A színész műhelye

 Török István

Török István

(1924. – 1995.)

„Persze, hogy nem egy kéj lepedőnyi helyen játszani, de nekünk ezt is kell. És nekünk kell ezt csinálni.”

1982.

 

Fütyü. Kollegáitól csak így hallottam emlegetni. Illett is rá. Rengeteg komikus szerepet játszott, e nézőből kicsalogatva az ellenállhatatlan nevetést. Ezt a fajta színészt mindenki szereti. Jópofa, kedves, bő humorú, kicsit könnyelmű embernek tartják, akivel kellemesen eltöltheti az ember az időt – így képzeli el az egyszerű néző. Ilyennek hat a színpadról. A kollegák pedig hajlamosak az ellenkező végletbe esni és a népszerű színészre rásütni a ripacs jelzőt. A savanyú, kevésbé sikeres színész szerint a jóízű ripacskodás, a közönség kegyeibe való férkőzés szintén, ha nevettető eszközökkel történik. A néző rekeszizmaira hatni könnyű, mondja a drámai alkat, aki titokban belepusztul az irigységbe s abba, hogy neki nem sikerül. Művészi, szerinte csak a drámai szerep, darab, játékstílus lehet. Ősi vetélkedő ez a vígjáték és a tragédia között. Igazán jó színész tudja, hogy a kettő szétválaszthatatlan, hiszen az élet sem egyféle mindig.

Török Istvánt szeretik a kollegái. Azok is, akik drámai beállítottságúak. Annál is inkább, mert Fütyü nemrég bizonyított fényesen drámai műfajban is. Nagyváradi vendégszereplése Tamási Áron Ősvigasztalásában sokunk számára meglepő volt. Kiderült, fantáziánkat megszégyenítő, drámai szerepekben is remekel. Szerettem benne, nemcsak, mint figurát, mint színészt is. Azok közé sorolhattam a magam listáján, akik igazán éreznek, közölnek, és igazat is közölnek a néző számára. Nem játék, nem technika, nem bravúr, amit látunk tőle, hanem szívvel lélekkel átélt és szuggesztíven kivetített játék. Az ilyen színészért érdemes színházba jönni, aki nem ejt át bennünket, nem csak úgy tesz, mintha, hanem igazat is érez és mutat. Ez nem feltétlenül a Sztanyiszlavszkij módszerhez való ragaszkodást jelenti, a brechti elidegenítő színházban is kell ezzel élni.

Nem tudta, hogy fel fogom keresni. Alsónadrágban fogadott, majd miután megegyeztünk, hogy fél óra múlva visszajövök, interjú képessé öltözött s bevezetett a belső szobába. Nehéz vállalkozásnak tartja, amibe belefogtam.

  • Vannak olyan alkatú emberek, akik erről a kínos, vívódó állapotról nem könnyen beszélnek – mondja, s látom rajta, hogy aggódik értem is, magáért is. Kérésemre füzetem alá keményfedelű, nagyobb alakú rajztömböt hoz. Mondom neki, hogy többek közt azért is kérdezgetem őket, mert sokunk tanulhatunk az idősebb kollega tapasztalataiból.

  • Az idén töltöm a harmincadik évemet a pályán – mondja.

  • Meg kellene ünnepelni – megjegyzésemet elereszti a füle mellett.

  • 1984-ben már nyugdíjba megyek. Én nagyobb voltam az osztálytársaimnál. Háború és katonaság után kerültem a főiskolára. Amikor szorult a kötél, a II. világháborúban elvitték a leventéket is. Így került Vadász Zoli, jómagam is katonának még hadköteles kor előtt. Háború után hazajöttem a fogságból, ezután lettem igazán katonaköteles, s ’46-ban megint bevittek katonának. Ezután iratkoztam be a színire. Előzőleg volt egy országos tehetségkutató, amikor meghallgattak és javasolták, hogy felvételizzem. Többen kezdtük, Soós Angéla, Elekes Emma, Nagy Iza, a későbbi szatmári színház alapító tagsága. Már főiskola előtt dolgoztam. Csíkban voltam a Magyar Népi Szövetségnél, ennek ifjúsági tagozata is volt, ahol függetlenített aktivista voltam. Végigcsináltam a történelmet, ami nem volt könnyű, mert át kellett állni mindenféle szempontból, kultúraktivitás, közművelődés, iskoláztatás, anyanyelvi jogok, stb. A mi feladatunk az volt, hogy a rendeleteke megmagyarázzuk és terjesszük az emberek közt. Ilyeneket csináltunk, össze kellett gyűjteni a fegyvereket s beszolgáltatni a hatóságoknak. Vagy az egyház kezéből a hatalmat ki kellett venni, volt az utasítás. Hát ez egyáltalán nem ment könnyen, ugye, az emberek tele voltak gyanakvással és félelemmel. Sokszor a bőrünkkel játsztunk, mikor kiküldetésben voltunk. Akkoriban működött a fekete klérus. A gyimesi szoros pld kimondottan hadszíntér volt… Testvér, volt a megszólítás a MNSZ-nél. Utolsó napig dolgoztam. Vagy 900-an felvételiztünk, 64-en kerültünk be, ha jól emlékszem. László Gerő, Orosz Lujza, Horváth Béla, Harag György, Tanay Bella, Bisztrai Mária, Lázár Lencsi akkor negyedévesek voltak. És szerződéses színészek.

  • A Kolozsvári Színháznál?

  • Persze. Jártak Poór Lili színiiskolájába, így hallottam. Aztán ’48-ban megszervezték a Magyar Művészeti Intézeteket, aminek ének, színi, képzőművészeti szak volt. Talán II. éves koromban szakosították először és vált külön a Gheorghe Dima*, Ion Andreescu* és Színművészeti intézet. Akkoriban a Mátyás szülőháza volt az MNI székháza.

  • A színházban mit tanultál meg?

  • Magát a gyakorlatot. A főiskola csak elméleti képzést ad. Ha valaki felületesen viszonyul a pályához, lemorzsolódik, vagy meghal a színpad számára. A színésznek igen kemény, küzdelmes munkát kell végezni. Sok lemondással jár ez a pálya. Találkozhatsz öt-hat éve nem látott ismerősöddel, nem mehetsz el vele beszélgetni, mert történetesen előadásod van. A civil nem tudja ezt megérteni. Sztanyiszlavszkij, Hevesi Sándor színházelméletei alapján neveltek bennünket főiskolán. Igen szigorú mestereink voltak, Delly Ferenc, Kovács György, Szabó Ernő, Tompa Miklós, Halász Géza, Imrédy Géza, Tessitóri Nóra, Kőmíves Nagy Lajos, Senkálszky Endre, Sarlay Imre, Éghy Ghyssa személyében. De lényegében csak a színházban tanultuk meg a mesterséget. A főiskola csak megnézi, alkalmas vagy-e a pályára, de a valóság tanít meg rá. Egy-egy szerep nagyon sok minden újra vezethet rá. Pld. Nóra nénit nemigen vettük komolyan, de felsóhajtottunk, amikor verses, kötött szöveggel kerültünk szembe, mert csak hasznát vettük annak, amire tanított, a helyes légzésnek, beszédtechnikának. A színész minden egyes szerepben új dologgal találkozik. Mindegyik színész egy módszer szerint tanul. Mi olyan egységes módszert kaptunk, amit nagyon komolyan vettünk. A hit kérdése volt ez. A színésznek hinnie kell abban, amit csinál, szervesen kell figyelnie, tudnia kell, milyen céllal jött be, stb. – ezekre a dolgokra készítettek fel, de alkalmazni, megtanulni csak a színházban tanultuk meg.

  • Milyen típusú színésznek tartod magad? – kérdem tőle és látom, ő is az a fajta színész, aki legszívesebben lejátszaná ott mindjárt előtted. Arra kér, hogy ne írjak, csak figyeljek rá.

  • Valaki lebetegszik, valakinek be kell ugornia – mondja, - van pár nap próbaideje. A többiek ilyenkor markíroznak. Nekem sosem sikerült. Pedig néha jó lenne, nem beletenni a lelkünket, nem is lennék olyan fáradt estére. Sosem tudtam nem átélni a szerepet. Alkat kérdése is, hogy ki hogy dolgozik. Soha nem tudtam arra hagyatkozni, hogy megjegyezzem a rendezői instrukciót. Azt fel kell jegyezni, tudod, a fehér oldalra. Itt van pld. a Moliere példány. Ez egy templom, valahol falun jártunk, aztán lerajzoltam – mutat rá egy rajzra a példányból. – Én most is megjegyzem az instrukciókat, a tartalmiakat is – mutatja. – Csak a premier napján válik azzá. Hányszor segítették ki a szövegkönyveim a rendezőt is a szarból, mikor négy éves előadást kellett felújítani és már senki nem emlékezett a járásokra.. – s lelkesen lapozgat a szövegben.

Emlékszem, nekünk is kellett ezt a főiskolán, Katona Károly* jegyezte is szorgalmasan őket. Nekünk nevetségesnek tűnt, hiszen észben tudtuk tartani. Lehet, épp négy évig nem sikerülne. Viszont roppant lelassította a próbafolyamatot, amíg kivártuk, hogy beírja, hol megy ki, hol áll fel, stb. Én soha nem használtam ezt a módszert.

  • Más is írja még így az instrukciókat?

  • Nálunk, az én évfolyamtársaim majdnem mind. Ez a színészmesterség technikájához tartotó dolog volt, bejegyezni a játékokat, járásokat. Látod: „még mindig ül az asztal mellett”, írom, hogy tudjam, mit kell csinálnom a színpadon ennél a szövegnél. Most rendezi Szabó Ági a Tudós nőket, segítünk mi is neki, idősebbek, ahol lehet. Ilyen ez a pálya, az egész csapat nálunk. Így tanultuk, én ebben hiszek. Nem tudok úgy dolgozni, hogy azt mondja a rendező menjél csak valahova, aztán majd meglátjuk…

Eszembe jut mit mondott Szabó Ági* épp erről. Török azok közé az idős színészek közé tartozott, akik nem estek kétségbe attól, hogy nem centiztem ki nekik a járást. Megértette, hogy ez most egy ilyen módszer. „Fütyü” folytatja.

  • Talán jobb lett volna a főiskolán is, ha egy tanár vezet végig minket, akkor jobban megismerhetett volna. Bennünket minden évben más tanított. Delly volt a legszigorúbb, Senkálszky jelentette a felüdülést. Lazábban, szabadabban dolgoztunk vele.

  • A szerepeidhez hogyan viszonyulsz?

  • Ha szereposztásnál olvashatom a nevem, akkor az ünnepnap. Az első olvasópróbára úgy készül sz ember, mintha a misére, a templomba. Én fel is öltözöm olyankor ünneplőbe. – Ezt úgy mondja, mint aki szégyenkezhetne, de nem teszi. –

Ez régebb szokás is volt. Az új darab első próbájára a színész sötét ruhát öltött, a nők is ünneplőbe öltöztek. Sőt, a bemutató napját is így tisztelték meg. Ma már inkább csak a bemutatóra csípi ki magát a színész, az első olvasópróbára kevésbé. Persze, már aki, már ahol. Ez bizony enyhe devalválódását jelenti a színészi munkának, a színész gondolkodás módjában is…

  • Aztán az ember megismerkedik az anyaggal, - folytatja – néha meghökken a feladattól, nyugtatgatni kezdi magát, körüljárja a szerepet, a figurát, ki lehet ez az ember, igyekszik rájönni az előéletére, tele van kérdésekkel, emóciókkal, miért tesz így ez a figura, stb. A sok kérdést mind meg kell ismerni. S ezután kezd az ember építkezni, az elemző, asztali próbák idején, a rendezővel folytatott vitákkal. Nálunk ez a dolog nem halt el, nem fásultak, öregedtek el a színészek ebből a szempontból, mint máshol. Nálunk, merem állítani, a fiatalok is így dolgoznak, átvették ezt a munkamódszert tőlünk, nem lógnak ki az együttesből, bár esetleg másképp tanulták. De rájöttek arra, hogy ez egy járható út. Nyilván más véleményük volt a sztanyiszlavszkij-módszerről, de a gyakorlat…

  • Tehát a színészi gyakorlat azonos minden korban?

  • Maga a „termelés” a gyakorlat. A színháznak pénzügyi tervei vannak, a bemutató meg kell szülessen. A munkamódszert mindig az illető dráma, mű határozza meg. Pld. mi soha nem játszunk abszurdot, s egyszer a kezünkbe került az első ilyen darab: Páskándi két egyfelvonásosa, akit az IM szervezett, annak volt országos irodalmi akciója, s nekik mutattuk be. Nem szerepelt minden színész benne. Cseresnyés Gyula* rendezte. Minden mű meghatározza a hozzá való közeledést, bíbelődést. Két emlékezetes találkozásom volt az abszurddal. Brecht Koldusoperája és Ionesco A király halódik c. darabja mindkettő Taub rendezésében. A színész számára egy új, külön világ nyílt ki. A rendező nagyon fel volt készülve, mi pedig tátott szájjal, mint a kisgyermek, figyeltük, mennyi új dolog van a színész számára ebben a szakmában. Nekünk nagyon tanulságos volt a sajtóban kibontakozó vita is az abszurd körül (Páskándi-Földes között*). Akkor jött divatba nálunk is Beckett, Mrozek, Ionesco, de ehhez a gyakorlatban rendező kellett, s ezt Taub János személyében meg is kaptuk. Az ember mindig tanul, új színházi kísérletekről értesül, próbálja megérteni őket, ha igazán érdekli a szakmája. Brook-ot kérdezte meg egy amerikai vendégszereplésük alkalmával egy nagytekintélyű újságíró, hogy mi a színház. Azt felelte: Erre elmondok egy kis történetet. A színhát az, amikor a három és fél éves kislányom bepólyálja a fakanalat, azt altatja, babusgatja olyan hittel, hogy én el is hiszem neki, hogy az egy baba. Hitem szerint ez a színház. Brook azt mondta el, amit én is érzek. A hit a legfontosabb, és minden, ami ebben benne van. Roppant bonyolult. Nála egyszerűbben én sem tudnám megfogalmazni. Mert végleges formája soha semminek nincs, ez egy folyamat, ami soha nem fejeződik be. Hol stagnál, hol hullámvölgybe jut, vagy magaslatra kerül. Rengeteg összetevője van a színháznak. Pályám alatt – csak itt dolgoztam, Szatmáron -, Harag ideje alatt, Csíky igazgatása alatt és Kovács Feri irodalmi titkársága idején lehetett jó periódusról beszélni. S amiről nem lehet, ugye, az a repertoár összeállítás, ami egy színház erejét, képességeit kell  megmutassa. Akkor még fontos volt a művészet. Ma már nem az. Annakidején megbecsülték a színészeket, érdemeket, címeket ajándékoztak nekik. Ma ilyen nincs. Se adókedvezmény, se utazási kedvezmény, semmi. Ezeket elvették. Felajánltatták. Most sokkal égetőbb dolgok kerültek terítékre, mint a művészet. Pedig az ország, ahol a művészet megbecsült, felvirágzóban van. Talán pont XIV. Lajos, a Napkirály idején volt ez utoljára. Elidegenedik a társadalom, az ember, megfosztódik a művészet, az emberiség lelkének nevelésétől, a szépre neveléstől, elgépiesedünk a felgyorsult, civilizált világban, magányosak leszünk. A művészetnek kellene egymáshoz vezetnie bennünket…

Kommentár fölösleges.

  • Ez a színház feladata?

  • A shakespeare-i megfogalmazás még mindig nem vesztette érvényét: tükröt tartani a társadalom képe elé ma, itt.

  • Mitől félted a leginkább a színházat?

  • Az elsekélyesedéstől, beszűküléstől. De nem a színházat, hanem a színészeket. Vidéken is lehetne olyan színházat csinálni, mint Párizsban, ha megvan hozzá a kellő hozzáállás, szakmai és elméleti felkészülés. Engem egyáltalán nem zavar, hogy nem élek fővárosban. Mostanában pejoratíve beszélnek a provincializmusról, de bizony vidéki színházak is csináltak olyat, amit a fővárosban nem – ergo a színészek, a törekvések, a társulat a fontos. Az akarás. Nem igaz, hogy vidéki egy színház. Annyi biztos, a fővárosi színházak előnye, hogy odagyűl minden kultúra, ott többet láthat az ember. De a vidéki elolvashatja, meg is nézheti, valaki csak elmeséli, élményeket szerezhet, ami előrelendíti és lobog tovább, tudja hittel csinálni a magáét. Falura járni ügyszolgálat. Ami a szak mának jó, a nagyközönségnek is jó. Persze, hogy nem egy kéj lepedőnyi helyen játszani, de nekünk ezt is kell. És nekünk kell ezt megcsinálni.

Mennyit szidja a színész azokat a falusi kultúrházakat, ahol nincs annyi hely, hogy megfordulj a színpadon. Ahol nem nyújthatod azt, amire képes lennél rendes körülmények között. Íme, miért van értelme.

  • Milyen rendezővel tudsz dolgozni?

  • Azzal, aki együtt lélegzik a színésszel. Minden színész egy kis mikrokozmosz, nem lehet előre megállapítani, milyen lesz az előadás. Kritikusaink olyan faktorokat, lélektani dolgokat hagynak ki egy-egy előadás elemzésekor, hogy megáll az ember esze. Nem arról írnak, hogy a színész és rendező munkája hogyan fogalmazódott meg a színpadon, amikor a függöny felment, hanem elemzik a darabot. Olyan a színjátszásunk, amilyen a színikritikánk. Persze, az embert elkapják az indulatok, dühös lesz, de az igazság az, hogy nem tesznek jó szolgálatot a színháznak az ilyen kritikák. Érvekkel kellene bizonyítani, hogy miben fogtunk mellé. Ezért is féltem a színházat az elszürküléstől, mert a kritika is így bánik vele. Egy idő után taposó malom lesz, ha a jó játékokat, az előadás művészien megoldott részeit nem emelik ki, s nem dicsérik meg a színészt érte, nem honorálják legalább ennyivel „szakmailag” a játékát. A rossz rendezőknek az a bajuk, hogy van egy elképzelésük az előadásról s már az első olvasópróbán kiderül, nem látja összefüggésében az egészet, csak részleteiben. Szöveget rendez. A jó rendező látja az egészet, tudja, hogy a darab melyik része fontosabb, hangsúlyosabb, hol vannak a tartóoszlopok. Jól tudja adagolni a játékot. A rossz rendezőnél minden egyformán fontos, nincsenek első-, másod-, harmadrendű dolgok. Ez pedig fontos, mert ha minden fontos, semmi sem az. Az más kérdés, hogy minden figurát pontosan ki kell dolgozni.

  • Különbözik a ti színészetikátok a fiatalokétól?

  • Itt van a fiam. Húsz éves, és egy világ választ el tőle. Óriási mutációk, változások történtek. Ezért sincs soha egyetértés generációk közt. De a művészetben nincs különbség, generációs kérdés. Más az etikai alapállásuk, ez törvényszerű. Az élettapasztalat jelent pluszt a fiatalokkal szemben. Nekik más a felelősségérzetük, más a hozzáállásuk, más erkölcsi normákat hordoznak, más világban nőttek fel. De ez az ellenmondás kibékíthető. Ő rockot jár, én keringőztem, két különböző kor szelleme, ízlése ez, de nem jelenti azt, hogy nem tehetségesek. És ők sem egyformák. Nem a trehányság jellemző rájuk. A pálya kezdetén még nem alakulhat ki úgy a jellemük, még nem forrott ki egészen, de a pályán kiforr, kiépül az ember. A színészről leordít, hogy milyen ember, bármilyen szerepet játszik, elhiszed nekem?. kérdi tőlem s elmesél egy esetet, amikor csalhatatlanul megérezte egyik kollegájáról, nevet nem említ, akiről érezni lehetett, hogy nem tiszta ember, valami bűzlik körülötte. Mert a színész csak abból építkezhet, ami ő maga. Az egyéniség mindig jelen van – folytatja – amit játszol, te vagy, a tied. Kovács György is mindig Kovács György maradt, bár nem lehetett volna elképzelni se a Mamlock-ot, se más szerepét másképp. A színész soha nem gombolkozik ki önmagából. Akár kívülről, akár belülről közeledsz a szerephez. Mert mindkét út járható. A lényeg közös.

  • Te milyen vagy?

  • Rám is azt mondják, egyéniségem van, Török Pista maradok. Egy jellemet mindenképpen végigvezetek a magam jelleme, vérmérséklete szerint. A nagy dolgok mindig ott vannak, amikor adva van egy szövegrész, s egy bizonyos cselekedetet a szöveg ellen kell megtenni. Az a legnehezebb, amikor érzelmileg el kell szakadni a szövegtől, pld. egy nagyon tragikus részt „kopogva” kér a rendező. Persze, ez elképzelés dolga, de nekem mindig az volt a legnehezebb, mikor a felgyülemlett érzéseknek gátat kellett vetni, ellenállni a szöveg sodrásának. A SZÍNÉSZ A RENDEZŐ ÉS A SZÖVEGKÖNYV KÖZÖTT ÁLL.  Minden egyes ilyen eset olyan, mint amikor akasztófára vinnék a színészt. Aki teljes őszinte odaadással csinálja, az végig szorong, izgul, hogy is lesz a következő alkalommal. A kisujjamból semmit nem lehet kirázni. Van, ami közelebb áll hozzád, de mindenért keményen meg kell küzdeni. Amire én nagyon sokat adok, az a színész ítélőképessége, hogy pld. vígjátékban meddig mehet el a jó ízlés határain belül. A színésznek legyen nagyon finom, szelekciós érzéke és kitűnő ízlése. Sokszor a gyomrom felfordul mit képesek feláldozni egyesek, hogy megröhögtessék a közönséget.

  • Filmeztél is.

  • Igen.

Ez alatt a fia is bejön a szobába, valamit kérni az apjától, aztán leül mellénk és hallgatja ő is az apját. Az olyan lelkesen mond-magyaráz, egyáltalán nem azt a komolytalan, vígjátéki hőst láthatná most benne az egyszeri néző.

  • ’69-ben, az Ítélet c. Dózsa filmben játszottam, román-magyar- cseh koprodukcióban. Akkor találkoztam először a filmmel. Nagy csalódás volt. A színház mellett szavazok. Szerettem a filmezést, de az igazi mégis csak a színház. Pedig, amikor elmentem filmezni olvastam filmelméleti munkákat, sejtettem milyen bogár a film, nem voltam egészen szűz terület. A csalódást az okozta, hogy, színész lévén, a színházból indultam ki, azt gondoltam, csak meg tudok csinálni egy szerepet. Igen ám, csakhogy a színész a színpadon egy játékfolyamatba lép be. A filmnél ez a folyamat feldarabolódik. Később jöttem rá, hogyan is lehet dolgozni. Például, mikor pont a kulmináló résznél kell belépni, mikor a csapó hallatszik, az nagyon nehéz, de épp ez a szép benne. Bacsó Péter filmjében, A harmadik nekifutásban egy olyan figurát kellett megfogalmaznom, aki kiváló ember, de nem tud feloldódni, nem tud mosolyogni. Már mentünk ki a filmből, egyre kevesebb lehetőség volt a figura emberivé tételére, s izgultam…  A rendező megnyugtatott, aztán végül meg is történt az oldás. Ez adta meg a figura emberi vonásait előre is, visszamenőleg is. Nem Török Pista tehetségére volt szükség, csak a képemre, a pofámra. A többi az operatőr dolga. Persze, azért a filmnél is látszik, ki tehetséges ember. Nem csak a fizimiska kell. Sok mindent megtanultam ott, erős koncentráló képességgel kell rendelkezni, meg kell tudni jegyezni az egyszeri koreográfiai próba után mindent, nem léphetsz ki a képből, stb. A románoknál is játsztam, soha nem főszerepet, mert annyira nem tudok románul. Különben Stefan Radof* volt a szinkronom, jól ismerem. A Vlad Tepes-ben* játsztam egy szászt, azt nekem kellett szinkronizálni. Az Ultima frontiera a mortii-ban is egy magyar patkolókovácsot játsztam. Akkor tanultam meg türelmesnek lenni. Sokat várni. A film más világ.

Közben belekukkantok a mappába. Rajzok vannak benne.

  • Rajzolsz?

  • Ez nekem csak privát kell, saját magam számára festek, ez megnyugtat.

Végigvezet a lakáson, ahol egy agyagba formázott szoborral is találkozom, rengeteg képpel a falon, amiket festőbarátaitól kapott. Ha nyugdíjba megy, mondja, festeni fog, meg szobrokat gyúrni, faragni, már anyagot is gyűjtött hozzá. Még nem döntötte el hová is megy. Ő gyergyószentmiklósi, talán oda fog visszamenni, és nem esik kétségbe, hanem képzőművészkedik majd a maga örömére. Diófapáccal készült rajzokat mutat, barna erdők, fák, egy olvasó férfi, egy férfiarc, tájképek. S mutat egy nyerget is, amit ő készített, még nincs egészen kész, kis ülőalkalmatosság. Nem elveszett ember. Sok színész panaszkodik, ha nyugdíjas lesz. Ő valószínű nem ehhez a fajtához fog tartozni. Nagy sok szép van még az életben a színházon kívül, vallja, csak szem kell hozzá, észrevenni.

                            Lejegyezte:  Nászta Katalin

 

http://www.szineszkonyvtar.hu/contents/p-z/torokielet.htm

Jegyzetek

 

*Gheorghe Dima – zeneakadémia, Kolozsvár

*Ion Andreescu – képzőművészeti egyetem, Kolozsvár

*Katona Károly – színművész

*Szabó Ágnes – rendező

*Cseresznyés Gyula – rendező

*Páskándi Géza– költő, drámaíró

*Földes László – irodalomkritikus, szerkesztő

*Stefan Radof – román színművész

*Vlad Tepes, havasalföldi fejedelem a XV. században (Drakula) - román film




Utoljára frissítve:2016. október 06., csütörtök 08:44
Nászta Katalin

Önéletrajz

Nászta Katalin

Kolozsváron születtem, 1950-ben. Írással még általános iskolában kezdtem foglalkozni. Első versem a Korunk folyóiratban jelent meg, majd később az Utunk, Igaz szó, Ifjúmunkás, Echinox, irodalmi lapokban, újságokban. A Varázslataink c. antológiában a legújabb költő nemzedék közé soroltak. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István színművészeti Főiskola elvégzése után Sepsiszentgyörgyre kerültem, színészként. Színészkollegáimmal készült interjúimnak otthont megint a Korunk adott, Kántor Lajos személyében. 1989 őszén, még a Ceausecu éra idején települtünk át családostól Magyarországra. Zalaegerszegen a Zalai Hírlapban jelentek meg verseim, a Lüktetés c. antológiában is szerepeltem velük, színész interjúimnak pedig a Pannon Tükör, és a Film Színház Muzsika is teret engedett. Két év színészkedés után a zalaegerszegi Hevesi Sándor színházban szerződésem megszűnt, újabbat nem kerestem, a városban akartam maradni, iskoláskorú gyermekeim miatt, akiket megviselt az áttelepülés. Az ország-váltás, az új világgal való találkozás nyitottá tett a hitvilág iránt is, amihez kisgyermekkorom óta öntudatlanul is vonzódást éreztem. A Bibliát immár kézbe vehető, és hittel való olvasása kimeríthetetlen erőt nyújtott a nehéz időszak elszenvedésére. (A színházi világból való kikerülésem után kénytelen voltam mindenféle munkát elvállalni, mint szállodai munkás, betanított, varrodai, mosodai alkalmazott, gyermekfelügyelő. Majd biztosítási üzletkötőként vonultam nyugdíjba, egyéni vállalkozói státusban) Hitéleti tapasztalataimat a német Omniscriptum kiadó kérésére, blogbejegyzéseimből állítottam össze könyv formátumba Vajúdás címmel. Majd 2015-ben a kiadatlan verseimet rendeztem kiadásra Te tudsz engem, Uram címmel. Színészinterjúim kötetén jelenleg is dolgozom.

Újabban a Pannon Tükör, és különböző internetes irodalmi folyóiratok, portálok - Litera-Túra, Lenolaj, Hetedhéthatár - közlik verseimet, írásaimat.

De ezek mind száraz tények. Ami igazán érdekes, amiről beszélni, vagy gondolkodni érdemes, azokat versben írom meg, vagy egy blogbejegyzésben, vagy egy kollegámat faggatom. És még mindig vannak felteendő kérdéseim, és vannak elmondanivalóim.

Legfrissebbek a szerzőtől: Nászta Katalin

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned