„Meglehetősen nyitott személyiség vagyok” Beszélgetés Petőcz Andrással, Márai-díjas, Magyarország Babérkoszorú-díjas költővel-íróval.


Meg lehet tanítani a regényírást?
Mottó: „Könnyű megálmodni egy könyvet, de nagyon nehéz megírni.”
(Balzac)


Újév napján egy felemelően fenségesen szép és egy lesújtóan, mégis szörnyen szép esztétikai élményben volt részem. Ugyanis minden évi rítusom, hogy kényelmesen ülve fotelomban, időnként jó tokaji aszút iszogatva, szinte babonás tisztelettel nézem a tévében az újévi bécsi hangversenyt és nézem, hallgatom, gyönyörködöm és lubickolok a szívet, lelket melengető zene hullámaiban. Nekem ez a koncert jelenti Európát. Aztán mert úgy tapasztaltam, hogy a jó olvasó is hótig tanul, meg aztán babonás vagyok és úgy gondolom, hogy az év első napján elkövetett tetteim befolyásolják, mit csinálok az év hátralévő napjaiban, olvasok, mert ez a főfoglalkozásom. Amikor a hangverseny szépségeitől kissé bódultan körülnéztem, milyen olvasmánnyal kezdjem az évet - és ez is fontos, mivel ez is meghatározza „olvasás-trendimet” – láttam, hogy ott vannak asztalomon sorjában Petőcz András könyvei, amiket már hetek óta odébb-odább lökdöstem, mondván, még nem te jössz, Andris. De most emlékezve, hogy néhány hónapja milyen izgalmas előadást hallhattam tőle a regényírás rejtelmeiről a szépen rendbehozott József Attila Emlékházban, és arra is emlékezve, hogy az Idegenek, a Másnap és az Ancika című regényeit javasolta. Elővettem hát az Idegeneket. Kényelmesen elhelyezkedtem fotelomban, és nem tudtam, mi vár rám. Olvastam. Olvastam. Egy nyolcéves kislány vallomását. Szörnyű élményeiről. Meneküléseiről. Az édesanya megalkuvásairól. Az életben maradásért. Testét is áruba bocsátva. Az idegen katonáknak. Menteni kislánya életét. Elszörnyedve olvastam. Az író, nem tudom, milyen varázslattal, bevitt a történetbe. Ott voltam én is. Szinte beléptem a félelem köreibe. És féltem és arra gondoltam. Mindez velem, velünk is megtörténhet. Bárhol és bármikor. Hiszen háborúban élünk. Eszembe jutott, hogy a második világháború óta több mint 200 értelmetlen háború volt a világban. Én meg itt ülök, itt, a fotelemben. És kényelmesen, hátra dőlve nézem egyenes adásban, vagy olvasom regényben a szörnyűségeket. Olvastam. Olvastam az Idegeneket. És szinte szemtanúja voltam a rémségeknek. Hogyan erőszakolja meg egy részeg idegen katona a kislányt. Szinte láttam. Ismerős volt az ismeretlen történet. Hiszen a tévében láthattam. Láthatom. Szinte mindennap. A fanatikus terroristák aljasságait. Szinte láttam a városi művelődési ház majd az iskola felrobbantását. A neoprimitívek utálják a műveltséget. Nemcsak a ház, az iskola, több száz vétlen ember vált áldozattá. Ahol meghal a kislány édesanyja és legjobb barátnőjét kivégzik. És a védtelen gyermeklány egyedül marad. Az író nem könyörül meg az olvasón. Ez nem amerikai film, ahol happy enddel végződik a történet, hogy a polgár nyugodt legyen. Nem az igazság győz, és a gonosz megbűnhődik. A valóságban fordított világban élünk. Ebben a regényben is a gonosz győz és a jó elnyeri méltó büntetését. A regény utolsó jelentében a kislány menekül egy félelmes, félhomályos alagútban a Szabadság felé. Nem tudjuk, megérkezik-e. Ez a könyv a szabadság-hiány, a szeretet-hiány és a reménytelenség és a félelem regénye. Estig olvastam. Ahogy mondani szokták, nem tudtam letenni. Nem tudtam abbahagyni a kopogós, tőmondatokban elmesélt tragikus történetet. Úgy éreztem, mintha a kopogós tőmondatok jégesőként vernék a fejem. A szépség világossága, amit a bécsi hangverseny teremtett köröttem, bennem, sötétséggé vált. Napokig hatása alatt voltam. Másnap-harmadnap-negyednap folytatódtak a Petőcz-napok. Regényolvasással. Mert én az úgynevezett tömbös olvasás híve vagyok, nem mástól akarom megtudni, mi legyen a véleményem egy-egy szerzőről. Ne buta és elfogult politikusok, lefizetett, előítélettől torz gondolkodású, jól fizetett mameluk bérirodalmárok mondják meg, miként vélekedjem. Meggyőződésem, hogy egy író megítéléséhez nem elég egy-két könyvét elolvasni, legalább nyolc-tízet kell. Ehhez persze erős elhatározás és sok-sok idő szükségeltetik. Nos, a következő napok a Másnap, az Ancika, A születésnap, majd az Idegennek lenni esszégyűjtemény olvasásával teltek. Később megvásároltam vagy kikölcsönöztem regényeit, versesköteteit. Arra voltam kíváncsi, mi a titka, hogyan, milyen eszközökkel él, hogy rávegye olvasóját. Először arra, hogy végigolvassa regényét, majd arra, hogy ezek az olvasmányélmények arra ösztökéljenek, hogy további Petőcz-könyveket olvassak. Ezért aztán - no meg, mert én a beszélgetésekből sokkal többet tanultam hosszú életemben, mint iskoláimban, egyetemeimben -, rávettem az írót, hogy személyesen árulja el titkait. Udvarias volt, vállalta a beszélgetést, mert ő is szeret csevegni, tudja, amit én, hogy csevegve szép az élet és az irodalom.


„Nem tudom, ki volt Faludy György,
Valahol itt van a nyoma.
Lassan, Barátom, te is készülődj,
a clochard-nak itt nem jut vacsora:
nem tudom, ki volt Faludy György.
Takarja őt egy hosszú út pora.”
(Petőcz András: Faludy halálára.)


A Márai-díjas író pontosan érkezett, nem hozva szégyent legnagyobb polgár-írónkra, aki köztudottan kínosan pontos, precíz ember volt. Soha nem késett. Egy kis budai presszóban beszélgettünk. Először természetesen. Faludyról kérdeztem. És elmondtam, elfogult vagyok. Tíz éve foglalkozom az öreg borzas, mezítlábas költő életével és műveivel. És Az idegen arc születése című válogatott gyűjteményében pedig olvashattam Faludy halálára írott „szabályosan szép” versét. Ezzel kapcsolatban, talán meggondolatlanul megemlítettem, hogy avantgárd verseivel ellentétben, ez a verse meghatóan szép emlékezés a költőtársra. Tetszett. Azt is megjegyeztem, hogy idegenkedem az avantgárd költészettől, és ő mivel ez szívügye, először természetesen erre reagált.
- Hogyan értékeled Faludyt, miért nevezed clocharnak, csavargónak, még ha ironikus felhanggal is?
- Mert úgy láttam… De először is hadd reagáljak az avantgarddal kapcsolatos megjegyzésedre. Én arról vagyok nevezetes, hogy a költészet mindegyik formáját vállalom, fontosnak tartom és művelem. A költészet sokszínűségében hiszek. Igazából, s ezt mindenképpen szeretném hangsúlyozni, pályám kezdetén is voltak olyan verseim, amelyek kifejezetten hagyományos vagy kötött formákhoz kapcsolódtak. Csak az avantgárd jobban kitűnt. Mert az egy kicsit harsányabb. Arra kíváncsibb volt a szakma meg a közönség is. Meg hát valljuk meg, a 80-as évek elején volt valami polgárpukkasztó hatása is. De mindenképpen szeretném elmondani, hogy első könyveimben is vannak hagyományos verseim. Pilinszkyt például nagyon szerettem és írtam is hozzá verset. Mándy Ivánt nagyon szerettem és Mándy Iván címmel is írtam verset. Nincs valódi különbség, hogy avantgárd vagy nem avantgárd. Ez az egyik dolog. A másik, amit mindenképpen hangsúlyozni szeretnék, hogy a költészetnek az a válfaja, amit avantgárdnak nevezünk, az nem újkeletű. Hangsúlyoznom kell, de nem elég elmondani egyszer-kétszer, többször is, hogy például a képvers kétezer éves műfaj. Időszámításunk előtt a 4-5. századból, a hellenizmus korszakából ismerünk képverseket. Tehát az írás képi megformáltsága mindig jelen volt. És olyan nagy képversköltőket említhetek, mint Szenczi Molnár Albert, a XVI-XVII. század fordulóján élt nagytekintélyű tudós és humanista, aki csodálatos képverseket írt.


- Faludy is sokműfajú költő.
- Az, hogy én Faludyhoz kapcsolódtam és Faludyról írtam egy hagyományos, rímes verset, az számomra természetes. Faludy fantasztikus személyiség volt. Amikor láttam, találkoztunk – én idős korban találkoztam vele - mindig lenyűgözött az a vibrálás, az az energia, az életnek a szeretete, ami áradt belőle. És bizonyos értelemben azért neveztem clocharnak, csavargónak, garabonciásnak, mert valahogy úgy éreztem, mindig kívül volt az irodalmi világon, a szakmán. Mindig a szakma mellett volt jelen.
- Igen, ő irodalmi író, aki egy kicsit az életet is egyszerre kívülről és belülről szemlélte, miközben meglehetősen kalandos életet élt.
- Mindenki elismerte képességeit, tehetségét, de sokan, valljuk be, a kortársai közül is, pedig nem szerették vagy gyanakodva fogadták Villon fordításait. Volt Faludyban mindig egy örök avantgárd, valami örök vagabund.
- Lázadás, polgárpukkasztás.
- Igen, polgárpukkasztás. Számomra az, hogy Faludyhoz kapcsolódom, Faludy költészetéhez és személyiségéhez és verset írtam róla, ez teljesen természetes.
- Faludynak mely művei jutottak el hozzád, melyek tetszettek, hatottak rád?
- Elsősorban szonettjeit szeretem. Ezeket a vagabund szerelmes verseit, amelyeknek nagy része fikció. Sok kitaláció van a bennük.
- Ez nem számít, a mű a fontos.
-Persze. Nagyon izgalmasnak tartom a szonett-változatait. Sokan azt mondják vele kapcsolatban, hogy Villon nagy hatással volt rá. Természetes, hogy nagy hatással volt rá. Én nagyon-nagyon sokra tartom Villon fordításait, pedig tudom, hogy átírta.
- Ezeket inkább ferdítéseknek, átköltéseknek lehet nevezni. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy kitűnő magyar versek születtek.
– Így van, így van. Megvan nekem a vastag kötete, a Pokolbéli víg napjaim. Én ezt a könyvét is nagyra értékelem.
- Mi volt népszerűségének titka? Hogy az értelmiség és a kevésbé műveltek is szerették?
- Ebben a média is erősen közreműködött, meg amikor filmet készítettek róla. De igazából a személyisége fogott meg sokakat, engem is. Megjelenése, lázadó, különc volta, kalandjai, és viszonya ezzel a nagyon fiatal hölggyel, akivel aztán összeházasodtak. Ez mind, mind közrejátszott, hogy a figyelem ráirányult. De az az érdekes, hogy miközben egyre népszerűbb lett a nagyközönség előtt, aközben folyamatosan azt tapasztaltam, és a versemben tulajdonképpen ezt hangsúlyozom, hogy az úgynevezett ”elit”, vagyis, a szakma tartózkodva fogadja.
- A Gintli Tibor által szerkesztett vaskos, több mint ezer oldalas Magyar irodalom kötetben csak egy mellékmondatban említi nevét Schein Gábor. Ő még a Kádár-kor ítészein is túltett elfogultságban. Ők tudták, mi az elvárás és Magyar Irodalomtörténetükben, a „spenótban” legalább, ha röviden is, ha politikailag elfogultan is, de megemlítették… Scheint senki nem kötelezte, hogy mellőzze Faludyt. Persze ettől még lehet jó irodalomtörténész, de talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, téved. Azt mondja Márai, hogy a siker félreértés, hadd tegyem hozzá, az elhallgatás is. Az irodalmi szakma tollforgatójában van valami sznobság, kirekesztésre való hajlandóság.
- Van. Nagyon erőteljesen. És féltékenység is van. Ez Faludy esetében is igaz. A tehetség mindig gyanús. Sokszor megfigyelhető, hogy aki túl erőteljes, túl harsány, nagyon tehetséges, azt megpróbálják folyamatosan háttérbe nyomni az írótársak. Nagyon sok példát tudnék erre mondani. Nem akarok személyeskedni.


Kicsoda Petőcz András?
- Azért is kezdtem Faludyval a beszélgetést, mert a róla szóló esszéket írva, sokat töprengem azon, kicsoda Faludy György és rá kellett jöjjek évek hosszú során át, hogy nehezen meghatározható az Én. Mert az Én állandóan változik. Hadd idézzek Lewis Carollt: Alíz a csodaországban című könyvéből: „Ki vagy te? – kérdezte a hernyó. Alíz kicsit félszegen válaszolt: Én… én nem is tudom igazán, Uram, hogy most éppen ki vagyok… Azt tudom, hogy ki voltam reggel, amikor felkeltem, de azóta mintha többször megváltoztam volna…” Ezt a nehéz kérdést teszem fel neked is: kicsoda Petőcz András?
- Nagyon nehéz kérdés. Azért nehéz, mert az ember mindig másképpen látja önmagát és a világot is. Tehát, ha azt a kérdést teszed fel, ki vagyok. Akkor azt tudom elmondani, ki vagyok 2019. januárjában. Tulajdonképpen most úgy látom önmagamat, hogy rendkívül kíváncsi ember vagyok. Gyerekkorom óta írónak készültem, ötéves korom óta. És mindig is elsőssorban a költészet vonzott. De a költészeten belül soha nem volt bennem olyasmi, hogy csupán egy irányt akarok művelni. Ezt fedeztem fel már nagyon korán, hogy a költészetben mindenevő vagyok. Mindent szeretek és mindent szeretek magamba sűríteni, és ebből építkezve tovább lépni. Tehát igazából az irodalomnak és a költészetnek minden változata érdekel és izgat. Ezt nekem sokszor a szememre is vetették, hogy hogyan van az, hogy én egyszerre avantgárd költő vagyok és ugyanakkor meg szonetteket is írok.
- Én sem látok ebben ellentmondást. Mert sok szerepet játszik egy íróember, több személyiséged van. Egyik a szonettíró, a másik az avantgárd költő, meg regényíró, meg tanár…
- Valószínűleg több személyiségem van. Igazából izgatott a szonett is, izgatott a képvers is. És ezen kívül izgatott, mondjuk egy olyan téma, mint a háború témája, amit az Idegenekben fogalmaztam meg. A terror témája is izgatott, írni erről egy könyvet. Igazából nem kívánom magamat semmilyen módon bezárni egy ketrecbe, én ilyen vagyok vagy olyan. Azt mondom magamról, hogy sokszínű íróegyéniség szeretnék lenni, vagyok, akinek a legfőbb törekvése, hogy valamiféle szintézist tudjon teremteni a költészeten belül. Ilyen értelemben Adyt becsülöm, de nem példaképem. Mert ő egyetlen hangon szól. Egyébként írtam Ady verseket, többet is…
- És Petőfi verseket is…
- Nekem a példaképem József Attila, aki viszont szintén nagyon sok hangon tudott megszólalni és mindig nagyon sajátosan, egyénien.
- Ez nem a skizofrén természetből fakadt?
- Remélem, hogy nem. Legalábbis, ha ebből is fakadt, még nem vagyok kórházi eset.


Legnehezebb a miért szép és a miért rossz megállapítása
- Váltsunk témát. Az ember különböző szerepeket „játszik”: férj, apa, író, költő, szerető, európai, magyar... És te azt mondtad előadásodban, hogy az írást bizonyos szintem meg lehet tanítani, tanulni. Hozzáteszem, mint mikor a színész betanul egy szerepet. Ott volt például egy Segal nevű úr, aki egy amerikai egyetemen okította az íróságra a diákjait, és bizonyítandó, hogy lehetséges, az általa tanított író recepttel összeállított egy világhírúvé lett könyvet, a Love sztoryt. Én ennek ellenére kételkedem benne, hogy recept szerint lehet jó regényt írni. Újságíró iskolában, ahová jártam, nem jöttek ki kész újságírók. Én például csak 10 év múlva tartottam magam újságírónak. Kérlek, cáfolj meg, és mesélj arról is, mi vezetett rá, hogy a regény- és novellaírást tanítsd?
- 1998-ban voltam az Egyesült Államokban egy ösztöndíjjal három hónapig, de ott nem ilyen kurzuson vettem részt. Ott sok-sok író volt együtt és különböző programokon vettünk részt, többek között láttam creatíve writing tanfolyamokat is. De nem akkor kezdődött a szépírói kurzus iránti érdeklődésem és még akkor sem, amikor elkezdtem meghonosítani itthon, hanem már jóval korábban. Egyrészt – és megint a kettőséget, a skizofréniát bizonyítom – maga a creatíve writing tanítás sokkal későbbi, mint ez az amerikai élmény, másrészt sokkal korábbi. Amikor a pályát kezdtem, 80-81-ben, én az ELTE Bölcsészettudományi Karán létrehoztam, 21-22 évesen egy alkotói kört. Ezt az Alkotókört mi magunk csináltuk, saját magunknak és ott az történt, hogy jöttek velem egykorú írótársaim, és egymásnak olvastuk fel műveinket, és mivel én vezettem az Alkotókört és én szerkesztettem a lapot, a Jelenlétet, nekem kellett megmondanom egy-egy írásról, hogy ez miért jó és miért kerül be a lapba, és miért nem jó, miért nem kerül be.
– Tehát önkéntelenül is „tanárrá” lettél?
- Lehet így is mondani. Tehát ott valamiféleképpen el kellett mondanom, mitől jó egy írás és mitől kevésbé.
- Ez a legnehezebb ebben a szakmában. A miért szépre, miért rosszra válaszolni.
- Ez a legnehezebb. És amikor elkezdtem tanítani a Kodolányi Főiskolán, amely már egyetem, felkértek, csináljak szépírói kurzust. És a rektor és a tanszékvezető is meglepődött, hogy ez milyen sikeres. Sokan jelentkeznek ezekre a kurzusokra. Minden félévben megtelnek a kurzusaim, hármat indítok félévente. Nem azt állítom, hogy aki a kurzust elvégzi, világhírű vagy Kossuth-díjas író lehet csak a tanulással. Én azt állítom, hogy eljuthat valaki a tanulás révén olyan szintre, hogy a munkája érdekes és közölhető. Eljuthat oda, hogy a szakmába be tud kerülni. Ezt sokan vissza is igazolták, mert többen be is kerültek. De ennek egyszerű oka van. A művészet és az irodalom utánzás. Ha megnézzük, hogy különböző kiváló szerzők hogyan írnak, hogyan dolgoznak. Én csak annyit teszek, nézzük meg, hogy például, Kassák, Márai vagy Móricz Zsigmond hogyan dolgozik. És próbáljuk ezt leutánozni, próbáljuk ezt megteremteni, utánozni ezt a hangot. És amikor ráéreznek a hallgatók, hogy mi az a hangvétel, mi az a tartalom és forma, amitől valóban izgalmas és érdekes írás jön létre a mai olvasó számára, akkor tudatosul bennük, hogyan lehet jól írni egy verset vagy egy prózát. Borzasztóan érdekes dolog, ahogy eljutnak a publikációs szintig.
- Én több irodalmi körbe jártam, járok, azt figyeltem meg, hogy sokan tartják fontosnak megírni személyes történetüket és nyugdíjba menetelkor vagy munka mellett írnak. Sok dilettáns író, költő van országunkban, de én ennek inkább örülök, hiszen a dilettáns a könyvolvasó, a könyvvásárló, a versszerető, a színházba járó, és az egyik közvéleményformáló, ő – hogy kissé fellengősen fogalmazzak, - az Irodalom Köztársaságának hasznos tagja. Amikor 56-ban 200 magyar kimenekült az országból, mint most az ázsiaiak és az afrikaiak, Cs. Szabó László, a londoni Irodalmi Újság cikkírója, Faludy munkatársa, azt mondta: kétszázezer magyar költő nyugatra tart. Nem lehetséges, hogy azért van ez a nagy érdeklődés, mert hirtelen késztetést éreznek magukban az írásra? Megfigyeltem, hogy sokan 60 éves korban határozzák el: én író leszek.
- Nagyon jól ráéreztél a dologra. Hozzám külsősök jönnek és van köztük 60-65 éves is. Volt olyan, hogy valaki, egy hölgy azzal kezdte a bemutatkozást, hogy ő most megy nyugdíjba és elhatározta, hogy elkezd irodalommal foglalkozni. Tőle is született olyan alkotás, amely rangos irodalmi folyóiratban jelent meg. Nem lett belőle nagy író. Valószínűleg az önélló kötetig sem jut el, de egy-két jó helyen, jó társaságban megjelenik és ez is valami.
- Persze, ha van pénze, a saját kötetét is finanszírozni tudja, akármilyen színvonalú, megjelentetheti. A kiadó nem mondja, hogy ezt ne jelentessük meg, mert a könyvkiadás üzlet.
- Persze.
- Tehát a könyvgyártás üzlet, amelyben a kiadók és nyomdászok nyernek, a szerzőké a legtöbb esetben veszteség, így marad nekik az „erkölcsi dicsőség”. De térjünk rá a lényegre. Egyrészt, mert neked egy kis reklám, nem árt.
- Az nem árt.


A rendszeresség nagyon fontos
- Másrészt hasznos lehet a reménybeli írók számára, ha elmeséled csak nekem, csak itt, most és akciósan a regényírás titkait, módszereit. Nagyon szorgalmasan jegyzeteltem, amikor előadást tartottál és azt mondtad, a regényírás legfontosabb testrésze a segg. A szorgalomra gondoltál.
- Igen. Tulajdonképpen a rendszeresség, hogy leüljön az ember az íróasztalhoz és megpróbálja megfogalmazni gondolatait, ez nagyon fontos. Épp tegnap voltam egy kiállításon, ahol egy egykor ismert politikus hölgy, aki valameddig képviselő volt, ott volt és elkezdtünk beszélgetni és elmondta, hogy szeretné megírni a rendszerváltás körüli politikusi emlékeit. Arra gondolt, hogy beiratkozik hozzám az írókurzusra. Elmondtam neki, nagyon őszintén, hogy az én tanfolyamomon nem annyira önéletírást tanítok, hanem szépírást, novella- és regény írást. De azt is elmondtam, hogy ami a legfontosabb, azt öt perc alatt elmondhatom. Például azt, hogy jelöld ki a napnak egy bizonyos szakaszát, amikor leülsz a gép elé és megpróbálsz dolgozni. És ne félj az üres laptól. Ne félj tőle, hanem próbáld megfogalmazni, amit el szeretnél mondani. És ne félj attól, hogy amit leírsz az rossz. Ezzel ne is foglalkozz. Próbáld leírni, amit gondolsz, és amikor eltelik egy kis idő, olvasd el és javítsd ki, írd át. Reggel 8-tól 11-ig vagy 9-től 12-ig írj. De rendszeresen. Mindennap próbáld ezt a napirenden tartani. Ha már valamennyit írtál, kezdd el hizlalni a szöveget és aztán olvasd újra és újra és javítsd, alakítsd. Valóban a próza, a regényírás olyan, amivel foglalkozni kell, dolgozni kell. Mielőtt nekifogsz a regényírásnak, tudni kell, milyen lesz a szerkezete. Fontos, hogy áttekinthető legyen, ne legyen terjengős. A lényeg az, hogy ne legyen unalmas. Nagyon fontos a fantázia, el kell szakadni a valósságtól. A regényben fantasztikus lehetőségek vannak. A regény élő organizmus, a szöveg magától is élni kezd. A regény írja a regényt. Írsz és egyszer csak észreveszed, hogy a regény írja önmagát, hogy a szövegben szereplő elkezd élni, mozogni.
- Márai, kedvenc íróm is ezt vallotta. Háziszentem, hajnalban kelt és 11-12-ig írt. Elárulta, csak egy oldalt, de azt sokszor kijavította. 89 évet élt és mindennap írt. Móricz, Hemingway, Jack London is reggeltől 11-12-ig írt.
- Márainak igaza volt, van. Én is a legfontosabbnak a rendszerességet és a szorgalmat tartom.
- Gondolkodtál már azon, akár politikusok, akár nem, miért érzik úgy, hogy hatvanéves korukban meg kell írniuk életük történetét? Nagyon gazdag a magyar emlékiratirodalom. Sok politikus megírta, megmagyarázta élete történetét: Rákóczi, Kazinczy, Horthy, Marosán, Pozsgay. Aztán az írók: Márai, Kassák, Devecseri, Déry… Most például Demszky az Elveszett szabadság című emlékiratát olvasom, 624 oldal. És azok a részei jók, amelyekben személyes történetét, élményeit meséli el, de már a főpolgármesteri szerepéről meglehetősen szárazon számol be, olyan, mintha egy hivatalos jelentést olvasnék. Olyan személyekről ír, akikre már nem is emlékszünk.


Az élményszerűség is fontos
- Nem baj, ha a regény személyes hangú, ez hatásosabb. A legfontosabb, hogy legyen benne valami élményszerűség. Ne legyen unalmas. A regényírásnak nagyon sok változata van. Kérdés lehet, hogy maga a szerző hogyan van jelen a történetben. Lehet nagyon személyesen jelen, olyan értelemben, hogy egyes szám elsőszemélyben elképzel egy figurát és az elmondja, mi történt vele. De a figurának saját nyelvén kell beszélnie. Vigyázzunk a jelzőkre. Filozofálhatunk, de röviden. A fejezetek legyenek rövidek, tömörek és a végén nem árt egy-két mondatnyi utalást tenni arra, hogy mi történik a következő fejezetben. Így az olvasó figyelmét fenntarthatjuk.
- A leghatásosabb az énregény?
- Igen. Nagyon hatásos tud lenni. De lehet távolságtartó is. Létezhet olyan, hogy egyesszám harmadik személyben meséli el a történetet a szerző. Nem olyan régen újra olvastam Tolsztoj Feltámadás című regényét. Kifejezetten azt éreztem, miközben az író egyesszám harmadik személyben mesél, hogy aközben van egy érdekes hangulata a regénynek, úgy érzem nagyon közel van a szereplőihez. Élővé tudja tenni a saját történtét, még mai szemmel is így érezzük. De van, amikor nagyon hatásosan beszól a szerző egy adott pillanatban. Örkény egyperceseiben ez nagyon gyakran előfordul. Az élményszerűség fontos, de mellette az a szorgalom és dac, hogy igenis meg kell csinálni. És utána kell megnézni, hol is tartok. Az Aysa, az utolsó regényem. Ezt kifejezetten úgy írtam, hogy elmentem egy alkotóházba és egy hónapig nagyon szigorúan, mindennap 8-12-ig mást sem csináltam, mint írtam.
- Az írónak mennyire kell belebújnia hősei bőrébe, mennyire kell azonosulni velük? Olvastam az Idegenek című könyvedet és azon töprengtem, honnan tudja ez az író ilyen pontosan leírni, megjeleníteni egy nyolcéves kislány érzelmeit, gondolatait, cselekedeteinek okait. Mennyi a valóság és mennyi a fikció?

