Pődör György

(1948 szeptember 24 - )

Költőnek lenni felelősség. Hiszen a legnagyobb magányban, intimitásban, csendben megírt sorai abban a pillanatban “közkinccsé lesznek”, ahogy megosztásra kerülnek valahol, legyen ez nyomtatott, vagy internetes felület. Az olvasóban beindul a “gépezet”, a vershez saját gondolatai társulnak, saját élményekre asszociál, emlékek törhetnek a felszínre, az élet pillanatfelvételei villannak elő és ha úgy érzi, a sorok helyette beszélnek, kimondják rejtett gondolatait, akkor bizalmat szavaz a költőnek. Ez kedvet adhat az olvasáshoz, elindíthat egy láncolatot, hogy ezen versek segítségével eljusson más költőkhöz is és miután átszűrte a valós- vagy képzelt történéseket egy szubjektív szitán, akár segíthetnek is az ő saját, egyéni története megfogalmazásában. Pődör György verseit olvasva elindult bennem ez a reakció. Átérezve őket, saját tapasztalataimmal fűszerezve, úgy érzem, valamiféle magasabb régióba emelkedtem általuk. A modern, rohanó világban, melyben mindent azonnal megkaphatunk, ha meg tudjuk fizetni, úgy érzem, nehéz olyasmit alkotni, ami miatt mégis megáll egy pillanatra az ember, mert érdemes és, mert tulajdonképpen igénye van rá, csak talán ő maga sem tudja. Hiszem, hogy nem kell művésznek lenni ahhoz, hogy szeressük a költészetet. Hiszem, hogy mindenkiben van (bár egyeseknél igen mélyen,) valahol egy lírai én, mindenkinek van igénye a kultúrára és a mi társadalmunkban aki akar, hozzáfér. “Amíg a kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhoz vagyunk hűek”, írta közel száz évvel ezelőtt Szerb Antal, s ez most is, az eligényteledett világunkban is igen időszerű. Szerinte ez nem “állami hovatartozást jelent, hanem az érzések és gondolatok egy specifikus módját, ami ezer év értékeiből szűrődött le”, nekünk, magyaroknak.

Pődör György művei leginkább a klasszikus hagyományokhoz kötődnek, ugyanakkor közérthető szeretne maradni, versei mélységükkel és tisztaságukkal hatnak leginkább. Képei viszonylag egyszerűek, érthetőek, mégis mindig ott lapul a sorok mögött a sokkal bonyolultabb, jóval többet mondó termékeny csend. Míg konfliktusait összegzi a világgal és saját magával, keveri szép emlékeit szívfacsaró csalódásaival, megfigyel, elemez, asszociál, hol szabadon, hol kötötten, de mindenképpen egyéni módon. Ez valószínűleg abból fakad, hogy eredetileg műszaki beállítottságú, mérnök volt és tanár, évtizedeken át. Innen eredhet a szabályok tisztelete és betartása, valamint a pontosság. Bár pedagógus pályafutása során elsősorban a szakmához kötődő szakmai tantárgyak oktatásával foglalkozott, de szaktanácsadóként és igazgatóként is a diákok érdekeit és az oktatás minőségét tartotta a elsődlegesnek. Ebből is láthatjuk, hogy a minőség mindig fontos szerepet játszott életében, mint költő, a szakmabeli tudása figyelemre méltó, igényessége már-már a perfekcionizmust súrolja. Igen szigorú saját magához, de éppen ezért kerülnek ki a kezéből olyan versek, amelyek gondolkodásra késztetnek. Emellett “tanít” is bennünket, kifinomult nyelvhasználatával, szókapcsolataival próbálja ellensúlyozni az elértéktelenedett “verselést”, a szépséget helyezi szembe a társadalom és a művészetek aberrációval.

Hetvenedik születésnapjára megjelenő, SZÉTMOSOTT ÍRÁSJELEK című verseskötete kapcsán beszélgettem Pődör Györggyel.


- Mióta foglalkozol komolyan az írással?

A hetvenes években jelentek meg először verseim különböző sajtó- és irodalmi orgánumokban. Kezdetben a Vas Népe irodalmi melléklete mutatott be, majd közölt –szinte hetente- verseket tőlem. (Akkor még ez komoly melléklet volt, sok olvasóval) Később a Zalai Hírlap, majd az Életünk, az Új Auróra és más irodalmi folyóiratok. 1971-ben jelent meg a SOR című (nagysikerű ) antológia a „tízekkel”. Olyan, akkor induló költőkkel, mint Devecseri Zoltán, Devecsery László, Konczek József, Nagy Gáspár, Vinkó József, Vadász János és mások.
Ennek az antológiának 30 év után kijött a folytatása.
Meghívtak a dunaújvárosi Tavasz antológia sorozatba, melyet Miskolczi Miklós szerkesztett a hetvenes években. Azóta közel félszáz antológia szerzője, szerkesztője voltam.

- Hány évesen írtad az első verset?

Már általános iskolás koromban érdekelt az irodalom meg a történelem. Ikaroszról írtam egy hosszú elbeszélő költeményt, majd sorban a görög mitológiai alakokról. Ez a hatvanas évek elején volt. Devecsery Lacival és Bódi Tóth Elemérrel gyermekkori barátság köt össze, ők is Vasszilvágyon születtek. Együtt tervezgettünk, olvasgatva egymás írásait, majd útjaink nagyon elváltak. Elemér újságíró lett Salgótarjánban, a Laci tanított, most színházi rendező, én pedig családi hagyományként műszaki pályán mozogtam, s mozgok ma is.

- Mit jelent számodra az írás?

A költők mindegyike megfogalmaz egy hitvallást, amolyan testre szabott ars poeticát, amely hosszú távon soha nem bizonyul az egyén számára „időtállónak”. Sokat gondolkodtam az adott kérésen, s igazán csak a „késztetés”-ig jutottam el magamban. A ma embere nagyon távol áll a hét szabad művészet szellemiségétől, sokan élnek a mának, mások karriert építgetnek vagy pénzt halmoznak. A belső én ezáltal eltompul, az öntudat satnyul. Számomra az írás a szabadság. A világ nagyon szép, bonyolult kapcsolataival és változatosságaival.
A negatív jelenségekről nem is beszélve. Az írás számomra ezek megfogalmazása.

- Kinek írsz? Mi a célod az írással?

Nem fogalmaztam meg soha célcsoportot, de érzem gyakran, hogy az olvasók egy-egy határozott közösséget alkotnak. Ezt meghatározza mindig a hol (melyik újságban, régióban. stb) jelenik meg a versem, mikor (karácsony, húsvét, nyár ) és milyen céllal írtam. A most megjelent gyermekvers kötetem például „lábon” elfogyott, az óvodák elkapkodták. Nagyon szép lett a Tizenkét drágakő legendája, s fogy rendesen, nem csupán az ásványok és drágakövek iránt érdeklődők körében. Nálam az írás célja soha nem a megjelenés. Sokaknál ez már kényszer. Én akkor írok, ha van mondanivalóm. Van fecsegő ember s megfontolt vagy hallgatag. A költő is ember. Az írásom célja elmondani azt, ami nem csupán engem, de másokat is foglalkoztat. A szép és a jó érzéseket éppúgy megfogalmazom, mint az emberi és társadalmi visszásságokat.

- Tagja vagy valamilyen művészeti csoportnak?

Valamikor a megyében és a nyugati régióban gazdag irodalmi pezsgés volt a jellemző. Az újságok köré szerveződtek csoportok. Létrehoztuk a pedagógus alkotók közösségét, könyveket, antológiákat adtunk ki. Mára ezek, ha nem belterjesek, akkor elsikkadtak. A Hetedik egyik szerkesztőjeként érzem újra, hogy érdemes valahova tartozni.

- Van olyan művész, akit mesterednek tekintesz?

Nem könnyű megválaszolni a kérdést, mert változik a világ, az ember gondolkodása, tapasztalatai is vegyesek. Valamikor Heine és Goethe írásai vonzottak, később Villon lett a kedvencem. Aztán jött Nagy László, s teljesen megváltozott az irodalmi eszményképem. Mára sokat változott az olvasási szokásom, de mestert magamnak nem választottam.


- A kortársak közül vannak kedvenceid?

Igyekszem közel kerülni a versekhez, s ha időm engedi elolvasok sokat, de nem úgy, hogy most a kedvencet keresem. Bárkinek a tollából kikerülhet jó vers, s vannak elismert költők, akikben gyakran csalódok. Ám, ha mégis említenem kell valakit, akkor az Radnai István. Elég egy verséből 3 sor, már ráismerek névtelenül is. Egyedi! Vannak, akik nem értik, ezért nem is szeretik.

- Az új köteted címe összefügg-e azzal, hogy divat a versekben elhagyni a központozást? Mi a véleményed a rím, központozás nélküli szabadversekről?

Nem, ritkán teszem meg ezt a verseimben. A központozást egy-két versemnél -kísérletképpen-hagytam el. Valamikor -talán a hetvenes években- szabadverseket írtam. Ezek jelentek meg a Szélmalomverő című kötetemben. Viszont központoztam minden verset. Lassan tértem át a kötött versekre. Viszont látom azt is, hogy sokan szabad versnek gondolnak minden versszak és rím nélküli alkotást. Tévednek, mert a szabad versben sem minden szabad. Nehéz jó szabadverset írni. A rím és központozás nélküli versek ritkán jók. Persze, vannak olyan alkotók, akik kiváló szó- és versképekkel megoldják, megtartva a kötöttség látszatát, de rímeket és központozást mellőznek.

Utoljára frissítve:2018. október 10., szerda 14:26
A. Túri Zsuzsa

Bemutatkozás : A.TÚRI ZSUZSA (1971.07.30)

1971-ben születtem Budapesten. Mióta írni tudok, verselek, legtöbbször rímes formában. Kalandos életem leegyszerűsített, tömörített vallomásai ezek, melyekben ott vagyok én és az általam látott, átölelt Világmindenség. Az áhítat és az iszonyat, a boldogság és a halálfélelem. Életem, az Út a végső állomás felé csodákkal és csalódásokkal teli. Ezt szeretném megosztani azokkal, akik a verseket szeretik.

Önálló kötetek :
- BEFEJEZETLEN SZIMFÓNIA (2015, Underground Kiadó)
BOSZORKÁNYTÜKÖR (2016, KUK Kiadó)

- TŰZTÜNDÉRTÁNC (2017, KUK Kiadó)
- Antológiák
vagy 7-8 VERSELŐ ANTOLOGIÁBAN szerepeltem (Komàromi János kiadója, Paks)
3 Szó-kincs antológiában (Aposztróf kiadó , Budapest)
3 Igéretek antológiában (Garbó kiadó , Budapest)

Az említett könyveken kívül több netes és nyomtatásban megjelenő folyóirattal is dolgozom, van, ahol állandó szerző vagyok (Pld. Litera-túra magazin, Montázs magazin, Irodalmi Epreskert, a zürichi Magyar Ház lapja, a GenfHun lapja stb).
20 éves korom óta Genfben élek, itt több diplomát is szereztem, évek óta egy egy onkológus mellett dolgozom, sok versem a munkahelyi „élményekből” születik.
Köszönöm a figyelmet!!!

Legfrissebbek a szerzőtől: A. Túri Zsuzsa

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned