Beszélgetés Petőcz Andrással

„Meglehetősen nyitott személyiség vagyok” Beszélgetés Petőcz Andrással, Márai-díjas, Magyarország Babérkoszorú-díjas költővel-íróval.


Meg lehet tanítani a regényírást?
Mottó: „Könnyű megálmodni egy könyvet, de nagyon nehéz megírni.”
(Balzac)


Újév napján egy felemelően fenségesen szép és egy lesújtóan, mégis szörnyen szép esztétikai élményben volt részem. Ugyanis minden évi rítusom, hogy kényelmesen ülve fotelomban, időnként jó tokaji aszút iszogatva, szinte babonás tisztelettel nézem a tévében az újévi bécsi hangversenyt és nézem, hallgatom, gyönyörködöm és lubickolok a szívet, lelket melengető zene hullámaiban. Nekem ez a koncert jelenti Európát. Aztán mert úgy tapasztaltam, hogy a jó olvasó is hótig tanul, meg aztán babonás vagyok és úgy gondolom, hogy az év első napján elkövetett tetteim befolyásolják, mit csinálok az év hátralévő napjaiban, olvasok, mert ez a főfoglalkozásom. Amikor a hangverseny szépségeitől kissé bódultan körülnéztem, milyen olvasmánnyal kezdjem az évet - és ez is fontos, mivel ez is meghatározza „olvasás-trendimet” – láttam, hogy ott vannak asztalomon sorjában Petőcz András könyvei, amiket már hetek óta odébb-odább lökdöstem, mondván, még nem te jössz, Andris. De most emlékezve, hogy néhány hónapja milyen izgalmas előadást hallhattam tőle a regényírás rejtelmeiről a szépen rendbehozott József Attila Emlékházban, és arra is emlékezve, hogy az Idegenek, a Másnap és az Ancika című regényeit javasolta. Elővettem hát az Idegeneket. Kényelmesen elhelyezkedtem fotelomban, és nem tudtam, mi vár rám. Olvastam. Olvastam. Egy nyolcéves kislány vallomását. Szörnyű élményeiről. Meneküléseiről. Az édesanya megalkuvásairól. Az életben maradásért. Testét is áruba bocsátva. Az idegen katonáknak. Menteni kislánya életét. Elszörnyedve olvastam. Az író, nem tudom, milyen varázslattal, bevitt a történetbe. Ott voltam én is. Szinte beléptem a félelem köreibe. És féltem és arra gondoltam. Mindez velem, velünk is megtörténhet. Bárhol és bármikor. Hiszen háborúban élünk. Eszembe jutott, hogy a második világháború óta több mint 200 értelmetlen háború volt a világban. Én meg itt ülök, itt, a fotelemben. És kényelmesen, hátra dőlve nézem egyenes adásban, vagy olvasom regényben a szörnyűségeket. Olvastam. Olvastam az Idegeneket. És szinte szemtanúja voltam a rémségeknek. Hogyan erőszakolja meg egy részeg idegen katona a kislányt. Szinte láttam. Ismerős volt az ismeretlen történet. Hiszen a tévében láthattam. Láthatom. Szinte mindennap. A fanatikus terroristák aljasságait. Szinte láttam a városi művelődési ház majd az iskola felrobbantását. A neoprimitívek utálják a műveltséget. Nemcsak a ház, az iskola, több száz vétlen ember vált áldozattá. Ahol meghal a kislány édesanyja és legjobb barátnőjét kivégzik. És a védtelen gyermeklány egyedül marad. Az író nem könyörül meg az olvasón. Ez nem amerikai film, ahol happy enddel végződik a történet, hogy a polgár nyugodt legyen. Nem az igazság győz, és a gonosz megbűnhődik. A valóságban fordított világban élünk. Ebben a regényben is a gonosz győz és a jó elnyeri méltó büntetését. A regény utolsó jelentében a kislány menekül egy félelmes, félhomályos alagútban a Szabadság felé. Nem tudjuk, megérkezik-e. Ez a könyv a szabadság-hiány, a szeretet-hiány és a reménytelenség és a félelem regénye. Estig olvastam. Ahogy mondani szokták, nem tudtam letenni. Nem tudtam abbahagyni a kopogós, tőmondatokban elmesélt tragikus történetet. Úgy éreztem, mintha a kopogós tőmondatok jégesőként vernék a fejem. A szépség világossága, amit a bécsi hangverseny teremtett köröttem, bennem, sötétséggé vált. Napokig hatása alatt voltam. Másnap-harmadnap-negyednap folytatódtak a Petőcz-napok. Regényolvasással. Mert én az úgynevezett tömbös olvasás híve vagyok, nem mástól akarom megtudni, mi legyen a véleményem egy-egy szerzőről. Ne buta és elfogult politikusok, lefizetett, előítélettől torz gondolkodású, jól fizetett mameluk bérirodalmárok mondják meg, miként vélekedjem. Meggyőződésem, hogy egy író megítéléséhez nem elég egy-két könyvét elolvasni, legalább nyolc-tízet kell. Ehhez persze erős elhatározás és sok-sok idő szükségeltetik. Nos, a következő napok a Másnap, az Ancika, A születésnap, majd az Idegennek lenni esszégyűjtemény olvasásával teltek. Később megvásároltam vagy kikölcsönöztem regényeit, versesköteteit. Arra voltam kíváncsi, mi a titka, hogyan, milyen eszközökkel él, hogy rávegye olvasóját. Először arra, hogy végigolvassa regényét, majd arra, hogy ezek az olvasmányélmények arra ösztökéljenek, hogy további Petőcz-könyveket olvassak. Ezért aztán - no meg, mert én a beszélgetésekből sokkal többet tanultam hosszú életemben, mint iskoláimban, egyetemeimben -, rávettem az írót, hogy személyesen árulja el titkait. Udvarias volt, vállalta a beszélgetést, mert ő is szeret csevegni, tudja, amit én, hogy csevegve szép az élet és az irodalom.


„Nem tudom, ki volt Faludy György,
Valahol itt van a nyoma.
Lassan, Barátom, te is készülődj,
a clochard-nak itt nem jut vacsora:
nem tudom, ki volt Faludy György.
Takarja őt egy hosszú út pora.”
(Petőcz András: Faludy halálára.)


A Márai-díjas író pontosan érkezett, nem hozva szégyent legnagyobb polgár-írónkra, aki köztudottan kínosan pontos, precíz ember volt. Soha nem késett. Egy kis budai presszóban beszélgettünk. Először természetesen. Faludyról kérdeztem. És elmondtam, elfogult vagyok. Tíz éve foglalkozom az öreg borzas, mezítlábas költő életével és műveivel. És Az idegen arc születése című válogatott gyűjteményében pedig olvashattam Faludy halálára írott „szabályosan szép” versét. Ezzel kapcsolatban, talán meggondolatlanul megemlítettem, hogy avantgárd verseivel ellentétben, ez a verse meghatóan szép emlékezés a költőtársra. Tetszett. Azt is megjegyeztem, hogy idegenkedem az avantgárd költészettől, és ő mivel ez szívügye, először természetesen erre reagált.
- Hogyan értékeled Faludyt, miért nevezed clocharnak, csavargónak, még ha ironikus felhanggal is?
- Mert úgy láttam… De először is hadd reagáljak az avantgarddal kapcsolatos megjegyzésedre. Én arról vagyok nevezetes, hogy a költészet mindegyik formáját vállalom, fontosnak tartom és művelem. A költészet sokszínűségében hiszek. Igazából, s ezt mindenképpen szeretném hangsúlyozni, pályám kezdetén is voltak olyan verseim, amelyek kifejezetten hagyományos vagy kötött formákhoz kapcsolódtak. Csak az avantgárd jobban kitűnt. Mert az egy kicsit harsányabb. Arra kíváncsibb volt a szakma meg a közönség is. Meg hát valljuk meg, a 80-as évek elején volt valami polgárpukkasztó hatása is. De mindenképpen szeretném elmondani, hogy első könyveimben is vannak hagyományos verseim. Pilinszkyt például nagyon szerettem és írtam is hozzá verset. Mándy Ivánt nagyon szerettem és Mándy Iván címmel is írtam verset. Nincs valódi különbség, hogy avantgárd vagy nem avantgárd. Ez az egyik dolog. A másik, amit mindenképpen hangsúlyozni szeretnék, hogy a költészetnek az a válfaja, amit avantgárdnak nevezünk, az nem újkeletű. Hangsúlyoznom kell, de nem elég elmondani egyszer-kétszer, többször is, hogy például a képvers kétezer éves műfaj. Időszámításunk előtt a 4-5. századból, a hellenizmus korszakából ismerünk képverseket. Tehát az írás képi megformáltsága mindig jelen volt. És olyan nagy képversköltőket említhetek, mint Szenczi Molnár Albert, a XVI-XVII. század fordulóján élt nagytekintélyű tudós és humanista, aki csodálatos képverseket írt.


- Faludy is sokműfajú költő.
- Az, hogy én Faludyhoz kapcsolódtam és Faludyról írtam egy hagyományos, rímes verset, az számomra természetes. Faludy fantasztikus személyiség volt. Amikor láttam, találkoztunk – én idős korban találkoztam vele - mindig lenyűgözött az a vibrálás, az az energia, az életnek a szeretete, ami áradt belőle. És bizonyos értelemben azért neveztem clocharnak, csavargónak, garabonciásnak, mert valahogy úgy éreztem, mindig kívül volt az irodalmi világon, a szakmán. Mindig a szakma mellett volt jelen.
- Igen, ő irodalmi író, aki egy kicsit az életet is egyszerre kívülről és belülről szemlélte, miközben meglehetősen kalandos életet élt.
- Mindenki elismerte képességeit, tehetségét, de sokan, valljuk be, a kortársai közül is, pedig nem szerették vagy gyanakodva fogadták Villon fordításait. Volt Faludyban mindig egy örök avantgárd, valami örök vagabund.
- Lázadás, polgárpukkasztás.
- Igen, polgárpukkasztás. Számomra az, hogy Faludyhoz kapcsolódom, Faludy költészetéhez és személyiségéhez és verset írtam róla, ez teljesen természetes.
- Faludynak mely művei jutottak el hozzád, melyek tetszettek, hatottak rád?
- Elsősorban szonettjeit szeretem. Ezeket a vagabund szerelmes verseit, amelyeknek nagy része fikció. Sok kitaláció van a bennük.
- Ez nem számít, a mű a fontos.
-Persze. Nagyon izgalmasnak tartom a szonett-változatait. Sokan azt mondják vele kapcsolatban, hogy Villon nagy hatással volt rá. Természetes, hogy nagy hatással volt rá. Én nagyon-nagyon sokra tartom Villon fordításait, pedig tudom, hogy átírta.
- Ezeket inkább ferdítéseknek, átköltéseknek lehet nevezni. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy kitűnő magyar versek születtek.
– Így van, így van. Megvan nekem a vastag kötete, a Pokolbéli víg napjaim. Én ezt a könyvét is nagyra értékelem.
- Mi volt népszerűségének titka? Hogy az értelmiség és a kevésbé műveltek is szerették?
- Ebben a média is erősen közreműködött, meg amikor filmet készítettek róla. De igazából a személyisége fogott meg sokakat, engem is. Megjelenése, lázadó, különc volta, kalandjai, és viszonya ezzel a nagyon fiatal hölggyel, akivel aztán összeházasodtak. Ez mind, mind közrejátszott, hogy a figyelem ráirányult. De az az érdekes, hogy miközben egyre népszerűbb lett a nagyközönség előtt, aközben folyamatosan azt tapasztaltam, és a versemben tulajdonképpen ezt hangsúlyozom, hogy az úgynevezett ”elit”, vagyis, a szakma tartózkodva fogadja.
- A Gintli Tibor által szerkesztett vaskos, több mint ezer oldalas Magyar irodalom kötetben csak egy mellékmondatban említi nevét Schein Gábor. Ő még a Kádár-kor ítészein is túltett elfogultságban. Ők tudták, mi az elvárás és Magyar Irodalomtörténetükben, a „spenótban” legalább, ha röviden is, ha politikailag elfogultan is, de megemlítették… Scheint senki nem kötelezte, hogy mellőzze Faludyt. Persze ettől még lehet jó irodalomtörténész, de talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, téved. Azt mondja Márai, hogy a siker félreértés, hadd tegyem hozzá, az elhallgatás is. Az irodalmi szakma tollforgatójában van valami sznobság, kirekesztésre való hajlandóság.
- Van. Nagyon erőteljesen. És féltékenység is van. Ez Faludy esetében is igaz. A tehetség mindig gyanús. Sokszor megfigyelhető, hogy aki túl erőteljes, túl harsány, nagyon tehetséges, azt megpróbálják folyamatosan háttérbe nyomni az írótársak. Nagyon sok példát tudnék erre mondani. Nem akarok személyeskedni.


Kicsoda Petőcz András?
- Azért is kezdtem Faludyval a beszélgetést, mert a róla szóló esszéket írva, sokat töprengem azon, kicsoda Faludy György és rá kellett jöjjek évek hosszú során át, hogy nehezen meghatározható az Én. Mert az Én állandóan változik. Hadd idézzek Lewis Carollt: Alíz a csodaországban című könyvéből: „Ki vagy te? – kérdezte a hernyó. Alíz kicsit félszegen válaszolt: Én… én nem is tudom igazán, Uram, hogy most éppen ki vagyok… Azt tudom, hogy ki voltam reggel, amikor felkeltem, de azóta mintha többször megváltoztam volna…” Ezt a nehéz kérdést teszem fel neked is: kicsoda Petőcz András?
- Nagyon nehéz kérdés. Azért nehéz, mert az ember mindig másképpen látja önmagát és a világot is. Tehát, ha azt a kérdést teszed fel, ki vagyok. Akkor azt tudom elmondani, ki vagyok 2019. januárjában. Tulajdonképpen most úgy látom önmagamat, hogy rendkívül kíváncsi ember vagyok. Gyerekkorom óta írónak készültem, ötéves korom óta. És mindig is elsőssorban a költészet vonzott. De a költészeten belül soha nem volt bennem olyasmi, hogy csupán egy irányt akarok művelni. Ezt fedeztem fel már nagyon korán, hogy a költészetben mindenevő vagyok. Mindent szeretek és mindent szeretek magamba sűríteni, és ebből építkezve tovább lépni. Tehát igazából az irodalomnak és a költészetnek minden változata érdekel és izgat. Ezt nekem sokszor a szememre is vetették, hogy hogyan van az, hogy én egyszerre avantgárd költő vagyok és ugyanakkor meg szonetteket is írok.
- Én sem látok ebben ellentmondást. Mert sok szerepet játszik egy íróember, több személyiséged van. Egyik a szonettíró, a másik az avantgárd költő, meg regényíró, meg tanár…
- Valószínűleg több személyiségem van. Igazából izgatott a szonett is, izgatott a képvers is. És ezen kívül izgatott, mondjuk egy olyan téma, mint a háború témája, amit az Idegenekben fogalmaztam meg. A terror témája is izgatott, írni erről egy könyvet. Igazából nem kívánom magamat semmilyen módon bezárni egy ketrecbe, én ilyen vagyok vagy olyan. Azt mondom magamról, hogy sokszínű íróegyéniség szeretnék lenni, vagyok, akinek a legfőbb törekvése, hogy valamiféle szintézist tudjon teremteni a költészeten belül. Ilyen értelemben Adyt becsülöm, de nem példaképem. Mert ő egyetlen hangon szól. Egyébként írtam Ady verseket, többet is…
- És Petőfi verseket is…
- Nekem a példaképem József Attila, aki viszont szintén nagyon sok hangon tudott megszólalni és mindig nagyon sajátosan, egyénien.
- Ez nem a skizofrén természetből fakadt?
- Remélem, hogy nem. Legalábbis, ha ebből is fakadt, még nem vagyok kórházi eset.


Legnehezebb a miért szép és a miért rossz megállapítása
- Váltsunk témát. Az ember különböző szerepeket „játszik”: férj, apa, író, költő, szerető, európai, magyar... És te azt mondtad előadásodban, hogy az írást bizonyos szintem meg lehet tanítani, tanulni. Hozzáteszem, mint mikor a színész betanul egy szerepet. Ott volt például egy Segal nevű úr, aki egy amerikai egyetemen okította az íróságra a diákjait, és bizonyítandó, hogy lehetséges, az általa tanított író recepttel összeállított egy világhírúvé lett könyvet, a Love sztoryt. Én ennek ellenére kételkedem benne, hogy recept szerint lehet jó regényt írni. Újságíró iskolában, ahová jártam, nem jöttek ki kész újságírók. Én például csak 10 év múlva tartottam magam újságírónak. Kérlek, cáfolj meg, és mesélj arról is, mi vezetett rá, hogy a regény- és novellaírást tanítsd?
- 1998-ban voltam az Egyesült Államokban egy ösztöndíjjal három hónapig, de ott nem ilyen kurzuson vettem részt. Ott sok-sok író volt együtt és különböző programokon vettünk részt, többek között láttam creatíve writing tanfolyamokat is. De nem akkor kezdődött a szépírói kurzus iránti érdeklődésem és még akkor sem, amikor elkezdtem meghonosítani itthon, hanem már jóval korábban. Egyrészt – és megint a kettőséget, a skizofréniát bizonyítom – maga a creatíve writing tanítás sokkal későbbi, mint ez az amerikai élmény, másrészt sokkal korábbi. Amikor a pályát kezdtem, 80-81-ben, én az ELTE Bölcsészettudományi Karán létrehoztam, 21-22 évesen egy alkotói kört. Ezt az Alkotókört mi magunk csináltuk, saját magunknak és ott az történt, hogy jöttek velem egykorú írótársaim, és egymásnak olvastuk fel műveinket, és mivel én vezettem az Alkotókört és én szerkesztettem a lapot, a Jelenlétet, nekem kellett megmondanom egy-egy írásról, hogy ez miért jó és miért kerül be a lapba, és miért nem jó, miért nem kerül be.
– Tehát önkéntelenül is „tanárrá” lettél?
- Lehet így is mondani. Tehát ott valamiféleképpen el kellett mondanom, mitől jó egy írás és mitől kevésbé.
- Ez a legnehezebb ebben a szakmában. A miért szépre, miért rosszra válaszolni.
- Ez a legnehezebb. És amikor elkezdtem tanítani a Kodolányi Főiskolán, amely már egyetem, felkértek, csináljak szépírói kurzust. És a rektor és a tanszékvezető is meglepődött, hogy ez milyen sikeres. Sokan jelentkeznek ezekre a kurzusokra. Minden félévben megtelnek a kurzusaim, hármat indítok félévente. Nem azt állítom, hogy aki a kurzust elvégzi, világhírű vagy Kossuth-díjas író lehet csak a tanulással. Én azt állítom, hogy eljuthat valaki a tanulás révén olyan szintre, hogy a munkája érdekes és közölhető. Eljuthat oda, hogy a szakmába be tud kerülni. Ezt sokan vissza is igazolták, mert többen be is kerültek. De ennek egyszerű oka van. A művészet és az irodalom utánzás. Ha megnézzük, hogy különböző kiváló szerzők hogyan írnak, hogyan dolgoznak. Én csak annyit teszek, nézzük meg, hogy például, Kassák, Márai vagy Móricz Zsigmond hogyan dolgozik. És próbáljuk ezt leutánozni, próbáljuk ezt megteremteni, utánozni ezt a hangot. És amikor ráéreznek a hallgatók, hogy mi az a hangvétel, mi az a tartalom és forma, amitől valóban izgalmas és érdekes írás jön létre a mai olvasó számára, akkor tudatosul bennük, hogyan lehet jól írni egy verset vagy egy prózát. Borzasztóan érdekes dolog, ahogy eljutnak a publikációs szintig.
- Én több irodalmi körbe jártam, járok, azt figyeltem meg, hogy sokan tartják fontosnak megírni személyes történetüket és nyugdíjba menetelkor vagy munka mellett írnak. Sok dilettáns író, költő van országunkban, de én ennek inkább örülök, hiszen a dilettáns a könyvolvasó, a könyvvásárló, a versszerető, a színházba járó, és az egyik közvéleményformáló, ő – hogy kissé fellengősen fogalmazzak, - az Irodalom Köztársaságának hasznos tagja. Amikor 56-ban 200 magyar kimenekült az országból, mint most az ázsiaiak és az afrikaiak, Cs. Szabó László, a londoni Irodalmi Újság cikkírója, Faludy munkatársa, azt mondta: kétszázezer magyar költő nyugatra tart. Nem lehetséges, hogy azért van ez a nagy érdeklődés, mert hirtelen késztetést éreznek magukban az írásra? Megfigyeltem, hogy sokan 60 éves korban határozzák el: én író leszek.
- Nagyon jól ráéreztél a dologra. Hozzám külsősök jönnek és van köztük 60-65 éves is. Volt olyan, hogy valaki, egy hölgy azzal kezdte a bemutatkozást, hogy ő most megy nyugdíjba és elhatározta, hogy elkezd irodalommal foglalkozni. Tőle is született olyan alkotás, amely rangos irodalmi folyóiratban jelent meg. Nem lett belőle nagy író. Valószínűleg az önélló kötetig sem jut el, de egy-két jó helyen, jó társaságban megjelenik és ez is valami.
- Persze, ha van pénze, a saját kötetét is finanszírozni tudja, akármilyen színvonalú, megjelentetheti. A kiadó nem mondja, hogy ezt ne jelentessük meg, mert a könyvkiadás üzlet.
- Persze.
- Tehát a könyvgyártás üzlet, amelyben a kiadók és nyomdászok nyernek, a szerzőké a legtöbb esetben veszteség, így marad nekik az „erkölcsi dicsőség”. De térjünk rá a lényegre. Egyrészt, mert neked egy kis reklám, nem árt.
- Az nem árt.


A rendszeresség nagyon fontos
- Másrészt hasznos lehet a reménybeli írók számára, ha elmeséled csak nekem, csak itt, most és akciósan a regényírás titkait, módszereit. Nagyon szorgalmasan jegyzeteltem, amikor előadást tartottál és azt mondtad, a regényírás legfontosabb testrésze a segg. A szorgalomra gondoltál.
- Igen. Tulajdonképpen a rendszeresség, hogy leüljön az ember az íróasztalhoz és megpróbálja megfogalmazni gondolatait, ez nagyon fontos. Épp tegnap voltam egy kiállításon, ahol egy egykor ismert politikus hölgy, aki valameddig képviselő volt, ott volt és elkezdtünk beszélgetni és elmondta, hogy szeretné megírni a rendszerváltás körüli politikusi emlékeit. Arra gondolt, hogy beiratkozik hozzám az írókurzusra. Elmondtam neki, nagyon őszintén, hogy az én tanfolyamomon nem annyira önéletírást tanítok, hanem szépírást, novella- és regény írást. De azt is elmondtam, hogy ami a legfontosabb, azt öt perc alatt elmondhatom. Például azt, hogy jelöld ki a napnak egy bizonyos szakaszát, amikor leülsz a gép elé és megpróbálsz dolgozni. És ne félj az üres laptól. Ne félj tőle, hanem próbáld megfogalmazni, amit el szeretnél mondani. És ne félj attól, hogy amit leírsz az rossz. Ezzel ne is foglalkozz. Próbáld leírni, amit gondolsz, és amikor eltelik egy kis idő, olvasd el és javítsd ki, írd át. Reggel 8-tól 11-ig vagy 9-től 12-ig írj. De rendszeresen. Mindennap próbáld ezt a napirenden tartani. Ha már valamennyit írtál, kezdd el hizlalni a szöveget és aztán olvasd újra és újra és javítsd, alakítsd. Valóban a próza, a regényírás olyan, amivel foglalkozni kell, dolgozni kell. Mielőtt nekifogsz a regényírásnak, tudni kell, milyen lesz a szerkezete. Fontos, hogy áttekinthető legyen, ne legyen terjengős. A lényeg az, hogy ne legyen unalmas. Nagyon fontos a fantázia, el kell szakadni a valósságtól. A regényben fantasztikus lehetőségek vannak. A regény élő organizmus, a szöveg magától is élni kezd. A regény írja a regényt. Írsz és egyszer csak észreveszed, hogy a regény írja önmagát, hogy a szövegben szereplő elkezd élni, mozogni.
- Márai, kedvenc íróm is ezt vallotta. Háziszentem, hajnalban kelt és 11-12-ig írt. Elárulta, csak egy oldalt, de azt sokszor kijavította. 89 évet élt és mindennap írt. Móricz, Hemingway, Jack London is reggeltől 11-12-ig írt.
- Márainak igaza volt, van. Én is a legfontosabbnak a rendszerességet és a szorgalmat tartom.
- Gondolkodtál már azon, akár politikusok, akár nem, miért érzik úgy, hogy hatvanéves korukban meg kell írniuk életük történetét? Nagyon gazdag a magyar emlékiratirodalom. Sok politikus megírta, megmagyarázta élete történetét: Rákóczi, Kazinczy, Horthy, Marosán, Pozsgay. Aztán az írók: Márai, Kassák, Devecseri, Déry… Most például Demszky az Elveszett szabadság című emlékiratát olvasom, 624 oldal. És azok a részei jók, amelyekben személyes történetét, élményeit meséli el, de már a főpolgármesteri szerepéről meglehetősen szárazon számol be, olyan, mintha egy hivatalos jelentést olvasnék. Olyan személyekről ír, akikre már nem is emlékszünk.


Az élményszerűség is fontos
- Nem baj, ha a regény személyes hangú, ez hatásosabb. A legfontosabb, hogy legyen benne valami élményszerűség. Ne legyen unalmas. A regényírásnak nagyon sok változata van. Kérdés lehet, hogy maga a szerző hogyan van jelen a történetben. Lehet nagyon személyesen jelen, olyan értelemben, hogy egyes szám elsőszemélyben elképzel egy figurát és az elmondja, mi történt vele. De a figurának saját nyelvén kell beszélnie. Vigyázzunk a jelzőkre. Filozofálhatunk, de röviden. A fejezetek legyenek rövidek, tömörek és a végén nem árt egy-két mondatnyi utalást tenni arra, hogy mi történik a következő fejezetben. Így az olvasó figyelmét fenntarthatjuk.
- A leghatásosabb az énregény?
- Igen. Nagyon hatásos tud lenni. De lehet távolságtartó is. Létezhet olyan, hogy egyesszám harmadik személyben meséli el a történetet a szerző. Nem olyan régen újra olvastam Tolsztoj Feltámadás című regényét. Kifejezetten azt éreztem, miközben az író egyesszám harmadik személyben mesél, hogy aközben van egy érdekes hangulata a regénynek, úgy érzem nagyon közel van a szereplőihez. Élővé tudja tenni a saját történtét, még mai szemmel is így érezzük. De van, amikor nagyon hatásosan beszól a szerző egy adott pillanatban. Örkény egyperceseiben ez nagyon gyakran előfordul. Az élményszerűség fontos, de mellette az a szorgalom és dac, hogy igenis meg kell csinálni. És utána kell megnézni, hol is tartok. Az Aysa, az utolsó regényem. Ezt kifejezetten úgy írtam, hogy elmentem egy alkotóházba és egy hónapig nagyon szigorúan, mindennap 8-12-ig mást sem csináltam, mint írtam.
- Az írónak mennyire kell belebújnia hősei bőrébe, mennyire kell azonosulni velük? Olvastam az Idegenek című könyvedet és azon töprengtem, honnan tudja ez az író ilyen pontosan leírni, megjeleníteni egy nyolcéves kislány érzelmeit, gondolatait, cselekedeteinek okait. Mennyi a valóság és mennyi a fikció?

Az író legyen képes bármilyen szerepet eljátszani  

- A beleélés nagyon fontos. Ismert példa Flaubert, amikor híres regényéről kérdezték, azt mondta: Bovaryné én vagyok. De hozhatom példának Weöres Sándort, aki Psyché bőrébe bújt. Balzac is azonosult hőseivel, arról panaszkodott egyszer, megöltem az egyik hősömet. De a lényeg az, hogy az ábrázolt alak önmagában hiteles legyen. Az író teljesen szabad írás közben. Az írók eljátszhatják, hogy istenek. Egy külön világot teremtenek.
- Az Idegenek című regényed több szempontból is figyelemre méltó. Nincs felismerhető helyszín, bárhol a világban játszódhat, nincsenek vezetéknevei a szereplőknek, bármilyen nációhoz tartozhatnak és mintha a történettel is azt sugallod, velünk is megtörténhetnek ezek a rémségek, hogy háborúban élünk mi is idegenek vagyunk.
- Az volt a szándékom, hogy bemutassam, bárhol, bármikor, bármi megtörténhet. Mondjuk, a XXI. században. Kifejezetten arra törekedtem az Idegenekben meg folytatásában, a Másnapban is, hogy ezt a történetet ne kössem területhez, országhoz. Ugyanakkor másik regényem, az Ancika vagy a Születésnap itt játszódnak Magyarországon. Például az Ancika történetének helyszíne, Balatonszepezd. Ott temetjük el Ancikát Balatonszepezden, ahol nekem van egy fél nyaralóm. Vannak olyan történeteim, amit ide kötök, megnevezek helyszínt, konkrét időpontokat, és vannak olyanok, ahol nem. Az Idegeneknél nagyon fontosnak tartottam, hogy ne legyen konkrét ország, város.
- Nem rosszindulat részemről, ha azt állítom, hogy ezzel a lecsupaszított nyelvezettel írt, bárhol, bármikor megtörtént történetet jobban le lehet fordítani idegen nyelvre? Jobban megértik külföldön? Jobban eladható? Mert ez is lehet szempont. Volt ilyen szándékod? Gondolj Kertészre vagy példaképére, Máraira. A Sorstalanság egyetemes példa, Márai Erősítője és az Ítélet Canudosban is egyetemes érvényű. Mindegyik sikert aratott nyugaton, főleg német és olasz nyelvterületen. Az Idegenek is hasonló lett a sorsa? Könyved egyetemes üzenetet tartalmaz, nem egy partikuláris történet, amit nem lehet lefordítani. Például Móricz Erdélyét, amely magyar történet, szinte lehetetlen lefordítani idegen nyelvre, megértéséhez fontos a magyar történelem, irodalom ismerete.
- Az Idegek valóban több nyelven megjelent, de egyelőre nem mondhatom el, hogy nagy nyelveken, például francia vagy angol nyelven, sajnos. És nem mondhatom, hogy világhírű lett. De sose lehet tudni.
- Az Idegennek lenni esszéiből is kitűnik, hogy szorgalmas olvasó vagy. Gondolom, az írás oktatáskor azt is hangsúlyozod, hogy aki író akar lenni, annak sokat kell olvasnia. Márai, a kedvencem erről azt írta, hogy az írónak többet kell olvasnia, mint írni. Végül hadd kérdezzem meg, kiket tartasz mestereidnek, akik nagy hatással voltak rád, akiknek írói módszereit követted, követed?


Több személyiségem van. Több mesterem.
Többfélét olvasok, több írót, költőt tartok tanítómnak. Nagyon fontosnak tartom Mándy Ivánt. Őt érzem a kispróza tekintetében izgalmasnak és követendőnek. Nagyon fontosnak tartom Camust és vannak nagy költők, akiktől sokat tanultam. Itt sokkal több nevet kellene felsorolni. Adytól Kassákig, Nagy Lászlótól Pilinszkyig.
- Mindig van a fontoskodó újságírónak egy utolsó utáni kérdése. Talán a legfontosabbról nem kérdeztelek. Azt tapasztaltam mostani beszélgetünk ideje alatt, pedig most láttalak először, hogy egyáltalán nem tűnsz nekem idegennek. Hiszen azonos kultur-körbe tartozunk. Miért mondod magadról, hogy idegen vagy? Nagyon sok hasonló értelmiségi van az országban, mint te…
- Izgalmas kérdés. Ez is változik, András. Volt időszak, 10-15 évvel ezelőtt, amikor folyamatosan úgy éreztem, hogy mindenütt idegen vagyok. Most egy ideje felfedeztem azt, hogy van nekem egy csodálatos környeztem, itt az első, második kerületben, ahol élek és itt nagyon is otthon érzem magam, és igazából most már azt tudom mondani, hogy boldog vagyok, hogy itt vagyok, itt élek. És talán látszik is. Én meglehetősen nyitott személyiség vagyok. Mindenkit örömmel fogadok, akivel egy jót tudok beszélgetni és aki pozitívan és nyitottan közeledik felém. Őket örömmel fogadom, mert a legjobb dolog a világon, ha az ember egy jót beszélget.
- Rokonlelkek vagyunk, mert én is beszélgetésekből sokkal többet tanultam, mint az iskoláimban, egyetemeimben. A hozzád hasonló barátságos íróknak – Hegedüs Gézának, Baranyi Ferencnek, Moldova Györgynek, Faludy Györgynek - köszönhetem, az ő bűnük, hogy újságíró lettem, ráadásul pénzért beszélgethettem okos, kortárs írókkal, akik, mint most te, fontosnak tartották az irodalomról csevegni, elmagyarázni magukat.
- A tanulás tekintetében a legfontosabbnak a beszélgetést tartom. Voltak olyan ókori mesterek, például Szókratész, aki csak beszélgetéssel tanított és nem írta le a tanítását. Platonnak köszönhetjük, hogy ránk maradtak ezek a párbeszédek. Beszélgetni csodálatos dolog. Sokat tanultam Erdély Miklóstól, Somlyó Györgytől, Mészöly Miklóstól, és mindig a személyiségükkel hatottak rám, így gyarapodtam. Nagyon fontosnak tartom a kommunikációt. Tanítványaimnak is azt tanácsolom, hogy szánjanak időt a beszélgetésekre, olyanokkal, akiket szeretnek, tisztelnek, valamiért becsülnek, mert akkor, abból tanulhatnak.
xxx





-
-





-

A Hetedik Beregszászon

A Hetedik Beregszászon

A Hetedik ugyan online irodalmi folyóirat, de már megalapítása első éve után hagyománnyá vált, hogy szerkesztőségünk szívesen viszi el „élőben” is a lapot – az online megjelenésnél élőbben – olyan közösségekhez, amelyek kíváncsiak ránk. Különös örömünkre szolgált, hogy ezúttal határainkon túl, a beregszászi magyar közösségnek mutathattuk be válogatásunkat a lapunk számára beküldött, és abban megjelent írásokból.

Április 12-13-án jártunk vendégségben Beregszászon örömmel téve eleget Lengyel János, párja Hilda, valamint Szemere Judit, a Beregi Hírlap munkatársa meghívásának. Lengyel János írásait már sokszor üdvözölhettük lapunk hasábjain, most végül alkalmunk nyílt a személyes találkozásra is.

 

A vártnál kalandosabbra sikerült megérkezésünk után először szállásunkra kísértek bennünket, majd rögtön a városi könyvtárba siettünk, ahol lelkes és valóban izgatott közönség fogadta megfogyatkozott társaságunkat.

A határon adódott adminisztratív probléma miatt ugyanis a lap ötletgazdája és alapítója, Ferenczfi János csak jóval később, a felolvasások második felére tudott megérkezni. A műsor kifejezett sikert aratott, és úgy éreztük, nem is éltünk vissza nagyon hallgatóságunk türelmével. A felolvasást előző irodalmi műsorainkból tanulva Kőrös Gábor költő, zeneszerző barátunk színesítette egy számunkra addig ismeretlen hangszeren, a handpanen játszott zenéjével (256 MB video).

A műsor után házigazdánk kíséretében Beregszász belvárosával, történetével jelenével és közelmúltjával ismerkedtünk meg a város utcáin sétálva. Csak a helyszínen érzi át a magyarországi ember, hogy mit is jelent az anyanyelv olyan közegben, ahol a magyarság létén túl maga a város is állandó fenyegetettségben él. Saját szemünkkel láthattuk a városi környezetnek azt a fajta leromlását, amelyet Magyarországon a hatvanas évek végéig tapasztalhattunk, majd amely ismét megindult a 90-es évek elején. De a hanyagság mellett Beregszászon a szándékosság még ma is lépten-nyomon tetten érhető: a zsinagóga épületét még mindig a budapesti Corvin áruház egykori ocsmány alumínium burkolatához hasonló szoc-reál burkolat fedi, amelyet a rá terített lepel és az arra festett kép próbál elfedni. A várost átszelő folyó – mint másnap a Beregszászi múzeumban láthattuk -, egykor parkosított, sétányokkal övezett, fürdőzésre is alkalmas vize mára bűzlő csatornává vált. Az egykori magyar városi lét fenyegetettsége tehát nem szűnt meg.

A beszélgetésekből az is kiderült, hogy a felvidékiek milyen nehézségek között élnek. Akik Magyarországon dolgoznak, azoknak némileg könnyebb az élet, de még egyetemi tanárok is csempészettel egészítik ki olykor jövedelmüket, hogy magukat és családjukat képesek legyenek fenntartani. Számomra egészen megdöbbentőnek tűnt, amikor arról hallottam, hogy még néhány éve is jegyrendszer volt érvényben Ukrajnában, amely jegyek egy napon belül elvesztették fizetőerejüket.

Másnap délelőtt a beregszászi múzeumban és a Magyar Kultúra Házában volt tervbe véve a szerkesztőség bemutatkozása. Miután a két helyszín közül egyen sem volt jele senki, így ez a két irodalmi műsor elmaradt, cserében tárlatvezetést kaptunk a múzeumban, ahol a történelmi áttekintésen túl rengeteg képen csodálhattuk meg a város egykori szépségét, amely a második világháború vége óta annyira romlásnak indult.

A világszirmok szonettkoszorú…

A virágszirmok szonettkoszorú…

Lapunkban rendszeresen helyet adunk a magyar lírának, megidézve annak legnagyobb klasszikusait. A magyar költészet azonban napjainkban is alakul, és néha egész közel vannak hozzánk olyanok, akik ebben tevékenykednek. Mostani számunkban Csikai Gábort, a Kónyi Faluház munkatársát, író, költőt mutatjuk be egy általa nemrég nyert pályázat kapcsán.

 

Csikai és FJ
Honnan ered írói vénád, van-e valami családi indíttatása ennek?
Erre nem tudnék igazi választ adni. Családi indíttatás igazából nincs, én legalábbis nem tudok arról, hogy bárki is szépirodalommal foglalkozott volna az őseim közül. Igazából én amióta írni tudok, azóta írok, próbálom megfogalmazni magamban a világot, ami történik velem, körülöttem.
Úgy tudom, hogy eddig több versesköteted is megjelent. Már én is olvastam belőlük, és ezek a kötetek sok területét fogják fel a létezésnek. Van-e olyan köteted, amit leginkább szeretsz?
A könyveim egy kis magánkiadónál, az Undergroundnál jelennek meg, így nem országos terjesztésűek. A verseskötetek mellett még leginkább mesekönyveket írok, és ezek lettek a legismertebbek, legkedveltebbek is. Nagyon sok könyvtárba is eljutottak, mivel a kiadó terjeszti a Könyvtárellátó oldalán is. Hogy melyiket szeretem ezek közül a legjobban? Nyilván az első és az utolsó, ami leginkább az ember szívéhez nő. Az első, a Már majdnem ott, 2013-ban jelent meg, ezt azért szeretem, mert abba lényegében összeválogattam a legjobbakat, amit addig írtam. A legutolsó pedig, ami hamarosan megjelenik, a Vázlatok az örökkévalóságról. Ezt meg pont azért szeretem, mert eleve úgy készültek a versek, hogy azok egyszer egy könyvben fognak megjelenni. Itt már nem csak összevissza írtam a verseket, hanem volt elképzelésem, egy koncepcióm, ami köré fel van fűzve az egész.
Mondtad, hogy családi indíttatás nem áll a költészeted mögött. Hogyan születnek akkor a versek?
Az az igazság, verset nem tudok úgy írni, hogy leülök, és írok egyet. Ez egyszerűen csak jön. Ha eszembe jut valami, akkor azt gyorsan elkezdem leírni, általában most már a telefonba pötyögöm be. Prózát gond nélkül írok úgy, hogy leülök, és nekiállok, de a versnél kell a lelki indítás, vagy az ihlet, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. Ha például fél évig nem jut eszembe semmi, akkor megesik, hogy fél évig nem írok egy sor verset sem, bár szerencsére mostanában nem fenyeget ez a veszély
Világszirmok című szonettkoszorúd különdíjat kapott A Hetedik folyóirat A Betűk sivatagában pályázatán. Erről mit kell tudni?
Elsőként a folyóiratról beszélnék. A Hetedik egy interneten megjelenő kiadvány, ahová szerzőként úgy kerülhet be az ember, hogy vagy meghívják, vagy pedig egy, már a folyóiratban publikáló szerző ajánlja. Innentől lehet nekik küldeni műveket, és azokat három szerkesztő megnézi, úgy, hogy nem tudja ki a szerző. Ha pedig közülük kettő igent mond rá, akkor megjelenhet a következő lapszámban. Ez nagyon demokratikus rendszer, hisz itt tényleg csak az adott mű minősége számít, nem az, hogy ki írta. Én úgy kerültem a folyóirat közelébe, hogy most már ötödik éve megrendezik Budapesten a József Attila Vers-Dal Fesztivált, amelyen eddig mindig szerepeltek a verseim, néhányat meg is zenésítettek közülük. Ennek szervezésébe kapcsolódott be a folyóirat, és innen hívtak meg. A pályázat pedig úgy zajlott, hogy a lap és a József Attila Emlékhely közösen szerveztek egy kreatív íróműhelyt, és erre pályázatot hirdettek. Ebbe a pályázatba lehetett küldeni műveket, és azokat is belevették, amelyek a nyáron a folyóiratban megjelentek. Örömmel értesültem aztán róla, hogy művem különdíjat kapott, és külön nagy megtiszteltetés volt, hogy József Attila szülőházában vehettem át.

Csikai oklevél

Úgy éreztem, hogy ez a mű mintegy Ars poétikaként is felfogható. Felmerült bennem a kérdés, mit keresel? Magadat, a világot, vagy valami szerelmet, Istent? Hisz mindegyik megtalálható benne.
Ezeket a dolgokat azért mindenképp el kell választani egymástól: önmagamat és a költői Ént, aki a versben beszél. Sokszor kérdezik az embertől, hogy mit éreztél ekkor meg akkor, mikor ezt írtad. Viszont ha én írok egy verset, az nem biztos, hogy teljesen az én személyes dolgom, hanem épp hogy valaki más helyébe képzelem magam. Az hogy én mit gondolok, és hogy a költői Én mit gondol, az leggyakrabban nem fedi egymást. Ez a vers is egy konstrukció, hiszen a szonettkoszorú, mint műforma, alapvetően is bonyolult. 14 szonettből épül fel úgy, hogy az egyes versek utolsó sora mindig megegyezik a következő első sorával, és ezek a sorok alkotják a végén a 15. úgynevezett mesterszonettet.
Mit tervezel most, mint fiatal költő, író?
Írni folyamatosan írok, és további könyveim várhatóak. Karácsonyra jön az új mesekönyvem, a Rézirozi kalendáriuma. Aztán írtam egyetemista koromban egy regényt, a Gancegált, néhány egyetemista fiatalról, most ennek készült el a folytatása, a Haudujudú? Ez azt mutatja be, mi lett annak a regénynek a szereplőiből 35 éves koruk környékére. A regény valószínűleg tavasszal jelenik meg.

Csikai borító

Az IKSZT munkatársaként dolgozol, és itt is sok a feladat.
Igen, szerencsére rengeteg rendezvényünk van, amiken eléggé változó az érdeklődés. De a cél mindenképp az, hogy minél változatosabb kulturális programokat szervezzünk a falu lakosságának. A paletta most még színesebb lett, köszönhetően az EFOP pályázatnak, melyet az önkormányzat konzorciumban nyert meg. Így még több program valósulhat meg az EFOP-ban dolgozó kollégák munkája nyomán. A Faluház és az Önkormányzat facebook oldalán lehet a programokról tájékozódni. Ezeken kívül is sok program van a Faluházban; klubok, szakkörök, de igyekszünk az egyéni kezdeményezések mellé is odaállni.
Együtt szerkesztjük a Kónyi Kisbírót, és abban nagyon sok rovatot gondozol. Milyen élményeket ad ez?
Nagyon szeretem megírni a cikkeket, mert sok emberrel találkozhatok ezek kapcsán. Beszélgetek a riport-alanyokkal, és olyan dolgokat tudok meg róluk, aztán pedig adhatok át a kónyaiknak, melyek nem voltak ismertek addig. Arra pedig különösen büszke vagyok, - vagy legalábbias nekem úgy tűnik - , hogy egyfajta presztízsértéke van annak, ha valaki megjelenik a lapban. Például, ha valakit felkérek, hogy a következő lapszámban szeretnék írni róla, akkor nagyon pozitívak a reakciók: „de jó, köszönöm, hogy gondoltatok rám.” Ez azt mutatja, hogy a szerkesztőtársakkal együtt sikerült elérnünk a Kisbíróval egy olyan színvonalat, ahol már értéke van, ha valaki szerepelhet benne. A jövőben is szeretnénk olvasható, érdekes lapot adni az emberek kezébe. Mert egyébként ez a falu tele van érdekes emberekkel, nagy teljesítményekkel, amiket érdemes megmutatni a helyieknek, és az utókornak is megőrizni.

Dr. Boros István

Csikai Gábor:
Világszirmok (szonettkoszorú)
(részlet)

8.

Engem életillattal ő köszönt,
Ki ott fent a fellegekben szárnyal.
Mikor rám néz, tudom, lesz még pár dal,
Hisz tegnapokkal tele a bőrönd.

Benne tűz, a víz, az ég és a föld,
Ködben ázó hegyek ősi várral.
Köztük ülök, és néhány madárral
Beszélgetek. Érzem, mindent betölt

Körben ez a hatalmas nagy béke.
Hiába a múlt ezer emléke,
Még milliószor virrad reggelem.

Nem kérdezem, ami jár, az szép-e?
Egy lépéssel mindig feljebb lépve
Jeleit nyitott szemmel meglelem.


Első megjelenés: Kónyi Kisbíró, 2018 december

Interjú Pődör Györggyel

Pődör György

(1948 szeptember 24 - )

Költőnek lenni felelősség. Hiszen a legnagyobb magányban, intimitásban, csendben megírt sorai abban a pillanatban “közkinccsé lesznek”, ahogy megosztásra kerülnek valahol, legyen ez nyomtatott, vagy internetes felület. Az olvasóban beindul a “gépezet”, a vershez saját gondolatai társulnak, saját élményekre asszociál, emlékek törhetnek a felszínre, az élet pillanatfelvételei villannak elő és ha úgy érzi, a sorok helyette beszélnek, kimondják rejtett gondolatait, akkor bizalmat szavaz a költőnek. Ez kedvet adhat az olvasáshoz, elindíthat egy láncolatot, hogy ezen versek segítségével eljusson más költőkhöz is és miután átszűrte a valós- vagy képzelt történéseket egy szubjektív szitán, akár segíthetnek is az ő saját, egyéni története megfogalmazásában. Pődör György verseit olvasva elindult bennem ez a reakció. Átérezve őket, saját tapasztalataimmal fűszerezve, úgy érzem, valamiféle magasabb régióba emelkedtem általuk. A modern, rohanó világban, melyben mindent azonnal megkaphatunk, ha meg tudjuk fizetni, úgy érzem, nehéz olyasmit alkotni, ami miatt mégis megáll egy pillanatra az ember, mert érdemes és, mert tulajdonképpen igénye van rá, csak talán ő maga sem tudja. Hiszem, hogy nem kell művésznek lenni ahhoz, hogy szeressük a költészetet. Hiszem, hogy mindenkiben van (bár egyeseknél igen mélyen,) valahol egy lírai én, mindenkinek van igénye a kultúrára és a mi társadalmunkban aki akar, hozzáfér. “Amíg a kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhoz vagyunk hűek”, írta közel száz évvel ezelőtt Szerb Antal, s ez most is, az eligényteledett világunkban is igen időszerű. Szerinte ez nem “állami hovatartozást jelent, hanem az érzések és gondolatok egy specifikus módját, ami ezer év értékeiből szűrődött le”, nekünk, magyaroknak.

Pődör György művei leginkább a klasszikus hagyományokhoz kötődnek, ugyanakkor közérthető szeretne maradni, versei mélységükkel és tisztaságukkal hatnak leginkább. Képei viszonylag egyszerűek, érthetőek, mégis mindig ott lapul a sorok mögött a sokkal bonyolultabb, jóval többet mondó termékeny csend. Míg konfliktusait összegzi a világgal és saját magával, keveri szép emlékeit szívfacsaró csalódásaival, megfigyel, elemez, asszociál, hol szabadon, hol kötötten, de mindenképpen egyéni módon. Ez valószínűleg abból fakad, hogy eredetileg műszaki beállítottságú, mérnök volt és tanár, évtizedeken át. Innen eredhet a szabályok tisztelete és betartása, valamint a pontosság. Bár pedagógus pályafutása során elsősorban a szakmához kötődő szakmai tantárgyak oktatásával foglalkozott, de szaktanácsadóként és igazgatóként is a diákok érdekeit és az oktatás minőségét tartotta a elsődlegesnek. Ebből is láthatjuk, hogy a minőség mindig fontos szerepet játszott életében, mint költő, a szakmabeli tudása figyelemre méltó, igényessége már-már a perfekcionizmust súrolja. Igen szigorú saját magához, de éppen ezért kerülnek ki a kezéből olyan versek, amelyek gondolkodásra késztetnek. Emellett “tanít” is bennünket, kifinomult nyelvhasználatával, szókapcsolataival próbálja ellensúlyozni az elértéktelenedett “verselést”, a szépséget helyezi szembe a társadalom és a művészetek aberrációval.

Hetvenedik születésnapjára megjelenő, SZÉTMOSOTT ÍRÁSJELEK című verseskötete kapcsán beszélgettem Pődör Györggyel.


- Mióta foglalkozol komolyan az írással?

A hetvenes években jelentek meg először verseim különböző sajtó- és irodalmi orgánumokban. Kezdetben a Vas Népe irodalmi melléklete mutatott be, majd közölt –szinte hetente- verseket tőlem. (Akkor még ez komoly melléklet volt, sok olvasóval) Később a Zalai Hírlap, majd az Életünk, az Új Auróra és más irodalmi folyóiratok. 1971-ben jelent meg a SOR című (nagysikerű ) antológia a „tízekkel”. Olyan, akkor induló költőkkel, mint Devecseri Zoltán, Devecsery László, Konczek József, Nagy Gáspár, Vinkó József, Vadász János és mások.
Ennek az antológiának 30 év után kijött a folytatása.
Meghívtak a dunaújvárosi Tavasz antológia sorozatba, melyet Miskolczi Miklós szerkesztett a hetvenes években. Azóta közel félszáz antológia szerzője, szerkesztője voltam.

- Hány évesen írtad az első verset?

Már általános iskolás koromban érdekelt az irodalom meg a történelem. Ikaroszról írtam egy hosszú elbeszélő költeményt, majd sorban a görög mitológiai alakokról. Ez a hatvanas évek elején volt. Devecsery Lacival és Bódi Tóth Elemérrel gyermekkori barátság köt össze, ők is Vasszilvágyon születtek. Együtt tervezgettünk, olvasgatva egymás írásait, majd útjaink nagyon elváltak. Elemér újságíró lett Salgótarjánban, a Laci tanított, most színházi rendező, én pedig családi hagyományként műszaki pályán mozogtam, s mozgok ma is.

- Mit jelent számodra az írás?

A költők mindegyike megfogalmaz egy hitvallást, amolyan testre szabott ars poeticát, amely hosszú távon soha nem bizonyul az egyén számára „időtállónak”. Sokat gondolkodtam az adott kérésen, s igazán csak a „késztetés”-ig jutottam el magamban. A ma embere nagyon távol áll a hét szabad művészet szellemiségétől, sokan élnek a mának, mások karriert építgetnek vagy pénzt halmoznak. A belső én ezáltal eltompul, az öntudat satnyul. Számomra az írás a szabadság. A világ nagyon szép, bonyolult kapcsolataival és változatosságaival.
A negatív jelenségekről nem is beszélve. Az írás számomra ezek megfogalmazása.

- Kinek írsz? Mi a célod az írással?

Nem fogalmaztam meg soha célcsoportot, de érzem gyakran, hogy az olvasók egy-egy határozott közösséget alkotnak. Ezt meghatározza mindig a hol (melyik újságban, régióban. stb) jelenik meg a versem, mikor (karácsony, húsvét, nyár ) és milyen céllal írtam. A most megjelent gyermekvers kötetem például „lábon” elfogyott, az óvodák elkapkodták. Nagyon szép lett a Tizenkét drágakő legendája, s fogy rendesen, nem csupán az ásványok és drágakövek iránt érdeklődők körében. Nálam az írás célja soha nem a megjelenés. Sokaknál ez már kényszer. Én akkor írok, ha van mondanivalóm. Van fecsegő ember s megfontolt vagy hallgatag. A költő is ember. Az írásom célja elmondani azt, ami nem csupán engem, de másokat is foglalkoztat. A szép és a jó érzéseket éppúgy megfogalmazom, mint az emberi és társadalmi visszásságokat.

- Tagja vagy valamilyen művészeti csoportnak?

Valamikor a megyében és a nyugati régióban gazdag irodalmi pezsgés volt a jellemző. Az újságok köré szerveződtek csoportok. Létrehoztuk a pedagógus alkotók közösségét, könyveket, antológiákat adtunk ki. Mára ezek, ha nem belterjesek, akkor elsikkadtak. A Hetedik egyik szerkesztőjeként érzem újra, hogy érdemes valahova tartozni.

- Van olyan művész, akit mesterednek tekintesz?

Nem könnyű megválaszolni a kérdést, mert változik a világ, az ember gondolkodása, tapasztalatai is vegyesek. Valamikor Heine és Goethe írásai vonzottak, később Villon lett a kedvencem. Aztán jött Nagy László, s teljesen megváltozott az irodalmi eszményképem. Mára sokat változott az olvasási szokásom, de mestert magamnak nem választottam.


- A kortársak közül vannak kedvenceid?

Igyekszem közel kerülni a versekhez, s ha időm engedi elolvasok sokat, de nem úgy, hogy most a kedvencet keresem. Bárkinek a tollából kikerülhet jó vers, s vannak elismert költők, akikben gyakran csalódok. Ám, ha mégis említenem kell valakit, akkor az Radnai István. Elég egy verséből 3 sor, már ráismerek névtelenül is. Egyedi! Vannak, akik nem értik, ezért nem is szeretik.

- Az új köteted címe összefügg-e azzal, hogy divat a versekben elhagyni a központozást? Mi a véleményed a rím, központozás nélküli szabadversekről?

Nem, ritkán teszem meg ezt a verseimben. A központozást egy-két versemnél -kísérletképpen-hagytam el. Valamikor -talán a hetvenes években- szabadverseket írtam. Ezek jelentek meg a Szélmalomverő című kötetemben. Viszont központoztam minden verset. Lassan tértem át a kötött versekre. Viszont látom azt is, hogy sokan szabad versnek gondolnak minden versszak és rím nélküli alkotást. Tévednek, mert a szabad versben sem minden szabad. Nehéz jó szabadverset írni. A rím és központozás nélküli versek ritkán jók. Persze, vannak olyan alkotók, akik kiváló szó- és versképekkel megoldják, megtartva a kötöttség látszatát, de rímeket és központozást mellőznek.

József Attila összes tanulmánya és cikke 1930-1937 – interjú Tverdota Györggyel

József Attila összes tanulmánya és cikke 1930-1937 – interjú Tverdota Györggyel



Irodalomtörténeti határkövet jelent az idén megjelent kétkötetes mű, mely József Attila 1930 és 1937 között írt értekező prózájának kritikai kiadását tartalmazza. A könyv több mint egy évtized kutatásainak eredményét foglalja össze, kollektív munka eredménye: Tverdota György, Veres András, Agárdi Péter, Bókay Antal, Buda Attila, N. Horváth Béla, Sárközi Éva, Sipos Balázs, Szigeti Csaba, Török Sándor Mátyás, Valachi Anna és még számos jeles irodalomtudós, valamint leendő irodalomtudós működött közre az összeállításában.

A kötet egyik szerkesztőjét, a József Attila Társaság elnökét, Tverdota Györgyöt kérdeztük a kötet keletkezésének körülményeiről, a költő gondolkodói arcéléről, a könyv recepciójáról.

A kritikai kiadás több mint egy évtized munkáját foglalja össze, számos elismert kutató vett részt a megalkotásában. Hogyan állt össze a kutatócsoport?

A kritikai kiadás két részből áll. Az első rész a költő 1923-1930 közötti írásait és a hozzájuk fűzött jegyzeteket tartalmazza. 1995-ben jelent meg, az Osiris kiadó gondozásában. A második rész idén látott napvilágot a L’Harmattan kiadónál. A két kiadvány más-más módszerrel készült. A szorosan vett szövegkritikát, szövegkiadást, a szövegekhez fűzött lapalji jegyzeteket mindkét esetben egy Horváth Iván által szervezett, egyetemi hallgatókból, doktoranduszokból álló munkacsoport készítette. Az első részhez fűzött tartalmi jegyzeteket tartalmazó kötet egyetlen személy, Tverdota György munkája.

A második rész elkészítése két szempontból tér el az első részétől. Az egyik az, hogy idő közben a szakmai körökből egy egész csoport szerveződött, amely intenzív érdeklődést tanúsított József Attila gondolkodásának alakulása iránt. Amikor a második rész készítésébe belevágtunk, akkor úgy döntöttünk, hogy a tartalmi jegyzeteket ezúttal nem egy személy, hanem egy szerzői kollektíva készíti el. A másik különbség pedig az, hogy az így megalakult munkacsoport, tekintetbe véve a kritikai kiadásokkal szembeni korszerű tudomány-módszertani igényeket, szigorú szabályrendszert állít fel mind a szövegkritikára, mind a tartalmi jegyzetek felépítésére nézve. Ezeknek a szigorú kritériumoknak a Horváth Iván és munkatársai által korábban elkészített (elektronikusan közzé tett) szövegváltozat nem felelt meg. Ezért a Horváth Ivánék munkáját alapul véve, újra el kellett végeznünk a szövegkritikai, szövegkiadási munkát. Ez az újra feldolgozott szöveg vált a tartalmi jegyzetapparátus elkészítésének alapjává.

A munkacsoport két nagyobb egységből állt össze: Egyrészt az ú.n. ’senior’ kutatókból, tehát ismert József Attila-szakértőkből. Közülük került ki a könyv két szerkesztője, Tverdota György és Veres András. A harmadik ’senior’, N. Horváth Béla nyújtott be pályázatot az OTKÁhoz, és ő volt az, aki az így kapott pénztámogatás felhasználásáért felelősséget vállalt. A munkacsoportba tartozott még Agárdi Péter és Bókay Antal. Valamint Sárközi Éva, aki a szövegkritika nagy részét és a jegyzetek textológiai részét túlnyomórészt magára vállalta. A munkacsoport másik egysége fiatal kutatókból, egyetemi hallgatókból, doktoranduszokból, középiskolai tanárokból állt. Az ő segítségük nagyon értékes, nélkülözhetetlen részét képezi a közös munkának. Itt kell felsorolni két halottunk nevét, akik a munkálatok ideje alatt hunytak el. Farkas János László és Rigó Béla korai távozása sokban hátráltatta a munka haladását. Valachi Annát azzal bíztuk meg, hogy az eredetileg a kritikai kiadás részének szánt életrajzi kronológia készítését vállalja magára. Ez a munka a szorosan vett kritikai kiadás munkálatainak óriási terhei miatt félbemaradt. Itt kell megemlíteni ugyancsak a munkacsoport olyan külső tagjait, akik valamely területhez fűződő szakértelmük folytán bizonyos szövegek jegyzeteinek elkészítésében részt vettek. Buda Attila mint bibliográfus, Sipos Balázs mint történész, Szigeti Csaba mint a verstan szakértője, Schulz Katalin mint a német szövegek kezelésében jártas szakember működött közre.

Milyen igényből, milyen szempontok szerint készült, és milyen munkálatok előzték meg az összeállítását? Milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük?

A kritikai kiadások azzal az igénnyel készülnek, hogy hosszú ideig a kutatás szolgálatába álljanak, sokáig biztosítsák az olvasók hozzáférését a tudományosan hiteles, jól dokumentált szövegekhez. Két olyan tényező van, amely egy kritikai kiadás érvényességének lejárásához vezet. Az egyik az, ha a kutatás jelentős mértékben megkérdőjelezi a benne leírtak hitelét. Ez történt 1985-ben, amikor Tverdota György felfedezte, hogy az 1958-ban Szabolcsi Miklós által sajtó alá rendezett József Attila prózai írásainak kritikai kiadásában a szövegek kronológiai elhelyezésében súlyos anomáliák tapasztalhatók, olyan hibák, amelyek a József Attila-kutatást félrevezetik, hibásan orientálják.

A másik, ennél is fontosabb tényező az, ha az adott szerzőtől származó nagy mennyiségű, jelentős kéziratanyag kerül elő, amely a korábbi kritikai kiadásból hiányzott. Ez az esemény József Attila prózai kéziratai tekintetében 1986-ban állt elő, amikor eddig ismeretlen kéziratok hatalmas terjedelmű, és a költő gondolkodását sok tekintetben más megvilágításba helyező korpusza vált ismertté néhány kutató előtt. A Horváth Iván által a nagyon szűk szakmai közönség számára megismerhetővé tett kéziratos hagyaték birtokában nyilvánvalóvá vált, hogy a Szabolcsi Miklós által készített, a maga idejében kiemelkedő jelentőségű kritikai kiadás helyet új szövegkiadást kell készíteni, amely már tartalmazza az 1986-ban hozzáférhetővé vált kéziratokat is, a hozzájuk fűzött szakszerű magyarázatokkal.

A munkát hátráltatta az a körülmény, hogy a rendszerváltás idején olyan kiadáspolitikai helyzet állt elő, amely lehetővé tette, hogy megjelentessük József Attila pszichoanalitikus vallomásait. Ezt a feladatot a kritikai kiadás két készítője, Horváth Iván és Tverdota György el is végezte, amikor 1992-ben a Balassi kiadónál napvilágot látott a Miért fáj ma is című kötet, s ebben a költő pszichoanalitikus szövegei. Így a József Attila korábban meg nem jelent szövegei világosan szétváltak. A kritikai kiadásnak nem kellett magába foglalnia a pszichoanalitikus vallomásos prózát, csakis és kizárólag az értekező prózai jellegű szövegeket.

A másik hátráltató tényezőt az irodalomtudomány történetének alakulása jelentette. Az első rész megjelenése után úgy tűnt, hogy nem nyilvánul meg érdeklődés József Attila prózai munkái iránt. Ez a közöny kedvünket szegte, halasztgattuk a második rész elkészítését. De néhány év elteltével kiderült, hogy vagy tévedtünk az érdeklődés felmérésében, vagy az időben előre haladva a költő gondolkodása iránti kíváncsiság felébredt. Ekkor tapasztaltuk azt, hogy jóval több szakember vagy fiatal értelmiségi számára fontos József Attila gondolkodásának megismerése, mint ahogy ezt korábban feltételeztük.
Ekkor, a kétezres évek elején kezdtünk bele a második rész megfogalmazásába.

Miért éppen az 1930-1937 között született írásokat választották a kötet szerzői?

A feladat nagyságát látva eleve azzal az igénnyel fogtunk hozzá a kilencvenes évek elején a munkához, hogy ezt csak két részletben tudjuk elvégezni. Az 1995-ben megjelent Osiris kiadvány a költő 1923 és 1930 között keletkezett szövegeit dolgozta fel kritikai igénnyel. A korszakhatár teljesen természetes módon adódott. A fiatal költő a húszas évek végén a korszak modern „polgári” gondolkodóira támaszkodva fejtette ki művészetbölcseleti elgondolásait. 1930 őszén azonban politikai fordulat következett be magatartásában: kapcsolatba került az illegális kommunista mozgalommal. Ennek tagjaként elmélyülten tanulmányozni kezdte a marxizmus klasszikusainak műveit. Rövid időn belül képzett marxista gondolkodóként nyilatkozott meg. Első jelentős marxista igényű írása az Irodalom és szocializmus című szabadelőadás tanulmány-változata. Könyvünket ennek a terjedelmes és jelentős szövegnek a feldolgozásával indítjuk. A marxizmus 1930 őszétől kezdve haláláig az egyik olyan paradigma, amelynek kereteiben gondolkodása alakul. Abban a mértékben, amelyben megismeri és elsajátítja ezt a tudományos világnézetet, a tudományos szocializmus bizonyos pontjain gyakorolt kritikája is egyre nagyobb hangsúlyt kap. De ez a kritika nem a tan elutasítását, nem a belőle való kilépést célozta, hanem a kor igényeivel szembesítette az olvasottakat.

Úgy találta, hogy a marxizmus az emberi lélekről, a szubjektumról nem nyújt számára kielégítő, korszerű képet. E hiányzó szubjektumelmélet pótlékát keresve találkozott a pszichoanalízissel. A freudi tanok beépítése a marxista gondolatrendszerbe 1931 őszén kezdődött nála, és a két gondolatrendszer egyeztetését, egyre intenzívebben és egyre termékenyebben ugyancsak haláláig folytatta. A szövegek elrendezésével és magyarázatával ezt a folyamatot követtük végig.

József Attila gondolkodói fejlődésrajzának rekonstruálására vállalkozik ez a két vaskos kötet, a költő filozófiai tájékozottsága pedig rendkívül szerteágazó volt. Lehetséges-e egyáltalán a gondolkodói arcélét megrajzolni?

A munkacsoport tagjait munkájuk során semmiféle előre kialakított prekoncepció nem vezette. Nem akartuk József Attilát semmilyen gondolkodói eszményhez igazítani. A kíváncsiság motivált bennünket, és mi magunk is most értettük meg, a József Attila-kutatás történetében először, hogyan is alakult a költő gondolkodói fejlődése. Érdekes kettősséget lehet tapasztalni. Egyrészt, a felszínen, a polemikus hajlamokkal erősen megáldott alkatú költő hozzászólt a kor számos kérdéséhez, és így a felszínen nagyon tarka képet nyújt gondolkodásának útja. Másrészt, és erre most döbbentünk rá, eszmélkedése rendkívül folyamatos, mélyebb rétegeiben szervesen alakul. Lépésről lépésre, jól követhetően fejlődik az intellektuális tájékozódása. Mivel a marxi és freudi paradigmát sohasem hagyja el, minden más szellemi irány, legyen az Max Weber szociológiája, Bergson vitalista filozófiája, Boutroux tudományelmélete, jól illeszkedik freudomarxista beállítottságához, vagy éppenséggel annak tágításához, rugalmasabbá tételéhez. Prózai életműve jó példa arra, hogyan lehet marxista és freudi alapon korszerűen gondolkodni a huszadik század közepén.

Hogyan fogadta a szakmai közösség a könyvet? Milyen reflexiók érkeztek, kialakultak-e már polémiák?

Még csak az első reakciók idejét éljük. Az eddigi visszajelzések kifejezetten kedvezőek. Elismerő méltatásokat kaptunk szóban is és írásban is. De még kevés idő telt el. Egy ekkora tudományos anyagot megemészteni, vele kapcsolatban állást foglalni, bírálati szempontokat találni, a könyvünkben is kétségkívül jelenlévő hibákra (amelyeket mi magunk is felfedezünk újraolvasva a szöveget) felhívni a figyelmet, ehhez hosszabb előkészületek szükségesek. Az érdemi kritikát és az esetleg a könyv kapcsán elinduló vita-sorozatot későbbre várjuk. Sőt, mi magunk is szeretnénk ösztönözni a szakmát a kritikai kiadás mélyebb kritikai áttekintésére. Konferenciát, eszmecseréket szándékozunk szervezni. Azt gondoljuk ugyanis, hogy a kiadvány sok kérdést lezár. Ugyanakkor ezer új kérdést nyit ki. Szinte azt mondhatnánk, hogy a gondolkodó, értekező József Attiláról érdemi gondolkodás csak most kezdődhet meg, és az ilyen folyamat nem megy vita nélkül. Mi arra számítunk, hogy kellőképpen szilárd alapot teremtettünk a szakmai vitákhoz, és igyekeztünk magas mércét emelni magunk és mások elé.

A költő eddig még nem publikált tanulmányai mellett számos töredékben maradt írás is megjelent a kötetben. Hogyan befolyásolja a róla kialakult képet a kritikai kiadás? Lesz-e paradigmaváltás?

Amikor József Attila gondolkodói teljesítményéről vitatkozunk, az egyik megfontolásunk éppen az, hogy a költő számos töredéket hagyott maga után. Belefogott tanulmányokba és nem fejezte be őket. De a megjelent írásait is számos fogalmazvány kíséri. A korban nem sok igény lehetett arra, hogy bármilyen kérdésről megkérdezzék a véleményét. Tehát a maga korában a gondolkodónak csekély hatása lehetett. A befolyás, amit gyakorolt, azt az utókorra tette. Ez az egyik oka annak, hogy gondolkodásáról vagy téves, ideológiailag eltorzított elképzelések alakultak ki az évtizedek folyamán, mint például az Irodalom és szocializmus önkényes értelmezések sorának esett áldozatul. Vagy pedig nem nagyon alakult ki határozott kép a gondolkodói teljesítményről. A kritikai kiadás készítése során az a meggyőződés alakult ki bennünk, hogy József Attila 1933 körül, a nácizmus uralomra jutásával és az ő pártból való kizárásával egyidejűleg egyre inkább eredeti, izgalmas, a ma számára is rendkívül tanulságos gondolkodóvá nőtte ki magát, s ettől kezdve haláláig írott szövegei ma is érdeklődésre tarthatnak számot különös tekintettel arra, hogy a történelem fordulatai bizonyos kérdésföltevéseit újra aktuálissá tették.

 

 

 

 

 

 

 

Siska Péter

Az interjú letöltése pdf dokumentumként

Magamról néhány szóban

Nagycsaládban nőttem fel, összesen nyolcan vagyunk testvérek, közülük öten, az „öt kicsi” vagyunk édesanyám és édesapám közös gyermekei. Már kiskoromban rengeteg inger ért, sok nézőponttal találkoztam, és akár egy dél-olasz családban, mindig nagy volt a zsivaj és a szeretet.

Édesapám eredetileg villamosmérnökként dolgozott, de mivel születésem nagyjából egybeesett a rendszerváltással, így én őt már csak politikusi működés közben ismertem meg; gyerekként nagyon szerettem vele koszorúzásokra, megemlékezésekre járni, vagy csak bemenni vele a parlamentbe vagy a „Fehér házba” és rajzolgatni az irodájában. Édesanyám színházi dramaturg, vele pedig a színházi kulisszák mögé osonhattam: a színházi büfé bohémsága, zsongása, a próbafolyamat néha monoton szépsége, néha feszült alkotói légköre nagyon megfogott.

Édesapám mélyen katolikus családból származik, édesanyám pedig mélyen ateistából (ami anyai nagyanyám oldaláról zsidó gyökerekkel is átitatott), de soha nem volt közöttük feszültség ebből, és mi is megtapasztalhattuk a katolikusság közösségteremtő erejét, ugyanakkor néha álságos arcát is, és megvolt a szabad választásunk. 16-17 éves koromig jártam rendszeresen templomba, cserkészkedtem, utána viszont már nem éreztem magaménak se az istenhitet, se az egyházat – mindamellett, hogy a jézusi alapértékekkel, a szeretet és a szolidaritás fontosságával nagyon mélyen azonosulni tudok.

A könyvek szeretete mindkét szülőm családjában alapvetés volt; kis lakásunk fala könyvekkel volt kitapétázva. Sok jól író felmenő volt mindkét oldalon, például édesapám nagybátyja, a maga korában rendkívül népszerű Mécs László, pap-költő volt, édesanyám nagyapja pedig Magyar Elek, aki Ínyesmesterként tett szert nagy hírnévre – és még sorolhatnám. Már kiskoromtól szerettem szövegeket farigcsálni, de az olvasás igazi, odaadó szeretete csak késő kamasz koromban kezdődött. Addig a kötelező olvasmányok sokszor untattak, nem faltam az oldalakat, csak vánszorogtam. És kissé feszített is ez a hatalmas családi műveltség, a híres felmenők, a rengeteg könyv, az a sok információ, amiről úgy éreztem, tudnom kéne. De nem tudtam, hogyan találjak fogást rajtuk. Aztán a Városmajori Gimnázium két fakultációja, a szociálpszichológia és a dráma segített. Mert ott olyan 20. századi könyveket adtak a kezünkbe mint az Egerek és emberek, a Száll a kakukk fészkére vagy a Godot-ra várva, amelyek azonnal beszippantottak. Ezzel egy időben a matematika világa is lenyűgözött:
rendkívül jó tehetséggondozó tanárunk volt. Nagyon élveztem a kreatív problémamegoldást, amit igényelt egy-egy versenyfeladat. Mivel nagyon jól ment, így matematikaszakra jelentkeztem – úgy voltam vele, hogy az irodalmat, színházat lehet hobbiként is csinálni, de a matekot nem; azt hiszem, nem volt teljesen igazam.

A természettudományi karon elkezdtem az egyetemi lap számára cikkeket írni. Így az egyetemen is folytatódott matematika és írás párhuzamos jelenléte, ami végül matematika-magyar tanári mesterszakban csúcsosodott ki. Végigkísért ez a kettősség, és leginkább a tudomány kommunikációja állt hozzám közel, az Élet és Tudományba, az Index-re, vagy a HVG Szellem rovatába is írtam cikkeket, illetve az ELTE tudománykommunikációs mesterszakán is dolgoztam. Diplomázás után Szegeden kezdtem el a matematikatanári doktori képzésemet, melynek keretében fél évet Amszterdamban töltöttem. Ez alatt az idő alatt egyre tisztábbá vált számomra, hogy a matematika mint főfoglalkozás, illetve a kutatói pálya nem az én világom, valami másra vágyom.

Elkezdett egyre jobban vonzani az írás, egyre inkább vágytam rá, hogy megörökítsek bennem lapuló érzéseket, világokat. Addig olyan megközelíthetetlennek tűnt az a világ, azt gondoltam, valaki írónak születik, valaki meg nem, és hogy azt nem lehet csak úgy megpróbálni. Ebben a hitben biztos az is közrejátszott, hogy kiskorom nyarai során visszatérő vendégek voltak a szigligeti kertünkben az Alkotóház híres írói – akik tényleg olyan igazán írószerűek voltak, míg nekem se szivarszagom, se szakállam, se furcsa, idegen szavaim nem voltak.

Mégis azt gondoltam, bemerészkedem ebbe a világba: és elmentem 2013-ban a Fiatal Írók Szövetségének (FISz) táborába, akik nagyon nyitottan fogadnak bárkit, aki szeretne velük műhelyezni. Nem kérdezik, hányat publikáltál eddig, vagy hogy miért vagy itt, hanem örülnek, hogy jössz. Valahol ott kezdődött ez az egész, elkezdtem szövegeket farigcsálni – persze előtte is voltak kis próbálkozások – és elkezdtem azokat megmutatni embereknek, meghallgatni, amit mondanak rá, elkezdtem publikálni is az írásokat. Sok segítőm, műhelyvezetőm volt, akiktől tanulhattam. Az egyik Elekes Dóra volt, akit a FISz táborából ismertem. Ő olvasta pár írásomat, és megkérdezte, van-e egy kötetre való, mert éppen pályakezdők megjelentetését tervezik a Scolar Kiadó új sorozatában. Akkor még csak pár írásom volt, azokat elküldtem, és nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam a kiadó szerkesztőitől, így megállapodtunk: bő fél év múlva leadom a kötet anyagát. Nekem jót tesz a határidő, és ha vannak keretek, így megtáltosodtam, és elkészült a kötet 2017 nyarára, és ősszel jelent meg Gyerekzár címmel.

Az elmúlt években azt is megtapasztaltam, hogy munkavégzés szempontjából a szépírást egyelőre nem tudom főfoglalkozásként elképzelni: egyrészt anyagi szempontból se, másrészt a mindennapokban sok interakcióra van szükségem, csapatmunkára, és mellette kiegészítésként ideális számomra az elmélyült alkotás. Így heti négy napot töltök a munkahelyemen – ahol szintén szövegírással foglalkozom –, és egy napot tudok a szépírásra fordítani.

Költő, író, műfordító - Beszélgetés Kaiser Lászlóval

Költő, író, műfordító. Beszélgetés Kaiser Lászlóval

Kaiser NI

Kaiser László sokoldalú személyiség. Költő, író, szerkesztő, könyvkiadó, dramaturg, a művészet mindennapjainak robotosa, szerény szolgálója. Életeleme az irodalom, legyen az vers, novella, interjú, tanulmány, esszé, vagy előszó. Írásaiban intellektuális merészséggel fogalmaz a jelenről, szövegei tanúságtételek amellett, hogy a brutalitás ne nyomja el a szabad szellemet.

Pontosan fogalmaz. Jól bánik a nyelvvel, a magyarság nyelvi egységén alapuló lelki közösségért dolgozik: ez adja mondanivalója aranyfedezetét. Költőként, tanárként, szerkesztőként, kiadóvezetőként azt kutatja: meddig lehet boldogulni világlátásunkkal, s az emberi tartást segítő kultúra, különösen az irodalom mennyiben segít a szembenézésben, mennyire segít az eligazodásban.

Kaiser László

Ima

Úgy fut ki belőled a tévedés,

ahogy gyűlik a testben a szenvedés,

s ahogy gyűlik a léleknek kínja,

úgy lesz remény, hogy majdan jóváírja

mindazt, amit tettél vagy mulasztottál:

ő, akit talán vadul megátkoztál,

ő, aki neked így is megbocsát,

ha tisztuló szívben hozzá szól imád!

Lángok tüzek között

Lángomat ne bántsad,

kormozhat az így is,

tüzemet ne lohaszd,

elhalhat az így is.

Szívemre balzsamot

nem kérek, de adjál!

Lángok, tüzek között

nekem megmaradjál!

Kaiser László Budapesten született 1953-ban, az Újlipótvárosban. A Kresz Géza és az egykori Sziget utcai iskolákba járt általánosba, majd a Széchenyi István Gimnáziumban érettségizett 1971-ben. Első diplomáját Szegeden szerezte magyar–történelem szakon 1977-ben, majd az ELTÉ-n folytatta tanulmányait magyar szakon, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakán végzett 1983-ban.

Dolgozott segédmunkásként, majd könyvtárosként, aztán a veszprémi Petőfi Színház dramaturgja lett, innen került a Pannónia Filmstúdióba (későbbi nevén Videovox Stúdióba) szinkronlektornak. 1996 óta a saját maga által létrehozott Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió vezetője, tanára. Mellette különféle lapok szerzője, szerkesztője, munkája elismeréseképpen több ösztöndíjat kapott. Kétszer is oklevéllel ismerték el verseit a balatonfüredi Salvatore Quasimodo költőversenyen. 2006-ban Olaszországban Brianza-díjjal tüntették ki a Baranyi Ferenc által olaszra fordított verseiért. Ugyanebben az évben Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat kapott újságírói tevékenységéért, interjúköteteiért. Tagja a Magyar Írószövetségnek és számos irodalmi, kulturális szervezetnek.

– Kezdjük egy közelképpel; Ön Budapest egyik jelentős kulturális negyedében, az Újlipótvárosban nőtt fel, és hű maradt a kerülethez mindmáig: ott él, ahol született, a Radnóti Miklós utcában. Ez a világ is táplálja gondolatait. Mi kötődésének a magyarázata?

Mi tagadás, termékenyítő talaj, mély és heterogén hatásokkal. Ideköt a munkám, itt éltem meg a boldogságot, a csalódásokat. Otthon vagyok a Váci út és Lehel út környékén. Itt szinte mindenki ismer mindenkit, figyelemmel kísérjük egymás sorsát, még akkor is, ha már valaki elköltözött a város másik pontjára, vagy a világ végére. A múlt század második felében itt együtt éltek a háborút túlélt egykori középosztály megmaradt tagjai, az ötvenhatban külföldre menekült fiatalok szomorú szülei, és az ideköltöztetett gyári munkások, valamint a pártkáderek családjai. A gyerekek között nem volt különbség. A téren, az iskolában mindenki egyforma volt. A kalandos életutak, családi sorsok egymásba olvadtak a kereskedők, iparosok, kétkezi emberek, színészek, politikusok, írók világában. Ez adja a környék varázsát ma is. Személy szerint engem több szál is fűz a kerülethez. Ideköt a gyermekkorom, a munkám, szinte az egész életem. A kiadóm és a magániskolánk főhadiszállása is abban az épületben van, ahol lakunk, a már említett Radnóti utcában, az emeleten a lakás, a földszinten a munkahely. Még az írásaimban is sokszor köszön vissza a környék és a kerület, például több helyi alkotóval készítettem interjút. Egyébként 2006-ban jelent meg Tűz van, mami! című novelláskötetem, gyermekkorom 56-os emlékeit eleveníti fel, a gyermekszem és a gyermeki gondolkodás perspektívájából.

– Egy interjúban már elmesélte, hogy kik voltak tanítói, hová járt iskolába. Kire emlékszik jó szívvel, szívesen?

Hosszú a lista. Most csak annyit, hogy a Széchenyi Gimnáziumban, ahol középiskoláskodtam, több kitűnő tanárom volt, például Téglás János, aki történelmet tanított és Mikusi Imre, aki osztályfőnökünk volt. A szegedi Juhász Gyula tanárképző Főiskolán a történelem tanszék tanáraitól kaptam sokat, különösen Nagy István történésztől, tanszékvezetőtől, valamint az irodalomtörténész Grezsa Ferenctől (nála írtam szakdolgozatomat Németh Lászlóról) és a nyelvész Békési Imrétől.

Kaiser László

Kutya-macska barátság

Ez a kutya, ez a macska

barátok, barátok,

azt hiszik, hogy rajtuk nem fog

az átok, az átok.

Mert az átok mindörökre

megfogant, megfogant,

barátságot előbb-utóbb

megfonnyaszt, megroggyant.

Fonnyadt barát nem is barát:

áruló, áruló,

hűséget csak nézni tudja:

bámuló, bámuló.

Ne bízzon hát kutya, macska

egy másban, egymásban,

ne legyenek soha-soha

egy házban, egyházban!

Az egyetemről is számos nevet említhetnék, de most talán csak Tarján Tamásét, akivel többször közös munkába sodródtunk a későbbiekben is.

Nagyon rövid ideig jártam a Pázmány Péter Hittudományi Akadémiára, ahol Nyíri Tamás és Bolberitz Pál nyűgözött le. A Színművészetin tanított többek között Nádasdy Kálmán, Bacsó Péter, Osztovits Levente, Nemeskürty István, egyszerre tanultunk filmes és színházas tantárgyakat. Később kiadtam egy Nemeskürty-könyvet: ezzel háláltam meg remek óráit.

– Önnek számos kötete (novella, interjú, tanulmány, esszé) és több verseskötete látott napvilágot. A vers az emberi érzékenység és a szavak idilli találkozása az igazsággal, valósággal összeforrasztva. Ritka kincs, néha sokáig titokban megbújik. Önnél ez hogyan alakul?

1979-ben jelent meg először versem országos lapban, a Vigiliában. Azóta publikálok több műfajban, igazán komolyan véve a kilencvenes évek elejétől… Egyébként tizenöt kötetem jelent meg eddig, ebből négy verses, most készülök az ötödikre. Ami az írást, illetve versírást illeti: Hosszú készülődés, tépelődés és keresés előzi meg verseim megszületését, talán mert lassan írok és keveset. Lehetséges, lusta is vagyok, de szeretnék pontos lenni, nem szeretem a hebehurgya mondatokat. Tisztelem a nyilvánosság használatát a valóság bemutatására. Gondjainkat, élményeinket, bajainkat, keserűségeinket akarom kifejezni. Bűnre kiáltó című versemben írtam: „Lárma e korban mérge a dalnak is, így marad árván / dalnok is, népe is, így marad bátor a gyáva, a félénk, / így marad jóra kevésnek a gyatra barátja a gyarló. / Álmom a csönd, az a béke előtti, a bűnre kiáltó.” Keresés, halál, értéktelenség, az emberi evidenciák megtagadása, rosszkedv, depresszió benne van a levegőben, mert baj van: sokszor a „semmibe fut az összes gondolat” az „Isten nélküli égbolt alatt”. S ha így van, és ha változtatni kellene, hadd idézzem Németh Lászlót, aki azt mondta, az ember úgy használ legjobban a világnak, ha rendbe jön önmagával. Hát ebben segíthet a kultúra, az irodalom… Magunkért, ám mégsem csak magunkért, sőt… Egyik versemben írtam: „Összes ajtómat kitárom, / torlasz teljesebb nem lehet, átütik falát gyermekek, angyalok és buldózerek. / Összes ajtómat kitárom, és szabad az út befelé: / utolsó ajtó kilincse / tékozlásé vagy Istené –”

– 1985-től szinkronlektor lett a Pannónia Filmstúdióban. Hogyan érezte magát a szinkronizálás világában?

Előtte a veszprémi Petőfi Színházban dolgoztam dramaturgként. Pestre akartam jönni, lehetőség adódott, hogy a Pannónia Filmstúdióhoz, későbbi nevén Videovox Stúdióhoz kerüljek. Szinkronlektorként kezdtem, aztán művészeti vezetőként dolgoztam. Nem volt haszontalan időszak, hogy megint Németh Lászlót idézzem, nagy „emberfaunát” ismertem meg itt, nem beszélve a rengeteg film megtekintésétől, a sorozatoktól és nindzsafilmektől a művészfilmekig.

– 1996-ban egy nagyot gondolt. Magáncéget hozott létre Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió néven. A pályamódosítás szinte kínálta magát, hogy az addigi tanulmányait, kapcsolatait, munkahelyi tapasztalatait felhasználva valami változatosabba fogjon bele. Mi jellemzi a Hungarovox Kiadót és Oktatási Stúdiót?

A Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió 1996 óta működik. Közel 400 könyvet adtunk ki eddig, főként az élő magyar irodalom köréből. Csoóri Sándortól Baranyi Ferencen, Nemeskürty Istvánon, Temesi Ferencen át Pomogáts Béláig, Czigány Györgyig, a pályakezdő fiatal íróktól Madarász Imre neves italianistán át az olasz irodalomig. Egyébként a szerzők 10-15 %-a kerületi lakos.

Az indulásnál biztosan tudtam, a kultúra az a terület, ami igazán érdekel, és azon belül az oktatás, a könyv, a szerkesztés, a fordítás, a szinkron és a színészet. Az Oktatási Stúdió filmszövegfordító (szinkrondramaturg), műfordító, könyvszerkesztő, íráskészség-fejlesztő és szinkronszínész tanfolyamokat működtet.

– Az Oktatási Stúdió népes tanári karral rendelkezik, hogyan választja ki a tanárokat? Kik tanítanak az önök stúdiójában?

A Hungarovoxnál természetesen az tanít, aki tudja a szakmát, aki nagyon-nagyon tudja a mesterségét és gyakorolja is: országosan ismert művészek és szakemberek. És persze jó tanárok. Nálunk ez alapvető feltétel, nem mehetünk bele kétes helyzetekbe, nem csalódhatnak a diákjaink. Mindegyik tanfolyamunkhoz mondok neveket, amelyekből látható, hogy neves szakembereket alkalmazunk. A filmszövegfordító tanfolyamunkat Kálmán Judit vezeti. Ő ültette magyar nyelvre például a Dallast és a Vészhelyzetet is. Profi próza- és drámafordító is. A műfordító tanfolyamon Szappanos Gábor nevét emelem ki, kiváló műfordító és prózaíró. A kétéves szinkronszínész-tanfolyamon – többek között – Dallos Szilvia, Végh Péter színművész, Gali László színházrendező, Dinnyés József énekes és zeneszerző, Somló Andrea, Lestár Ágnes, Varga T. József szinkronrendező tanít, nálunk a Radnóti utcában, illetve különféle szinkronműtermekben. A könyvszerkesztő tanfolyamon én magam is sokat tanítok, s persze számos könyves kolléga: Burány Tamás nyomdamérnök, Kemény András szerkesztő, kiadóvezető. Az íróiskolán vagy inkább íráskészség-fejlesztő tanfolyamunkon számos ismert költő, író (Szappanos Gábor, Novák Valentin, Payer Imre) oktat, igen sok az írásbeli gyakorlat. Az írás félig szakma, félig titok, mondják, mi a szakmát tanítjuk, a titok nehéz ügy…

Kaiser László

Összes ajtómat kitárom

Összes ajtómat kitárom,

torlasz teljesebb nem lehet,

átütik falát gyermekek,

angyalok és buldózerek.

Összes ajtómat kitárom,

és szabad az út befelé:

utolsó ajtó kilincse

tékozlásé vagy Istené –

Szeretnénk azt is megtanítani: nem elég, hogy igaz valami, aztán éhen halunk, vagy a működésünk lényege a meggazdagodás, közben erkölcstelenné válunk. Az a jó, ha valami egyszerre igaz és működőképes. Tudjuk a mesterséget, képezzük magunkat, és próbáljunk megélni belőle (ha sikerül). Ha először, netán másodszor nem sikerül valami (például munka, publikálás), nem kell megsértődni, de nem kell megalázkodni sem, menni kell, és tenni a dolgunkat. Ha valaki megszerezte a tudást, és valóban van benne elhivatottság, és nem egy éven belül akar ismertté válni, netán meggazdagodni, akkor előbb-utóbb labdába rúg a kulturális területen is.

– Mi adja a Hungarovox Kiadó sajátos arculatát?

Talán elsősorban a kiadó és a szerzők közötti kapcsolat jellege. A Hungarovox Bt. rövidítés – ahogy magam szoktam félig tréfásan említeni – baráti társaságra utal, akik együttes erővel, akarattal küzdenek a kiválasztott közös ügyért. Nem csak munkakapcsolat fűz össze engem a szerzőkkel, hanem sokukkal komoly barátság is. Másrészről, ez a kiadó úgy próbál hozzátenni a magyar irodalmi élethez, hogy a névválasztáshoz híven – Hungarovox, azaz magyar hang – kortárs, elsősorban hazai szerzők műveit publikálja, akár élő klasszikus, akár elsőkötetes a szerző. A „hazai” jelző pedig egészen szűk értelemben is igaz, hiszen számos költő, író, aki nálunk publikál, szorosan kötődik a XIII. kerülethez, mint például Baranyi Ferenc, Nemeskürty István, vagy éppen Reményik László, a nem látó író, aki több könyvben foglalkozott a fogyatékkal élők nehéz sorsával, erőt adva nem csupán nekik, hanem mindenkinek…

– Ön a kultúra napszámosa, ír, szerkeszt, kiad. Milyennek látja a könyvek sorsát?

Sajnálatos tény, de ez igaz, hogy világszerte egyre kevesebbet olvasnak az emberek. Ezt mutatják a statisztikák is. Ez elsősorban a vizuális kultúra előretörésének köszönhető. Kényelmesek lettünk. Van televízió, van számítógép. A legtöbben úgy gondolják, hogy szellemi igényüket mindez kielégíti. Egy ember átlagosan naponta négy órát televíziózik, és mindössze 10-15 percet olvas, itt nem a számítógépes információgyűjtésre gondolok. Az arányok ilyen mértékű eltolódásának azonban lesznek következményei.

– Milyen következményekre gondol?

Az ember készen kap egy képi világot, nem kell gondolkozni, elképzelni, nem kell összefüggéseket keresni. Márpedig ezek nélkül nem tekinthető teljes értékű embernek senki. Emberi voltunkhoz hozzátartozik, hogy képesek legyünk logikai összefüggéseket felállítani, tudjunk kommunikálni írásban, szóban egyaránt. Az irodalom segít teljes értékű emberré válni. Ez az út a teljesség felé, hiszen az olvasás nem csak arról szól, hogy felütünk egy könyvet és végigolvasunk egy történetet. A könyvek tanítanak minket. Tanítanak arra, hogy lehet eligazodni a világban, miként kell konfliktusokat kezelni. A legtöbb könyv alakít élet- és világszemléletünkön. Könnyen belátható, ha bárkinek az életéből ez kimarad, szegényebb lesz a személyisége. Megragad a kizárólag materiális értékrend világában, kereskedelmi szempontból könnyen manipulálható, fogyasztói embernek.

– Mi lehetne a megoldás?

Érezhető, hogy rossz irányba mozog a világ. Czakó Gábor említette egy tévébeszélgetésben, hogy – akár tudjuk, akár nem – szinte a III. világháború folyik: a pénzdiktátum és a munka között. Ehhez már én teszem hozzá, hogy értékes életrecept és a talmiság között. Mit lehet tenni? Sokat is, keveset is. De tenni kell a gesztusoktól a mindennapi életen át a kultúra rendszeres „fogyasztásáig”. Biztos, hogy kiemelten fontos. Az embereket vissza kellene vezetni a könyvekhez, vagyis az igazi kultúrához. Ehhez persze akár segítségül hívható a modern technika valamennyi vívmánya is. A televízió, számítógép által kínált lehetőségekkel élve népszerűsíteni lehetne a nemes irodalmat, a különböző művészeteket, a kultúrát.

– Hogyan telik egy napja?

Változó. Van, hogy egész nap rohangálok, van, hogy egész nap csak ülök és szervezek, olvasok, netán írok. Azt szoktam mondani: az élet alapvetően szervezés és rangsorolás. Akármilyen zsúfoltan vagyok: írásra, olvasásra, a másik emberre és nem utolsósorban gimnazista lányomra, Helgára mindig van időm!

– Melyik kiadványára büszke?

Mindegyikre! És minden szerzőre. De ha valamit ki kellene emelnem, azok inkább a vonulatok. Költészetre ínséges időnkben nagyon sok verseskönyvet jelentettünk meg. Örülök az olaszos vonulatnak, néha viccesen Italovoxnak hívnak minket, a sok olasz témájú kötet miatt. Külön öröm a Hungarovox antológia, amelyben a végzős műfordítók és íróiskolások elfogadott vizsgamunkáját zártuk könyvfedél közé.

– Hogyan sikerül támogatást szerezni a könyvekhez?

Mindenfajta kulturális vállalkozás lavírozni próbál a vágyak és az anyagi lehetőségek között, jó, ha futja reklámra is. És persze olykor támogatót is kell szerezni. A Hungarovoxnál van olyan könyv, ami önerőből jelenik meg, és van, ami pályázati pénzből. Rendszeresen pályázunk, a Nemzeti Kulturális Alapnál, önkormányzatoknál. Szükség van erre a zsarnoki statisztikai mutatók miatt, vagyis tény, hogy Magyarországon a könyvek összességét tekintve a szépirodalom mindössze 16-18%. Nem sok.

Kaiser László

Irodalom

Ha összefutok egy írótársammal

– mesélte tollforgató barátom –

arról ejtünk szót:

ki hol publikál?

S aztán kérdésem

végtelenül egyszerű:

ha folyóirat

hová temeted

új írásodat?

Erre mondom én:

igaz

halotti csend

a művek körül

temetőben a művek

de legalább vannak

ahogy a könyvek is

s azok legalább kripták

Így a kiadáshoz, a megjelentetéshez a kapcsolatrendszeren, a támogatáson kívül szükség van a magániskola hátterére, és arra, hogy a szervezésen túl egy-egy munkát olykor magam végezzek el, néha „beszállok” a szerkesztésbe, korrektúrázásba, a borítókat pedig feleségem, Pereszlényi Helga tervezi.

– Hogyan látja a jövőt, vállalkozása jövőjét? Itt nem csupán a cégre, írói munkáira is gondolok

Közhely, de igaz: munka és munka. Elmenni görcs nélkül, tisztességesen a lehetőségek végső határáig. Csak így van remény, nekünk, egyénnek, közösségnek egyaránt. Ahogy Kérés nélkül című versemben írtam:

„Ez még a mélycsend-éjszaka,

hajnal előtti ébredés,

álomba nincsen visszaút,

mert törtet a fény: rész-egész.

Hálós fényből fényözön lesz,

s új nap mint álom ránk zuhan,

taszít és vonz, kérés nélkül

adj erőt nekünk, adj, Uram!”

Beszélgetés György János Aase díjas zalaegerszegi színművésszel

Beszélgetés György János Aase díjas zalaegerszegi színművésszel

 György János

Janó, ahogy a színházban mindenki szólítja.

Két évig egyszerre koptathattuk a zalaegerszegi színház színpadát, porondját, mikor mi adatott. Partnerek nem voltunk. Egy darabban is úgy játszottunk, hogy egyikünk ekkor, másikunk máskor jelent meg a színe, így sokat nem ismerhettünk egymásból. Én hamar lekerültem a deszkákról. Ő maradt. És nem is akárhogyan. 2003-ban Aase díjjal is kitüntették. Mert szerepköre szerint, ahogy ez Magyarországon általános bevett gyakorlat, ő  volt az „összekötő”, ahogy idézi Ruszt Józsefet. Így aposztrofálta Janót a híres rendező, aki állta is a szavát, sok rendezésében foglalkoztatta a művészt. Mert, hogy azzá vált, méghozzá a javából.

Emlékszem, bennünket a marosvásárhelyi főiskolán tanáraink azzal (is) bíztattak, hogy az epizódszereplőnek olyannak kell lennie, mint Major Tamásnak, aki úgy tudta komornyik szerepének két mondatát elmondani, hogy szálló ige vált belőlük. És bizony van, amikor másra nem is emlékezünk egy-egy előadásból, de arra a pici jelenetre, amikor bejött és bejelentette a hintót, vagy a lovakat – mindig!

Persze, időbe telik, amíg a színész be tudja fogadni ezt a nem is olyan keserű igazságot. Látszani tudni kell játszani. György Janó ilyen színész. Nyáron láttam a Csárdáskirálynő főpincéreként. Zseniális Miska volt. Ő volt az úr.

Erre emlékezve, és a színész általában mostoha helyzetére gondolva, felkerestem. Hátha adna nekem egy interjút. Én szeretem a színészt, a művészt, legyen az bármilyen, mindig érdekelt, izgatott az a kicsi plusz, amitől az embernek elmegy az esze, és ilyen pályára adja a fejét. Mert nem akarja abbahagyni a játékot...

Interjút nem adok, de beszélgethetünk, mondta telefonba, én pedig tudomásul vettem. Aztán a beszélgetésből egy hosszú monológ lett, amit alig kellett kérdésekkel megszakítanom.

Kis garzon a zalaegerszegi színészház negyedik emeletén. Megy a tévé, az erkélyajtó nyitva, beszűrődik a forgalom zaja. A függönyt elhúzza, beszélgetésünket védendő. A lakása csecsebecsékkel, apró játékokkal tele. Mert kiskoromban nem játszhattam, apám cipőjét húztam vonat gyanánt a fűzőjénél fogva, hát most kiélem magam, mondja, mint poénok elsütésére szakosodott kollega, s értem persze a tréfát, ami nem is annyira vicc. És a tévére azt mondja, jobb, ha az duruzsol, mintha egy nagyfenekű asszony „kerregne” mellette naphosszat. Csak szóljon a tévé, azt le lehet kapcsolni, annak vissza lehet szólni, vagy ki lehet dobni az erkélyen.

-          Szóval a tévével beszélgetsz.

-          Nem beszélgetek, én nézem. Meghülyülne az ember a csöndben, egyedül. Így nem érzem magam magányosnak.

Színésszel mindig jó beszélgetni. Ismeri a beszéd fontos voltát, tudja hova kell helyezni a hangsúlyokat, és azt is, hogy mondandójának el kell érni a hallgató értelméig. Tehát nem siet, nem hadar, érthetően, tagoltan, élvezhetően mesél. Mint aki megszokta, hogy figyelik, és jelentősége van minden szónak, hangsúlynak, gesztusnak. Üdítő kivétel a mindennapos szókapkodásos, szóelharapásos, vagy törtszavakkal tűzdelt napi szózuhatagokban.

-          Meg aztán nem akarok olyan lenni, akinek be nem áll a szája. Vannak ilyenek, akik nem tudnak leállni. Erre is jó a tévé. Olyan sok minden nem történik velem. Inkább azt hallgatom, amit mások mondanak. ... Sokat cigizem, azért nyitottam ki az erkélyajtót.

-          Sokat?

-          Elég sokat, másfél-két dobozzal... Elektromos géppel sodrom. Ha elromlik, nem is tudom, mi lesz. Időnként veszek normális cigit is, mert kell.

-          Janó –kezdeném, de félbeszakít.

-          Valamit igyunk.

-          Jó, de mit? Én alkoholt nem iszom.

-          Én sem – csatlakozik élénken. – Három éve... Figyelj, van egy alkoholmentes pezsgőm, azt igyuk meg, úgyis nőnap van, és azzal úgy elleszünk.

Beleegyezem nyilván.

-          Janó, az az igazság, hogy én nem tudok rólad szinte semmit.

-          Az a jó, az a jó! – mondja elégtétellel nyugtázva.

-          Rólad nem pletykálnak, őrzöd magad a nyilvánosság elől.

-          Persze. Nem vagyok én celeb, hogy írjanak rólam. De nem vagyok csöndben azért. Nagy a pofám, tudod.

-          Igen? Mikor, hol?

-          Persze, hát a színházban. Hol tud felbosszankodni a legjobban a színész?... Nem is játszom. A Kvártélyházban vagyok színész, a színházban nem. Meg nyugdíjba mentem... – az üveget bontogatja közben. – Nem akarok durrantani, különben is félek tőle...

-          Ahhoz képest nagyon ügyes vagy – mondom, miközben tölt a poharainkba. – Sok kis mütyüröd van itt  - nézek szét a szobában.

-          Sokat a nővéremtől kaptam, ő Németországban élt, most halt meg szegény, Mindenszentek előtti nap..., ő sok bohócot hozott nekem. Ez valódi szőlőpezsgő, valakitől kaptam, mert már én sem iszom három éve...

-          És miért nem iszol három éve?

-          Magyarán, kiittam magam. Rájöttem, hogy minden nagy betegségnek idegi, és lélektani okai vannak. Három éve, januárban temettem anyámat, és én befele sírok, nem kifele... Ültem a temetésen, néztem a virágokat, és semmi... Tudtam, ha elvesztem anyámat, abba belehalok. És végül is belehaltam, csak befelé... a színházi dolgok is megviseltek. Aztán belegondoltam, hogy hatvan fölött már nem illik annyit inni, mint negyven meg húszévesen. Nem is bírja az ember, meg már nem áll jól... És jött egy influenza... az elmúlt, de a hasnyálmirigyem nem bírta, a májam bedurrant, az epevezetékem megtelítődött, besárgultam, előadás közben vittek be a mentők. Még jó, hogy nem volt több jelenetem. Bent voltam a kórházban három hétig, az alatt nem ittam, nem is kívántam, a cigit sem, eleinte. Aztán azóta sem ittam, meg tudom állni. Kerülöm az ilyen helyeket, bulikat. Nagyon jók az alkoholmentes sörök, ugyanolyan ízűek... De nem is kívánom, bár látod, a bárpult tele, ha vendég jön meg tudom kínálni. És sokkal jobban érzem magam. Hát akkor egészségedre! Kellemes nőnapot, koccintsunk, mintha igazi lenne...

Iszunk. Messze még a karácsony, akkor szokott ilyen hülyeségeket inni, mondja. És mesél a színházról, hogy már nem mai gyerek, tudja mi a jó, ki a jó, hogy sosem volt puszipajtás a vezetőkkel, „illik” azokat utálni, mert ha nem, baj van... ilyen védekező mechanizmusokat alakít a színész magának, hogy senki ne higgye beképzelt elszálltnak.

-           Azért én már öreg vagyok, volt egy pár jó igazgatóm meg főrendezőm, tudom, hogy működik a színház, hogy mi a jó és mi a rossz. Elmentem nyugdíjba. A világot megváltani már nem fogom úgysem. Hagyjanak nyugodtan, főleg nyugodtan, mert azóta rájöttem, hogy a nyugalom sokkal fontosabb nekem. Ha bemegyek a színházba, lemegyek a „karámba” ahol dohányozni lehet, találkozom a színészekkel, akik csak mondják a magukét, hallom mik történnek, állandóan fölhúzom magam, mert azért idegesít, bármi történik a színházban... Aztán egy idő óta nem járok be. A betegségem bármikor kiújulhat, ezzel nem lehet viccelni.

-          Janó, olyan zseniális voltál nyáron a Miskában... Azért is írtam meg neked akkor.

-          Ez csak úgy jött... A Kvártélyban barátok vannak, és van valamiféle tisztelet irányomban. Ott jó érzés próbálni, játszani, jó a csapat. Alig várom, hogy nyár legyen, és ismét színésznek érezzem magam. A Kvártélyházban jó. Olyan ez a szakma, mint a biciklizés. Ha egyszer megtanulsz, akkor tudsz. Legalább negyven vagy ötven éve nem bicikliztem, de ha fel kellene ülni, csak nem esnék el. Mindig azt szoktam mondani, hogy a tehetséget nem lehet elvenni. Csak visszatartani. Nem adunk neki szerepet, adunk két mondatot, aztán vagy behódolsz, vagy nem... - nevet.

A kaktusz virága a Kvártélyházban György János Lőrincz Nikol

 

-          És olyanra sosem gondoltál, hogy csinálj valamit egyedül?

 

-          Fiatalon volt egy Váci Mihály estem. Nagyon szerettem, de nem annyira divatos manapság. Azért választottam őt, mert olyan dolgokat írt le, amiket én is gondolok a világról. Kb. két- három évig tartottam műsoron... De ahogy az ember öregszik, mind nagyobb felelősséget érez. Láttam idős kollegákon is. Barta Mária, Egervári Klári is színpadra menetel előtt majd meghaltak az izgalomtól. Meg ott van az ember neve mellett az Aase díj... az meg kötelez. Örökös tag vagyok, szobrom van a színházban, ezektől úgy megdermed az ember, hogy akkor neki minden egyes alkalommal fel kell nőni ezekhez... Csak felelősséget jelent.

-          Az Aase díjat mire kaptad?

-          Az egy epizodista díj. Mindig decemberben, karácsony előtt szokták kiosztani. Nekem egy kis szerencsém is volt, mikor megkaptam. A bizottságban benne volt a Barta Mari, Egervári Klári, Siménfalvy Lajos, Horkai Jancsi Pestről. Nekik meg biztos Egerszegre húzott a szívük, és hát akkor rám gondoltak. Én pedig, Istenem, örültem neki. Vajda Márti fölhívott délután, szieszta időszakban, azt ugye mindenki tudja, hogy 2-től 6-ig szilencium van, nem is szoktam kikapcsolni a telefonomat, mert akkor úgysem hívnak, egy két biztosításközvetítő, meg, ha valami nagyon sürgős, akkor szoktak keresni, és akkor hívott a Vajda Márti, hogy tudom, hogy nem szabad ilyenkor telefonálni, de ha meghallod a hírt, bizonyára megbocsátasz. Aase díjas lettél. Mondtam, ezt megbocsátom, máskor is hívhatsz, ha ilyen hírt közölsz – nevet. – Az örökös tagságnak is nagyon örültem, az nagy megtiszteltetés, megbecsülés. Mikor hatvan éves lettem, akkor kaptam meg, négy éve. Besenczi Árpádnak és a városi elöljáróknak köszönhetem. ... Nyáron nagyon fájt egy dolog. Akkor tényleg sírni tudtam volna. Megyek az utcán a piac fele, és egy ismeretlen nő biciklijéről leszállva megáll előttem és megkérdi: - Ne haragudjon, hogy megállítom, szeretném megkérdezni, véletlenül nem maga a Miska a Csárdáskirálynőben, a Kvártélyházban? -  Azt szoktam mondani, mikor valahol megkérdik, mivel foglalkozom, mert nem ismernek föl, hogy kőműves vagyok. Nem járatom le magam. A színészeket általában ismerik.  Akkor is így voltam vele, hogy nyugodtan letagadhatom, azt hiszi, hogy összetévesztett valakivel. Havas Henrikkel szoktak összekeverni. - Én voltam, - mondom neki. -  Azon tanakodtunk a férjemmel, - felel, hogy magát melyik színházból hozták erre a Miskára?  - Asszonyom, több mint harminc éve ebben a színházban dolgozom, itt a városban. – Hát mi járunk színházba, régebb bérletünk is volt, de magát nem ismerjük. – mondja... S az utóbbi 4-5 évben nem is ismerhetnek... Na, akkor fájt ez... A Kvártélyházban kell eljátszanom egy szerepet, hogy megismerjenek... Mindig azt szoktam mondani azoknak, akik megnézik az előadást, amiben előfordulok, hogy ne tüsszentsél, mert akkor nem veszel észre.... Ez olyan epizodista átok is, a főszereplőket jobban megismerik, többet vannak a színpadon. De én húsz perc után unalmas vagyok.... Nekem annyit adjanak, amennyit elvisel a fizimiskám, a jellemem, meg mit tudom én.

-          Játsztál nagyobb szerepeket is.

-          Hát hogyne! Játszottam én normális szerepeket is! ...  Annak örülök, hogy megöregedtem. Mert legalább én tudom mi volt a jó és mikor volt jó az előadás. Most ezekkel a fiatalokkal mi lesz? A mi korunkban, és amikor én kezdtem a pályát, ha kirúgtak egy színházból, elmentél egy másikba. Másnap már fölvettek. Vagy a következő évadban. Most mész az utcára. Nem tudsz hova menni, mert teli vagyunk. „Nekem is el kell küldenem pár embert, mert fizetést kell emelnem, föntről nem kapunk pénzt, és azt kell elosszam, ami van, két embert ki kell rúgjak, hogy föl tudjam emelni a fizetéseket”. Alig vagyunk már színészek. Régebben itt egyik csapat bent játszott, a másik tájon volt. Most minden darabban bent van mindenki, már aki aktív dolgozó. S még mindig azt mondják, sok színész van itt. Meg másképp kellene csinálni, a szereposztást, az évadtervet... Ez a baj, hogy az ember öreg, és, és... nekem voltak jó igazgatóim. És voltak legendás igazgatóim. Tudták, hogy kinek mit, hogyan, stb. Én nem voltam Lendvay Feri bácsinak a színésze, de nagyon sokat hallottam, meg olvastam a legendás Lendvayról, hogy kell színházat csinálni. Azt mondta: Én lemegyek a klubba a színészeim közé, és ha nem jut eszembe egy darab a társulatomról, akkor megette a fene.

-          Meséld el, honnan indultál...

-          Kérlek szépen, Keszthelyen születtem, a szabadtéri színház közelében laktunk, és mint kölykök, ott futkostunk a színpadon, ott játszottunk nyáron. Jött a győri, a veszprémi és a kaposvári színház, három-három darabot lehoztak, mi  gyerekek segítettünk, mikor megérkezett a díszletszállító kocsi, behordani ezt azt, néha elküldtek bennünket borért a kocsmába, néha bekerültünk statisztálni. A Gülbaba Rajkójának van vagy nyolc gyereke, nem volt honnan összeszedni őket, mi meg kéznél voltunk. Ránk adták a cigányruhákat, kaptunk egy tábla csokit a végén... Ott csapott meg a szele.... A főiskolára nem vettek föl, a Déryné színházhoz kerültem. Tíztársulatnyian voltunk legalább, faluszínházként állandóan tájra jártunk Pestről. Nagyon szerettem. Fiatal voltam, meg lehetett tanulni a szakmát is, meg azt, a színházban hogy lehet létezni, a rendszabályokat. Onnan mentem el katonának.

-          És katonaság után?

-          Kőszínházba akartam kerülni már. Írtam Kecskemétre, behívtak, meghallgattak és szerződtettek. Ott voltam 9 évig. Aztán indult a nyíregyházi színház, rá egy évre az Egerszegi színház, Kecskeméten nem akartam tanyát verni, megházasodni, és szerencsém volt, mert oda is Ruszt vett föl, és itt is ő csinált színházat. Egy telefonomba került, Jóska, hazajönnék! S ő mondta: Gyere! Pont ilyenre van szükségem, van három fiatal színészem, Szalma Tamás, Nádházy Péter, Nemcsák Károly, de nincs összekötőm. Tudod, ezek a szolga szerepek, akik összekötik a főhősöket, jók ezek ... Én soha nem akartam hősöket játszani. Nem is az a típus voltam, nem voltam jóképű, nem voltam Rómeó, különben is, a Hamletben a jó szerep az első sírásó... Idejöttem. És itt ragadtam. Nem is akartam elmenni, csak egyszer, még az elején, akkor úgy harminc éves lehettem. Elég sokan voltunk, mindenki másodmagával lakott. A lakótársam ivott, részegen valami leandert is elhozott valahonnan, frászt kaptam mikor hajnalban beállított. Akkor kértem az igazgatót, hogy szeretnék kapni egyedül egy szobát. De hát nincs, felelte, sokan vagyunk. És akkor azt mondtam, hogy elszerződök, mert így nem tudok élni. El is mentem Győrbe, Illés Pista és Bor Jóska voltak a vezetők, aláírt szerződésem volt már, ami persze kitudódott hamar. Ruszt behívatott az irodába s közölte, hogy kaptam egy lakást. Ez volt az egyetlen elszerződésem, ez is csak papíron és egy napig.

-          És hogy hogy egyedül élsz?

-          Kecskeméten voltam 21éves koromtól-30-ig, a fiatalkorom volt az, bohémkodás, az a periódus, amikor ezt kell csinálni.  De ott semmiképp sem akartam megmaradni, megnősülni. Komolyabbra forduló kapcsolataimból is ezért hátráltam ki. Nem voltam azért állandóan bohém, csak néha. De abban a homokfészekben, ahol a szél telifújja a szemedet, nem... Aztán lekerültem ide, itt is folytatódott tovább az az élet, és valahogy elkényelmesedtem... így alakult. Megszoktam, hogy egyedül vagyok. Gyerekre nem vágytam, tudtam, hogy én arra éretlen vagyok. Ilyen szempontból egoista vagyok az élethez. Aztán a családban is sok volt a válás... Mindig azt mondják, ki fog sírni a koporsódnál, hát érdekel engem? úgysem fogom látni egyrészt, másrészt én még nagyon ritkán láttam olyat, hogy a gyerek vissza tudja adni a szülőnek, amit tőle kapott. Furcsa az élet. Mert addig tart, amíg a csuklódról a lábadra kerül ez a „vignyetta”. Ennyi, aztán kész. Azt ahogy az anyád fürdet, pelenkáz, megtanít mindenre, etet, amikor anyád kerül abba a helyzetbe, hogy pelenkázni kell, kap egy strókot, újra kell tanítani beszélni, etetni kell, azt nem tudod visszaadni. De hát ez van..., el nem tudnék képzelni ide most egy hatvannégy éves asszonyt a maga rigolyáival, abba belehalnék. Nekem senki ne mondja meg – főleg amikor még iszogattam, hogy mért most kell hazajönni a klubból... Meg eliszod a gyerekek elől a tanszerre való pénzt... Én erre soha nem vágytam. A nővérem mindig irigyelt, ő három fiút nevelt fel, hogy nekem nincs gyerekem, nem kell idegeskedjek, nincs felelősségem, nem kell kikérjem senki véleményét, és ez úgy megmaradt bennem. Tudom, hogy rossz, de én vagyok annyira egoista, hogy azt mondtam egyszer élünk, én akkor legalább jól akarok élni. Gyerekkoromban szegénység volt. Abban az időben, az ’50-es évek, az iskolában megkérdezték, kinek mit dolgozik az édesanyja, és 90%-ban mindenki azt mondta, hogy HTB. Háztartásbeli. Akkor nem volt divat, hogy a nők dolgozzanak. Pedig kellett volna, mert apám, aki átjött ’47-ben Erdélyből, pék volt, szakmunkás. Jól keresett, de nem, mint egy mérnök, vagy orvos. Nem voltunk eleresztve. Egész gyerekkorunk szegény volt, főleg a nővéremé, amikor már kamaszodott, és nem kapott egy rendes ruhát, lány létére, nem futotta rá. Mert épültünk... Volt hogy karácsonykor paprikás krumplit ettünk. Szóval sanyarú volt. Nem voltak játékaim. Az apám cipőjével vonatoztam. Most bepótolom. Megveszek minden hülyeséget.

 

György János otthonában

...Apám Küküllőkeményfalván élt. Édesanyám keszthelyi. Itt ismerkedtek meg. Anyád ott ment és csettegett a Zöld mezőben – mondogatta apám. A kertészetben gyomlálgattak ilyen fiatal lányok, mezítláb, azoknak sem volt cipőjük. ’47-ben össze is házasodtak, ’49-ben megszületett a nővérem, én meg ’53-ban.  Március ötödikén meghalt Sztálin, én meg másnap megszülettem. Már a kezdet sem volt rózsás, mert apám bement volna a kocsmába, hogy mindenki a vendégem! de elvitték volna, hogy mit ünnepel, mikor Sztálin „atya” meghalt. Igi (Farkas Ignác) úgy hív: árnyékszékely... 14 éves lehettem, még általános iskolás, amikor az egész családdal kimentünk, akkor még csak négyen voltunk, mert később született egy húgom is. A gazdasági helyzet nem engedte, hogy mindig mind elmenjünk látogatóba, általában csak apám ment minden évben, de azt nagyon szerettem, mert hozott finom szalonnát, meg zsírban sült húst üvegben, azt is nagyon bírtam. A puliszkát nem, mert mindig meg akartam fulladni tőle, olyan száraz volt. Most már remek ételeket tudok készíteni belőle. Kb. 15 éve visszamentem egyik haverommal, és mindenhova eljutottam, Zetelakán laktunk magánháznál falusi turizmus keretén belül, nagyon jó volt. Akkora élmény volt, hihetetlen!

Furcsa sors a színészé. Elgondolkozom, mialatt Janót hallgatom. Tulajdonképpen soha nem szólítottam így, soha nem is szólítottam, hiszen teljesen más szegmensében éltünk az egerszegi életnek. Most mégis úgy beszélgetünk, mint a rég nem találkozott rokonok. Olyan természetesen önti ki nekem szívének minden búját. Értem őt. Ismerem a világát, még ha nem is. Tudom, milyen embernek lenni ekkor-akkor. Csak egyedi színfoltok, amiket felfest életéből ismeretségünk palettájára. Szerethető, gyermeki, teljes bizalommal van irántam. Mint akik testvérek. Olyan alapigény az önközlés az emberben, ha ráadásul igen mellőzött, nem nagy szerepekre predesztinált, de a kicsiket különösen precízen megformáló, karaktereket pontosan felrajzoló művész, hogy úgy kap az őrá figyelő, őt értékelő ember után, mint gyermek. Minden vágya, hallgassák, értsék meg. Miközben nem panaszkodik, mégis, maga sem tudja, mennyire szomjazza a másik emberben az valódi társat. Ezt érzem végig a beszélgetés alatt, miközben az életéről mesél, és bíztat, máskor is látogassam meg, miközben megnyugtat, hogy nem magányos, vannak látogatói, barátok, akik felmásznak hozzá a negyedik emeletre. És meséli élményeit a messzi erdélyi falucskában, édesapja világából, amit csak elbeszélésekből ismerhetett, mennyire kedves, barátságos, élhető világ az ott, milyen finomak az ételek, milyen szép a temető... Felfedezése a gyermeké, ahogyan visszaemlékezik, csodálkozással telik meg a hangja, mert betekinthetett abba a világba. Alig tudom visszakanyarítani a színházi témához.

-          Az erdélyi színészekkel hol ismerkedtél össze? Pld. Biluska Annamáriával?

-          Jaj, hát Kecskeméten! Nagyon szeretem őket, Biluskát azért is szeretem, mert, odakerültem 21 évesen a városba, az egy komoly kőszínház volt, bennünket csoportos szereplőknek hívtak, ha levizsgáztál lehettél színész 3-2-1. Voltunk vagy tízen fiúk, tízen lányok, ilyen tedd-ide, tedd-oda figurák, énekeltünk táncoltunk mindenben. Mi együtt elvoltunk, a színészek nem ereszkedtek le hozzánk. És Biluska volt a legelső színésznő, aki szóba állt velem. Leültünk, megkérdezte, ki vagyok, honnan jöttem, mi van velem. Ő volt az egész kecskeméti színházban, aki odafigyelt az emberre. Úgy sírtunk, amikor visszament, úgy sírtunk a Monyok Ildikóval, mint a gyerekek. De Borbáth Otti(lia)  is ott volt szerződésben, úgy hívtam mindig, a tirgumuresi csoda. Tudom, hogy magyarul Marosvásárhely, csak ilyen szurka piszka volt ez köztünk, játékból.

-          S még kikkel voltál ismeretségben?

-          Széllyes Imre, Ferenczi Csongor. Páskándi Géza nálunk volt dramaturg. Nagyon szeretett engem, nem tudom miért, mindig lejött a bemutatónkra, és nekem mindig fizetett és megkínált finom cigarettával. Ez nagy dolog volt, a nagy Páskándi megkínál! De ismerem Botár Endrét, ott volt a Déryné színházban, mikor én ott voltam.  Hősszerelmeseket játszott. Vagy Kátó Sanyit, őt mindig láttam Szegeden. Egyszer lejött Csorba András Kecskemétre valamiért. Ott ült a klubban, és én néztem, úristen, ő volt az Aranyember! De szeretem Széles Annát, őt is időskorában ismertem meg, mikor átjött, és nagy színésznő volt ott. És Nagy Réka! Jó barátok vagyunk, Pesten mindig meglátogatom. Kollegák voltunk itt Zalaegerszegen. De az életem legnagyobb, meghatározó színházi élménye a Liviu Ciulei rendezte Elveszett levél, és a Leonce és Léna. Lejöttek ezzel a két előadással. Irina Petrescu nagy kedvencem volt, őt ismertem Keleti Marci nagy filmjéből, a Butaságom történetéből. Odáig voltam érte. Főleg a Leonce és Léna. Annál jobb előadást az óta sem láttam. Ezért érdemes színésznek, közönségnek lenni, hogy ilyet láthat az ember. Az elveszett levélből a rendőrt Mircea Diaconu játszta, ma is emlékszem rá, később én is játsztam itt az Alsóerdőn ugyanezt. De a Diaconu, micsoda színész, Istenem! És a Léna szerepét játszotta Petrescu, a Leonce-ét pedig Florin Piersic. Aki ugye ő verte meg a Ceausescu fiát a bárban, tudtam róluk mindent. Az a két előadás nagy élmény volt nekem. És főleg amikor láttam, hogy a nagy Irina Petrescu megjelenik hatodmagával Az elveszett levélben, ki sem volt írva a neve, és asztalt terítenek. Statisztál? Te jószagú Isten! Odamentem az egyik gyerekhez, aki tudott magyarul, kérdem tőle, te figyelj ide, nem hoztátok el a statisztákat? A Petrescu statisztál? Nem, mondja. Otthon is ezt játssza. Egyik nap a Lena-t, másik nap ezt. Milyen jó színházi megközelítés! Itt Magyarországon, ha valakit kineveznek vezető színésznek, az csak vezető szerepeket játszik, egyebet nem is hajlandó. Itt, ha valaki vezető színész, az úgy is hal meg. De ott, a világhírű Bulandrában, Ciuleinél nem így volt. És milyen jó koncepció! Milyen gazdaságosan bánnak a színészekkel, hogy nem terhelik meg annyira. És a színész nem sértődik meg, mert úgy van beállítva a színházi világ. Nálunk, aki epizodista az csak az marad, aki főszereplő meg ugyancsak, és beledöglik.

-          Volt olyan szereped, amit nagy nagyon nagyon szerettél, s amire büszke vagy?

-          Kettő is, amit tényleg nagyon szerettem és megkaptam kétszer is. A Komámasszony, hol a stukkerből a Márton, amit most két éve hála Istennek újra elővett a Tompa és újrajátszhattam, a másik meg Verebes Pistánál, akivel nagyon jó haverságban voltunk, végül is ő fedezett fel magának színésznek. Az első munkánk a Sok hűhó semmiért -ben volt. A következő évadban megcsinálta az Éjjeli menedékhelyet, Idelenn címmel.  Furcsálltam, mert állandóan figyelt a klubban, s nem tudtam miért néz? Aztán kiderült, hogy nekem szánja a Színész szerepét az Idelenn -ben. Meg is kaptam. De Halasi, akkor ő volt az igazgató, másra gondolt, de Verebes kiállt mellettem, és azt mondta, rendben, de akkor nem rendezem meg az előadást. Mert én a György Janival akarom.

-          Van kollegád, akivel barátok vagytok?

-          Hogyne, főleg a nyugdíjasokkal. Wellmann Gyuri, Czegő Teréz. Sokat viccelődünk. Mikor Teri idekerült, gyönyörű csinos nő volt, tűsarkú cipőben, kalappal, és mondtam neki, gyere, megmutatom neked a várost. Grasszáltunk az utcákon. Van egy mondásunk is. Nem én találtam ki, de még Czegő Zoli is átvette, megírta valahol... Kecskeméten hallottam egy idős színésznőtől. Volt egy hatvan év körüli, nyugdíj előtt álló színész és volt egy fiatal felesége. Ültek Kecskeméten a színészházban, karácsony környékén, s akkor a harminc éves színésznő megszólalt: Te idefigyelj, Lajos! Én azon gondolkodom, hogy ha kettőnk közül valamelyikünk előbb meghalna, akkor én fölköltözöm Pestre. Na, most ezt Terinek is elmondtam: Idefigyelj Teri! Ha kettőnk közül valamelyik előbb meghal, akkor én leköltözöm a lakásodba.

Jót nevetünk.

-          Most már én is megcsináltattam a fürdőszobámat, nem csak a Teri lakása gyönyörű, az enyém is, sőt, ilyen fürdője senkinek nincs a házban, mint nekem. Most már nem akarok leköltözni.

-          És látogatód van?

-          Persze. Azért tartom a bárt. Én vagyok a színészházi klub. Nem vagyok én magányos. De szeretek egyedül is lenni. Nem szabad megöregedni, ez az igazság. Nagyobbak az elvárások az élettel, a színházzal szemben. Egy fiatal nem tudja, mi  hogyan működhetne.

-          Az lenne jó, ha az idősebbek tanítanák a fiatalokat.

-          Hát igen, de én a szakmára nem akarok és nem is fogok tanítani senkit, mert nem akarom, hogy olyanok legyenek, mint én, minek.

-          De a szakma tiszteletére...

-          Arra igen, sokan, akik csak kicsivel fiatalabbak, tőlem is tanulhatták a színházi viselkedést. Most van egy tanítványom Kaposváron, akit fölvettek a színire, nagyon tehetséges, és nagyon örülök neki.

-          Tanítványod?

-          Pici gyerekként korábban itt játszott a Valahol Európában, aztán más darabban is statisztált. Közben elvégzett Pécsen egy egyetemet, de állandóan a színház érdekelte... Oda felvételizni kell tíz vers, öt monológ, és úgy tanítványom, hogy azokat a verseket, monológokat közösen állítottuk össze...  

Még sokat beszélgettünk. A színész, aki ha nem juthat szóhoz színpadon, elmondja másnak, keserűségét, örömét, pedig volna még benne szufla, s talán nem csak a fiataloknak futja erőre, kellene a juss a régieknek is. Szerepeinek hosszú listáját a Hevesi Sándor Színház honlapján lehet elolvasni.

https://www.hevesisandorszinhaz.hu/tarsulat/muveszek/szinmuveszek/21/gyorgy_janos

György János1 

 

Lejegyezte: Nászta Katalin

Turczi István levele az aHetediknek

Kedves János, Jóska, Imre! Kedves szerkesztő és írótársaim!

Bármerre nézek mostanában, azt látom, hogy a dolgok romlásnak indultak. Gellert kap a jószándék, hamvában halnak el az okos ötletek, remek kezdeményezések fulladnak be, tehetséges alkotók és szervező emberek tűnnek el tünde gyorsasággal az országos süllyesztőben. Rosszkedvünk tele kezd négy évszakossá duzzadni. Rossz a közérzet, nyomott a közhangulat, az emberek mogorvák, gyanakvók, indignáltak és türelmetlenek egymással. Csípőből tüzelnek, és nem nézik, kit találnak el. A közösségi média az elvtelen önfényezés, az irigység, az elhatárolódás, a tutista megmondóemberek játszóterévé, vagy éppen az elvtelen seggnyalás felületévé vált. És akkor jön egy maroknyi csapat, aki azt mondja: „csellel, gánccsal mind nem elég, a hetedik te magad légy!” És nemcsak mondja, de eszerint cselekszik is. Nem teszi meg azt a szívességet az ellendrukkereknek, hogy egy viszonylag visszhangtalan „tanulóidő” leteltével csendben kimúlik, elvérzik, feladja. Épp ellenkezőleg, okos előkészületek után szellemileg és taktikailag felvértezetten kész a megújulásra! Ezt nevezem én civil kurázsinak. Hajrá, fiúk, hajrá, lányok! Ne tartsátok vissza magatokat, toljátok a komformisták képébe, amit irodalomról, kultúráról, szóról és szabadságról gondoltok. A politikától tartsátok távol magatokat, egyedül a minőségtől ne tartózkodjatok! Végül azt üzenem minden alkotónak, szerkesztőnek, szabadon gondolkodó főnek, hogy bárki bármit is mond, ne törődjetek vele: AZ IGAZSÁG MEGÉRI AZT, HOGY HIÁBA KERESSÜK!

 

A vers legyen veletek.

 

2017. január 24-én

 

Turczi István

Volt egyszer egy születésnap

A Hetedik első születésnapja és országos találkozója. 2017. január 28. Ferencvárosi Művelődési Központ...

(A képek eredeti méretben az indexképre kattintva érhetők el)

 

 Ha erősen koncentrálunk, akkor minden zűr nélkül siker lesz a rendezvény... Bak Rita és Ferenczfi János

 

 Payer Imre előad.

 

 

 Jenei Szilveszter

 Az rövidzárlat alatt az éjszaka zavartalanul folytatódik. Avagy: az irodalom fantomja...

 Szilvási János felolvas a sötétben

 Szilvási János felolvas

 Vendégeink

 Vendégeink

 Szívforgács

 Szívforgács

 Payer Imre, Bak Rita és mások...

 Pivarnxik László felolvas

 Nagy Imre

 Nagy Imre

 Németh Viktor

 Tudjuk ki!

 Németh Viktor

 Zalán Tibor

 Vendégeink

 Nagy Imre

 Szecsődy Péter és mások...

 Faragó Eszter

 Vitányi Iván

 Szilvási János és Pivarnyik László

 "Józsi bácsi", azaz: Vitányi Iván

 Zalán Tibor

 Önként és Dalolva Társulat

 Önként és örökké...

 Vendégeink

 

 Önként és Dalolva társulat