Írni, publikálni, hatni


Beszélgetés Madarász Imre irodalomtörténésszel.


Miért ír az író? Miért prostiuálódhat sok tollforgató?
„Sokakat az anyagi szükséglet késztet írni, ezek rendszerint nem igazi írók, legalábbis én nem tartom őket annak, de vannak akiknek a léleknagyság kitörésének szükséglete helyesen irányítva, alakítva, és mentesen minden szükségtől, ez teheti majdnem-Istenné az embert.”      (Vittorio Alfieri)


Kedves Tanár Úr! szándékosan idéztem legkedvesebb olasz költőd gondolatait beszélgetésünk bevezetőjeként, hiszen 14 éve megjelent Irodalomkönyvecskédnek abban a fejezetében, amelynek címe: Miért ír az író?, Alfieritől éppen ezeket a mondatokat idézed, akinek külön könyvet is szenteltél, és akit több tanulmányodban népszerűsítettél a magyar olvasók körében. Hogy most erről a témakörről kérdezlek, annak oka az, hogy a kérdés még ma is aktuális és ahány tollforgató és olvasó, mind egyéni választ ad rá. És persze, nem kerülhetem ki azt kérdést sem, ami a könyvedből kimaradt, hogy te miért írsz, mi az indítékod, késztetésed, ami mindennapi írásra kényszerít. Boldogság-e számodra az írás? És igencsak örökzöld és manapság is igencsak aktuális kérdésre is választ kérek: Miért prostituálódhat sok író? Az első kérdésre kedvenced már megadta a választ, de gondolom, nem sértődik meg, ha kiegészíted.
Nyomot hagyni a világban.
- Ebben az idézetben a költő több lényeges szempontra hívja fel a figyelmet – magyarázza Madarász tanár úr. - Én azzal egészíteném ki, hogy számos okból lehet írni. És gondolom, hasonlóképpen vélekedik sok író, költő is. Én például első sorban és azért írok, hogy nyomot hagyjak a világban.  Számomra a halhatatlanság csak úgy képzelhető el, hogy holtom után, még valakik kezükbe veszik könyveimet. Ahogy egyszer egy újságíró kérdezte, mi lesz Madarász Imre halhatatlansága, azt feleltem, hogy valószínűleg monográfiák, könyvek jegyzékében leszek egy-egy tétel, esetleg tanulmányokban hivatkoznak rám. Vagy tudományos művek lábjegyzeteiben idézet-forrás, esetleg a főszövegben is megjegyezve vagy előveszik egy-egy könyvemet. De a legfontosabb, olyasmit alkotni, ami „túléli halandó életünket” - ez egy Leopardi idézet volt egyébként. - Túlélni a testi halálunkat, amit Horátius úgy fogalmazott meg, hogy „non omnis moriar”, „nem halok meg egészen.” Másodsorban azért írok, mert úgy érzem, vannak gondolataim, amelyeket a magam számára is el kell rendezni.
   - Faludy, az én kedves költőm azt írta, hogy az író emléke is meghal előbb vagy utóbb és a civilizáció, a világ pusztulásával pedig művei elégnek Shakespeare-rel, Bach-hal. Ha ezt figyelembe vesszük, nem reménytelen vállalkozás az írás?
  - Persze, tudom, hogy az emberi civilizáció is mulandó. Tehát olyanfajta végtelen halhatatlanságra nem gondolok, de olyanfajtára igen, hogy néhány nemzedéken keresztül még elővehetik műveimet. Emberi léptékű halhatatlanságra gondolok. Én így értem az emberi halhatatlanságot. És, ahogy mondtam, a másik ok, a gondolataimat saját magamnak is írásban tisztázni, illetve megosztani embertársaimmal. Úgy folytatni egyfajta dialógust, üzenni olvasóimnak valamit, hogy nem is ismerem őket. Ez nagy dolog, erre, úgy érzem, csak az írás képes.
„Embernemesítő küldetés”
- És persze, van egy hasznossági, felvilágosító vagy népművelő oka is, hiszen írásaidban is tanár vagy.
- Igen, nem tudom és nem is akarom megtagadni tanárvoltomat. Gárdonyival szólva, „embernemesítő” küldetés. Vagyis olyan tudást adni az embereknek, amelyeket én meg tudok adni nekik, más ezzel nem nagyon sietett. Ne vedd dicsekvésnek, Alfieriről is, Manzoniról is, a gondolkodó íróról, Mazziniről is, Ungarettiről is én írtam először idehaza. Tehát vannak olyan ismeretek, amiket fontos átadnom.
- Sok embert nem ilyen okok késztetik írásra. Főleg a pénz, dicsőség.
A pénz nálam még a sokadik szempont közül is hátul van. Persze a dicsőség, a halhatatlanság nálam az első szempont.
- Szereted, ha ünnepelnek?
- Nem szeretek hazudni. Maradjunk ebben. Természetesen erre igennel válaszolok. Habár az ünneplés néha már zavarba hoz, de az biztos, hogy hiú ember lévén, nagyon örülök, ha olvasok magamról egy kritikát, főleg, ha elismerő. Nagyon örülök természetesen, ha ismernek, elismernek, ha elmondják, olvasták ezt vagy azt a könyvemet. De a celebdicsőségből nem kérek, a celeb műsorokban nem lépnék fel, nem főzőcskéznék, igaz, nem is tudok, nem vennék részt gagyi beszélgetésekben, csakhogy ismerjenek. Erre a dicsőségre nem vágyom.
Miért prostituálódik az író? Miért lesz karrierista?
- Bevallom, van bennem egy kicsi rosszindulatú házmester. És ő azt kérdezi, miért prostituálódik egy tollforgató, miért válik egy írástudó árulóvá? Úgy gondolom, ezzel nemcsak olvasóit árulja el, hanem saját magát is szégyenbe hozza.
- Hál’ Istennek ez a veszély engem nem fenyeget. Mert hovatovább az írásból inkább éhen halni, mint meggazdagodni lehet. Tehát egyre ritkább az olyan ember, aki írásból vagyont szerez.
- Ezért szerencsére a karrieristák elsősorban nem erre a pályára jönnek.
- Erre szoktam azt mondani, hogy egy előnye van annak, hogy tanársággal, bölcsészettudománnyal sok pénzt nem lehet keresni, hogy a karrieristák többsége nem ezen a téren összpontosul, inkább a gazdasági és politikai életben. Egyébként, mindenki megteheti, hogy prostituálja tehetségét, nemcsak az író. Ennek magyarázata az, hogy kétségtelen tény, vannak kizárólag kívülről irányított, Kanttal szólva, heteronóm emberek. És kizárólag divatok vagy politikai szempontok határozzák meg, miről, kiről és mit írnak. Én nem szólok bele, hogy más mit csinál. Csak azt tudom mondani, hogy azok az igazán maradandó, értékes művek, amit rajtunk kívül senki nem tudna megírni, amik a legbensőnkből jönnek. Tehát azok, amik nem előállíthatók elő ipari módszerekkel.
- Amikor újságíróiskolába jártam és amikor újságíró voltam, minden esetben az őszinteség, a valóság leírása miatt volt konfliktusom. Egy szerkesztő azt mondta, hogy hja, kérem, ha kurvának szegődtél, ne panaszkodj. Ez valamilyen formában érvényes az íróra is? A mindenkori hatalom igyekszik szolgává alacsonyítani a tollforgatókat? Az író mennyivel védettebb, mint tollforgató kollégája, az újságíró?
-  Talán annyiban, hogy az író nagyobb lélegzetű műveket ír, szűkebb közönségnek. És a legalpáribb, népbutító műfajt elkerülheti. Én elképedve, elborzadva tapasztalom, hogy a mai magyar tollforgató értelmiség egy része, milyen elképesztő módon prostituálódott. Hogy emberek képesek a leggyűlölködőbb propaganda szolgálatába állítani tehetségüket és sorozatban írni nemcsak cikkeket, de némelyek még könyveket is, kizárólag azért, hogy politikai kurzusokat kiszolgáljanak. Ez döbbenetes. És ezek a művek tényleg, mint szomorú kordokumentumok és kórdokumentumok fognak fennmaradni. Tehát lehangoló példáiként annak, hogy hová tudott süllyedni az írástudó, a szellem. Erre számtalan példát lehet felsorolni, minden korból. Mint mikor elővesszük a magyar írók Rákosi Mátyás 60. születésnapjára írott antológiában az írástudó árulók dicshimnuszait. Vagy amikor azt kell látnunk, hogy tudós nyelvészek Sztálinra hivatkoztak vagy egy nagy orosz író azt volt képes mondani, hogy „stílusban is mintaképünk a Nagy Sztálin elvtárs”. Ez a fajta prostituálódás talán a leghangolóbb példája annak, hogy egy tollforgató ember hová süllyedhet. Mert itt még arról sem lehet beszélni, hogy az író sodródik a tömegízléssel. Itt kimondottan hatalmi célok szolgálatáról van szó és valószínűleg részese lesz annak a gazságnak, amit a hatalom elkövet.
- Illyés ezt úgy fogalmazta meg: Magánszorgalmú kutyák. Mennyire kell egy írónak a divatot figyelembe vennie?
- Szerintem egyáltalán nem kell erre figyelnie az írónak, se pro, se kontra. Az nem árt, ha mondjuk tud arról, mi történik körülötte és a világban. Jó, ha tudjuk, hogy a mi korunk nem kedvez a klasszikus irodalomnak vagy ha tudunk arról, hogy mindenféle téveszméket terjesztenek az ostoba fanatikusok, hogy szerintük a felvilágosodás elsötétedés volt. Jó, ha tudunk tévtanokról, hogy például egyesek azt állítják, Nagy Károly nem is élt, azaz a kitalált középkor teóriájáról. Erre csak azt mondhatom, ezen a földön kell élnünk és ebben a korban. Nem vagyok annak a híve, hogy egy író elefántcsonttoronyba zárkózzék és elzárja magát mindentől, ami a mi korunkra jellemző. Kell ismernie a kort, de nem szabad, hogy befolyásolják, se pro, se kontra. Egy író ne annak függvényében legyen liberális vagy konzervatív, hazafi vagy kozmopolita, az Európai Egyesült Államok híve vagy Európai Unió ellenes, hogy az érdekei mit diktálnak, hogy a külső trendek mit akarnak. Hogy ezekre e kérdésekre jó választ tudjon adni, nem árt, ha tud róla, hogy milyen korban él, milyen hétköznapi emberek veszik körül, mert számolnia kell azzal – és ez nagyon fontos –, hogy megfelelő módon fogják-e értelmezni a szavait. Ez egyébként, mármint a szóértés, nagyon komoly probléma.
- Van benned késztetés arra, hogy mindennap írjál, mindennap olvassál?
– A mindennapi olvasásra feltétlenül van késztetésem, igényem. Az olvasás szokásommá vált, napjaim fontos része. Mikor fiatal voltam, egy kedves aranyos latin tanárom ezt az idézetet mondta nekem: Nulla dies sine linea. Egy nap se teljék tollvonás nélkül. Én, ha mást nem, egy rövid naplóbejegyzést, pár soros levelet mindennap írok. Habár ezt szépírásnak nem tekintem.
- Viszont a levelezés, a naplóbejegyzés gyakorlat is.
- Az íráshoz is kell gyakorlás, gyakorlat. Nagyon sok pályatársam azért ír rosszul, mert nagyon ritkán ír. Tévedésben vannak, hogy csak akkor írnak, amikor egy disszertációra vagy monográfiára való anyag összegyűlt. És mivel ilyen tíz évenként gyűlik össze, tíz évenként veszik elő a tollat vagy alig valamivel sűrűbben. Nem árt az embernek kisebb dolgokat, például recenziókat, cikkeket, kulturális jegyzeteket gyakrabban írni. Viszont könyvet csak tényleg akkor írok, ha könyvnyi mondandóm van.
- Nem félsz az elaprózódástól?
- Nem félek. Egyszerűen azért, mert rangsorolok. Az egész életem arról szól, hogy vannak nagyon fontos dolgok, amik az életemet meghatározzák, vannak fontos dolgok, amik számomra jelentőséggel írnak, és vannak jelentéktelenebb dolgok. Arra mindig vigyáztam, hogy soha egy nagy munkát azért félre nem tettem, hogy egy kisebbet elvégezzek, pontosabban egy-két napra félretettem a nagyot, de az nem akadályozott meg könyvírásban. Viszont azt mindig el akartam kerülni, ami szintén gyakori írástudói hiba, hogyha egy író aprópénzre váltja a tehetségét és főművét nem alkotja meg. Ismert Federico Fellini a Dolce vita, Édes élet című filmje, ahol Marcello Mastroianni készülődik arra, hogy könyvet írjon, de soha nem tudja megírni, valószínűleg nem is képes rá. Főleg azért nem, mert elaprózza magát, állandóan az éjszakai életet járja a paparazzókkal és pletykacikkeket ír arról, hogy az amerikai színésznő, mit eszik, ki a szeretője, táncolt-e az asztalon és milyen ruha volt rajta.
- Boldoggá tesz téged az írás?
- Engem igen. Meg kell mondanom, hogyha rangsorolnom kellene az életem nagyobb boldogságait, akkor
az írás, az alkotás, a publikálás, a legnagyobb boldogságom.
Az, hogy ülök egy asztalnál, és megfogalmazok egy gondolatot. Tudod, ez az a flow, amit Csikszentmihályi úgy fogalmazott meg, hogy ez az az áramlat: ez a magával ragadó boldogság. Ismétlem: Az írás, az alkotás, a publikálás volt a legnagyobb boldogság az életemben. Pontosabban ezek voltak a legboldogabb órái életemnek. Illetve, amikor láttam, hogy elértem azt hatást könyveimmel, amit szerettem volna. A hass, alkoss, gyarapíts, Kölcsey gondolat az én esetemben is nagyon igaz. Így írom át saját magam használatára: Írni, publikálni, hatni.
- Gondolom, boldogságot jelent neked a tanítás is, meg az ilyen jó beszélgetések is a Centrálban vagy más becsületsüllyesztőben.
- Természetesen a jó beszélgetések és tanítás órái is boldogsággal töltenek el. Számomra az előadás, a beszélgetés és az írás is szoros összefüggésben van a tanítással.
- Popper Péter, kedvenc lélekgyógyítóm, akivel rendszeresen beszélgetek, vitázom, mert az interneten sokszor nézem és hallgatom, egy előadásában szintén Fellini filmjéből hoz megszívlelendő vagy legalábbis elgondolkodtató példát. Nem szó szerint idézem. Egy ember odamegy egy öreg szerzeteshez és azt mondja: Atyám! Én úgy szeretnék boldog lenni. Árulja el, hogyan lehetnék boldog? A szerzetes visszakérdez. Ne haragudjon, miért muszáj boldognak lenni? Én most tőled kérdezem: Muszáj boldognak lenned? Az írás számodra valamilyen fajta boldogságkeresés?
- Igen. Őszintén megmondom, én bizonyos mértékig hedonista vagyok. De a hedonizmus, az élvezetkedvelés nálam nem azt jelenti, hogy alkoholizálok vagy kábítózok. Nem mondom, az asztal kulináris örömeit nem vetem meg vagy más gyönyörűségeit az életnek, de nekem az életem legnagyobb boldogságait vagy legnagyobb boldogságaim nagy részét az elolvasott vagy az megírt könyveim adták, adják.

Udvarhelyi András

 Születtem 1944. május 12-én Marosvásárhelyen, akkor még Magyarországon. 1944. szeptemberében menekülni kellett a háború elől magyar migránsként Budapestre. Itt nevelkedtem, itt végzetem tanulmányaimat.  Anyám dr. Fodor Ilona irodalomtörténész, aki meghatározta életemet. tőle tanultam a mindennapi olvasás és írás szükségességét. Kis kerülővel lettem újságíró. Voltam segédmunkás, kocsikísérő, könyvtáros, könyveladó, könyves propagandista. Újságíró diplomát 1981-szereztem, és még ugyanebben az évben az ELTE Bölcsészettudományi Karán történelem-népművelés végzettséget szereztem, 1986-ban magyar szakos diplomát.  Közben, 1977-től főállású újságíróként dolgoztam 2008-ig. Több üzemi és érdekvédelmi lap redakciójában dolgoztam.  Majd a Népszava, a Reform, a Kurír, a Magyar Nemzet, a Zsaru magazin következett. 1992-ben a Szabad Vasutas című érdekvédelmi lap, 1994-96 között a Hírkerek című sajtóterjesztési szaklap, 1996-tól 2006-ig a Postás Dolgozó lap felelős szerkesztője voltam. Ezen tevékenységemet 1997-ben és 2004-ben MSZOSZ díjjal ismerték el. Közben megnősültem. Két fiam van, mindegyik diplomás: egyik Bálint közgazdász diplomát, másik fiam, Dávid történelem tanári diplomát szerzett. 24 lapnak rendszeresen, több mint száznak ritkábban írtam. Több laptól önként megváltam, több laptól kirúgtak mindkét oldal karrieristái. Levleimet segédfogalmazó néven írom alá, mert mióta újságíró vagyok e honban nem volt, nem van sajtószabadság. 42 éves újságírói pályafutásom során több ezer cikket írtam. Hat könyvem jelent meg. Legfontosabb: a Napóleon a karrierista és a hőszerelmes, egy publicisztika kötetem: Nekünk így is jó, egy Csepeli csevegések cikkgyűjtemény és egy esszékötet: Ha szabad így mondanom. Faludy szerelmei, barátai és szerepei. Jelenleg A Hetedikkel együtt most már négy irodalmi lapnak – a Fövenynek, a Magyar Múzsának és a Versmondónak írok rendszeresen esszéket, interjúkat. Legutóbbi kirugatásom, 2008 óta főállású nyugdíjas vagyok: olvasok, írok, sétálgatok, és végre többet gondokodom. Jól vagyok.                   

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned