Távbeszélgetés Nagy Imrével, A Hetedik főszerkesztőjével

Távbeszélgetés Nagy Imrével, A Hetedik főszerkesztőjével

   A sors és a koronavírus-járvány miatt sajnos nem állt módunkban személyesen találkozni. Pedig a járvány előtt, amikor az interjú ötlete megszületett, arra számítottam, hogy de jó lesz újra unikum, sör és Nagy Imre társaságában kvaterkázni a Görbe Bögre kávézóban, ahol rendszerint szerdánként összejön A Hetedik Független Irodalmi Folyóirat öt szerkesztője – az alapító, Ferenczfi János és szerkesztő társai, Ferenczfi-Faragó Eszter, Fábián József, Nagy Imre, Szecsődy Péter, és be-beesik egy-egy munkatárs, hogy egymást „élve boncolják”, vagyis írásaikat felolvassák és szemtől-szembe megbírálják.

  Nagy Imre 2016 óta tölti be ezt a nem kis felelősséget, türelmet és sok figyelmes olvasást kívánó főszerkesztői munkát. Vele táv-beszélgettem életéről, A hetedikről és a szerkesztői teendőkről és az ezzel járó felelősségről.  

   Mikor és hol születtél? Kik voltak a szüleid, mit tanultál tőlük.

 Szilveszteri gyerek vagyok, 1967. december 31-én születtem Cegléden. Édesapám már nem él. Édesanyám aktív nyugdíjas. Ahogy manapság megszokott, állandóan dolgozik, nyüzsög. Hála Istennek, lételeme az aktív élet. Csodálom a vitalitását. Sok-sok fiatal megirigyelhetné erejét és tisztánlátását az élet dolgai felől. Nem mellesleg, ami ehhez párosul, a nyitott szellemet, amely engem oly érzékenyen érint, mert meglátásai és affinitása a verbális művészet irányában igazán nem mindennapi. Édesapámnak a mindennapi kreativitást és az egyszerű, kétkezi munka becsületét köszönhetem. Édesanyámnak, minden bizonnyal a művészet szeretetét. Ő tanított meglátni a szépet, meglátni mindenben, például fűben, fában, virágban, minden egyes esendő, múló pillanatban a gyönyörűséget, mely által feltöltődhetek és erőt nyerhetek.

    Hol végezted tanulmányidat? Mihez kezdtél az érettségi után? 

   Általános iskolai tanulmányaimat Ceglédbercelen végeztem, majd a budapesti Vági István Építőipari Szakközépiskola épületgépész szakán érettségiztem, és később a technikusi minősítést is megszereztem. Magas követelményrendszerű, kitűnő iskola volt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ott tanulhattam. Először a MÁV-nál találtam munkát mint fűtésszerelő, majd végzettségemnek köszönhetően művezető lettem. Innen később „áteveztem” a kereskedelembe. Voltam eladó és boltvezető is két szakkereskedésben. Most raktáros, logisztikus vagyok egy kivitelező cégnél. Igaz, ez szakmai szempontból komoly visszaesés, ám egzisztenciálisan eleddig semmiképpen sem az.
De nem vagyok egyedül ezzel a kérdéssel, hisz köztudott, hogy hazánkban kizárólagosan csak irodalomból megélni nem lehet. Ferenczfi János kommunikációs szakemberként üzletkötő. Felesége, Eszter látszerész, illetve most kapcsolattartó asszisztens egy kommunikációs cégnél. Fábián Józsi geológus-informatikus. Szecsődy Péter nyugdíjas újságíró, aki pedagógusként ment nyugdíjba. Szóval élünk és dolgozunk normálisan, mint mindenki más.

   Minden ember, de egy irodalmár külső élete mellett különösen fontos belső élete, amelyet főleg az olvasmányok alakítanak. Mit jelent neked az olvasás és mit olvas egy főszerkesztő, akinek feladata beválogatni vagy kihagyni az érzékeny szerzők írásait?

   A könyveknek köszönhetek mindent. Mindent, amit jelen életem fontos részének tudhatok. Egyszerre és szakadatlanul olvasni és írni napról napra, hogy értelme legyen annak az életnek, amit kaptam. Ez a lényeg. A többi „csak” külső történés – már ami az egyéni sorsot illeti.
A kevés szabad időmben, ami marad, nemcsak a hobbiból, szórakozásból kell olvasnom, a különböző folyóiratokat tanulmányoznom, hanem főleg magát a folyóiratunkat ától-zéig és a kötelező olvasmányokat, a szerzők kéziratait. Merthogy nekem „hivatalból”, feltétlenül tudnom kell, mi jelenik meg A Hetedikben. Az elmúlt négy és fél évben, ha jól számolom, körülbelül háromezer írást olvastam, ami töredék része a hozzánk beküldött írásoknak, melyek véleményem szerint meghaladják az ötezret is. Ami a magánéleti olvasmányaimat illeti, meg kell vallanom, hogy valójában rendkívül kevésre van időm. Annál mindenképpen kevesebbre, mint amennyit szeretnék és szükséges lenne, de ahhoz mégis többre és sokfélét, hogy itt felsoroljam őket. Ezért inkább arra koncentrálnék, hogy kiket. Ha a kedvenceimet kell említenem, szigorúan csak a klasszikusokra és magyarokra fókuszálva Ady Endrére, Radnóti Miklósra, József Attilára, Nemes Nagy Ágnesre, Füst Milánra, Csáth Gézára és Pilinszky Jánosra hivatkoznék. Pilinszkyt sokszor előveszem, amennyiszer csak időm engedi. Nekem ő példaképem, az alfám és ómegám. Jelenkori, azaz kortárs alkotókat a teljesség igénye nélkül nem szeretnék megnevezni. Félő, hogy még valakit kihagyok, akit nagyon nem szeretnék.

    Mióta írsz és miért?

    Hogy mióta írok, az idők folyamán számomra már lényegét vesztette. Régóta. Hogy mit írok és hogyan, az már fontosabb ügy. Régebben „csak” verseket. Mostanában már a novellaírás is érdekel. Persze csak bízni tudok abban, hogy egyiket sem feleslegesen. Megítélni képtelen vagyok. A „miért” vonatkozásában sosem tudnék a klasszikus és elcsépelt válaszokon túltenni, úgyhogy csak ennyit mondhatok: csak. Csak úgy, írok. És csak addig, amíg felvetődik, azazhogy jelentkezik az indulat, hogy ezt, meg ezt le kell írnom. Minden valószínűség szerint, ha már nem „kell”, majd nem fogok és nem is tudok – még így sem.

   Mesélj erről a még kisgyerekkorát élő folyóiratról. Mi volt kezdet? Kik, és hogyan alapították A Hetedik-et? Mióta és mi különbözteti meg ezt a folyóiratot más hasonló orgánumoktól? 

   - Az ötlet Ferenczfi Jánostól származik. Ő alapította 2016-ban. Pontos dátumhoz kötve hivatalosan 2016. január 26-án alakultunk. János munkatársait - ahogyan engem is -, a szűk baráti és ismeretségi köréből válogatta.  Az akkori, mintegy fél tucat szerkesztői stáb összetétele ugyan némiképpen megváltozott, de a centrum töretlenül egyben maradt, és a teljes létszám mára több mint a duplájára emelkedett. Ez feltétlenül szükségessé vált a gyarapodó feladatok hiteles és maradéktalan ellátásához.
Első netes lapszámunk 2016.január 26-án jelent meg. Ekkor még nem voltak rovataink. A szükséges tagolást, hála Istennek, az időközben egyre emelkedő színvonal tette szükségessé. A Hetedik a többi, hasonló orgánumtól, talán abban különbözik, hogy az alapkoncepción túl, ami elsősorban a tehetséggondozásról, a népszerűsítésről és segítségnyújtásról szól, mi olyan kulturális tevékenységeket is végzünk, amely a kortárs alkotókat nem csak személyesen, de szervezeti egységek szintjén is megszólítja. Időről-időre különböző szintű és formájú kulturális rendezvényeken veszünk részt rendezőként, társszervezőként és vendégként is. Ezekre, a meglátásom szerint igen magas színvonalú alkalmakra alkotóinkat és népes olvasótáborunkat is mindenkor szívesen és örömmel invitáljuk. Ebben talán még nem is különbözünk annyira a többiektől, de hadd említsem itt rögtön kuriózumként azokat az iskolalátogatásokat, ahol oly nagy sikerrel tizenéves diákokat sikerült megszólítanunk. Hadd említsem a vidéki irodalmi körökkel való találkozásainkat, ahol a tiszta szó, az irodalmi nyelv értéke a falat kenyér értékével ér fel. És már elkezdtük kapcsolatainkat kiterjeszteni a határon túlra. Emlékezetes szép napokat töltöttünk Beregszászon, folyóiratunkban nem a világnézet, hanem a minőség a fontos. Mindemellett, kollégáim aktív alkotói és innovatív képességeinek köszönhetően most számos olyan kezdeményezést szeretnénk megvalósítani, amelyek tudomásom szerint hasonló környezetben nem, vagy nem így működnek. Ilyen például a frissen indított A Hetedik Íróműhely, mely igen jól prosperál. Vezetője, Szecsődy Péter, hétről hétre online felületen találkozik az alkotókkal, akik írásaikat megosztva és megvitatva, igen aktív műhelymunkát folytatnak. A többi fejlesztést gyakorlatban szeretnénk bemutatni. Ezekhez még szükséges az alapos és jól átgondolt előkészítés, illetve tesztelés, és majdan a végleges bevezetés is, melyre megfelelő erőforrásokat is kell majd biztosítanunk. Ezek már folyamatban vannak.
 
    Milyen az ismertsége A Hetediknek?

   Ismertségünk az évek folyamán megnőtt, és reményeink szerint ez a növekedés minden szinten és formában kiszélesedik. Gondolok itt a mennyiségi növekedésen túl a minőségire is, és elsősorban a minőségire, mert az elengedhetetlen alapfeltétele az előbbinek.

    Neked mi a szereped a lapszerkesztésben? Érzed-e a felelősség súlyát az írások megítélésében?

    Ahogyan már említettem is, mint tartalomért felelős főszerkesztő feltétlenül szükséges, hogy pontosan tudjam, mikor és mi jelenik meg a lapban. Ennek a felelőssége igen nagy. Ugyanakkor, ami az írások megítélését illeti, én sosem egyedül döntök. Sőt, tulajdonképpen inkább amolyan feladatkövető, rendszerező ítész vagyok, ami azt jelenti, noha elolvasom a kollégáim által elfogadott és megjelenésre ajánlott írásokat, ám a konkrét rovatba sorolásokra csak javaslatot teszek a megelőző bírálatok tükrében, amit a rovatvezetők vagy elfogadnak, vagy nem. Természetesen van vétójogom, de azzal a legritkább esetben kell élnem, mert számtalan megoldás van annak kikerülésére, mint például az átsorolás lehetősége, mely az új Függelék rovatnak köszönhetően igencsak kitágította a mozgásterünket.

   Tévedhetetlen vagy?

    Nem, egyáltalán nem vagyok tévedhetetlen. Számtalan eset volt már, ami felől, ha csak magamnak kellett volna döntenem, bizony óriási hibát követtem volna el. De hála Istennek a rendszer, amelyben dolgozunk, nem engedte, hogy ez megtörténjen. Mi itt, A Hetedikben csapatmunkát végzünk. Mindenkinek megvan a maga gyenge és erős vonala. A struktúra a legtöbb esetben lehetőséget ad arra, hogy a gyengeségek még időben lelepleződjenek és adott helyzetben a területen erősséggel bíró kollégák hathatósan korrigálják a tévedéseket. Mindazonáltal jól tudjuk, hogy a teljes kollektíva, azaz A Hetedik sem tévedhetetlen. Ha tudomásunkra jut a tévedés, képességeink és lehetőségeink szerint, mihamarabb orvosoljuk! Volt rá eset, és minden bizonnyal lesz is. Ezzel a ténnyel mindnyájunknak meg kellett, és meg kell barátkoznia ezután is.

    Mennyire kell felkészültnek lenni egy szerkesztőnek, hogy bíráljon?

   Önmagához képest mindenképpen maximálisan. Amely területeken hiányosságaim vannak, igyekeznem kell mihamarabb pótolni. Segítségkérésre számtalan lehetőségem van. Akár személyes kapcsolatok igénybevételével, kollegiális szinten, vagy akár a világháló által nyújtotta előnyök kiaknázásával. Személyes tapasztalatom ez, mert számos esetben használtam már én is mindkettőt, és sikeresen. A legfontosabb az az alázat a szerző és írása iránt. Az az alázat nem meghunyászkodást jelent, hanem a művészi értékek öntudatosan alázatos tiszteletét, figyelembe véve a szerzők érzékenységét. Ez óvatosságra int és figyelmeztet, hogy mindent nem tudok és nem is tudhatok. De igyekszem korrekt lenni és elsősorban az esztétikai szempontokat figyelembe venni.  S ha ez megvan, úgy gondolom, már elégséges jogosítványt kaptam ahhoz, hogy hozzá merjek nyúlni az alkotáshoz.

   Milyen esztétikai értékek alapján jelentettek meg egy-egy szerzőt? Mi a legfőbb szerkesztői elved?  

 Nem szerzőt, hanem az alkotását értékeljük! Esztétikai értékrendünk alapja az az irodalmi értékrend, amely szerint egy-egy írást hitelesnek és maradandó irodalmi műnek értékelhetünk, azaz szerzőtől, társadalmi címtől és elismertségtől függetlenül.  Mindenkor a kollektíve kialakított érték-, és elvrendszerhez igazodom. A jó írásnak illik megjelenni, a rossznak nem. Mindamellett kirekesztő, rasszista, embertelen politikai- és egyéni ideológiáknak nincs helye ebben a lapban. Ezt honlapunk „Szerkesztési elveink” menüpontjában tételesen is kifejtettük.
  

Nem adom fel - Haász Irén

Nem adom fel
Haász Irén
 
Én voltam a hetedik gyerek 
   Fél nyolc körül frissen ébredtem. Hál’ istennek tudtam éjjel aludni, Sajnos rossz alvó vagyok, éjjeli bagoly. Általában ilyenkor ébredek, mióta nyugdíjas lettem, arany életünk van ilyen szempontból. Nem figyeltem, melyik lábammal kelek. Nem vagyok babonás. Nem reggelizem már évtizedek óta, pedig férjemnek is, nekem is a villásreggeli álmaink netovábbja: hófehér abroszon csudaszép készlet, kontinentális reggeli, friss kiflikkel, tejjel – mézzel. Furcsa, mégsem reggelizem, pedig megtehetnénk. A korai ebéd miatt van ez. Aztán zuhany, fogmosás, öltözködés. Szóval felébredtem, és Márai Panaszkönyvére pillantottam, amit este olvasgattam elalvás előtt. Dőzsöltem kicsit. Tovább olvastam, mert mostanában nagyon úriasszony vagyok. A koronavírus miatt hozzák az ebédet, bevásárolnak nekünk. Ilyen jó dolgom sem volt még. De azért szívesen tologatnám a bevásárló kocsit, inkább a bevásárlás, mint a koronavírus. Utána rendet raktam. Normál esetben ekkor következne a napi teendők ellátása és a főzés. Szeretek főzni, tudok is. Nevelőszüleim nem vittek kóser konyhát, bár minden fázisra megvoltak a külön eszközök, tejeslábost nem kevertünk azzal, amiben a hús főtt, külön kés volt mindenre. Nevelőanyám remek háziasszony volt, mindenre megtanított. Nekem még Horváth Ilona szakácskönyve a mérvadó, biztos pont, ha fel kell frissíteni a memóriámat.
Irén, a hetedik
   Mindezt Haász Irén, A Hetedik egyik szerkesztője meséli, mikor azt kérdezem, hogyan tölti egy napját, hiszen igaz, elmeséled egy napod, megmondom, ki vagy. Haász Irén 1954-ben született, Budapesten. A szülei egyszerű emberek voltak, apja zománcgyárban belélegzett mérges gőzök miatt, igen fiatalon halt meg, utána édesanyja egyedül nevelte hét kisebb-nagyobb gyermekét. Irén volt a hetedik. Három éves korától nevelőszülőknél nevelkedett. Végtelenül rendes, idős zsidó házaspár fogadta be, akik hétvégi telekkel rendelkeztek a házunkkal szemben. Azt mondja Irén: „Örök hálával tartozom nekik”. Szép gyerekkort biztosítottak fogadott lányuknak. Nevelőapja nagytudású ügyvédember volt, szerény nyugdíjjal. Nevelőanyja háztartásbeli varázsló, aki összeügyeskedte a megélhetéshez valókat, másrészt az első házasságából született három gyereke közül a legidősebb havi apanázsban részesítette.  Ő nemzetközi jogász volt Belgiumban, az ő története is regénybe illő.
   Szeretek vásárolni, de a műtéteim óta a nehezebbeket, mint az ásványvíz, az üdítő, a tej, már megrendelem. Van nálunk egy jó kis cég, ahol telefonálás után, fél óra múlva már hozzák is, amit kértem, és az árak sem vágnak földhöz. Férjem nehezen jár fájós lába miatt, ezért a hivatalos és az autóval kapcsolatos dolgok rám maradnak mindig, ha nincs járvány, ezeket is délelőtt szoktam intézni.
   Haász Irén az életfogytig tanulók és önművelők közé tartozik. Négy-öt szakmát szerzett és nyelvekkel is kacérkodott. Közgazdasági végzettséggel több szakmában és munkakörben próbálkozott, több-kevesebb sikerrel. Volt vállalkozó – kötős, manager - és alkalmazott - anyaggazda, valutapénztáros, üzletkötő, kereskedő - vezető és beosztott, eltartó és eltartott. Letette az ECDL számítógép felhasználói vizsgát is. Válása után, évekig három gyermek nevelése nyomta a vállát. Második férje, a Medicor egyik volt vezetője. 2008-ban súlyos betegséget diagnosztizáltak nála. Minden rosszban van valami jó.   Kezelés alatt írta első regényét figyelemelterelés ürügyén. Tavaly kiújult a betegsége, sok időt és kedvet elszippantott tőle.  Ifjúkori veresei elkallódtak már az idők folyamán, aztán a kényszer miatt, valamiből meg kellett élni, az élet más területeivel volt kénytelen foglalkozni, de unokája születése óta ismét ír, azt állítja, immár szigorúbban őrzi rapszodikusan születő szerzeményeit. 
   A nyugdíjas állapot megengedő,
nem szabályoz szigorú napirenddel, az évek során amúgy is kialakulnak szinte önmaguktól a dolgok, intézni valók értékrendje, ehhez tartom magam, meg ahhoz a régi aranyszabályhoz, hogy először a munka, aztán a szórakozás. Most, az önkéntes karantén körülményei között pedig sokkal kevesebb tennivalóm akad. Nem merünk kimenni, mindketten hatvan felettiek vagyunk, nyavalyánk is van elég, nem vesszük félvállról a vírusveszélyt. Egy ideje rebesgették, hogy világjárvány várható, de hát az ember soha nincs eléggé felkészülve erre. Még azok sem, akik tartós betegségekkel küszködnek. Tehát miután elvégeztem a kevés házimunkát, beszélgettünk férjemmel, tervezgettünk a járvány utánra. Férjem nagyon szeret beszélgetni, mindenről van véleménye, sokoldalú, bonyolult ember. Sok minden látott életében. Előbbre tervezni. Sajnos úgy néz ki, a Húsvét is elmarad idén, legalábbis a család nem tud összejönni. Nagyon fájóan érint a dolog, mert kisebbik lányom külföldön él, biztos, hogy Luxembourg sem nyitja meg a határokat, nem tudnak hazajönni, pedig tervezték. A repülők is földön maradnak. Csak emaileket küldözgethetünk. Másik lányom és fiam is más – más városokban lakik, így hát a családi életet telefonon bonyolíthatjuk.
 Délben meghozták az ebédet. Májgaluska leves, nekem vadas csirkemell csőtésztával, neki kelkáposzta főzelék vagdalttal. Kettőből lehet választani. Jól főznek, egyik kedvencem épp a vadas. Neki mindegy, csak pörkölt vagy rántotthús legyen. És főzelék. Szeretünk enni, meg is látszik rajtunk! Az vagyok, amit eszem – ezzel a szlogennel egyetértek, de már nincs mindig erőm be is tartani.
Azok vagyunk, amit elolvasunk
   Kevesen gondolnak arra, hogy azok is vagyunk, amit elolvasunk. Irén számára az olvasás létszükséglet. Aludni sem bír, ha nem olvasott. Van vagy ezer könyve, pedig a fele elkallódott, elvitték, elajándékozta. Négy éves kora óta olvas, sokat és rendszeresen, mégis rendszertelenül. Előbb olvasta az Új Időket, mint a Dörmögő Dömötört. A verset, a prózát egyaránt szereti.  Egyetért A. Turi Zsuzsával, aki Facebook oldala mottójának azt választotta:
   Olvass előbb, hogy írni tudjál!
   Hasonlót tanácsolt Márai Sándor is, Irén egyik kedvenc írója: Az írónak többet kell olvasni, mint írni.   Szinte következik ebből, hogy sok kedvenc szerzője van. Illetve, nem igazán kedvenc szerzők, inkább könyvek. Mert megfér nála Krúdytól Mikszáthon át Vámos Miklósig, Szabó Magdáig rengeteg szerző. Szereti Merle-t, Faulknert, Thornton Wildert, Kierkegaardot. Rajong Margaret Atwood, Tony Parsons, Nick Hornby műveiért. Kikapcsolja és megnevetteti Efraim Kishont, Durrell, Karinthy, Sophie Kinsella… Vannak örök kedvencei. A Malevill bármilyen komor témájú is, mindig erőt ad neki, érdekes módon. Verne Rejtelmes szigete újra és újra körömrágásra készteti. Fekete István bármelyik könyve az abszolút megnyugvást adja. Furcsa, kedvencei között ott található Bogomolov Negyvennégy augusztusában. És persze nem maradhatnak el a fantasztikus Gerald Durrell könyvei. Aztán szereti olvasni Haseket, Hrabalt vagy a Nobel díjas Doris Lessinget, Ulickaját. Nem érdemes tovább sorolni, látszik, hogy mindenevő.
   Ebéd után mindig elmosogatom az edényt, mert utálom a mosatlan szagát. A tányérokat, evőeszközt be a mosogatógépbe. Férjem ilyenkor bekapcsolja a tévét a nappaliban. Aztán nekem is eljön a szórakozás ideje. Vagy felmegyek a hálóba olvasni, ahol egy kényelmes, öblös karosszékem van, vagy a számítógép elé ülök, átnézem a postát, facebookot, és az irodalmi oldalakat, ahol tag vagyok.
  Haász Irénnek 2010-ben, a Hajnal kikötői című antológiában jelent meg válogatás a gyermekverseiből, s az Accordia kiadó vezetője, Balázs Tibor további működésre buzdította. - Sajnos ő már nem él. Ha élne, biztos lenne nyomtatott könyvem – mondja szomorúan Irén, aki aktív irodalmi életet él. Tagja több kulturális klubnak és portálnak – Alak’Art, Börzsönyi Helikon, Napvilág, Napkorong, FullExtra, Literatúra, Héttorony… – szerkeszt két online folyóiratot – A Hetediket, a Magyar Parnasszust, Az élő magyar líra csarnokát, szerepel rengeteg antológiában, munkásságát néhány értékes díjjal ismerték el. A Gödöllői Irodalmi-Díjat kétszer, az Aquincumi Költőverseny különdíját, a Batsányi-Cserhát Művészkör több díjával. Negyedik éve Az isaszegi Alkotók, költők, Írók Klubja, AKIK vezetője. Szerkeszti az AKÍK honlapját és FB oldalát a sajátja mellett és szervezi a programjaikat, irodalmi estjeiket, találkozóikat. Jelen van több portálon is, az Alak’Art szívügye, és FullExtrán, a Literatúrán, Napvilágon, Napkorongon, Héttornyon is. Tizedik könyvét, azt mondja, írogatja, lustán. E-könyvei között novelláskötetek, versek, műfordítások, gyermekversek szerepelnek, mind letölthető az OSZK MEK oldaláról. Nem kereste és nem keresi a nyomtatott kiadási lehetőségeket, előbb várta, hogy felfedezzék, aztán rájött, hogy túlságosan sokan vagyunk, mi tollforgatók. Azt tartja: koros már ehhez. De nem adja fel, mint annyi mást sem.
   Télen sokat olvasok, nyáron sok időt töltök a kertben, azaz tavasztól őszig. Szeretek kertészkedni, virágot ültetni, bokrokat, sövényeket metszek, gereblyézek. Nem nagy a kert, nekem éppen elég. Régebben paradicsomot, és egyebet is termesztettem, de már a kezem nem bírja a rendszeres kapálást. Pedig utolérhetetlen a saját sárga paradicsom íze bokorról szakasztva, egyszerűen felséges! Most gyönyörű idő volt, ki lehetett menni a kertbe, csak az utcára nem. Tegnap hát kicsit kapáltam, gereblyéztem az elszáradt, tavalyi virágszárakat. Aztán bejöttem a házba és a „Briliáns barátnőm”-et olvastam, Elena Ferrante olasz írónő, Nápolyi regények című négykötetes alkotását. Előtte Spiró György Válogatott esszéit. Jaj, de élveztem őket! Ha végeztem háztartással, ügyintézésekkel, és nincs valami programom, akkor minden délután olvasok, vagy ha ihlet jön, írok. Kivétel minden hónap első péntekje, akkor jön össze az isaszegi AKÍK a helyi könyvtárban. Ott nekem helyem van, ki nem hagynám. Most sajnos kimarad majd néhány alkalom a vírus miatt, de mivel mindannyian írunk, ki prózát, ki verset, vagy mindkettőt, azért az interneten levelezünk. Készülünk harmadik antológiánk anyagát összehozni. Jó kis klub, segítjük egymást, tartjuk a kapcsolatot más író közösségekkel, pl. a gödöllői IRKÁ-val, a turai művészkörrel, irodalmi esteket tartunk, pályázunk és pályáztatunk. Vannak támogatóink, tiszteletbeli tagjaink, a Hetedikből is. Olvasás után neteztem két órát. Benéztem az Élő magyar líra csarnokába, itt is szerkesztő vagyok, hosszú évek óta, akárcsak az A Hetedik-ben a kezdéstől. Nem vagyok túl szigorú, a beküldött műveket empátiával olvasom, és tisztelettel. Tudom, mennyi küszködéssel jár egy írás megteremtése, szerkesztése, kidolgozása, jóra formálása. Sajnos nem sikerül mindenkinek. Azt hiszem, van szemem, érzékem a kiérlelt, átgondolt, jól megformált művek megtalálására. Kortól függetlenül támogatom a szerzőket legalább a forrásba bekerülni. Mivel a bírálat anonim, teljes mértékben pártatlan vagyok. De eltekinteni a magyartalanságoktól, kacska, gyenge rímektől, ritmustól, mondanivalótlanságtól nem tudok.
   Igaz, a véleményem csak egy a háromból, de a többi szerkesztő figyelembe veszi. Az írás az olvasás után a legfontosabb. Ehhez csend és elmélyülés kell. Azt látom, éjjel lennék a legtermékenyebb, számtalanszor eszembe ötlik, vagy olvasáskor megtetszik egy szó, egy mondattöredék, és máris jön pár sor vers. Ha nem írom le, reggelre elszáll, mintha soha nem lett volna. Jaj, hányszor előfordult már…!De tegnap este született egy vers, el is küldtem a főszerkesztőnek. A címe: Uram, ha megítélsz. Nem írok mindennap. Sőt, vannak üresjáratok, több hónapos kimaradások. Legutóbbi két évben szinte csak prózát írtam. Tenni valóm van elég, megengedem magamnak, hogy csak akkor írjak, ha tényleg írnom kell. Ne legyen kényszer, kötelesség. Minden este tévézek két-három órát, nem többet. A hírek után leginkább dokumentumfilmeket szoktam nézni, mindketten szeretjük, a gyerekeim, unokám már külön élnek, csak a magunk ízlése befolyásol. Mindenevő vagyok ebben is, a világ annyi érdekességet kínál, hogy utazni sem kell feltétlenül, fantasztikus természetfilmek láthatók, és egy szakmát is megtanulhatok akár otthon ülve. Nem mondom, hogy ezt kell tenni, de a lehetőség adott. Nemigen nézünk sorozatot, csak ritkán, pl. az alaszkaiakról elég sok és érdekes, változatos filmet adnak. Tegnap este játékfilmet választottunk, Wes Craven Éjszakai  járat-át.
   Gyors vacsoraként pár szendvicset, rántottát, valami könnyűt szoktam enni, most is ezt ettem, azután irány az ágy, az olvasás. Nem gondolkodom ilyenkor, keresztrejtvényt sem fejtek, amit szeretek egyébként, jó nehezeket - mert ha elkezd pörögni az agyam, biztos, hogy nem lesz alvás, márpedig akkor másnap plötty vagyok. Gondolkodni ott az egész nap. Végül is, elégedett vagyok. Már túlestem több számvetésen, volt alkalmam végig gondolni, mit tettem jól vagy rosszul az életben, a lábadozások, kezelések hosszú ideje alatt megtettem. Büszke vagyok a gyermekeimre, unokámra, és örülök, hogy pár év alatt – legyen tíz – számos antológia részese lettem, összehoztam egy regényt, három novelláskötetet, öt verseskötetet, amik, ha nincsenek is kiadva, mert nem kerestem a lehetőségét, a Magyar Elektronikus Könyvtárban megtalálhatók.
   Irént talán az tarja életben, amit József Attila úgy fogalmazott: A működésben a nyugalom. Ez a titka, ami most már nem titok, mert elárulom: Azt vallja: Életem nagy adománya, hogy nem unatkoztam és nem unatkozom soha.
   És most végül olvassák el Haász Irén egy szép versét, ami éppen ezen írás végére illik:

Uram, ha megítélsz

Visszadobtam az aranyhalat,
s ő rám tátogott: Miért?
Három kívánság kemény falat,
a telhetetlen hoppon marad,
hát ne tarts rá igényt.
 
A parton fürge eső szaladt,
a tavasz mindent ígért:
Visszadobtam az aranyhalat,
mert elfogadtam önmagamat,
s amit a sors kimért.
 
Még élnek bennem haragszavak,
s elfog a páni félsz.
Visszadobtam az aranyhalat?
Magamnak húztam magas falat…
Uram, ha megítélsz,

a mindennapit, nekem azt add,
ne vágyat másikért,
Hogy körbe üljük majd az asztalt,
akit a hite megvigasztalt,
s az angyal elkísért.
                                                        xxx
 
 
 

Írni, publikálni, hatni

Írni, publikálni, hatni


Beszélgetés Madarász Imre irodalomtörténésszel.


Miért ír az író? Miért prostiuálódhat sok tollforgató?
„Sokakat az anyagi szükséglet késztet írni, ezek rendszerint nem igazi írók, legalábbis én nem tartom őket annak, de vannak akiknek a léleknagyság kitörésének szükséglete helyesen irányítva, alakítva, és mentesen minden szükségtől, ez teheti majdnem-Istenné az embert.”      (Vittorio Alfieri)


Kedves Tanár Úr! szándékosan idéztem legkedvesebb olasz költőd gondolatait beszélgetésünk bevezetőjeként, hiszen 14 éve megjelent Irodalomkönyvecskédnek abban a fejezetében, amelynek címe: Miért ír az író?, Alfieritől éppen ezeket a mondatokat idézed, akinek külön könyvet is szenteltél, és akit több tanulmányodban népszerűsítettél a magyar olvasók körében. Hogy most erről a témakörről kérdezlek, annak oka az, hogy a kérdés még ma is aktuális és ahány tollforgató és olvasó, mind egyéni választ ad rá. És persze, nem kerülhetem ki azt kérdést sem, ami a könyvedből kimaradt, hogy te miért írsz, mi az indítékod, késztetésed, ami mindennapi írásra kényszerít. Boldogság-e számodra az írás? És igencsak örökzöld és manapság is igencsak aktuális kérdésre is választ kérek: Miért prostituálódhat sok író? Az első kérdésre kedvenced már megadta a választ, de gondolom, nem sértődik meg, ha kiegészíted.
Nyomot hagyni a világban.
- Ebben az idézetben a költő több lényeges szempontra hívja fel a figyelmet – magyarázza Madarász tanár úr. - Én azzal egészíteném ki, hogy számos okból lehet írni. És gondolom, hasonlóképpen vélekedik sok író, költő is. Én például első sorban és azért írok, hogy nyomot hagyjak a világban.  Számomra a halhatatlanság csak úgy képzelhető el, hogy holtom után, még valakik kezükbe veszik könyveimet. Ahogy egyszer egy újságíró kérdezte, mi lesz Madarász Imre halhatatlansága, azt feleltem, hogy valószínűleg monográfiák, könyvek jegyzékében leszek egy-egy tétel, esetleg tanulmányokban hivatkoznak rám. Vagy tudományos művek lábjegyzeteiben idézet-forrás, esetleg a főszövegben is megjegyezve vagy előveszik egy-egy könyvemet. De a legfontosabb, olyasmit alkotni, ami „túléli halandó életünket” - ez egy Leopardi idézet volt egyébként. - Túlélni a testi halálunkat, amit Horátius úgy fogalmazott meg, hogy „non omnis moriar”, „nem halok meg egészen.” Másodsorban azért írok, mert úgy érzem, vannak gondolataim, amelyeket a magam számára is el kell rendezni.
   - Faludy, az én kedves költőm azt írta, hogy az író emléke is meghal előbb vagy utóbb és a civilizáció, a világ pusztulásával pedig művei elégnek Shakespeare-rel, Bach-hal. Ha ezt figyelembe vesszük, nem reménytelen vállalkozás az írás?
  - Persze, tudom, hogy az emberi civilizáció is mulandó. Tehát olyanfajta végtelen halhatatlanságra nem gondolok, de olyanfajtára igen, hogy néhány nemzedéken keresztül még elővehetik műveimet. Emberi léptékű halhatatlanságra gondolok. Én így értem az emberi halhatatlanságot. És, ahogy mondtam, a másik ok, a gondolataimat saját magamnak is írásban tisztázni, illetve megosztani embertársaimmal. Úgy folytatni egyfajta dialógust, üzenni olvasóimnak valamit, hogy nem is ismerem őket. Ez nagy dolog, erre, úgy érzem, csak az írás képes.
„Embernemesítő küldetés”
- És persze, van egy hasznossági, felvilágosító vagy népművelő oka is, hiszen írásaidban is tanár vagy.
- Igen, nem tudom és nem is akarom megtagadni tanárvoltomat. Gárdonyival szólva, „embernemesítő” küldetés. Vagyis olyan tudást adni az embereknek, amelyeket én meg tudok adni nekik, más ezzel nem nagyon sietett. Ne vedd dicsekvésnek, Alfieriről is, Manzoniról is, a gondolkodó íróról, Mazziniről is, Ungarettiről is én írtam először idehaza. Tehát vannak olyan ismeretek, amiket fontos átadnom.
- Sok embert nem ilyen okok késztetik írásra. Főleg a pénz, dicsőség.
A pénz nálam még a sokadik szempont közül is hátul van. Persze a dicsőség, a halhatatlanság nálam az első szempont.
- Szereted, ha ünnepelnek?
- Nem szeretek hazudni. Maradjunk ebben. Természetesen erre igennel válaszolok. Habár az ünneplés néha már zavarba hoz, de az biztos, hogy hiú ember lévén, nagyon örülök, ha olvasok magamról egy kritikát, főleg, ha elismerő. Nagyon örülök természetesen, ha ismernek, elismernek, ha elmondják, olvasták ezt vagy azt a könyvemet. De a celebdicsőségből nem kérek, a celeb műsorokban nem lépnék fel, nem főzőcskéznék, igaz, nem is tudok, nem vennék részt gagyi beszélgetésekben, csakhogy ismerjenek. Erre a dicsőségre nem vágyom.
Miért prostituálódik az író? Miért lesz karrierista?
- Bevallom, van bennem egy kicsi rosszindulatú házmester. És ő azt kérdezi, miért prostituálódik egy tollforgató, miért válik egy írástudó árulóvá? Úgy gondolom, ezzel nemcsak olvasóit árulja el, hanem saját magát is szégyenbe hozza.
- Hál’ Istennek ez a veszély engem nem fenyeget. Mert hovatovább az írásból inkább éhen halni, mint meggazdagodni lehet. Tehát egyre ritkább az olyan ember, aki írásból vagyont szerez.
- Ezért szerencsére a karrieristák elsősorban nem erre a pályára jönnek.
- Erre szoktam azt mondani, hogy egy előnye van annak, hogy tanársággal, bölcsészettudománnyal sok pénzt nem lehet keresni, hogy a karrieristák többsége nem ezen a téren összpontosul, inkább a gazdasági és politikai életben. Egyébként, mindenki megteheti, hogy prostituálja tehetségét, nemcsak az író. Ennek magyarázata az, hogy kétségtelen tény, vannak kizárólag kívülről irányított, Kanttal szólva, heteronóm emberek. És kizárólag divatok vagy politikai szempontok határozzák meg, miről, kiről és mit írnak. Én nem szólok bele, hogy más mit csinál. Csak azt tudom mondani, hogy azok az igazán maradandó, értékes művek, amit rajtunk kívül senki nem tudna megírni, amik a legbensőnkből jönnek. Tehát azok, amik nem előállíthatók elő ipari módszerekkel.
- Amikor újságíróiskolába jártam és amikor újságíró voltam, minden esetben az őszinteség, a valóság leírása miatt volt konfliktusom. Egy szerkesztő azt mondta, hogy hja, kérem, ha kurvának szegődtél, ne panaszkodj. Ez valamilyen formában érvényes az íróra is? A mindenkori hatalom igyekszik szolgává alacsonyítani a tollforgatókat? Az író mennyivel védettebb, mint tollforgató kollégája, az újságíró?
-  Talán annyiban, hogy az író nagyobb lélegzetű műveket ír, szűkebb közönségnek. És a legalpáribb, népbutító műfajt elkerülheti. Én elképedve, elborzadva tapasztalom, hogy a mai magyar tollforgató értelmiség egy része, milyen elképesztő módon prostituálódott. Hogy emberek képesek a leggyűlölködőbb propaganda szolgálatába állítani tehetségüket és sorozatban írni nemcsak cikkeket, de némelyek még könyveket is, kizárólag azért, hogy politikai kurzusokat kiszolgáljanak. Ez döbbenetes. És ezek a művek tényleg, mint szomorú kordokumentumok és kórdokumentumok fognak fennmaradni. Tehát lehangoló példáiként annak, hogy hová tudott süllyedni az írástudó, a szellem. Erre számtalan példát lehet felsorolni, minden korból. Mint mikor elővesszük a magyar írók Rákosi Mátyás 60. születésnapjára írott antológiában az írástudó árulók dicshimnuszait. Vagy amikor azt kell látnunk, hogy tudós nyelvészek Sztálinra hivatkoztak vagy egy nagy orosz író azt volt képes mondani, hogy „stílusban is mintaképünk a Nagy Sztálin elvtárs”. Ez a fajta prostituálódás talán a leghangolóbb példája annak, hogy egy tollforgató ember hová süllyedhet. Mert itt még arról sem lehet beszélni, hogy az író sodródik a tömegízléssel. Itt kimondottan hatalmi célok szolgálatáról van szó és valószínűleg részese lesz annak a gazságnak, amit a hatalom elkövet.
- Illyés ezt úgy fogalmazta meg: Magánszorgalmú kutyák. Mennyire kell egy írónak a divatot figyelembe vennie?
- Szerintem egyáltalán nem kell erre figyelnie az írónak, se pro, se kontra. Az nem árt, ha mondjuk tud arról, mi történik körülötte és a világban. Jó, ha tudjuk, hogy a mi korunk nem kedvez a klasszikus irodalomnak vagy ha tudunk arról, hogy mindenféle téveszméket terjesztenek az ostoba fanatikusok, hogy szerintük a felvilágosodás elsötétedés volt. Jó, ha tudunk tévtanokról, hogy például egyesek azt állítják, Nagy Károly nem is élt, azaz a kitalált középkor teóriájáról. Erre csak azt mondhatom, ezen a földön kell élnünk és ebben a korban. Nem vagyok annak a híve, hogy egy író elefántcsonttoronyba zárkózzék és elzárja magát mindentől, ami a mi korunkra jellemző. Kell ismernie a kort, de nem szabad, hogy befolyásolják, se pro, se kontra. Egy író ne annak függvényében legyen liberális vagy konzervatív, hazafi vagy kozmopolita, az Európai Egyesült Államok híve vagy Európai Unió ellenes, hogy az érdekei mit diktálnak, hogy a külső trendek mit akarnak. Hogy ezekre e kérdésekre jó választ tudjon adni, nem árt, ha tud róla, hogy milyen korban él, milyen hétköznapi emberek veszik körül, mert számolnia kell azzal – és ez nagyon fontos –, hogy megfelelő módon fogják-e értelmezni a szavait. Ez egyébként, mármint a szóértés, nagyon komoly probléma.
- Van benned késztetés arra, hogy mindennap írjál, mindennap olvassál?
– A mindennapi olvasásra feltétlenül van késztetésem, igényem. Az olvasás szokásommá vált, napjaim fontos része. Mikor fiatal voltam, egy kedves aranyos latin tanárom ezt az idézetet mondta nekem: Nulla dies sine linea. Egy nap se teljék tollvonás nélkül. Én, ha mást nem, egy rövid naplóbejegyzést, pár soros levelet mindennap írok. Habár ezt szépírásnak nem tekintem.
- Viszont a levelezés, a naplóbejegyzés gyakorlat is.
- Az íráshoz is kell gyakorlás, gyakorlat. Nagyon sok pályatársam azért ír rosszul, mert nagyon ritkán ír. Tévedésben vannak, hogy csak akkor írnak, amikor egy disszertációra vagy monográfiára való anyag összegyűlt. És mivel ilyen tíz évenként gyűlik össze, tíz évenként veszik elő a tollat vagy alig valamivel sűrűbben. Nem árt az embernek kisebb dolgokat, például recenziókat, cikkeket, kulturális jegyzeteket gyakrabban írni. Viszont könyvet csak tényleg akkor írok, ha könyvnyi mondandóm van.
- Nem félsz az elaprózódástól?
- Nem félek. Egyszerűen azért, mert rangsorolok. Az egész életem arról szól, hogy vannak nagyon fontos dolgok, amik az életemet meghatározzák, vannak fontos dolgok, amik számomra jelentőséggel írnak, és vannak jelentéktelenebb dolgok. Arra mindig vigyáztam, hogy soha egy nagy munkát azért félre nem tettem, hogy egy kisebbet elvégezzek, pontosabban egy-két napra félretettem a nagyot, de az nem akadályozott meg könyvírásban. Viszont azt mindig el akartam kerülni, ami szintén gyakori írástudói hiba, hogyha egy író aprópénzre váltja a tehetségét és főművét nem alkotja meg. Ismert Federico Fellini a Dolce vita, Édes élet című filmje, ahol Marcello Mastroianni készülődik arra, hogy könyvet írjon, de soha nem tudja megírni, valószínűleg nem is képes rá. Főleg azért nem, mert elaprózza magát, állandóan az éjszakai életet járja a paparazzókkal és pletykacikkeket ír arról, hogy az amerikai színésznő, mit eszik, ki a szeretője, táncolt-e az asztalon és milyen ruha volt rajta.
- Boldoggá tesz téged az írás?
- Engem igen. Meg kell mondanom, hogyha rangsorolnom kellene az életem nagyobb boldogságait, akkor
az írás, az alkotás, a publikálás, a legnagyobb boldogságom.
Az, hogy ülök egy asztalnál, és megfogalmazok egy gondolatot. Tudod, ez az a flow, amit Csikszentmihályi úgy fogalmazott meg, hogy ez az az áramlat: ez a magával ragadó boldogság. Ismétlem: Az írás, az alkotás, a publikálás volt a legnagyobb boldogság az életemben. Pontosabban ezek voltak a legboldogabb órái életemnek. Illetve, amikor láttam, hogy elértem azt hatást könyveimmel, amit szerettem volna. A hass, alkoss, gyarapíts, Kölcsey gondolat az én esetemben is nagyon igaz. Így írom át saját magam használatára: Írni, publikálni, hatni.
- Gondolom, boldogságot jelent neked a tanítás is, meg az ilyen jó beszélgetések is a Centrálban vagy más becsületsüllyesztőben.
- Természetesen a jó beszélgetések és tanítás órái is boldogsággal töltenek el. Számomra az előadás, a beszélgetés és az írás is szoros összefüggésben van a tanítással.
- Popper Péter, kedvenc lélekgyógyítóm, akivel rendszeresen beszélgetek, vitázom, mert az interneten sokszor nézem és hallgatom, egy előadásában szintén Fellini filmjéből hoz megszívlelendő vagy legalábbis elgondolkodtató példát. Nem szó szerint idézem. Egy ember odamegy egy öreg szerzeteshez és azt mondja: Atyám! Én úgy szeretnék boldog lenni. Árulja el, hogyan lehetnék boldog? A szerzetes visszakérdez. Ne haragudjon, miért muszáj boldognak lenni? Én most tőled kérdezem: Muszáj boldognak lenned? Az írás számodra valamilyen fajta boldogságkeresés?
- Igen. Őszintén megmondom, én bizonyos mértékig hedonista vagyok. De a hedonizmus, az élvezetkedvelés nálam nem azt jelenti, hogy alkoholizálok vagy kábítózok. Nem mondom, az asztal kulináris örömeit nem vetem meg vagy más gyönyörűségeit az életnek, de nekem az életem legnagyobb boldogságait vagy legnagyobb boldogságaim nagy részét az elolvasott vagy az megírt könyveim adták, adják.

A bajnokot nagyon meg kell verni


A bajnokot nagyon meg kell verni!
 
Beszélgetés Ferenczfi Jánossal A Hetedik alapítójával
 
   Ferenczfi Jánoshoz, A Hetedik, online irodalmi folyóirat alapítójához igyekszem. Már az invitálás helyszíne, a génius loci, a hely szelleme is utal arra, hogy beszélgetőpartnerem „csak egyszerű, bérből és fizetésből élő polgár”. Most éppen kereskedő és sofőr, nem mellékesen költő és szerkesztő, aki nem engedheti meg magának, hogy a Hiltonban, vagy a New York Kávéházban,  kiskeresetű emberek számára megfizethetetlen helyen fogadjon, hanem egy VIII. kerületi kis presszóban, a Görbe Bögrében, amelynek már neve is szellemes, nyelvtörő szójáték, hívogató. Sárga bögre, görbe bögre… Ide úgynevezett kisemberek, vékonypénzű, főleg fiatalok járnak. Kellemes zsongás tölti be az aprócska helyiséget, most éppen zsúfolásig megtelt, pedig szerda, egyszerű hétköznap van. Egyébként ez a szerkesztőségi nap is. Itt jön össze a négy szerkesztő, hogy megbeszéljék a folyóirat aktuális ügyeit és őszintén és udvariasan kivesézzék egymás írásait. Délután öt óra. Ferenczfi János pontos, már ott vár kis asztalánál, előtte üdítő. Beszélgetésünk is üdítőnek ígérkezik, önmagáról, életről, irodalomról, A Hetedik eddigi négy évéről beszélgetünk. Majd meglátják, hogy Ferenczfi János gondolkodása közelebb van az úgynevezett kisemberekéhez, mint a bérért csak dumáló hatalmasokhoz. 

   1967-ben születtem. Vásárosnaményban, a mai ukrán, volt szovjet határ közelében. Egy Mátyus nevű kisközségben nőttem föl. A Debreceni Református Kollégiumba jártam gimnáziumba. Ott érettségiztem. Három félévet végeztem teológián, habár a művelődésszervezés érdekelt, de nem lettem sem ez, sem az. Kommunikációs tanulmányokat folytattam, ilyen végzettséget szereztem. Szakdolgozatot kellett írni s védeni is a végén. Ugyan OKJ-s, felsőfokú képzettség, de ma már nem minősül felsőfokú végzettségnek. Ha hivatalos magyar oktatási besorolást vesszük, van egy darab érettségim, meg néhány szakmám.
  És autodidakta vagy, gondolom. Egy szerkesztő nem úszhatja meg folyamatos olvasás, azaz tanulás nélkül.
   Sajnos nem olvasok annyit, amennyit kellene, mert két munkahelyem van. Most kezdtem újra kereskedelemmel foglalkozni. Irodaellátó vállalatnál dolgozom, cégeknek kínálok mindent, ami kell, fénymásoló papírtól kezdve a kávésbögréig, meg a kávéig. Hétvégenként egy sofőrszolgálatban is dolgozom.

   Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy kevés időd jut a szerkesztésre és a kéziratok olvasására, no meg csak úgy, kedvtelésből olvasni.
   Általában hétfőtől péntekig nappali munkát végzek. Reggel nyolctól délután félhatig. Péntek-szombat éjjel kimegyek sofőrködni este nyolctól reggel ötig. Valami keveset alszom és a maradék időben foglalkozom A Hetedikkel, a kéziratokkal, a lapszervezéssel. A folyóirat szervezése az elsődleges, hiszen ez önként vállalt feladat. Lényegében kitölti a szabadidőmet. Most például januárban nagyon sok feladat halmozódott fel, és így le vagyok maradva több elintézendővel, de remélem, hamarosan bepótolom.

   A saját öröm, a saját szórakozás másodlagos?
   Nekem A Hetedik a szórakozásom, hobbim, az igazi hivatásom. Elsősorban azt olvasom, amit feltétlenül szükséges. Most például beiratkoztam Petőcz András írókurzusára, amiről éppen te írtál A Hetedikben.
   53 évesen beülsz a padba?
  Nem árt. Ott palléroztatom magam. Van mit tanulnom. Ha bírálom szerzőink írásait, nekem is tudnom kell. Ehhez kellett feleségem, Ferenczfi-Faragó Eszter bíztatása, aki a folyóirat szerkesztőinek egyike.
   Nem vagy szomorú, hogy az élet olyan helyzetbe hozott, hogy főállásban nem csak irodalommal foglalkozol?
    Nagyon jó lenne csak irodalommal foglalkozni, hivatásszerűen. De a mai viszonyok mellett, ha én valahol, szerkesztőségben, kiadóban állásban lennék, akkor olyan elvárásokat támasztanának velem szemben, amit nem vállalhatok.

   Nem akarsz megalkudni, kiszolgáltatott lenni?
   Nem. Ahhoz én már túl öreg vagyok. És olyan munkatársakkal szerkesztjük A Hetediket, akik nem akarnak megalkudni.

   Hogy is írta József Attila, A Hetedik költője? „Én nem fogom be pörös számat, a tudásnak teszek panaszt”.  Tudom, hogy alapítója vagy A Hetediknek. Mikor alapítottátok, milyen céllal?
   Azért vagyok én az alapító, mert az én ötletem volt. És én nyüstöltem barátaimat, szorgalmaztam a lapalapítását. Azért gondoltam, hogy kell egy valóban független irodalmi folyóirat, mert azt láttam, hogy akár az úgynevezett hivatalos irodalomban, akár az facebookon, öntevékeny közösségekben belterjesség uralkodik. Az, hogy hivatalosan támogatott folyóirathoz kerülj, nem kell feltétlenül, hogy színvonalas irodalomi munkásságod legyen, nem árt, de nem is feltétel. Elég a lojalitás, a szolgalelkűség. Az kell, hogy kapcsolati hálód legyen. Ha csúnyán akarok fogalmazni, akkor az a feltétel, kivel fekszel le, kivel rúgsz be, kivel barátkozol, és bekerülsz. Azt gondoltam, hiányzik a magyar irodalmi palettáról egy olyan mindentől független orgánum, amely valóban hitelesít. Főleg azokat hitelesíti, akiket a hivatalos orgánumokból kiszorítottak, nem létezőnek nyilvánítottak.

   Tehát A Hetedik a kiszorítottak folyóirata?
   Azoké is. Ide mindenki írhat, csak a minőség számít.

   És ha már itt tartunk, mit nevezel hivatalosnak?
    A hivatalos, a hatalom által támogatott. Mostanában, hogy a hatalom át akarja írni a kánont, divatos mostanság ez a kifejezés. Ez egy nesze semmi fogd meg jól fogalom. Mert mi az, hogy irodalmi kánon? Ezt nagyon nehéz körvonalazni. Leginkább az irodalmi életnek azt részét értjük rajta, amit a mindenkori politikai hatalom létezőként kezel. Ez a hivatalos. Amit a hatalom magáénak tekint, és ennek jegyében finanszíroz. Nyilván nemcsak egzisztenciális előnyökkel jár odatartozni. Ára van annak, ha odatartozik valaki. Mi nem akartunk és nem is tartozunk egy irodalmi szekértáborhoz sem.

   Akkor sem, ha minden szekértábor gyanúsnak tart? És kirekeszt?
  Akkor sem.  Ugyanis nem az határozza meg egy alkotó értékét, színvonalát, hogy melyik szekértáborba tartozik, hanem, hogy valódi értéket hoz-e létre.         
 
    Mi a véleményed az új tantervről?
    A hatalom az élet minden területén szolgáit juttattja előnyökhöz, pedig szolgálnia kellene polgárait, nem elvenni tőlük, manipulálni, nem rákényszeríteni ideológiáját, nem uralkodnia rajtuk. A szabadsághoz oda kell tennünk a szolidaritást, azt, hogy a társadalmi nagy közösség nyújtson védőhálót az elesetteknek.  A mindenkori hatalomnak ez lenne a feladata.
   Egy egészséges társadalmat kellene építenie.
A magyar társadalom süllyed. Elszegényedünk anyagilag, kulturálisan, morálisan is.  
   
    És ezt a süllyedést A Hetedik meg tudja állítani?
   Nem, de legalább lassíthatja. Nem véletlenül adtuk folyóiratunknak ezt a címet. Ez kötelez. Azt írta József Attila: A Hetedik te magad légy. Csak úgy lehetünk hetedikesek, ha arra törekszünk, hogy magas színvonalat produkáljunk. Ezért szigorú szűrőn mennek át az írások. Még akkor is, ha időnként a szerzők megsértődnek. Csak a vitathatatlan színvonal hitelesít minket is, a szerzőt is. Így szerezhetjük meg az elismerést a szerzőinknek ott, ahol a létezésükről sem akarnak tudni. Olyan ez, mint a profi boksz, csak az eredmény számít. A bajnokot nagyon meg kell verni…
                                            

Az írás számomra nem munka

Beszélgetés Szecsődy Péterrel, A Hetedik szerkesztőjével
 
„Az írás nem munka számomra…”

Mai interjúalanyom, Szecsődy Péter, A Hetedik online független irodalmi folyóirat egyik író-szerkesztője. Arra kértem, hogy életének legfontosabb stációiról beszéljen és közben az irodalomról, az íráshoz, könyvekhez való viszonyáról, a szerkesztés gondjairól is. 

   Kérlek, adj egy rövid, pár soros életrajzot, hadd ismerjenek meg olvasóid. Ki vagy? Sodródtál, vagy magad irányítottad az életedet?
Nehéz erről a pár évtizedről röviden szólni. 1954-ben születtem. Van egy magyar-történelem szakos egyetemi diplomám. Szociológiából abszolutóriumom, be is fejeztem volna, ha nem jön közbe a rendszerváltás, és nem szüntetik meg a munkahelyemet, de dacból nem írtam szakdolgozatot. Húsz évet lehúztam egy pszichológussal, a fiaim anyjával, sokat tanultam tőle. Van két gyerekem. Az idősebb 36, a kisebb 33 éves. Voltak többé, kevésbé boldog kapcsolataim. 
Rontottam a levegőt nevelőotthonban, ez volt az első munkahelyem. Azt hittem, szeretettel és a kollégák ellenére tehetek valamit a gyerekekért. Másfél évig bírtam. Nyugdíjba pedig középiskolai kollégiumban, nevelőként mentem. De voltam egy szociológiai kutatásban külső munkatárs, aztán voltam népművelő, voltam a Közvéleménykutató Intézet sokmindenese. Külsős, majd belsős kérdező, instruktor, tudományos segédmunkatárs, kutató. Később a Magyar Rádiónál lettem riporter, aztán a Szülőföldünk című, a külföldi magyaroknak készített műsor egyik szerkesztője. Mivel nem lehettem huszártiszt, mert nem volt huszárság, ezért bizonyos értelemben sodródtam. A lehetőségekhez képest magam választottam. Egyebekben pedig nyilvánvaló volt, hogy amikor nagyon nagy szükség volt pénzre, elhelyezkedtem. Amikor kevésbé érdekeltek állásaim, akkor igyekeztem szabadabb pályát választani. A Rádióban például baromi rosszul fizették a nem jobboldaliakat.
 
Nem féltél, hogy a megélhetésért folytatott küzdelmek közepette fel kell adnod egyéniségedet, függetlenségedet? 
A függetlenségemet fel kellett adnom időről-időre, de az egyéniségemet soha nem adtam fel. A munkaerőmet, az időmet adtam el. Az életemből egy darabot, merthogy nem volt más választásom. Jöttek a gyerekek. Gyeden, aztán gyesen volt a feleségem. Meg kellett élni. És ezért kompromisszumot kellett hoznom. Időnként undorító vagy nemszeretem dolgokat kellett csinálnom napi nyolc órán keresztül.
Az, hogy áruba kellett bocsátanod idődet és energiáidat, nyilván sok idődet elvette az írástól, az olvasástól, az önépítéstől…
Azért mindig megtaláltam a módját annak, hogy olvassak, mert az olvasás az önépítés egyik fontos módja. Ha másként nem, a mosdóban egy könyvet bújtam, vagy a félig kihúzott fiókba rejtett regényt olvastam, vigyázva, hogy le ne bukjak.
 
Mint Hamvas Béla is?
Hát igen. Meg tudomásul vettem, hogy a nemszeretem munkát is el kell végeznem. Voltam katona és így aztán megtanultam, hogy a paranccsal nem érdemes nemi életet élni, mert annak következményei vannak.
 
Megalkuvó voltál? Hogy élted meg az alkalmazkodási kényszert?
Nem tekintettem megalkuvásnak, alkalmazkodásnak magatartásomat. Mindig tudtam, hogy semmit sem adnak ingyen. Olyan ez, mint amikor az ember bemegy egy vendéglőbe, ha eszel, fizetni kell. Én az időmmel fizettem, hogy legyen kajám, meg tudjak benzint tölteni a kispolskiba, meg, hogy ne éhezzenek a gyerekeim.
 
 Gondolom, már fiatalon író szerettél volna lenni. Volt-e benned valami belső vívódás, hogy a mindennapi muszáj nem engedi, hogy megvalósítsd terveidet?
Hát több okból nem. Az egyik az, hogy az írás nem napi nyolcórás feladat, másrészt pedig minél távolabbi az a tevékenység, amit végezned kell, annál több energiád marad az írásra. Persze egy bizonyos határig: ha rabszolgamunkát végzel, vagy nagyon kimerítőt, akkor nem marad erőd, leszoksz az írásról. Egy időre legalábbis. De akkor még nem tudtam írni jó dolgokat. Lehet, hogy nem voltam még elég érett a prózához. Talán most sem vagyok még az.
 
Azt mondja a művelt latin, hogy "nulla dies sine linea". Egy nap se teljék tollvonás nélkül. Mi a véleményed Neked erről?
Ezt nem fogadtam meg. Akkor írtam, amikor gondolatom volt. Ha az embernek van igazi mondandója, amit megvizsgált, hogy másnál nem fordult elő, vagy nem abban a formában, akkor azt érdemes megírni. Ami pedig az írni tanulást illeti, én kisgyerekkorom óta fejben írok. Például, megyek az utcán, és adott esetben kommentálom, amit látok.
 
Az író akkor is dolgozik, ha nem dolgozik?
Valahogy így. Az írás nem munka számomra, hanem életforma. A zeneszerző a villamos csikorgásából is kihallja a muzsikát, a szobrász vagy a festő formákban, színekben gondolkodik. Én megfogalmazom azokat a jelenségeket, amiket látok. Tehát, ha egy kutya átszalad egy terpeszben álló ember lába között, az nem mindennapi dolog, mert a kutyák általában ki szokták kerülni az embereket, és ehhez kitalálok egy történetet. Vagy leharapja a tökét. Ez egy ismerősömmel megtörtént. Prosztata gyulladása volt, ami gyakori vizelési ingérrel jár. Valahol a Népligetben beállt csobogtatni, jött egy pitbull, és megharapta ott. Vagy simán leírok gondolatban olyan dolgokat, amiket láttam. Például a Margit-híd alatt sötétebb a Duna, mert árnyék borítja. Kicsit arrébb meghatározhatatlan a zöld és a szürke egyvelege…
 
Amikor írsz, gondolsz az olvasóra?
Amikor fejben írok, nem igazán érdekel, de amikor leírom, akkor már kell erre is gondolnom. Egyébként, nem nagyon szoktam leírásokat alkalmazni. Természetesen van késztetésem, hogy gondolataimat, minél szélesebb körben értsék. Ez persze nem mindig sikerül. Van egy „Örömlány” című regényem, 2004-ben jelent meg, ezer példányban. Először a Magvetőhöz vittem el. Akkor még be lehetett oda esni kézirattal. Ma már nem. El is olvasta egy szerkesztő, és azt mondta: „ügyes könyv, de felszínes lektűr, amivel mi nem foglalkozunk”. Ez egy naplóregény, egy luxus prosti leírja az élettörténetét párhuzamosan a jelennel. Büszke vagyok, hogy egy leszbikus írónő azt mondta: „ebből a könyvből csak két helyen lóg ki a lófasz. Majdnem el lehet hinni, hogy nő írta”. Sokan valóságosnak hitték a nőt, kérték tőlem a telefonszámát. Ez egy faluszélen született nő, az apja rendőr volt, alkoholista, aki elköltözött, az anyja csapos egy városkában, ahová visszaköltözik a hősnő, azután, hogy a nagyszüleinél élt a szülők válása után. Ez a kislány ki akar törni ebből a közegből. Először a tudással. Gimnáziumba kerül az anyja akarata ellenére. Imádja az angoltanárnőjét, olyan akar lenni, miközben lumpen körülmények között él. Beleszeret egy kocsikísérőbe, később nehezen szabadul meg tőle. Megvalósul az álma, felveszik magyar-angol szakra. Aztán meghal az anyja, és rájön, nem tud megélni, egyetlen lehetősége van… Egy férfi addig-addig könyörög neki, míg enged, és ha nehezen is, de elfogadja a pénzét. A lány megismerte a szex sötét oldalait is mielőtt hivatásos lett volna. És hivatásos lett. Erre azt mondta a Magvető szerkesztője, hogy lektűr, mire voltam bátor azt mondani neki, hogy a lány Magyarország szimbóluma, mint Franciaországé Marianne.
 
Nem provokáció a vallásos emberekkel szemben, akik Szűz Mária országának tartják hazánkat, hogy egy kurva legyen Magyarország szimbóluma?
Sajnos a szerkesztő kihúzatta velem a végső mondatot, amely tisztázhatta a félreértést. Ugyanis a lány azt mondja, hogy eddig örömlány voltam, most boldog asszony lettem. Ugyanis teherbe esik, és ez megváltoztatja életét. Azt írja a naplójában, hogy a nullától az egyig jutottam, miközben megtudtam, hogy a számsor végtelen…
 
Milyennek kell lennie egy regénynek?
A regénynek kell, hogy legyen szerkezete, jól kitalált története. Például James Joyce Ulyssese a maga látszólagos kuszaságával mégiscsak Odüsszeusz kalandjait követi. Nagyon fontos a jellemábrázolás következetessége, a helyszínek valósághű leírása. Hadd dicsekedjek. Egy leszerelt katonatiszt - író egyébként - elolvasta regényemet, és azt mondta, hogy na, ez a település, ahol ez a kurva lakott, vagy Csongrád vagy Kaposvár. Nyert. Mert úgy írtam le a környezetet és a történetet, hogy abból rá lehetett ismerni Kaposvárra. A valós környezetben él a fiktív hős. A város valóságos, a falu, ahol a lány nagyanyja él, valóságos, a történet, a főhős kitalált. Természetesen a regényem tele van olyan elemekkel, amik megtörténtek.
 
65 éves vagy. Ha számot kellene adnod eddigi életedről, elégedett vagy? Hány könyvet írtál? Hány cikket?
Könyvet? Regényt írtam féltucatnyit, ebből kettő megjelent, egy megérdemelné, három elveszett. Sokszáz novellát, filmforgatókönyvet, színdarabot. Sokat költöztem, sokat elszórtam, de megesett az is, hogy számítógépes vírus vitt el többszáz oldalnyi írást tőlem. Verseket is írtam, néhány igazán jót is, a többit lepje a feledés pora… Persze lehet, hogy az egész életművemmel így lesz, de szerencsére a halálom után ez már nem fog érdekelni… Ami pedig az elégedettséget illeti, ez a szó számomra nem bír értelemmel. Sosem voltam elégedett, legfeljebb néha azt képzeltem, hogy az vagyok.
 
Mint A Hetedik szerkesztője, átkerültél a másik oldalra, vagyis most Te bírálod tollforgató kollégáid írásait. Milyen érzés? Szigorú vagy, vagy esetleg engedékeny? Milyen elvek alapján bírálsz?
Ha csak az irodalmat nézzük, akkor is közel húsz esztendeje vagyok a másik oldalon is. Egy kis kiadó szerkesztője voltam sokáig, ott megtanultam, hogy nem a tehetség, hanem az beszél, aki meg tudja fizetni a kiadást. De nem akartam trágyát kiadni a kezemből, nem egy könyvnél a sarkamra álltam, hogy ezt semmiképpen, de megesett az is, hogy oldalanként hatvan-száz javítással mégis megjelenhetett, mert meg volt a cég szorulva. Szerkesztettem antológiát is, előfordult, hogy ezernél több beérkezett írásból csak negyvenkettő jelent meg… Ezzel együtt, ha csak egy szikráját látom a tehetségnek, önálló gondolatoknak, megjelenésre javaslom az alkotást.
 Az alapelvek? Nagy baj lenne, ha lennének. Egy mégis van: nyitottnak kell lenni a valódi mondanivalóra. Ezért nem volt hiábavaló pszichológiával, pedagógiával, szociológiával foglalkoznom.
 
Köszönöm a beszélgetést!                                                                             
 

Először jártam a tokaji írótáborban

Először jártam a Tokaji Írótáborban

A 47. Tokaji Írótábor egy kezdő táborlakó szemével

Párom, Katzler Hilda költő, két évvel ezelőtt volt az írótáborban, és sok jót mesélt róla. Elhatároztam, hogy idén én is elmegyek, már csak azért is, mert korábban még Tokajban sem jártam. Az indulás nem volt zökkenőmentes, mivel a Keleti-pályaudvaron megtudtuk, hogy vágányfelújítás van, és Hatvanig busszal kell mennünk. Végül, kalandos módon, három átszállással megérkeztünk Tokajba, a tábor bázisául szolgáló Széchenyi Ferenc Kollégiumba. Innét máris továbbindultunk a városközpontba, ahol az ünnepélyes megnyitót tartották.
Majd elfelejtettem megemlíteni, hogy a tábort, amelynek címe: A szétszóródás előtt. Irodalom és művészet 1918-1920. volt, augusztus 15-18. között rendezték meg.  Ez a rendezvény egy sorozat újabb
állomása volt, ahol a felkért előadók az első világégést követő korszak, a trianoni békediktátum témakörét járták körbe. Szóval a Rákóczi Pincében, ami egy patinás hely, Posta György polgármester köszöntőjét követően, Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke hivatalosan megnyitotta a magyar irodalmárok hagyományos éves találkozóját. Ezt követően rögtön belekóstolhattunk a különböző borok kínálta élvezetekbe. A koccintgatás közben számos baráttal és ismerőssel találkoztam: Finta Éva, Madár János, Lőrincz P. Gabriella, Rentsch Piroska, Oláh András, Kürti László, Bertha Zoltán, Ködöböcz Gábor, Benke László, Konczek József, Botlik József, hogy csak néhány nevet említsek. Miután a palackok kiürültek, a társaság, a szervezők által biztosított buszokkal és a látvány-vonattal, visszatért a kollégium elé. Az út másik oldalán lévő Tokaji Ferenc Gimnázium aulájában, Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója nyitotta meg a PIM munkatársai által létrehozott Ady kiállítást, aminek címe Látva lássanak. A vacsorát követően a város főterén felállított színpadon folytatódtak a program. Különleges élmény volt számomra a JaMese nevű zenekar előadása, a névadó Molnár Emese kivételes tehetségű énekes. Ezt követően Erős Kinga, aki a szervezőbizottság egyik tagja, az 1919. év Móricz-ösztöndíjasaival beszélgetett. Megvallom, csak egy novellát hallgattam meg, mivel a forró nyári nap után igencsak lehűlt az idő, amihez nem készültünk fel kellő ruházattal, ezért az utolsóként fellépő Másik oldal nevű együttest már nem vártuk meg.
A kollégiumi szállás az egyetemi éveimet idézte fel bennem. Másnap, a reggelit követően, megkezdődtek a plenáris ülések, azaz kezdetét vette az érdemi munka. Az első ülésen Kodolányi Gyula, Illyés Mária, Mezey Katalin és L. Simon László tartotta meg előadását, Bertha Zoltán elnökletével. Kodolányi Gyula nagybátya, Kodolányi János és Illyés Gyula munkásságáról beszélt. Illyés Mária rövid felszólalásában kifejtette, hogy ő nem irodalmár, az édesapja jogán van jelen, és amit el kellett mondani, azt már Illyés Gyula mind megírta. Mezey Katalin Kassák Lajosnak a tanácsköztársasággal való kapcsolatáról tartott előadást.
Az ebédet követően, Hildával elsétáltunk egy kis városnézésre, közben megkóstoltunk némi furmintot és hárslevelűt. A kollégiumtól három perc sétára van az úgynevezett nagyparkoló, ahol egymást érik a borkimérések, különben itt található a kikötő is. A tábor néhány résztvevője az üresjáratokban élményhajókázáson vett részt. Rentsch Piroska révén, többek között megismerkedtünk Tölgyesi Tiborral , a Stádium című lap munkatársával, aki később, Hildával és velem is készített interjút.
A délutáni előadások is a gimnázium aulájában voltak megtartva, ezúttal Mezey Katalin, majd elfelejtettem említeni, hogy Kossuth díjas költő, az MMA irodalmi részlegének vezetője, elnökölt. Az előadók között csupa nő volt, név szerint Kollarits Krisztina, Sebők Melinda és Lőrincz P. Gabriella kapott szót. Utóbbi szintén kárpátaljai, pontosabban beregszászi születésű költő, Kárpátalja irodalmának az I. világháborút követő történetéről beszélt, ugyanakkor kitért napjaink kaotikus ukrajnai helyzetére is. A kollégium előterében könyveket lehetett vásárolni jutányos áron, továbbá a Parnasszus, az Eső és más folyóiratok korábbi számait lehetett elvinni ingyen. Mivel, Madár János főszerkesztő nem készült, ezért én osztottam szét néhány példányt a Magyar Múzsából.
A kora esti órákban felkerekedtünk és átruccantunk a szomszédos Tiszaladányba, ahol a kultúrházban Liszkai Ferenc polgármester köszöntőjét követően tárlat megnyitóra és koszorúzásra került sor. Külön ki kell emelnem az Ady és a nők című versszínházi műsort, amit Tallián Mariann és Lázár Balázs adott elő. No meg a szíves vendéglátásról is szólnom kell, ahol is a finom ladányi pogácsa mellé többféle fehérbort is kóstolhattunk. A nap zárásaként Osskó Judit, Bodonyi Csabával, Tokaj főépítészével beszélgetett, miközben a közönség kivetítőn nézhette meg az építész munkáit. Ebből a társalgásból sem maradhatott ki a bor, hiszen Bodonyi Csaba, számos ismert tokaji épület mellett, több borházat és pincészetet is tervezett.
Másnap délelőtt a gyerekeké volt a főszerep, a főtéren játszóvár, bohóc, lufi hajtogatás és Szalóki Ági koncert várta őket. Mi ezt az időt városnézéssel töltöttük, de a koncert utolsó három dalát még sikerült meghallgatnunk. Az ebédet követően, itt meg kell jegyeznem, hogy a szervezők bőségesen elláttak minket finom étkekkel, Hilda meg is jegyezte, hogy nép nap Tokajban semmivé tette két hónap fogyókúráját. Szóval, délután három csoportban folyt tovább a munka, a gimnázium földszintjén kapott helyett a hármas számú társaság, aminek 1919 a (későbbi) trianoni határokon túl téma-címet adták. Én ezt választottam, már csak az érintettség miatt is. Itt Popély Gyula, felvidéki történész, a szatmárnémeti Muzsnay Árpád és a tiszabökényi dr. Dupka György tartott élvezetes előadást. A neves kárpátaljai lágerkutató a csehszlovák megszállás korszakának történéseit ismertette, párhuzamot vonva Kárpátalja jelenlegi helyzetével. Dupka Györgyről el kell mondanom, hogy ő a kárpátaljai kultúra- mindenes, többek között könyvkiadással is  foglalkozik. Korábban számos kötetemet ő adta ki a Szülőföld Alap, az NKA, vagy más intézmények támogatásával. Az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg az általa vezetett Intermix Kiadónál a legújabb könyvem, Feltámadás Beregszászon. Mitracsek úr visszatér címmel. A konferenciához visszatérve, a másik két munkacsoportban olyan neves irodalom- és politikatörténészek adtak elő, mint Borbély László, Árkossy István, Temesvári István Péter, Windhager Ákos, Deák-Sárosi László, Bertha Zoltán, Reisinger Attila és Voloncs Attila.
A vacsorát követően a tábor bázisául szolgáló Széchenyi István Kollégium kertjében két folyóirat mutatkozott be, Sturm László vezetésével. Az Ághegy a Skandináviában élő magyar írók folyóirata, több évtizedes történetéről Tar Károly főszerkesztő beszélt. A Spanyolnátha című folyóirat a sajátos hangviteléről és stílusáról ismert. A lapot népes csapat képviselte Vass Tibor főszerkesztő vezetésével, Vass Nóra az eddig elvégzett munkát ismertette, míg Székelyhidi Zsolt egy verset, Berka Attila pedig egyik prózáját olvasta fel. Velük már délután megismerkedtem, amikor az egyik borkimérésben szóba elegyedtünk. A Spanyolnáthát már korábbról ismertem, de a szerkesztőség tagjaival még nem találkoztam. Szeretem a hernádkaki Gandalfként is emlegetett Vass Tibor írásait, azt az ironikus hangvételt, ami tőlem sem áll messze. Az estet borkóstoló zárta, amihez a nedűt a Péter Pince, az irodalmi körítést pedig Turi Bálint színművész szolgáltatta.
A zárónapon már nem mentünk le reggelizni, úgy döntöttünk, máris visszaállítjuk a fogyókúrát, hogy mentsük, ami még menthető. A reggelit követően a Millenniumi Irodalmi Emlékparkban, ami a gimnázium mellett van, ünnepélyesen felavatták Kodolányi János emléktábláját, amit Oláh Katalin Kinga szobrászművész készített. A köszöntőt Kodolányi Gyula mondta, a laudációt pedig Bertha Zoltán, továbbá beszédet mondott a polgármester úr is. Ezt követően, Ködöböcz Gábor elnökletével megtartották az utolsó plenáris ülést, ahol Salamon Konrád, Sas Péter és Sárközy Péter előadása hangzott el. A tábor utolsó programjaként, a közeli II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola aulájában került sor az ünnepélyes fogadásra és az idei díjak átadására. Az alkalmat kihasználva, megjegyzem, a program nem hivatalos részeként, a Széchenyi szobor előtt átadtam Oláh Andrásnak és Finta Évának a Mitracsek díjat, előbbi még tavaly, Finta Éva pedig idén, a Haza-váró kategóriában nyerte el.
Ezt követően mindenki pakolt, búcsúzkodott. Megtörténtek a fogadkozások, hogy jövőre újra itt találkozunk. Madár János megjegyezte, hogy sajnos, a létszám évről-évre csökken. Ami engem illett, ha a jövő évire nem is, de a jubileumi 50. írótáborra szeretnék visszatérni Tokajba.

Lengyel János

Ne perlekedjünk! Beszélgetés Lengyel Jánossal

 

Ne perlekedjünk! Értsük meg egymást. Értjük!?
Beszélgetés Lengyel János kárpátaljai magyar íróval
„Úgy szeretem Budapestet, hogy nem feledhetem Beregszászt”

                                             Mottó: „Virágokat hordok magamban
                                                Míg meg nem feszít az ébredés.”

           Riportomban beszélgetőtársam segítségével, szeretném megmutatni, miért fontos a párbeszéd magyarok és magyarok, magyar magyarok, pontosabban az anyaországi magyarok és a határon túli magyarok között. Ez esetben egy kárpátaljai magyar tollforgatóval igyekszem készítettem riportot, aki író, költő, újságíró, de személy- és vagyonőrként keresi a kenyerét, illetve még kertészként is – a maradék szabadidejében. Beszélgetőtársam Lengyel János, fogadják/ fogadjátok szeretettel!



Mikor születtél, hol születtél? Jó helyre születtél?

  1973. június huszadikán születtem, Kárpátalján,  Beregszász városában, ami akkor még a Szovjetunióhoz tartozott, ma Ukrajna. Hogy jó helyre, azt nehezen tudom megválaszolni. (Felveszi söröskupáját és ezzel is időt nyer, hogy kigondolja, mit válaszoljon.) – Talán a gólya jobb helyre is letehetett volna.

 
Barátomtól, Nagy Imrétől, a Hetedik főszerkesztőjétől ugyanis megkaptam azokat az írásaidat, amelyek a folyóiratban megjelentek, elolvastam. Szomorú, jó írások. Miből élsz?     

 Dühből.
 
Jól értettem?
Csak ironizáltam. Egyébként személyi vagyonőr vagyok.

Akkor tehát Téged felbérelhetnélek, hogy megvédj a rossz emberektől?
 Nem, nem. Történész és újságíró végzettségű vagyok, de objektumőrzéssel és kertészkedéssel is foglalkozom.


És miért vagy dühös? Mi okod van rá? Nem sokaknak adatik meg az, ami Neked, hogy harminchat évesen felvettek a Magyar Írószövetségbe, most pedig 46 évesen nyolc könyved jelent meg, hat antológiában is megjelentek műveid, sok jegyzett kárpátaljai és csonka-magyarországi újságban, irodalmi folyóiratban publikálsz. Több hazai és kárpátaljai irodalmi szervezet aktív tagja vagy; 2012-ben megkaptad a Független Újságírók Szövetsége Újságírásért kitüntetés bronz fokozatát. Mi kell még? Ráadásul nem látlak dühös embernek…

Talán azért vagyok időnként dühös, mert a megélhetés sok energiámat vonja el a számomra fontos írástól. Ha lenne egy menő portfolióm, vagy a MOL-ban lenne sok részvényem, gazdag ember lennék, a megélhetés nem lenne gond. Nem lennék dühös.

Akkor nem írnál?
Dehogynem. Mindig írnék. Már háromszor-négyszer abba akartam hagyni, de nem megy. Á – azt mondtam –, elég az írásból, másra kellene fordítanom az energiáimat. Reggel eldöntöttem és este azt vettem észre, már írok is. Talán, mert ehhez értek a legjobban. Ki érti ezt? Mentem az utcán – ahogy mondják, a téma az utcán hever –, és úgy éreztem ezt meg kell írnom.

Közhelyes kérdés: Hogyan lettél költő, író? Melyik volt az a pillanat, amikor úgy döntöttél, hogy erre adod fejed?

Gyerekkoromban sokat voltam egyedül otthon. Szüleim rengeteget dolgoztak. Nagymamám nem engedett ki az utcára, féltett. És otthon kitaláltam egy képzeletbeli világot, ahol jól éreztem magam, ahol én döntöttem el, mi történik. Sokszor a barátaimnak úgy adtam elő ezeket a történeteket, hogy velem megtörtént. Azt vettem észre, hogy elhitték.

 
A gyerekek, de a felnőttek is szeretik a mesét. A jól mesélő író többnyire népszerű.     

Gondoltam, leírom ezeket a históriákat. De amikor azt mondtam a barátaimnak, hogy ezeket én találtam ki, nem hitték el nekem. Honnan vetted ezt? – kérdezték. Az első írásom, a beregszászi lapban jelent meg, a Vörös Zászlóban, ma Kárpátalja a neve. Azt mondta nagynéném, hogy a névrokonod írt. Hiába mondtam, hogy az én vagyok, nem akarta elhinni. Végül azt mondta, jól van, jól van, de honnan írtad ki? Kérdeztem, nem nézed ki belőlem, hogy ezt én írtam? Keresztanyám, amikor az első verseskötetemet dedikáltam neki, nagyon örült, de nem olvasta el. A családom egyik része gazdálkodó, nincs idejük olvasni, viszont nagyon büszkék rá, hogy könyvem jelent meg. Van már egy olyan olvasóközönségem, tagjairól azt mondják az előbbiek, hogy „lumpenértelmiségiek”. Tanárok, orvosok, értelmiségiek, ők ráérnek olvasni.        

A vagyonőrség és a kertészkedés mellett mivel töltöd az időd?

Természetesen olvasással, írással, író-olvasó találkozókkal, országjárással. Gyakran látogatok haza.  És vannak tanítványaim. Történelmet tanítok és az írás, a szépírás titkait. És közben magam is sokat tanulok az órákra való felkészülés közben és a tanítványaimtól. Az a furcsa, hogy én kárpátaljai tájegység stílusában beszélek és közben azt látom, hogy sok felnőtt magyar nem tudja, nem ismeri az anyanyelvét, nem tudják kifejezni magukat, csomó germanizmust használnak, nem értik az alapfogalmakat. 



Hogy telik el egy napod? Én úgy tudom, egy őrző-védő munkaideje meglehetősen hosszú, sok idejét és energiáját igénybe veszi ez a munka. Marad időd az írásra, olvasásra?
Két munkanapom között van egy szabadnap. Akinek kevés az ideje a hivatására, annak drága az idő. Csak nekem nem pénz az idő, hanem egy-egy írás és persze az olvasás. Amennyi időt elvesztegetek, annyival kevesebb művem születik.  
Az írásra mindig szakítok időt.
Sőt még kertészkedésre, tanítványokra, utazásokra, író-olvasó találkozókra is jut. Van újságírói képesítésem, de ebben a mai médiavilágban főállásban nem akarok részt venni. Külsősként sokat írok, az éppen elég.

  Nem provokációnak szánom, de ideológiád elférne a kormánypárti lapokban. Mit gondolsz erről?
Nemcsak ideológia, erkölcs is van a világon. Én többször otthagytam egy-egy újságot, mert azt mondták: ezt írd, azt írd. Én nem akarok hazudni. A szellemi függetlenségemet nem akarom feladni.  Sajnos azt tapasztalom, hogy ideológiai, vagy párthovatartozástól függetlenül, a magyarországi lapok az igazságot hátérbe szorítják a megrendelők érdekeinek kiszolgálása miatt.

 Ezek szerint a Kádár rendszerhez képest csak keveset változott az újságírás. Most is a szerkesztőnek kell írni, akit viszont a hatalom irányít?
Én már akkor sem akartam pártosodni, amikor Kárpátalján megjelent a két párt: a Kárpátaljai Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Demokratikus Szövetség. 2011-ben albérletből albérletbe mentem. Gondoltam, nekem van otthon, Beregszászban egy házam, ott is lakhatnék, hiszen Magyarországon a jövedelmem nagy része lakbérre ment el.  És akkor elmentem munkát keresni és azt kérdezték, te melyik párthoz, szövetséghez tartozol? Visszakérdeztem: nem lehet, ha egyikhez sem? Elsősorban az olvasóimhoz tartozom. Sokat segítettek. 25 év alatt kialakult az olvasótáborom. Sokszor ők segítenek át a nehézségeken. Együtt élnek hőseimmel. Sokan nehezményezték, hogy miért öltem meg Mitracsek urat, a legismertebb főhősömet, ezért az olvasók kedvéért, hogy feltámasztom poraiból hősömet. Végül is az irodalom elsősorban mese, fantázia.

 

Mint említettem,  olykor kertészkedem jobb módúaknál. Vannak közülük, akik olvassák és szeretik írásaimat, pedig liberálisok, mégis olvasóim. Nem értenek egyet nemzeti érzelmeimmel, de megértik, támogatják könyveim kiadását.

 A Hetedikben megjelent verseid meglehetősen pesszimisták. Az egyikben azt olvasom: „Roppannak szárnyaid/ ijesztő/ Raktári homályban/ polcról-polcra/ rakodgatod/ szegényes jussodat.” A Galambok gyásza című megdöbbentő elbeszélésedben is tragikus történetet mesélsz el.  Úgy vettem észre, mintha meglehetősen bús, melankolikus beállítottságú lennél. Ez nem baj, életutadat ismerve, minden okod megvan a borúlátásra. A téma is közel áll hozzád, a történet áthallásos, az ukrajnai testvérharcot, történést átviszed Szarajevóba, ahol a polgárháború idején egy békés, öreg szerb galambetetőt egy más nemzetiségű utcabeli, jó ismerőse, egy ellenséggé vált mesterlövész terít le.   
Írhattam volna ukrajnai környezetet is, de így is, aki tud olvasni, érti miről van szó. Ami a pesszimizmusomat illeti. Ez nem állandó lelkiállapot. Persze vannak időnként bús hangulataim, de éppen most jelent meg egy humorban bővelkedő könyvem.
Mert a sok tragédiát csak humorral lehet elviselni.  
Sajnos nem tudok adni belőle tiszteletpéldányt, mert nekem is alig jutott. Időnként kapok támogatást könyveimre. Ha 500 kötet megjelenik, abból 350-et el kell osztani a kárpátaljai iskoláknak, könyvtáraknak, újságoknak. Én kapok 30 példányt. A Fókusz könyváruházban lehet megvenni, az emeleten, a legtávolabbi sarokban, a legalsó polcon. Persze, természetes, hogy a kárpátaljai emberek gondjait, életérzését írom meg. Ez pedig nem rózsás. Az én olvasóim sem szeretik a tragikus történeteket. S ha már bemennek a könyvesboltba és vásárolnak, ne azt vegyem meg, amitől még inkább rosszul érzem magam. Úgy nevetek ki másokat, hogy közben magamat is kigúnyolom. Huszonöt éve írok aforizmákat, ha magvas gondolatok jutottak eszembe, eltettem. Ezekből beletettem néhányat kötetembe. Címe: A valóság szaga. Kisprózai vegyes tál verskörítéssel, kárpátaljai módra. Aztán mit ad Isten, Franciaországban találtam támogatót. A hölgy édesapja még a Magyarországhoz tartozó Beregszász utolsó rendőrkapitánya volt, akit elhurcoltak az oroszok.A Hunyadi család támogatásával jelentettem meg az aforizma gyűjteményt magán kiadásban.

Hozzáadtam még saját pénzt és kiadtam. Igaz, belebuktam, de szeretem ezt a könyvemet. Itt a nevem is sokatmondó: Korhely Lengyel János: Lyukkal bélelt zsebem, avagy, hogyan írjunk angolokat. Ebben 25 év legjobb aforizmáim találhatók. Sajátos humoromat, iróniámat sokan nem értik. Egy hölgy megvette és ülünk kint a Vörösmarty téren, a könyvhéten és odajön egy néni: Maga az a Lengyel János? Ez a könyv szar – mondta és elment. Írótársaim mosolyogtak. Eltelt egy év, akkor nem jelent meg könyvem, de ott ültem egy könyvespavilon előtt. Odajön a néni, akit már el is felejtettem és azt mondja: Elnézést János, megsértettem magát. De elolvastam még egyszer a kötetét, visszavonom. Most már megértettem az aforizmáit. Mostohaapám is elolvasta, és nem értette. De édesanyám elmagyarázta. Rácsodálkozott: Jééé, tényleg… Formabontó vagyok. Nemcsak aforizmát írok, hanem annak magyarázatát is.

  Nyilván, mert fontosnak tartod a fogalom meghatározását, hiszen egy nyelven beszélünk, mégis másként értjük a kifejezéseket, gondolatokat.
  Egyszer azt írtam: almák között nagy fej a dinnye. Ezt átfogalmazta a szerkesztőm: almák között nagy fej a tök. Nem tudtam elmagyarázni neki, hogy a tök és a dinnye között óriási a különbség, hogy ebben a szókörnyezetben a dinnye többértelműbb. Végül is így jelent meg az aforizma, ahogy ő akarta. De legalább megpróbáltam.

  Hja, kérem! Mindig a szerkesztőnek van igaza…
  Örök pályázó vagyok, de nagyon ritkán nyerek.

 Gondolom, azért vagyon-őrködsz, kertészkedsz, tanítasz, mert az írásból nem tudsz megélni.
Megismerkedtem egy hölggyel, aki azt hitte, gazdag vagyok, milyen jó dolgom van, az írásból élek, dől hozzám a pénz. Amikor megtudta, hogy ebből nem tudok megélni, dobbantott. Talán ma Magyarországon is csak kevés író tud megélni kizárólag az írásból. A többinek más pályán kell dolgoznia, vagy a mindenkori kurzus támogatja.                 

 Mit jelent Neked Kárpát-Ukrajna, Kárpátalja –, hogy nevezzem ezt a vidéket?
Szülőföldem neve Kárpátalja. Kárpátalja a hazám, Magyarország az otthonom. Úgy szoktam mondani, otthonról hazajövök, itthonról meg hazamegyek.

A határ megvan, de eszmeileg egy virtuális ország vagyunk, ugyanaz a kultúrközösség, hasonló a nemzeti érzés, ugyanaz a nyelv. Vannak, akik nem így gondolják, de én így érzem. Mindkét helyen otthon vagyok. Amikor azt mondják haza, nekem az Beregszászt jelenti, nem Budapestet. Budapest a másik otthonom.

 Mesélj szülővárosodról. Mit jelent Neked? Hogyan élnek ottani honfitársaink? Miért menekülnek el onnan a magyarok és miért szereted mégis, miért érdemes odalátogatni?
Odaköt minden gyerek és ifjúkori emlékem. Nagyon szép vidék. Szegény emberek élnek ott, kevés a megélhetési lehetőség. Én 21 évesen jöttem Magyarországra, mert lehetetlen helyzetbe kerültem, nem volt munkahely.  Példás a beregszászi emberek vendégszeretete, amit a „Hetedikesek”, Imre, és barátaid is tapasztalhattak. Nehéz kárpátaljai magyarnak lenni. A mostani hatalom megtiltotta, hogy a nem ukránok az anyanyelvükön beszéljenek.

   A XXI. században?! Az utcán sem szabad magyarul beszélni? 
Az utcán sem. Ha bemegyek egy étterembe, vagy egy boltba, magyar az eladó és magyar vagyok én is, és magyarul merünk beszélni, még börtönbe is zárhatnak, az új ukrán nyelvtörvény értelmében. Ha először kap el a rendőr, akkor „csak” pénzbírság, a második alkalommal már tetemesebb összegre büntetnek és ha nem hagyod abba ezt az „államellenes izgatást”, akkor már súlyosabb büntetéssel sújtanak, börtönnel. Csak remélhetjük, hogy az új elnök és pártja nem követi ezt a politikát, és rádöbbennek, ha igazán Európához akarnak tartozni, gyökeres változásokra lesz szükség.

  Nem lehet tömegesen ellenállni és tiltakozni?     
 
Ez nemcsak a magyarokat, hanem románokat és más nemzetiségeket, például az oroszokat is sújtja. Ha valaki rosszul beszéli az ukrán államnyelvet, azt is megbüntetik. Pedig az ukrán parlementben lévő orosz képviselők maguk sem tudnak helyesen ukránul… Olyan törvényt hoztak, amit nem lehet betartani.  

Mit lehet ez ellen tenni? Az Európai Unióban tettetek panaszt?
Hogyne. A kormánypártok jóvoltából, Bocskor Anna személyében az Európai Parlamentben van kárpátaljai képviselő, aki rendszeresen tesz jelentést, szóba hozza az ukrajnai helyzetet minden téren tájékoztatja mind a képviselőket, mind a Bizottságot, mind a Tanácsot. Sajnos ennek kevés foganatja van, a brüsszeli bürokratákat nem érdekli az európai őshonos kisebbségek sorsa, sokkal inkább foglalkoznak a kontinenst elárasztó muzulmán tömeg jogaival. Az EU bizottsága például, csak hat évi pereskedés után, mivel az Európai Bíróságon elvesztette a pert, volt hajlandó foglalkozni az EU-ban élő, mintegy 50 millió főt kitevő kisebbségben élő nemzetiségek ügyével. Ahhoz, hogy a parlamentben egyáltalán tárgyalják a témát, egymillió aláírására lenne szükség.
De hagyjuk is ezt a témát, mert a folytatása messze vezetne!

 Magyarországon ismerik Kárpátalját?
  Á, dehogy. Időnként meglepődöm. Egy alkalommal ukránul tolmácsoltam és megkérdezték magyar honfitársaim: honnan való vagy? Mondtam Kárpátaljáról. Jaaa, Erdélyből! Nem – magyaráztam elképedve –, Kárpátaljáról!  Na, ne beszélj, az is Erdély – zárta le a vitát az egyébként gimnáziumot végzett magyar. Sokan azt hiszik, akik a határon túlról jönnek, azok erdélyiek.

 Mit csodálkozol, az erdélyiekről sokan azt mondják, románok. Sokan a hazai földrajzot és történelmet sem ismerik, nem beszélve az irodalomról.
Nem csodálkozom, csak szomorú vagyok.

Mit köszönhetsz szülőföldednek?                      
Szülőföldemnek és szüleimnek, rokonaimnak, barátaimnak a magyar identitás-tudatot köszönhetem. A magyar nyelvet ott tanultam, és otthon a magyar történelmet és irodalmat. Furcsa, nem? A szovjet diktatúrában lehetett magyar iskolában magyarul tanulni, a demokráciában nem.  

 Gondolom, mást hallottál otthon és mást az iskolában.
  Így igaz. Szüleink igyekeztek ellensúlyozni a hivatalos, hazug szovjet propagandát. Az óvodában például azt tanultam, hogy szovjetek vagyunk és örüljünk, hogy befogadott bennünket a nagy Szovjetunió. És amikor az óvodában magyarul énekelgettem, pofonnal figyelmeztettek, itt nem énekelhetsz ilyen nyelven. Otthon pedig orosz csasztuskát énekeltem, ott meg édesapámtól kaptam pofont – itthon oroszul nem beszélsz!

 Kialakult benned a kettős tudat?
  Inkább zavarodott voltam. Egy hónapig nem szólaltam meg, mert nem tudtam eldönteni, milyen nyelven lehet beszélnem. Nem értettem. Jóban vagyok Vászjával az utcából és a Józsival is. Milyen nyelven beszéljek velük?

 Mit köszönhetsz az ukrán kultúrának?
Az ukrán kultúrával nemigen találkoztam, nem foglalkoztam vele, csak annyira, amennyire muszáj volt.  Mert a Kárpátalján élők többsége még ruszin, akiket az ukrán állam nem ismer el nemzetiségnek. Ha ők lenéznek bennünket, mi miért foglalkozzunk a kultúrájukkal? Ők igyekeznek asszimilálni és ukránná nevelni a nem ukránokat. Ukrajnában sok nemzetiség él. Lengyelek, ukránok, oroszok, grúzok. Kárpátaljára a Szovjetunió más nemzetiségei betelepültek. Például valaki elvégezte a moszkvai egyetemet és mérnökként kihelyezték Kárpátaljára, a huszti favágó intézménybe. Nem volt apelláta. Az egyén nem dönthetett az úgynevezett „szocialista demokráciában”.

 Az előbb elmondtad, hogy leginkább az ukrán politikai kulturálatlansággal találkoztál. És az ukrán kultúrával? Mégiscsak Ukrajnához tartozik Kárpátalja.
 Én inkább az ukrán kulturálatlansággal találkoztam. Itthon több ismerősöm megjegyezte, biztos vannak Ukrajnában européerek, akik hisznek az ukrán-magyar közeledésben. Sajnos én ilyenekkel nem találkoztam.  

A másik nemzetiség elfogadása pedig a kulturáltság fokát is jelzi. Közhely itthon, Magyarországon, hogy az a nemzet, amely elnyom egy más nemzetet, maga sem lehet szabad. Nem találkoztál nem nacionalista ukránnal?
Sajnos, nem. Az öntudatra ébredő nacionalizmus sok esetben átcsap sovinizmusba. A  társadalom rétegét át járja , megmérgezi. Jó példa erre a szomszédunk Beregszászon, aki mellesleg identitás-zavarral küzd, hiszen a beszédéből kitűnik ruszin mivolta, ám ő a harcos ukrán hazafit játssza. Amúgy jóban van édesanyámmal, mégis többször kijelentette, hogy aki Ukrajnában él, ukrán kenyeret eszik, az beszéljen ukránul! Biztosan vannak normálisan - ha úgy tetszik -, európai módon gondolkodó ukránok, de azok már elmenekültek az országból, vagy mélyen hallgatnak, vagy elhallgattatták őket... 

Említteted, hogy magyar iskolában tanultál a szovjet érában. Hogy szerezhettél diplomát mégis a Budapesti Eötvös Lóránd Bölcsészettudományi Egyetemen?      
Nekem szerencsém volt, mert Beregszászon a magyar tannyelvű 4.számú Kossuth Lajos Középiskolában tanulhattam, ott is érettségiztem 1990-ben. Az az igazság, hogy a mai napig sem beszélem jól az ukrán nyelvet. Az orosz megy, de az ukrán nem jött be. Az ukrán nyelv a nyelvújítás korát éli, ott tart, ahol mi az 1830-as években. Megesik, hogy a különböző tájegységen élő ukránok nehezen értik meg egymást. Még az is előfordul, hogy  a gördülékenyebb kommunikáció érdekében egymás közt oroszul beszélnek. Néhány hónapja választások voltak – nevetséges, egy bohóc lett az elnök. Bohócországnak bohóc kell. Néhány hónapja választások voltak, egy bohóc lett az elnök. Bohócországnak bohóc kell. Ez már nem is nacionalizmus, hanem sovinizmus, amit most ők csinálnak. Magyarország és Lengyelország anno elsőkként ismerték el a független ukrán államot, és később is támogatták, gazdaságilag és politikailag egyaránt, ennek ellenére Ukrajna, az országban élő magyaroktól, lengyelektől és a szintén EU-s anyaországgal bíró románoktól is megvonta az anyanyelv szabad használatát, és az anyanyelven való tanulás jogát. De mit is várhatunk egy olyan országtól, amely folyamatosan az ellenségeket keresi, és ezeket hol külföldön, hol belföldön találja meg? Ékes példa erre, amikor Szerhij Melnicsuknek parlamenti képviselő, az Ajdar zászlóalj egykori parancsnokának élő adásban tett kijelentése, miszerint, ha szükséges, az ukrán haderő két óra alatt a Balatonnál van. Egy NATO országgal szemben beszél így?! Ők akarnak belépni a NATO-ba és az EU-ba, miközben olyan országot fenyeget egy parlamenti képviselő, amely tagja mindkét szervezetnek.

 Ez minősíti a magyar védelmi képességeket is, amelyeket a rendszerváltás után minden kormány gyengített. 1992-ben készítettem egy interjút Cinegével, a leváltott honvédelmi miniszterrel, és azon kesergett, hogy az ország védtelen.
Én nem vagyok militáns, de ennyire nem lett volna szabad hagyni legyengíteni a hadsereget.
Szerinted félő, hogy az orosz-ukrán konfliktus eszkalálódik?

Sajnos, igen.  

Van arról statisztika, hogy az ukrán-orosz konfliktusban hány magyar esett el?
Pontos statisztikát nem tudok, de úgy tudom, ezer felett lehetnek.

Úgy tudom, sokan a behívótól való félelmükben szöktek át Magyarországra. 
Manapság már nem, de volt időszak, 2015-ben például Tiszabecsnél megjelent több száz 18 és 23 év közti fiú és gyorsan átmenekültek Magyarországra, mert elterjedt a hír, hogy behívják őket. Ők megúszták, de mások nem. Fiatalok elmentek egy diszkóba és ott kapta el őket a katonai rendőrség és összegyűjtötték őket. Ezeket bevonultatták. Írtak egy levelet a szülőknek, hogy az ungvári parancsnokságon keressék őket. Az ukrán törvények szerint több hónapos kiképzés kell, de őket pár hét múlva már vitték a frontra. Egy olyan háborúba, amihez semmi közük nincs. Nemcsak magyarokkal teszik ezt, minden más nemzetiséggel.      

Úgy tűnik, a világ nem változik. Szükség van ágyútöltelékre.
De beszéljünk másról. Gondolom, az irányított, szovjetizált, propagandisztikus tananyagot nem sorolod a szerencsés esetek közé.

Nem bizony. Azt az eszement marhaságot tanították például, hogy Spartacus volt az első osztályharcos, Dózsa György is szabadságharcos volt, meg Zalka Máté is.

Mindig akkor szoktak a szabadságról beszélni, ha hiányzik.
Nyolcéves lehettem, és kiraktuk a KGST országok zászlóit, és orosztanár volt az osztályfőnököm és látva köztük a magyar zászlót, azt kérdezte, hogy mertem kirakni ezt a fasiszta jelképet? Ennek fasiszta jelkép volt a magyar zászló, a piros-fehér-zöld?! Kérdeztem, miért lenne fasiszta jelkép, amikor Kádár János és Brezsnyev elvtárs puszilkodnak a repülőtéren. Azzal fojtotta belém a szót: Örüljetek, ti utolsó csatlós, magyar fasiszták, hogy a szovjetek befogadtak nagy családjukba és kultúrát adnak nekünk. Máig is sért az ilyen és ehhez hasonló nacionalista szöveg. És most is hasonlóképpen gondolkodnak, csak ukrán változatban.

 És így, ezzel az elavult nacionalizmusával akar belépni az EU-ba?! És ezt az EU szó nélkül tűri?
 
Furcsa dolog ez. Ukrajna több száz évig orosz uralom alatt volt, elszenvedte az elnyomatást és most ő maga nyom el más népeket. Ezt már sokszor és sok helyütt elmondtam ukránoknak.

 Megértették?
Sajnos, nem. „Fasiszta” maradtam. Én diktatúrában nőttem fel és megtapasztaltam, mit jelent. Nekem ne mondják, hogy ez jó diktatúra. Jó diktatúra nincs. Ukrajna sajnos nem demokratikus ország.  

 Popper Péter, kedvenc gondolkodóm mondta egy előadásában, hogy Mózes nem véletlenül nem vezette népét rögtön a Kánaánba, az ígéret földjére, ami alig pár heti járás lett volna a Vörös tengertől. Nem vezethette, mert azt tartotta, hogy egy rabszolganép, rabszolgatudattal nem lephet a Kánaán földjére. Ez történt a rendszerváltás idején Kelet-Európában, így Magyarországon és Ukrajnában is.  Volt néhány nemzedék, amely még a diktatúrában élt és nem volt felkészülve a szabadságra, nem tudta, mi a demokrácia és azok a reflexek, előítéletek, politikai módszerek, amelyek beleégtek génjeibe, tovább éltek. Gondolom, Ukrajnában is ez történt. És nyilvánvaló, hogy a nacionalizmus gőze az elnyomás után kitört. És azt hitték, hogy az a demokrácia, ha homogenizálják az országot.
Az ukrán alkotmány szerint az ukrán felsőbbrendű, a többi nemzetiség másodrangú. Az a rasszista, aki ragaszkodik nemzeti identitásához.

És ezért is veszítette el országának egyharmadát, mert ilyen kirekesztő hatalmi politikát folytatott. Az asszimiláció a cél. Az én nemzedékemet még nem tudták asszimilálni, de az utánam jövőket ukránná akarják tenni. A magyarokat elüldözik, a ruszinokat már csaknem sikerült asszimilálni. Nemzetállamot akarnak építeni, miközben az ukrán lakosság 30 százaléka nem ukrán.

  Hogyan alakult a sorsod érettségi után? Ezek után sejtem, miért kényszerültél elmenekülni hazádból.    
Egy ideig megpróbáltam Kárpátalján élni. 1992-ben elvégeztem egy újságíró tanfolyamot Beregszászon, és az ottani, Szivárvány című hetilap munkatársa voltam. De aztán munka nélkül maradtam. Csak protekcióval lehetett munkát kapni, még egy takarító állásért is összeköttetésre volt szükség. 1993-94-re összeomlott az ukrán gazdaság. Elfogyott a tartalékunk, amit még a szovjeturalom alatt gyűjtöttünk. A szó szoros értelmében. Az éhezés elől menekültem. Úgy volt, hogy Kazahsztánba keresnek munkásokat. Mit ad Isten, már nem volt hely. Nagybátyámmal elmentünk egy másik munkaközvetítőbe és ott éppen Százhalombattára kerestek ácsokat. Így kerültem Magyarországra. ’94-től 2001-ig egyfolytában itt éltem. Aztán időnként hazamentem, visszajöttem. Fiatalságom elment a melóra, rendszeresen tizenkét órázni kellett. Szombat, vasárnap is dolgoztunk. Ezt meg is írtam a Fallal az arcnak című kötetemben. A fal a magyar hatóság volt. Akkor próbáltam először megszerezni az állampolgárságot. De olyan faramucian csinálták ezt, hogy csak egy-egy évet hosszabbítottak. De egyáltalán nem akartam elhagyni végleg a hazámat, Kárpátalját. Most is van ott egy házam, ahová időnként hazatérek. Nekem két hazám van.

 Amikor a 90-es évek elején a Reform és a Kurír újságírója voltam, több interjút készítettem a BM bevándorlással foglalkozó részelegének munkatársaival, és ők azzal nyugtattak meg, hogy a határon kívüli magyarokat különleges elbánásban részesítik, előbb kapják meg a letelepedési és munkavállalási engedélyt, mint az idegen nációk tagjai.
Nos, füllentett az illetékes, mert minden évben külön procedúra várt, meghosszabbítani munkavállalási engedélyemet. Voltunk tizenöten, húszan egy-egy brigádban és egyikünket mindig visszadobták. Soha nem tudtuk, miért, és nem hosszabbították meg a munkavállalási engedélyét. Egyszer rám került a sor. És haza kellett mennem és félévig nem tudtam visszajönni. Anyagilag és idegileg is megviselt. Kölcsönt kellett kérjek, uzsorakamatra, hogy megéljek és amikor végre ismét dolgozhattam itt, akkor csaknem minden pénzem a kölcsön törlesztésére és a kamatra ment el. Volt, hogy rokonaim kitaláltak nekem olyan munkát, amihez nem értettem, csakhogy segítsenek.    

 Magyarország sem bánt veled édes gyermekeként.
Nem vártam el. Nem gondoltam 1994-ben, hogy idejövök, magyar vagyok, kárpátaljai vagyok és akkor mindent ide nekem. Nem akartam előjogokat. Csak élni akartam. Élni akarok. De fájt, még a nevemet is elvették. Hogy az egyetemen Ivánként, Ivanovicsként tartottak nyilván, mert az ukrán személyimbe az volt beírva. De én János voltam és vagyok! Többször kijavítottam az Ivánt Jánosra.

 Az egyik legnagyobb bűn, ha az ember nevét is elveszik. Mintha a személyiségét vennék el.    
Szörnyen fájt ez. Maga miért írja alá, hogy János – förmedt rám egy magyar hivatalnok – maga Iván! Az irataiban az áll. Maguk önhatalmúlag változtatják a nevüket. Arra gondoltam: érdemes egy hivatalnokkal vitatkozni? Gyakran kerültem megalázó helyzetbe. A 90-es évek elején történt. Mentünk barátaimmal egy sörözőbe. Egy erdélyivel, egy délvidékivel és egy magyarországival. Megállított két rendőr. Megnézték az iratainkat. A többieket elengedték. Nekem ukrán útlevelem volt, engem visszatartottak. Felpakoltak a rendőrségi autóra és megmotoztak. Kérdeztem, ezt miért teszik velem? Azt válaszolta, maguk ukránok nagyon veszélyesek. Sok idő telt el itt is, míg végre befogadtak és visszakaptam a nevem. A magyar rendőr ukránnak nézett.  De az a furcsa, hogy előfordul, nemcsak sok anyaországi magyar, hanem a már áttelepült kárpátaljaiak, amint befogadták őket, az új bevándorló honfitársaik ellen fordulnak. Nem értem őket.  

  Hogyhogy éppen történelemszakra jelentkeztél?     
Éppen azért akartam történelmet tanulni, mert arra a kérdésre kerestem és keresem a választ, hogy miért történtek és történnek velünk ilyen galádságok. Így aztán mindenképpen tovább akartam tanulni. Két lehetőségem volt.  Az egyik, ha ide menekülök, itt legalább valósághoz közelibb történelmet tanítanak. A másik lehetőségem az lett volna, ha egy ungvári felső iskolában tanulok tovább, ahol előbb orosz-ukrán nyelven oktattak, ma már csak ukránul. No, én mindenképpen magyar történész akartam lenni, mert tudom, hogy a múlt ismerete segít eligazodni a jelen útvesztőiben. 21 évesen Magyarországra jöttem azzal, hogy majd visszamegyek és vissza-vissza is látogatok, de itt dolgozom, ott nincs munka. 2011-ben az ELTE-n végeztem és a két világháború közötti Gömbös kormány oktatáspolitikája volt a szakdolgozatom.

 Beszéljünk még a kárpátaljaiak megmaradási lehetőségeiről. Előzetesen el kell mondanom, hogy magam is bevándorló családból való vagyok. 1944. szeptemberében anyám három gyerekkel Marosvásárhelyről menekült Magyarországra. Tehát nem kérhetem számon, hogy te és sok társad miért menekül el hazájából, de ha ilyen ütemben folytatódik a kivándorlás, egy évszázad múlva a határon túl elfogy a magyar népesség. Hogy látod ezt?
Mindent meg kell tennünk, hogy lelassítsuk az elvándorlás és az asszimiláció folyamatát. Én nem hagytam el a hazámat, nekem ott van a házam… Remélem, egyszer talán otthon lehetek a saját hazámban…

Illyés Gyula, a költő ezt a lényeget pontosan, szépen fogalmazta meg: „A hazám, a házam tája, amely pillantásommal, ahogy növekszem, egyre bővül, széles gyűrűkben egyre távolabbi területekre terjed, mint hullám a vízbe dobott kavics körül, világokat hódíthat, elérheti a csillagokat – amikor a régi ház már örökre elmerült.”

Én igyekszem kapcsolatot tartani az otthoniakkal. Kétlaki vagyok. Most is megyek az írószövetség kárpátaljai táborába. Írok a kárpátaljai lapokba. És igyekezem az ottani és az itteni liberálisokkal is szót érteni. Ez utóbbi is nagyon fontos. Párbeszédre lenne szükség. Egy hazában élünk, nemzeti gondolkodásúak és liberálisok.  

Sajnos több nemzeti érzelmű a baloldalit nem tartja magyarnak és fordítva. A liberális és a baloldali tehát magyar?      

Persze, csak ők másképpen gondolkodnak, mint én. Néha ugyan lefasisztáznak. Ez persze sértő. De akkor is a magyarság az összetartó erő. A közös nyelv, a közös történelem, a közös kultúra. Őseim azért tudtak mindent túlélni, mert összetartottak. Magyarországon is ezt az utat kellene járni. Fel kell vennünk a kapcsolatot. Először meg kellene ismernünk egymást, mert az előítélet, a tudatlanság okozza az idegenkedést, a gyűlöletet. Édesapám is beleesett az előítélet, a propaganda csapdájába. Munkásember, sztahanovista volt, és kezdte elhinni, hogy a kommunizmus a munkásért van. Aztán kijózanodott, mert amikor ment segítségért, azt mondták neki: Lengyel elvtárs, sajnos most nem jutott. De majd legközelebb. És legközelebb: Lengyel elvtárs, sajnos… és nem segítettek a hatalmon lévők. Ekkor aztán kigyógyult a baloldaliságából. Rájött, hogy ő az államért mindent megtett és az állam érte semmit.

Tolsztoj azt írta az államról: „Ülök egy ember hátán, szeretem, tisztelem, mindent megtennék érte, csak egyet nem: nem szállok le a hátáról.”
Én nemesi családból származom, a szovjetek elvették földjeinket. Unokatestvérem a felét vissza tudta vásárolgatni. Nekem nem kellett, mert nem akartam földet túrni. És minek visszavenni, amikor az ukrán kormány hoz egy törtvényt és újból elveszi?  


Mikor érezted úgy az anyaországban magad, hogy végre befogadtak?

Talán az utóbbi években. Nehéz szétválasztani a bürokrata magyarokat és a segítőkész magyarokat. Amikor átjöttem 1994-ben, a hivatalnokok packázásai mellett, már az első percben voltak jóindulatú segítőim, aki át tudták érezni, mit jelent menekültnek lenni.

Negyvenhat éves vagy, ilyen korban az ügyesebb karrieristáknak már nagy vagyonuk, házuk van. Mit gyűjtöttél eddigi életedben?

Szinte semmit. Katzler Hildával párommal, élettársammal Angyalföldön, szerényen élünk, ahogy egy átlag magyar értelmiséginek illik. Ő is szakmabeli. A Magyar Újságírók Közösségében ismerkedtünk meg. Néha ő laktorálja az írásaimat, ő az első kritikusom. A Magyar Múzsa irodalmi folyóiratának irodavezetője. Végül is ideköt 25 év keserve és öröme. Már itthon érzem magam.

Úgy szeretem Budapestet, hogy nem feledhetem Beregszászt.

Párbeszéd


Párbeszéd

Ne perlekedjünk! Értsük meg egymást. Értjük!?
Beszélgetés Lengyel János kárpátaljai magyar íróval
"Úgy szeretem Budapestet, hogy nem feledhetem Beregszászt"
 
                                            Mottó: „Virágokat hordok magamban
                                                         Míg meg nem feszít az ébredés.”

   Most elmesélem, miért fontos a párbeszéd magyarok és magyarok, magyar magyarok, pontosabban az anyaországi magyarok és a határon túli magyarok között. Ez esetben egy kárpátaljai magyar tollforgatóval igyekszem ezt bizonyítani, ki hivatását tekintve író és költő, meg újságíró, és aki foglalkozására nézvést személy- és vagyonőr, meg kertész – mert valamiből meg kell élnie, hiszen az irodalom köztudottan csak keveseknek nyújt vagyonszerzési, megélhetési lehetőséget. A sors furcsasága, aki nem tud vagyont gyűjteni, az a gazdagabbakét őrzi, mint új tollforgató barátom. De a vagyonvédelem sem elég a tisztességes megélhetéshez, hát kertészkedik, persze nem a saját kertjében, arra még nem "fussa", hanem tehetősebb magyar honfitársainknál.
   Lengyel Jánosról van szó, ő a csevegő társam. Még csak 46 éves, és már sok megpróbáltatást megért, megélt, aki szülőhazájában nem használhatja büntetlenül anyanyelvét az ukrán nyelvtörvény miatt. Megélte és naponta megéli a kisebbségi sorsot szülőföldjén és időnként az értetlenséget itthon. Otthon csak azért keserítették, nehezítették meg az életét, mert magyar, és itthon sajnos megélte a hivatalos csonka-magyar haza közömbösségét, mert kárpátaljai magyar, és aztán megérte, hogy sok huza-vona után, befogadta a nemzet, vagy legalábbis a hazai irodalom köztársasága. Kettős tudatú ember, kettős tudatú író, költő, aki természetesen főleg a kisebbségi lét érzelmeit fogalmazza meg. Vele beszélgettem A Hetedik folyóirat főszerkesztője, Nagy Imre társaságában, aki sörrel segítette agyunk kerekeinek forgását. És dicséretére legyen mondva, megállta, hogy szó nélkül hallgatta végig eszmecserénket. Nem semmi…   Előre bocsátom, és bocsánatot is kérek, hogy beszélgetésünkben szándékaink ellenére sok a politikai téma. Ennek oka, hogy Lengyel János és az én esetemben is, különösen nem elhanyagolható a politika, amely belekontárkodott az ő, és mindnyájunk életébe ha kértük, ha nem. A történelem bebizonyította, hogy a politikus uraknak, hölgyeknek észre kellene már venniük, nem annyira fontos szereplői a társadalomnak, ahogy hiszik magukról, hasznosabb lenne, ha szerényebbek lennének, ha kevesebbet tüsténkednének, kevesebbet szólnának bele életünkbe, akkor talán kevesebb kárt okoznának. Hiszen neki és nekem is azért kellett elmenekülni a hazánkból, mert az akkori politikusok erre kényszerítettek bennünket.   
   – Mikor születtél, hol születtél? Jó helyre születtél?
   – 1973. június huszadikán, akkor még a Szovjetunióhoz tartozott, ma Ukrajna. Hogy jó helyre-e, azt nehezen tudom megválaszolni. – Felveszi söröskupáját és ezzel is időt nyer, hogy kigondolja, mit válaszoljon. - Talán a gólya jobb helyre is letehetett volna.
   - Barátomtól, Nagy Imrétől, A Hetedik főszerkesztőjétől ugyanis megkaptam azokat az írásaidat, amelyek a folyóiratban megjelentek, elolvastam. Szomorú, jó írások. Miből élsz?    
  – Dühből.
   – Jól értettem? 
   - Akkor tehát téged felbérelhetlek, hogy megvédj a rossz emberektől?
   - – Csak ironizáltam. Egyébként személyi vagyonőr vagyok. 
   Nem, nem. Történész és újságíró végzettségű vagyok, de objektumőrzéssel és kertészkedéssel is foglalkozom.
   - És miért vagy dühös? Mi okod van rá? Nem sokaknak adatik meg az, hogy harminchat évesen felveszik a Magyar Írószövetségbe, mint Téged. Most, 46 évesen, nyolc könyved jelent meg, hat antológiában is megjelentek műveid, sok jegyzett kárpátaljai és csonka-magyarországi újságba, irodalmi folyóiratba publikálsz. Több hazai és kárpátaljai irodalmi szervezet aktív tagja vagy, 2012-ben megkaptad a Független Újságíró Szövetség Újságírásért kitüntetés bronz fokozatát. Mi kell még? Ráadásul nem látlak dühös embernek…
   - Talán azért vagyok időnként dühös, mert a megélhetés sok energiámat vonja el a számomra fontos írástól. Ha lenne egy menő portfolióm, vagy a MOL-ban lenne sok részvényem, gazdag ember lennék, a megélhetés nem lenne gond. Nem lennék dühös.
    - Akkor nem írnál?
   – Dehogynem. Mindig írnék. Már háromszor-négyszer abba akartam hagyni, de nem megy. Á, azt mondtam, elég az írásból, másra kellene fordítanom az energiáimat. Reggel eldöntöttem és este azt vettem észre, már írok is. Talán, mert ehhez értek a legjobban. Ki érti ezt? Mentem az utcán - ahogy mondják, a téma az utcán hever -, és úgy éreztem ezt meg kell írnom.
   - Közhelyes kérdés: Hogyan lettél költő, író? Melyik volt az a pillanat, amikor úgy döntöttél, hogy erre adod fejed?
   - Gyerekkoromban sokat voltam egyedül otthon. Szüleim rengeteget dolgoztak. Nagymamám nem engedett ki az utcára, féltett. És otthon kitaláltam egy képzeletbeli világot, ahol jól éreztem magam, ahol én döntöttem el, mi történik. Sokszor barátaimnak úgy adtam elő ezeket a történeteket, hogy velem történt meg. Azt vettem észre, hogy elhitték.
   - A gyerekek, de a felnőttek is szeretik a mesét. A jól mesélő író többnyire népszerű.     
   - Gondoltam, leírom ezeket a históriákat. De amikor azt mondtam a barátaimnak, hogy ezeket én találtam ki, nem hitték el nekem. Honnan vetted ezt? – kérdezték. Az első írásom, ami a beregszászi lapban jelent meg, a Vörös Zászlóban, ma Kárpátalja a neve. Azt mondta nagynéném, hogy a névrokonod írt. Hiába mondtam, hogy az én vagyok, nem akarta elhinni. Végül azt mondta, jól van, jól van, de honnan írtad ki? Kérdeztem, nem nézed ki belőlem, hogy ezt én írtam? Keresztanyám, amikor az első verseskötetemet dedikáltam neki, nagyon örült, de nem olvasta el. A családom egyik része gazdálkodó, nincs idejük olvasni, viszont nagyon büszkék rá, hogy könyvem jelent meg. Van már egy olyan olvasóközönségem, tagjairól azt mondják az előbbiek, hogy „lumpenértelmiségiek”. Tanárok, orvosok, értelmiségiek, ők ráérnek olvasni.         
  - A vagyonőrség és a kertészkedés mellett mivel töltöd az időd?
   - Természetesen olvasással, írással, íróolvasó találkozókkal, országjárással. Gyakran látogatok haza.  És vannak tanítványaim. Történelmet tanítok és az írás a szépírás titkait. És közben magam is sokat tanulok az órákra való felkészülés közben és tanítványaimtól. Az a furcsa, hogy én kárpátaljai tájegység stílusában beszélek és közben azt látom, hogy sok felnőtt magyar nem tudja, nem ismeri az anyanyelvét, nem tudják kifejezni magukat, csomó germanizmust használnak, nem értik az alapfogalmakat. 
   - Hogy telik el egy napod? Én úgy tudom, egy őrző-védő munkaideje meglehetősen hosszú, sok idejét és energiáját igénybe veszi ez a munka. Marad időd az írásra, olvasásra?
   - Két munkanapom között van egy szabadnap. Akinek kevés az ideje a hivatására, annak drága az idő. Csak nekem nem pénz az idő, hanem egy-egy írás és persze az olvasás. Amennyi időt elvesztegetek, annyival kevesebb művem születik. 
   Az írásra mindig szakítok időt.
   - Sőt még kertészkedésre, tanítványokra, utazásokra, író-olvasó találkozókra is jut. Van újságírói képesítésem, de ebben a mai médiavilágban főállásban nem akarok részt venni. Külsősként sokat írok, az éppen elég.
   - Nem provokálásként mondom; ideológiád elférne a kormánypárti lapokban. Ott elég jól fizetnek. Nem bántó éllel mondom, hiszen életem nagy részében kormánypárti újságíró voltam én is.  Elférnél valamelyik kormányközeli lapban.
   - Nemcsak ideológia, erkölcs is van a világon. Én többször otthagytam egy-egy újságot, mert azt mondták: ezt írd, azt írd. Én nem akarok hazudni. A szellemi függetlenségemet nem akarom feladni. 
   - Ezek szerint a Kádár rendszerhez képest csak keveset változott az újságírás. Most is a szerkesztőnek kell írni, akit viszont a hatalom irányít?
   - Én már akkor sem akartam pártosodni, amikor Kárpátalján megjelent a két párt: a Kárpátaljai Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Demokratikus Szövetség. 2011-ben albérletből albérletbe mentem. Gondoltam, nekem van otthon, Beregszászban egy házam, ott is lakhatnék. Minek azért dolgozzak, hogy fenntartsak egy lakás és ehessek Magyarországon. És akkor elmentem munkát keresni és azt kérdezték, te melyik párthoz, szövetséghez tartozol? Visszakérdeztem: nem lehet, ha egyikhez sem? Elsősorban az olvasóimhoz tartozom. Sokat segítettek. 25 év alatt kialakult az olvasótáborom. Sokszor ők segítenek át a nehézségeken. Együtt élnek hőseimmel. Kaptam olyan levelet, hogy miért öltem meg írásom egyik szereplőjét. Most úgy döntöttem, az olvasó kedvéért, hogy feltámasztom hősömet. Végül is az irodalom elsősorban mese, fantázia. És mint említettem, kertészkedem gazdagoknál. Vannak közülük, akik olvassák és szeretik írásaimat, pedig liberálisok, mégis olvasóim. Nem értenek egyet nemzeti érzelmeimmel, de megértik, támogatják könyveim kiadását.
   - A Hetedik-ben megjelent verseid meglehetősen pesszimisták. Az egyikben azt olvasom: „Roppannak szárnyaid/ ijesztő/ Raktári homályban/ polcról-polcra/ rakodgatod/ szegényes jussodat.” A Galambok gyásza című megdöbbentő elbeszélésedben is tragikus történetet mesélsz el.  Úgy vettem észre, mintha meglehetősen bús, melankolikus beállítottságú lennél. Ez nem baj, életútadat ismerve, minden okod megvan a borúlátásra. A téma is közel áll hozzád, a történet áthallásos, az ukrajnai testvérharcot, történést átviszed Szarajevóba, ahol a polgárháború idején egy békés, öreg szerb galambetetőt egy más nemzetiségű utcabeli, jó ismerőse, egy ellenséggé vált, mesterlövész terít le.   
   - Írhattam volna ukrajnai környezetet is, de így is, aki tud olvasni, érti miről van szó. Ami a pesszimizmusomat illeti: ez nem állandó lelkiállapot. Persze vannak időnként bús hangulataim, de éppen most jelent meg egy humorban bővelkedő könyvem. 
     Mert a sok tragédiát csak humorral lehet elviselni.   
   Sajnos, nem tudok adni belőle tiszteletpéldányt, mert nekem is alig jutott. Időnként kapok támogatást könyveimre. Ha 500 kötet megjelenik, abból 350-et el kell osztani a kárpátaljai iskoláknak, könyvtáraknak, újságoknak. Én kapok 30 példányt. A Fókusz könyváruházban lehet megvenni, az emeleten, a legtávolabbi sarokban, a legalsó polcon. Persze, természetes, hogy a kárpátaljai emberek gondjait, életérzését írom meg. Ez pedig nem rózsás. Az én olvasóim sem szeretik a tragikus történeteket. S ha már bemennek a könyvesboltba és vásárolnak, ne azt vegyem meg, amitől még inkább rosszul érzem magam. Úgy nevetek ki másokat, hogy közben magamat is kigúnyolom. Huszonöt éve írok aforizmákat, ha megvas gondolatok jutottak eszembe, eltettem. Ezekből beletettem néhányat kötetembe. Címe: A valóság szaga. Kisprózai vegyestál verskörítéssel, kárpátaljai módra. Aztán mit ad isten Franciaországban találtam támogatót. A hölgy édesapja, még a Magyarországhoz tartozó Beregszász utolsó rendőrkapitánya volt, akit elhurcoltak az oroszok. Hozzáadtam még saját pénzt és kiadtam. Igaz belebuktam, de szeretem ezt a könyvemet. Itt a nevem is sokatmondó: Korhely Lengyel János: Lyukkal bélelt zsebem, avagy hogyan írjunk angolokat. Ebben 25 év legjobb aforizmáim találhatók. Sajátos humoromat, iróniámat sokan nem értik. Egy hölgy megvette és ülünk kint a Vörösmarty téren, a könyvhéten és odajön egy néni: Maga az a Lengyel János? Ez a könyv szar – mondta és elment. Írótársaim mosolyogtak. Eltelt egy év, akkor nem jelent meg könyvem, de ott ültem egy könyvespavilon előtt. Odajön a néni, akit már el is felejtettem és azt mondja: Elnézést János, megsértettem magát. De elolvastam még egyszer a kötetét, visszavonom. Most már megértettem az aforizmáit. Mostoha apám is elolvasta, és nem értette. De édesanyám elmagyarázta. Rácsodálkozott: Jééé, tényleg… Formabontó vagyok. Nemcsak aforizmát írok, hanem annak magyarázatát is.
   - Nyilván, mert fontosnak tartod a fogalom meghatározását, hiszen egy nyelven beszélünk, mégis másként értjük a kifejezéseket, gondolatokat.
   -  Egyszer azt írtam: almák között nagy fej a dinnye. Ezt átfogalmazta a szerkesztőm: almák között nagy fej a tök. Nem tudtam elmagyarázni neki, hogy a tök és a dinnye között óriási a különbség, hogy ebben a szókörnyezetben a dinnye többértelműbb. Végül is így jelent meg az aforizma, ahogy ő akarta. De legalább megpróbáltam.
   - Hja, kérem. Mindig a szerkesztőnek van igaza…
   - Örök pályázó vagyok, de nagyon ritkán nyerek.
  - Gondolom, azért vagyon-őrködsz, kertészekedsz, tanítasz, mert az írásból nem tudsz megélni.
   - Megismerkedtem egy hölggyel, aki azt hitte, gazdag vagyok, milyen jó dolgom van, az írásból élek, dől hozzám a pénz. Amikor megtudta, hogy ebből nem tudok megélni, dobbantott. Talán ma Magyarországon csak hat-hét író tud megélni kizárólag az írásból. A többinek más pályán kell dolgoznia, vagy a mindenkori kurzus támogatja.                
   – Mit jelent neked - Kárpát-Ukrajna, Kárpátalja – hogy nevezzem ezt a vidéket?
   Szülőföldem neve Kárpátalja.
  Kárpátalja a hazám, Magyarország az otthonom. Úgy szoktam mondani, otthonról hazajövök, itthonról meg hazamegyek. A határ megvan, de eszmeileg egy virtuális ország vagyunk, ugyanaz a kultúrközösség, hasonló a nemzeti érzés, ugyanaz a nyelv. Vannak, akik nem így gondolják, de én így érzem. Mindkét helyen otthon vagyok. Amikor azt mondják haza, nekem az Beregszászt jelenti, nem Budapestet. Budapest a másik otthonom.
   - Mesélj szülővárosodról. Mit jelent neked? Hogyan élnek ottani honfitársaink? Miért menekülnek el onnan a magyarok és miért szereted mégis, miért érdemes odalátogatni?
   - Odaköt minden gyerek- és ifjúkori emlékem. Nagyon szép vidék. Szegény emberek élnek ott, kevés a megélhetési lehetőség. Én 21 évesen jöttem Magyarországra, mert lehetetlen helyzetbe kerültem, nem volt munkahely.  Példás a beregszászi emberek vendégszeretete, amit a „Hetedikesek”, Imre, és barátaid is tapasztalhattak. Nehéz kárpátaljai magyarnak lenni. A mostani hatalom megtiltotta, hogy a nem ukránok az anyanyelvükön beszéljenek.
   - Ez felháborító politikai rövidlátás! A XXI. században?! Az utcán sem szabad magyarul beszélni? 
   - Az utcán sem. Ha bemegyek egy étterembe, vagy egy boltba, magyar az eladó és magyar vagyok én is, és magyarul merünk beszélni, még börtönbe is zárhatnak, az új ukrán nyelvtörvény értelmében. Ha először kap el a rendőr, akkor „csak” pénzbírság, a második alkalommal már tetemesebb összegre büntetnek, és ha nem hagyod abba ezt az „államellenes izgatást”, akkor már súlyosabb büntetéssel sújtanak, börtönnel.
   - Nem lehet tömegesen ellenállni és megszegni ezt az ostoba törvényt?    
   - Ez nemcsak a magyarokat, hanem románokat és más nemzetiségeket, például az oroszokat is sújtja. Ha valaki rosszul beszéli az ukrán államnyelvet, azt is megbüntetik. Pedig az ukrán parlementben lévő orosz képviselők maguk sem tudnak helyesen ukránul… Olyan törvényt hoztak, amit nem lehet betartani. 
   - Mit lehet ez ellen tenni? Az Európai Unióban tettetek panaszt?
  - Hogyne. Egyik magyarországi képviselő igyekszik ezt a kérdést felvetni, de ez a nyugatiakat nem érdekli. Egymillió aláírást kell gyűjteni, hogy az EU foglalkozzon a kérdéssel.
   - Magyarországon ismerik Kárpátalját?
   - Á, dehogy. Időnként meglepődöm. Egy alkalommal ukránul tolmácsoltam és megkérdezték magyar honfitársaim: honnan való vagy? Mondtam Kárpátaljáról. Jaaa, Erdélyből! Nem – magyaráztam elképedve -, Kárpátaljáról!  Na, ne beszélj, az is Erdély! - zárta le a vitát az egyébként gimnáziumot végzett magyar. Sokan azt hiszik, akik a határon túlról jönnek, azok erdélyiek.
   - Mit csodálkozol, az erdélyiekről sokan azt mondják, románok. Sokan a hazai földrajzot és történelmet sem ismerik, nem beszélve az irodalomról.
   - Nem csodálkozom, csak szomorú vagyok.
   - Mit köszönhetsz szülőföldednek?                      
   - Szülőföldemnek és szüleimnek, rokonaimnak, barátaimnak a magyar identitás-tudatot köszönhetem. A magyar nyelvet ott tanultam, és otthon a magyar történelmet és irodalmat. Furcsa, nem? A szovjet diktatúrában lehetett magyar iskolában magyarul tanulni, a demokráciában nem. 
   - Gondolom, mást hallottál otthon és mást az iskolában.
   - Így igaz. Szüleink igyekeztek ellensúlyozni a hivatalos, hazug szovjet propagandát. Az óvodában például azt tanultam, hogy szovjetek vagyunk és örüljünk, hogy befogadott bennünket a nagy Szovjetunió. És amikor az óvodában magyarul énekelgettem, pofonnal figyelmeztettek, itt nem énekelhetsz ilyen nyelven. Otthon pedig orosz csasztuskát énekeltem, ott meg édesapámtól kaptam pofont. Itthon oroszul nem beszélsz!
   - Kialakult benned a kettős tudat?
   - Inkább zavarodott voltam. Egy hónapig nem szólaltam meg, mert nem tudtam eldönteni, milyen nyelven lehet beszélnem. Nem értettem. Jóban vagyok Vászjával az utcából és a Józsival is. Milyen nyelven beszéljek velük?
   - Nem lenne konfliktus a nemzetiségek között, ha a politikusok nem gerjesztenék az ellentéteket. Mit köszönhetsz az ukrán kultúrának?
  - Az ukrán kultúrával nemigen találkoztam, nem foglalkoztam vele, csak annyira, amennyire muszáj volt.  Mert a Kárpátalján élők többsége még ruszin, akiket az ukrán állam nem ismer el nemzetiségnek. Ha ők lenéznek bennünket, mi miért foglalkozzunk a kultúrájukkal? Ők igyekeznek asszimilálni és ukránná nevelni a nem ukránokat. Ukrajánban sok nemzetiség él. Lengyelek, ukránok, oroszok, grúzok. Kárpátaljára a Szovjetunió más nemzetiségei betelepültek. Például valaki elvégezte a moszkvai egyetemet és mérnökként kihelyezték Kárpátaljára, a huszti favágó intézménybe. Nem volt apelláta. Az egyén nem dönthetett az úgynevezett „szocialista demokráciában”.
   - Az előbb elmondtad, hogy leginkább az ukrán politikai kultúrálatlansággal találkoztál. És az ukrán kultúrával? Mégiscsak Ukrajnához tartozik Kárpátalja.
 -  Én inkább az ukrán kulturálatlansággal találkoztam.
    Itthon több ismerősöm megjegyezte, biztos vannak Ukrajnában européerek, akik hisznek az ukrán-magyar közeledésben. Én ilyenekkel nem találkoztam.  
   - A másik nemzetiség elfogadása pedig a kulturáltság fokát is jelzi. Közhely itthon, Magyarországon, hogy az a nemzet, amely elnyom egy más nemzetet, maga sem lehet szabad. Nem találkoztál nem nacionalista ukránnal?
   - Sajnos, nem. Akik ilyenek voltak, azok már elmenekültek Ukrajnából.
   - Említteted, hogy magyar iskolában tanultál a szovjet érában. Hogy szerezhettél diplomát mégis a Budapesti Eötvös Lóránd Bölcsészettudományi Egyetemen?     
  - Nekem szerencsém volt, mert Beregszászon a magyar tannyelvű (!) Kossuth Lajos Középiskolában tanulhattam, ott is érettségiztem 1990-ben. Az az igazság, hogy a mai napig sem beszélem jól az ukrán nyelvet. Az orosz megy, de az ukrán nem jött be. Az ukrán nyelv a nyelvújítás korát éli, ott tart, ahol mi az 1830-as években. A harkovi ukrán nem érti meg a lembergi ukránokat és oroszul beszélnek egymással. Most meg, nevetséges, egy bohóc lett az elnök. Bohócországnak bohóc kell. Ez már nem is nacionalizmus, sovinizmus, amit most ők csinálnak. Lengyelország, Románia és Magyarország elsők között támogatták őket és most nem beszélhetnek ezeken a nyelveken sem Ukrajnában. Amikor a volt védelmi miniszter elszólta magát és azt mondta, hogyha nem tetszik a magyaroknak, akkor két nap alatt itt van az ukrán sereg a Balatonnál. Egy NATO országgal szemben beszél így?! Ők akarnak menni a NATO-ba és az Eu-ba és akkor ezt meri mondani? Jó, már nincs a posztján, de mégiscsak felháborító.
   - Ez minősíti a magyar védelmi képességeket is, amelyeket a rendszerváltás után minden kormány gyengített. 1992-ben készítettem egy interjút Cinegével, a leváltott honvédelmi miniszterrel és azon kesergett, hogy az ország védtelen. 1990-ben kétszázezres hadseregünk volt, igaz a szovjetekhez képest másodrendű, de azért a térségben viszonylag erős. Pár év múlva beszélgettem egy tábornokkal, aki elárulta, hogy a románok hat nap alatt elfoglalhatják az országot. Én nem vagyok militáns, de ennyire nem lett volna szabad  legyengíteni a hadsereget. Mit lehet elvárni egy harmincezres seregtől?! Remélhetőleg a közeljövőben erősítik a védelmet. Szerinted félő, hogy az orosz-ukrán konfliktus eszkalálódik?
   - Sajnos, igen. 
  - Van arról statisztika, hogy az ukrán-orosz konfliktusban hány magyar esett el?
   - Pontos statisztikát nem tudok, de úgy tudom, ezer felett lehetnek.
   - Sokan a behívótól való félelmükben szöktek át Magyarországra. 
   - Most már nem, de volt időszak, 2015-ben például Tiszabecsnél megjelent több száz 18 és 23 év közti fiú és gyorsan átmenekültek Magyarországra, mert elterjedt a hír, hogy behívják őket. Ők megúszták, de mások nem. Fiatalok elmentek egy diszkóba és ott kapta el őket a katonai rendőrség és összegyűjtötték őket. Ezeket bevonultatták. Írtak egy levelet a szülőknek, hogy az ungvári parancsnokságon keressék őket. Az ukrán törvények szerint több hónapos kiképzés kell, de őket pár hét múlva már vitték a frontra. Egy olyan háborúba, amihez semmi közük nincs. Nemcsak magyarokkal teszik ezt, minden más nemzetiségűvel.     
- Úgy tűnik, a világ nem változik. Szükség van ágyútöltelékre. De beszéljünk másról. Gondolom, az irányított, szovjetizált, propagandisztikus tananyagot nem sorolod a szerencsés esetek közé.
   - Nem bizony. Azt az eszement marhaságot tanították például, hogy Spartacus volt az első osztályharcos, Dózsa György is szabadságharcos volt, meg Zalka Máté is.
   - Mindig akkor szoktak a szabadságról beszélni, ha hiányzik.
   - Nyolcéves lehettem, és kiraktuk a KGST országok zászlóit, és orosz tanár volt az osztályfőnököm és látva köztük a magyar zászlót, azt kérdezte, hogy mertem kirakni ezt a fasiszta jelképet? Ennek fasiszta jelkép volt a magyar zászló, a piros-fehér-zöld?! Kérdeztem, miért lenne fasiszta jelkép, amikor Kádár János és Brezsnyev elvtárs puszilkodnak a repülőtéren. Azzal fojtotta belém a szót: Örüljetek, ti utolsó csatlós, magyar fasiszták, hogy a szovjetek befogadtak nagy családjukba és kultúrát adtak nektek. Máig is sért az ilyen és ehhez hasonló nacionalista szöveg.  
   És most is hasonlóképpen gondolkodnak, csak ukrán változatban.
  - Megáll az ész és visszanéz. „El kell ismerni, fejlődő ország” ez az Ukrajna. És így, ezzel az elavult nacionalizmusával akar belépni az EU-ba?! És ezt az EU szó nélkül tűri?
   - Furcsa dolog ez. Ukrajna több száz évig orosz uralom alatt volt, elszenvedte az elnyomatást és most ő maga nyom el más népeket. Ezt már sokszor és sok helyütt elmondtam ukránoknak.
   - Megértették?
   - Sajnos, nem. „Fasiszta” maradtam. Én diktatúrában nőttem fel és megtapasztaltam, mit jelent. Nekem ne mondják, hogy ez jó diktatúra. Jó diktatúra nincs. Ukrajna sajnos nem demokratikus ország. 
  - Popper Péter, kedvenc gondolkodóm mondta egy előadásában, hogy Mózes nem véletlenül nem vezette népét rögtön a Kánaánba, az ígéret földjére, ami alig pár heti járás lett volna a Vörös tengertől. Nem vezethette, mert azt tartotta, hogy egy rabszolganép, rabszolgatudattal nem lephet a Kánaán földjére. Ez történt a rendszerváltás idején Kelet-Európában, így Magyarországon és Ukrajnában is. Egy olyan generáció került az úgynevezett demokráciába, inkább nevezem, democsokráciának, amelyre nem volt felkészült. Furcsa fintora a sorsnak, hogy ez orosz mese. A másik furcsaság, hogy ezt egy kultúrakutató orosz tudós, Jurij Davidov idézte a Munka és szabadság című alapkönyvében. Nálunk ez 1965-ben jelent meg. A harmadik furcsaság, hogy ezt a gondolkodásra és önállóságra oktató művet a népművelés szakon, 1974-ben a kitűnő egyetemi tanár, Maróti Andor ajánlott Budapesten, a bölcsészkar népművelés szakán. A negyedik furcsaság, hogy Maróti tanár úr 18 és 22 éves kora között a Szovjetunió egy grúz munkatáborában szenvedett. Megismerte tehát a szovjet-orosz kultúra másik arcát is. Önkényesen, hadd aktualizáljam. Mondjuk, 1917-ben indul a mese és 1990-ben ér véget. Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy szegény orosz paraszt. Ivan Ivanovics. Ment, mendegélt az úton, elfáradt és leheveredett és elaludt. Nyitva felejtette a száját. Arra ment egy kélgyó’, becsusszant a gyomrába és ezentúl, azt kellett csinálnia Ivan Ivanovicsnak, amit a hüllő parancsolt… 1990-ben Ivan Iljics megint lefeküdt s megint nyitva felejtette a száját és a kélgyó kimászott. Az orosz paraszt felébredt és ott állt tanácstalanul. Azt kérdezte: Most mihez kezdjek a szabadságommal? Volt néhány nemzedék, amely még a diktatúrában élt és nem volt felkészülve a szabadságra, nem tudta, mi a demokrácia és azok a reflexek, előítéletek, politikai módszerek, amelyek beleégtek génjeibe, tovább éltek. Gondolom, Ukrajnában is ez történt. És nyilvánvaló, hogy az nacionalizmus gőze az elnyomás után kitört. És azt hitték, hogy az a demokrácia, ha homogenizálják az országot.
   - Az ukrán alkotmány szerint az ukrán felsőbbrendű, a többi nemzetiség másodrangú. Az a rasszista, aki ragaszkodik nemzeti identitásához. És ezért is veszítette el országának egyharmadát, mert ilyen kirekesztő hatalmi politikát folytatott. Az asszimiláció a cél. Az én nemzedékemet még nem tudták asszimilálni, de az utánam jövőket ukránná akarják tenni. A magyarokat elüldözik, a ruszinokat már csaknem sikerült asszimilálni. Nemzetállamot akarnak építeni, miközben az ukrán lakosság 30 százaléka nem ukrán.
   - Hogyan alakult a sorsod érettségi után? Ezek után sejtem, miért kényszerültél elmenekülni hazádból.   
   Egy ideig megpróbáltam Kárpátalján élni.
   - 1992-ben elvégeztem egy újságíró tanfolyamot Beregszászon, és az ottani, Szivárvány című hetilap munkatársa voltam. De aztán munka nélkül maradtam. Csak protekcióval lehetett munkát kapni, még egy takarító állásért is összeköttetésre volt szükség. 1993-94-re összeomlott az ukrán gazdaság. Elfogyott a tartalékunk, amit még a szovjeturalom alatt gyűjtöttünk. A szószoros értelmében. Az éhezés elől menekültem. Úgy volt, hogy Kazahsztánba keresnek munkásokat. Mit ad isten, már nem volt hely. Nagybátyámmal elmentük egy másik munkaközvetítőbe és ott éppen Százhalombattára kerestek ácsokat. Így kerültem Magyarországra. ’94-től 2001-ig egyfolytában itt éltem. Aztán időnként hazamentem, visszajöttem. Fiatalságom elment a melóra, rendszeresen tizenkétórázni kellett. Szombat, vasárnap is dolgoztunk. Ezt meg is írtam a Fallal az arcnak című kötetemben. A fal a magyar hatóság volt. Akkor próbáltam először megszerezni az állampolgárságot. De olyan faramuci módon csinálták ezt, hogy csak egy-egy évet hosszabbítottak. De egyáltalán nem akartam elhagyni végleg a hazámat, Kárpátalját. Most is van ott egy házam, ahová időnként hazatérek. Nekem két hazám van.
   - Amikor a 90-es évek elején a Reform és a Kurír újságírója voltam, több interjút készítettem a BM bevándorlással foglalkozó részelegének munkatársaival és ők azzal nyugtattak meg, hogy a határon kívüli magyarokat különleges elbánásban részesítik, előbb kapják meg a letelepedési és munkavállalási engedélyt, mint az idegen nációk tagjai.
   – Nos, füllentett az illetékes, mert minden évben külön procedúra várt, meghosszabbítani munkavállalási engedélyemet. Voltunk tizenötén húszan egy-egy brigádban és egyikünket mindig visszadobták. Soha nem tudtuk, miért, és nem hosszabbították meg munkavállalási engedélyét. Egyszer rám került a sor. És haza kellett mennem és félévig nem tudtam visszajönni. Anyagilag és idegileg is megviselt. Kölcsönt kellett kérjek, uzsorakamatra, hogy megéljek és amikor végre ismét dolgozhattam itt, akkor csaknem minden pénzem a kölcsön törlesztésére és a kamatra ment el. Volt, hogy rokonaim kitaláltak nekem olyan munkát, amihez nem értettem, csakhogy segítsenek.   
  - Magyarország sem bánt veled édes gyermekeként.
   - Nem vártam el. Nem gondoltam 1994-ben, hogy idejövök, magyar vagyok, kárpátaljai vagyok és akkor mindent ide nekem. Nem akartam előjogokat. Csak élni akartam. Élni akarok. De fájt, még a nevemet is elvették. Hogy az egyetemen Ivánként, Ivanovicsként tartottak nyilván, mert az ukrán személyimbe az volt beírva. De én János voltam és vagyok! Többször kijavítottam az Ivánt Jánosra.
   - Az egyik legnagyobb bűn, ha az ember nevét is elveszik. Mintha a személyiségét vennék el.   
   - Szörnyen fájt ez. Maga miért írja alá, hogy János, - förmedt rám egy magyar hivatalnok - maga Iván! Az irataiban az áll. Maguk önhatalmúlag változtatják a nevüket. Arra gondoltam: érdemes egy hivatalnokkal vitatkozni? Gyakran kerültem megalázó helyzetbe. A 90-es évek elején történt. Mentünk barátaimmal egy sörözőbe. Egy erdélyivel, egy délvidékivel és egy magyarországival. Megállított két rendőr. Megnézték az iratainkat. A többieket elengedték. Nekem ukrán útlevelem volt, engem visszatartottak. Felpakoltak a rendőrségi autóra és megmotoztak. Kérdeztem, ezt miért teszik velem? Azt válaszolta, maguk ukránok nagyon veszélyesek. Sok idő telt el, itt is, míg végre befogadtak és visszakaptam a nevem. A magyar rendőr ukránnak nézett.  De az a furcsa, hogy előfordul, nemcsak sok anyaországi magyar, hanem a már áttelepült kárpátaljaiak, amint befogadták őket, az új bevándorló honfitársaik ellen fordulnak. Nem értem őket. 
   - Hogyhogy éppen történelemszakra jelentkeztél?    
   - Éppen azért akartam történelmet tanulni, mert arra a kérdésre kerestem és keresem a választ, hogy miért történtek és történnek velünk ilyen galádságok. Így aztán mindenképpen tovább akartam tanulni. Két lehetőségem volt.  Az egyik, ha ide menekülök, itt legalább valósághoz közelibb történelmet tanítanak. A másik lehetőségem az lett volna, ha egy ungvári felső iskolában tanulok tovább, ahol előbb orosz-ukrán nyelven oktattak, ma már csak ukránul. No, én mindenképpen magyar történész akartam lenni, mert tudom, hogy a múlt ismerete segít eligazodni a jelen útvesztőiben. 21 évesen Magyarországra jöttem, azzal, hogy majd visszamegyek és vissza-vissza is látogatok, de itt dolgozom, ott nincs munka. 2011-ben az ELTE-N végeztem és a két világháború közötti Gömbös kormány oktatáspolitikája volt a szakdolgozatom.
   - Beszéljünk még a kárpátaljaiak megmaradási lehetőségeiről. Előzetesen el kell mondanom, hogy magam is bevándorló családból való vagyok. 1944. szeptemberében anyám három gyerekkel Marosvásárhelyről menekült Magyarországra. Én így lettem határon belüli magyar. Tehát nem kérhetem számon, hogy te és sok társad miért menekül el hazájából, de a trend az, ha ilyen ütemben folytatódik a kivándorlás, egy évszázad múlva a határon túl elfogy a magyar népesség. Hogy látod ezt a csapdát, amibe 1920 óta belekényszerítették a nemzetünket? Egy marosvásárhelyi, sokat megélt öreg ügyvédtől, Kincses Elemértől kérdeztem: 100 év múlva lesz még magyar kisantant államokban? És ő azt válaszolta, talán elfogyunk, de...
   Mindent meg kell tennünk, hogy lelassítsuk az elvándorlás és az asszimiláció folyamatát. Én nem hagytam el a hazámat, nekem ott van a házam… Remélem, egyszer talán otthon lehetek a saját hazámban…
   - Illyés Gyula, a költő ezt a lényeget pontosan, szépen fogalmazta meg: „A hazám, a házam tája, amely pillantásommal, ahogy növekszem, egyre bővül, széles gyűrűkben egyre távolabbi területekre terjed, mint hullám a vízbe dobott kavics körül, világokat hódíthat, elérheti a csillagokat – amikor a régi ház már örökre elmerült.”
   - Én igyekszem kapcsolatot tartani az otthoniakkal. Kétlaki vagyok. Most is megyek az írószövetség kárpátaljai táborába. Írok a kárpátaljai lapokba. És igyekezem az ottani és az itteni liberálisokkal is szót érteni. Ez utóbbi is nagyon fontos. Párbeszédre lenne szükség. Egy hazában élünk, nemzeti gondolkodásúak és liberálisok. 
   -  Sajnos, több nemzeti érzelmű a baloldalit nem tartja magyarnak és fordítva. A liberális és a baloldali tehát magyar?      
    - Persze, csak ők másképpen gondolkodnak, mint én. Néha ugyan lefasisztáznak. Ez persze sértő. De akkor is a magyarság az összetartó erő. A közös nyelv, a közös történelem, a közös kultúra. Őseim azért tudtak mindent túlélni, mert összetartottak. Magyarországon is ezt az utat kellene járni. Fel kell vennünk a kapcsolatot. Először meg kellene ismernünk egymást, mert az előítélet, a tudatlanság okozza az idegenkedést, a gyűlöletet. Édesapám is beleesett az előítélet, a propaganda csapdájába. Munkásember, sztahanovista volt, és kezdte elhinni, hogy a kommunizmus a munkásért van. Aztán kijózanodott, mert amikor ment segítségért, azt mondták neki: Lengyel elvtárs, sajnos most nem jutott. De majd legközelebb. És legközelebb: Lengyel elvtárs, sajnos… és nem segítettek a hatalmon lévők. Ekkor aztán kigyógyult a baloldaliságából. Rájött, hogy ő az államért mindent megtett és az állam érte semmit.
   - Tolsztoj azt írta az államról: „Ülök egy ember hátán, szeretem, tisztelem, mindent megtennék érte, csak egyet nem: nem szállok le a hátáról.”
   - Én nemesi családból származom, a szovjetek elvették földjeinket. Unokatestvérem a felét vissza tudta vásárolgatni. Nekem nem kellett, mert nem akartam földet túrni. És minek visszavenni, amikor az ukrán kormány hoz egy törtvényt és újból elveszi?  
   - Mikor érezted úgy az anyaországban magad, hogy végre befogadtak?
   - Talán az utóbbi években. Nehéz szétválasztani a bürokrata magyarokat és a segítőkész magyarokat. Amikor átjöttem 1994-ben, a hivatalnokok packázásai mellett, már az első percben voltak jóindulatú segítőim, aki át tudták érezni, mit jelent menekültnek lenni.
   - Negyvenhat éves vagy, ilyen korban az ügyesebb karrieristáknak már nagy vagyonuk, házuk van. Mit gyűjtöttél eddigi életedben?
   - Szinte semmit. Katzler Hildával párommal, élettársammal Angyalföldön, szerényen élünk, ahogy egy átlagmagyar értelmiséginek illik. Ő is szakmabeli. A Magyar Újságírók Közösségében ismerkedtünk meg. Néha ő lektorálja az írásaimat, ő az első kritikusom. A Magyar Múzsa irodalmi folyóiratának irodavezetője. Végül iside köt 25 év keserve és öröme.   Már itthon érzem magam.
   Úgy szeretem Budapestet, hogy nem feledhetem Beregszászt.
 
  


 
            
  
          

Claire Kenneth: Éjszaka Kairóban

Claire Kenneth: Éjszaka Kairóban

 

Claire Kenneth: Éjszaka Kairóban – avagy egy rossz író valódi sikere. Avagy hogyan kell „csinálni” egy írót és egy bulvárlapot?

Ajánlás: A régi szép és csúnya időkre emlékezve, ajánlom ezt az írásomat, írásukat Kende Sándor barátomnak.

Most elmesélem csak önöknek, kedves olvasóim, csak most, csak gyorsan, csak akciósan, hogy mi a siker titka és milyen kulisszatitkai vannak a bulvárlapkészítés csíziójának. A történetet azért is érdemes elolvasni, mert vannak irodalomtörténeti és sajtótörténeti, sikertörténeti tanulságai. A titok pedig az, hogy hazudj minél pofátlanabbul, annál nagyobb lesz a sikered. 1992-ben az éledező majdnem sajtószabadság időszakában Kurír című bulvárlap munkatársa voltam. Kollégáimmal együtt szinte lubickoltunk néhány évig az ajándékba kapott ahhoz képest szólás- és majdnem-sajtó-szabadságban, az időnkénti szabadosságban, mindaddig, amíg a mindenkori hatalom urai és hölgyei rá nem jöttek, hogy nincs központi hatalom, amely megakadályozza őket az újságírók megregulázásában, korrumpálásában vagy megfélemlítésében és visszaállt a régihez hasonló cenzúra és öncenzúra. A politikusok, a közszolgák és a gazdaságot irányítók arra kényszerítették és kényszerítik az újságírókat, hogy kiszolgálják őket, ne merjék őket kritizálni. Mert csak hódolat illeti meg őket, nem bírálat. És az újdondászok, meg akarván élni, lelkesen vagy cinikusan teljesítették, teljesítik kívánságaikat. A sajtószabadság hiánya miatt nevezem segédfogalmazónak. De az 1989-94 közötti időszakban reménykedtem, azt hittem újségíró vagyok. Hogy demokrácia köszönt le ránk, szabadon élhetünk, szabadon írhatunk. El kell ismerjem, ez az időszak volt minden hibájával együtt a magyar sajtó megújulásának ideje, a reménykedés legszabadabb korszaka, újságírói életem egyik legszorgalmasabb, legtanulságosabb és legtermékenyebb időszaka, amikor szinte csak önmagunk ízlése, akarata, no meg a napi politikai csatározások szabták meg a korlátokat, miről, kiről, milyen stílusban és mit írunk, kivel készítünk interjút, elmarasztaljunk vagy dicsérjünk. Magam én, sokáig - ma már belátom - fiatal újdondász-betegségben szenvedtem, rettenetesen fontosnak tartottam magam, azt gondoltam, befolyásolhatom a politikai és a kulturális életet. Nos a történet erről, erről is szól. Az alább közölt írás első része Kende Sándorral történt beszélgetéseken alapul, amelyek megjelentek a Kurírban rövidített formában, másrészt A sorsom a könyv című kötetének a sikerről szóló fejezetén, aminek nagy részét átvettem és interjú formába öntöttem. Remélem, ezt az átvételt és a belőle készült képzelt interjút megbocsátja Sándor barátom és egyetértene, mert ez látlelet úgynevezett demokráciánkról, pontosabban, democskráciánról és a sajtómunkások mostani kiszolgáltatottságáról. Is.
Büszke vagyok rá, hogy egy olyan kiváló embernek a barátja lehettem, mint az egyik lekiválóbb magyar könyves, Kende Sándor író, akivel valamikor 1972 és 77 között, az „Olvasó Nép” mozgalom idején Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat munkatársai voltunk. Ő a dél-magyaroroszági könyvesboltok instruktora én pedig propagandistaként és cég belső lapjának, a Könyvjelző munkatársaként igyekeztem segíteni a vidéki magyar könyvterjesztés ügyét, az Olvasó Népet, amelynek akkor is csak kis része olvasott. Amikor elhagytam a céget, barátságunk megmaradt, időnként zamatos Egri Bikavér társaságában kvaterkáztunk. Egy alkalommal, úgy a második üveg megivása után, azt kérdezte: Te András, tudod-e, mi a siker titka?
- Nem tudom, csak azt, amit a sikeres és jó író, Márai Sándor mondott erről: A siker félreértések forrása.
- Ó, igen, a siker! – vette át a szót Kende Sándor – Ha volna valaki, aki megtudná fejteni, mi a titka, annak sokat adnék. Ezt a kérdést minden valamire való alkotó feltette, felteszi magának. Hogyan születik a siker? Mitől lesz egy ember, egy könyv, egy vers népszerű? Miféle általános hiányt pótol? Milyen megnevezhetetlen éhséget elégít ki, titkolt vágyakat? Egyáltalán, miért pont az a sikeres, az az egy? Miért éppen ő? Miért éppen az ő könyve? Van-e recept arra, hogyan kell egy sikeres könyvet megírni? És ha megjelent, mitől lett népszerű? Siker nemcsak irodalmi, művészeti kérdés, a siker titkáról könyvek százai jelentek meg, mégis kevés a sikeres ember. Ez a titok hétköznapi. Mert a szép, ugye szép, de nem biztos, hogy a még szebb az vonzóbb is. És nem biztos, hogy a még legszebb, a legellenálhatatlanabb. Vagy netán az okos és a célszerű győzedelmeskedik? Ugyan! sokszor még csak nem is annak szurkolunk! Azt hiszem a siker a véletlen jelenségek összejátszásának eredménye, kiszámíthatatlan.
- Te hol és mikor jöttél rá erre? Hogyan lesz egy senkiből, valakiből sikeres?
- Ezt én könyves szakmám során lestem el. Magyar Györgytől lestem el a titkot. Ő volt a főnököm a Magyar Téka könyvkiadónál. Főváros-szerte hírlett, hogy nagyon ambicionálja azon írók felfedezését, akik alig, vagy egyáltalán nem jutottak szóhoz. Ez a jó hír rendezte úgy sorsunkat, hogy egy szép nap beállított hozzánk egy irdatlan kézirattömeggel, magabiztosan, erőszakosan és ellenszenvesen mosolyogva, szőkén a teltkarcsúan, tarka-barka ruhában Kende Klára a tehetségtelen író.
- Rokonod?
- Isten ments, csak névrokon. Ez a névrokonság csak giccses véletlen és mint a következőkben ki fog derülni, szerencsére igen gyorsan megszakadt.
- Hogy viselkedett Kende Klára?
- Rámenősen, erőszakosan, harsányan. Azt állította, hogy a Grill Kiadó irányította hozzánk, amikor odavitte rossz kéziratát. Így szabadultak meg tőle. Azt mondták neki, nem foglalkoznak ilyen érdekes, érzelmes könyvek megjelentetésével. Vállalkozókedvű főnököm nem rettent meg az erőszakos grafomántól, hozzászokott már az ilyen vagy hasonló csodabogarakhoz, önjelölt szerzőkhöz.
Annyit mondott csak, hogy tegye le a paksamétát az asztalra. Válasz negédes mosoly volt, a szőke frizura meglobogtatása, majd kéznyújtás és diadalmas elvonulás. De az ajtóból még visszaszólt: Akkor holnap már jöhetek? Molnár György nem csapott ingerülten az asztalra, hanem elnézően ingatta a fejét. Azt hiszem jót szórakozott és azt válaszolta:
- Annyira gyorsan azért nem megy, szívem. Majd értesítem.
- Telefonál? Vagy inkább benézek majd.
- Telefonálok.
- Maga olvassa el?
- Majd meglátom…
És mert lelkiismeretes és becsületes kiadó volt, fogta a hatalmas paksamétát és hazavitte. Otthon ledőlt az ágyára és elővette a kéziratot, el kezdte olvasni. A cím semmit mondó volt: Nagy titok. Vacak, szürke érdektelen közhely, nem is sejtelmes, nem ébresztett kíváncsiságot. Mindegy, neki kellett fogni, ha már egyszer elkezdte. Nem irigyeltem a főnököt. Tíz unalmas oldal elolvasása után, szükségét érezte egy erős feketekávénak. A huszadiknál pihenni kényszerült, felkelt, tett egy rövid sétát, majd visszatért a kézirathoz. Újabb tíz oldal után megdühödött, felkapta a kéziratot és behajította a papírkosárba. Elhatározta, hogy másnap számonkéri a Griff cég vezetőjét, miért küldték rá ezt a rémséges nőszemélyt. Ez kimeríti a kereskedelmi hitelrontás kritériumát. Azzal elrohant otthonról és a közeli kávéházban számlálatlan szilvapálinkák sorával próbálta tompítani dühét. Sikerült. A pálinkákat, konyak is követte és aztán két napig két napig eszébe sem jutott a rémséges nő, Kende Klára.
- Mi lett a kézirat sorsa?
- Hát ez az, ez a csoda. A siker titka. A harmadik napon, amikor a kiadóba elindult, csillogó szemmel, izgatottan megállította a kapuban a viceházmester, így nevezeték abban az időben a segédházfelügyelőt.
- Igazgató úr, igazgató úr – lelkendezett a vice. - A szemétládában találtam tegnapelőtt egy nagy paksamétát, annyira sok volt a papír, hogy csak véletlenül kerülhetett oda. Nem tudom, hogyan kerülhetett oda. Kíváncsi voltam, a lapszámozás szerint összerendeztem a kéziratot és elolvastam. Uram, uram! Hát ez csodálatos szép történet! Nem tudtam letenni! Egész éjszaka olvastam! Egyetlen percet sem tudtam aludni! Le sem tudtam tenni! Ilyen nagyszerűt és gyönyörűségeset még nem olvastam soha! Ilyenről álmodni sem tudtam! Csak tévedésből kerülhetett a szemétbe! Tessék, itt van a kézirat. Istenem, micsoda kár lett volna érte, ha meg nem találom. – Miután mindezt elhadarta, várta megérdemelt elismerést, dicséretet. Ehelyett azonban az igazgató csak egy artikuláltalan hörgést hallatott és azt üvöltötte: - Mit mond?! Magának tetszett?! Adja ide. - A vice csodálkozott, hebegni sem ért rá, csak azt érezte, hogy a drága paksamétát az igazgató úr kiragadta a kezéből és elrohant. Ilyen feldúltan rontott be Molnár úr a kiadóba és már az ajtóban azt üvöltötte: - Mindent abbahagyni. Telefonáljanak annak a nőnek – rendelkezett. Nem értettük, mi lelte, nem kért kávát, nem kért konyakot és üvöltött. Hiszen alapjában véve nyugodt ember volt. De azért tudtuk, oktalanul nem szokott kiabálni. Velünk nem, velem különösen nem.
- A vice elolvasta – harsogta, mintha riadót trombitálna.
- No, és? – kérdeztem. – Ez egy silány könyv.
- Igen. De a vicének tetszett! A vice rajong. Drága fiam! Megsüketültél? Nem érted? A vice rajong! Tehát kiadom!
- Eeezt? De ez egy szemét! Egy botcsinálta, műveletlen lektor miatt?! – akadékoskodtam.
- De mennyire, hogy ezt – makacsolta meg magát Magyar úr. – Ha beledöglöm, akkor is kiadom. Megtörtént. Valóban kiadta. És ez a silány, szirupos, semmitmondó könyv lett a leggyorsabb, legviharosabb könyvsiker, majd könyvsorozat 1946-47 után. Molnár György soha nem olvasta el, mondván, hogy arra senki sem kényszeríthet, de ami a vicének tetszik, azt kötelessége közreadni.
- És hogyan lett Kende Klárából Claire Kenneth?
- Mielőtt kiadtuk volna a könyvét, összeült a vállalati agytröszt, némi józanabb tanácskozásra. Megállapítottuk, hogy a szerző neve unalmas, semmitmondó. Ki figyel fel egy Kendére? Lett belele a hangzatos, titokzatos Claire Kenneth. A vice ihlett a címet is. Hiszen neki az éjszakai jelenet tetszett a legjobban. Azt lelkendezte: tessék csak elképzelni az a szép kékruhás lányt a teve hátán… pedig légiriadó is volt éppen, és akkor az útmenti árokban kellett meghúzódniuk, ahonnan láthatták a piramisok égbe szökő csúcsait, és pont akkor jött úgy, hogy odaadta magát a kékruhás lány a barnahátú fiúnak. Szóval úgy határoztunk, hogy legyen a könyvnek hangzatos és titokzatos címe: Éjszaka Kairóban. Hiszen a könyvet letöbbször címe után veszik.
– Fülszöveget is együtt írtátok? Kende Klára valóban egy angol pilóta özvegye volt?
- Á, fenét. Kifundáltuk. Mégiscsak érdekesebb egy hős angol pilóta szomorú özvegye. Azt mondtuk, ha lúd, legyen kövér. Ha egyszer Claire és Kenneth is, akkor már miért ne lehetne egy angol pilóta felesége? És ha már angol feleség, különben mit is keresne 46-47-ben Magyarországon? Így aztán kitaláltunk egy megható életrajzot. Írónőnk tehát így lett egy hazánk felszabadulásáért harcoló hős angol pilóta özvegye.
- A szívnek meg kell hasadni! No, és mit szólt Kende Klára az új névhez és az új életrajzhoz? Nem zavarta, hogy hazugság?
- Szőke, ambiciózus szerzőnk megérezte az idők szavát. Sürgősen beleegyezett mindenbe. Vállalta a hangzatos új nevet, a regénycímet, a hősi özvegységet és az ezzel járó raccsoló, dallamos hanghordozást. Az írónővel azonnal szerződést kötöttünk. Eszerint napi kettőszáz új forintot kap, függetlenül az eladott példányszámtól, a fogyás ütemétől, a kereslettől, mindentől. És alig jelent meg a könyv, máris készülhettünk a második kiadásra. Aztán megjelentettük az újabb regényeit: a Randevú Rómában-t, majd a folytatását a Neonfények a Nílus felett. Ezeket már a vice sem lektorálta, a sok helyesírási hibát és zavaros mondatokat mi javítottuk ki.
- Hogyan találta fel magát, a most már Claire Kenneth, a hős pilóta özvegye új szerepében?
- Káprázatos gyorsasággal. És mint hősi özvegy fáradhatatlanul járta a könyvkereskedéseket és kellő agresszivitással naponta veszett össze a kultúra névtelen szolgáival és nagy írónak tartotta magát, és elvárta a nemzet háláját. Az egyik felelősségre vonást követte a másik. Hogy miért nem áll az Éjszaka Kairóban a kirakat közepén? Miért nincs elég példány? Mikor kérnek újabb szállítást? Minderre azután került sor, hogy naponta megjelent és felvette pénztárunknál a napi kétszáz forintját és szipákolva, az orrát fintorítva latolgatta, ott az álmodozó kis tisztviselőlányok előtt, hogy semmire sem elég ez az alamizsna, még fodrászra és kozmetikusra sem.
- Igaz, hogy nézeteltérések voltak a kiadó és a „naaaagy író” között?
- A konfliktusnak szerző és kiadó között előbb vagy utóbb között törvényszerűen robbania kellett. Hiszen, aki sokat eszik, annak még több kell. Az ember soha nem lakik jól, nem úgy, mint az oktalan állat, amely az evés után elpihen, kéjesen nyújtózik, ha teli a gyomra. Bevált fogás volt akkoriban ugyanis, hogy – amit mi is megcselekedtünk – hogy a harmadik kiadás után, ugrottunk egyet és a következőre már az ötödik kiadást nyomtattuk. Ez így hivalkodóbban volt, szebben mutatott a kirakatban, azt szuggerálta, milyen nagy sikerű, milyen remekmű a könyv. A szerzői jogot nem sértettük meg ezzel, hiszen Claire Kenneth mindennap felvette a kétszáz forintját.
- Ami abban az időben nagy pénznek számított, hiszen egy kezdő mérnök 216-282, 5-10 éves gyakorlattal rendelkező 313-505, a vezető mérnök 696-870 forintos átlagkeresettel rendelkezett. Egy kezdő tanítónak 300 forint volt a fizetése. Claire Kenneth tehát négy nap alatt valamivel kevesebbet kapott, mint egy vezető mérnök. Két napi díja több volt, mint egy kezdő mérnöké és egy kezdő tanítóé.
- Mégis, hős özvegyünk vagy ahogyan én hívtam időnként, a kétszer K kisasszony egyáltalán nem volt megelégedve velünk. Nem örült a káprázatos sikernek, hanem esztelen gőggel pert indított a kiadó ellen, holott semmiféle károsodás nem érte, még akkor sem, ha eltitkoltuk előtte valójában hányadik kiadásnál tartottunk.
- Mi lett a per eredménye?
- A valódi kiadások számát játszi könnyedséggel igazolták a nyomdaszámlák és a hivatalos feljegyzése. De a per folyt, folydogált ennek ellenére, sokáig elhúzódott. Közben az idő és a történelem haladt. Lassan szorult a hurok a magyar kultúra és a könyvkiadás körül is. Egyre következetesebb rendszabályok terelték mederbe a fickándozó magánvállalkozásokat. A napi kettőszázak biztos csordogálása elapadt. A történelem széljárása betemette, eltömte a forrást. Egyébként a szakma lapja, a Corvina 1948 április 16-i Nyílt tér rovatában közzétette a cég üzemi bizottságának jegyzőkönyvét, amely szerint „Az üzemi bizottság felhívására Kende Sándor, a terjesztési osztály vezetője, büntetőjogi felelőssége tudatában kijelentette, hogy az Éjszaka Kairóban negyedik és Randevú Rómában harmadik kiadásban jelent meg. Az üzemi bizottság megállapítja, hogy Kende Sándor közreműködése és ellenőrzése nélkül a vállalattól illegálisan könyv vagy bármely kiadvány nem kerülhetett ki… A bíróság az írónő zárlati kérelmét elutasította. A csodálatos pört a hős angol özvegye elveszítette. A költségeket is neki kellett fizetnie, ami azt jelentette, hogy egy szem árva tehénkét el kellett adnia.
- Mi lett a nagy írónő további sorsa?
- A történelem, az esztelen és észtelen hatalom, őt is elgázolta. Kuláknak nyilvánították és a napi kétszáz forintokból vett kicsiny birtokát államosították, vagy is elrabolták. Az itthoni sikere maradt. Állítólag több ezer forintért lehet vásárolni egy-egy Claire Kenneth kötetet.
- Végül is regényeinek, mi az esztétikai értéke? Megírta valaki, hogy rossz író, hogy a neve és életrajza hazugság?
- Akadt egyetlenegy kitűnő újságíró, Zsadányi Oszkár, aki megpróbált az igazságtalan siker útjába állni. Leleplezte, hogy az írónő neve felvett név, és hogy soha nem volt angol férje. Csak annyi köze van az angolokhoz, hogy angol-amerikai cigarettát szív. Kíméletlenül és kegyetlenül, plasztikus, meggyőző érvekkel feltárta az „alkotások” silány mivoltát. Mérgében még a fent már említett, publikálások előtti teljes manőversorozatot is felfedte.
- Hogyan reagált az írónő?
- A cikk megjelenése után a „hős özvegye” elhatározta, hogy megöli Zsadányi Oszkárt, aki ezt hallva, nem mutatkozott a kiadó közelében. Mi azonban nagyon vártuk, hogy Klára asszony betartja-e ígéretét, megöli-e az újságírót? A véletlen találkozás hetek múlva megtörtént. De se gyilkosság, se pofon nem volt. Klára asszony csak annyit közölt Zsadányival, hogy ő nem szív angol-amerikai cigarettát, mivel nem is dohányzik.
- Hogyan fogadták Amerikában?
- Az ötvenes években emigrált. Szörnyű, mint nagy magyar írót fogadták! Tovább nagyképűsködött és pereskedett, például Püski Sándorral is, aki megvette az ő könyveinek kiadási jogát. Ezt a perét is elveszítette. Amerikában az emigránsok egy részének körében megbecsült tollforgató volt, több regénye megjelent angolul is. De nem érdemel ennyi szót…
xxx
Kende Sándor még megérhette a Kurír két interjújának megjelenését. Amire hamarosan megérkezett az Claire Kenneth felháborodott tiltakozása, perrel fenyegetve meg az újságot. A főszerkesztő, a Kádár-korszakban szocializálódott, óvatos Szűcs Gábor nem akart kultúrbotrányt és pereskedést és utasított, hogy készítsek egy interjút az írónővel. Én megkérdeztem, úgy gondolja, hogy cáfoljam meg a magam és a tisztességes Kende Sándor állításait. Mire kirúgással fenyegetett. Ez többnyire hatásos. Ez esetben is az volt. Fortuna segítségemre sietett. Vitánknak tanúja volt a találékony, dörzsölt Meruk József főszerkesztő helyettes és azt tanácsolta:
- András. Én megadom az írónő New-yorki telefonszámát, te pedig álnéven telefoninterjút készítesz vele. Ez nem becsapás, hiszen az írónő is álnevet használ. Bocsánatot kérsz tőle. Így is lett. Felhívtam, bemutatkoztam: Kezét csókolom, Pánczél Endre vagyok. Olvastam kollégám, Udvarhelyi András felháborító interjúját Kende Sándorral. Helyette és a szerkesztőség nevében bocsánatot kérek. Szeretnék önnel egy interjút készíteni. De már a cikkben – jellemző módon nem jelentek meg az írónő életrajzával és álnevével kapcsolatos ügyek, a pereskedések, csak egy szelíd érdeklődés lett, hogy érzi magát egy népszerű magyar író a távol idegenben. Ez az interjú is természetesen rövidebb szöveggel jelent meg, mint ahogy leadtam – a lényeget elkerülte. Hiszen egy bulvárlapban nem szabadott hosszan írni. Nem voltam és nem vagyok ma sem büszke rá. Íme a „mű”.
A sors kiszámíthatatlan. Mintha csak egy Kenneth Claire regényt utánozott volna a valóság. Az, akinek regényeit az elmúlt évtizedekben csak feketén lehetett sokszáz forintért megvásárolni és a nemhivatalos népszerűségi listán évek óta az elsők között volt található, amikor tavaly hazalátogatott, elesett és combnyaktörést szenvedett, így, nem tudott találkozni olvasóival. Az Üllői úti I-es Sebészeti Klinikán, ahonnan saját kérésére, kilenc nap múlva hordágyon szállították a New-yorki otthonába. Vajon, mi van vele? Meggyógyult-e? Mit csinált az elmúlt év alatt? Ezt kérdeztem az írónőtől telefonon. Magyar idő szerint délután háromkor hívtam, ott még kora reggel volt. Az írónő nemrég kelt fel, mégis készségesen válaszolt kérdéseimre.
- Kedves Kenneth Claire, hogy érzi magát?
- Nem jól. Éppen most vettem be fájdalomcsillapítót, mert még mindig nagy fájdalmaim vannak.
- Járni tud már?
- Szerencsére már tudok, ha nehezen is. A balesetem után öt hónapra felkeltem, Nem bírtam a bezártságot… Melyik lapban jelenik meg az interjú? Remélem, a Kurírban. Ó, a Kurír, Az ma a legjobb hetilap Magyarországon. Nagyon szeretem.
- Mivel telt az elmúlt év?
- Írtam. Minden rosszban van valami jó. Mit is tehettem volna?! Soha nem bírtam az unalmat, a tétlenséget. Nekem mindig volt dolgom. De legjobban az fájt, hogy nem találkozhattam odahaza hűséges olvasóimmal. Tudja, ezt csak az értheti meg, aki több évtizedig el volt szakítva otthonától, akit elüldöztek ott hazájából. Én persona non grata voltam, mert férjem rokona a szerencsétlen Bárdossynak.
- Mit írt betegsége alatt?
- Egy kisregényt és több novellát. Címe: Sanghaj szépe. A Magyar Világ kiadó jelentette meg. Kitűnő ember a vezetője, Halász György. Ő adta ki Faludy könyveit is. A kötetben eddigi legjobb kisregénye található, a Holtverseny. New Yorkban játszódik. Nagyon merész történet. A boldogtalan házasságban élő Vanessáról és a Perzsa öbölbe vezérelt hajóskapitány szerelméről szól. A Sahghaj szépe című novellám is izgalmas történet: hősnője Irma, hiába gazdag, hiába van meg mindene, mégis boldogtalan. Ebbe a könyvembe is mindent beleadtam. Tudja én romantikus író vagyok.
- Ez sikerének titka?
- Igen. Az emberekből még nem veszett ki a romantika. Szeretik az érzelmes sztorikat. Ebben a sivár világban szeretetre, érzelmekre vágynak. Ki akarnak kapcsolódni, átlépni egy szebb világba. Ezért szeretik az én álomvilágomat. Nagyon jó érzés, hogy rengeteg aggódó levelet kapok. A néger portás állandóan azt kérdezi: kicsoda ez Claire Kenneth? Valami híres színésznő!? Az olvasóim szeretet segített elviselnem a fájdalmakat, az tartott mindig életben, az adott mindig reményt.
- Mi a véleménye a magyarországi változásokról?
- Erre egy novellámmal válaszolok. Arról szól, hogy egy orosz származású nő, akinek nagyapja még Szentpétervárról menekült el, azt hiszi, hogy álmodik. Néha magam is így vagyok ezzel. Nem hittem volna, hogy még megérem ezt a csodát.
- Van honvágya?
- Mindig is volt. Szörnyű távol élni attól az országtól, ahol fiatalságomat töltöttem, ahol első sikereimet arattam, ahol először voltam szerelmes. Vissza-visszatérő emigráns álmom volt a rendszerváltásig, hogy menekülök Magyarországról és a határon elfognak, nem engednek be. Szörnyű. Mostanában azonban azt álmodom, hogy megérkezem Budapestre és a Lánc-hidat csodálom. Ilyenkor, amikor felébredek, nagyon örülök ennek az álomnak.
- Mikor jön haza?
- Ha megszűnnek fájdalmaim. Ha teljesen meggyógyultam, ha megerősödöm. Alig várom, hogy találkozhassak olvasóimmal és végig járjam ifjúságom legemlékezetesebb színhelyeit. Azt is írja meg, hogy külön üdvözlöm a Kurír olvasóit.
Pánczél Endre
No comment. Az olvasókra bízom, megbocsátják-e egykori ballépéseimet, hiszen a 27 év alatt, ami a cikkek megjelenése óta eltelt, talán elévült. Nagyobb bűnök is elévültek.