Beszélgetés György János Aase díjas zalaegerszegi színművésszel

 György János

Janó, ahogy a színházban mindenki szólítja.

Két évig egyszerre koptathattuk a zalaegerszegi színház színpadát, porondját, mikor mi adatott. Partnerek nem voltunk. Egy darabban is úgy játszottunk, hogy egyikünk ekkor, másikunk máskor jelent meg a színe, így sokat nem ismerhettünk egymásból. Én hamar lekerültem a deszkákról. Ő maradt. És nem is akárhogyan. 2003-ban Aase díjjal is kitüntették. Mert szerepköre szerint, ahogy ez Magyarországon általános bevett gyakorlat, ő  volt az „összekötő”, ahogy idézi Ruszt Józsefet. Így aposztrofálta Janót a híres rendező, aki állta is a szavát, sok rendezésében foglalkoztatta a művészt. Mert, hogy azzá vált, méghozzá a javából.

Emlékszem, bennünket a marosvásárhelyi főiskolán tanáraink azzal (is) bíztattak, hogy az epizódszereplőnek olyannak kell lennie, mint Major Tamásnak, aki úgy tudta komornyik szerepének két mondatát elmondani, hogy szálló ige vált belőlük. És bizony van, amikor másra nem is emlékezünk egy-egy előadásból, de arra a pici jelenetre, amikor bejött és bejelentette a hintót, vagy a lovakat – mindig!

Persze, időbe telik, amíg a színész be tudja fogadni ezt a nem is olyan keserű igazságot. Látszani tudni kell játszani. György Janó ilyen színész. Nyáron láttam a Csárdáskirálynő főpincéreként. Zseniális Miska volt. Ő volt az úr.

Erre emlékezve, és a színész általában mostoha helyzetére gondolva, felkerestem. Hátha adna nekem egy interjút. Én szeretem a színészt, a művészt, legyen az bármilyen, mindig érdekelt, izgatott az a kicsi plusz, amitől az embernek elmegy az esze, és ilyen pályára adja a fejét. Mert nem akarja abbahagyni a játékot...

Interjút nem adok, de beszélgethetünk, mondta telefonba, én pedig tudomásul vettem. Aztán a beszélgetésből egy hosszú monológ lett, amit alig kellett kérdésekkel megszakítanom.

Kis garzon a zalaegerszegi színészház negyedik emeletén. Megy a tévé, az erkélyajtó nyitva, beszűrődik a forgalom zaja. A függönyt elhúzza, beszélgetésünket védendő. A lakása csecsebecsékkel, apró játékokkal tele. Mert kiskoromban nem játszhattam, apám cipőjét húztam vonat gyanánt a fűzőjénél fogva, hát most kiélem magam, mondja, mint poénok elsütésére szakosodott kollega, s értem persze a tréfát, ami nem is annyira vicc. És a tévére azt mondja, jobb, ha az duruzsol, mintha egy nagyfenekű asszony „kerregne” mellette naphosszat. Csak szóljon a tévé, azt le lehet kapcsolni, annak vissza lehet szólni, vagy ki lehet dobni az erkélyen.

-          Szóval a tévével beszélgetsz.

-          Nem beszélgetek, én nézem. Meghülyülne az ember a csöndben, egyedül. Így nem érzem magam magányosnak.

Színésszel mindig jó beszélgetni. Ismeri a beszéd fontos voltát, tudja hova kell helyezni a hangsúlyokat, és azt is, hogy mondandójának el kell érni a hallgató értelméig. Tehát nem siet, nem hadar, érthetően, tagoltan, élvezhetően mesél. Mint aki megszokta, hogy figyelik, és jelentősége van minden szónak, hangsúlynak, gesztusnak. Üdítő kivétel a mindennapos szókapkodásos, szóelharapásos, vagy törtszavakkal tűzdelt napi szózuhatagokban.

-          Meg aztán nem akarok olyan lenni, akinek be nem áll a szája. Vannak ilyenek, akik nem tudnak leállni. Erre is jó a tévé. Olyan sok minden nem történik velem. Inkább azt hallgatom, amit mások mondanak. ... Sokat cigizem, azért nyitottam ki az erkélyajtót.

-          Sokat?

-          Elég sokat, másfél-két dobozzal... Elektromos géppel sodrom. Ha elromlik, nem is tudom, mi lesz. Időnként veszek normális cigit is, mert kell.

-          Janó –kezdeném, de félbeszakít.

-          Valamit igyunk.

-          Jó, de mit? Én alkoholt nem iszom.

-          Én sem – csatlakozik élénken. – Három éve... Figyelj, van egy alkoholmentes pezsgőm, azt igyuk meg, úgyis nőnap van, és azzal úgy elleszünk.

Beleegyezem nyilván.

-          Janó, az az igazság, hogy én nem tudok rólad szinte semmit.

-          Az a jó, az a jó! – mondja elégtétellel nyugtázva.

-          Rólad nem pletykálnak, őrzöd magad a nyilvánosság elől.

-          Persze. Nem vagyok én celeb, hogy írjanak rólam. De nem vagyok csöndben azért. Nagy a pofám, tudod.

-          Igen? Mikor, hol?

-          Persze, hát a színházban. Hol tud felbosszankodni a legjobban a színész?... Nem is játszom. A Kvártélyházban vagyok színész, a színházban nem. Meg nyugdíjba mentem... – az üveget bontogatja közben. – Nem akarok durrantani, különben is félek tőle...

-          Ahhoz képest nagyon ügyes vagy – mondom, miközben tölt a poharainkba. – Sok kis mütyüröd van itt  - nézek szét a szobában.

-          Sokat a nővéremtől kaptam, ő Németországban élt, most halt meg szegény, Mindenszentek előtti nap..., ő sok bohócot hozott nekem. Ez valódi szőlőpezsgő, valakitől kaptam, mert már én sem iszom három éve...

-          És miért nem iszol három éve?

-          Magyarán, kiittam magam. Rájöttem, hogy minden nagy betegségnek idegi, és lélektani okai vannak. Három éve, januárban temettem anyámat, és én befele sírok, nem kifele... Ültem a temetésen, néztem a virágokat, és semmi... Tudtam, ha elvesztem anyámat, abba belehalok. És végül is belehaltam, csak befelé... a színházi dolgok is megviseltek. Aztán belegondoltam, hogy hatvan fölött már nem illik annyit inni, mint negyven meg húszévesen. Nem is bírja az ember, meg már nem áll jól... És jött egy influenza... az elmúlt, de a hasnyálmirigyem nem bírta, a májam bedurrant, az epevezetékem megtelítődött, besárgultam, előadás közben vittek be a mentők. Még jó, hogy nem volt több jelenetem. Bent voltam a kórházban három hétig, az alatt nem ittam, nem is kívántam, a cigit sem, eleinte. Aztán azóta sem ittam, meg tudom állni. Kerülöm az ilyen helyeket, bulikat. Nagyon jók az alkoholmentes sörök, ugyanolyan ízűek... De nem is kívánom, bár látod, a bárpult tele, ha vendég jön meg tudom kínálni. És sokkal jobban érzem magam. Hát akkor egészségedre! Kellemes nőnapot, koccintsunk, mintha igazi lenne...

Iszunk. Messze még a karácsony, akkor szokott ilyen hülyeségeket inni, mondja. És mesél a színházról, hogy már nem mai gyerek, tudja mi a jó, ki a jó, hogy sosem volt puszipajtás a vezetőkkel, „illik” azokat utálni, mert ha nem, baj van... ilyen védekező mechanizmusokat alakít a színész magának, hogy senki ne higgye beképzelt elszálltnak.

-           Azért én már öreg vagyok, volt egy pár jó igazgatóm meg főrendezőm, tudom, hogy működik a színház, hogy mi a jó és mi a rossz. Elmentem nyugdíjba. A világot megváltani már nem fogom úgysem. Hagyjanak nyugodtan, főleg nyugodtan, mert azóta rájöttem, hogy a nyugalom sokkal fontosabb nekem. Ha bemegyek a színházba, lemegyek a „karámba” ahol dohányozni lehet, találkozom a színészekkel, akik csak mondják a magukét, hallom mik történnek, állandóan fölhúzom magam, mert azért idegesít, bármi történik a színházban... Aztán egy idő óta nem járok be. A betegségem bármikor kiújulhat, ezzel nem lehet viccelni.

-          Janó, olyan zseniális voltál nyáron a Miskában... Azért is írtam meg neked akkor.

-          Ez csak úgy jött... A Kvártélyban barátok vannak, és van valamiféle tisztelet irányomban. Ott jó érzés próbálni, játszani, jó a csapat. Alig várom, hogy nyár legyen, és ismét színésznek érezzem magam. A Kvártélyházban jó. Olyan ez a szakma, mint a biciklizés. Ha egyszer megtanulsz, akkor tudsz. Legalább negyven vagy ötven éve nem bicikliztem, de ha fel kellene ülni, csak nem esnék el. Mindig azt szoktam mondani, hogy a tehetséget nem lehet elvenni. Csak visszatartani. Nem adunk neki szerepet, adunk két mondatot, aztán vagy behódolsz, vagy nem... - nevet.

A kaktusz virága a Kvártélyházban György János Lőrincz Nikol

 

-          És olyanra sosem gondoltál, hogy csinálj valamit egyedül?

 

-          Fiatalon volt egy Váci Mihály estem. Nagyon szerettem, de nem annyira divatos manapság. Azért választottam őt, mert olyan dolgokat írt le, amiket én is gondolok a világról. Kb. két- három évig tartottam műsoron... De ahogy az ember öregszik, mind nagyobb felelősséget érez. Láttam idős kollegákon is. Barta Mária, Egervári Klári is színpadra menetel előtt majd meghaltak az izgalomtól. Meg ott van az ember neve mellett az Aase díj... az meg kötelez. Örökös tag vagyok, szobrom van a színházban, ezektől úgy megdermed az ember, hogy akkor neki minden egyes alkalommal fel kell nőni ezekhez... Csak felelősséget jelent.

-          Az Aase díjat mire kaptad?

-          Az egy epizodista díj. Mindig decemberben, karácsony előtt szokták kiosztani. Nekem egy kis szerencsém is volt, mikor megkaptam. A bizottságban benne volt a Barta Mari, Egervári Klári, Siménfalvy Lajos, Horkai Jancsi Pestről. Nekik meg biztos Egerszegre húzott a szívük, és hát akkor rám gondoltak. Én pedig, Istenem, örültem neki. Vajda Márti fölhívott délután, szieszta időszakban, azt ugye mindenki tudja, hogy 2-től 6-ig szilencium van, nem is szoktam kikapcsolni a telefonomat, mert akkor úgysem hívnak, egy két biztosításközvetítő, meg, ha valami nagyon sürgős, akkor szoktak keresni, és akkor hívott a Vajda Márti, hogy tudom, hogy nem szabad ilyenkor telefonálni, de ha meghallod a hírt, bizonyára megbocsátasz. Aase díjas lettél. Mondtam, ezt megbocsátom, máskor is hívhatsz, ha ilyen hírt közölsz – nevet. – Az örökös tagságnak is nagyon örültem, az nagy megtiszteltetés, megbecsülés. Mikor hatvan éves lettem, akkor kaptam meg, négy éve. Besenczi Árpádnak és a városi elöljáróknak köszönhetem. ... Nyáron nagyon fájt egy dolog. Akkor tényleg sírni tudtam volna. Megyek az utcán a piac fele, és egy ismeretlen nő biciklijéről leszállva megáll előttem és megkérdi: - Ne haragudjon, hogy megállítom, szeretném megkérdezni, véletlenül nem maga a Miska a Csárdáskirálynőben, a Kvártélyházban? -  Azt szoktam mondani, mikor valahol megkérdik, mivel foglalkozom, mert nem ismernek föl, hogy kőműves vagyok. Nem járatom le magam. A színészeket általában ismerik.  Akkor is így voltam vele, hogy nyugodtan letagadhatom, azt hiszi, hogy összetévesztett valakivel. Havas Henrikkel szoktak összekeverni. - Én voltam, - mondom neki. -  Azon tanakodtunk a férjemmel, - felel, hogy magát melyik színházból hozták erre a Miskára?  - Asszonyom, több mint harminc éve ebben a színházban dolgozom, itt a városban. – Hát mi járunk színházba, régebb bérletünk is volt, de magát nem ismerjük. – mondja... S az utóbbi 4-5 évben nem is ismerhetnek... Na, akkor fájt ez... A Kvártélyházban kell eljátszanom egy szerepet, hogy megismerjenek... Mindig azt szoktam mondani azoknak, akik megnézik az előadást, amiben előfordulok, hogy ne tüsszentsél, mert akkor nem veszel észre.... Ez olyan epizodista átok is, a főszereplőket jobban megismerik, többet vannak a színpadon. De én húsz perc után unalmas vagyok.... Nekem annyit adjanak, amennyit elvisel a fizimiskám, a jellemem, meg mit tudom én.

-          Játsztál nagyobb szerepeket is.

-          Hát hogyne! Játszottam én normális szerepeket is! ...  Annak örülök, hogy megöregedtem. Mert legalább én tudom mi volt a jó és mikor volt jó az előadás. Most ezekkel a fiatalokkal mi lesz? A mi korunkban, és amikor én kezdtem a pályát, ha kirúgtak egy színházból, elmentél egy másikba. Másnap már fölvettek. Vagy a következő évadban. Most mész az utcára. Nem tudsz hova menni, mert teli vagyunk. „Nekem is el kell küldenem pár embert, mert fizetést kell emelnem, föntről nem kapunk pénzt, és azt kell elosszam, ami van, két embert ki kell rúgjak, hogy föl tudjam emelni a fizetéseket”. Alig vagyunk már színészek. Régebben itt egyik csapat bent játszott, a másik tájon volt. Most minden darabban bent van mindenki, már aki aktív dolgozó. S még mindig azt mondják, sok színész van itt. Meg másképp kellene csinálni, a szereposztást, az évadtervet... Ez a baj, hogy az ember öreg, és, és... nekem voltak jó igazgatóim. És voltak legendás igazgatóim. Tudták, hogy kinek mit, hogyan, stb. Én nem voltam Lendvay Feri bácsinak a színésze, de nagyon sokat hallottam, meg olvastam a legendás Lendvayról, hogy kell színházat csinálni. Azt mondta: Én lemegyek a klubba a színészeim közé, és ha nem jut eszembe egy darab a társulatomról, akkor megette a fene.

-          Meséld el, honnan indultál...

-          Kérlek szépen, Keszthelyen születtem, a szabadtéri színház közelében laktunk, és mint kölykök, ott futkostunk a színpadon, ott játszottunk nyáron. Jött a győri, a veszprémi és a kaposvári színház, három-három darabot lehoztak, mi  gyerekek segítettünk, mikor megérkezett a díszletszállító kocsi, behordani ezt azt, néha elküldtek bennünket borért a kocsmába, néha bekerültünk statisztálni. A Gülbaba Rajkójának van vagy nyolc gyereke, nem volt honnan összeszedni őket, mi meg kéznél voltunk. Ránk adták a cigányruhákat, kaptunk egy tábla csokit a végén... Ott csapott meg a szele.... A főiskolára nem vettek föl, a Déryné színházhoz kerültem. Tíztársulatnyian voltunk legalább, faluszínházként állandóan tájra jártunk Pestről. Nagyon szerettem. Fiatal voltam, meg lehetett tanulni a szakmát is, meg azt, a színházban hogy lehet létezni, a rendszabályokat. Onnan mentem el katonának.

-          És katonaság után?

-          Kőszínházba akartam kerülni már. Írtam Kecskemétre, behívtak, meghallgattak és szerződtettek. Ott voltam 9 évig. Aztán indult a nyíregyházi színház, rá egy évre az Egerszegi színház, Kecskeméten nem akartam tanyát verni, megházasodni, és szerencsém volt, mert oda is Ruszt vett föl, és itt is ő csinált színházat. Egy telefonomba került, Jóska, hazajönnék! S ő mondta: Gyere! Pont ilyenre van szükségem, van három fiatal színészem, Szalma Tamás, Nádházy Péter, Nemcsák Károly, de nincs összekötőm. Tudod, ezek a szolga szerepek, akik összekötik a főhősöket, jók ezek ... Én soha nem akartam hősöket játszani. Nem is az a típus voltam, nem voltam jóképű, nem voltam Rómeó, különben is, a Hamletben a jó szerep az első sírásó... Idejöttem. És itt ragadtam. Nem is akartam elmenni, csak egyszer, még az elején, akkor úgy harminc éves lehettem. Elég sokan voltunk, mindenki másodmagával lakott. A lakótársam ivott, részegen valami leandert is elhozott valahonnan, frászt kaptam mikor hajnalban beállított. Akkor kértem az igazgatót, hogy szeretnék kapni egyedül egy szobát. De hát nincs, felelte, sokan vagyunk. És akkor azt mondtam, hogy elszerződök, mert így nem tudok élni. El is mentem Győrbe, Illés Pista és Bor Jóska voltak a vezetők, aláírt szerződésem volt már, ami persze kitudódott hamar. Ruszt behívatott az irodába s közölte, hogy kaptam egy lakást. Ez volt az egyetlen elszerződésem, ez is csak papíron és egy napig.

-          És hogy hogy egyedül élsz?

-          Kecskeméten voltam 21éves koromtól-30-ig, a fiatalkorom volt az, bohémkodás, az a periódus, amikor ezt kell csinálni.  De ott semmiképp sem akartam megmaradni, megnősülni. Komolyabbra forduló kapcsolataimból is ezért hátráltam ki. Nem voltam azért állandóan bohém, csak néha. De abban a homokfészekben, ahol a szél telifújja a szemedet, nem... Aztán lekerültem ide, itt is folytatódott tovább az az élet, és valahogy elkényelmesedtem... így alakult. Megszoktam, hogy egyedül vagyok. Gyerekre nem vágytam, tudtam, hogy én arra éretlen vagyok. Ilyen szempontból egoista vagyok az élethez. Aztán a családban is sok volt a válás... Mindig azt mondják, ki fog sírni a koporsódnál, hát érdekel engem? úgysem fogom látni egyrészt, másrészt én még nagyon ritkán láttam olyat, hogy a gyerek vissza tudja adni a szülőnek, amit tőle kapott. Furcsa az élet. Mert addig tart, amíg a csuklódról a lábadra kerül ez a „vignyetta”. Ennyi, aztán kész. Azt ahogy az anyád fürdet, pelenkáz, megtanít mindenre, etet, amikor anyád kerül abba a helyzetbe, hogy pelenkázni kell, kap egy strókot, újra kell tanítani beszélni, etetni kell, azt nem tudod visszaadni. De hát ez van..., el nem tudnék képzelni ide most egy hatvannégy éves asszonyt a maga rigolyáival, abba belehalnék. Nekem senki ne mondja meg – főleg amikor még iszogattam, hogy mért most kell hazajönni a klubból... Meg eliszod a gyerekek elől a tanszerre való pénzt... Én erre soha nem vágytam. A nővérem mindig irigyelt, ő három fiút nevelt fel, hogy nekem nincs gyerekem, nem kell idegeskedjek, nincs felelősségem, nem kell kikérjem senki véleményét, és ez úgy megmaradt bennem. Tudom, hogy rossz, de én vagyok annyira egoista, hogy azt mondtam egyszer élünk, én akkor legalább jól akarok élni. Gyerekkoromban szegénység volt. Abban az időben, az ’50-es évek, az iskolában megkérdezték, kinek mit dolgozik az édesanyja, és 90%-ban mindenki azt mondta, hogy HTB. Háztartásbeli. Akkor nem volt divat, hogy a nők dolgozzanak. Pedig kellett volna, mert apám, aki átjött ’47-ben Erdélyből, pék volt, szakmunkás. Jól keresett, de nem, mint egy mérnök, vagy orvos. Nem voltunk eleresztve. Egész gyerekkorunk szegény volt, főleg a nővéremé, amikor már kamaszodott, és nem kapott egy rendes ruhát, lány létére, nem futotta rá. Mert épültünk... Volt hogy karácsonykor paprikás krumplit ettünk. Szóval sanyarú volt. Nem voltak játékaim. Az apám cipőjével vonatoztam. Most bepótolom. Megveszek minden hülyeséget.

 

György János otthonában

...Apám Küküllőkeményfalván élt. Édesanyám keszthelyi. Itt ismerkedtek meg. Anyád ott ment és csettegett a Zöld mezőben – mondogatta apám. A kertészetben gyomlálgattak ilyen fiatal lányok, mezítláb, azoknak sem volt cipőjük. ’47-ben össze is házasodtak, ’49-ben megszületett a nővérem, én meg ’53-ban.  Március ötödikén meghalt Sztálin, én meg másnap megszülettem. Már a kezdet sem volt rózsás, mert apám bement volna a kocsmába, hogy mindenki a vendégem! de elvitték volna, hogy mit ünnepel, mikor Sztálin „atya” meghalt. Igi (Farkas Ignác) úgy hív: árnyékszékely... 14 éves lehettem, még általános iskolás, amikor az egész családdal kimentünk, akkor még csak négyen voltunk, mert később született egy húgom is. A gazdasági helyzet nem engedte, hogy mindig mind elmenjünk látogatóba, általában csak apám ment minden évben, de azt nagyon szerettem, mert hozott finom szalonnát, meg zsírban sült húst üvegben, azt is nagyon bírtam. A puliszkát nem, mert mindig meg akartam fulladni tőle, olyan száraz volt. Most már remek ételeket tudok készíteni belőle. Kb. 15 éve visszamentem egyik haverommal, és mindenhova eljutottam, Zetelakán laktunk magánháznál falusi turizmus keretén belül, nagyon jó volt. Akkora élmény volt, hihetetlen!

Furcsa sors a színészé. Elgondolkozom, mialatt Janót hallgatom. Tulajdonképpen soha nem szólítottam így, soha nem is szólítottam, hiszen teljesen más szegmensében éltünk az egerszegi életnek. Most mégis úgy beszélgetünk, mint a rég nem találkozott rokonok. Olyan természetesen önti ki nekem szívének minden búját. Értem őt. Ismerem a világát, még ha nem is. Tudom, milyen embernek lenni ekkor-akkor. Csak egyedi színfoltok, amiket felfest életéből ismeretségünk palettájára. Szerethető, gyermeki, teljes bizalommal van irántam. Mint akik testvérek. Olyan alapigény az önközlés az emberben, ha ráadásul igen mellőzött, nem nagy szerepekre predesztinált, de a kicsiket különösen precízen megformáló, karaktereket pontosan felrajzoló művész, hogy úgy kap az őrá figyelő, őt értékelő ember után, mint gyermek. Minden vágya, hallgassák, értsék meg. Miközben nem panaszkodik, mégis, maga sem tudja, mennyire szomjazza a másik emberben az valódi társat. Ezt érzem végig a beszélgetés alatt, miközben az életéről mesél, és bíztat, máskor is látogassam meg, miközben megnyugtat, hogy nem magányos, vannak látogatói, barátok, akik felmásznak hozzá a negyedik emeletre. És meséli élményeit a messzi erdélyi falucskában, édesapja világából, amit csak elbeszélésekből ismerhetett, mennyire kedves, barátságos, élhető világ az ott, milyen finomak az ételek, milyen szép a temető... Felfedezése a gyermeké, ahogyan visszaemlékezik, csodálkozással telik meg a hangja, mert betekinthetett abba a világba. Alig tudom visszakanyarítani a színházi témához.

-          Az erdélyi színészekkel hol ismerkedtél össze? Pld. Biluska Annamáriával?

-          Jaj, hát Kecskeméten! Nagyon szeretem őket, Biluskát azért is szeretem, mert, odakerültem 21 évesen a városba, az egy komoly kőszínház volt, bennünket csoportos szereplőknek hívtak, ha levizsgáztál lehettél színész 3-2-1. Voltunk vagy tízen fiúk, tízen lányok, ilyen tedd-ide, tedd-oda figurák, énekeltünk táncoltunk mindenben. Mi együtt elvoltunk, a színészek nem ereszkedtek le hozzánk. És Biluska volt a legelső színésznő, aki szóba állt velem. Leültünk, megkérdezte, ki vagyok, honnan jöttem, mi van velem. Ő volt az egész kecskeméti színházban, aki odafigyelt az emberre. Úgy sírtunk, amikor visszament, úgy sírtunk a Monyok Ildikóval, mint a gyerekek. De Borbáth Otti(lia)  is ott volt szerződésben, úgy hívtam mindig, a tirgumuresi csoda. Tudom, hogy magyarul Marosvásárhely, csak ilyen szurka piszka volt ez köztünk, játékból.

-          S még kikkel voltál ismeretségben?

-          Széllyes Imre, Ferenczi Csongor. Páskándi Géza nálunk volt dramaturg. Nagyon szeretett engem, nem tudom miért, mindig lejött a bemutatónkra, és nekem mindig fizetett és megkínált finom cigarettával. Ez nagy dolog volt, a nagy Páskándi megkínál! De ismerem Botár Endrét, ott volt a Déryné színházban, mikor én ott voltam.  Hősszerelmeseket játszott. Vagy Kátó Sanyit, őt mindig láttam Szegeden. Egyszer lejött Csorba András Kecskemétre valamiért. Ott ült a klubban, és én néztem, úristen, ő volt az Aranyember! De szeretem Széles Annát, őt is időskorában ismertem meg, mikor átjött, és nagy színésznő volt ott. És Nagy Réka! Jó barátok vagyunk, Pesten mindig meglátogatom. Kollegák voltunk itt Zalaegerszegen. De az életem legnagyobb, meghatározó színházi élménye a Liviu Ciulei rendezte Elveszett levél, és a Leonce és Léna. Lejöttek ezzel a két előadással. Irina Petrescu nagy kedvencem volt, őt ismertem Keleti Marci nagy filmjéből, a Butaságom történetéből. Odáig voltam érte. Főleg a Leonce és Léna. Annál jobb előadást az óta sem láttam. Ezért érdemes színésznek, közönségnek lenni, hogy ilyet láthat az ember. Az elveszett levélből a rendőrt Mircea Diaconu játszta, ma is emlékszem rá, később én is játsztam itt az Alsóerdőn ugyanezt. De a Diaconu, micsoda színész, Istenem! És a Léna szerepét játszotta Petrescu, a Leonce-ét pedig Florin Piersic. Aki ugye ő verte meg a Ceausescu fiát a bárban, tudtam róluk mindent. Az a két előadás nagy élmény volt nekem. És főleg amikor láttam, hogy a nagy Irina Petrescu megjelenik hatodmagával Az elveszett levélben, ki sem volt írva a neve, és asztalt terítenek. Statisztál? Te jószagú Isten! Odamentem az egyik gyerekhez, aki tudott magyarul, kérdem tőle, te figyelj ide, nem hoztátok el a statisztákat? A Petrescu statisztál? Nem, mondja. Otthon is ezt játssza. Egyik nap a Lena-t, másik nap ezt. Milyen jó színházi megközelítés! Itt Magyarországon, ha valakit kineveznek vezető színésznek, az csak vezető szerepeket játszik, egyebet nem is hajlandó. Itt, ha valaki vezető színész, az úgy is hal meg. De ott, a világhírű Bulandrában, Ciuleinél nem így volt. És milyen jó koncepció! Milyen gazdaságosan bánnak a színészekkel, hogy nem terhelik meg annyira. És a színész nem sértődik meg, mert úgy van beállítva a színházi világ. Nálunk, aki epizodista az csak az marad, aki főszereplő meg ugyancsak, és beledöglik.

-          Volt olyan szereped, amit nagy nagyon nagyon szerettél, s amire büszke vagy?

-          Kettő is, amit tényleg nagyon szerettem és megkaptam kétszer is. A Komámasszony, hol a stukkerből a Márton, amit most két éve hála Istennek újra elővett a Tompa és újrajátszhattam, a másik meg Verebes Pistánál, akivel nagyon jó haverságban voltunk, végül is ő fedezett fel magának színésznek. Az első munkánk a Sok hűhó semmiért -ben volt. A következő évadban megcsinálta az Éjjeli menedékhelyet, Idelenn címmel.  Furcsálltam, mert állandóan figyelt a klubban, s nem tudtam miért néz? Aztán kiderült, hogy nekem szánja a Színész szerepét az Idelenn -ben. Meg is kaptam. De Halasi, akkor ő volt az igazgató, másra gondolt, de Verebes kiállt mellettem, és azt mondta, rendben, de akkor nem rendezem meg az előadást. Mert én a György Janival akarom.

-          Van kollegád, akivel barátok vagytok?

-          Hogyne, főleg a nyugdíjasokkal. Wellmann Gyuri, Czegő Teréz. Sokat viccelődünk. Mikor Teri idekerült, gyönyörű csinos nő volt, tűsarkú cipőben, kalappal, és mondtam neki, gyere, megmutatom neked a várost. Grasszáltunk az utcákon. Van egy mondásunk is. Nem én találtam ki, de még Czegő Zoli is átvette, megírta valahol... Kecskeméten hallottam egy idős színésznőtől. Volt egy hatvan év körüli, nyugdíj előtt álló színész és volt egy fiatal felesége. Ültek Kecskeméten a színészházban, karácsony környékén, s akkor a harminc éves színésznő megszólalt: Te idefigyelj, Lajos! Én azon gondolkodom, hogy ha kettőnk közül valamelyikünk előbb meghalna, akkor én fölköltözöm Pestre. Na, most ezt Terinek is elmondtam: Idefigyelj Teri! Ha kettőnk közül valamelyik előbb meghal, akkor én leköltözöm a lakásodba.

Jót nevetünk.

-          Most már én is megcsináltattam a fürdőszobámat, nem csak a Teri lakása gyönyörű, az enyém is, sőt, ilyen fürdője senkinek nincs a házban, mint nekem. Most már nem akarok leköltözni.

-          És látogatód van?

-          Persze. Azért tartom a bárt. Én vagyok a színészházi klub. Nem vagyok én magányos. De szeretek egyedül is lenni. Nem szabad megöregedni, ez az igazság. Nagyobbak az elvárások az élettel, a színházzal szemben. Egy fiatal nem tudja, mi  hogyan működhetne.

-          Az lenne jó, ha az idősebbek tanítanák a fiatalokat.

-          Hát igen, de én a szakmára nem akarok és nem is fogok tanítani senkit, mert nem akarom, hogy olyanok legyenek, mint én, minek.

-          De a szakma tiszteletére...

-          Arra igen, sokan, akik csak kicsivel fiatalabbak, tőlem is tanulhatták a színházi viselkedést. Most van egy tanítványom Kaposváron, akit fölvettek a színire, nagyon tehetséges, és nagyon örülök neki.

-          Tanítványod?

-          Pici gyerekként korábban itt játszott a Valahol Európában, aztán más darabban is statisztált. Közben elvégzett Pécsen egy egyetemet, de állandóan a színház érdekelte... Oda felvételizni kell tíz vers, öt monológ, és úgy tanítványom, hogy azokat a verseket, monológokat közösen állítottuk össze...  

Még sokat beszélgettünk. A színész, aki ha nem juthat szóhoz színpadon, elmondja másnak, keserűségét, örömét, pedig volna még benne szufla, s talán nem csak a fiataloknak futja erőre, kellene a juss a régieknek is. Szerepeinek hosszú listáját a Hevesi Sándor Színház honlapján lehet elolvasni.

https://www.hevesisandorszinhaz.hu/tarsulat/muveszek/szinmuveszek/21/gyorgy_janos

György János1 

 

Lejegyezte: Nászta Katalin

Utoljára frissítve:2017. április 08., szombat 15:31
Nászta Katalin

Önéletrajz

Nászta Katalin

Kolozsváron születtem, 1950-ben. Írással még általános iskolában kezdtem foglalkozni. Első versem a Korunk folyóiratban jelent meg, majd később az Utunk, Igaz szó, Ifjúmunkás, Echinox, irodalmi lapokban, újságokban. A Varázslataink c. antológiában a legújabb költő nemzedék közé soroltak. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István színművészeti Főiskola elvégzése után Sepsiszentgyörgyre kerültem, színészként. Színészkollegáimmal készült interjúimnak otthont megint a Korunk adott, Kántor Lajos személyében. 1989 őszén, még a Ceausecu éra idején települtünk át családostól Magyarországra. Zalaegerszegen a Zalai Hírlapban jelentek meg verseim, a Lüktetés c. antológiában is szerepeltem velük, színész interjúimnak pedig a Pannon Tükör, és a Film Színház Muzsika is teret engedett. Két év színészkedés után a zalaegerszegi Hevesi Sándor színházban szerződésem megszűnt, újabbat nem kerestem, a városban akartam maradni, iskoláskorú gyermekeim miatt, akiket megviselt az áttelepülés. Az ország-váltás, az új világgal való találkozás nyitottá tett a hitvilág iránt is, amihez kisgyermekkorom óta öntudatlanul is vonzódást éreztem. A Bibliát immár kézbe vehető, és hittel való olvasása kimeríthetetlen erőt nyújtott a nehéz időszak elszenvedésére. (A színházi világból való kikerülésem után kénytelen voltam mindenféle munkát elvállalni, mint szállodai munkás, betanított, varrodai, mosodai alkalmazott, gyermekfelügyelő. Majd biztosítási üzletkötőként vonultam nyugdíjba, egyéni vállalkozói státusban) Hitéleti tapasztalataimat a német Omniscriptum kiadó kérésére, blogbejegyzéseimből állítottam össze könyv formátumba Vajúdás címmel. Majd 2015-ben a kiadatlan verseimet rendeztem kiadásra Te tudsz engem, Uram címmel. Színészinterjúim kötetén jelenleg is dolgozom.

Újabban a Pannon Tükör, és különböző internetes irodalmi folyóiratok, portálok - Litera-Túra, Lenolaj, Hetedhéthatár - közlik verseimet, írásaimat.

Idén, 2018-ban megjelent a Thália Erdélyi napszámosai c. színészinterjú kötetem a sepsiszentgyörgyi Tinta kiadónál, valamint az Ének az élőknek c. verseskötetem is az Undergroundnál. És az Art’húr Gondola egyik rovatának szerkesztője lettem.

De ezek mind száraz tények. Ami igazán érdekes, amiről beszélni, vagy gondolkodni érdemes, azokat versben írom meg, vagy egy blogbejegyzésben, vagy egy kollegámat faggatom. És még mindig vannak felteendő kérdéseim, és vannak elmondanivalóim.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned