A színész műhelye

 

Csíky András

 

        „A színpadon… a saját felelősségére él és cselekszik… ez a mi szabadságunk.”



1983 nyara előtt találkoztam vele a kolozsvári színház udvarán. Udvar? hát ez túlzás. Épp annyi hely van, hogy a díszletszállító autók beférnek, és nem súrolják az épület falát. Gyönyörű idő volt, mi épp kiszállásra indultunk a Szegény Dániellel* Enyedre.

Tetőtől talpig úriember. Kedvesen és mértéktartón mosolyog, nincs benne semmi mesterkéltség. Fiatal. Azzá avatja kedvessége, nyíltsága, meg az öröm, hogy a munkájáról beszélhet. Abban egyezünk meg, hogy szabadság előtt még visszajövök Kolozsvárra. Addigra legalább elkészül az Iván, a rettentő is. Rendkívül foglalkoztatja a munkamódszer, ahogy Tompa Gabi *dolgozik. Meg is jegyzi: - Épp arról beszélgettünk Bereczky Julival*, hogy végeredményben ez is a Sztanyiszlavszkij stílusból nő ki, a legmodernebbek talán épp hozzá fognak visszakanyarodni.

Megnéztem az Ivánt*. Csíky lázas feltalálója, mintha egyenes folytatása lenne, még inkább talán következménye annak a gondokkal küzdő színészembernek, akivel a próbaszakasz idején találkoztam. Nyilván a próbaszakasz meghatározza mindennapi magatartásunkat. Roppant kíváncsi vagyok, milyen titkokat árul el művészetéből. Délelőtt találkozunk a színházi előcsarnok emeleti részén. Izgatott, látni rajta, s bár ez engem megnyugtathatna, én is épp annyira. Talán a sugárzó szeme okozza, tekintete befogja az egész teret, benne természetesen engem is. Nem is igyekszem szabadulni bűvköréből, csak annyira, hogy írni tudjak. Ritkán találkozik az ember ilyen kivételesen izzó színészemberi értelemmel. Rendkívül precízen igyekszik felelni minden kérdésre. Többször is megkérdi, fedi-e a válasz a kérdést, s én sajnálom, hogy kevés időnk van, mindössze kétórányi.

  • Milyen lehetőséget jelent egy színésznek, önnek az, hogy színpadon játszhat sok ezer ember előtt? Milyen kapcsolatot alakíthat ki a színész a közönséggel? És mit eredményezhet?

Nagyon komolyan veszi a kérdést, látom rajta. Igyekszik összefogni a gondolatait, mintha vizsgázna.

  • A színi pályával kapcsolatban talán mindent elmondtam, s eredetit nem is nagyon lehet mondani, nem is vállalkozhatnék rá. Ez valami belső kényszer… miért megy erre a pályára az ember. Mert meg szeretne nyilatkozni, mert mondanivalója van. Vannak emberek, akikben erős a megnyilatkozási vágy. Hogy ez mi, exhibicionizmus…, külön vizsgálat tárgya lehetne. De létezik. A pálya tulajdonképpen erre ad alkalmat, hogy valljak a világról, önmagamról. Az élet értelmének örök kutatása, az, hogy valamibe beleszóljon, próbáljon javítani, mozdítani. Ez misszió is, ha úgy vesszük, de nagyon egyéni belső kényszer. Van, akiknek az írás, vagy a zene, a képzőművészet – nekem más tehetség nem adatott. Valamennyire a színház. Ebből a belső, és abból a missziós kényszerből tevődik össze az indíték. A közönség azért jön el, hogy valamit kapjon, szórakozást vagy mély tartalmat. Már nyitottan jön, a színész meg akar nyilatkozni – e két szándékból születik az a találkozás, ami a színjátszás értelme. Persze, ez nem mindig sikerül, de ezért van értelme. A közönség az egy rém tág fogalom, a befogadásra összegyűltek gyülekezete, mindenki más, annyit és úgy kap, amilyen érzékeny, felkészült, stb. A színész is így ad, amennyire érzékeny, felkészült, stb. A találkozás minősége magasrendű is lehet. Sok évig kell csinálni, hogy a ritka, nagy emlékezetes találkozások megtörténjenek. Minél több ilyen nagy találkozás van, annál hatékonyabb a művészete. Bár, hogy mit tudott adni, azt nem lehet lemérni semmilyen műszerrel, de ha nem is úgy hagyunk nyomot, mint a képzőművészet, azért ez is maradandó nyom.

Befejezi s rám néz nagy kérdő szemekkel. – Kielégítő a válasz? Úgy értem, fedi a kérdést? – Hogyne, -felelem, s érzem milyen nevetséges ez a felállás, itt én vagyok a nebuló, ő a tanár, de nincs idő kitérő beszélgetésre, csak gondolatban teszem hozzá: milyen érdekes is ez, amibe belekezdtem. Egy színész sem mondja ugyanazt. Mindenkiben másként csapódik le az élet, a színház, más oldalról közelít, próbálja megérteni. Csíky egészen tágra nyitja a megértés kapuit, töprengései találkoznak az enyémekkel, illetve az ő nyomában kullogok a gondjaimmal. Így hát csak hálásan rámosolygok és folytatom a „vizsgáztatást”, illetve előreugrok a kérdéssorban, megkockáztatva egy intimebbet, látván, milyen lelkiismeretesen és őszintén felel.

  • Van olyan a színész művészetében, amit szavakkal nem lehet elmondani: A színész állapota más játék közben? Hol van a színész, mikor játszik? Hol lehetne, esetleg?

  • Van egy örök titok, hogy mitől gyúl meg a levegő, vagy hamvad el a pillanat. De nem ilyen misztikus az egész. Ahhoz, hogy a nagy találkozás létrejöjjön nagyon jó irodalom is kell, a darab nem csak minőségében kell helyt álljon, olyanfajta kell legyen, ami a széles rétegek érdeklődését, problémakörét illeti. Ez esetben a nyitottság, a várakozás még érzékenyebb. Nyilván a színész kortársa a közönségnek, érzékenyebb radarral, izgalmasabban és sűrítve… illetve ez nem is jó így…. Onnan indultunk ki, hogy jó irodalom kell, nem aktuális, ez rossz szó, mert nem napra aktuálisra gondolok, egy görög dráma is az lehet, ha olyan közérzet üli meg, vagy a kor problémáit feszegeti. Olyan mély és valós gondokkal foglalkozó műre van szükség, aminek üzenete van, nyugtalanító, felháborító, de mindenképp katartikus. Megmozdítja a közönséget. Ha ilyen a mű, a befogadásra várakozót meggondolkoztatja, és érzelmileg kilendíti állapotából. Ha ezt a színész veridikusan, jól, modern eszközökkel is tudja visszaadni, akkor, 1. a jó mű, 2. a nyitott közönség, 3. a kikristályosodott, megélt színészi játék – a találkozás valószínűségét megerősítheti. A rendező is megnyilatkozásra vágyó ember, ő az előadással mondja el a véleményét, én a szereppel. Abban a pillanatban, mikor ez a hármas így jön össze, a csoda is létrejöhet. Ha minden feltétel adva van.

  • Miért csak jöhet?

  • Itt van az a kis százalék, hogy az ember hogyan hord össze egy szerepet, milyen érzelmi megéltség van mögötte, milyen szublimációkon, áttételeken megy keresztül, a maga kis tragédiáit milyen viszonyok közt éli át és jut el esetleg egy másidejű- korú szerepbe velük, hogyan hasznosítja annak a színpadi pillanatnak a megélésére… Ezeket az ember ösztönösen csinálja, ahogy ösztönösen raktároz. Önkéntelenül figyeli magát, ahogy József Attila írta erről, nézzen csak utána, most nem tudom pontosan idézni, velünk bármi megtörténhet, egyszer eladjuk tizenöt lejért a nézőnek. Még azt is, amit kínok kínjával éltünk végig, mint sorkatonák, az élet egyszerű megélői. Valamikor a színművészetben értékesítjük. Eladjuk az élményeinket. Ez persze csak tangenciálisan tartozik ide. De hogy a kérdése második felére is feleljek, ami a színész állapotára vonatkozik játék közben. Nos, az állapota más, az biztos. Bizonyítható érzelmileg, banális tüneti és logikai dolgokkal is. A dráma több mint az élet. Az élet sűrített formája. Míg az életben rengeteg mellékkörülmény adódhat, ami hat rám, vagy nem hat, addig a drámában rend van. Ez a plusz faktor. Egy jellem kibontását, tavaszát, nyarát, őszét, bukását, evolúcióját az életben 60-70 év alatt éljük le esetleg, a színpadon két és fél óra alatt. Ez már jelzi, rendkívüli figyelemösszpontosításra van szükség ahhoz, hogy az üresjárat nélküli életet leéljük. Ez a koncentráció a színészi tehetség döntő tényezője. Hogy össze tud-e sűríteni egy életet két órában, üresjárat nélkül. Ez a titka egy végigvitt alakításnak. Ettől más az állapot. Ez nyilván idegrendszerre, egész fizikumra kiterjedő változásokat idéz elő, a normálistól eltérően. Egy nagy feladat, alakítás előtt, ha megnézne az orvos, azonnal berendelne a kórházba pihenni. Ez pontosan az az állapot, mielőtt a rakétákat elindítják. Ettől van az, hogy előadás után, mikor ez az ostromállapot, amibe tudatosan hajkurássza bele magát az ember sok-sok estén át, megszűnik, a fáradtság más, mint más fáradtság. Kellemes, eufórikus, szinte aludni sem tudsz hajnalig, zenét hallgatsz, vagy olvasol, amíg kisimul az agy, hogy holnap újra össze tudd szedni magad, összeugorhass, mint egy rugó a következő „megnyilatkozáshoz”. Nem tudom általában így van-e, én saját tapasztalataimról beszélek.

Vallomás ez, szinte úgy érzem, meg sem illet, annyi áhítattal, benső érzéssel beszél a munkájáról, mintha valami sokkal többről lenne szó. Többről is van szó.

  • Hogy építi fel általában a szerepeit? Mik a döntő tényezői, mi segítheti, gátolhatja, milyen folyamat alakul ki szerep és színész között, milyen viszony?

  • Talán kezdjük ott, hogy minden újabb feladattal, szereppel úgy vagyok, hogy na, eddig volt valahogy, de most hogy ezzel mi lesz, azt nem tudom. Ez nem pánik. Igyekszem menekülni a sémáimtól, ne legyen örök kulcsom a szerephez. Nem tagadom, hogy vannak nagyon hasznos módszerek, Sztanyiszlavszkij pld. Mostanában kicsit elhanyagoljuk, pedig nem mond ellent az új iskolának, kiállná a próbáját az ultramodern kifejezési eszközöknek is. Maga a szisztéma, a módszer sok-sok, mondhatni örökérvényű tényt rögzít. Közeledtem én már úgy is szerephez, hogy analizáltam, részleteire bontottam, megpróbáltam megfejteni az író mondanivalóját, a rendező által megvont eszmei szándékot, azon kívül igyekeztem megkeresni az én fogaskerekemnek a funkcióját, meglehetősen spekulatív módszerrel. Volt, amikor így tudtam kibontani a szerepet. Nagyon ritkán fordult elő velem, hogy az elolvasás után a jellem fizikai valójában is megjelent előttem. Talán egyszer, nem is olyan rég. A Huszár darabban*. Ez egy vidéki orvos, szánni valóan dühítő pasas. Dühítő, de szánni való, groteszk a maga mivoltában. Ezzel voltam úgy, hogy asztali próbák idején leskicceltem pár gesztusát, külsejét, kellékeit, és aztán úgy is maradt. Azért emlékezetes számomra, mert harminc esztendős pályámon ez volt az, amelyik vizuálisan jelent meg előttem és nem okozott különösebb gondot, nehézséget a jellem struktúrája. A harmadik felvonásból kellett motiváljam az első két felvonásbeli jelenlétem, hisz szövegem alig volt. Még akkor is, ha nem volt érthető. Módszerem, ha van, az, hogy minden szerephez előítélet nélkül közeledtem, teljes nyitottsággal, pontosan megérteni a drámában a helyét, megfejteni a jelenlétét és determinálni a kapcsolatot. És ezután jön egy rendkívül érdekes dolog. A szerepek többsége a jellemet fejlődésében ábrázolja, egy csomó cselekmény és ellencselekmény, történés folyamán alakul, változik, épül. Elindulunk x pontból. Ilyen volt, naiv, mondjuk, romlatlan, nem ütközött korrupcióba, az út folyamán behatások érik, csalódik, talpra ugrik, megy tovább, a behatásokra reagál. Alakul a jelleme. A megéltet tovább kell vinni, cipelni magunkkal. Az ember egy üres hátizsákkal indul, láthatatlan zsák, s amit megélt, azokat be kell tenni a zsákba és tovább kell menni. Az újabb megélt dolgokat is cipelni kell magunkkal, hogy a jellem evolúcióját hitelesen végig járhassuk, s csak akkor tudjuk ezt kivetíteni is, ha az induló pont és a végső állomás közt a változásokat pontosan a behatások okozzák. A megélés akkor lesz hiteles, ha rendkívül érzékletesen jut el a nézőhöz. Kivetítjük, de cipeljük magunkkal, mindent. Vinni kell a megéltet az evolúció folyamán, ez az építkezés titka s a végeredmény felé való menetel sikeres útja. S ez összefügg azzal, hogy sűrített élet. Az élményeket mind be kell gyűjteni. Ezért vallom, hogy a színésznek a figyelem-összpontosító képességén túl megfelelő éles esze is kell legyen, de távolról sem hideg matematikus. Bár ott rengeteg fantázia szükséges, mert a tudatosság, intellektualitás mellett nem kisebb a szerepe az intuíciónak. Akiben mindkét képesség megvan, szerencsés. Intuitíve is el lehet találni valamit egész magasrendűen. És kikockázni is lehet. E két sarkalatos képesség elegye az ideális színész-massza. Amennyit tudok fejjel, logikával kibogozni, azt megteszem. Nyilván nyitogatják az ember szemét-fülét a rendezők, a kollegák is. De amikor minden fel van építve, vastraverzeken áll, akkor mindent el kell felejteni és felizzítani az egészet. A nagy szobrokban is feszítő állványok, armatúrák vannak, anélkül összerogyna a szobor, de mi azokat sosem látjuk. Csak a szobrot. Bronzszoborra gondolok például.

Ez a hasonlat nagyon erős benne. Nem először nyilatkozik erről.

  • Milyen viszony alakul ki színpadon a partnerrel? Milyen a jó partner?

  • A viszony mindig olyan, amilyenek egymással a partnerek. Ezt azért mondom, mert azt kérdezte, milyen a jó, milyen a rossz. A jó az, akitől pontosan úgy kapja a replikát, ahogy azt önmaga is elvárná, civilben. Volt rossz partnerem, akinek minden gesztusa, tekintete hamis volt, egy seprű is lehetett volna a helyén. De nem zavart, mert ezt a hamis hangot, üres tekintetet a próbák alatt megszoktam és úgy építettem fel a szerepet magamban, mintha jól jött volna a labda, és úgy rúgtam vissza. Ez nem egy kényelmes állapot. Rossz és rossz partner közt is van különbség. Pld, aki pontosan csinál mindent, de rosszul. Mindent betart, ez korrigálható. A másik még pontatlan is, veszélyesebb, mert a meglepetései után nem lehet menni. Az ideális az, aki mindent betart, amiben megegyeztünk s azon kívül meglepetéseket is okoz, mert úgy játszik, mintha életében először csinálná. A spontaneitása, a friss átélése magával ragad s a játék nehézségeire már nem is emlékszem, mert egy gyönyörűség volt az egész.

  • Mindig tudta, érezte a színházat, vagy pedig lassan ébredt rá, hogyan is történnek a színpadon a dolgok? Milyen stádiumai voltak művészi fejlődésének? Hogyan ismerte meg a szakma fortélyait?

A nap besüt az elfüggönyözött előcsarnok üvegén keresztül is. Meleg van, nyár, s attól is meleg van, amilyen komoly, lelkiismeretes színész Csíky András.

  • Nem állítom, hogy ismerem őket. Ez jó is, rossz is – folytatja. – Jó, mert kétségeket hagy az emberben. Van, amikor megóvja a színészt az örökös sablonveszélytől. És rossz is, mert magas fokú szakmai gyakorlattal rendelkezni csak önmagában jó. Én ettől távol állok. Nem kötelező szerénység mondatja velem ezt. Ez így van. Hát, ha visszamegyünk az ősállapotokig… mikor már nagyon választani kellett volna, érettségi előtt, csak azt tudtam, mi nem akarok lenni. Kiderült, hogy semmi sem tetszik, csak ez. Persze, sok véletlenszerűség volt ebben. Lehettem volna jó sebész, vagy megszállott archeológus. Nem kapásból mondom, mert ha elölről kezdhetném, ezeket felsorolhatnám… Tulajdonképpen nem jöttem rá semmire. Én ezt gyakorlom. Nyilván, amikor ennyi szakmai gyakorlatom se volt, mint most, a korral járó fűtöttség és romantika hosszú évekig mindent áthidalt és istenien leplezte a szakmai fogyatékosságokat. Olyan elsöprő erővel, hittel mert dolgozni az ember, ahogy csak az teheti, aki még nincs tudatában a szorosan vett szakmai dolgoknak, csak a nagy szándék uralja. Később a dolgok természetes következménye, hogy az ember rádöbben, megfigyeli, megtanulja, átvergődi, hasznosít mindenből valamit, évtizedek alatt összegyűjt valami gyakorlatot, de ez távolról sem a szakma teljes ismerete. Ma már nem mozgásproblémák, kifejezési eszközök foglalkoztatnak, hanem, hogy van-e megújulásra lehetőség. Az egyre vészesebben jelentkező lemaradással hogy lehetne szembeszállni, hogy ne vénüljek ki a szakmából, hogy a Tompa Gábor nyelvén is tudjak játszani. Mert Keresztes Samuka* úgy játszik, ahogy Tompa Gábor gondolkozik. Én értem őt, de nem tudok a nyelvén játszani. Ha tudnék a T.G.-ék nyelvén játszani sose vénülnék meg a pályámon.

  • Harag nyelve más? Illetve minden rendező nyelve más.

  • Amikor én erre a pályára kerültem, az akkori öregek a maguk módján ismerték a szakmát. S mivel a társulat döntően belőlünk állt, hozzánk kellett szándékban, fűtöttségben igazodniuk.  Ők se jártak rosszul. Eltelt harminc év. Ugyanaz a dolog áll fenn az én generációm s a Tompa Gabi generációja közt. Így, ilyen értelemben vallom, hogy van generációs probléma, s nekünk kell feléjük orientálódni, mert ekkor tűnnek el ezek a válaszfalak. Természetes, a dolgok törvényszerűsége, az ifjúságé a jövő. A jelen pedig minden valódi tehetségé, nemétől, korától függetlenül.

  • Színész és színésznő között van különbség, ami a szerep befogadását, kivetítését illeti?

  • Nincs. Mindig nagy csodálattal, örömmel nézem ezt a külön bejáratú világot, a nőt. Nos, ha még színésznő is, olyan meglepetéseket tud okozni, hogy még irigységgel is eltölt. Az ember nálam egyenlő: egy nő s egy férfi. Ez az ember. Például én soha nem tudhatom mi az, hogy anyaság. Más jellegűek vagyunk. Felek vagyunk. A teljességnek a felei. Egy-egy fele… Nyilvánvaló, ha ezt a számomra ismeretlen felet a színpadon egy nagyon jó színésznő hozza, bontja ki, az nekem varázslatos, csodálatos, rendkívül emocionális. Egyáltalán, ilyen diszkriminációs ösztöneim sosem voltak. Legalább annyi nagy színésznő van, mint ahány jó férfi színész.

  • Meg lehet beszélni művészi problémákat színészek között? Tud segíteni egymáson két színész, akár partnerek, akár csak egyazon darab szereplői?

  • Tud. Csak úgy lehetséges, ha vagy evidensen elismert az, aki tanácsot ad, a szakmában nagyon valaki, akire önkéntelenül is, a biztonságérzetével figyel oda, de legalább két egyenrangú erő próbál segíteni egymáson. Én nem ilyen kisszerű, színházi pletykahíradók, folyosóhíradók, színházi rákfenék színvonalán értem ezt. Mert, sportkifejezéssel élve, a kispadról mindenki jobban focizik. Lentről jobban látom, mi gátolja, mi erősíti. Le tudom beszélni, vagy rá tudom beszélni valamire. Persze, nem adhat mindenki, mindig tanácsot. Én is csak olyankor merészelek, amikor halálosan biztos vagyok benne, logikailag is alá tudom támasztani. A megoldás felé irányíthatom. Van, akinek semmiért sem adnék. Van, akitől elvárom, hogy adjon. Van, akiben nem bíznék, ha adna. De lehet. Két higgadt, a szó nemes értelmében higgadt színész, aki kölcsönösen becsüli egymást, és a másikkal éppen alkotási folyamatáról beszél, adhat tanácsot. Üdvös, ha van ilyen. Sajnos, nem úzus, nem vesszük be egymást, de akad ilyen. Alkotás közben a teljes nyitottság abban is érvényes, hogy ne féljek a kollegától, ne görcsöljek be előtte. Nem szeretem azt a partnert, aki mindig jó, de sohasem kiváló. Sohasem bukott meg, de nem tud kitárulkozni. Az a jó, aki ötven megoldást is kipróbál, mer kockáztatni, hülyeségeket is csinál. Aki erre nem képes, nagy egyénire sem képes. A nagy előadás mindig csapattal történik. A rendező és csapata. Nem szégyell csontig vetkőzni egymás előtt, a lelki prüdériának még az árnyéka sem fér hozzá. Vannak ostoba színészek, akik mindig szépek akarnak lenni, minden értelemben. Hiú emberekkel nem lehet ezt a pályát csinálni. Persze, más az önérzet.

  • Mennyire szabad egy színész? –kérdem tőle, mire felcsillan a szeme, cigarettáért nyúl, meggyújtaná, de nincs amivel, én nem dohányzom. Felállok egy pillanatra, elnézést kérek, meggémberedtem a tikkasztó melegtől s a folytonos jegyzeteléstől.

  • Addig gondolkozom a kérdésén, megyek, kérek valakitől egy tüzet.

Leszalad a lépcsőn. Neki legalább olyan jól jön ez a kis pihenő. A színházban A néma leventét próbálják, benézek egy kicsit, de nem látom, amit nézek, Csíkyre gondolok, az örömére, amivel fogadta kérdésem. Vajon, mit fog mondani? Már jön is vissza, sietős-lobogósan.

  • Folytassuk akkor. Mennyire szabad a színész? Ravaszul tette fel, mert érthetem így is, úgy is, de én úgy fogom érteni, ahogy én akarom. Nos, nem tudom mások hogy vannak ezzel, de én úgy hiszem, hogy a színész a legszabadabb. Látszólag ennek minden ellentmond. Mivel kollektív művészet rendnek kell lenni, órákhoz kötött, kiszámított idejű, sok esetben széttépett, próba, előadás, film, rádió, család, tulajdonképpen befogott ember, tehát egyféleképpen nem szabad. De menjünk eggyel beljebb… Azt mondják, a színész mindig valakinek a szövegét, sőt, egy rendező vízióját valósítja meg. Tehát sok tényezőtől determinált, hogy lehetne akkor szabad? De mindezeken túl megadatik egy csodálatos ajándék nekünk. Azt hiszem, kevés elrettentő kivételtől eltekintve a színész mindig becsületes, tisztességes, nemes és szép emberi eszméket hordoz és propagál. Nagyon kevés embernek adatott ez meg. Ez már a szabadság egy formája, minden megkötöttség ellenére. S ezen kívül a szabadság teljes érzetét adja az, amikor a színpadon van, a falakon belül már senki nem jöhet utána, senki sem tilthat meg neki semmit, ott a saját felelősségére él és cselekszik. Itt értem én azt, hogy itt van a mi szabadságunk.

Ezt gyönyörűen szavakba foglalta. Nézem sugárzó szemét és magamban minden színész nevében megköszönöm neki ezt a mondatot. Zavartan lapozok vissza a kérdésekhez, időt akarok nyerni, hogy megemészthessem, amit mondott. Olyan prózainak tűnik most minden kérdés ez után.

  • Tudom, hogy sokan kérdezték már, mint színigazgatót, mégis megkockáztatok egy kérdést, épp azért, mert színészként volt az. Mik a buktatói egy színházvezetői állásnak? Építhet-e megfelelő kapcsolatot ki az igazgató a színészeivel?

  • Mint gyakorló színész tíz évet színigazgatói körben is betöltöttem, ezért tudom, hogy a színigazgatóság és egy színészi pálya töretlen végigcsinálása közt kibékíthetetlen ellentét van, mert mindkettő teljes embert követel, teljes odaadást. Engem mindig az a tudat hatott át, hogy tulajdonképpen színész vagyok, és nem is tekintettem magamra másként, mint aki csak ideiglenesen igazgató. Ebben a munkakörben, színészként mozogtam, ez meghatározó volt, mert volt kapaszkodóm, ismertem a társulat minden rezdülését, örömeit, vélt, vagy valós gondjait és igyekeztem lehetőleg mindenkit feladathoz juttatni, mert tudtam, hogy a megállás, a munkanélküliség egy-egy kis halál. Próbáltam rendkívül szigorú színházi rendet tartani. Azon kívül úgy megválogatni a közvetlen munkatársakat, hogy a maguk posztján öntevékeny, művelt, gondolkozó emberek legyenek, hogy ha elvileg megegyeztünk abban, milyen színházat akarunk csinálni, akkor a titkárnő is méltó véleményt tudjon mondani, élő repertoárt tudjunk csinálni. A társulat erőit lehetőleg a maguk képességeinek megfelelően használni. A színházigazgató művészete abban áll, hogy milyen hat-hét darabot rak egymás mellé egy évadban, tekintetbe véve a közönség elvárásait is, befogadóképességét, és azon túl. A közönségigény uszályában kullogó színházat a legegyszerűbb csinálni. Még ideális körülmények közt sem kell csak közönségigénynek játszani. Azon felül is kell adni. Pld. az ifjúságnak játszott előadásoktól, a legizgalmasabb hazai terméstől, univerzális klasszikusoktól, kortárs szerzők műveit, nemzeti haladó hagyományainkig, stb. ezeket mind tekintetbe kell venni. Pluszba is nyitogatni kell a kapukat, mert nem juthat másként hozzá a közönség. Az igazgató művészete abban áll, hogy milyen színházat csinál. Ide egy egész ember kell. Ha színész is, akkor már az egyik rovására megy. Bár akad olyan, aki kitűnően tudja csinálni, Radu Beligan például, de kérdés, hogy tudott volna nagyobb hasznot hozni, ha csak színész, vagy csak igazgató. Egy igazán vérbeli, nagy teljesítőképességű színész ne igazgasson. Talán többet tud adni azzal, hogy játszik, és nem forgácsolja szét magát. Állítom, van olyan ember, akinek a színházművészete a színházcsinálásban rejlik. Gondolom, ilyen volt Janovics Jenő. Furcsa ez az egész. Manapság már nem tudjuk egy nagy társulatnak ki az igazgatója. Az a fontos ki az animátora, főrendezője. Hallottunk Peter Brook-ról, de nem hallottunk az igazgatóról, ismerünk nagy orosz rendezői neveket, de nem ismerjük az igazgatókét. A rendezők neve fémjelzi a színházat.

  • Ahol nincs?

  • Ott lehet az igazgatóval van baj, mert oda kellett volna csábítani egyet. Vagy nem olyan a csapata. Mert ha pénzem volna, elhívnám Colpacci-t*, vagy Visarion-t*. Ha az igazgató elmondja, kiket akar meghívni, arról vall, milyen igazgató, milyen színházat akar csinálni. Persze, ez sokkal komplexebb kérdés, mert nem zárhatunk ki mindent, ami akadályoz. Vannak periódusok, amikor könnyebb színházat vezetni, jobbak a gazdasági körülmények, a társadalmi közérzet. Egy romániai vidéki társulatot is determinál például egy általános nemzetközi feszültség, nehéz gazdasági periódus, egyenes behatása van a mi anyagi, szellemi és mindenfajta felépítményi struktúránkra. Manapság nagyon nehéz ideálisan igazgatni. Ha még tekintetbe vesszük, hogy nem úgy építhetjük fel a színházainkat, sem rendezői, sem színészi utánpótlással, ahogy szeretnénk, ez egy külön gond. S még hol vagyunk attól, hogy repertoár, s annak megálmodott ideális kereksége! Vagy, hogy állunk a döntően elfogadható foglalkoztatási kívánalmak teljesítésével. Az is nagy öröm, ha olyan repertoárt tudunk összeállítani, amely kötődik s mutat az előző felé.

  • A kritika hogyan végzi feladatát? Ennyi lenne a feladata, vagy többre hivatott?

  • Volt-e valamikor is idő, amikor a színház a kritikával meg lett volna elégedve? Mármint, hogy teljesítheti-e a ráháruló feladatát? Nem volt ilyen idő. De olyan igen, hogy szakavatott, higgadt, ugyanakkor szenvedélyes ügyszerető kritikusok mérlegre tették az előadást és arra, akár fogcsikorgatva, oda kellett figyelni. Űrök itt is vannak. Az irodalom és színház határán működő kritikusok körében is vannak, szám és minőség szerint is. Ahhoz, hogy hitelesen, súllyal és nagy felelősséggel végezze valaki ezt a munkát, épp olyan szenvedélyesen kell szeresse a színházat, mint annak művelői. És azt hiszem, hogy írni, általában a színházról, nagy felelősség. Miért lenne itt teljes a garnitúra, mikor sem az irodalom, sem a színház más részeiben nem teljes. Hovatovább akadnak majd fiatalok, akik „rákapnak” erre a műfajra és művelni fogják. Figyelemmel és elutasítás nélkül olvasom kritikákat, néha egyetértek, néha nem, attól függetlenül, hogy jót vagy rosszat írnak. Nagyon hiányzik a maiak közül Földes László* és Szabédi László*. Nagy baj, hogy nekünk itt nincs szaklapunk. A kritika így akarva-akaratlan kétarcú kell legyen. Mert szigorúan a szakmának íródik, ugyanakkor a közönséget is tájékoztatnia kell. E két tendencia összekeveredik s felemás lesz a kritika. Egy szakmailag kimerítően elemző cikk a közönség számára nem lehet olyan érdekfeszítő, mint, amit a napilapok hasábjain közölnek. Azt hiszem, a maiakat ez a hiány készteti erre a kettősségre és a kritikájuk mindkét kívánalomnak igyekszik megfelelni, így aztán mindkét fél, közönség, színész, megrövidül. Kellene egy szaklap. Mert én melyik kritikát tudom komolyan venni? Amelyikből kiderül, hogy amit végzetesen elrontottam, így és így kellett volna megcsinálni. Nem félmondatokra, felelőtlen kijelentésekre, impressziókra, hanem szakelemzésekre gondolok. S ugyanezt kívánnám akkor is, ha ne adj isten valamit jól csináltam meg. Számomra ez lenne a kritika. Nyilván a közönség nem ilyen felépítésű kritikát igényel. Volt, milyen volt stb. ezzel beéri. Nem véletlen, hogy van Film-Színház-Muzsika és van Színház c. folyóirat. Nem csak a színész teljesítményére gondolok. Az előadás mélyreható analízisét igényelném egy szakíró tollából. Van kritika és van krónika. Van, amelyik csak jelentést ad, nem beszéli le a közönséget az előadásról. Ez a világon a legnyilvánosabb műfaj. Ezt boldog-boldogtalan megnézheti.

(Ezen jót nevetek)

  • Ne vadítsuk el – folytatja, - bízzuk rá a kiábrándulást. Figyelem, a világban a zene az egyetlen, ahol még olyan állapotok uralkodnak, mint hajdan a színjátszásban Déryné idején. De itt a közönség reagálása kell, a magasrendű művészetekkel szembeni teljes kirobbanás a közönség részéről. Sztravinszkij, Mahler, vagy Beethoven koncertek úgy reagálnak a zeneelőadásra, mint régen a színielőadásokra. Nem az ünneplést igénylem, csak figyelem, hogy zenében micsoda fantasztikus kritikusgárda működik a világban. Egy akkord vagy ütem erejéig képes elemezni, rámutatni egy zenész hangjaira, stb. Nálunk is így kellene. A pesti rádióban van egy zenekritikus. Fantasztikus milyen mélységes zeneismerettel rendelkezik, ahogy analizál, amilyen kegyetlen vagy önfeledten tisztelgő tud lenni – vajon miért nem adatott meg nekünk is az ilyen alaposság, felelősségérzet, szakmai tudás a kritikában? Pedig a zene sokkal nehezebb.

  • Talán, mert a zene ellenőrizhető, a mi játékunk pedig soha.

  • Szőcs István* a példa rá, egyazon emberben van lehetőség a legvégletesebb minőségekre. De már annak is örülök, hogy van ilyen.

Szemlátomást kifáradt. A nap ugyanolyan melegen tűz. Én is szédült vagyok, s a kérdések közt lapozgatva azon töprengek vajon melyik maradt még hátra. Végül megtalálom.

  • Hogy dolgozik a rendezőkkel általában? Önrendező vagy pedig rendezőre utalt színész? Társa-e a munkában? Milyen rendező tud leginkább segíteni a próbák ideje alatt?

Most  jövök rá, hogy a legfontosabbat hagytam utoljára.

  • Maximálisan rendezőre utalt vagyok. A darabot én is el tudom olvasni és vannak elképzeléseim, de ő rendezi, és ezt tízezerféleképp meg lehet csinálni. Az ő szándékát kell ismernem ahhoz, hogy vele egy hullámhosszra tudjam hangolni magam. Ezért szeretem az olyan rendezőt, aki kialakított vízióval nagyon célirányosan rendez és kegyetlenül korrigál, hajkurász abba az irányba, ahová ki kell lyukadnom. Föladja a feladatot és van türelme megvárni, amíg én azt megcsinálom, és akkor még rárak egy emeletet. Aki bevezet a szerepbe. Szeretek mindent megérteni először, utána tudom csinálni. Félig megértett helyzetből nem tudok kiigazodni, esetleg eltalálom, de nem lesz tudatos, és nem biztos, hogy mindig el fogom találni. Sarkalatos egyéniségek keze alatt tudtam együtt dolgozni mindig. Haraggal*, az ő keze alatt indultam, félszavakból értjük egymást, zsargonban beszélünk. Volt olyan hogy három instrukciót adott és oda lyukadtam ki, ahová ő akarta, s ami nekem se volt ellenemre. Vagy Tompa Miklós, akivel a Viharos alkonyatot csináltuk, úgy építette föl velem a jellemet, hogy elmondta, ez ilyen, ebben a jelenetben ez a cél, két-három nap múlva megcsináltam, s akkor azt mondta, látom, érted, de ez ennyivel emeletesebb, mert még ilyen is, és akkor azt is ráraktam, és így tovább. Így lett sokrétű, összetett. Vagy Kovács Ferenc, akivel szintén kitűnően tudtam dolgozni, az asztali próbák ideje alatt a mit-miértet tökéletesen kibontotta, a színpadon már csak a hogyannal kellett verekedni. De Manea, aki teljesen más iskola, aki semmit nem analizál, improvizál a színpadon, vele is jól dolgoztam, mert értettem, hogy az improvizációs felrakás mögött teljesen kiérlelt, tudatos felépítés van. Harag egészen külön tétel. Varázslatos dolog vele dolgozni. Ízlésében, ítélőképességében, arányérzékében vakon megbízom. Lényeges kulcsinstrukciókat tud adni, kegyetlenül meg tudja mondani, ami rossz, még nevetségessé is tesz. De pontosan meg tudja mondani, mit akar, és elvárja, hogy a színész mindig hozza legalább a hatvan százalékot, legyen aktív, legyen, amiből válogatni. Semmi sem állandó, minden a forrás, a cseppfolyósság állapotában van, vagyunk, amíg dolgozunk, s aztán végül az marad meg, amit ő lát jónak, a többi elfolyik. Ma ilyenek vagyunk, és holnap nem is hasonlítunk magunkra. Harag önmagához is kegyetlen ilyenkor.

Kedvesen, de fáradtan mosolyog. Befejeztük. Bár én még szívesen beszélgetnék. Harag színházába bekukucskálhattam kicsit ittlétem ideje alatt, aztán később is, már ősszel. Roppant kíváncsivá tett az, ahogy a színészek viszonyultak hozzá. Senkit nem hagy közömbösen, ő már viszonyítási pont, akivel számolni kell. Csak irigyelni tudom érte azokat a színészeket, akik dolgozhattak vele.

Csíky András elbúcsúzik. A színház udvara üres. A néma levente még próbál. Nem megyek be már, hazaindulok az újabb vallomással a tarsolyomban.

 

Csíky András Jászai Mari- és Szentgyörgyi István-díjas színművész. A Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja a magyar nyelvű színjátszás egyik legjelentősebb, legsokoldalúbb alakja 1930. augusztus 25-én született Székelyudvarhelyen.

Csíky András 1953-ban a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet színész szakán diplomázott, előbb a Nagybányai Állami Színház magyar tagozatának alapító tagja, igazgatója, majd a Szatmári Állami Színház, később a Szatmári Északi Színház igazgatója volt. A kolozsvári színház társulatához 1977-ben szerződött. Pályája során több mint százötven szerepet játszott.

Éveken át tanított a Babeş-Bolyai* Tudományegyetem Színháztudományi Tanszékén.



Díjak, kitüntetések

 

1992 – Erzsébet díj(Magyarország)

1997 – Életműdíj, Határon túli Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda

1999 – Szentgyörgyi István díj

2001 – Jászai Mari-díj (Magyarország)

2004 – TOPFEST, Marosvásárhely: Legjobb férfi mellékszereplő díj

2004 – A Román Kulturális és Vallásügyi Minisztérium Kulturális Érdemrendje

2005 – A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) Életmű-díja, Kisvárda

2007 – Az UNITER (Román Színházi Szövetség) Életmű-díja

2008 – A Magyar Köztársaság Érdemrendjének Lovagkeresztje

2010 – EMKE-díj



Jegyzetek

*Szegény Dániel, Robert Thomas színdarabja

*Tompa Gábor, rendező, költő színházigazgató

*Bereczky Júlia, 1928-2007, színművész, rendező

*Iván, a rettentő, Bulgakov színdarabja

*Huszár Sándor: A mennybemenetel elmarad – Doktor szerepe

*Keresztes Sándor, színművész

*Alexandre Colpacci, rendező

*Alexa Visarion, rendező

*Földes László, 1922-1973, irodalom kritikus

*Szabédi László, 1907-1959, költő, műfordító, újságíró, nyelvész

*Szőcs István, színikritikus, újságíró

*Harag György, 1925-1985, színész, rendező

*Babes-Bolyai Tudomány-egyetem, Kolozsvár

 

Szerző: Nászta Katalin

 

Utoljára frissítve:2016. október 06., csütörtök 08:47
Nászta Katalin

Önéletrajz

Nászta Katalin

Kolozsváron születtem, 1950-ben. Írással még általános iskolában kezdtem foglalkozni. Első versem a Korunk folyóiratban jelent meg, majd később az Utunk, Igaz szó, Ifjúmunkás, Echinox, irodalmi lapokban, újságokban. A Varázslataink c. antológiában a legújabb költő nemzedék közé soroltak. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István színművészeti Főiskola elvégzése után Sepsiszentgyörgyre kerültem, színészként. Színészkollegáimmal készült interjúimnak otthont megint a Korunk adott, Kántor Lajos személyében. 1989 őszén, még a Ceausecu éra idején települtünk át családostól Magyarországra. Zalaegerszegen a Zalai Hírlapban jelentek meg verseim, a Lüktetés c. antológiában is szerepeltem velük, színész interjúimnak pedig a Pannon Tükör, és a Film Színház Muzsika is teret engedett. Két év színészkedés után a zalaegerszegi Hevesi Sándor színházban szerződésem megszűnt, újabbat nem kerestem, a városban akartam maradni, iskoláskorú gyermekeim miatt, akiket megviselt az áttelepülés. Az ország-váltás, az új világgal való találkozás nyitottá tett a hitvilág iránt is, amihez kisgyermekkorom óta öntudatlanul is vonzódást éreztem. A Bibliát immár kézbe vehető, és hittel való olvasása kimeríthetetlen erőt nyújtott a nehéz időszak elszenvedésére. (A színházi világból való kikerülésem után kénytelen voltam mindenféle munkát elvállalni, mint szállodai munkás, betanított, varrodai, mosodai alkalmazott, gyermekfelügyelő. Majd biztosítási üzletkötőként vonultam nyugdíjba, egyéni vállalkozói státusban) Hitéleti tapasztalataimat a német Omniscriptum kiadó kérésére, blogbejegyzéseimből állítottam össze könyv formátumba Vajúdás címmel. Majd 2015-ben a kiadatlan verseimet rendeztem kiadásra Te tudsz engem, Uram címmel. Színészinterjúim kötetén jelenleg is dolgozom.

Újabban a Pannon Tükör, és különböző internetes irodalmi folyóiratok, portálok - Litera-Túra, Lenolaj, Hetedhéthatár - közlik verseimet, írásaimat.

De ezek mind száraz tények. Ami igazán érdekes, amiről beszélni, vagy gondolkodni érdemes, azokat versben írom meg, vagy egy blogbejegyzésben, vagy egy kollegámat faggatom. És még mindig vannak felteendő kérdéseim, és vannak elmondanivalóim.

Legfrissebbek a szerzőtől: Nászta Katalin

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned