Párbeszéd

Ne perlekedjünk! Értsük meg egymást. Értjük!?
Beszélgetés Lengyel János kárpátaljai magyar íróval
"Úgy szeretem Budapestet, hogy nem feledhetem Beregszászt"
 
                                            Mottó: „Virágokat hordok magamban
                                                         Míg meg nem feszít az ébredés.”

   Most elmesélem, miért fontos a párbeszéd magyarok és magyarok, magyar magyarok, pontosabban az anyaországi magyarok és a határon túli magyarok között. Ez esetben egy kárpátaljai magyar tollforgatóval igyekszem ezt bizonyítani, ki hivatását tekintve író és költő, meg újságíró, és aki foglalkozására nézvést személy- és vagyonőr, meg kertész – mert valamiből meg kell élnie, hiszen az irodalom köztudottan csak keveseknek nyújt vagyonszerzési, megélhetési lehetőséget. A sors furcsasága, aki nem tud vagyont gyűjteni, az a gazdagabbakét őrzi, mint új tollforgató barátom. De a vagyonvédelem sem elég a tisztességes megélhetéshez, hát kertészkedik, persze nem a saját kertjében, arra még nem "fussa", hanem tehetősebb magyar honfitársainknál.
   Lengyel Jánosról van szó, ő a csevegő társam. Még csak 46 éves, és már sok megpróbáltatást megért, megélt, aki szülőhazájában nem használhatja büntetlenül anyanyelvét az ukrán nyelvtörvény miatt. Megélte és naponta megéli a kisebbségi sorsot szülőföldjén és időnként az értetlenséget itthon. Otthon csak azért keserítették, nehezítették meg az életét, mert magyar, és itthon sajnos megélte a hivatalos csonka-magyar haza közömbösségét, mert kárpátaljai magyar, és aztán megérte, hogy sok huza-vona után, befogadta a nemzet, vagy legalábbis a hazai irodalom köztársasága. Kettős tudatú ember, kettős tudatú író, költő, aki természetesen főleg a kisebbségi lét érzelmeit fogalmazza meg. Vele beszélgettem A Hetedik folyóirat főszerkesztője, Nagy Imre társaságában, aki sörrel segítette agyunk kerekeinek forgását. És dicséretére legyen mondva, megállta, hogy szó nélkül hallgatta végig eszmecserénket. Nem semmi…   Előre bocsátom, és bocsánatot is kérek, hogy beszélgetésünkben szándékaink ellenére sok a politikai téma. Ennek oka, hogy Lengyel János és az én esetemben is, különösen nem elhanyagolható a politika, amely belekontárkodott az ő, és mindnyájunk életébe ha kértük, ha nem. A történelem bebizonyította, hogy a politikus uraknak, hölgyeknek észre kellene már venniük, nem annyira fontos szereplői a társadalomnak, ahogy hiszik magukról, hasznosabb lenne, ha szerényebbek lennének, ha kevesebbet tüsténkednének, kevesebbet szólnának bele életünkbe, akkor talán kevesebb kárt okoznának. Hiszen neki és nekem is azért kellett elmenekülni a hazánkból, mert az akkori politikusok erre kényszerítettek bennünket.   
   – Mikor születtél, hol születtél? Jó helyre születtél?
   – 1973. június huszadikán, akkor még a Szovjetunióhoz tartozott, ma Ukrajna. Hogy jó helyre-e, azt nehezen tudom megválaszolni. – Felveszi söröskupáját és ezzel is időt nyer, hogy kigondolja, mit válaszoljon. - Talán a gólya jobb helyre is letehetett volna.
   - Barátomtól, Nagy Imrétől, A Hetedik főszerkesztőjétől ugyanis megkaptam azokat az írásaidat, amelyek a folyóiratban megjelentek, elolvastam. Szomorú, jó írások. Miből élsz?    
  – Dühből.
   – Jól értettem? 
   - Akkor tehát téged felbérelhetlek, hogy megvédj a rossz emberektől?
   - – Csak ironizáltam. Egyébként személyi vagyonőr vagyok. 
   Nem, nem. Történész és újságíró végzettségű vagyok, de objektumőrzéssel és kertészkedéssel is foglalkozom.
   - És miért vagy dühös? Mi okod van rá? Nem sokaknak adatik meg az, hogy harminchat évesen felveszik a Magyar Írószövetségbe, mint Téged. Most, 46 évesen, nyolc könyved jelent meg, hat antológiában is megjelentek műveid, sok jegyzett kárpátaljai és csonka-magyarországi újságba, irodalmi folyóiratba publikálsz. Több hazai és kárpátaljai irodalmi szervezet aktív tagja vagy, 2012-ben megkaptad a Független Újságíró Szövetség Újságírásért kitüntetés bronz fokozatát. Mi kell még? Ráadásul nem látlak dühös embernek…
   - Talán azért vagyok időnként dühös, mert a megélhetés sok energiámat vonja el a számomra fontos írástól. Ha lenne egy menő portfolióm, vagy a MOL-ban lenne sok részvényem, gazdag ember lennék, a megélhetés nem lenne gond. Nem lennék dühös.
    - Akkor nem írnál?
   – Dehogynem. Mindig írnék. Már háromszor-négyszer abba akartam hagyni, de nem megy. Á, azt mondtam, elég az írásból, másra kellene fordítanom az energiáimat. Reggel eldöntöttem és este azt vettem észre, már írok is. Talán, mert ehhez értek a legjobban. Ki érti ezt? Mentem az utcán - ahogy mondják, a téma az utcán hever -, és úgy éreztem ezt meg kell írnom.
   - Közhelyes kérdés: Hogyan lettél költő, író? Melyik volt az a pillanat, amikor úgy döntöttél, hogy erre adod fejed?
   - Gyerekkoromban sokat voltam egyedül otthon. Szüleim rengeteget dolgoztak. Nagymamám nem engedett ki az utcára, féltett. És otthon kitaláltam egy képzeletbeli világot, ahol jól éreztem magam, ahol én döntöttem el, mi történik. Sokszor barátaimnak úgy adtam elő ezeket a történeteket, hogy velem történt meg. Azt vettem észre, hogy elhitték.
   - A gyerekek, de a felnőttek is szeretik a mesét. A jól mesélő író többnyire népszerű.     
   - Gondoltam, leírom ezeket a históriákat. De amikor azt mondtam a barátaimnak, hogy ezeket én találtam ki, nem hitték el nekem. Honnan vetted ezt? – kérdezték. Az első írásom, ami a beregszászi lapban jelent meg, a Vörös Zászlóban, ma Kárpátalja a neve. Azt mondta nagynéném, hogy a névrokonod írt. Hiába mondtam, hogy az én vagyok, nem akarta elhinni. Végül azt mondta, jól van, jól van, de honnan írtad ki? Kérdeztem, nem nézed ki belőlem, hogy ezt én írtam? Keresztanyám, amikor az első verseskötetemet dedikáltam neki, nagyon örült, de nem olvasta el. A családom egyik része gazdálkodó, nincs idejük olvasni, viszont nagyon büszkék rá, hogy könyvem jelent meg. Van már egy olyan olvasóközönségem, tagjairól azt mondják az előbbiek, hogy „lumpenértelmiségiek”. Tanárok, orvosok, értelmiségiek, ők ráérnek olvasni.         
  - A vagyonőrség és a kertészkedés mellett mivel töltöd az időd?
   - Természetesen olvasással, írással, íróolvasó találkozókkal, országjárással. Gyakran látogatok haza.  És vannak tanítványaim. Történelmet tanítok és az írás a szépírás titkait. És közben magam is sokat tanulok az órákra való felkészülés közben és tanítványaimtól. Az a furcsa, hogy én kárpátaljai tájegység stílusában beszélek és közben azt látom, hogy sok felnőtt magyar nem tudja, nem ismeri az anyanyelvét, nem tudják kifejezni magukat, csomó germanizmust használnak, nem értik az alapfogalmakat. 
   - Hogy telik el egy napod? Én úgy tudom, egy őrző-védő munkaideje meglehetősen hosszú, sok idejét és energiáját igénybe veszi ez a munka. Marad időd az írásra, olvasásra?
   - Két munkanapom között van egy szabadnap. Akinek kevés az ideje a hivatására, annak drága az idő. Csak nekem nem pénz az idő, hanem egy-egy írás és persze az olvasás. Amennyi időt elvesztegetek, annyival kevesebb művem születik. 
   Az írásra mindig szakítok időt.
   - Sőt még kertészkedésre, tanítványokra, utazásokra, író-olvasó találkozókra is jut. Van újságírói képesítésem, de ebben a mai médiavilágban főállásban nem akarok részt venni. Külsősként sokat írok, az éppen elég.
   - Nem provokálásként mondom; ideológiád elférne a kormánypárti lapokban. Ott elég jól fizetnek. Nem bántó éllel mondom, hiszen életem nagy részében kormánypárti újságíró voltam én is.  Elférnél valamelyik kormányközeli lapban.
   - Nemcsak ideológia, erkölcs is van a világon. Én többször otthagytam egy-egy újságot, mert azt mondták: ezt írd, azt írd. Én nem akarok hazudni. A szellemi függetlenségemet nem akarom feladni. 
   - Ezek szerint a Kádár rendszerhez képest csak keveset változott az újságírás. Most is a szerkesztőnek kell írni, akit viszont a hatalom irányít?
   - Én már akkor sem akartam pártosodni, amikor Kárpátalján megjelent a két párt: a Kárpátaljai Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Demokratikus Szövetség. 2011-ben albérletből albérletbe mentem. Gondoltam, nekem van otthon, Beregszászban egy házam, ott is lakhatnék. Minek azért dolgozzak, hogy fenntartsak egy lakás és ehessek Magyarországon. És akkor elmentem munkát keresni és azt kérdezték, te melyik párthoz, szövetséghez tartozol? Visszakérdeztem: nem lehet, ha egyikhez sem? Elsősorban az olvasóimhoz tartozom. Sokat segítettek. 25 év alatt kialakult az olvasótáborom. Sokszor ők segítenek át a nehézségeken. Együtt élnek hőseimmel. Kaptam olyan levelet, hogy miért öltem meg írásom egyik szereplőjét. Most úgy döntöttem, az olvasó kedvéért, hogy feltámasztom hősömet. Végül is az irodalom elsősorban mese, fantázia. És mint említettem, kertészkedem gazdagoknál. Vannak közülük, akik olvassák és szeretik írásaimat, pedig liberálisok, mégis olvasóim. Nem értenek egyet nemzeti érzelmeimmel, de megértik, támogatják könyveim kiadását.
   - A Hetedik-ben megjelent verseid meglehetősen pesszimisták. Az egyikben azt olvasom: „Roppannak szárnyaid/ ijesztő/ Raktári homályban/ polcról-polcra/ rakodgatod/ szegényes jussodat.” A Galambok gyásza című megdöbbentő elbeszélésedben is tragikus történetet mesélsz el.  Úgy vettem észre, mintha meglehetősen bús, melankolikus beállítottságú lennél. Ez nem baj, életútadat ismerve, minden okod megvan a borúlátásra. A téma is közel áll hozzád, a történet áthallásos, az ukrajnai testvérharcot, történést átviszed Szarajevóba, ahol a polgárháború idején egy békés, öreg szerb galambetetőt egy más nemzetiségű utcabeli, jó ismerőse, egy ellenséggé vált, mesterlövész terít le.   
   - Írhattam volna ukrajnai környezetet is, de így is, aki tud olvasni, érti miről van szó. Ami a pesszimizmusomat illeti: ez nem állandó lelkiállapot. Persze vannak időnként bús hangulataim, de éppen most jelent meg egy humorban bővelkedő könyvem. 
     Mert a sok tragédiát csak humorral lehet elviselni.   
   Sajnos, nem tudok adni belőle tiszteletpéldányt, mert nekem is alig jutott. Időnként kapok támogatást könyveimre. Ha 500 kötet megjelenik, abból 350-et el kell osztani a kárpátaljai iskoláknak, könyvtáraknak, újságoknak. Én kapok 30 példányt. A Fókusz könyváruházban lehet megvenni, az emeleten, a legtávolabbi sarokban, a legalsó polcon. Persze, természetes, hogy a kárpátaljai emberek gondjait, életérzését írom meg. Ez pedig nem rózsás. Az én olvasóim sem szeretik a tragikus történeteket. S ha már bemennek a könyvesboltba és vásárolnak, ne azt vegyem meg, amitől még inkább rosszul érzem magam. Úgy nevetek ki másokat, hogy közben magamat is kigúnyolom. Huszonöt éve írok aforizmákat, ha megvas gondolatok jutottak eszembe, eltettem. Ezekből beletettem néhányat kötetembe. Címe: A valóság szaga. Kisprózai vegyestál verskörítéssel, kárpátaljai módra. Aztán mit ad isten Franciaországban találtam támogatót. A hölgy édesapja, még a Magyarországhoz tartozó Beregszász utolsó rendőrkapitánya volt, akit elhurcoltak az oroszok. Hozzáadtam még saját pénzt és kiadtam. Igaz belebuktam, de szeretem ezt a könyvemet. Itt a nevem is sokatmondó: Korhely Lengyel János: Lyukkal bélelt zsebem, avagy hogyan írjunk angolokat. Ebben 25 év legjobb aforizmáim találhatók. Sajátos humoromat, iróniámat sokan nem értik. Egy hölgy megvette és ülünk kint a Vörösmarty téren, a könyvhéten és odajön egy néni: Maga az a Lengyel János? Ez a könyv szar – mondta és elment. Írótársaim mosolyogtak. Eltelt egy év, akkor nem jelent meg könyvem, de ott ültem egy könyvespavilon előtt. Odajön a néni, akit már el is felejtettem és azt mondja: Elnézést János, megsértettem magát. De elolvastam még egyszer a kötetét, visszavonom. Most már megértettem az aforizmáit. Mostoha apám is elolvasta, és nem értette. De édesanyám elmagyarázta. Rácsodálkozott: Jééé, tényleg… Formabontó vagyok. Nemcsak aforizmát írok, hanem annak magyarázatát is.
   - Nyilván, mert fontosnak tartod a fogalom meghatározását, hiszen egy nyelven beszélünk, mégis másként értjük a kifejezéseket, gondolatokat.
   -  Egyszer azt írtam: almák között nagy fej a dinnye. Ezt átfogalmazta a szerkesztőm: almák között nagy fej a tök. Nem tudtam elmagyarázni neki, hogy a tök és a dinnye között óriási a különbség, hogy ebben a szókörnyezetben a dinnye többértelműbb. Végül is így jelent meg az aforizma, ahogy ő akarta. De legalább megpróbáltam.
   - Hja, kérem. Mindig a szerkesztőnek van igaza…
   - Örök pályázó vagyok, de nagyon ritkán nyerek.
  - Gondolom, azért vagyon-őrködsz, kertészekedsz, tanítasz, mert az írásból nem tudsz megélni.
   - Megismerkedtem egy hölggyel, aki azt hitte, gazdag vagyok, milyen jó dolgom van, az írásból élek, dől hozzám a pénz. Amikor megtudta, hogy ebből nem tudok megélni, dobbantott. Talán ma Magyarországon csak hat-hét író tud megélni kizárólag az írásból. A többinek más pályán kell dolgoznia, vagy a mindenkori kurzus támogatja.                
   – Mit jelent neked - Kárpát-Ukrajna, Kárpátalja – hogy nevezzem ezt a vidéket?
   Szülőföldem neve Kárpátalja.
  Kárpátalja a hazám, Magyarország az otthonom. Úgy szoktam mondani, otthonról hazajövök, itthonról meg hazamegyek. A határ megvan, de eszmeileg egy virtuális ország vagyunk, ugyanaz a kultúrközösség, hasonló a nemzeti érzés, ugyanaz a nyelv. Vannak, akik nem így gondolják, de én így érzem. Mindkét helyen otthon vagyok. Amikor azt mondják haza, nekem az Beregszászt jelenti, nem Budapestet. Budapest a másik otthonom.
   - Mesélj szülővárosodról. Mit jelent neked? Hogyan élnek ottani honfitársaink? Miért menekülnek el onnan a magyarok és miért szereted mégis, miért érdemes odalátogatni?
   - Odaköt minden gyerek- és ifjúkori emlékem. Nagyon szép vidék. Szegény emberek élnek ott, kevés a megélhetési lehetőség. Én 21 évesen jöttem Magyarországra, mert lehetetlen helyzetbe kerültem, nem volt munkahely.  Példás a beregszászi emberek vendégszeretete, amit a „Hetedikesek”, Imre, és barátaid is tapasztalhattak. Nehéz kárpátaljai magyarnak lenni. A mostani hatalom megtiltotta, hogy a nem ukránok az anyanyelvükön beszéljenek.
   - Ez felháborító politikai rövidlátás! A XXI. században?! Az utcán sem szabad magyarul beszélni? 
   - Az utcán sem. Ha bemegyek egy étterembe, vagy egy boltba, magyar az eladó és magyar vagyok én is, és magyarul merünk beszélni, még börtönbe is zárhatnak, az új ukrán nyelvtörvény értelmében. Ha először kap el a rendőr, akkor „csak” pénzbírság, a második alkalommal már tetemesebb összegre büntetnek, és ha nem hagyod abba ezt az „államellenes izgatást”, akkor már súlyosabb büntetéssel sújtanak, börtönnel.
   - Nem lehet tömegesen ellenállni és megszegni ezt az ostoba törvényt?    
   - Ez nemcsak a magyarokat, hanem románokat és más nemzetiségeket, például az oroszokat is sújtja. Ha valaki rosszul beszéli az ukrán államnyelvet, azt is megbüntetik. Pedig az ukrán parlementben lévő orosz képviselők maguk sem tudnak helyesen ukránul… Olyan törvényt hoztak, amit nem lehet betartani. 
   - Mit lehet ez ellen tenni? Az Európai Unióban tettetek panaszt?
  - Hogyne. Egyik magyarországi képviselő igyekszik ezt a kérdést felvetni, de ez a nyugatiakat nem érdekli. Egymillió aláírást kell gyűjteni, hogy az EU foglalkozzon a kérdéssel.
   - Magyarországon ismerik Kárpátalját?
   - Á, dehogy. Időnként meglepődöm. Egy alkalommal ukránul tolmácsoltam és megkérdezték magyar honfitársaim: honnan való vagy? Mondtam Kárpátaljáról. Jaaa, Erdélyből! Nem – magyaráztam elképedve -, Kárpátaljáról!  Na, ne beszélj, az is Erdély! - zárta le a vitát az egyébként gimnáziumot végzett magyar. Sokan azt hiszik, akik a határon túlról jönnek, azok erdélyiek.
   - Mit csodálkozol, az erdélyiekről sokan azt mondják, románok. Sokan a hazai földrajzot és történelmet sem ismerik, nem beszélve az irodalomról.
   - Nem csodálkozom, csak szomorú vagyok.
   - Mit köszönhetsz szülőföldednek?                      
   - Szülőföldemnek és szüleimnek, rokonaimnak, barátaimnak a magyar identitás-tudatot köszönhetem. A magyar nyelvet ott tanultam, és otthon a magyar történelmet és irodalmat. Furcsa, nem? A szovjet diktatúrában lehetett magyar iskolában magyarul tanulni, a demokráciában nem. 
   - Gondolom, mást hallottál otthon és mást az iskolában.
   - Így igaz. Szüleink igyekeztek ellensúlyozni a hivatalos, hazug szovjet propagandát. Az óvodában például azt tanultam, hogy szovjetek vagyunk és örüljünk, hogy befogadott bennünket a nagy Szovjetunió. És amikor az óvodában magyarul énekelgettem, pofonnal figyelmeztettek, itt nem énekelhetsz ilyen nyelven. Otthon pedig orosz csasztuskát énekeltem, ott meg édesapámtól kaptam pofont. Itthon oroszul nem beszélsz!
   - Kialakult benned a kettős tudat?
   - Inkább zavarodott voltam. Egy hónapig nem szólaltam meg, mert nem tudtam eldönteni, milyen nyelven lehet beszélnem. Nem értettem. Jóban vagyok Vászjával az utcából és a Józsival is. Milyen nyelven beszéljek velük?
   - Nem lenne konfliktus a nemzetiségek között, ha a politikusok nem gerjesztenék az ellentéteket. Mit köszönhetsz az ukrán kultúrának?
  - Az ukrán kultúrával nemigen találkoztam, nem foglalkoztam vele, csak annyira, amennyire muszáj volt.  Mert a Kárpátalján élők többsége még ruszin, akiket az ukrán állam nem ismer el nemzetiségnek. Ha ők lenéznek bennünket, mi miért foglalkozzunk a kultúrájukkal? Ők igyekeznek asszimilálni és ukránná nevelni a nem ukránokat. Ukrajánban sok nemzetiség él. Lengyelek, ukránok, oroszok, grúzok. Kárpátaljára a Szovjetunió más nemzetiségei betelepültek. Például valaki elvégezte a moszkvai egyetemet és mérnökként kihelyezték Kárpátaljára, a huszti favágó intézménybe. Nem volt apelláta. Az egyén nem dönthetett az úgynevezett „szocialista demokráciában”.
   - Az előbb elmondtad, hogy leginkább az ukrán politikai kultúrálatlansággal találkoztál. És az ukrán kultúrával? Mégiscsak Ukrajnához tartozik Kárpátalja.
 -  Én inkább az ukrán kulturálatlansággal találkoztam.
    Itthon több ismerősöm megjegyezte, biztos vannak Ukrajnában européerek, akik hisznek az ukrán-magyar közeledésben. Én ilyenekkel nem találkoztam.  
   - A másik nemzetiség elfogadása pedig a kulturáltság fokát is jelzi. Közhely itthon, Magyarországon, hogy az a nemzet, amely elnyom egy más nemzetet, maga sem lehet szabad. Nem találkoztál nem nacionalista ukránnal?
   - Sajnos, nem. Akik ilyenek voltak, azok már elmenekültek Ukrajnából.
   - Említteted, hogy magyar iskolában tanultál a szovjet érában. Hogy szerezhettél diplomát mégis a Budapesti Eötvös Lóránd Bölcsészettudományi Egyetemen?     
  - Nekem szerencsém volt, mert Beregszászon a magyar tannyelvű (!) Kossuth Lajos Középiskolában tanulhattam, ott is érettségiztem 1990-ben. Az az igazság, hogy a mai napig sem beszélem jól az ukrán nyelvet. Az orosz megy, de az ukrán nem jött be. Az ukrán nyelv a nyelvújítás korát éli, ott tart, ahol mi az 1830-as években. A harkovi ukrán nem érti meg a lembergi ukránokat és oroszul beszélnek egymással. Most meg, nevetséges, egy bohóc lett az elnök. Bohócországnak bohóc kell. Ez már nem is nacionalizmus, sovinizmus, amit most ők csinálnak. Lengyelország, Románia és Magyarország elsők között támogatták őket és most nem beszélhetnek ezeken a nyelveken sem Ukrajnában. Amikor a volt védelmi miniszter elszólta magát és azt mondta, hogyha nem tetszik a magyaroknak, akkor két nap alatt itt van az ukrán sereg a Balatonnál. Egy NATO országgal szemben beszél így?! Ők akarnak menni a NATO-ba és az Eu-ba és akkor ezt meri mondani? Jó, már nincs a posztján, de mégiscsak felháborító.
   - Ez minősíti a magyar védelmi képességeket is, amelyeket a rendszerváltás után minden kormány gyengített. 1992-ben készítettem egy interjút Cinegével, a leváltott honvédelmi miniszterrel és azon kesergett, hogy az ország védtelen. 1990-ben kétszázezres hadseregünk volt, igaz a szovjetekhez képest másodrendű, de azért a térségben viszonylag erős. Pár év múlva beszélgettem egy tábornokkal, aki elárulta, hogy a románok hat nap alatt elfoglalhatják az országot. Én nem vagyok militáns, de ennyire nem lett volna szabad  legyengíteni a hadsereget. Mit lehet elvárni egy harmincezres seregtől?! Remélhetőleg a közeljövőben erősítik a védelmet. Szerinted félő, hogy az orosz-ukrán konfliktus eszkalálódik?
   - Sajnos, igen. 
  - Van arról statisztika, hogy az ukrán-orosz konfliktusban hány magyar esett el?
   - Pontos statisztikát nem tudok, de úgy tudom, ezer felett lehetnek.
   - Sokan a behívótól való félelmükben szöktek át Magyarországra. 
   - Most már nem, de volt időszak, 2015-ben például Tiszabecsnél megjelent több száz 18 és 23 év közti fiú és gyorsan átmenekültek Magyarországra, mert elterjedt a hír, hogy behívják őket. Ők megúszták, de mások nem. Fiatalok elmentek egy diszkóba és ott kapta el őket a katonai rendőrség és összegyűjtötték őket. Ezeket bevonultatták. Írtak egy levelet a szülőknek, hogy az ungvári parancsnokságon keressék őket. Az ukrán törvények szerint több hónapos kiképzés kell, de őket pár hét múlva már vitték a frontra. Egy olyan háborúba, amihez semmi közük nincs. Nemcsak magyarokkal teszik ezt, minden más nemzetiségűvel.     
- Úgy tűnik, a világ nem változik. Szükség van ágyútöltelékre. De beszéljünk másról. Gondolom, az irányított, szovjetizált, propagandisztikus tananyagot nem sorolod a szerencsés esetek közé.
   - Nem bizony. Azt az eszement marhaságot tanították például, hogy Spartacus volt az első osztályharcos, Dózsa György is szabadságharcos volt, meg Zalka Máté is.
   - Mindig akkor szoktak a szabadságról beszélni, ha hiányzik.
   - Nyolcéves lehettem, és kiraktuk a KGST országok zászlóit, és orosz tanár volt az osztályfőnököm és látva köztük a magyar zászlót, azt kérdezte, hogy mertem kirakni ezt a fasiszta jelképet? Ennek fasiszta jelkép volt a magyar zászló, a piros-fehér-zöld?! Kérdeztem, miért lenne fasiszta jelkép, amikor Kádár János és Brezsnyev elvtárs puszilkodnak a repülőtéren. Azzal fojtotta belém a szót: Örüljetek, ti utolsó csatlós, magyar fasiszták, hogy a szovjetek befogadtak nagy családjukba és kultúrát adtak nektek. Máig is sért az ilyen és ehhez hasonló nacionalista szöveg.  
   És most is hasonlóképpen gondolkodnak, csak ukrán változatban.
  - Megáll az ész és visszanéz. „El kell ismerni, fejlődő ország” ez az Ukrajna. És így, ezzel az elavult nacionalizmusával akar belépni az EU-ba?! És ezt az EU szó nélkül tűri?
   - Furcsa dolog ez. Ukrajna több száz évig orosz uralom alatt volt, elszenvedte az elnyomatást és most ő maga nyom el más népeket. Ezt már sokszor és sok helyütt elmondtam ukránoknak.
   - Megértették?
   - Sajnos, nem. „Fasiszta” maradtam. Én diktatúrában nőttem fel és megtapasztaltam, mit jelent. Nekem ne mondják, hogy ez jó diktatúra. Jó diktatúra nincs. Ukrajna sajnos nem demokratikus ország. 
  - Popper Péter, kedvenc gondolkodóm mondta egy előadásában, hogy Mózes nem véletlenül nem vezette népét rögtön a Kánaánba, az ígéret földjére, ami alig pár heti járás lett volna a Vörös tengertől. Nem vezethette, mert azt tartotta, hogy egy rabszolganép, rabszolgatudattal nem lephet a Kánaán földjére. Ez történt a rendszerváltás idején Kelet-Európában, így Magyarországon és Ukrajnában is. Egy olyan generáció került az úgynevezett demokráciába, inkább nevezem, democsokráciának, amelyre nem volt felkészült. Furcsa fintora a sorsnak, hogy ez orosz mese. A másik furcsaság, hogy ezt egy kultúrakutató orosz tudós, Jurij Davidov idézte a Munka és szabadság című alapkönyvében. Nálunk ez 1965-ben jelent meg. A harmadik furcsaság, hogy ezt a gondolkodásra és önállóságra oktató művet a népművelés szakon, 1974-ben a kitűnő egyetemi tanár, Maróti Andor ajánlott Budapesten, a bölcsészkar népművelés szakán. A negyedik furcsaság, hogy Maróti tanár úr 18 és 22 éves kora között a Szovjetunió egy grúz munkatáborában szenvedett. Megismerte tehát a szovjet-orosz kultúra másik arcát is. Önkényesen, hadd aktualizáljam. Mondjuk, 1917-ben indul a mese és 1990-ben ér véget. Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy szegény orosz paraszt. Ivan Ivanovics. Ment, mendegélt az úton, elfáradt és leheveredett és elaludt. Nyitva felejtette a száját. Arra ment egy kélgyó’, becsusszant a gyomrába és ezentúl, azt kellett csinálnia Ivan Ivanovicsnak, amit a hüllő parancsolt… 1990-ben Ivan Iljics megint lefeküdt s megint nyitva felejtette a száját és a kélgyó kimászott. Az orosz paraszt felébredt és ott állt tanácstalanul. Azt kérdezte: Most mihez kezdjek a szabadságommal? Volt néhány nemzedék, amely még a diktatúrában élt és nem volt felkészülve a szabadságra, nem tudta, mi a demokrácia és azok a reflexek, előítéletek, politikai módszerek, amelyek beleégtek génjeibe, tovább éltek. Gondolom, Ukrajnában is ez történt. És nyilvánvaló, hogy az nacionalizmus gőze az elnyomás után kitört. És azt hitték, hogy az a demokrácia, ha homogenizálják az országot.
   - Az ukrán alkotmány szerint az ukrán felsőbbrendű, a többi nemzetiség másodrangú. Az a rasszista, aki ragaszkodik nemzeti identitásához. És ezért is veszítette el országának egyharmadát, mert ilyen kirekesztő hatalmi politikát folytatott. Az asszimiláció a cél. Az én nemzedékemet még nem tudták asszimilálni, de az utánam jövőket ukránná akarják tenni. A magyarokat elüldözik, a ruszinokat már csaknem sikerült asszimilálni. Nemzetállamot akarnak építeni, miközben az ukrán lakosság 30 százaléka nem ukrán.
   - Hogyan alakult a sorsod érettségi után? Ezek után sejtem, miért kényszerültél elmenekülni hazádból.   
   Egy ideig megpróbáltam Kárpátalján élni.
   - 1992-ben elvégeztem egy újságíró tanfolyamot Beregszászon, és az ottani, Szivárvány című hetilap munkatársa voltam. De aztán munka nélkül maradtam. Csak protekcióval lehetett munkát kapni, még egy takarító állásért is összeköttetésre volt szükség. 1993-94-re összeomlott az ukrán gazdaság. Elfogyott a tartalékunk, amit még a szovjeturalom alatt gyűjtöttünk. A szószoros értelmében. Az éhezés elől menekültem. Úgy volt, hogy Kazahsztánba keresnek munkásokat. Mit ad isten, már nem volt hely. Nagybátyámmal elmentük egy másik munkaközvetítőbe és ott éppen Százhalombattára kerestek ácsokat. Így kerültem Magyarországra. ’94-től 2001-ig egyfolytában itt éltem. Aztán időnként hazamentem, visszajöttem. Fiatalságom elment a melóra, rendszeresen tizenkétórázni kellett. Szombat, vasárnap is dolgoztunk. Ezt meg is írtam a Fallal az arcnak című kötetemben. A fal a magyar hatóság volt. Akkor próbáltam először megszerezni az állampolgárságot. De olyan faramuci módon csinálták ezt, hogy csak egy-egy évet hosszabbítottak. De egyáltalán nem akartam elhagyni végleg a hazámat, Kárpátalját. Most is van ott egy házam, ahová időnként hazatérek. Nekem két hazám van.
   - Amikor a 90-es évek elején a Reform és a Kurír újságírója voltam, több interjút készítettem a BM bevándorlással foglalkozó részelegének munkatársaival és ők azzal nyugtattak meg, hogy a határon kívüli magyarokat különleges elbánásban részesítik, előbb kapják meg a letelepedési és munkavállalási engedélyt, mint az idegen nációk tagjai.
   – Nos, füllentett az illetékes, mert minden évben külön procedúra várt, meghosszabbítani munkavállalási engedélyemet. Voltunk tizenötén húszan egy-egy brigádban és egyikünket mindig visszadobták. Soha nem tudtuk, miért, és nem hosszabbították meg munkavállalási engedélyét. Egyszer rám került a sor. És haza kellett mennem és félévig nem tudtam visszajönni. Anyagilag és idegileg is megviselt. Kölcsönt kellett kérjek, uzsorakamatra, hogy megéljek és amikor végre ismét dolgozhattam itt, akkor csaknem minden pénzem a kölcsön törlesztésére és a kamatra ment el. Volt, hogy rokonaim kitaláltak nekem olyan munkát, amihez nem értettem, csakhogy segítsenek.   
  - Magyarország sem bánt veled édes gyermekeként.
   - Nem vártam el. Nem gondoltam 1994-ben, hogy idejövök, magyar vagyok, kárpátaljai vagyok és akkor mindent ide nekem. Nem akartam előjogokat. Csak élni akartam. Élni akarok. De fájt, még a nevemet is elvették. Hogy az egyetemen Ivánként, Ivanovicsként tartottak nyilván, mert az ukrán személyimbe az volt beírva. De én János voltam és vagyok! Többször kijavítottam az Ivánt Jánosra.
   - Az egyik legnagyobb bűn, ha az ember nevét is elveszik. Mintha a személyiségét vennék el.   
   - Szörnyen fájt ez. Maga miért írja alá, hogy János, - förmedt rám egy magyar hivatalnok - maga Iván! Az irataiban az áll. Maguk önhatalmúlag változtatják a nevüket. Arra gondoltam: érdemes egy hivatalnokkal vitatkozni? Gyakran kerültem megalázó helyzetbe. A 90-es évek elején történt. Mentünk barátaimmal egy sörözőbe. Egy erdélyivel, egy délvidékivel és egy magyarországival. Megállított két rendőr. Megnézték az iratainkat. A többieket elengedték. Nekem ukrán útlevelem volt, engem visszatartottak. Felpakoltak a rendőrségi autóra és megmotoztak. Kérdeztem, ezt miért teszik velem? Azt válaszolta, maguk ukránok nagyon veszélyesek. Sok idő telt el, itt is, míg végre befogadtak és visszakaptam a nevem. A magyar rendőr ukránnak nézett.  De az a furcsa, hogy előfordul, nemcsak sok anyaországi magyar, hanem a már áttelepült kárpátaljaiak, amint befogadták őket, az új bevándorló honfitársaik ellen fordulnak. Nem értem őket. 
   - Hogyhogy éppen történelemszakra jelentkeztél?    
   - Éppen azért akartam történelmet tanulni, mert arra a kérdésre kerestem és keresem a választ, hogy miért történtek és történnek velünk ilyen galádságok. Így aztán mindenképpen tovább akartam tanulni. Két lehetőségem volt.  Az egyik, ha ide menekülök, itt legalább valósághoz közelibb történelmet tanítanak. A másik lehetőségem az lett volna, ha egy ungvári felső iskolában tanulok tovább, ahol előbb orosz-ukrán nyelven oktattak, ma már csak ukránul. No, én mindenképpen magyar történész akartam lenni, mert tudom, hogy a múlt ismerete segít eligazodni a jelen útvesztőiben. 21 évesen Magyarországra jöttem, azzal, hogy majd visszamegyek és vissza-vissza is látogatok, de itt dolgozom, ott nincs munka. 2011-ben az ELTE-N végeztem és a két világháború közötti Gömbös kormány oktatáspolitikája volt a szakdolgozatom.
   - Beszéljünk még a kárpátaljaiak megmaradási lehetőségeiről. Előzetesen el kell mondanom, hogy magam is bevándorló családból való vagyok. 1944. szeptemberében anyám három gyerekkel Marosvásárhelyről menekült Magyarországra. Én így lettem határon belüli magyar. Tehát nem kérhetem számon, hogy te és sok társad miért menekül el hazájából, de a trend az, ha ilyen ütemben folytatódik a kivándorlás, egy évszázad múlva a határon túl elfogy a magyar népesség. Hogy látod ezt a csapdát, amibe 1920 óta belekényszerítették a nemzetünket? Egy marosvásárhelyi, sokat megélt öreg ügyvédtől, Kincses Elemértől kérdeztem: 100 év múlva lesz még magyar kisantant államokban? És ő azt válaszolta, talán elfogyunk, de...
   Mindent meg kell tennünk, hogy lelassítsuk az elvándorlás és az asszimiláció folyamatát. Én nem hagytam el a hazámat, nekem ott van a házam… Remélem, egyszer talán otthon lehetek a saját hazámban…
   - Illyés Gyula, a költő ezt a lényeget pontosan, szépen fogalmazta meg: „A hazám, a házam tája, amely pillantásommal, ahogy növekszem, egyre bővül, széles gyűrűkben egyre távolabbi területekre terjed, mint hullám a vízbe dobott kavics körül, világokat hódíthat, elérheti a csillagokat – amikor a régi ház már örökre elmerült.”
   - Én igyekszem kapcsolatot tartani az otthoniakkal. Kétlaki vagyok. Most is megyek az írószövetség kárpátaljai táborába. Írok a kárpátaljai lapokba. És igyekezem az ottani és az itteni liberálisokkal is szót érteni. Ez utóbbi is nagyon fontos. Párbeszédre lenne szükség. Egy hazában élünk, nemzeti gondolkodásúak és liberálisok. 
   -  Sajnos, több nemzeti érzelmű a baloldalit nem tartja magyarnak és fordítva. A liberális és a baloldali tehát magyar?      
    - Persze, csak ők másképpen gondolkodnak, mint én. Néha ugyan lefasisztáznak. Ez persze sértő. De akkor is a magyarság az összetartó erő. A közös nyelv, a közös történelem, a közös kultúra. Őseim azért tudtak mindent túlélni, mert összetartottak. Magyarországon is ezt az utat kellene járni. Fel kell vennünk a kapcsolatot. Először meg kellene ismernünk egymást, mert az előítélet, a tudatlanság okozza az idegenkedést, a gyűlöletet. Édesapám is beleesett az előítélet, a propaganda csapdájába. Munkásember, sztahanovista volt, és kezdte elhinni, hogy a kommunizmus a munkásért van. Aztán kijózanodott, mert amikor ment segítségért, azt mondták neki: Lengyel elvtárs, sajnos most nem jutott. De majd legközelebb. És legközelebb: Lengyel elvtárs, sajnos… és nem segítettek a hatalmon lévők. Ekkor aztán kigyógyult a baloldaliságából. Rájött, hogy ő az államért mindent megtett és az állam érte semmit.
   - Tolsztoj azt írta az államról: „Ülök egy ember hátán, szeretem, tisztelem, mindent megtennék érte, csak egyet nem: nem szállok le a hátáról.”
   - Én nemesi családból származom, a szovjetek elvették földjeinket. Unokatestvérem a felét vissza tudta vásárolgatni. Nekem nem kellett, mert nem akartam földet túrni. És minek visszavenni, amikor az ukrán kormány hoz egy törtvényt és újból elveszi?  
   - Mikor érezted úgy az anyaországban magad, hogy végre befogadtak?
   - Talán az utóbbi években. Nehéz szétválasztani a bürokrata magyarokat és a segítőkész magyarokat. Amikor átjöttem 1994-ben, a hivatalnokok packázásai mellett, már az első percben voltak jóindulatú segítőim, aki át tudták érezni, mit jelent menekültnek lenni.
   - Negyvenhat éves vagy, ilyen korban az ügyesebb karrieristáknak már nagy vagyonuk, házuk van. Mit gyűjtöttél eddigi életedben?
   - Szinte semmit. Katzler Hildával párommal, élettársammal Angyalföldön, szerényen élünk, ahogy egy átlagmagyar értelmiséginek illik. Ő is szakmabeli. A Magyar Újságírók Közösségében ismerkedtünk meg. Néha ő lektorálja az írásaimat, ő az első kritikusom. A Magyar Múzsa irodalmi folyóiratának irodavezetője. Végül iside köt 25 év keserve és öröme.   Már itthon érzem magam.
   Úgy szeretem Budapestet, hogy nem feledhetem Beregszászt.
 
  


 
            
  
          

Utoljára frissítve:2019. augusztus 19., hétfő 14:42
Udvarhelyi András

 Születtem 1944. május 12-én Marosvásárhelyen, akkor még Magyarországon. 1944. szeptemberében menekülni kellett a háború elől magyar migránsként Budapestre. Itt nevelkedtem, itt végzetem tanulmányaimat.  Anyám dr. Fodor Ilona irodalomtörténész, aki meghatározta életemet. tőle tanultam a mindennapi olvasás és írás szükségességét. Kis kerülővel lettem újságíró. Voltam segédmunkás, kocsikísérő, könyvtáros, könyveladó, könyves propagandista. Újságíró diplomát 1981-szereztem, és még ugyanebben az évben az ELTE Bölcsészettudományi Karán történelem-népművelés végzettséget szereztem, 1986-ban magyar szakos diplomát.  Közben, 1977-től főállású újságíróként dolgoztam 2008-ig. Több üzemi és érdekvédelmi lap redakciójában dolgoztam.  Majd a Népszava, a Reform, a Kurír, a Magyar Nemzet, a Zsaru magazin következett. 1992-ben a Szabad Vasutas című érdekvédelmi lap, 1994-96 között a Hírkerek című sajtóterjesztési szaklap, 1996-tól 2006-ig a Postás Dolgozó lap felelős szerkesztője voltam. Ezen tevékenységemet 1997-ben és 2004-ben MSZOSZ díjjal ismerték el. Közben megnősültem. Két fiam van, mindegyik diplomás: egyik Bálint közgazdász diplomát, másik fiam, Dávid történelem tanári diplomát szerzett. 24 lapnak rendszeresen, több mint száznak ritkábban írtam. Több laptól önként megváltam, több laptól kirúgtak mindkét oldal karrieristái. Levleimet segédfogalmazó néven írom alá, mert mióta újságíró vagyok e honban nem volt, nem van sajtószabadság. 42 éves újságírói pályafutásom során több ezer cikket írtam. Hat könyvem jelent meg. Legfontosabb: a Napóleon a karrierista és a hőszerelmes, egy publicisztika kötetem: Nekünk így is jó, egy Csepeli csevegések cikkgyűjtemény és egy esszékötet: Ha szabad így mondanom. Faludy szerelmei, barátai és szerepei. Jelenleg A Hetedikkel együtt most már négy irodalmi lapnak – a Fövenynek, a Magyar Múzsának és a Versmondónak írok rendszeresen esszéket, interjúkat. Legutóbbi kirugatásom, 2008 óta főállású nyugdíjas vagyok: olvasok, írok, sétálgatok, és végre többet gondokodom. Jól vagyok.                   

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned