Szeretnék az értelemre hatni

Szeretnék az értelemre hatni

 

-Kezdjük rendhagyó módon, mutasd be magadat a saját szavaiddal!
-Kránitz Laura vagyok, Budapesten élek. A magánéletemről ennyit szeretnék elmondani.
Érdekel minden, ami művészettel kapcsolatos, és kiemelkedik az átlagból. Őszi lelkem van, mely álmodozó, merengő személyiségre utal. Szeretem a filozofikus gondolatokat, az élet értelmét boncolgató írásokat, az érzelmek megjelenítését. Nem törekszem a részletgazdag megjelenítésre. Verseim fő témái: gondolataim arról, hogyan látom a világot, milyen hatások érnek. Kérdésekre kérdésekkel válaszolok, örök kételkedő vagyok.
A facebookon a Kránitz Laura versei és gondolatai című oldalon összegyűjtöttem verseim nagy részét. A MA esti Lara-PHON oldal pedig a pársoros gondolataim gyűjtője.

- Mikor és miért kezdtél el írni? Mit jelent számodra az írás, az irodalom?
-Ötéves koromban már tudtam olvasni. Szüleim beírattak a Liszt Ferenc téren működő gyermekkönyvtárba. Az irodalom szeretete ekkor kezdődött. Válaszokat akartam ezernyi kérdésre, a saját gondolataim megfogalmazása által, talán ezért kezdtem el írni.
15 évesen már verseket írtam, de nem őriztem meg őket. Felkészületlennek tartottam magam, és az útkeresésem is kezdeti stádiumban volt.
Hosszú hallgatásomat egy másfél évig tartó betegség törte meg, jó értelemben, mert magamra találtam. Rövid, tömörített pár sorokkal kezdtem, és fokozatosan kialakult a saját stílusom, amit olvasói visszajelzések is igazolnak. Számomra az írás szükséges igény, megmérettetés. Az irodalom hatása személyiségformáló, változások, nyugalomteremtés, kikapcsolódás, elmélyülés, szórakozás, tartalomtól függően.

- Főként verseket írsz. Szerinted mi a költészet?
-A költészet nekem gondolatközlést jelent. A világról alkotott vélemény kifejezése, miközben igazodik az adott kor elvárásához, alkalmazkodik a különböző irányzatokhoz. Mindig befolyásolja valami, és egyben maga a költészet is befolyásol. Legalábbis azon embereket, akik rendszeresen olvasnak verseket.

-Mi a költészet napjainkban, van-e létjogosultsága, szerepe a társadalomban, mennyire van igény rá?
-A költészet napjainkban olyan, mint egy eklektikus irányzat, stílus-keveredések elegye. Létjogosultsága számomra egyértelmű. A társadalmi igény csakúgy, mint régen, egy szűk réteget érint. A kereskedelmi televíziózás felülírta az igényességet. Minden kor megteremti a maga igénytelenségét és felületes elvárásait. .Az emberek könnyed felüdülésre vágynak, nevetésre, izgalmakra, extrém helyzetekre.
Anno a vers, a líra eléggé közutálat tárgya volt, de ez a hozzáállás megváltozott. A fiatalok egy része megtalálta, a slam poetry, a rap, a prózavers és a musicalek népszerű dalszövegei által, a közeledést a kortárs és modern irodalom felé.
Úgy vélem, a fiatalok a saját korosztályuk alkotóit olvassák elsődlegesen, ill. az ismert költőket. Akit érdekel az irodalom, az tájékozódik a kortárs írók, költők világában, a teljesség igénye nélkül.
Amióta az informatika megjelent a hétköznapokban, úgy tűnik egyre nagyobb az igény a költészet irányában. Megjelent azonban egy lehúzó jelenség: több az író, mint az olvasó. Az egyén elvész ebben a nagy sokaságban. Énközéppontú lett a világ. Elsődleges az ÉN! A szponzorált világ letűnő jelenség.
Az irodalmi weboldalak és a FB irodalmi portálok megjelenése által lehetőséget kaptak az elismert írók mellett az ifjú tehetségek, és más korosztályú ismeretlen alkotók is. Így általában heti rendszerességgel valaki bekerül a hírfolyamomba. Egy alkotótól heti egy verset tudok odafigyeléssel befogadni és értékelni. A sok információ befogadhatatlan.

- Miért érezted, hogy másoknak is meg kell mutatnod az írásaidat? Sok ember ír, de nem mutatja meg senkinek, titkolja. Miért nem a fiókban őrizted, mi inspirált; az elismerés, a siker? De ennek vannak árnyoldalai, felkészültél az elutasításra is?
-Mindig is szerettem a figyelmet, úgy érzem, elég jól kommunikálok az emberekkel, ha nyitottak a személyiségemre. Több dolgot kipróbáltam, ami művészettel is kapcsolatos. Zongorázás, éneklés, balett (klasszikus, jazz), néptánc, jóga, chi-kung, tai-chi, és érdekelt a buddhizmus. Előadásokat hallgattam az alábbi témákban: buddhizmus, tantra, asztrológia, hermetika.
Hatások által építkezik a lélek. Fontos számomra, hogy más is érezze azt, amit közvetítek. Ez feloldja a test blokkját, tudatformálás történik abban a pillanatban. Értelmi és érzelmi hinta.
Szeretek hozzászólni mások megjelenéséhez még akkor is, ha nincs birtokomban a megfelelő irodalmi vagy egyéb ismeret. Ösztönből írok, és véleményezek. Kritikusi vénával születtem. Az idővonalamon, „nézőként kritikus szemmel” filmről, színházi előadásokról is írok.

-Milyen volt az első fogadtatás?
-Az első felolvasásom a Lilaköd könyves kávézóban történt. Párpercnyi hírnév, feszültségkeltés, figyelem-orientáltság által keletkezett adrenalin. Kellemes lelki mámor az általam megteremtett légkörben.

- Hogyan kezeled a kritikát?
-Az első bíráló kritikák kiborítottak. Fokozatosan váltam elfogadóvá. Jelenleg olyan 75%-os a feldolgozási szintem. Ha úgy érzem, építőjellegű, akkor változtatok, és elfogadó vagyok. A megalázó, földbe döngölő, tudatosan rosszindulatú véleményeket nem tolerálom. Semmilyen formában.
Tudom, az íráshoz nem elég a tehetség, szorgalom is kell hozzá, rendszeres képzés, és olyan közeg, ami segíti ezt a nehéz utat. Úgy látom, napjainkban nem csak az írás minősége számít. Kísérő jelenséggé vált a külsőségek általi megítélés. Fontos a körítés, a szerzőnek nem csak az alkotását, de önmagát is el kell tudnia adni. Sokszor a szó legszorosabb értelmében.

- Több internetes oldalon publikálsz, sőt néhol szerkesztő is vagy. Hol jelentél meg eddig, milyenek a szakmai és az olvasói visszajelzések?
-Írásaim rendszeresen megjelennek az alábbi fórumokon, és az általuk kiadott antológiákban: Litera-Túra Irodalmi Magazin, Gondola Kulturális Magazin, A Hetedik online irodalmi folyóirat, 7torony irodalmi magazin, Dokk független irodalmi kikötő, Lenolaj kulturális online műhely, Aposztróf kiadó, Literatúra virtuális tér, Térmozaik – minden ami művészet, Pesti Szabad Szalon, Porcelánszív irodalmi folyóirat, Láncolat irodalmi műhely, Éden- Művészeti Hálózat. Az Art’húr Irodalmi Kávéház például két riportot készített velem.
Két éve szerkesztő vagyok a Gondola Kulturális Magazinnál, ahol Ma esti pár soros meglátásaim heti egy alkalommal kerülnek közlésre. Játék a szavak értelmével, az irónia, a szarkazmus, az élcelődés, a filozófia, a humor és némi szkepticizmus által.
Tavaly egy antológiában két versem megjelent. A kiadó jelen volt a Könyvhéten is.
A visszajelzések verseim iránt mondhatni visszafogottak, de számomra fontos tényező a figyelem, mert erőt ad a folytatáshoz, a további alkotó munkához.

- Több antológiában is megjelentél, de eddig még nem jelent meg önálló köteted. Nem is szeretnél, nem próbálkoztál esetleg pályázni, vagy a magánkiadást?
-Jogos kérdés. Úgy gondolom, ha nem vagy ismert név, egy magánkiadás által nem válsz ismertté. Egy gyors számolás. Megrendelek kb. 100 db könyvet, mert így kedvezőbb az ár, ebből elajándékozok 30 darabot. A bemutatón mondjuk, 15 példány dedikált könyv eladásra kerül, mert aki eljött a kedvemért megtisztel a vásárlásával, de 55 db könyv sorsa még kétséges.
Ennek ellenére, a közeljövőben szeretnék megjelentetni egy verseskötetet. Két képzőművész ismerősöm már felajánlotta, hogy szívesen elkészíti az illusztrációkat, amit ezúttal is köszönök nekik.

- Gondolom, figyelemmel kíséred a magyar kortárs irodalom fő sodrát, a pályázatokat, láthatod, hogy milyen kemény kultúrharc folyik, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy új folyóiratok alapulnak, pályázatokat, ösztöndíjakat írnak ki. Neked mi a véleményed erről?
-A kérdés provokatív, mert nehéz erre őszintén válaszolni. Csak ismételni tudom magam, túl sok az író, kevés az olvasó. Folyóiratok születnek nap, mint nap, hogy melyiknek mekkora a jelentősége, azt nem az én tisztem eldönteni.
Számomra megtisztelő, ha egy folyóirat verseket kér tőlem. Van, aki kitart mellettem, és van, aki elvárásainak nem tudok megfelelni. Számos szakmai kiadványnál az a fő gond, hogy ugyanazon alkotókat ismerik el, és jelentetik meg, ezért egy idő után belterjessé válnak. Nem szeretnék erről más véleményt mondani.
A pályázati kiírásokat kedvelem, mert olyan témák kerülnek felszínre bennem, amihez addig nem volt affinitásom. A pályázatokra küldött verseimmel fél sikereket könyvelhetek el. Ösztöndíjra pályázhatok, de nem tudok dicsőségfalat felmutatni. Ismeretlen vagyok, így esélytelennek látom az elérését.

- Mi a mottód?
-Mottóm, ill. egy mondatba sűrített magamra vetített meglátásom: jelenleg nem tudok annyira jó lenni, hogy megfeleljek magamon kívül - bárki másnak- a költészet csodás világában.

-Mit szeretnél eljuttatni az olvasóidhoz?
-Szeretnék az értelemre és az érzelmekre hatni, legyen az vágy, vigasztalás, emelkedett állapot, a hétköznapok átélése, elmélkedő gondolatok tovább gondolása. Értékeljék a humort, az iróniát, mindent, amit adhatok, és ami vagyok.
A Laura név jelentése:
babérfa, babérkoszorú, dicsőség, győzelem, valamit mégis elértem.

-Köszönöm a beszélgetést! További sok sikert kívánok!

Lengyel János

Első közlésű versem


Kijelentések, kérdések

Lelkemben gyűrött hajnalok,
nem tudom, éppen hol vagyok.
Nem látom jól a fényeket,
bár hibátlan ésszel érvelek,
ma sem változott a kép.
Keresem egyre önmagam,
és a tegnapok szépét.
Nem látom hova léphetek,
összefolynak a kényszerek- miért?
Félem a nyirkos napokat,
őszben a ködfoltokat.
Kiáltanék, de nem lehet,
ilyen a csendes őrület?
Köröttem sorsom eltévedt,
semmibe vett, és elnézett -másfelé.
Mindig ugyanaz kavarog,
olyan, mint unalmas kottaalapok.

Magamra húzom mi bánt nagyon,
ma este már nem kell játszanom...

Nem első közlésű versek

ihlet összeolvasott írások alapján
véletlen egyezésekkel

nem is tudom, miért nem lehettem költő csak versíró
aki sírogat olykor valamit írogat magának magában
nem volt a családban olyan ember
aki a tudás fáját elültette volna bennem
vagy a kertben egy fára varázsolta volna
ha lepottyan elkapjam időben
és ha beköszönt a tél
fagyos szelek üzenetével
a pincénkben homokba takarva védve
addig nevelje
míg meggyökeredzik a lelkemben
és megírhatnám az élet mindennapjait
filozófiai mélységeket kutatva
magam és mások örömére ezáltal
mindig ez az elégedetlenség
nem elég hogy süt a Nap
és nap-nap után váltakozik a szürkeség
színes virágok pótolják a szerény élet egyhangúságát
hullámzó gondok takarója a bizonytalanság
megértések bukfenceznek egy csigalépcsőn a végtelenbe
ha nem tudsz úszni megfulladsz
esélyed a kapálózás
vajon a gyenge tudás eredménye
léteznek okosok szépek menők
őket ápolják az ismeretlenből feltörők
a horoszkóp is részlehajló
a hírek csatornája is vízfüggő
oda- visszaszámláz díjakat
mindegy hogy hosszú vagy rövid
a tehetség átjut ha néha billeg is
billog az persze nincs
túl kevés már az elásott kincs

még nem írtam meg amit akartam
de jó lenne (óhajtanám) ha valaki letakarna…
vagy engem akarna?
*


Kesergő…

Látod: többé már nem félek,
elengedtem mit reméltem.
Nem kergetek már több álmot,
addig élek, amíg látod.

Mindennap, ha haza érek,
körbevesznek állóképek.
Mit tehetek? -elfogadom,
amíg élek, otthon vagyok.

Nem várom már a holnapot,
bár ugyanaz a hold ragyog,
nem találom a csillagom,
ha nem élhetek, hát meghalok.

**
szimptómák

a csend félelme
fekete függöny mögé menekül
zárt ajtók ablakok
oxigén hiányos állapot
nincs menedék
nincs oltalom
védőszárnyak nélküli
magány
mi tiltott volt elszabadul
mérges szilánkja mélyre fúr
erőd bástyája átalakul

fakó bánatszínek lebegnek
torzított fényeket jeleznek
önámítás minden malaszt
zárt világod magadba tapaszt
**
vázlatok...

jin-jang
mint egy szimbolikus hangsúly
beterít
ha erre megyek arra hív
ki tudja
melyik a jó akarás atyja
ez alkalmi kaloda
és testem a foglya
semmi nem jó ha ellenérvek
-pofoznak- lásd mégis hiába

úgy tűnik én vagyok
magamnak az átka…

Aki megment egy embert

Aki megment egy embert, a világot menti meg

Beszélgetés Dr. Róbert Péter történésszel
A Bátrakról és leleményesekről

 


Szomorú és egyben reményt keltő könyvet olvastam a magyar zsidóság ellenállásáról. Dr. Robert Péter történész nyugalmazott egyetemi docens művét, címe: Bátrak és leleményesek. Erről beszélgettünk az íróval.

- Kedves Tanár Úr! Mielőtt könyvedről beszélgetnénk, mondd el az okát, miért vállalkoztál erre sok fáradságot kívánó munkára?
- Nagyon egyszerű. Bethlen téri füzetek sorozatban ez már a hatodik könyvem és kutattam is a témát, elő is adtam belőle. Sokat köszönhetek Izraelben élő egykori zsidó ellenállóknak, akiket nagyrészt régebbről ismertem. Zsidó kispolgári családban születtem 1942-ben. Otthon sok szó esett a zsidóságról, ellentétben a külvilággal, ahol hivatalosan a zsidókérdés nem létezett. Esti tagozaton végeztem tanárképző főiskolán a könyvtárosi és bölcsészkaron a történelem-népművelés szakot. Anyai ágon nyírbátori felmenőimet szinte mind elpusztították 1944-ben. Apám nagykárolyi rokonait is, budapesti édesanyja és nővérei, férjeit kisgyermekeikkel együtt. Mindez a történelem iránt korán megnyilvánuló érdeklődésemet a zsidó múlt felé irányította. Erre a rendszerváltás előtt kevés lehetőség volt. 1990 után sokat kutattam és publikáltam e tárgyban. Nem volt nehéz mert a két világháború között Magyarországon a zsidók jelen voltak az élet csaknem minden területén, ennek vizsgálata vagy legalább említése nélkül nem lehet teljességről beszélni.

- A Kárpát medencében csaknem egy millió zsidó élt a 20-as években. A csonka országban hány zsidó élt? A visszacsatolt területeken élő zsidókkal együtt, hány zsidó lakosa volt Magyarországnak,
- Trianon után kb. 450.000 izraelita vallású állampolgár élt Magyarországon. 1944-ben a megnagyobbodott területen 725.000. Ezenkívül 125.000 volt a „zsidónak minősülők” (ez volt a hivatalos megjelölés) száma. Utóbbi adat alábecsült, hiszen az illető kikeresztelkedett, vagy csak zsidó felmenőjű egyének érthetően igyekeztek titkolni származásukat. Jogszabály szerint, akinek 2 zsidó nagyszülője volt már vonatkoztak rá a zsidótörvények.

- Mi a hasonlóság és mi a különbség más európai országok és a magyarországi zsidóüldözés között?
- Magyarországon történelmileg jobb volt a zsidók helyzete és sorsa, mint Európában bárhol. Ennek oka eleinte kisebb számukban gazdasági jelentéktelenségükben rejlik. XIX. században egyenjogúsításuk után ez változott. Asszimilálódtak és pozíciókat kaptak a magyar gazdasági és kulturális életben maguk és az ország nagy hasznára. Ezt sokan irigyelték, növekedett az antiszemitizmus. A második világháborúban ügy tűnt a háromnegyedmilliós magyar zsidóság megszorításokkal, korlátozva és megalázva, de nem osztozik testvérei tragédiájában. 1944. március 19-én azonban a németek megszállták az országot és az új kormány végrehajtotta utasításaikat a zsidókkal szemben is. Deportálták a vidéki zsidóságot, igen kevesen élték túl, a budapestieket később a nyilas terror ritkította meg. Áldozatok száma a határok változása miatt nehezen pontosítható de 1944-es területen a félmilliót mindenképpen meghaladja, a trianoni Magyarországon is a zsidó lakosság felét eléri. Társadalmi csoportok közül a kikeresztelkedettek és a vagyonosabbak könnyebben tudtak menekülni, oltalmat szerezni.

- Mi lehetett az oka a kevés ellenállásnak?
- Fegyveres felkelésnek nem volt esélye. Férfiak munkaszolgálaton voltak, a lakosság se támogatta volna. Ráadásul is működött a megtévesztés egészen a gázkamráig. Hivatalos zsidó vezetés is nyugalomra intett. Felelősség Horthynál vitatott. Tény: a budapesti zsidóság megmentése, páncélosokat rendelt a csendőrök ellen. De miért késett addig? Magyar transzportokból naponta 4-6 ezret öltek meg. Sztójay egyértelműen német báb volt, megérdemelte sorsát. Lényegében ez áll Szálasira is, bár ő nem akart deportálni és feltehetőleg külföldi nyomásra, de valamelyest fellépett a nyilas gyilkosságok ellen. Például a gyilkos Kun pátert a távolból halálra ítéltette. De akkor még nem fogták el a gazembert. 1946-ban kivégezték. Kisemberek különbözőképpen viselkedtek, de ez mindenütt így volt. Voltak, akik tiltakoztak és olyanok is, akik zsidókat mentettek. Ne feledjük, hogy háborús szükségállapot és terror volt!

- Mi a nyugati országok felelőssége?
- Óriási a felelősségük! De nem is felelősség a pontos kifejezés erre, hanem inkább bűnrészesség a helyes meghatározás. Mindenkit megmenthettek volna befogadással. Még 1944-ben is kaptak az angolok német ajánlatokat zsidó milliók elbocsátására, de elutasították.

- Könyvedből az ellenállás több módját ismerhetjük meg.
- Ellentétben Kelet-Európával nálunk fegyveres akcióra nem volt mód - a Városligetben nem lehet partizánkodni, gettó felkelést a lakosság nem támogatott volna. „Zsidók lövik a honvédeinket! - mondták volna. Ezért, az embermentés került előtérbe: hamis íratok gyártása, menedékhely létesítése, stb. Ehhez kellett bátorság és leleményesség. Több fiatal embermentő esett áldozatul, legismertebbek: Salkaházy Sára nővér (Dunapart), Jane Haining a budapesti Skót Iskola igazgatónője (Auschwitz).

- A kikeresztelkedés az egyik menekülési lehetőség, ha úgy tetszik, sajátos ellenállás volt.
- 1944-ig számon-tartották őket, hiszen hivatalosan, két tanúval be kellett jelenteni az elhagyott felekezetnél, új vallása pedig gyakran előbb több hónapos tanfolyamra küldte az illetőt. A megszállás után viszont egyrészt nem tudták adminisztrálni a tömeget (döbbenetes, de pajeszos orthodoxok is sorba álltak kitérésre jelentkezve), másrészt keresztény egyházi tisztségviselők is osztogattak előre dátumozott keresztleveleket. Nem rajtuk múlt, hogy ezek már semmit sem értek. Például Radnóti, Szerb Antal, Richter Gedeon hívő keresztényként halt meg. Háború utáni vélemények szerint a kikeresztelkedett zsidók száma elérte a 100.000-t.

- Mi volt a szerepük a Magyarországra menekült lengyel és szlovák zsidóknak a zsidómentésben? És az Izraelből jött cionistáknak?
- Elmondták mi történt az ottani zsidósággal és felkészítettek a védekezésre. A cionisták közül, aki kijutott már kijutott nem jött vissza. Kivétel az angol hadsereg ejtőernyősei, és Szenes Anikó-Hanna.

- Kik voltak a zsidómentők?
- Hitközségi vezetők főleg saját családjukat és beosztottaikat mentették. Cionisták hamis íratok tömeges előállításával sokat tettek, de később ezeket a hatóságok már nem fogadták el. Szerencsére a keresztény zsidómentők is többszázan voltak, különböző társadalmi helyzetű és politikai meggyőződésű emberek. A Holokauszt Dokumentációs Központban dolgoztam évekig, rengeteg érdekes eset van. Hinnéd, hogy van olyan Jad Vasem kitüntetett, akinek a húgát, mint nyilast 1946-ban felakasztották? Egyébként Horthyt is zsidómentőnek nyújtották be a Jad Vasemhez. Egyébként ez összetett probléma. A zsidótörvényeket mindenki támogatta, de a véres üldözés sokakat felháborított. Nem véletlen, hogy a mentések zöme a nyilas uralom alatt történt.

- A zsidóság hivatalos vezetői miért a tárgyalást választották?
- Reménykedtek és a németek folyamatosan hazudtak nekik. Nem sok pozitívumot találhatunk ebben, de ha nem teszik ugyanaz vagy még rosszabb lett volna. Háború után az életben maradtak támadták őket, de végül is úgy döntöttek, hogy nem szellőztetik a zsidó belügyeket.

- Van-e valami statisztika, hány zsidót mentettek meg?
- Utólag sokan dobálóztak számokkal, hogy ők hányat mentettek, de nem lehetett használni mert a végösszeg felülmúlta nemcsak a megmaradtak, hanem a háború előtti zsidók számát is. A külföldi diplomaták - Wallenberg, Lutz, Perlasca és mások - ténylegesen tízezreket mentettek meg, de a számokon leszármazottaik is vitatkoznak egymással. Az ellenállási szervezetek fényes érdemei kétségbevonhatatlanok. Saját érdekünkben hagyjuk a számokat! A lágerekben már nem sokat tudtak tenni, legfeljebb összetartottak.

- A Hetedik irodalmi folyóirat olvasóit érdekelheti, hogy a tengernyi holokauszt-szépirodalomból, melyek a legjelentősebbek.
- Ez a szörnyű eseménysorozat azóta is irodalmi művek sorát teremtette. Először a túlélők visszaemlékezései nyitották a sort, de ma már a következő generációk művei is gyakran a Holokauszttal foglalkoznak. Külföldiek közül talán Jorge Semprun A nagy utazás c. művét emelném ki, de a világhírű Eli Wiesel is Máramarosszigetről került a vagonokba. Magyarok elsősorban saját emlékeiket öntötték irodalmi formába. Szép Ernő Emberszag címen írt Budapest nyilas uralmáról, Zsolt Béla Kilenc koffer a nagyváradi gettóról közvetlenül a vészkorszak után íródott. Ekkor sok anyag jelent meg, még Hárs László ifjúsági regényei is erről szólnak.1948 után a pártállam nem szerette a külön zsidó szenvedés emlegetését. 1954-ben Bertrand Russel angol filozófus könyve - A horogkereszt rémtettei ugyan megjelent magyarul, de Kertész Imre 1975-ös munkájára csak későbbi Nobel-díja hívta fel a figyelmet. Ember Mária Hajtűkanyarja saját gyermekkori ausztriai deportálásáról 1974-ben jelent meg. Gyertyán Ervin Szemüveg a porban - 1975 - budapesti zsidó fiatalok és az elhurcoltak sorsát szembesíti. Konrád György iskolatársai nagyrészt elpusztultak, ő Cinkos c. regényében emlékeztet ezekre a szörnyű időkre. Nem veszélyeztetett irodalmárokat is megrázott a magyar zsidóság tragédiája, gondoljunk Rilinszky vonatkozó verseire (Sirok). Honismereti munkák is gyakran foglalkoznak településük zsidó lakosainak eltűnésével, pl. Szarka Lajos (Hévíz) több könyve kiemelendő a hosszú sorban. Sokat írt erről Benedek István Gábor, aki Tépd le a sárga csillagot című könyve 1990-ben a rendszerváltás kezdetén először szólaltatott meg zsidó ellenállókat, nagyrészt már Izraelből. Kertész Imrén kívül talán Moldova Szent Imre Indulója jelentős, Benedek István Gábor könyvei, Szép Ernő visszaemlékezései.

- Ha éltél volna, te mit tettél volna a zsidóüldözések idején?
- Kétéves voltam. De ha felnőtt lettem volna, feltehetően a cionizmus felé orientálódtam volna, logikai meggondolásból. De ezt nem tudom biztosan, csak egyet tartok valószínűnek: nem keresztelkedtem volna meg, mint azok a tízezrek, akik három becsapást követtek el. Ugyanis megsértették régi vallásukat, amelyet elhagytak, az újat, amelyet alapos meggyőződés nélkül vállaltak és végül saját magukat mert azt hitték ez a gesztus megmentheti őket.

- Milyen tanulságokkal szolgál könyved?
- Sajnos, rossz úton járt az asszimiláns zsidó vezetés. A cionistáknak volt igazuk. Ha lett volna akkor egy zsidó állam nem került volna sor a Holokausztra. A történelem nem a zsidók kiirtásáról, hanem hazatéréséről emlékezne, nem tömeggyilkosság, hanem tömeges kivándorlás lenne a krónikákban a leggyakoribb kifejezés ezekről az évekről.
xxx


A szerkesztőnek állandóan tanulni kell

Udvarhelyi András

„A szerkesztőnek állandóan tanulni kell”
Fábián József, A hetedik egyik főszerkesztője

Miért tartottad fontosnak, hogy részt vegyél A Hetedik szerkesztésében? –
kérdeztem Fábián Józsefet, A Hetedik irodalmi folyóirat egyik főszerkesztőjét,
aki tisztes polgári foglalkozására nézve geológusból lett programozó.

Kicsit messzebbről kell kezdenem: Szecsődy Péter íróműhelyébe jártunk. Oda
is János vitt, Ferenczfi János, a lap alapítója. Őt egy még korábbi irodalmi
asztaltársaságból ismertem. Két éven keresztül jártam Szecsődyhez és ott
vetődött fel, hogy csinálnunk kellene egy irodalmi folyóiratot.

Úgy gondoltad, hogy ebbe az íróműhelybe kell járnod, mert ott meg lehet
tanulni verset írni, tanácsokat kaphatsz?

Egyrészt, valóban a tanulás volt a célom, másrészt az is. hogy megmutassam
írásaimat, megtudjam, hogyan vélekednek más tollforgatók róluk, rólam. Tehát
kettős volt a cél. Addig csak internetes társaságokban publikáltam, élőben nem
és a direkt visszajelzés hiányzik minden szerzőnek, nekem is.

Mi a fontosabb, hogy írás közben jól érezd magad, vagy pedig a fogadtatás és
a nyilvánosság előtt homlokodra helyezzék a babérkoszorút?

Sokkal fontosabb, hogy írás közben jól érezzem magam és persze az is, hogy
megírjam, ami bennem van. A hír, a dicsőség, az elismertség másodlagos.

Mikor gondoltad úgy, hogy verset kell írnod?

Többféle impulzus ért 2010-ben; egyrészt, volt egy viszonylag hosszú ideig
tartó lelki mélyrepülésem (5 gyermekem közül két fiam beteg; egyik súlyosan
autista, másik skrizofrén). Másrészt egy kollégám, baráti társaságban vicces
rímekkel, klapanciákkal szórakoztatott bennünket. És azt gondoltam, hogy
egyrészt ilyeneket én is tudok írni, másrészt a versírás koncentrációt is jelent,
hiszen tömören, ráadásul rímekbe szedve kell összeszedni a gondolataimat. És
fegyelmező erő.

Rögtön rímekben gondolkodsz, beszélsz, mint Devecseri Gábor, a kiváló
Homérosz-fordító, aki a hentestől rímekbe szedve kérte a húst?

Idáig ritkán jutottam. De volt egy idő, és ez gyakorlás kérdése, amikor hirtelen
törtek elő belőlem a sorok. Amikor gondolataim először önkéntelenül rímekben
jelentkeztek. Volt olyan, hogy reggelre kelve ott volt a fejemben a kész vers,
csak le kellett írnom. Ma már tudatosabban igyekszem írni, a költészet
szabályainak megfelelően. Mostanság úgy írok, hogy a téma adja magát és
ahhoz alkalmazom a formát. Foglalkoztam előbb is sok mindennel, vonzódtam
művészetekhez, de igazából csak, mint műélvező.

Amikor elkezdted a versírást, tudatában voltál a verstani szabályoknak?

Nem. Amíg magam nem írtam, nagyon ritkán olvastam költeményeket, mert
nem volt rá belső igényem. Igaz, sokat olvastam egyetemista korom végéig, de
inkább regényeket. Kellett egy kis idő, amíg tisztába jöttem a formákkal. De,
amikor el kezdtem írni, többet és tudatosabban olvastam. Mint minden
mesterséget, a versírást is sok gyakorlattal lehet csak megtanulni.

Most már hivatalból is rendszeres versolvasó vagy, és már nemcsak költő,
hanem versbíráló is. Milyen felelősséget jelent eldönteni, mi kerüljön be a lapba
és mi nem?

Valóban nagy felelősséget jelent bírálni, és éppen ezért tanulok állandóan.
Talán furcsának hat, de az utóbbi másfél évben amerikai költőket olvasok. A
versírást most tőlük tanulom. De mert a költészet egyetemes, ugyanúgy lehet a
magyar, mint az amerikai költőktől is tanulni, ellesni a műhelytitkokat.
Miért pont az amerikai költőket választottad?

Az első ok, hogy a középiskolában gyakorlatilag alig tanultunk nem magyar
költőket, néhány kivétellel, tanultuk Shakespeare-t, Victor Hugo-t, Goethéről
hallottunk valamit, de nem tanultuk. Az amerikai költőktől egyetlen egyet sem.
Most bepótlom a hiányt, egyfolytában amerikai költőket olvasok. Másik ok,
hogy rám az amerikai gondolkodásmód hatott. Ez a csakatértis, a nem adom fel
mentalitás, Jack London és Hemingway. Másrészt paradox módon olcsóbban,
vagyis ingyen jutok hozzájuk az interneten. Harmadrészt kíváncsi voltam, ők
hogyan csinálják. Inkább a verstanuk érdekelt. Én nem vagyok perfekt angol, de
az utóbbi másfél évben kizárólag angolul olvasok. Regényeket, verseket.
Szégyen, nem szégyen, nekem az utóbbi másfél évben nem volt szükségem arra,
hogy magyar nyelvű könyvet vegyek. Nagy könnyebbség, hogy le tudom tölteni
a műveket, van egy netbook olvasóm immár három éve. Gyakorlatilag egy egész
nagy elektronikus könyvtárat hurcolok magammal. Így aztán bárhol olvashatok,
buszon, villamoson. Az elektromos könyvtárban van háromszáz kötet, de az
interneten végtelen mennyiségű könyv áll rendelkezésemre. Mostanság már
versesköteteket gyűjtök, olvasok, hogy tanuljak, táguljon a világom.

Aki ennyire elmélyül az amerikai irodalomban, hogyan tud magyar szerzőket
megítélni?

Elolvasom, megnézem milyen formában írt a szerző, hogy kötött vagy
szabadvers-e. Ha kötött, elvárom, hogy a költő tartsa magát az általa elkezdett
formához. Azt a szabályrendszert, amit önmagának felállított, azt tartsa be. És
persze a gondolatiság is számít. Volt rá példa, hogy utólag vettem észre, hogy
megjelent a web-oldalunkon egy bujtatott rasszista vers. A gyűlölködést, a
kirekesztést, a rasszizmust, a primitívséget nem tűrjük A Hetedikben. Azonnal
levettem a web-oldalról és jeleztem a szerkesztőtársaimnak.
Előfordul, hogy prózát adnak elbírálásra. De jobb szeretem, ha az alapító-
szerkesztőtársam, Ferenczfi János verseket küld véleményezésre. Jobban otthon
vagyok a költészet világában. Azt vizsgálom, van-e lelke a versnek, ami a
költészet lényege. Van-e benne olyan momentum, amire nem gondoltam, de
figyelemre méltó. És ha ilyen nincs, akkor nem fogadom el.

Weöres Sándor azt vallotta, hogy a szépség lázmérője a hátgerinc.

Elfogadom Weöres válaszát. Talán még annyit tennék hozzá, hogyha nem
érzek semmit egy vers olvasása közben, nem biztos, hogy bennem van a hiba.
Az évek folyamán kialakult bennem egy olyan érzék, amely alapján dönthetek.
Persze, tévedhetek is. Az a jó vers, aminek képei, gondolatai megérintik az
olvasót, ha érzem a harmóniát, a zenét, ami rezonál a lelkemben, akkor
elfogadom. Az sem baj, ha gondolatok nincsenek a költeményben, ha csupán
szójáték, éppen Weöres játékos versei is bizonyítják, például a Bóbitája
„semmiről szól”. Vagyis éppen, hogy szól, de „csak” arról, hogy játék a világ.
És jó hallani, jóérzést kelt. Évekig magammal viszem. Teljesen mindegy, hogy a
szívemet vagy az eszemet érinti meg. Az sem baj, ha nem jelentős a gondolat,
amit előad, de olyan formában teszi, hogy magával ragadja az embert. Sajnos a
Weöres-féle borzongással ritkán találkozom.

Úgy tudom közös szerkesztésű a lap. Minek alapján történik a válogatás?

A Hetediket nemcsak a főszerkesztők szerkesztik. Nekem biztonságot ad,
hogy többen bírálunk. Legalább 10 szerkesztő állítja össze folyóiratunkat.
Minden írást, egymástól független két személy bírál, akik nem tudják, kicsoda a
másik. És azt sem tudjuk, ki a szerző. Ferenczfi János véletlenszerűen osztja
szét, küldi ki e módon az írásokat. Pusztán arra súlyoz, hogy kinek-kinek a neki
megfelelő műfajú írást küldje. És mert sokan vagyunk, sokféle a nézetünk, de
érdekes módon, a minőséget többnyire megfelelően ítéljük meg. Volt rá példa,
hogy rájöttem, ki írta a verset, de ez nem szempont.

Csak a mű minősége számít.

Távbeszélgetés Nagy Imrével, A Hetedik főszerkesztőjével

Távbeszélgetés Nagy Imrével, A Hetedik főszerkesztőjével

   A sors és a koronavírus-járvány miatt sajnos nem állt módunkban személyesen találkozni. Pedig a járvány előtt, amikor az interjú ötlete megszületett, arra számítottam, hogy de jó lesz újra unikum, sör és Nagy Imre társaságában kvaterkázni a Görbe Bögre kávézóban, ahol rendszerint szerdánként összejön A Hetedik Független Irodalmi Folyóirat öt szerkesztője – az alapító, Ferenczfi János és szerkesztő társai, Ferenczfi-Faragó Eszter, Fábián József, Nagy Imre, Szecsődy Péter, és be-beesik egy-egy munkatárs, hogy egymást „élve boncolják”, vagyis írásaikat felolvassák és szemtől-szembe megbírálják.

  Nagy Imre 2016 óta tölti be ezt a nem kis felelősséget, türelmet és sok figyelmes olvasást kívánó főszerkesztői munkát. Vele táv-beszélgettem életéről, A hetedikről és a szerkesztői teendőkről és az ezzel járó felelősségről.  

   Mikor és hol születtél? Kik voltak a szüleid, mit tanultál tőlük.

 Szilveszteri gyerek vagyok, 1967. december 31-én születtem Cegléden. Édesapám már nem él. Édesanyám aktív nyugdíjas. Ahogy manapság megszokott, állandóan dolgozik, nyüzsög. Hála Istennek, lételeme az aktív élet. Csodálom a vitalitását. Sok-sok fiatal megirigyelhetné erejét és tisztánlátását az élet dolgai felől. Nem mellesleg, ami ehhez párosul, a nyitott szellemet, amely engem oly érzékenyen érint, mert meglátásai és affinitása a verbális művészet irányában igazán nem mindennapi. Édesapámnak a mindennapi kreativitást és az egyszerű, kétkezi munka becsületét köszönhetem. Édesanyámnak, minden bizonnyal a művészet szeretetét. Ő tanított meglátni a szépet, meglátni mindenben, például fűben, fában, virágban, minden egyes esendő, múló pillanatban a gyönyörűséget, mely által feltöltődhetek és erőt nyerhetek.

    Hol végezted tanulmányidat? Mihez kezdtél az érettségi után? 

   Általános iskolai tanulmányaimat Ceglédbercelen végeztem, majd a budapesti Vági István Építőipari Szakközépiskola épületgépész szakán érettségiztem, és később a technikusi minősítést is megszereztem. Magas követelményrendszerű, kitűnő iskola volt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ott tanulhattam. Először a MÁV-nál találtam munkát mint fűtésszerelő, majd végzettségemnek köszönhetően művezető lettem. Innen később „áteveztem” a kereskedelembe. Voltam eladó és boltvezető is két szakkereskedésben. Most raktáros, logisztikus vagyok egy kivitelező cégnél. Igaz, ez szakmai szempontból komoly visszaesés, ám egzisztenciálisan eleddig semmiképpen sem az.
De nem vagyok egyedül ezzel a kérdéssel, hisz köztudott, hogy hazánkban kizárólagosan csak irodalomból megélni nem lehet. Ferenczfi János kommunikációs szakemberként üzletkötő. Felesége, Eszter látszerész, illetve most kapcsolattartó asszisztens egy kommunikációs cégnél. Fábián Józsi geológus-informatikus. Szecsődy Péter nyugdíjas újságíró, aki pedagógusként ment nyugdíjba. Szóval élünk és dolgozunk normálisan, mint mindenki más.

   Minden ember, de egy irodalmár külső élete mellett különösen fontos belső élete, amelyet főleg az olvasmányok alakítanak. Mit jelent neked az olvasás és mit olvas egy főszerkesztő, akinek feladata beválogatni vagy kihagyni az érzékeny szerzők írásait?

   A könyveknek köszönhetek mindent. Mindent, amit jelen életem fontos részének tudhatok. Egyszerre és szakadatlanul olvasni és írni napról napra, hogy értelme legyen annak az életnek, amit kaptam. Ez a lényeg. A többi „csak” külső történés – már ami az egyéni sorsot illeti.
A kevés szabad időmben, ami marad, nemcsak a hobbiból, szórakozásból kell olvasnom, a különböző folyóiratokat tanulmányoznom, hanem főleg magát a folyóiratunkat ától-zéig és a kötelező olvasmányokat, a szerzők kéziratait. Merthogy nekem „hivatalból”, feltétlenül tudnom kell, mi jelenik meg A Hetedikben. Az elmúlt négy és fél évben, ha jól számolom, körülbelül háromezer írást olvastam, ami töredék része a hozzánk beküldött írásoknak, melyek véleményem szerint meghaladják az ötezret is. Ami a magánéleti olvasmányaimat illeti, meg kell vallanom, hogy valójában rendkívül kevésre van időm. Annál mindenképpen kevesebbre, mint amennyit szeretnék és szükséges lenne, de ahhoz mégis többre és sokfélét, hogy itt felsoroljam őket. Ezért inkább arra koncentrálnék, hogy kiket. Ha a kedvenceimet kell említenem, szigorúan csak a klasszikusokra és magyarokra fókuszálva Ady Endrére, Radnóti Miklósra, József Attilára, Nemes Nagy Ágnesre, Füst Milánra, Csáth Gézára és Pilinszky Jánosra hivatkoznék. Pilinszkyt sokszor előveszem, amennyiszer csak időm engedi. Nekem ő példaképem, az alfám és ómegám. Jelenkori, azaz kortárs alkotókat a teljesség igénye nélkül nem szeretnék megnevezni. Félő, hogy még valakit kihagyok, akit nagyon nem szeretnék.

    Mióta írsz és miért?

    Hogy mióta írok, az idők folyamán számomra már lényegét vesztette. Régóta. Hogy mit írok és hogyan, az már fontosabb ügy. Régebben „csak” verseket. Mostanában már a novellaírás is érdekel. Persze csak bízni tudok abban, hogy egyiket sem feleslegesen. Megítélni képtelen vagyok. A „miért” vonatkozásában sosem tudnék a klasszikus és elcsépelt válaszokon túltenni, úgyhogy csak ennyit mondhatok: csak. Csak úgy, írok. És csak addig, amíg felvetődik, azazhogy jelentkezik az indulat, hogy ezt, meg ezt le kell írnom. Minden valószínűség szerint, ha már nem „kell”, majd nem fogok és nem is tudok – még így sem.

   Mesélj erről a még kisgyerekkorát élő folyóiratról. Mi volt kezdet? Kik, és hogyan alapították A Hetedik-et? Mióta és mi különbözteti meg ezt a folyóiratot más hasonló orgánumoktól? 

   - Az ötlet Ferenczfi Jánostól származik. Ő alapította 2016-ban. Pontos dátumhoz kötve hivatalosan 2016. január 26-án alakultunk. János munkatársait - ahogyan engem is -, a szűk baráti és ismeretségi köréből válogatta.  Az akkori, mintegy fél tucat szerkesztői stáb összetétele ugyan némiképpen megváltozott, de a centrum töretlenül egyben maradt, és a teljes létszám mára több mint a duplájára emelkedett. Ez feltétlenül szükségessé vált a gyarapodó feladatok hiteles és maradéktalan ellátásához.
Első netes lapszámunk 2016.január 26-án jelent meg. Ekkor még nem voltak rovataink. A szükséges tagolást, hála Istennek, az időközben egyre emelkedő színvonal tette szükségessé. A Hetedik a többi, hasonló orgánumtól, talán abban különbözik, hogy az alapkoncepción túl, ami elsősorban a tehetséggondozásról, a népszerűsítésről és segítségnyújtásról szól, mi olyan kulturális tevékenységeket is végzünk, amely a kortárs alkotókat nem csak személyesen, de szervezeti egységek szintjén is megszólítja. Időről-időre különböző szintű és formájú kulturális rendezvényeken veszünk részt rendezőként, társszervezőként és vendégként is. Ezekre, a meglátásom szerint igen magas színvonalú alkalmakra alkotóinkat és népes olvasótáborunkat is mindenkor szívesen és örömmel invitáljuk. Ebben talán még nem is különbözünk annyira a többiektől, de hadd említsem itt rögtön kuriózumként azokat az iskolalátogatásokat, ahol oly nagy sikerrel tizenéves diákokat sikerült megszólítanunk. Hadd említsem a vidéki irodalmi körökkel való találkozásainkat, ahol a tiszta szó, az irodalmi nyelv értéke a falat kenyér értékével ér fel. És már elkezdtük kapcsolatainkat kiterjeszteni a határon túlra. Emlékezetes szép napokat töltöttünk Beregszászon, folyóiratunkban nem a világnézet, hanem a minőség a fontos. Mindemellett, kollégáim aktív alkotói és innovatív képességeinek köszönhetően most számos olyan kezdeményezést szeretnénk megvalósítani, amelyek tudomásom szerint hasonló környezetben nem, vagy nem így működnek. Ilyen például a frissen indított A Hetedik Íróműhely, mely igen jól prosperál. Vezetője, Szecsődy Péter, hétről hétre online felületen találkozik az alkotókkal, akik írásaikat megosztva és megvitatva, igen aktív műhelymunkát folytatnak. A többi fejlesztést gyakorlatban szeretnénk bemutatni. Ezekhez még szükséges az alapos és jól átgondolt előkészítés, illetve tesztelés, és majdan a végleges bevezetés is, melyre megfelelő erőforrásokat is kell majd biztosítanunk. Ezek már folyamatban vannak.
 
    Milyen az ismertsége A Hetediknek?

   Ismertségünk az évek folyamán megnőtt, és reményeink szerint ez a növekedés minden szinten és formában kiszélesedik. Gondolok itt a mennyiségi növekedésen túl a minőségire is, és elsősorban a minőségire, mert az elengedhetetlen alapfeltétele az előbbinek.

    Neked mi a szereped a lapszerkesztésben? Érzed-e a felelősség súlyát az írások megítélésében?

    Ahogyan már említettem is, mint tartalomért felelős főszerkesztő feltétlenül szükséges, hogy pontosan tudjam, mikor és mi jelenik meg a lapban. Ennek a felelőssége igen nagy. Ugyanakkor, ami az írások megítélését illeti, én sosem egyedül döntök. Sőt, tulajdonképpen inkább amolyan feladatkövető, rendszerező ítész vagyok, ami azt jelenti, noha elolvasom a kollégáim által elfogadott és megjelenésre ajánlott írásokat, ám a konkrét rovatba sorolásokra csak javaslatot teszek a megelőző bírálatok tükrében, amit a rovatvezetők vagy elfogadnak, vagy nem. Természetesen van vétójogom, de azzal a legritkább esetben kell élnem, mert számtalan megoldás van annak kikerülésére, mint például az átsorolás lehetősége, mely az új Függelék rovatnak köszönhetően igencsak kitágította a mozgásterünket.

   Tévedhetetlen vagy?

    Nem, egyáltalán nem vagyok tévedhetetlen. Számtalan eset volt már, ami felől, ha csak magamnak kellett volna döntenem, bizony óriási hibát követtem volna el. De hála Istennek a rendszer, amelyben dolgozunk, nem engedte, hogy ez megtörténjen. Mi itt, A Hetedikben csapatmunkát végzünk. Mindenkinek megvan a maga gyenge és erős vonala. A struktúra a legtöbb esetben lehetőséget ad arra, hogy a gyengeségek még időben lelepleződjenek és adott helyzetben a területen erősséggel bíró kollégák hathatósan korrigálják a tévedéseket. Mindazonáltal jól tudjuk, hogy a teljes kollektíva, azaz A Hetedik sem tévedhetetlen. Ha tudomásunkra jut a tévedés, képességeink és lehetőségeink szerint, mihamarabb orvosoljuk! Volt rá eset, és minden bizonnyal lesz is. Ezzel a ténnyel mindnyájunknak meg kellett, és meg kell barátkoznia ezután is.

    Mennyire kell felkészültnek lenni egy szerkesztőnek, hogy bíráljon?

   Önmagához képest mindenképpen maximálisan. Amely területeken hiányosságaim vannak, igyekeznem kell mihamarabb pótolni. Segítségkérésre számtalan lehetőségem van. Akár személyes kapcsolatok igénybevételével, kollegiális szinten, vagy akár a világháló által nyújtotta előnyök kiaknázásával. Személyes tapasztalatom ez, mert számos esetben használtam már én is mindkettőt, és sikeresen. A legfontosabb az az alázat a szerző és írása iránt. Az az alázat nem meghunyászkodást jelent, hanem a művészi értékek öntudatosan alázatos tiszteletét, figyelembe véve a szerzők érzékenységét. Ez óvatosságra int és figyelmeztet, hogy mindent nem tudok és nem is tudhatok. De igyekszem korrekt lenni és elsősorban az esztétikai szempontokat figyelembe venni.  S ha ez megvan, úgy gondolom, már elégséges jogosítványt kaptam ahhoz, hogy hozzá merjek nyúlni az alkotáshoz.

   Milyen esztétikai értékek alapján jelentettek meg egy-egy szerzőt? Mi a legfőbb szerkesztői elved?  

 Nem szerzőt, hanem az alkotását értékeljük! Esztétikai értékrendünk alapja az az irodalmi értékrend, amely szerint egy-egy írást hitelesnek és maradandó irodalmi műnek értékelhetünk, azaz szerzőtől, társadalmi címtől és elismertségtől függetlenül.  Mindenkor a kollektíve kialakított érték-, és elvrendszerhez igazodom. A jó írásnak illik megjelenni, a rossznak nem. Mindamellett kirekesztő, rasszista, embertelen politikai- és egyéni ideológiáknak nincs helye ebben a lapban. Ezt honlapunk „Szerkesztési elveink” menüpontjában tételesen is kifejtettük.
  

Nem adom fel - Haász Irén

Nem adom fel
Haász Irén
 
Én voltam a hetedik gyerek 
   Fél nyolc körül frissen ébredtem. Hál’ istennek tudtam éjjel aludni, Sajnos rossz alvó vagyok, éjjeli bagoly. Általában ilyenkor ébredek, mióta nyugdíjas lettem, arany életünk van ilyen szempontból. Nem figyeltem, melyik lábammal kelek. Nem vagyok babonás. Nem reggelizem már évtizedek óta, pedig férjemnek is, nekem is a villásreggeli álmaink netovábbja: hófehér abroszon csudaszép készlet, kontinentális reggeli, friss kiflikkel, tejjel – mézzel. Furcsa, mégsem reggelizem, pedig megtehetnénk. A korai ebéd miatt van ez. Aztán zuhany, fogmosás, öltözködés. Szóval felébredtem, és Márai Panaszkönyvére pillantottam, amit este olvasgattam elalvás előtt. Dőzsöltem kicsit. Tovább olvastam, mert mostanában nagyon úriasszony vagyok. A koronavírus miatt hozzák az ebédet, bevásárolnak nekünk. Ilyen jó dolgom sem volt még. De azért szívesen tologatnám a bevásárló kocsit, inkább a bevásárlás, mint a koronavírus. Utána rendet raktam. Normál esetben ekkor következne a napi teendők ellátása és a főzés. Szeretek főzni, tudok is. Nevelőszüleim nem vittek kóser konyhát, bár minden fázisra megvoltak a külön eszközök, tejeslábost nem kevertünk azzal, amiben a hús főtt, külön kés volt mindenre. Nevelőanyám remek háziasszony volt, mindenre megtanított. Nekem még Horváth Ilona szakácskönyve a mérvadó, biztos pont, ha fel kell frissíteni a memóriámat.
Irén, a hetedik
   Mindezt Haász Irén, A Hetedik egyik szerkesztője meséli, mikor azt kérdezem, hogyan tölti egy napját, hiszen igaz, elmeséled egy napod, megmondom, ki vagy. Haász Irén 1954-ben született, Budapesten. A szülei egyszerű emberek voltak, apja zománcgyárban belélegzett mérges gőzök miatt, igen fiatalon halt meg, utána édesanyja egyedül nevelte hét kisebb-nagyobb gyermekét. Irén volt a hetedik. Három éves korától nevelőszülőknél nevelkedett. Végtelenül rendes, idős zsidó házaspár fogadta be, akik hétvégi telekkel rendelkeztek a házunkkal szemben. Azt mondja Irén: „Örök hálával tartozom nekik”. Szép gyerekkort biztosítottak fogadott lányuknak. Nevelőapja nagytudású ügyvédember volt, szerény nyugdíjjal. Nevelőanyja háztartásbeli varázsló, aki összeügyeskedte a megélhetéshez valókat, másrészt az első házasságából született három gyereke közül a legidősebb havi apanázsban részesítette.  Ő nemzetközi jogász volt Belgiumban, az ő története is regénybe illő.
   Szeretek vásárolni, de a műtéteim óta a nehezebbeket, mint az ásványvíz, az üdítő, a tej, már megrendelem. Van nálunk egy jó kis cég, ahol telefonálás után, fél óra múlva már hozzák is, amit kértem, és az árak sem vágnak földhöz. Férjem nehezen jár fájós lába miatt, ezért a hivatalos és az autóval kapcsolatos dolgok rám maradnak mindig, ha nincs járvány, ezeket is délelőtt szoktam intézni.
   Haász Irén az életfogytig tanulók és önművelők közé tartozik. Négy-öt szakmát szerzett és nyelvekkel is kacérkodott. Közgazdasági végzettséggel több szakmában és munkakörben próbálkozott, több-kevesebb sikerrel. Volt vállalkozó – kötős, manager - és alkalmazott - anyaggazda, valutapénztáros, üzletkötő, kereskedő - vezető és beosztott, eltartó és eltartott. Letette az ECDL számítógép felhasználói vizsgát is. Válása után, évekig három gyermek nevelése nyomta a vállát. Második férje, a Medicor egyik volt vezetője. 2008-ban súlyos betegséget diagnosztizáltak nála. Minden rosszban van valami jó.   Kezelés alatt írta első regényét figyelemelterelés ürügyén. Tavaly kiújult a betegsége, sok időt és kedvet elszippantott tőle.  Ifjúkori veresei elkallódtak már az idők folyamán, aztán a kényszer miatt, valamiből meg kellett élni, az élet más területeivel volt kénytelen foglalkozni, de unokája születése óta ismét ír, azt állítja, immár szigorúbban őrzi rapszodikusan születő szerzeményeit. 
   A nyugdíjas állapot megengedő,
nem szabályoz szigorú napirenddel, az évek során amúgy is kialakulnak szinte önmaguktól a dolgok, intézni valók értékrendje, ehhez tartom magam, meg ahhoz a régi aranyszabályhoz, hogy először a munka, aztán a szórakozás. Most, az önkéntes karantén körülményei között pedig sokkal kevesebb tennivalóm akad. Nem merünk kimenni, mindketten hatvan felettiek vagyunk, nyavalyánk is van elég, nem vesszük félvállról a vírusveszélyt. Egy ideje rebesgették, hogy világjárvány várható, de hát az ember soha nincs eléggé felkészülve erre. Még azok sem, akik tartós betegségekkel küszködnek. Tehát miután elvégeztem a kevés házimunkát, beszélgettünk férjemmel, tervezgettünk a járvány utánra. Férjem nagyon szeret beszélgetni, mindenről van véleménye, sokoldalú, bonyolult ember. Sok minden látott életében. Előbbre tervezni. Sajnos úgy néz ki, a Húsvét is elmarad idén, legalábbis a család nem tud összejönni. Nagyon fájóan érint a dolog, mert kisebbik lányom külföldön él, biztos, hogy Luxembourg sem nyitja meg a határokat, nem tudnak hazajönni, pedig tervezték. A repülők is földön maradnak. Csak emaileket küldözgethetünk. Másik lányom és fiam is más – más városokban lakik, így hát a családi életet telefonon bonyolíthatjuk.
 Délben meghozták az ebédet. Májgaluska leves, nekem vadas csirkemell csőtésztával, neki kelkáposzta főzelék vagdalttal. Kettőből lehet választani. Jól főznek, egyik kedvencem épp a vadas. Neki mindegy, csak pörkölt vagy rántotthús legyen. És főzelék. Szeretünk enni, meg is látszik rajtunk! Az vagyok, amit eszem – ezzel a szlogennel egyetértek, de már nincs mindig erőm be is tartani.
Azok vagyunk, amit elolvasunk
   Kevesen gondolnak arra, hogy azok is vagyunk, amit elolvasunk. Irén számára az olvasás létszükséglet. Aludni sem bír, ha nem olvasott. Van vagy ezer könyve, pedig a fele elkallódott, elvitték, elajándékozta. Négy éves kora óta olvas, sokat és rendszeresen, mégis rendszertelenül. Előbb olvasta az Új Időket, mint a Dörmögő Dömötört. A verset, a prózát egyaránt szereti.  Egyetért A. Turi Zsuzsával, aki Facebook oldala mottójának azt választotta:
   Olvass előbb, hogy írni tudjál!
   Hasonlót tanácsolt Márai Sándor is, Irén egyik kedvenc írója: Az írónak többet kell olvasni, mint írni.   Szinte következik ebből, hogy sok kedvenc szerzője van. Illetve, nem igazán kedvenc szerzők, inkább könyvek. Mert megfér nála Krúdytól Mikszáthon át Vámos Miklósig, Szabó Magdáig rengeteg szerző. Szereti Merle-t, Faulknert, Thornton Wildert, Kierkegaardot. Rajong Margaret Atwood, Tony Parsons, Nick Hornby műveiért. Kikapcsolja és megnevetteti Efraim Kishont, Durrell, Karinthy, Sophie Kinsella… Vannak örök kedvencei. A Malevill bármilyen komor témájú is, mindig erőt ad neki, érdekes módon. Verne Rejtelmes szigete újra és újra körömrágásra készteti. Fekete István bármelyik könyve az abszolút megnyugvást adja. Furcsa, kedvencei között ott található Bogomolov Negyvennégy augusztusában. És persze nem maradhatnak el a fantasztikus Gerald Durrell könyvei. Aztán szereti olvasni Haseket, Hrabalt vagy a Nobel díjas Doris Lessinget, Ulickaját. Nem érdemes tovább sorolni, látszik, hogy mindenevő.
   Ebéd után mindig elmosogatom az edényt, mert utálom a mosatlan szagát. A tányérokat, evőeszközt be a mosogatógépbe. Férjem ilyenkor bekapcsolja a tévét a nappaliban. Aztán nekem is eljön a szórakozás ideje. Vagy felmegyek a hálóba olvasni, ahol egy kényelmes, öblös karosszékem van, vagy a számítógép elé ülök, átnézem a postát, facebookot, és az irodalmi oldalakat, ahol tag vagyok.
  Haász Irénnek 2010-ben, a Hajnal kikötői című antológiában jelent meg válogatás a gyermekverseiből, s az Accordia kiadó vezetője, Balázs Tibor további működésre buzdította. - Sajnos ő már nem él. Ha élne, biztos lenne nyomtatott könyvem – mondja szomorúan Irén, aki aktív irodalmi életet él. Tagja több kulturális klubnak és portálnak – Alak’Art, Börzsönyi Helikon, Napvilág, Napkorong, FullExtra, Literatúra, Héttorony… – szerkeszt két online folyóiratot – A Hetediket, a Magyar Parnasszust, Az élő magyar líra csarnokát, szerepel rengeteg antológiában, munkásságát néhány értékes díjjal ismerték el. A Gödöllői Irodalmi-Díjat kétszer, az Aquincumi Költőverseny különdíját, a Batsányi-Cserhát Művészkör több díjával. Negyedik éve Az isaszegi Alkotók, költők, Írók Klubja, AKIK vezetője. Szerkeszti az AKÍK honlapját és FB oldalát a sajátja mellett és szervezi a programjaikat, irodalmi estjeiket, találkozóikat. Jelen van több portálon is, az Alak’Art szívügye, és FullExtrán, a Literatúrán, Napvilágon, Napkorongon, Héttornyon is. Tizedik könyvét, azt mondja, írogatja, lustán. E-könyvei között novelláskötetek, versek, műfordítások, gyermekversek szerepelnek, mind letölthető az OSZK MEK oldaláról. Nem kereste és nem keresi a nyomtatott kiadási lehetőségeket, előbb várta, hogy felfedezzék, aztán rájött, hogy túlságosan sokan vagyunk, mi tollforgatók. Azt tartja: koros már ehhez. De nem adja fel, mint annyi mást sem.
   Télen sokat olvasok, nyáron sok időt töltök a kertben, azaz tavasztól őszig. Szeretek kertészkedni, virágot ültetni, bokrokat, sövényeket metszek, gereblyézek. Nem nagy a kert, nekem éppen elég. Régebben paradicsomot, és egyebet is termesztettem, de már a kezem nem bírja a rendszeres kapálást. Pedig utolérhetetlen a saját sárga paradicsom íze bokorról szakasztva, egyszerűen felséges! Most gyönyörű idő volt, ki lehetett menni a kertbe, csak az utcára nem. Tegnap hát kicsit kapáltam, gereblyéztem az elszáradt, tavalyi virágszárakat. Aztán bejöttem a házba és a „Briliáns barátnőm”-et olvastam, Elena Ferrante olasz írónő, Nápolyi regények című négykötetes alkotását. Előtte Spiró György Válogatott esszéit. Jaj, de élveztem őket! Ha végeztem háztartással, ügyintézésekkel, és nincs valami programom, akkor minden délután olvasok, vagy ha ihlet jön, írok. Kivétel minden hónap első péntekje, akkor jön össze az isaszegi AKÍK a helyi könyvtárban. Ott nekem helyem van, ki nem hagynám. Most sajnos kimarad majd néhány alkalom a vírus miatt, de mivel mindannyian írunk, ki prózát, ki verset, vagy mindkettőt, azért az interneten levelezünk. Készülünk harmadik antológiánk anyagát összehozni. Jó kis klub, segítjük egymást, tartjuk a kapcsolatot más író közösségekkel, pl. a gödöllői IRKÁ-val, a turai művészkörrel, irodalmi esteket tartunk, pályázunk és pályáztatunk. Vannak támogatóink, tiszteletbeli tagjaink, a Hetedikből is. Olvasás után neteztem két órát. Benéztem az Élő magyar líra csarnokába, itt is szerkesztő vagyok, hosszú évek óta, akárcsak az A Hetedik-ben a kezdéstől. Nem vagyok túl szigorú, a beküldött műveket empátiával olvasom, és tisztelettel. Tudom, mennyi küszködéssel jár egy írás megteremtése, szerkesztése, kidolgozása, jóra formálása. Sajnos nem sikerül mindenkinek. Azt hiszem, van szemem, érzékem a kiérlelt, átgondolt, jól megformált művek megtalálására. Kortól függetlenül támogatom a szerzőket legalább a forrásba bekerülni. Mivel a bírálat anonim, teljes mértékben pártatlan vagyok. De eltekinteni a magyartalanságoktól, kacska, gyenge rímektől, ritmustól, mondanivalótlanságtól nem tudok.
   Igaz, a véleményem csak egy a háromból, de a többi szerkesztő figyelembe veszi. Az írás az olvasás után a legfontosabb. Ehhez csend és elmélyülés kell. Azt látom, éjjel lennék a legtermékenyebb, számtalanszor eszembe ötlik, vagy olvasáskor megtetszik egy szó, egy mondattöredék, és máris jön pár sor vers. Ha nem írom le, reggelre elszáll, mintha soha nem lett volna. Jaj, hányszor előfordult már…!De tegnap este született egy vers, el is küldtem a főszerkesztőnek. A címe: Uram, ha megítélsz. Nem írok mindennap. Sőt, vannak üresjáratok, több hónapos kimaradások. Legutóbbi két évben szinte csak prózát írtam. Tenni valóm van elég, megengedem magamnak, hogy csak akkor írjak, ha tényleg írnom kell. Ne legyen kényszer, kötelesség. Minden este tévézek két-három órát, nem többet. A hírek után leginkább dokumentumfilmeket szoktam nézni, mindketten szeretjük, a gyerekeim, unokám már külön élnek, csak a magunk ízlése befolyásol. Mindenevő vagyok ebben is, a világ annyi érdekességet kínál, hogy utazni sem kell feltétlenül, fantasztikus természetfilmek láthatók, és egy szakmát is megtanulhatok akár otthon ülve. Nem mondom, hogy ezt kell tenni, de a lehetőség adott. Nemigen nézünk sorozatot, csak ritkán, pl. az alaszkaiakról elég sok és érdekes, változatos filmet adnak. Tegnap este játékfilmet választottunk, Wes Craven Éjszakai  járat-át.
   Gyors vacsoraként pár szendvicset, rántottát, valami könnyűt szoktam enni, most is ezt ettem, azután irány az ágy, az olvasás. Nem gondolkodom ilyenkor, keresztrejtvényt sem fejtek, amit szeretek egyébként, jó nehezeket - mert ha elkezd pörögni az agyam, biztos, hogy nem lesz alvás, márpedig akkor másnap plötty vagyok. Gondolkodni ott az egész nap. Végül is, elégedett vagyok. Már túlestem több számvetésen, volt alkalmam végig gondolni, mit tettem jól vagy rosszul az életben, a lábadozások, kezelések hosszú ideje alatt megtettem. Büszke vagyok a gyermekeimre, unokámra, és örülök, hogy pár év alatt – legyen tíz – számos antológia részese lettem, összehoztam egy regényt, három novelláskötetet, öt verseskötetet, amik, ha nincsenek is kiadva, mert nem kerestem a lehetőségét, a Magyar Elektronikus Könyvtárban megtalálhatók.
   Irént talán az tarja életben, amit József Attila úgy fogalmazott: A működésben a nyugalom. Ez a titka, ami most már nem titok, mert elárulom: Azt vallja: Életem nagy adománya, hogy nem unatkoztam és nem unatkozom soha.
   És most végül olvassák el Haász Irén egy szép versét, ami éppen ezen írás végére illik:

Uram, ha megítélsz

Visszadobtam az aranyhalat,
s ő rám tátogott: Miért?
Három kívánság kemény falat,
a telhetetlen hoppon marad,
hát ne tarts rá igényt.
 
A parton fürge eső szaladt,
a tavasz mindent ígért:
Visszadobtam az aranyhalat,
mert elfogadtam önmagamat,
s amit a sors kimért.
 
Még élnek bennem haragszavak,
s elfog a páni félsz.
Visszadobtam az aranyhalat?
Magamnak húztam magas falat…
Uram, ha megítélsz,

a mindennapit, nekem azt add,
ne vágyat másikért,
Hogy körbe üljük majd az asztalt,
akit a hite megvigasztalt,
s az angyal elkísért.
                                                        xxx
 
 
 

Írni, publikálni, hatni

Írni, publikálni, hatni


Beszélgetés Madarász Imre irodalomtörténésszel.


Miért ír az író? Miért prostiuálódhat sok tollforgató?
„Sokakat az anyagi szükséglet késztet írni, ezek rendszerint nem igazi írók, legalábbis én nem tartom őket annak, de vannak akiknek a léleknagyság kitörésének szükséglete helyesen irányítva, alakítva, és mentesen minden szükségtől, ez teheti majdnem-Istenné az embert.”      (Vittorio Alfieri)


Kedves Tanár Úr! szándékosan idéztem legkedvesebb olasz költőd gondolatait beszélgetésünk bevezetőjeként, hiszen 14 éve megjelent Irodalomkönyvecskédnek abban a fejezetében, amelynek címe: Miért ír az író?, Alfieritől éppen ezeket a mondatokat idézed, akinek külön könyvet is szenteltél, és akit több tanulmányodban népszerűsítettél a magyar olvasók körében. Hogy most erről a témakörről kérdezlek, annak oka az, hogy a kérdés még ma is aktuális és ahány tollforgató és olvasó, mind egyéni választ ad rá. És persze, nem kerülhetem ki azt kérdést sem, ami a könyvedből kimaradt, hogy te miért írsz, mi az indítékod, késztetésed, ami mindennapi írásra kényszerít. Boldogság-e számodra az írás? És igencsak örökzöld és manapság is igencsak aktuális kérdésre is választ kérek: Miért prostituálódhat sok író? Az első kérdésre kedvenced már megadta a választ, de gondolom, nem sértődik meg, ha kiegészíted.
Nyomot hagyni a világban.
- Ebben az idézetben a költő több lényeges szempontra hívja fel a figyelmet – magyarázza Madarász tanár úr. - Én azzal egészíteném ki, hogy számos okból lehet írni. És gondolom, hasonlóképpen vélekedik sok író, költő is. Én például első sorban és azért írok, hogy nyomot hagyjak a világban.  Számomra a halhatatlanság csak úgy képzelhető el, hogy holtom után, még valakik kezükbe veszik könyveimet. Ahogy egyszer egy újságíró kérdezte, mi lesz Madarász Imre halhatatlansága, azt feleltem, hogy valószínűleg monográfiák, könyvek jegyzékében leszek egy-egy tétel, esetleg tanulmányokban hivatkoznak rám. Vagy tudományos művek lábjegyzeteiben idézet-forrás, esetleg a főszövegben is megjegyezve vagy előveszik egy-egy könyvemet. De a legfontosabb, olyasmit alkotni, ami „túléli halandó életünket” - ez egy Leopardi idézet volt egyébként. - Túlélni a testi halálunkat, amit Horátius úgy fogalmazott meg, hogy „non omnis moriar”, „nem halok meg egészen.” Másodsorban azért írok, mert úgy érzem, vannak gondolataim, amelyeket a magam számára is el kell rendezni.
   - Faludy, az én kedves költőm azt írta, hogy az író emléke is meghal előbb vagy utóbb és a civilizáció, a világ pusztulásával pedig művei elégnek Shakespeare-rel, Bach-hal. Ha ezt figyelembe vesszük, nem reménytelen vállalkozás az írás?
  - Persze, tudom, hogy az emberi civilizáció is mulandó. Tehát olyanfajta végtelen halhatatlanságra nem gondolok, de olyanfajtára igen, hogy néhány nemzedéken keresztül még elővehetik műveimet. Emberi léptékű halhatatlanságra gondolok. Én így értem az emberi halhatatlanságot. És, ahogy mondtam, a másik ok, a gondolataimat saját magamnak is írásban tisztázni, illetve megosztani embertársaimmal. Úgy folytatni egyfajta dialógust, üzenni olvasóimnak valamit, hogy nem is ismerem őket. Ez nagy dolog, erre, úgy érzem, csak az írás képes.
„Embernemesítő küldetés”
- És persze, van egy hasznossági, felvilágosító vagy népművelő oka is, hiszen írásaidban is tanár vagy.
- Igen, nem tudom és nem is akarom megtagadni tanárvoltomat. Gárdonyival szólva, „embernemesítő” küldetés. Vagyis olyan tudást adni az embereknek, amelyeket én meg tudok adni nekik, más ezzel nem nagyon sietett. Ne vedd dicsekvésnek, Alfieriről is, Manzoniról is, a gondolkodó íróról, Mazziniről is, Ungarettiről is én írtam először idehaza. Tehát vannak olyan ismeretek, amiket fontos átadnom.
- Sok embert nem ilyen okok késztetik írásra. Főleg a pénz, dicsőség.
A pénz nálam még a sokadik szempont közül is hátul van. Persze a dicsőség, a halhatatlanság nálam az első szempont.
- Szereted, ha ünnepelnek?
- Nem szeretek hazudni. Maradjunk ebben. Természetesen erre igennel válaszolok. Habár az ünneplés néha már zavarba hoz, de az biztos, hogy hiú ember lévén, nagyon örülök, ha olvasok magamról egy kritikát, főleg, ha elismerő. Nagyon örülök természetesen, ha ismernek, elismernek, ha elmondják, olvasták ezt vagy azt a könyvemet. De a celebdicsőségből nem kérek, a celeb műsorokban nem lépnék fel, nem főzőcskéznék, igaz, nem is tudok, nem vennék részt gagyi beszélgetésekben, csakhogy ismerjenek. Erre a dicsőségre nem vágyom.
Miért prostituálódik az író? Miért lesz karrierista?
- Bevallom, van bennem egy kicsi rosszindulatú házmester. És ő azt kérdezi, miért prostituálódik egy tollforgató, miért válik egy írástudó árulóvá? Úgy gondolom, ezzel nemcsak olvasóit árulja el, hanem saját magát is szégyenbe hozza.
- Hál’ Istennek ez a veszély engem nem fenyeget. Mert hovatovább az írásból inkább éhen halni, mint meggazdagodni lehet. Tehát egyre ritkább az olyan ember, aki írásból vagyont szerez.
- Ezért szerencsére a karrieristák elsősorban nem erre a pályára jönnek.
- Erre szoktam azt mondani, hogy egy előnye van annak, hogy tanársággal, bölcsészettudománnyal sok pénzt nem lehet keresni, hogy a karrieristák többsége nem ezen a téren összpontosul, inkább a gazdasági és politikai életben. Egyébként, mindenki megteheti, hogy prostituálja tehetségét, nemcsak az író. Ennek magyarázata az, hogy kétségtelen tény, vannak kizárólag kívülről irányított, Kanttal szólva, heteronóm emberek. És kizárólag divatok vagy politikai szempontok határozzák meg, miről, kiről és mit írnak. Én nem szólok bele, hogy más mit csinál. Csak azt tudom mondani, hogy azok az igazán maradandó, értékes művek, amit rajtunk kívül senki nem tudna megírni, amik a legbensőnkből jönnek. Tehát azok, amik nem előállíthatók elő ipari módszerekkel.
- Amikor újságíróiskolába jártam és amikor újságíró voltam, minden esetben az őszinteség, a valóság leírása miatt volt konfliktusom. Egy szerkesztő azt mondta, hogy hja, kérem, ha kurvának szegődtél, ne panaszkodj. Ez valamilyen formában érvényes az íróra is? A mindenkori hatalom igyekszik szolgává alacsonyítani a tollforgatókat? Az író mennyivel védettebb, mint tollforgató kollégája, az újságíró?
-  Talán annyiban, hogy az író nagyobb lélegzetű műveket ír, szűkebb közönségnek. És a legalpáribb, népbutító műfajt elkerülheti. Én elképedve, elborzadva tapasztalom, hogy a mai magyar tollforgató értelmiség egy része, milyen elképesztő módon prostituálódott. Hogy emberek képesek a leggyűlölködőbb propaganda szolgálatába állítani tehetségüket és sorozatban írni nemcsak cikkeket, de némelyek még könyveket is, kizárólag azért, hogy politikai kurzusokat kiszolgáljanak. Ez döbbenetes. És ezek a művek tényleg, mint szomorú kordokumentumok és kórdokumentumok fognak fennmaradni. Tehát lehangoló példáiként annak, hogy hová tudott süllyedni az írástudó, a szellem. Erre számtalan példát lehet felsorolni, minden korból. Mint mikor elővesszük a magyar írók Rákosi Mátyás 60. születésnapjára írott antológiában az írástudó árulók dicshimnuszait. Vagy amikor azt kell látnunk, hogy tudós nyelvészek Sztálinra hivatkoztak vagy egy nagy orosz író azt volt képes mondani, hogy „stílusban is mintaképünk a Nagy Sztálin elvtárs”. Ez a fajta prostituálódás talán a leghangolóbb példája annak, hogy egy tollforgató ember hová süllyedhet. Mert itt még arról sem lehet beszélni, hogy az író sodródik a tömegízléssel. Itt kimondottan hatalmi célok szolgálatáról van szó és valószínűleg részese lesz annak a gazságnak, amit a hatalom elkövet.
- Illyés ezt úgy fogalmazta meg: Magánszorgalmú kutyák. Mennyire kell egy írónak a divatot figyelembe vennie?
- Szerintem egyáltalán nem kell erre figyelnie az írónak, se pro, se kontra. Az nem árt, ha mondjuk tud arról, mi történik körülötte és a világban. Jó, ha tudjuk, hogy a mi korunk nem kedvez a klasszikus irodalomnak vagy ha tudunk arról, hogy mindenféle téveszméket terjesztenek az ostoba fanatikusok, hogy szerintük a felvilágosodás elsötétedés volt. Jó, ha tudunk tévtanokról, hogy például egyesek azt állítják, Nagy Károly nem is élt, azaz a kitalált középkor teóriájáról. Erre csak azt mondhatom, ezen a földön kell élnünk és ebben a korban. Nem vagyok annak a híve, hogy egy író elefántcsonttoronyba zárkózzék és elzárja magát mindentől, ami a mi korunkra jellemző. Kell ismernie a kort, de nem szabad, hogy befolyásolják, se pro, se kontra. Egy író ne annak függvényében legyen liberális vagy konzervatív, hazafi vagy kozmopolita, az Európai Egyesült Államok híve vagy Európai Unió ellenes, hogy az érdekei mit diktálnak, hogy a külső trendek mit akarnak. Hogy ezekre e kérdésekre jó választ tudjon adni, nem árt, ha tud róla, hogy milyen korban él, milyen hétköznapi emberek veszik körül, mert számolnia kell azzal – és ez nagyon fontos –, hogy megfelelő módon fogják-e értelmezni a szavait. Ez egyébként, mármint a szóértés, nagyon komoly probléma.
- Van benned késztetés arra, hogy mindennap írjál, mindennap olvassál?
– A mindennapi olvasásra feltétlenül van késztetésem, igényem. Az olvasás szokásommá vált, napjaim fontos része. Mikor fiatal voltam, egy kedves aranyos latin tanárom ezt az idézetet mondta nekem: Nulla dies sine linea. Egy nap se teljék tollvonás nélkül. Én, ha mást nem, egy rövid naplóbejegyzést, pár soros levelet mindennap írok. Habár ezt szépírásnak nem tekintem.
- Viszont a levelezés, a naplóbejegyzés gyakorlat is.
- Az íráshoz is kell gyakorlás, gyakorlat. Nagyon sok pályatársam azért ír rosszul, mert nagyon ritkán ír. Tévedésben vannak, hogy csak akkor írnak, amikor egy disszertációra vagy monográfiára való anyag összegyűlt. És mivel ilyen tíz évenként gyűlik össze, tíz évenként veszik elő a tollat vagy alig valamivel sűrűbben. Nem árt az embernek kisebb dolgokat, például recenziókat, cikkeket, kulturális jegyzeteket gyakrabban írni. Viszont könyvet csak tényleg akkor írok, ha könyvnyi mondandóm van.
- Nem félsz az elaprózódástól?
- Nem félek. Egyszerűen azért, mert rangsorolok. Az egész életem arról szól, hogy vannak nagyon fontos dolgok, amik az életemet meghatározzák, vannak fontos dolgok, amik számomra jelentőséggel írnak, és vannak jelentéktelenebb dolgok. Arra mindig vigyáztam, hogy soha egy nagy munkát azért félre nem tettem, hogy egy kisebbet elvégezzek, pontosabban egy-két napra félretettem a nagyot, de az nem akadályozott meg könyvírásban. Viszont azt mindig el akartam kerülni, ami szintén gyakori írástudói hiba, hogyha egy író aprópénzre váltja a tehetségét és főművét nem alkotja meg. Ismert Federico Fellini a Dolce vita, Édes élet című filmje, ahol Marcello Mastroianni készülődik arra, hogy könyvet írjon, de soha nem tudja megírni, valószínűleg nem is képes rá. Főleg azért nem, mert elaprózza magát, állandóan az éjszakai életet járja a paparazzókkal és pletykacikkeket ír arról, hogy az amerikai színésznő, mit eszik, ki a szeretője, táncolt-e az asztalon és milyen ruha volt rajta.
- Boldoggá tesz téged az írás?
- Engem igen. Meg kell mondanom, hogyha rangsorolnom kellene az életem nagyobb boldogságait, akkor
az írás, az alkotás, a publikálás, a legnagyobb boldogságom.
Az, hogy ülök egy asztalnál, és megfogalmazok egy gondolatot. Tudod, ez az a flow, amit Csikszentmihályi úgy fogalmazott meg, hogy ez az az áramlat: ez a magával ragadó boldogság. Ismétlem: Az írás, az alkotás, a publikálás volt a legnagyobb boldogság az életemben. Pontosabban ezek voltak a legboldogabb órái életemnek. Illetve, amikor láttam, hogy elértem azt hatást könyveimmel, amit szerettem volna. A hass, alkoss, gyarapíts, Kölcsey gondolat az én esetemben is nagyon igaz. Így írom át saját magam használatára: Írni, publikálni, hatni.
- Gondolom, boldogságot jelent neked a tanítás is, meg az ilyen jó beszélgetések is a Centrálban vagy más becsületsüllyesztőben.
- Természetesen a jó beszélgetések és tanítás órái is boldogsággal töltenek el. Számomra az előadás, a beszélgetés és az írás is szoros összefüggésben van a tanítással.
- Popper Péter, kedvenc lélekgyógyítóm, akivel rendszeresen beszélgetek, vitázom, mert az interneten sokszor nézem és hallgatom, egy előadásában szintén Fellini filmjéből hoz megszívlelendő vagy legalábbis elgondolkodtató példát. Nem szó szerint idézem. Egy ember odamegy egy öreg szerzeteshez és azt mondja: Atyám! Én úgy szeretnék boldog lenni. Árulja el, hogyan lehetnék boldog? A szerzetes visszakérdez. Ne haragudjon, miért muszáj boldognak lenni? Én most tőled kérdezem: Muszáj boldognak lenned? Az írás számodra valamilyen fajta boldogságkeresés?
- Igen. Őszintén megmondom, én bizonyos mértékig hedonista vagyok. De a hedonizmus, az élvezetkedvelés nálam nem azt jelenti, hogy alkoholizálok vagy kábítózok. Nem mondom, az asztal kulináris örömeit nem vetem meg vagy más gyönyörűségeit az életnek, de nekem az életem legnagyobb boldogságait vagy legnagyobb boldogságaim nagy részét az elolvasott vagy az megírt könyveim adták, adják.

A bajnokot nagyon meg kell verni


A bajnokot nagyon meg kell verni!
 
Beszélgetés Ferenczfi Jánossal A Hetedik alapítójával
 
   Ferenczfi Jánoshoz, A Hetedik, online irodalmi folyóirat alapítójához igyekszem. Már az invitálás helyszíne, a génius loci, a hely szelleme is utal arra, hogy beszélgetőpartnerem „csak egyszerű, bérből és fizetésből élő polgár”. Most éppen kereskedő és sofőr, nem mellékesen költő és szerkesztő, aki nem engedheti meg magának, hogy a Hiltonban, vagy a New York Kávéházban,  kiskeresetű emberek számára megfizethetetlen helyen fogadjon, hanem egy VIII. kerületi kis presszóban, a Görbe Bögrében, amelynek már neve is szellemes, nyelvtörő szójáték, hívogató. Sárga bögre, görbe bögre… Ide úgynevezett kisemberek, vékonypénzű, főleg fiatalok járnak. Kellemes zsongás tölti be az aprócska helyiséget, most éppen zsúfolásig megtelt, pedig szerda, egyszerű hétköznap van. Egyébként ez a szerkesztőségi nap is. Itt jön össze a négy szerkesztő, hogy megbeszéljék a folyóirat aktuális ügyeit és őszintén és udvariasan kivesézzék egymás írásait. Délután öt óra. Ferenczfi János pontos, már ott vár kis asztalánál, előtte üdítő. Beszélgetésünk is üdítőnek ígérkezik, önmagáról, életről, irodalomról, A Hetedik eddigi négy évéről beszélgetünk. Majd meglátják, hogy Ferenczfi János gondolkodása közelebb van az úgynevezett kisemberekéhez, mint a bérért csak dumáló hatalmasokhoz. 

   1967-ben születtem. Vásárosnaményban, a mai ukrán, volt szovjet határ közelében. Egy Mátyus nevű kisközségben nőttem föl. A Debreceni Református Kollégiumba jártam gimnáziumba. Ott érettségiztem. Három félévet végeztem teológián, habár a művelődésszervezés érdekelt, de nem lettem sem ez, sem az. Kommunikációs tanulmányokat folytattam, ilyen végzettséget szereztem. Szakdolgozatot kellett írni s védeni is a végén. Ugyan OKJ-s, felsőfokú képzettség, de ma már nem minősül felsőfokú végzettségnek. Ha hivatalos magyar oktatási besorolást vesszük, van egy darab érettségim, meg néhány szakmám.
  És autodidakta vagy, gondolom. Egy szerkesztő nem úszhatja meg folyamatos olvasás, azaz tanulás nélkül.
   Sajnos nem olvasok annyit, amennyit kellene, mert két munkahelyem van. Most kezdtem újra kereskedelemmel foglalkozni. Irodaellátó vállalatnál dolgozom, cégeknek kínálok mindent, ami kell, fénymásoló papírtól kezdve a kávésbögréig, meg a kávéig. Hétvégenként egy sofőrszolgálatban is dolgozom.

   Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy kevés időd jut a szerkesztésre és a kéziratok olvasására, no meg csak úgy, kedvtelésből olvasni.
   Általában hétfőtől péntekig nappali munkát végzek. Reggel nyolctól délután félhatig. Péntek-szombat éjjel kimegyek sofőrködni este nyolctól reggel ötig. Valami keveset alszom és a maradék időben foglalkozom A Hetedikkel, a kéziratokkal, a lapszervezéssel. A folyóirat szervezése az elsődleges, hiszen ez önként vállalt feladat. Lényegében kitölti a szabadidőmet. Most például januárban nagyon sok feladat halmozódott fel, és így le vagyok maradva több elintézendővel, de remélem, hamarosan bepótolom.

   A saját öröm, a saját szórakozás másodlagos?
   Nekem A Hetedik a szórakozásom, hobbim, az igazi hivatásom. Elsősorban azt olvasom, amit feltétlenül szükséges. Most például beiratkoztam Petőcz András írókurzusára, amiről éppen te írtál A Hetedikben.
   53 évesen beülsz a padba?
  Nem árt. Ott palléroztatom magam. Van mit tanulnom. Ha bírálom szerzőink írásait, nekem is tudnom kell. Ehhez kellett feleségem, Ferenczfi-Faragó Eszter bíztatása, aki a folyóirat szerkesztőinek egyike.
   Nem vagy szomorú, hogy az élet olyan helyzetbe hozott, hogy főállásban nem csak irodalommal foglalkozol?
    Nagyon jó lenne csak irodalommal foglalkozni, hivatásszerűen. De a mai viszonyok mellett, ha én valahol, szerkesztőségben, kiadóban állásban lennék, akkor olyan elvárásokat támasztanának velem szemben, amit nem vállalhatok.

   Nem akarsz megalkudni, kiszolgáltatott lenni?
   Nem. Ahhoz én már túl öreg vagyok. És olyan munkatársakkal szerkesztjük A Hetediket, akik nem akarnak megalkudni.

   Hogy is írta József Attila, A Hetedik költője? „Én nem fogom be pörös számat, a tudásnak teszek panaszt”.  Tudom, hogy alapítója vagy A Hetediknek. Mikor alapítottátok, milyen céllal?
   Azért vagyok én az alapító, mert az én ötletem volt. És én nyüstöltem barátaimat, szorgalmaztam a lapalapítását. Azért gondoltam, hogy kell egy valóban független irodalmi folyóirat, mert azt láttam, hogy akár az úgynevezett hivatalos irodalomban, akár az facebookon, öntevékeny közösségekben belterjesség uralkodik. Az, hogy hivatalosan támogatott folyóirathoz kerülj, nem kell feltétlenül, hogy színvonalas irodalomi munkásságod legyen, nem árt, de nem is feltétel. Elég a lojalitás, a szolgalelkűség. Az kell, hogy kapcsolati hálód legyen. Ha csúnyán akarok fogalmazni, akkor az a feltétel, kivel fekszel le, kivel rúgsz be, kivel barátkozol, és bekerülsz. Azt gondoltam, hiányzik a magyar irodalmi palettáról egy olyan mindentől független orgánum, amely valóban hitelesít. Főleg azokat hitelesíti, akiket a hivatalos orgánumokból kiszorítottak, nem létezőnek nyilvánítottak.

   Tehát A Hetedik a kiszorítottak folyóirata?
   Azoké is. Ide mindenki írhat, csak a minőség számít.

   És ha már itt tartunk, mit nevezel hivatalosnak?
    A hivatalos, a hatalom által támogatott. Mostanában, hogy a hatalom át akarja írni a kánont, divatos mostanság ez a kifejezés. Ez egy nesze semmi fogd meg jól fogalom. Mert mi az, hogy irodalmi kánon? Ezt nagyon nehéz körvonalazni. Leginkább az irodalmi életnek azt részét értjük rajta, amit a mindenkori politikai hatalom létezőként kezel. Ez a hivatalos. Amit a hatalom magáénak tekint, és ennek jegyében finanszíroz. Nyilván nemcsak egzisztenciális előnyökkel jár odatartozni. Ára van annak, ha odatartozik valaki. Mi nem akartunk és nem is tartozunk egy irodalmi szekértáborhoz sem.

   Akkor sem, ha minden szekértábor gyanúsnak tart? És kirekeszt?
  Akkor sem.  Ugyanis nem az határozza meg egy alkotó értékét, színvonalát, hogy melyik szekértáborba tartozik, hanem, hogy valódi értéket hoz-e létre.         
 
    Mi a véleményed az új tantervről?
    A hatalom az élet minden területén szolgáit juttattja előnyökhöz, pedig szolgálnia kellene polgárait, nem elvenni tőlük, manipulálni, nem rákényszeríteni ideológiáját, nem uralkodnia rajtuk. A szabadsághoz oda kell tennünk a szolidaritást, azt, hogy a társadalmi nagy közösség nyújtson védőhálót az elesetteknek.  A mindenkori hatalomnak ez lenne a feladata.
   Egy egészséges társadalmat kellene építenie.
A magyar társadalom süllyed. Elszegényedünk anyagilag, kulturálisan, morálisan is.  
   
    És ezt a süllyedést A Hetedik meg tudja állítani?
   Nem, de legalább lassíthatja. Nem véletlenül adtuk folyóiratunknak ezt a címet. Ez kötelez. Azt írta József Attila: A Hetedik te magad légy. Csak úgy lehetünk hetedikesek, ha arra törekszünk, hogy magas színvonalat produkáljunk. Ezért szigorú szűrőn mennek át az írások. Még akkor is, ha időnként a szerzők megsértődnek. Csak a vitathatatlan színvonal hitelesít minket is, a szerzőt is. Így szerezhetjük meg az elismerést a szerzőinknek ott, ahol a létezésükről sem akarnak tudni. Olyan ez, mint a profi boksz, csak az eredmény számít. A bajnokot nagyon meg kell verni…
                                            

Az írás számomra nem munka

Beszélgetés Szecsődy Péterrel, A Hetedik szerkesztőjével
 
„Az írás nem munka számomra…”

Mai interjúalanyom, Szecsődy Péter, A Hetedik online független irodalmi folyóirat egyik író-szerkesztője. Arra kértem, hogy életének legfontosabb stációiról beszéljen és közben az irodalomról, az íráshoz, könyvekhez való viszonyáról, a szerkesztés gondjairól is. 

   Kérlek, adj egy rövid, pár soros életrajzot, hadd ismerjenek meg olvasóid. Ki vagy? Sodródtál, vagy magad irányítottad az életedet?
Nehéz erről a pár évtizedről röviden szólni. 1954-ben születtem. Van egy magyar-történelem szakos egyetemi diplomám. Szociológiából abszolutóriumom, be is fejeztem volna, ha nem jön közbe a rendszerváltás, és nem szüntetik meg a munkahelyemet, de dacból nem írtam szakdolgozatot. Húsz évet lehúztam egy pszichológussal, a fiaim anyjával, sokat tanultam tőle. Van két gyerekem. Az idősebb 36, a kisebb 33 éves. Voltak többé, kevésbé boldog kapcsolataim. 
Rontottam a levegőt nevelőotthonban, ez volt az első munkahelyem. Azt hittem, szeretettel és a kollégák ellenére tehetek valamit a gyerekekért. Másfél évig bírtam. Nyugdíjba pedig középiskolai kollégiumban, nevelőként mentem. De voltam egy szociológiai kutatásban külső munkatárs, aztán voltam népművelő, voltam a Közvéleménykutató Intézet sokmindenese. Külsős, majd belsős kérdező, instruktor, tudományos segédmunkatárs, kutató. Később a Magyar Rádiónál lettem riporter, aztán a Szülőföldünk című, a külföldi magyaroknak készített műsor egyik szerkesztője. Mivel nem lehettem huszártiszt, mert nem volt huszárság, ezért bizonyos értelemben sodródtam. A lehetőségekhez képest magam választottam. Egyebekben pedig nyilvánvaló volt, hogy amikor nagyon nagy szükség volt pénzre, elhelyezkedtem. Amikor kevésbé érdekeltek állásaim, akkor igyekeztem szabadabb pályát választani. A Rádióban például baromi rosszul fizették a nem jobboldaliakat.
 
Nem féltél, hogy a megélhetésért folytatott küzdelmek közepette fel kell adnod egyéniségedet, függetlenségedet? 
A függetlenségemet fel kellett adnom időről-időre, de az egyéniségemet soha nem adtam fel. A munkaerőmet, az időmet adtam el. Az életemből egy darabot, merthogy nem volt más választásom. Jöttek a gyerekek. Gyeden, aztán gyesen volt a feleségem. Meg kellett élni. És ezért kompromisszumot kellett hoznom. Időnként undorító vagy nemszeretem dolgokat kellett csinálnom napi nyolc órán keresztül.
Az, hogy áruba kellett bocsátanod idődet és energiáidat, nyilván sok idődet elvette az írástól, az olvasástól, az önépítéstől…
Azért mindig megtaláltam a módját annak, hogy olvassak, mert az olvasás az önépítés egyik fontos módja. Ha másként nem, a mosdóban egy könyvet bújtam, vagy a félig kihúzott fiókba rejtett regényt olvastam, vigyázva, hogy le ne bukjak.
 
Mint Hamvas Béla is?
Hát igen. Meg tudomásul vettem, hogy a nemszeretem munkát is el kell végeznem. Voltam katona és így aztán megtanultam, hogy a paranccsal nem érdemes nemi életet élni, mert annak következményei vannak.
 
Megalkuvó voltál? Hogy élted meg az alkalmazkodási kényszert?
Nem tekintettem megalkuvásnak, alkalmazkodásnak magatartásomat. Mindig tudtam, hogy semmit sem adnak ingyen. Olyan ez, mint amikor az ember bemegy egy vendéglőbe, ha eszel, fizetni kell. Én az időmmel fizettem, hogy legyen kajám, meg tudjak benzint tölteni a kispolskiba, meg, hogy ne éhezzenek a gyerekeim.
 
 Gondolom, már fiatalon író szerettél volna lenni. Volt-e benned valami belső vívódás, hogy a mindennapi muszáj nem engedi, hogy megvalósítsd terveidet?
Hát több okból nem. Az egyik az, hogy az írás nem napi nyolcórás feladat, másrészt pedig minél távolabbi az a tevékenység, amit végezned kell, annál több energiád marad az írásra. Persze egy bizonyos határig: ha rabszolgamunkát végzel, vagy nagyon kimerítőt, akkor nem marad erőd, leszoksz az írásról. Egy időre legalábbis. De akkor még nem tudtam írni jó dolgokat. Lehet, hogy nem voltam még elég érett a prózához. Talán most sem vagyok még az.
 
Azt mondja a művelt latin, hogy "nulla dies sine linea". Egy nap se teljék tollvonás nélkül. Mi a véleményed Neked erről?
Ezt nem fogadtam meg. Akkor írtam, amikor gondolatom volt. Ha az embernek van igazi mondandója, amit megvizsgált, hogy másnál nem fordult elő, vagy nem abban a formában, akkor azt érdemes megírni. Ami pedig az írni tanulást illeti, én kisgyerekkorom óta fejben írok. Például, megyek az utcán, és adott esetben kommentálom, amit látok.
 
Az író akkor is dolgozik, ha nem dolgozik?
Valahogy így. Az írás nem munka számomra, hanem életforma. A zeneszerző a villamos csikorgásából is kihallja a muzsikát, a szobrász vagy a festő formákban, színekben gondolkodik. Én megfogalmazom azokat a jelenségeket, amiket látok. Tehát, ha egy kutya átszalad egy terpeszben álló ember lába között, az nem mindennapi dolog, mert a kutyák általában ki szokták kerülni az embereket, és ehhez kitalálok egy történetet. Vagy leharapja a tökét. Ez egy ismerősömmel megtörtént. Prosztata gyulladása volt, ami gyakori vizelési ingérrel jár. Valahol a Népligetben beállt csobogtatni, jött egy pitbull, és megharapta ott. Vagy simán leírok gondolatban olyan dolgokat, amiket láttam. Például a Margit-híd alatt sötétebb a Duna, mert árnyék borítja. Kicsit arrébb meghatározhatatlan a zöld és a szürke egyvelege…
 
Amikor írsz, gondolsz az olvasóra?
Amikor fejben írok, nem igazán érdekel, de amikor leírom, akkor már kell erre is gondolnom. Egyébként, nem nagyon szoktam leírásokat alkalmazni. Természetesen van késztetésem, hogy gondolataimat, minél szélesebb körben értsék. Ez persze nem mindig sikerül. Van egy „Örömlány” című regényem, 2004-ben jelent meg, ezer példányban. Először a Magvetőhöz vittem el. Akkor még be lehetett oda esni kézirattal. Ma már nem. El is olvasta egy szerkesztő, és azt mondta: „ügyes könyv, de felszínes lektűr, amivel mi nem foglalkozunk”. Ez egy naplóregény, egy luxus prosti leírja az élettörténetét párhuzamosan a jelennel. Büszke vagyok, hogy egy leszbikus írónő azt mondta: „ebből a könyvből csak két helyen lóg ki a lófasz. Majdnem el lehet hinni, hogy nő írta”. Sokan valóságosnak hitték a nőt, kérték tőlem a telefonszámát. Ez egy faluszélen született nő, az apja rendőr volt, alkoholista, aki elköltözött, az anyja csapos egy városkában, ahová visszaköltözik a hősnő, azután, hogy a nagyszüleinél élt a szülők válása után. Ez a kislány ki akar törni ebből a közegből. Először a tudással. Gimnáziumba kerül az anyja akarata ellenére. Imádja az angoltanárnőjét, olyan akar lenni, miközben lumpen körülmények között él. Beleszeret egy kocsikísérőbe, később nehezen szabadul meg tőle. Megvalósul az álma, felveszik magyar-angol szakra. Aztán meghal az anyja, és rájön, nem tud megélni, egyetlen lehetősége van… Egy férfi addig-addig könyörög neki, míg enged, és ha nehezen is, de elfogadja a pénzét. A lány megismerte a szex sötét oldalait is mielőtt hivatásos lett volna. És hivatásos lett. Erre azt mondta a Magvető szerkesztője, hogy lektűr, mire voltam bátor azt mondani neki, hogy a lány Magyarország szimbóluma, mint Franciaországé Marianne.
 
Nem provokáció a vallásos emberekkel szemben, akik Szűz Mária országának tartják hazánkat, hogy egy kurva legyen Magyarország szimbóluma?
Sajnos a szerkesztő kihúzatta velem a végső mondatot, amely tisztázhatta a félreértést. Ugyanis a lány azt mondja, hogy eddig örömlány voltam, most boldog asszony lettem. Ugyanis teherbe esik, és ez megváltoztatja életét. Azt írja a naplójában, hogy a nullától az egyig jutottam, miközben megtudtam, hogy a számsor végtelen…
 
Milyennek kell lennie egy regénynek?
A regénynek kell, hogy legyen szerkezete, jól kitalált története. Például James Joyce Ulyssese a maga látszólagos kuszaságával mégiscsak Odüsszeusz kalandjait követi. Nagyon fontos a jellemábrázolás következetessége, a helyszínek valósághű leírása. Hadd dicsekedjek. Egy leszerelt katonatiszt - író egyébként - elolvasta regényemet, és azt mondta, hogy na, ez a település, ahol ez a kurva lakott, vagy Csongrád vagy Kaposvár. Nyert. Mert úgy írtam le a környezetet és a történetet, hogy abból rá lehetett ismerni Kaposvárra. A valós környezetben él a fiktív hős. A város valóságos, a falu, ahol a lány nagyanyja él, valóságos, a történet, a főhős kitalált. Természetesen a regényem tele van olyan elemekkel, amik megtörténtek.
 
65 éves vagy. Ha számot kellene adnod eddigi életedről, elégedett vagy? Hány könyvet írtál? Hány cikket?
Könyvet? Regényt írtam féltucatnyit, ebből kettő megjelent, egy megérdemelné, három elveszett. Sokszáz novellát, filmforgatókönyvet, színdarabot. Sokat költöztem, sokat elszórtam, de megesett az is, hogy számítógépes vírus vitt el többszáz oldalnyi írást tőlem. Verseket is írtam, néhány igazán jót is, a többit lepje a feledés pora… Persze lehet, hogy az egész életművemmel így lesz, de szerencsére a halálom után ez már nem fog érdekelni… Ami pedig az elégedettséget illeti, ez a szó számomra nem bír értelemmel. Sosem voltam elégedett, legfeljebb néha azt képzeltem, hogy az vagyok.
 
Mint A Hetedik szerkesztője, átkerültél a másik oldalra, vagyis most Te bírálod tollforgató kollégáid írásait. Milyen érzés? Szigorú vagy, vagy esetleg engedékeny? Milyen elvek alapján bírálsz?
Ha csak az irodalmat nézzük, akkor is közel húsz esztendeje vagyok a másik oldalon is. Egy kis kiadó szerkesztője voltam sokáig, ott megtanultam, hogy nem a tehetség, hanem az beszél, aki meg tudja fizetni a kiadást. De nem akartam trágyát kiadni a kezemből, nem egy könyvnél a sarkamra álltam, hogy ezt semmiképpen, de megesett az is, hogy oldalanként hatvan-száz javítással mégis megjelenhetett, mert meg volt a cég szorulva. Szerkesztettem antológiát is, előfordult, hogy ezernél több beérkezett írásból csak negyvenkettő jelent meg… Ezzel együtt, ha csak egy szikráját látom a tehetségnek, önálló gondolatoknak, megjelenésre javaslom az alkotást.
 Az alapelvek? Nagy baj lenne, ha lennének. Egy mégis van: nyitottnak kell lenni a valódi mondanivalóra. Ezért nem volt hiábavaló pszichológiával, pedagógiával, szociológiával foglalkoznom.
 
Köszönöm a beszélgetést!                                                                             
 

Először jártam a tokaji írótáborban

Először jártam a Tokaji Írótáborban

A 47. Tokaji Írótábor egy kezdő táborlakó szemével

Párom, Katzler Hilda költő, két évvel ezelőtt volt az írótáborban, és sok jót mesélt róla. Elhatároztam, hogy idén én is elmegyek, már csak azért is, mert korábban még Tokajban sem jártam. Az indulás nem volt zökkenőmentes, mivel a Keleti-pályaudvaron megtudtuk, hogy vágányfelújítás van, és Hatvanig busszal kell mennünk. Végül, kalandos módon, három átszállással megérkeztünk Tokajba, a tábor bázisául szolgáló Széchenyi Ferenc Kollégiumba. Innét máris továbbindultunk a városközpontba, ahol az ünnepélyes megnyitót tartották.
Majd elfelejtettem megemlíteni, hogy a tábort, amelynek címe: A szétszóródás előtt. Irodalom és művészet 1918-1920. volt, augusztus 15-18. között rendezték meg.  Ez a rendezvény egy sorozat újabb
állomása volt, ahol a felkért előadók az első világégést követő korszak, a trianoni békediktátum témakörét járták körbe. Szóval a Rákóczi Pincében, ami egy patinás hely, Posta György polgármester köszöntőjét követően, Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke hivatalosan megnyitotta a magyar irodalmárok hagyományos éves találkozóját. Ezt követően rögtön belekóstolhattunk a különböző borok kínálta élvezetekbe. A koccintgatás közben számos baráttal és ismerőssel találkoztam: Finta Éva, Madár János, Lőrincz P. Gabriella, Rentsch Piroska, Oláh András, Kürti László, Bertha Zoltán, Ködöböcz Gábor, Benke László, Konczek József, Botlik József, hogy csak néhány nevet említsek. Miután a palackok kiürültek, a társaság, a szervezők által biztosított buszokkal és a látvány-vonattal, visszatért a kollégium elé. Az út másik oldalán lévő Tokaji Ferenc Gimnázium aulájában, Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója nyitotta meg a PIM munkatársai által létrehozott Ady kiállítást, aminek címe Látva lássanak. A vacsorát követően a város főterén felállított színpadon folytatódtak a program. Különleges élmény volt számomra a JaMese nevű zenekar előadása, a névadó Molnár Emese kivételes tehetségű énekes. Ezt követően Erős Kinga, aki a szervezőbizottság egyik tagja, az 1919. év Móricz-ösztöndíjasaival beszélgetett. Megvallom, csak egy novellát hallgattam meg, mivel a forró nyári nap után igencsak lehűlt az idő, amihez nem készültünk fel kellő ruházattal, ezért az utolsóként fellépő Másik oldal nevű együttest már nem vártuk meg.
A kollégiumi szállás az egyetemi éveimet idézte fel bennem. Másnap, a reggelit követően, megkezdődtek a plenáris ülések, azaz kezdetét vette az érdemi munka. Az első ülésen Kodolányi Gyula, Illyés Mária, Mezey Katalin és L. Simon László tartotta meg előadását, Bertha Zoltán elnökletével. Kodolányi Gyula nagybátya, Kodolányi János és Illyés Gyula munkásságáról beszélt. Illyés Mária rövid felszólalásában kifejtette, hogy ő nem irodalmár, az édesapja jogán van jelen, és amit el kellett mondani, azt már Illyés Gyula mind megírta. Mezey Katalin Kassák Lajosnak a tanácsköztársasággal való kapcsolatáról tartott előadást.
Az ebédet követően, Hildával elsétáltunk egy kis városnézésre, közben megkóstoltunk némi furmintot és hárslevelűt. A kollégiumtól három perc sétára van az úgynevezett nagyparkoló, ahol egymást érik a borkimérések, különben itt található a kikötő is. A tábor néhány résztvevője az üresjáratokban élményhajókázáson vett részt. Rentsch Piroska révén, többek között megismerkedtünk Tölgyesi Tiborral , a Stádium című lap munkatársával, aki később, Hildával és velem is készített interjút.
A délutáni előadások is a gimnázium aulájában voltak megtartva, ezúttal Mezey Katalin, majd elfelejtettem említeni, hogy Kossuth díjas költő, az MMA irodalmi részlegének vezetője, elnökölt. Az előadók között csupa nő volt, név szerint Kollarits Krisztina, Sebők Melinda és Lőrincz P. Gabriella kapott szót. Utóbbi szintén kárpátaljai, pontosabban beregszászi születésű költő, Kárpátalja irodalmának az I. világháborút követő történetéről beszélt, ugyanakkor kitért napjaink kaotikus ukrajnai helyzetére is. A kollégium előterében könyveket lehetett vásárolni jutányos áron, továbbá a Parnasszus, az Eső és más folyóiratok korábbi számait lehetett elvinni ingyen. Mivel, Madár János főszerkesztő nem készült, ezért én osztottam szét néhány példányt a Magyar Múzsából.
A kora esti órákban felkerekedtünk és átruccantunk a szomszédos Tiszaladányba, ahol a kultúrházban Liszkai Ferenc polgármester köszöntőjét követően tárlat megnyitóra és koszorúzásra került sor. Külön ki kell emelnem az Ady és a nők című versszínházi műsort, amit Tallián Mariann és Lázár Balázs adott elő. No meg a szíves vendéglátásról is szólnom kell, ahol is a finom ladányi pogácsa mellé többféle fehérbort is kóstolhattunk. A nap zárásaként Osskó Judit, Bodonyi Csabával, Tokaj főépítészével beszélgetett, miközben a közönség kivetítőn nézhette meg az építész munkáit. Ebből a társalgásból sem maradhatott ki a bor, hiszen Bodonyi Csaba, számos ismert tokaji épület mellett, több borházat és pincészetet is tervezett.
Másnap délelőtt a gyerekeké volt a főszerep, a főtéren játszóvár, bohóc, lufi hajtogatás és Szalóki Ági koncert várta őket. Mi ezt az időt városnézéssel töltöttük, de a koncert utolsó három dalát még sikerült meghallgatnunk. Az ebédet követően, itt meg kell jegyeznem, hogy a szervezők bőségesen elláttak minket finom étkekkel, Hilda meg is jegyezte, hogy nép nap Tokajban semmivé tette két hónap fogyókúráját. Szóval, délután három csoportban folyt tovább a munka, a gimnázium földszintjén kapott helyett a hármas számú társaság, aminek 1919 a (későbbi) trianoni határokon túl téma-címet adták. Én ezt választottam, már csak az érintettség miatt is. Itt Popély Gyula, felvidéki történész, a szatmárnémeti Muzsnay Árpád és a tiszabökényi dr. Dupka György tartott élvezetes előadást. A neves kárpátaljai lágerkutató a csehszlovák megszállás korszakának történéseit ismertette, párhuzamot vonva Kárpátalja jelenlegi helyzetével. Dupka Györgyről el kell mondanom, hogy ő a kárpátaljai kultúra- mindenes, többek között könyvkiadással is  foglalkozik. Korábban számos kötetemet ő adta ki a Szülőföld Alap, az NKA, vagy más intézmények támogatásával. Az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg az általa vezetett Intermix Kiadónál a legújabb könyvem, Feltámadás Beregszászon. Mitracsek úr visszatér címmel. A konferenciához visszatérve, a másik két munkacsoportban olyan neves irodalom- és politikatörténészek adtak elő, mint Borbély László, Árkossy István, Temesvári István Péter, Windhager Ákos, Deák-Sárosi László, Bertha Zoltán, Reisinger Attila és Voloncs Attila.
A vacsorát követően a tábor bázisául szolgáló Széchenyi István Kollégium kertjében két folyóirat mutatkozott be, Sturm László vezetésével. Az Ághegy a Skandináviában élő magyar írók folyóirata, több évtizedes történetéről Tar Károly főszerkesztő beszélt. A Spanyolnátha című folyóirat a sajátos hangviteléről és stílusáról ismert. A lapot népes csapat képviselte Vass Tibor főszerkesztő vezetésével, Vass Nóra az eddig elvégzett munkát ismertette, míg Székelyhidi Zsolt egy verset, Berka Attila pedig egyik prózáját olvasta fel. Velük már délután megismerkedtem, amikor az egyik borkimérésben szóba elegyedtünk. A Spanyolnáthát már korábbról ismertem, de a szerkesztőség tagjaival még nem találkoztam. Szeretem a hernádkaki Gandalfként is emlegetett Vass Tibor írásait, azt az ironikus hangvételt, ami tőlem sem áll messze. Az estet borkóstoló zárta, amihez a nedűt a Péter Pince, az irodalmi körítést pedig Turi Bálint színművész szolgáltatta.
A zárónapon már nem mentünk le reggelizni, úgy döntöttünk, máris visszaállítjuk a fogyókúrát, hogy mentsük, ami még menthető. A reggelit követően a Millenniumi Irodalmi Emlékparkban, ami a gimnázium mellett van, ünnepélyesen felavatták Kodolányi János emléktábláját, amit Oláh Katalin Kinga szobrászművész készített. A köszöntőt Kodolányi Gyula mondta, a laudációt pedig Bertha Zoltán, továbbá beszédet mondott a polgármester úr is. Ezt követően, Ködöböcz Gábor elnökletével megtartották az utolsó plenáris ülést, ahol Salamon Konrád, Sas Péter és Sárközy Péter előadása hangzott el. A tábor utolsó programjaként, a közeli II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola aulájában került sor az ünnepélyes fogadásra és az idei díjak átadására. Az alkalmat kihasználva, megjegyzem, a program nem hivatalos részeként, a Széchenyi szobor előtt átadtam Oláh Andrásnak és Finta Évának a Mitracsek díjat, előbbi még tavaly, Finta Éva pedig idén, a Haza-váró kategóriában nyerte el.
Ezt követően mindenki pakolt, búcsúzkodott. Megtörténtek a fogadkozások, hogy jövőre újra itt találkozunk. Madár János megjegyezte, hogy sajnos, a létszám évről-évre csökken. Ami engem illett, ha a jövő évire nem is, de a jubileumi 50. írótáborra szeretnék visszatérni Tokajba.

Lengyel János