Az író legyen képes bármilyen szerepet eljátszani  

- A beleélés nagyon fontos. Ismert példa Flaubert, amikor híres regényéről kérdezték, azt mondta: Bovaryné én vagyok. De hozhatom példának Weöres Sándort, aki Psyché bőrébe bújt. Balzac is azonosult hőseivel, arról panaszkodott egyszer, megöltem az egyik hősömet. De a lényeg az, hogy az ábrázolt alak önmagában hiteles legyen. Az író teljesen szabad írás közben. Az írók eljátszhatják, hogy istenek. Egy külön világot teremtenek.
- Az Idegenek című regényed több szempontból is figyelemre méltó. Nincs felismerhető helyszín, bárhol a világban játszódhat, nincsenek vezetéknevei a szereplőknek, bármilyen nációhoz tartozhatnak és mintha a történettel is azt sugallod, velünk is megtörténhetnek ezek a rémségek, hogy háborúban élünk mi is idegenek vagyunk.
- Az volt a szándékom, hogy bemutassam, bárhol, bármikor, bármi megtörténhet. Mondjuk, a XXI. században. Kifejezetten arra törekedtem az Idegenekben meg folytatásában, a Másnapban is, hogy ezt a történetet ne kössem területhez, országhoz. Ugyanakkor másik regényem, az Ancika vagy a Születésnap itt játszódnak Magyarországon. Például az Ancika történetének helyszíne, Balatonszepezd. Ott temetjük el Ancikát Balatonszepezden, ahol nekem van egy fél nyaralóm. Vannak olyan történeteim, amit ide kötök, megnevezek helyszínt, konkrét időpontokat, és vannak olyanok, ahol nem. Az Idegeneknél nagyon fontosnak tartottam, hogy ne legyen konkrét ország, város.
- Nem rosszindulat részemről, ha azt állítom, hogy ezzel a lecsupaszított nyelvezettel írt, bárhol, bármikor megtörtént történetet jobban le lehet fordítani idegen nyelvre? Jobban megértik külföldön? Jobban eladható? Mert ez is lehet szempont. Volt ilyen szándékod? Gondolj Kertészre vagy példaképére, Máraira. A Sorstalanság egyetemes példa, Márai Erősítője és az Ítélet Canudosban is egyetemes érvényű. Mindegyik sikert aratott nyugaton, főleg német és olasz nyelvterületen. Az Idegenek is hasonló lett a sorsa? Könyved egyetemes üzenetet tartalmaz, nem egy partikuláris történet, amit nem lehet lefordítani. Például Móricz Erdélyét, amely magyar történet, szinte lehetetlen lefordítani idegen nyelvre, megértéséhez fontos a magyar történelem, irodalom ismerete.
- Az Idegek valóban több nyelven megjelent, de egyelőre nem mondhatom el, hogy nagy nyelveken, például francia vagy angol nyelven, sajnos. És nem mondhatom, hogy világhírű lett. De sose lehet tudni.
- Az Idegennek lenni esszéiből is kitűnik, hogy szorgalmas olvasó vagy. Gondolom, az írás oktatáskor azt is hangsúlyozod, hogy aki író akar lenni, annak sokat kell olvasnia. Márai, a kedvencem erről azt írta, hogy az írónak többet kell olvasnia, mint írni. Végül hadd kérdezzem meg, kiket tartasz mestereidnek, akik nagy hatással voltak rád, akiknek írói módszereit követted, követed?


Több személyiségem van. Több mesterem.
Többfélét olvasok, több írót, költőt tartok tanítómnak. Nagyon fontosnak tartom Mándy Ivánt. Őt érzem a kispróza tekintetében izgalmasnak és követendőnek. Nagyon fontosnak tartom Camust és vannak nagy költők, akiktől sokat tanultam. Itt sokkal több nevet kellene felsorolni. Adytól Kassákig, Nagy Lászlótól Pilinszkyig.
- Mindig van a fontoskodó újságírónak egy utolsó utáni kérdése. Talán a legfontosabbról nem kérdeztelek. Azt tapasztaltam mostani beszélgetünk ideje alatt, pedig most láttalak először, hogy egyáltalán nem tűnsz nekem idegennek. Hiszen azonos kultur-körbe tartozunk. Miért mondod magadról, hogy idegen vagy? Nagyon sok hasonló értelmiségi van az országban, mint te…
- Izgalmas kérdés. Ez is változik, András. Volt időszak, 10-15 évvel ezelőtt, amikor folyamatosan úgy éreztem, hogy mindenütt idegen vagyok. Most egy ideje felfedeztem azt, hogy van nekem egy csodálatos környeztem, itt az első, második kerületben, ahol élek és itt nagyon is otthon érzem magam, és igazából most már azt tudom mondani, hogy boldog vagyok, hogy itt vagyok, itt élek. És talán látszik is. Én meglehetősen nyitott személyiség vagyok. Mindenkit örömmel fogadok, akivel egy jót tudok beszélgetni és aki pozitívan és nyitottan közeledik felém. Őket örömmel fogadom, mert a legjobb dolog a világon, ha az ember egy jót beszélget.
- Rokonlelkek vagyunk, mert én is beszélgetésekből sokkal többet tanultam, mint az iskoláimban, egyetemeimben. A hozzád hasonló barátságos íróknak – Hegedüs Gézának, Baranyi Ferencnek, Moldova Györgynek, Faludy Györgynek - köszönhetem, az ő bűnük, hogy újságíró lettem, ráadásul pénzért beszélgethettem okos, kortárs írókkal, akik, mint most te, fontosnak tartották az irodalomról csevegni, elmagyarázni magukat.
- A tanulás tekintetében a legfontosabbnak a beszélgetést tartom. Voltak olyan ókori mesterek, például Szókratész, aki csak beszélgetéssel tanított és nem írta le a tanítását. Platonnak köszönhetjük, hogy ránk maradtak ezek a párbeszédek. Beszélgetni csodálatos dolog. Sokat tanultam Erdély Miklóstól, Somlyó Györgytől, Mészöly Miklóstól, és mindig a személyiségükkel hatottak rám, így gyarapodtam. Nagyon fontosnak tartom a kommunikációt. Tanítványaimnak is azt tanácsolom, hogy szánjanak időt a beszélgetésekre, olyanokkal, akiket szeretnek, tisztelnek, valamiért becsülnek, mert akkor, abból tanulhatnak.
xxx





-
-





-

Utoljára frissítve:2019. június 07., péntek 15:41
Udvarhelyi András

 Születtem 1944. május 12-én Marosvásárhelyen, akkor még Magyarországon. 1944. szeptemberében menekülni kellett a háború elől magyar migránsként Budapestre. Itt nevelkedtem, itt végzetem tanulmányaimat.  Anyám dr. Fodor Ilona irodalomtörténész, aki meghatározta életemet. tőle tanultam a mindennapi olvasás és írás szükségességét. Kis kerülővel lettem újságíró. Voltam segédmunkás, kocsikísérő, könyvtáros, könyveladó, könyves propagandista. Újságíró diplomát 1981-szereztem, és még ugyanebben az évben az ELTE Bölcsészettudományi Karán történelem-népművelés végzettséget szereztem, 1986-ban magyar szakos diplomát.  Közben, 1977-től főállású újságíróként dolgoztam 2008-ig. Több üzemi és érdekvédelmi lap redakciójában dolgoztam.  Majd a Népszava, a Reform, a Kurír, a Magyar Nemzet, a Zsaru magazin következett. 1992-ben a Szabad Vasutas című érdekvédelmi lap, 1994-96 között a Hírkerek című sajtóterjesztési szaklap, 1996-tól 2006-ig a Postás Dolgozó lap felelős szerkesztője voltam. Ezen tevékenységemet 1997-ben és 2004-ben MSZOSZ díjjal ismerték el. Közben megnősültem. Két fiam van, mindegyik diplomás: egyik Bálint közgazdász diplomát, másik fiam, Dávid történelem tanári diplomát szerzett. 24 lapnak rendszeresen, több mint száznak ritkábban írtam. Több laptól önként megváltam, több laptól kirúgtak mindkét oldal karrieristái. Levleimet segédfogalmazó néven írom alá, mert mióta újságíró vagyok e honban nem volt, nem van sajtószabadság. 42 éves újságírói pályafutásom során több ezer cikket írtam. Hat könyvem jelent meg. Legfontosabb: a Napóleon a karrierista és a hőszerelmes, egy publicisztika kötetem: Nekünk így is jó, egy Csepeli csevegések cikkgyűjtemény és egy esszékötet: Ha szabad így mondanom. Faludy szerelmei, barátai és szerepei. Jelenleg A Hetedikkel együtt most már négy irodalmi lapnak – a Fövenynek, a Magyar Múzsának és a Versmondónak írok rendszeresen esszéket, interjúkat. Legutóbbi kirugatásom, 2008 óta főállású nyugdíjas vagyok: olvasok, írok, sétálgatok, és végre többet gondokodom. Jól vagyok.                   

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned