyugatra tart. Nem lehetséges, hogy azért van ez a nagy érdeklődés, mert hirtelen késztetést éreznek magukban az írásra? Megfigyeltem, hogy sokan 60 éves korban határozzák el: én író leszek.
- Nagyon jól ráéreztél a dologra. Hozzám külsősök jönnek és van köztük 60-65 éves is. Volt olyan, hogy valaki, egy hölgy azzal kezdte a bemutatkozást, hogy ő most megy nyugdíjba és elhatározta, hogy elkezd irodalommal foglalkozni. Tőle is született olyan alkotás, amely rangos irodalmi folyóiratban jelent meg. Nem lett belőle nagy író. Valószínűleg az önélló kötetig sem jut el, de egy-két jó helyen, jó társaságban megjelenik és ez is valami.
- Persze, ha van pénze, a saját kötetét is finanszírozni tudja, akármilyen színvonalú, megjelentetheti. A kiadó nem mondja, hogy ezt ne jelentessük meg, mert a könyvkiadás üzlet.
- Persze.
- Tehát a könyvgyártás üzlet, amelyben a kiadók és nyomdászok nyernek, a szerzőké a legtöbb esetben veszteség, így marad nekik az „erkölcsi dicsőség”. De térjünk rá a lényegre. Egyrészt, mert neked egy kis reklám, nem árt.
- Az nem árt.


A rendszeresség nagyon fontos
- Másrészt hasznos lehet a reménybeli írók számára, ha elmeséled csak nekem, csak itt, most és akciósan a regényírás titkait, módszereit. Nagyon szorgalmasan jegyzeteltem, amikor előadást tartottál és azt mondtad, a regényírás legfontosabb testrésze a segg. A szorgalomra gondoltál.
- Igen. Tulajdonképpen a rendszeresség, hogy leüljön az ember az íróasztalhoz és megpróbálja megfogalmazni gondolatait, ez nagyon fontos. Épp tegnap voltam egy kiállításon, ahol egy egykor ismert politikus hölgy, aki valameddig képviselő volt, ott volt és elkezdtünk beszélgetni és elmondta, hogy szeretné megírni a rendszerváltás körüli politikusi emlékeit. Arra gondolt, hogy beiratkozik hozzám az írókurzusra. Elmondtam neki, nagyon őszintén, hogy az én tanfolyamomon nem annyira önéletírást tanítok, hanem szépírást, novella- és regény írást. De azt is elmondtam, hogy ami a legfontosabb, azt öt perc alatt elmondhatom. Például azt, hogy jelöld ki a napnak egy bizonyos szakaszát, amikor leülsz a gép elé és megpróbálsz dolgozni. És ne félj az üres laptól. Ne félj tőle, hanem próbáld megfogalmazni, amit el szeretnél mondani. És ne félj attól, hogy amit leírsz az rossz. Ezzel ne is foglalkozz. Próbáld leírni, amit gondolsz, és amikor eltelik egy kis idő, olvasd el és javítsd ki, írd át. Reggel 8-tól 11-ig vagy 9-től 12-ig írj. De rendszeresen. Mindennap próbáld ezt a napirenden tartani. Ha már valamennyit írtál, kezdd el hizlalni a szöveget és aztán olvasd újra és újra és javítsd, alakítsd. Valóban a próza, a regényírás olyan, amivel foglalkozni kell, dolgozni kell. Mielőtt nekifogsz a regényírásnak, tudni kell, milyen lesz a szerkezete. Fontos, hogy áttekinthető legyen, ne legyen terjengős. A lényeg az, hogy ne legyen unalmas. Nagyon fontos a fantázia, el kell szakadni a valósságtól. A regényben fantasztikus lehetőségek vannak. A regény élő organizmus, a szöveg magától is élni kezd. A regény írja a regényt. Írsz és egyszer csak észreveszed, hogy a regény írja önmagát, hogy a szövegben szereplő elkezd élni, mozogni.
- Márai, kedvenc íróm is ezt vallotta. Háziszentem, hajnalban kelt és 11-12-ig írt. Elárulta, csak egy oldalt, de azt sokszor kijavította. 89 évet élt és mindennap írt. Móricz, Hemingway, Jack London is reggeltől 11-12-ig írt.
- Márainak igaza volt, van. Én is a legfontosabbnak a rendszerességet és a szorgalmat tartom.
- Gondolkodtál már azon, akár politikusok, akár nem, miért érzik úgy, hogy hatvanéves korukban meg kell írniuk életük történetét? Nagyon gazdag a magyar emlékiratirodalom. Sok politikus megírta, megmagyarázta élete történetét: Rákóczi, Kazinczy, Horthy, Marosán, Pozsgay. Aztán az írók: Márai, Kassák, Devecseri, Déry… Most például Demszky az Elveszett szabadság című emlékiratát olvasom, 624 oldal. És azok a részei jók, amelyekben személyes történetét, élményeit meséli el, de már a főpolgármesteri szerepéről meglehetősen szárazon számol be, olyan, mintha egy hivatalos jelentést olvasnék. Olyan személyekről ír, akikre már nem is emlékszünk.


Az élményszerűség is fontos
- Nem baj, ha a regény személyes hangú, ez hatásosabb. A legfontosabb, hogy legyen benne valami élményszerűség. Ne legyen unalmas. A regényírásnak nagyon sok változata van. Kérdés lehet, hogy maga a szerző hogyan van jelen a történetben. Lehet nagyon személyesen jelen, olyan értelemben, hogy egyes szám elsőszemélyben elképzel egy figurát és az elmondja, mi történt vele. De a figurának saját nyelvén kell beszélnie. Vigyázzunk a jelzőkre. Filozofálhatunk, de röviden. A fejezetek legyenek rövidek, tömörek és a végén nem árt egy-két mondatnyi utalást tenni arra, hogy mi történik a következő fejezetben. Így az olvasó figyelmét fenntarthatjuk.
- A leghatásosabb az énregény?
- Igen. Nagyon hatásos tud lenni. De lehet távolságtartó is. Létezhet olyan, hogy egyesszám harmadik személyben meséli el a történetet a szerző. Nem olyan régen újra olvastam Tolsztoj Feltámadás című regényét. Kifejezetten azt éreztem, miközben az író egyesszám harmadik személyben mesél, hogy aközben van egy érdekes hangulata a regénynek, úgy érzem nagyon közel van a szereplőihez. Élővé tudja tenni a saját történtét, még mai szemmel is így érezzük. De van, amikor nagyon hatásosan beszól a szerző egy adott pillanatban. Örkény egyperceseiben ez nagyon gyakran előfordul. Az élményszerűség fontos, de mellette az a szorgalom és dac, hogy igenis meg kell csinálni. És utána kell megnézni, hol is tartok. Az Aysa, az utolsó regényem. Ezt kifejezetten úgy írtam, hogy elmentem egy alkotóházba és egy hónapig nagyon szigorúan, mindennap 8-12-ig mást sem csináltam, mint írtam.
- Az írónak mennyire kell belebújnia hősei bőrébe, mennyire kell azonosulni velük? Olvastam az Idegenek című könyvedet és azon töprengtem, honnan tudja ez az író ilyen pontosan leírni, megjeleníteni egy nyolcéves kislány érzelmeit, gondolatait, cselekedeteinek okait. Mennyi a valóság és mennyi a fikció?

Az író legyen képes bármilyen szerepet eljátszani  

- A beleélés nagyon fontos. Ismert példa Flaubert, amikor híres regényéről kérdezték, azt mondta: Bovaryné én vagyok. De hozhatom példának Weöres Sándort, aki Psyché bőrébe bújt. Balzac is azonosult hőseivel, arról panaszkodott egyszer, megöltem az egyik hősömet. De a lényeg az, hogy az ábrázolt alak önmagában hiteles legyen. Az író teljesen szabad írás közben. Az írók eljátszhatják, hogy istenek. Egy külön világot teremtenek.
- Az Idegenek című regényed több szempontból is figyelemre méltó. Nincs felismerhető helyszín, bárhol a világban játszódhat, nincsenek vezetéknevei a szereplőknek, bármilyen nációhoz tartozhatnak és mintha a történettel is azt sugallod, velünk is megtörténhetnek ezek a rémségek, hogy háborúban élünk mi is idegenek vagyunk.
- Az volt a szándékom, hogy bemutassam, bárhol, bármikor, bármi megtörténhet. Mondjuk, a XXI. században. Kifejezetten arra törekedtem az Idegenekben meg folytatásában, a Másnapban is, hogy ezt a történetet ne kössem területhez, országhoz. Ugyanakkor másik regényem, az Ancika vagy a Születésnap itt játszódnak Magyarországon. Például az Ancika történetének helyszíne, Balatonszepezd. Ott temetjük el Ancikát Balatonszepezden, ahol nekem van egy fél nyaralóm. Vannak olyan történeteim, amit ide kötök, megnevezek helyszínt, konkrét időpontokat, és vannak olyanok, ahol nem. Az Idegeneknél nagyon fontosnak tartottam, hogy ne legyen konkrét ország, város.
- Nem rosszindulat részemről, ha azt állítom, hogy ezzel a lecsupaszított nyelvezettel írt, bárhol, bármikor megtörtént történetet jobban le lehet fordítani idegen nyelvre? Jobban megértik külföldön? Jobban eladható? Mert ez is lehet szempont. Volt ilyen szándékod? Gondolj Kertészre vagy példaképére, Máraira. A Sorstalanság egyetemes példa, Márai Erősítője és az Ítélet Canudosban is egyetemes érvényű. Mindegyik sikert aratott nyugaton, főleg német és olasz nyelvterületen. Az Idegenek is hasonló lett a sorsa? Könyved egyetemes üzenetet tartalmaz, nem egy partikuláris történet, amit nem lehet lefordítani. Például Móricz Erdélyét, amely magyar történet, szinte lehetetlen lefordítani idegen nyelvre, megértéséhez fontos a magyar történelem, irodalom ismerete.
- Az Idegek valóban több nyelven megjelent, de egyelőre nem mondhatom el, hogy nagy nyelveken, például francia vagy angol nyelven, sajnos. És nem mondhatom, hogy világhírű lett. De sose lehet tudni.
- Az Idegennek lenni esszéiből is kitűnik, hogy szorgalmas olvasó vagy. Gondolom, az írás oktatáskor azt is hangsúlyozod, hogy aki író akar lenni, annak sokat kell olvasnia. Márai, a kedvencem erről azt írta, hogy az írónak többet kell olvasnia, mint írni. Végül hadd kérdezzem meg, kiket tartasz mestereidnek, akik nagy hatással voltak rád, akiknek írói módszereit követted, követed?


Több személyiségem van. Több mesterem.
Többfélét olvasok, több írót, költőt tartok tanítómnak. Nagyon fontosnak tartom Mándy Ivánt. Őt érzem a kispróza tekintetében izgalmasnak és követendőnek. Nagyon fontosnak tartom Camust és vannak nagy költők, akiktől sokat tanultam. Itt sokkal több nevet kellene felsorolni. Adytól Kassákig, Nagy Lászlótól Pilinszkyig.
- Mindig van a fontoskodó újságírónak egy utolsó utáni kérdése. Talán a legfontosabbról nem kérdeztelek. Azt tapasztaltam mostani beszélgetünk ideje alatt, pedig most láttalak először, hogy egyáltalán nem tűnsz nekem idegennek. Hiszen azonos kultur-körbe tartozunk. Miért mondod magadról, hogy idegen vagy? Nagyon sok hasonló értelmiségi van az országban, mint te…
- Izgalmas kérdés. Ez is változik, András. Volt időszak, 10-15 évvel ezelőtt, amikor folyamatosan úgy éreztem, hogy mindenütt idegen vagyok. Most egy ideje felfedeztem azt, hogy van nekem egy csodálatos környeztem, itt az első, második kerületben, ahol élek és itt nagyon is otthon érzem magam, és igazából most már azt tudom mondani, hogy boldog vagyok, hogy itt vagyok, itt élek. És talán látszik is. Én meglehetősen nyitott személyiség vagyok. Mindenkit örömmel fogadok, akivel egy jót tudok beszélgetni és aki pozitívan és nyitottan közeledik felém. Őket örömmel fogadom, mert a legjobb dolog a világon, ha az ember egy jót beszélget.
- Rokonlelkek vagyunk, mert én is beszélgetésekből sokkal többet tanultam, mint az iskoláimban, egyetemeimben. A hozzád hasonló barátságos íróknak – Hegedüs Gézának, Baranyi Ferencnek, Moldova Györgynek, Faludy Györgynek - köszönhetem, az ő bűnük, hogy újságíró lettem, ráadásul pénzért beszélgethettem okos, kortárs írókkal, akik, mint most te, fontosnak tartották az irodalomról csevegni, elmagyarázni magukat.
- A tanulás tekintetében a legfontosabbnak a beszélgetést tartom. Voltak olyan ókori mesterek, például Szókratész, aki csak beszélgetéssel tanított és nem írta le a tanítását. Platonnak köszönhetjük, hogy ránk maradtak ezek a párbeszédek. Beszélgetni csodálatos dolog. Sokat tanultam Erdély Miklóstól, Somlyó Györgytől, Mészöly Miklóstól, és mindig a személyiségükkel hatottak rám, így gyarapodtam. Nagyon fontosnak tartom a kommunikációt. Tanítványaimnak is azt tanácsolom, hogy szánjanak időt a beszélgetésekre, olyanokkal, akiket szeretnek, tisztelnek, valamiért becsülnek, mert akkor, abból tanulhatnak.
xxx





-
-





-

A Hetedik Beregszászon

A Hetedik Beregszászon

A Hetedik ugyan online irodalmi folyóirat, de már megalapítása első éve után hagyománnyá vált, hogy szerkesztőségünk szívesen viszi el „élőben” is a lapot – az online megjelenésnél élőbben – olyan közösségekhez, amelyek kíváncsiak ránk. Különös örömünkre szolgált, hogy ezúttal határainkon túl, a beregszászi magyar közösségnek mutathattuk be válogatásunkat a lapunk számára beküldött, és abban megjelent írásokból.

Április 12-13-án jártunk vendégségben Beregszászon örömmel téve eleget Lengyel János, párja Hilda, valamint Szemere Judit, a Beregi Hírlap munkatársa meghívásának. Lengyel János írásait már sokszor üdvözölhettük lapunk hasábjain, most végül alkalmunk nyílt a személyes találkozásra is.

 

A vártnál kalandosabbra sikerült megérkezésünk után először szállásunkra kísértek bennünket, majd rögtön a városi könyvtárba siettünk, ahol lelkes és valóban izgatott közönség fogadta megfogyatkozott társaságunkat.

A határon adódott adminisztratív probléma miatt ugyanis a lap ötletgazdája és alapítója, Ferenczfi János csak jóval később, a felolvasások második felére tudott megérkezni. A műsor kifejezett sikert aratott, és úgy éreztük, nem is éltünk vissza nagyon hallgatóságunk türelmével. A felolvasást előző irodalmi műsorainkból tanulva Kőrös Gábor költő, zeneszerző barátunk színesítette egy számunkra addig ismeretlen hangszeren, a handpanen játszott zenéjével (256 MB video).

A műsor után házigazdánk kíséretében Beregszász belvárosával, történetével jelenével és közelmúltjával ismerkedtünk meg a város utcáin sétálva. Csak a helyszínen érzi át a magyarországi ember, hogy mit is jelent az anyanyelv olyan közegben, ahol a magyarság létén túl maga a város is állandó fenyegetettségben él. Saját szemünkkel láthattuk a városi környezetnek azt a fajta leromlását, amelyet Magyarországon a hatvanas évek végéig tapasztalhattunk, majd amely ismét megindult a 90-es évek elején. De a hanyagság mellett Beregszászon a szándékosság még ma is lépten-nyomon tetten érhető: a zsinagóga épületét még mindig a budapesti Corvin áruház egykori ocsmány alumínium burkolatához hasonló szoc-reál burkolat fedi, amelyet a rá terített lepel és az arra festett kép próbál elfedni. A várost átszelő folyó – mint másnap a Beregszászi múzeumban láthattuk -, egykor parkosított, sétányokkal övezett, fürdőzésre is alkalmas vize mára bűzlő csatornává vált. Az egykori magyar városi lét fenyegetettsége tehát nem szűnt meg.

A beszélgetésekből az is kiderült, hogy a felvidékiek milyen nehézségek között élnek. Akik Magyarországon dolgoznak, azoknak némileg könnyebb az élet, de még egyetemi tanárok is csempészettel egészítik ki olykor jövedelmüket, hogy magukat és családjukat képesek legyenek fenntartani. Számomra egészen megdöbbentőnek tűnt, amikor arról hallottam, hogy még néhány éve is jegyrendszer volt érvényben Ukrajnában, amely jegyek egy napon belül elvesztették fizetőerejüket.

Másnap délelőtt a beregszászi múzeumban és a Magyar Kultúra Házában volt tervbe véve a szerkesztőség bemutatkozása. Miután a két helyszín közül egyen sem volt jele senki, így ez a két irodalmi műsor elmaradt, cserében tárlatvezetést kaptunk a múzeumban, ahol a történelmi áttekintésen túl rengeteg képen csodálhattuk meg a város egykori szépségét, amely a második világháború vége óta annyira romlásnak indult.

A világszirmok szonettkoszorú…

A virágszirmok szonettkoszorú…

Lapunkban rendszeresen helyet adunk a magyar lírának, megidézve annak legnagyobb klasszikusait. A magyar költészet azonban napjainkban is alakul, és néha egész közel vannak hozzánk olyanok, akik ebben tevékenykednek. Mostani számunkban Csikai Gábort, a Kónyi Faluház munkatársát, író, költőt mutatjuk be egy általa nemrég nyert pályázat kapcsán.

 

Csikai és FJ
Honnan ered írói vénád, van-e valami családi indíttatása ennek?
Erre nem tudnék igazi választ adni. Családi indíttatás igazából nincs, én legalábbis nem tudok arról, hogy bárki is szépirodalommal foglalkozott volna az őseim közül. Igazából én amióta írni tudok, azóta írok, próbálom megfogalmazni magamban a világot, ami történik velem, körülöttem.
Úgy tudom, hogy eddig több versesköteted is megjelent. Már én is olvastam belőlük, és ezek a kötetek sok területét fogják fel a létezésnek. Van-e olyan köteted, amit leginkább szeretsz?
A könyveim egy kis magánkiadónál, az Undergroundnál jelennek meg, így nem országos terjesztésűek. A verseskötetek mellett még leginkább mesekönyveket írok, és ezek lettek a legismertebbek, legkedveltebbek is. Nagyon sok könyvtárba is eljutottak, mivel a kiadó terjeszti a Könyvtárellátó oldalán is. Hogy melyiket szeretem ezek közül a legjobban? Nyilván az első és az utolsó, ami leginkább az ember szívéhez nő. Az első, a Már majdnem ott, 2013-ban jelent meg, ezt azért szeretem, mert abba lényegében összeválogattam a legjobbakat, amit addig írtam. A legutolsó pedig, ami hamarosan megjelenik, a Vázlatok az örökkévalóságról. Ezt meg pont azért szeretem, mert eleve úgy készültek a versek, hogy azok egyszer egy könyvben fognak megjelenni. Itt már nem csak összevissza írtam a verseket, hanem volt elképzelésem, egy koncepcióm, ami köré fel van fűzve az egész.
Mondtad, hogy családi indíttatás nem áll a költészeted mögött. Hogyan születnek akkor a versek?
Az az igazság, verset nem tudok úgy írni, hogy leülök, és írok egyet. Ez egyszerűen csak jön. Ha eszembe jut valami, akkor azt gyorsan elkezdem leírni, általában most már a telefonba pötyögöm be. Prózát gond nélkül írok úgy, hogy leülök, és nekiállok, de a versnél kell a lelki indítás, vagy az ihlet, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. Ha például fél évig nem jut eszembe semmi, akkor megesik, hogy fél évig nem írok egy sor verset sem, bár szerencsére mostanában nem fenyeget ez a veszély
Világszirmok című szonettkoszorúd különdíjat kapott A Hetedik folyóirat A Betűk sivatagában pályázatán. Erről mit kell tudni?
Elsőként a folyóiratról beszélnék. A Hetedik egy interneten megjelenő kiadvány, ahová szerzőként úgy kerülhet be az ember, hogy vagy meghívják, vagy pedig egy, már a folyóiratban publikáló szerző ajánlja. Innentől lehet nekik küldeni műveket, és azokat három szerkesztő megnézi, úgy, hogy nem tudja ki a szerző. Ha pedig közülük kettő igent mond rá, akkor megjelenhet a következő lapszámban. Ez nagyon demokratikus rendszer, hisz itt tényleg csak az adott mű minősége számít, nem az, hogy ki írta. Én úgy kerültem a folyóirat közelébe, hogy most már ötödik éve megrendezik Budapesten a József Attila Vers-Dal Fesztivált, amelyen eddig mindig szerepeltek a verseim, néhányat meg is zenésítettek közülük. Ennek szervezésébe kapcsolódott be a folyóirat, és innen hívtak meg. A pályázat pedig úgy zajlott, hogy a lap és a József Attila Emlékhely közösen szerveztek egy kreatív íróműhelyt, és erre pályázatot hirdettek. Ebbe a pályázatba lehetett küldeni műveket, és azokat is belevették, amelyek a nyáron a folyóiratban megjelentek. Örömmel értesültem aztán róla, hogy művem különdíjat kapott, és külön nagy megtiszteltetés volt, hogy József Attila szülőházában vehettem át.

Csikai oklevél

Úgy éreztem, hogy ez a mű mintegy Ars poétikaként is felfogható. Felmerült bennem a kérdés, mit keresel? Magadat, a világot, vagy valami szerelmet, Istent? Hisz mindegyik megtalálható benne.
Ezeket a dolgokat azért mindenképp el kell választani egymástól: önmagamat és a költői Ént, aki a versben beszél. Sokszor kérdezik az embertől, hogy mit éreztél ekkor meg akkor, mikor ezt írtad. Viszont ha én írok egy verset, az nem biztos, hogy teljesen az én személyes dolgom, hanem épp hogy valaki más helyébe képzelem magam. Az hogy én mit gondolok, és hogy a költői Én mit gondol, az leggyakrabban nem fedi egymást. Ez a vers is egy konstrukció, hiszen a szonettkoszorú, mint műforma, alapvetően is bonyolult. 14 szonettből épül fel úgy, hogy az egyes versek utolsó sora mindig megegyezik a következő első sorával, és ezek a sorok alkotják a végén a 15. úgynevezett mesterszonettet.
Mit tervezel most, mint fiatal költő, író?
Írni folyamatosan írok, és további könyveim várhatóak. Karácsonyra jön az új mesekönyvem, a Rézirozi kalendáriuma. Aztán írtam egyetemista koromban egy regényt, a Gancegált, néhány egyetemista fiatalról, most ennek készült el a folytatása, a Haudujudú? Ez azt mutatja be, mi lett annak a regénynek a szereplőiből 35 éves koruk környékére. A regény valószínűleg tavasszal jelenik meg.

Csikai borító

Az IKSZT munkatársaként dolgozol, és itt is sok a feladat.
Igen, szerencsére rengeteg rendezvényünk van, amiken eléggé változó az érdeklődés. De a cél mindenképp az, hogy minél változatosabb kulturális programokat szervezzünk a falu lakosságának. A paletta most még színesebb lett, köszönhetően az EFOP pályázatnak, melyet az önkormányzat konzorciumban nyert meg. Így még több program valósulhat meg az EFOP-ban dolgozó kollégák munkája nyomán. A Faluház és az Önkormányzat facebook oldalán lehet a programokról tájékozódni. Ezeken kívül is sok program van a Faluházban; klubok, szakkörök, de igyekszünk az egyéni kezdeményezések mellé is odaállni.
Együtt szerkesztjük a Kónyi Kisbírót, és abban nagyon sok rovatot gondozol. Milyen élményeket ad ez?
Nagyon szeretem megírni a cikkeket, mert sok emberrel találkozhatok ezek kapcsán. Beszélgetek a riport-alanyokkal, és olyan dolgokat tudok meg róluk, aztán pedig adhatok át a kónyaiknak, melyek nem voltak ismertek addig. Arra pedig különösen büszke vagyok, - vagy legalábbias nekem úgy tűnik - , hogy egyfajta presztízsértéke van annak, ha valaki megjelenik a lapban. Például, ha valakit felkérek, hogy a következő lapszámban szeretnék írni róla, akkor nagyon pozitívak a reakciók: „de jó, köszönöm, hogy gondoltatok rám.” Ez azt mutatja, hogy a szerkesztőtársakkal együtt sikerült elérnünk a Kisbíróval egy olyan színvonalat, ahol már értéke van, ha valaki szerepelhet benne. A jövőben is szeretnénk olvasható, érdekes lapot adni az emberek kezébe. Mert egyébként ez a falu tele van érdekes emberekkel, nagy teljesítményekkel, amiket érdemes megmutatni a helyieknek, és az utókornak is megőrizni.

Dr. Boros István

Csikai Gábor:
Világszirmok (szonettkoszorú)
(részlet)

8.

Engem életillattal ő köszönt,
Ki ott fent a fellegekben szárnyal.
Mikor rám néz, tudom, lesz még pár dal,
Hisz tegnapokkal tele a bőrönd.

Benne tűz, a víz, az ég és a föld,
Ködben ázó hegyek ősi várral.
Köztük ülök, és néhány madárral
Beszélgetek. Érzem, mindent betölt

Körben ez a hatalmas nagy béke.
Hiába a múlt ezer emléke,
Még milliószor virrad reggelem.

Nem kérdezem, ami jár, az szép-e?
Egy lépéssel mindig feljebb lépve
Jeleit nyitott szemmel meglelem.


Első megjelenés: Kónyi Kisbíró, 2018 december

Interjú Pődör Györggyel

Pődör György

(1948 szeptember 24 - )

Költőnek lenni felelősség. Hiszen a legnagyobb magányban, intimitásban, csendben megírt sorai abban a pillanatban “közkinccsé lesznek”, ahogy megosztásra kerülnek valahol, legyen ez nyomtatott, vagy internetes felület. Az olvasóban beindul a “gépezet”, a vershez saját gondolatai társulnak, saját élményekre asszociál, emlékek törhetnek a felszínre, az élet pillanatfelvételei villannak elő és ha úgy érzi, a sorok helyette beszélnek, kimondják rejtett gondolatait, akkor bizalmat szavaz a költőnek. Ez kedvet adhat az olvasáshoz, elindíthat egy láncolatot, hogy ezen versek segítségével eljusson más költőkhöz is és miután átszűrte a valós- vagy képzelt történéseket egy szubjektív szitán, akár segíthetnek is az ő saját, egyéni története megfogalmazásában. Pődör György verseit olvasva elindult bennem ez a reakció. Átérezve őket, saját tapasztalataimmal fűszerezve, úgy érzem, valamiféle magasabb régióba emelkedtem általuk. A modern, rohanó világban, melyben mindent azonnal megkaphatunk, ha meg tudjuk fizetni, úgy érzem, nehéz olyasmit alkotni, ami miatt mégis megáll egy pillanatra az ember, mert érdemes és, mert tulajdonképpen igénye van rá, csak talán ő maga sem tudja. Hiszem, hogy nem kell művésznek lenni ahhoz, hogy szeressük a költészetet. Hiszem, hogy mindenkiben van (bár egyeseknél igen mélyen,) valahol egy lírai én, mindenkinek van igénye a kultúrára és a mi társadalmunkban aki akar, hozzáfér. “Amíg a kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhoz vagyunk hűek”, írta közel száz évvel ezelőtt Szerb Antal, s ez most is, az eligényteledett világunkban is igen időszerű. Szerinte ez nem “állami hovatartozást jelent, hanem az érzések és gondolatok egy specifikus módját, ami ezer év értékeiből szűrődött le”, nekünk, magyaroknak.

Pődör György művei leginkább a klasszikus hagyományokhoz kötődnek, ugyanakkor közérthető szeretne maradni, versei mélységükkel és tisztaságukkal hatnak leginkább. Képei viszonylag egyszerűek, érthetőek, mégis mindig ott lapul a sorok mögött a sokkal bonyolultabb, jóval többet mondó termékeny csend. Míg konfliktusait összegzi a világgal és saját magával, keveri szép emlékeit szívfacsaró csalódásaival, megfigyel, elemez, asszociál, hol szabadon, hol kötötten, de mindenképpen egyéni módon. Ez valószínűleg abból fakad, hogy eredetileg műszaki beállítottságú, mérnök volt és tanár, évtizedeken át. Innen eredhet a szabályok tisztelete és betartása, valamint a pontosság. Bár pedagógus pályafutása során elsősorban a szakmához kötődő szakmai tantárgyak oktatásával foglalkozott, de szaktanácsadóként és igazgatóként is a diákok érdekeit és az oktatás minőségét tartotta a elsődlegesnek. Ebből is láthatjuk, hogy a minőség mindig fontos szerepet játszott életében, mint költő, a szakmabeli tudása figyelemre méltó, igényessége már-már a perfekcionizmust súrolja. Igen szigorú saját magához, de éppen ezért kerülnek ki a kezéből olyan versek, amelyek gondolkodásra késztetnek. Emellett “tanít” is bennünket, kifinomult nyelvhasználatával, szókapcsolataival próbálja ellensúlyozni az elértéktelenedett “verselést”, a szépséget helyezi szembe a társadalom és a művészetek aberrációval.

Hetvenedik születésnapjára megjelenő, SZÉTMOSOTT ÍRÁSJELEK című verseskötete kapcsán beszélgettem Pődör Györggyel.


- Mióta foglalkozol komolyan az írással?

A hetvenes években jelentek meg először verseim különböző sajtó- és irodalmi orgánumokban. Kezdetben a Vas Népe irodalmi melléklete mutatott be, majd közölt –szinte hetente- verseket tőlem. (Akkor még ez komoly melléklet volt, sok olvasóval) Később a Zalai Hírlap, majd az Életünk, az Új Auróra és más irodalmi folyóiratok. 1971-ben jelent meg a SOR című (nagysikerű ) antológia a „tízekkel”. Olyan, akkor induló költőkkel, mint Devecseri Zoltán, Devecsery László, Konczek József, Nagy Gáspár, Vinkó József, Vadász János és mások.
Ennek az antológiának 30 év után kijött a folytatása.
Meghívtak a dunaújvárosi Tavasz antológia sorozatba, melyet Miskolczi Miklós szerkesztett a hetvenes években. Azóta közel félszáz antológia szerzője, szerkesztője voltam.

- Hány évesen írtad az első verset?

Már általános iskolás koromban érdekelt az irodalom meg a történelem. Ikaroszról írtam egy hosszú elbeszélő költeményt, majd sorban a görög mitológiai alakokról. Ez a hatvanas évek elején volt. Devecsery Lacival és Bódi Tóth Elemérrel gyermekkori barátság köt össze, ők is Vasszilvágyon születtek. Együtt tervezgettünk, olvasgatva egymás írásait, majd útjaink nagyon elváltak. Elemér újságíró lett Salgótarjánban, a Laci tanított, most színházi rendező, én pedig családi hagyományként műszaki pályán mozogtam, s mozgok ma is.

- Mit jelent számodra az írás?

A költők mindegyike megfogalmaz egy hitvallást, amolyan testre szabott ars poeticát, amely hosszú távon soha nem bizonyul az egyén számára „időtállónak”. Sokat gondolkodtam az adott kérésen, s igazán csak a „késztetés”-ig jutottam el magamban. A ma embere nagyon távol áll a hét szabad művészet szellemiségétől, sokan élnek a mának, mások karriert építgetnek vagy pénzt halmoznak. A belső én ezáltal eltompul, az öntudat satnyul. Számomra az írás a szabadság. A világ nagyon szép, bonyolult kapcsolataival és változatosságaival.
A negatív jelenségekről nem is beszélve. Az írás számomra ezek megfogalmazása.

- Kinek írsz? Mi a célod az írással?

Nem fogalmaztam meg soha célcsoportot, de érzem gyakran, hogy az olvasók egy-egy határozott közösséget alkotnak. Ezt meghatározza mindig a hol (melyik újságban, régióban. stb) jelenik meg a versem, mikor (karácsony, húsvét, nyár ) és milyen céllal írtam. A most megjelent gyermekvers kötetem például „lábon” elfogyott, az óvodák elkapkodták. Nagyon szép lett a Tizenkét drágakő legendája, s fogy rendesen, nem csupán az ásványok és drágakövek iránt érdeklődők körében. Nálam az írás célja soha nem a megjelenés. Sokaknál ez már kényszer. Én akkor írok, ha van mondanivalóm. Van fecsegő ember s megfontolt vagy hallgatag. A költő is ember. Az írásom célja elmondani azt, ami nem csupán engem, de másokat is foglalkoztat. A szép és a jó érzéseket éppúgy megfogalmazom, mint az emberi és társadalmi visszásságokat.

- Tagja vagy valamilyen művészeti csoportnak?

Valamikor a megyében és a nyugati régióban gazdag irodalmi pezsgés volt a jellemző. Az újságok köré szerveződtek csoportok. Létrehoztuk a pedagógus alkotók közösségét, könyveket, antológiákat adtunk ki. Mára ezek, ha nem belterjesek, akkor elsikkadtak. A Hetedik egyik szerkesztőjeként érzem újra, hogy érdemes valahova tartozni.

- Van olyan művész, akit mesterednek tekintesz?

Nem könnyű megválaszolni a kérdést, mert változik a világ, az ember gondolkodása, tapasztalatai is vegyesek. Valamikor Heine és Goethe írásai vonzottak, később Villon lett a kedvencem. Aztán jött Nagy László, s teljesen megváltozott az irodalmi eszményképem. Mára sokat változott az olvasási szokásom, de mestert magamnak nem választottam.


- A kortársak közül vannak kedvenceid?

Igyekszem közel kerülni a versekhez, s ha időm engedi elolvasok sokat, de nem úgy, hogy most a kedvencet keresem. Bárkinek a tollából kikerülhet jó vers, s vannak elismert költők, akikben gyakran csalódok. Ám, ha mégis említenem kell valakit, akkor az Radnai István. Elég egy verséből 3 sor, már ráismerek névtelenül is. Egyedi! Vannak, akik nem értik, ezért nem is szeretik.

- Az új köteted címe összefügg-e azzal, hogy divat a versekben elhagyni a központozást? Mi a véleményed a rím, központozás nélküli szabadversekről?

Nem, ritkán teszem meg ezt a verseimben. A központozást egy-két versemnél -kísérletképpen-hagytam el. Valamikor -talán a hetvenes években- szabadverseket írtam. Ezek jelentek meg a Szélmalomverő című kötetemben. Viszont központoztam minden verset. Lassan tértem át a kötött versekre. Viszont látom azt is, hogy sokan szabad versnek gondolnak minden versszak és rím nélküli alkotást. Tévednek, mert a szabad versben sem minden szabad. Nehéz jó szabadverset írni. A rím és központozás nélküli versek ritkán jók. Persze, vannak olyan alkotók, akik kiváló szó- és versképekkel megoldják, megtartva a kötöttség látszatát, de rímeket és központozást mellőznek.

József Attila összes tanulmánya és cikke 1930-1937 – interjú Tverdota Györggyel

József Attila összes tanulmánya és cikke 1930-1937 – interjú Tverdota Györggyel



Irodalomtörténeti határkövet jelent az idén megjelent kétkötetes mű, mely József Attila 1930 és 1937 között írt értekező prózájának kritikai kiadását tartalmazza. A könyv több mint egy évtized kutatásainak eredményét foglalja össze, kollektív munka eredménye: Tverdota György, Veres András, Agárdi Péter, Bókay Antal, Buda Attila, N. Horváth Béla, Sárközi Éva, Sipos Balázs, Szigeti Csaba, Török Sándor Mátyás, Valachi Anna és még számos jeles irodalomtudós, valamint leendő irodalomtudós működött közre az összeállításában.

A kötet egyik szerkesztőjét, a József Attila Társaság elnökét, Tverdota Györgyöt kérdeztük a kötet keletkezésének körülményeiről, a költő gondolkodói arcéléről, a könyv recepciójáról.

A kritikai kiadás több mint egy évtized munkáját foglalja össze, számos elismert kutató vett részt a megalkotásában. Hogyan állt össze a kutatócsoport?

A kritikai kiadás két részből áll. Az első rész a költő 1923-1930 közötti írásait és a hozzájuk fűzött jegyzeteket tartalmazza. 1995-ben jelent meg, az Osiris kiadó gondozásában. A második rész idén látott napvilágot a L’Harmattan kiadónál. A két kiadvány más-más módszerrel készült. A szorosan vett szövegkritikát, szövegkiadást, a szövegekhez fűzött lapalji jegyzeteket mindkét esetben egy Horváth Iván által szervezett, egyetemi hallgatókból, doktoranduszokból álló munkacsoport készítette. Az első részhez fűzött tartalmi jegyzeteket tartalmazó kötet egyetlen személy, Tverdota György munkája.

A második rész elkészítése két szempontból tér el az első részétől. Az egyik az, hogy idő közben a szakmai körökből egy egész csoport szerveződött, amely intenzív érdeklődést tanúsított József Attila gondolkodásának alakulása iránt. Amikor a második rész készítésébe belevágtunk, akkor úgy döntöttünk, hogy a tartalmi jegyzeteket ezúttal nem egy személy, hanem egy szerzői kollektíva készíti el. A másik különbség pedig az, hogy az így megalakult munkacsoport, tekintetbe véve a kritikai kiadásokkal szembeni korszerű tudomány-módszertani igényeket, szigorú szabályrendszert állít fel mind a szövegkritikára, mind a tartalmi jegyzetek felépítésére nézve. Ezeknek a szigorú kritériumoknak a Horváth Iván és munkatársai által korábban elkészített (elektronikusan közzé tett) szövegváltozat nem felelt meg. Ezért a Horváth Ivánék munkáját alapul véve, újra el kellett végeznünk a szövegkritikai, szövegkiadási munkát. Ez az újra feldolgozott szöveg vált a tartalmi jegyzetapparátus elkészítésének alapjává.

A munkacsoport két nagyobb egységből állt össze: Egyrészt az ú.n. ’senior’ kutatókból, tehát ismert József Attila-szakértőkből. Közülük került ki a könyv két szerkesztője, Tverdota György és Veres András. A harmadik ’senior’, N. Horváth Béla nyújtott be pályázatot az OTKÁhoz, és ő volt az, aki az így kapott pénztámogatás felhasználásáért felelősséget vállalt. A munkacsoportba tartozott még Agárdi Péter és Bókay Antal. Valamint Sárközi Éva, aki a szövegkritika nagy részét és a jegyzetek textológiai részét túlnyomórészt magára vállalta. A munkacsoport másik egysége fiatal kutatókból, egyetemi hallgatókból, doktoranduszokból, középiskolai tanárokból állt. Az ő segítségük nagyon értékes, nélkülözhetetlen részét képezi a közös munkának. Itt kell felsorolni két halottunk nevét, akik a munkálatok ideje alatt hunytak el. Farkas János László és Rigó Béla korai távozása sokban hátráltatta a munka haladását. Valachi Annát azzal bíztuk meg, hogy az eredetileg a kritikai kiadás részének szánt életrajzi kronológia készítését vállalja magára. Ez a munka a szorosan vett kritikai kiadás munkálatainak óriási terhei miatt félbemaradt. Itt kell megemlíteni ugyancsak a munkacsoport olyan külső tagjait, akik valamely területhez fűződő szakértelmük folytán bizonyos szövegek jegyzeteinek elkészítésében részt vettek. Buda Attila mint bibliográfus, Sipos Balázs mint történész, Szigeti Csaba mint a verstan szakértője, Schulz Katalin mint a német szövegek kezelésében jártas szakember működött közre.

Milyen igényből, milyen szempontok szerint készült, és milyen munkálatok előzték meg az összeállítását? Milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük?

A kritikai kiadások azzal az igénnyel készülnek, hogy hosszú ideig a kutatás szolgálatába álljanak, sokáig biztosítsák az olvasók hozzáférését a tudományosan hiteles, jól dokumentált szövegekhez. Két olyan tényező van, amely egy kritikai kiadás érvényességének lejárásához vezet. Az egyik az, ha a kutatás jelentős mértékben megkérdőjelezi a benne leírtak hitelét. Ez történt 1985-ben, amikor Tverdota György felfedezte, hogy az 1958-ban Szabolcsi Miklós által sajtó alá rendezett József Attila prózai írásainak kritikai kiadásában a szövegek kronológiai elhelyezésében súlyos anomáliák tapasztalhatók, olyan hibák, amelyek a József Attila-kutatást félrevezetik, hibásan orientálják.

A másik, ennél is fontosabb tényező az, ha az adott szerzőtől származó nagy mennyiségű, jelentős kéziratanyag kerül elő, amely a korábbi kritikai kiadásból hiányzott. Ez az esemény József Attila prózai kéziratai tekintetében 1986-ban állt elő, amikor eddig ismeretlen kéziratok hatalmas terjedelmű, és a költő gondolkodását sok tekintetben más megvilágításba helyező korpusza vált ismertté néhány kutató előtt. A Horváth Iván által a nagyon szűk szakmai közönség számára megismerhetővé tett kéziratos hagyaték birtokában nyilvánvalóvá vált, hogy a Szabolcsi Miklós által készített, a maga idejében kiemelkedő jelentőségű kritikai kiadás helyet új szövegkiadást kell készíteni, amely már tartalmazza az 1986-ban hozzáférhetővé vált kéziratokat is, a hozzájuk fűzött szakszerű magyarázatokkal.

A munkát hátráltatta az a körülmény, hogy a rendszerváltás idején olyan kiadáspolitikai helyzet állt elő, amely lehetővé tette, hogy megjelentessük József Attila pszichoanalitikus vallomásait. Ezt a feladatot a kritikai kiadás két készítője, Horváth Iván és Tverdota György el is végezte, amikor 1992-ben a Balassi kiadónál napvilágot látott a Miért fáj ma is című kötet, s ebben a költő pszichoanalitikus szövegei. Így a József Attila korábban meg nem jelent szövegei világosan szétváltak. A kritikai kiadásnak nem kellett magába foglalnia a pszichoanalitikus vallomásos prózát, csakis és kizárólag az értekező prózai jellegű szövegeket.

A másik hátráltató tényezőt az irodalomtudomány történetének alakulása jelentette. Az első rész megjelenése után úgy tűnt, hogy nem nyilvánul meg érdeklődés József Attila prózai munkái iránt. Ez a közöny kedvünket szegte, halasztgattuk a második rész elkészítését. De néhány év elteltével kiderült, hogy vagy tévedtünk az érdeklődés felmérésében, vagy az időben előre haladva a költő gondolkodása iránti kíváncsiság felébredt. Ekkor tapasztaltuk azt, hogy jóval több szakember vagy fiatal értelmiségi számára fontos József Attila gondolkodásának megismerése, mint ahogy ezt korábban feltételeztük.
Ekkor, a kétezres évek elején kezdtünk bele a második rész megfogalmazásába.

Miért éppen az 1930-1937 között született írásokat választották a kötet szerzői?

A feladat nagyságát látva eleve azzal az igénnyel fogtunk hozzá a kilencvenes évek elején a munkához, hogy ezt csak két részletben tudjuk elvégezni. Az 1995-ben megjelent Osiris kiadvány a költő 1923 és 1930 között keletkezett szövegeit dolgozta fel kritikai igénnyel. A korszakhatár teljesen természetes módon adódott. A fiatal költő a húszas évek végén a korszak modern „polgári” gondolkodóira támaszkodva fejtette ki művészetbölcseleti elgondolásait. 1930 őszén azonban politikai fordulat következett be magatartásában: kapcsolatba került az illegális kommunista mozgalommal. Ennek tagjaként elmélyülten tanulmányozni kezdte a marxizmus klasszikusainak műveit. Rövid időn belül képzett marxista gondolkodóként nyilatkozott meg. Első jelentős marxista igényű írása az Irodalom és szocializmus című szabadelőadás tanulmány-változata. Könyvünket ennek a terjedelmes és jelentős szövegnek a feldolgozásával indítjuk. A marxizmus 1930 őszétől kezdve haláláig az egyik olyan paradigma, amelynek kereteiben gondolkodása alakul. Abban a mértékben, amelyben megismeri és elsajátítja ezt a tudományos világnézetet, a tudományos szocializmus bizonyos pontjain gyakorolt kritikája is egyre nagyobb hangsúlyt kap. De ez a kritika nem a tan elutasítását, nem a belőle való kilépést célozta, hanem a kor igényeivel szembesítette az olvasottakat.

Úgy találta, hogy a marxizmus az emberi lélekről, a szubjektumról nem nyújt számára kielégítő, korszerű képet. E hiányzó szubjektumelmélet pótlékát keresve találkozott a pszichoanalízissel. A freudi tanok beépítése a marxista gondolatrendszerbe 1931 őszén kezdődött nála, és a két gondolatrendszer egyeztetését, egyre intenzívebben és egyre termékenyebben ugyancsak haláláig folytatta. A szövegek elrendezésével és magyarázatával ezt a folyamatot követtük végig.

József Attila gondolkodói fejlődésrajzának rekonstruálására vállalkozik ez a két vaskos kötet, a költő filozófiai tájékozottsága pedig rendkívül szerteágazó volt. Lehetséges-e egyáltalán a gondolkodói arcélét megrajzolni?

A munkacsoport tagjait munkájuk során semmiféle előre kialakított prekoncepció nem vezette. Nem akartuk József Attilát semmilyen gondolkodói eszményhez igazítani. A kíváncsiság motivált bennünket, és mi magunk is most értettük meg, a József Attila-kutatás történetében először, hogyan is alakult a költő gondolkodói fejlődése. Érdekes kettősséget lehet tapasztalni. Egyrészt, a felszínen, a polemikus hajlamokkal erősen megáldott alkatú költő hozzászólt a kor számos kérdéséhez, és így a felszínen nagyon tarka képet nyújt gondolkodásának útja. Másrészt, és erre most döbbentünk rá, eszmélkedése rendkívül folyamatos, mélyebb rétegeiben szervesen alakul. Lépésről lépésre, jól követhetően fejlődik az intellektuális tájékozódása. Mivel a marxi és freudi paradigmát sohasem hagyja el, minden más szellemi irány, legyen az Max Weber szociológiája, Bergson vitalista filozófiája, Boutroux tudományelmélete, jól illeszkedik freudomarxista beállítottságához, vagy éppenséggel annak tágításához, rugalmasabbá tételéhez. Prózai életműve jó példa arra, hogyan lehet marxista és freudi alapon korszerűen gondolkodni a huszadik század közepén.

Hogyan fogadta a szakmai közösség a könyvet? Milyen reflexiók érkeztek, kialakultak-e már polémiák?

Még csak az első reakciók idejét éljük. Az eddigi visszajelzések kifejezetten kedvezőek. Elismerő méltatásokat kaptunk szóban is és írásban is. De még kevés idő telt el. Egy ekkora tudományos anyagot megemészteni, vele kapcsolatban állást foglalni, bírálati szempontokat találni, a könyvünkben is kétségkívül jelenlévő hibákra (amelyeket mi magunk is felfedezünk újraolvasva a szöveget) felhívni a figyelmet, ehhez hosszabb előkészületek szükségesek. Az érdemi kritikát és az esetleg a könyv kapcsán elinduló vita-sorozatot későbbre várjuk. Sőt, mi magunk is szeretnénk ösztönözni a szakmát a kritikai kiadás mélyebb kritikai áttekintésére. Konferenciát, eszmecseréket szándékozunk szervezni. Azt gondoljuk ugyanis, hogy a kiadvány sok kérdést lezár. Ugyanakkor ezer új kérdést nyit ki. Szinte azt mondhatnánk, hogy a gondolkodó, értekező József Attiláról érdemi gondolkodás csak most kezdődhet meg, és az ilyen folyamat nem megy vita nélkül. Mi arra számítunk, hogy kellőképpen szilárd alapot teremtettünk a szakmai vitákhoz, és igyekeztünk magas mércét emelni magunk és mások elé.

A költő eddig még nem publikált tanulmányai mellett számos töredékben maradt írás is megjelent a kötetben. Hogyan befolyásolja a róla kialakult képet a kritikai kiadás? Lesz-e paradigmaváltás?

Amikor József Attila gondolkodói teljesítményéről vitatkozunk, az egyik megfontolásunk éppen az, hogy a költő számos töredéket hagyott maga után. Belefogott tanulmányokba és nem fejezte be őket. De a megjelent írásait is számos fogalmazvány kíséri. A korban nem sok igény lehetett arra, hogy bármilyen kérdésről megkérdezzék a véleményét. Tehát a maga korában a gondolkodónak csekély hatása lehetett. A befolyás, amit gyakorolt, azt az utókorra tette. Ez az egyik oka annak, hogy gondolkodásáról vagy téves, ideológiailag eltorzított elképzelések alakultak ki az évtizedek folyamán, mint például az Irodalom és szocializmus önkényes értelmezések sorának esett áldozatul. Vagy pedig nem nagyon alakult ki határozott kép a gondolkodói teljesítményről. A kritikai kiadás készítése során az a meggyőződés alakult ki bennünk, hogy József Attila 1933 körül, a nácizmus uralomra jutásával és az ő pártból való kizárásával egyidejűleg egyre inkább eredeti, izgalmas, a ma számára is rendkívül tanulságos gondolkodóvá nőtte ki magát, s ettől kezdve haláláig írott szövegei ma is érdeklődésre tarthatnak számot különös tekintettel arra, hogy a történelem fordulatai bizonyos kérdésföltevéseit újra aktuálissá tették.

 

 

 

 

 

 

 

Siska Péter

Az interjú letöltése pdf dokumentumként

Magamról néhány szóban

Nagycsaládban nőttem fel, összesen nyolcan vagyunk testvérek, közülük öten, az „öt kicsi” vagyunk édesanyám és édesapám közös gyermekei. Már kiskoromban rengeteg inger ért, sok nézőponttal találkoztam, és akár egy dél-olasz családban, mindig nagy volt a zsivaj és a szeretet.

Édesapám eredetileg villamosmérnökként dolgozott, de mivel születésem nagyjából egybeesett a rendszerváltással, így én őt már csak politikusi működés közben ismertem meg; gyerekként nagyon szerettem vele koszorúzásokra, megemlékezésekre járni, vagy csak bemenni vele a parlamentbe vagy a „Fehér házba” és rajzolgatni az irodájában. Édesanyám színházi dramaturg, vele pedig a színházi kulisszák mögé osonhattam: a színházi büfé bohémsága, zsongása, a próbafolyamat néha monoton szépsége, néha feszült alkotói légköre nagyon megfogott.

Édesapám mélyen katolikus családból származik, édesanyám pedig mélyen ateistából (ami anyai nagyanyám oldaláról zsidó gyökerekkel is átitatott), de soha nem volt közöttük feszültség ebből, és mi is megtapasztalhattuk a katolikusság közösségteremtő erejét, ugyanakkor néha álságos arcát is, és megvolt a szabad választásunk. 16-17 éves koromig jártam rendszeresen templomba, cserkészkedtem, utána viszont már nem éreztem magaménak se az istenhitet, se az egyházat – mindamellett, hogy a jézusi alapértékekkel, a szeretet és a szolidaritás fontosságával nagyon mélyen azonosulni tudok.

A könyvek szeretete mindkét szülőm családjában alapvetés volt; kis lakásunk fala könyvekkel volt kitapétázva. Sok jól író felmenő volt mindkét oldalon, például édesapám nagybátyja, a maga korában rendkívül népszerű Mécs László, pap-költő volt, édesanyám nagyapja pedig Magyar Elek, aki Ínyesmesterként tett szert nagy hírnévre – és még sorolhatnám. Már kiskoromtól szerettem szövegeket farigcsálni, de az olvasás igazi, odaadó szeretete csak késő kamasz koromban kezdődött. Addig a kötelező olvasmányok sokszor untattak, nem faltam az oldalakat, csak vánszorogtam. És kissé feszített is ez a hatalmas családi műveltség, a híres felmenők, a rengeteg könyv, az a sok információ, amiről úgy éreztem, tudnom kéne. De nem tudtam, hogyan találjak fogást rajtuk. Aztán a Városmajori Gimnázium két fakultációja, a szociálpszichológia és a dráma segített. Mert ott olyan 20. századi könyveket adtak a kezünkbe mint az Egerek és emberek, a Száll a kakukk fészkére vagy a Godot-ra várva, amelyek azonnal beszippantottak. Ezzel egy időben a matematika világa is lenyűgözött:
rendkívül jó tehetséggondozó tanárunk volt. Nagyon élveztem a kreatív problémamegoldást, amit igényelt egy-egy versenyfeladat. Mivel nagyon jól ment, így matematikaszakra jelentkeztem – úgy voltam vele, hogy az irodalmat, színházat lehet hobbiként is csinálni, de a matekot nem; azt hiszem, nem volt teljesen igazam.

A természettudományi karon elkezdtem az egyetemi lap számára cikkeket írni. Így az egyetemen is folytatódott matematika és írás párhuzamos jelenléte, ami végül matematika-magyar tanári mesterszakban csúcsosodott ki. Végigkísért ez a kettősség, és leginkább a tudomány kommunikációja állt hozzám közel, az Élet és Tudományba, az Index-re, vagy a HVG Szellem rovatába is írtam cikkeket, illetve az ELTE tudománykommunikációs mesterszakán is dolgoztam. Diplomázás után Szegeden kezdtem el a matematikatanári doktori képzésemet, melynek keretében fél évet Amszterdamban töltöttem. Ez alatt az idő alatt egyre tisztábbá vált számomra, hogy a matematika mint főfoglalkozás, illetve a kutatói pálya nem az én világom, valami másra vágyom.

Elkezdett egyre jobban vonzani az írás, egyre inkább vágytam rá, hogy megörökítsek bennem lapuló érzéseket, világokat. Addig olyan megközelíthetetlennek tűnt az a világ, azt gondoltam, valaki írónak születik, valaki meg nem, és hogy azt nem lehet csak úgy megpróbálni. Ebben a hitben biztos az is közrejátszott, hogy kiskorom nyarai során visszatérő vendégek voltak a szigligeti kertünkben az Alkotóház híres írói – akik tényleg olyan igazán írószerűek voltak, míg nekem se szivarszagom, se szakállam, se furcsa, idegen szavaim nem voltak.

Mégis azt gondoltam, bemerészkedem ebbe a világba: és elmentem 2013-ban a Fiatal Írók Szövetségének (FISz) táborába, akik nagyon nyitottan fogadnak bárkit, aki szeretne velük műhelyezni. Nem kérdezik, hányat publikáltál eddig, vagy hogy miért vagy itt, hanem örülnek, hogy jössz. Valahol ott kezdődött ez az egész, elkezdtem szövegeket farigcsálni – persze előtte is voltak kis próbálkozások – és elkezdtem azokat megmutatni embereknek, meghallgatni, amit mondanak rá, elkezdtem publikálni is az írásokat. Sok segítőm, műhelyvezetőm volt, akiktől tanulhattam. Az egyik Elekes Dóra volt, akit a FISz táborából ismertem. Ő olvasta pár írásomat, és megkérdezte, van-e egy kötetre való, mert éppen pályakezdők megjelentetését tervezik a Scolar Kiadó új sorozatában. Akkor még csak pár írásom volt, azokat elküldtem, és nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam a kiadó szerkesztőitől, így megállapodtunk: bő fél év múlva leadom a kötet anyagát. Nekem jót tesz a határidő, és ha vannak keretek, így megtáltosodtam, és elkészült a kötet 2017 nyarára, és ősszel jelent meg Gyerekzár címmel.

Az elmúlt években azt is megtapasztaltam, hogy munkavégzés szempontjából a szépírást egyelőre nem tudom főfoglalkozásként elképzelni: egyrészt anyagi szempontból se, másrészt a mindennapokban sok interakcióra van szükségem, csapatmunkára, és mellette kiegészítésként ideális számomra az elmélyült alkotás. Így heti négy napot töltök a munkahelyemen – ahol szintén szövegírással foglalkozom –, és egy napot tudok a szépírásra fordítani.

Költő, író, műfordító - Beszélgetés Kaiser Lászlóval

Költő, író, műfordító. Beszélgetés Kaiser Lászlóval

Kaiser NI

Kaiser László sokoldalú személyiség. Költő, író, szerkesztő, könyvkiadó, dramaturg, a művészet mindennapjainak robotosa, szerény szolgálója. Életeleme az irodalom, legyen az vers, novella, interjú, tanulmány, esszé, vagy előszó. Írásaiban intellektuális merészséggel fogalmaz a jelenről, szövegei tanúságtételek amellett, hogy a brutalitás ne nyomja el a szabad szellemet.

Pontosan fogalmaz. Jól bánik a nyelvvel, a magyarság nyelvi egységén alapuló lelki közösségért dolgozik: ez adja mondanivalója aranyfedezetét. Költőként, tanárként, szerkesztőként, kiadóvezetőként azt kutatja: meddig lehet boldogulni világlátásunkkal, s az emberi tartást segítő kultúra, különösen az irodalom mennyiben segít a szembenézésben, mennyire segít az eligazodásban.

Kaiser László

Ima

Úgy fut ki belőled a tévedés,

ahogy gyűlik a testben a szenvedés,

s ahogy gyűlik a léleknek kínja,

úgy lesz remény, hogy majdan jóváírja

mindazt, amit tettél vagy mulasztottál:

ő, akit talán vadul megátkoztál,

ő, aki neked így is megbocsát,

ha tisztuló szívben hozzá szól imád!

Lángok tüzek között

Lángomat ne bántsad,

kormozhat az így is,

tüzemet ne lohaszd,

elhalhat az így is.

Szívemre balzsamot

nem kérek, de adjál!

Lángok, tüzek között

nekem megmaradjál!

Kaiser László Budapesten született 1953-ban, az Újlipótvárosban. A Kresz Géza és az egykori Sziget utcai iskolákba járt általánosba, majd a Széchenyi István Gimnáziumban érettségizett 1971-ben. Első diplomáját Szegeden szerezte magyar–történelem szakon 1977-ben, majd az ELTÉ-n folytatta tanulmányait magyar szakon, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakán végzett 1983-ban.

Dolgozott segédmunkásként, majd könyvtárosként, aztán a veszprémi Petőfi Színház dramaturgja lett, innen került a Pannónia Filmstúdióba (későbbi nevén Videovox Stúdióba) szinkronlektornak. 1996 óta a saját maga által létrehozott Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió vezetője, tanára. Mellette különféle lapok szerzője, szerkesztője, munkája elismeréseképpen több ösztöndíjat kapott. Kétszer is oklevéllel ismerték el verseit a balatonfüredi Salvatore Quasimodo költőversenyen. 2006-ban Olaszországban Brianza-díjjal tüntették ki a Baranyi Ferenc által olaszra fordított verseiért. Ugyanebben az évben Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat kapott újságírói tevékenységéért, interjúköteteiért. Tagja a Magyar Írószövetségnek és számos irodalmi, kulturális szervezetnek.

– Kezdjük egy közelképpel; Ön Budapest egyik jelentős kulturális negyedében, az Újlipótvárosban nőtt fel, és hű maradt a kerülethez mindmáig: ott él, ahol született, a Radnóti Miklós utcában. Ez a világ is táplálja gondolatait. Mi kötődésének a magyarázata?

Mi tagadás, termékenyítő talaj, mély és heterogén hatásokkal. Ideköt a munkám, itt éltem meg a boldogságot, a csalódásokat. Otthon vagyok a Váci út és Lehel út környékén. Itt szinte mindenki ismer mindenkit, figyelemmel kísérjük egymás sorsát, még akkor is, ha már valaki elköltözött a város másik pontjára, vagy a világ végére. A múlt század második felében itt együtt éltek a háborút túlélt egykori középosztály megmaradt tagjai, az ötvenhatban külföldre menekült fiatalok szomorú szülei, és az ideköltöztetett gyári munkások, valamint a pártkáderek családjai. A gyerekek között nem volt különbség. A téren, az iskolában mindenki egyforma volt. A kalandos életutak, családi sorsok egymásba olvadtak a kereskedők, iparosok, kétkezi emberek, színészek, politikusok, írók világában. Ez adja a környék varázsát ma is. Személy szerint engem több szál is fűz a kerülethez. Ideköt a gyermekkorom, a munkám, szinte az egész életem. A kiadóm és a magániskolánk főhadiszállása is abban az épületben van, ahol lakunk, a már említett Radnóti utcában, az emeleten a lakás, a földszinten a munkahely. Még az írásaimban is sokszor köszön vissza a környék és a kerület, például több helyi alkotóval készítettem interjút. Egyébként 2006-ban jelent meg Tűz van, mami! című novelláskötetem, gyermekkorom 56-os emlékeit eleveníti fel, a gyermekszem és a gyermeki gondolkodás perspektívájából.

– Egy interjúban már elmesélte, hogy kik voltak tanítói, hová járt iskolába. Kire emlékszik jó szívvel, szívesen?

Hosszú a lista. Most csak annyit, hogy a Széchenyi Gimnáziumban, ahol középiskoláskodtam, több kitűnő tanárom volt, például Téglás János, aki történelmet tanított és Mikusi Imre, aki osztályfőnökünk volt. A szegedi Juhász Gyula tanárképző Főiskolán a történelem tanszék tanáraitól kaptam sokat, különösen Nagy István történésztől, tanszékvezetőtől, valamint az irodalomtörténész Grezsa Ferenctől (nála írtam szakdolgozatomat Németh Lászlóról) és a nyelvész Békési Imrétől.

Kaiser László

Kutya-macska barátság

Ez a kutya, ez a macska

barátok, barátok,

azt hiszik, hogy rajtuk nem fog

az átok, az átok.

Mert az átok mindörökre

megfogant, megfogant,

barátságot előbb-utóbb

megfonnyaszt, megroggyant.

Fonnyadt barát nem is barát:

áruló, áruló,

hűséget csak nézni tudja:

bámuló, bámuló.

Ne bízzon hát kutya, macska

egy másban, egymásban,

ne legyenek soha-soha

egy házban, egyházban!

Az egyetemről is számos nevet említhetnék, de most talán csak Tarján Tamásét, akivel többször közös munkába sodródtunk a későbbiekben is.

Nagyon rövid ideig jártam a Pázmány Péter Hittudományi Akadémiára, ahol Nyíri Tamás és Bolberitz Pál nyűgözött le. A Színművészetin tanított többek között Nádasdy Kálmán, Bacsó Péter, Osztovits Levente, Nemeskürty István, egyszerre tanultunk filmes és színházas tantárgyakat. Később kiadtam egy Nemeskürty-könyvet: ezzel háláltam meg remek óráit.

– Önnek számos kötete (novella, interjú, tanulmány, esszé) és több verseskötete látott napvilágot. A vers az emberi érzékenység és a szavak idilli találkozása az igazsággal, valósággal összeforrasztva. Ritka kincs, néha sokáig titokban megbújik. Önnél ez hogyan alakul?

1979-ben jelent meg először versem országos lapban, a Vigiliában. Azóta publikálok több műfajban, igazán komolyan véve a kilencvenes évek elejétől… Egyébként tizenöt kötetem jelent meg eddig, ebből négy verses, most készülök az ötödikre. Ami az írást, illetve versírást illeti: Hosszú készülődés, tépelődés és keresés előzi meg verseim megszületését, talán mert lassan írok és keveset. Lehetséges, lusta is vagyok, de szeretnék pontos lenni, nem szeretem a hebehurgya mondatokat. Tisztelem a nyilvánosság használatát a valóság bemutatására. Gondjainkat, élményeinket, bajainkat, keserűségeinket akarom kifejezni. Bűnre kiáltó című versemben írtam: „Lárma e korban mérge a dalnak is, így marad árván / dalnok is, népe is, így marad bátor a gyáva, a félénk, / így marad jóra kevésnek a gyatra barátja a gyarló. / Álmom a csönd, az a béke előtti, a bűnre kiáltó.” Keresés, halál, értéktelenség, az emberi evidenciák megtagadása, rosszkedv, depresszió benne van a levegőben, mert baj van: sokszor a „semmibe fut az összes gondolat” az „Isten nélküli égbolt alatt”. S ha így van, és ha változtatni kellene, hadd idézzem Németh Lászlót, aki azt mondta, az ember úgy használ legjobban a világnak, ha rendbe jön önmagával. Hát ebben segíthet a kultúra, az irodalom… Magunkért, ám mégsem csak magunkért, sőt… Egyik versemben írtam: „Összes ajtómat kitárom, / torlasz teljesebb nem lehet, átütik falát gyermekek, angyalok és buldózerek. / Összes ajtómat kitárom, és szabad az út befelé: / utolsó ajtó kilincse / tékozlásé vagy Istené –”

– 1985-től szinkronlektor lett a Pannónia Filmstúdióban. Hogyan érezte magát a szinkronizálás világában?

Előtte a veszprémi Petőfi Színházban dolgoztam dramaturgként. Pestre akartam jönni, lehetőség adódott, hogy a Pannónia Filmstúdióhoz, későbbi nevén Videovox Stúdióhoz kerüljek. Szinkronlektorként kezdtem, aztán művészeti vezetőként dolgoztam. Nem volt haszontalan időszak, hogy megint Németh Lászlót idézzem, nagy „emberfaunát” ismertem meg itt, nem beszélve a rengeteg film megtekintésétől, a sorozatoktól és nindzsafilmektől a művészfilmekig.

– 1996-ban egy nagyot gondolt. Magáncéget hozott létre Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió néven. A pályamódosítás szinte kínálta magát, hogy az addigi tanulmányait, kapcsolatait, munkahelyi tapasztalatait felhasználva valami változatosabba fogjon bele. Mi jellemzi a Hungarovox Kiadót és Oktatási Stúdiót?

A Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió 1996 óta működik. Közel 400 könyvet adtunk ki eddig, főként az élő magyar irodalom köréből. Csoóri Sándortól Baranyi Ferencen, Nemeskürty Istvánon, Temesi Ferencen át Pomogáts Béláig, Czigány Györgyig, a pályakezdő fiatal íróktól Madarász Imre neves italianistán át az olasz irodalomig. Egyébként a szerzők 10-15 %-a kerületi lakos.

Az indulásnál biztosan tudtam, a kultúra az a terület, ami igazán érdekel, és azon belül az oktatás, a könyv, a szerkesztés, a fordítás, a szinkron és a színészet. Az Oktatási Stúdió filmszövegfordító (szinkrondramaturg), műfordító, könyvszerkesztő, íráskészség-fejlesztő és szinkronszínész tanfolyamokat működtet.

– Az Oktatási Stúdió népes tanári karral rendelkezik, hogyan választja ki a tanárokat? Kik tanítanak az önök stúdiójában?

A Hungarovoxnál természetesen az tanít, aki tudja a szakmát, aki nagyon-nagyon tudja a mesterségét és gyakorolja is: országosan ismert művészek és szakemberek. És persze jó tanárok. Nálunk ez alapvető feltétel, nem mehetünk bele kétes helyzetekbe, nem csalódhatnak a diákjaink. Mindegyik tanfolyamunkhoz mondok neveket, amelyekből látható, hogy neves szakembereket alkalmazunk. A filmszövegfordító tanfolyamunkat Kálmán Judit vezeti. Ő ültette magyar nyelvre például a Dallast és a Vészhelyzetet is. Profi próza- és drámafordító is. A műfordító tanfolyamon Szappanos Gábor nevét emelem ki, kiváló műfordító és prózaíró. A kétéves szinkronszínész-tanfolyamon – többek között – Dallos Szilvia, Végh Péter színművész, Gali László színházrendező, Dinnyés József énekes és zeneszerző, Somló Andrea, Lestár Ágnes, Varga T. József szinkronrendező tanít, nálunk a Radnóti utcában, illetve különféle szinkronműtermekben. A könyvszerkesztő tanfolyamon én magam is sokat tanítok, s persze számos könyves kolléga: Burány Tamás nyomdamérnök, Kemény András szerkesztő, kiadóvezető. Az íróiskolán vagy inkább íráskészség-fejlesztő tanfolyamunkon számos ismert költő, író (Szappanos Gábor, Novák Valentin, Payer Imre) oktat, igen sok az írásbeli gyakorlat. Az írás félig szakma, félig titok, mondják, mi a szakmát tanítjuk, a titok nehéz ügy…

Kaiser László

Összes ajtómat kitárom

Összes ajtómat kitárom,

torlasz teljesebb nem lehet,

átütik falát gyermekek,

angyalok és buldózerek.

Összes ajtómat kitárom,

és szabad az út befelé:

utolsó ajtó kilincse

tékozlásé vagy Istené –

Szeretnénk azt is megtanítani: nem elég, hogy igaz valami, aztán éhen halunk, vagy a működésünk lényege a meggazdagodás, közben erkölcstelenné válunk. Az a jó, ha valami egyszerre igaz és működőképes. Tudjuk a mesterséget, képezzük magunkat, és próbáljunk megélni belőle (ha sikerül). Ha először, netán másodszor nem sikerül valami (például munka, publikálás), nem kell megsértődni, de nem kell megalázkodni sem, menni kell, és tenni a dolgunkat. Ha valaki megszerezte a tudást, és valóban van benne elhivatottság, és nem egy éven belül akar ismertté válni, netán meggazdagodni, akkor előbb-utóbb labdába rúg a kulturális területen is.

– Mi adja a Hungarovox Kiadó sajátos arculatát?

Talán elsősorban a kiadó és a szerzők közötti kapcsolat jellege. A Hungarovox Bt. rövidítés – ahogy magam szoktam félig tréfásan említeni – baráti társaságra utal, akik együttes erővel, akarattal küzdenek a kiválasztott közös ügyért. Nem csak munkakapcsolat fűz össze engem a szerzőkkel, hanem sokukkal komoly barátság is. Másrészről, ez a kiadó úgy próbál hozzátenni a magyar irodalmi élethez, hogy a névválasztáshoz híven – Hungarovox, azaz magyar hang – kortárs, elsősorban hazai szerzők műveit publikálja, akár élő klasszikus, akár elsőkötetes a szerző. A „hazai” jelző pedig egészen szűk értelemben is igaz, hiszen számos költő, író, aki nálunk publikál, szorosan kötődik a XIII. kerülethez, mint például Baranyi Ferenc, Nemeskürty István, vagy éppen Reményik László, a nem látó író, aki több könyvben foglalkozott a fogyatékkal élők nehéz sorsával, erőt adva nem csupán nekik, hanem mindenkinek…

– Ön a kultúra napszámosa, ír, szerkeszt, kiad. Milyennek látja a könyvek sorsát?

Sajnálatos tény, de ez igaz, hogy világszerte egyre kevesebbet olvasnak az emberek. Ezt mutatják a statisztikák is. Ez elsősorban a vizuális kultúra előretörésének köszönhető. Kényelmesek lettünk. Van televízió, van számítógép. A legtöbben úgy gondolják, hogy szellemi igényüket mindez kielégíti. Egy ember átlagosan naponta négy órát televíziózik, és mindössze 10-15 percet olvas, itt nem a számítógépes információgyűjtésre gondolok. Az arányok ilyen mértékű eltolódásának azonban lesznek következményei.

– Milyen következményekre gondol?

Az ember készen kap egy képi világot, nem kell gondolkozni, elképzelni, nem kell összefüggéseket keresni. Márpedig ezek nélkül nem tekinthető teljes értékű embernek senki. Emberi voltunkhoz hozzátartozik, hogy képesek legyünk logikai összefüggéseket felállítani, tudjunk kommunikálni írásban, szóban egyaránt. Az irodalom segít teljes értékű emberré válni. Ez az út a teljesség felé, hiszen az olvasás nem csak arról szól, hogy felütünk egy könyvet és végigolvasunk egy történetet. A könyvek tanítanak minket. Tanítanak arra, hogy lehet eligazodni a világban, miként kell konfliktusokat kezelni. A legtöbb könyv alakít élet- és világszemléletünkön. Könnyen belátható, ha bárkinek az életéből ez kimarad, szegényebb lesz a személyisége. Megragad a kizárólag materiális értékrend világában, kereskedelmi szempontból könnyen manipulálható, fogyasztói embernek.

– Mi lehetne a megoldás?

Érezhető, hogy rossz irányba mozog a világ. Czakó Gábor említette egy tévébeszélgetésben, hogy – akár tudjuk, akár nem – szinte a III. világháború folyik: a pénzdiktátum és a munka között. Ehhez már én teszem hozzá, hogy értékes életrecept és a talmiság között. Mit lehet tenni? Sokat is, keveset is. De tenni kell a gesztusoktól a mindennapi életen át a kultúra rendszeres „fogyasztásáig”. Biztos, hogy kiemelten fontos. Az embereket vissza kellene vezetni a könyvekhez, vagyis az igazi kultúrához. Ehhez persze akár segítségül hívható a modern technika valamennyi vívmánya is. A televízió, számítógép által kínált lehetőségekkel élve népszerűsíteni lehetne a nemes irodalmat, a különböző művészeteket, a kultúrát.

– Hogyan telik egy napja?

Változó. Van, hogy egész nap rohangálok, van, hogy egész nap csak ülök és szervezek, olvasok, netán írok. Azt szoktam mondani: az élet alapvetően szervezés és rangsorolás. Akármilyen zsúfoltan vagyok: írásra, olvasásra, a másik emberre és nem utolsósorban gimnazista lányomra, Helgára mindig van időm!

– Melyik kiadványára büszke?

Mindegyikre! És minden szerzőre. De ha valamit ki kellene emelnem, azok inkább a vonulatok. Költészetre ínséges időnkben nagyon sok verseskönyvet jelentettünk meg. Örülök az olaszos vonulatnak, néha viccesen Italovoxnak hívnak minket, a sok olasz témájú kötet miatt. Külön öröm a Hungarovox antológia, amelyben a végzős műfordítók és íróiskolások elfogadott vizsgamunkáját zártuk könyvfedél közé.

– Hogyan sikerül támogatást szerezni a könyvekhez?

Mindenfajta kulturális vállalkozás lavírozni próbál a vágyak és az anyagi lehetőségek között, jó, ha futja reklámra is. És persze olykor támogatót is kell szerezni. A Hungarovoxnál van olyan könyv, ami önerőből jelenik meg, és van, ami pályázati pénzből. Rendszeresen pályázunk, a Nemzeti Kulturális Alapnál, önkormányzatoknál. Szükség van erre a zsarnoki statisztikai mutatók miatt, vagyis tény, hogy Magyarországon a könyvek összességét tekintve a szépirodalom mindössze 16-18%. Nem sok.

Kaiser László

Irodalom

Ha összefutok egy írótársammal

– mesélte tollforgató barátom –

arról ejtünk szót:

ki hol publikál?

S aztán kérdésem

végtelenül egyszerű:

ha folyóirat

hová temeted

új írásodat?

Erre mondom én:

igaz

halotti csend

a művek körül

temetőben a művek

de legalább vannak

ahogy a könyvek is

s azok legalább kripták

Így a kiadáshoz, a megjelentetéshez a kapcsolatrendszeren, a támogatáson kívül szükség van a magániskola hátterére, és arra, hogy a szervezésen túl egy-egy munkát olykor magam végezzek el, néha „beszállok” a szerkesztésbe, korrektúrázásba, a borítókat pedig feleségem, Pereszlényi Helga tervezi.

– Hogyan látja a jövőt, vállalkozása jövőjét? Itt nem csupán a cégre, írói munkáira is gondolok

Közhely, de igaz: munka és munka. Elmenni görcs nélkül, tisztességesen a lehetőségek végső határáig. Csak így van remény, nekünk, egyénnek, közösségnek egyaránt. Ahogy Kérés nélkül című versemben írtam:

„Ez még a mélycsend-éjszaka,

hajnal előtti ébredés,

álomba nincsen visszaút,

mert törtet a fény: rész-egész.

Hálós fényből fényözön lesz,

s új nap mint álom ránk zuhan,

taszít és vonz, kérés nélkül

adj erőt nekünk, adj, Uram!”