Lajtai Gábor emlékére

Szomorú vagyok. Dühös vagyok. Lajtai Gábor a barátom volt. Nem „csak” egy költő, szerkesztő, kultúra szervező, hanem barát.
Fiatalabb, mint én, és most már végleg az is marad. Amikor megismertem Rákoshegyen, kamasz arca volt. Vékony alkat, megnyerő tekintet, az alkotás lázában égő szemek.
Született tehetség. Folyton „regulázta” a verseit, hogy a „szakmának” megfeleljen, de még így sem törhette annyira kerékbe őket, hogy a zsenije nyilvánvaló ne legyen.
Vátesz alkatú költő. És modern. Szilárdan kötődött a magyar költészet hagyományaihoz, és hozzátette újként azt, amit ő a jövőnek álmodott.
A Napsziget fénykorában, a kétezres években, de mondhatnám úgy is, hogy 2010 előtt, alapítványa évről évre pályázati pénzekhez jutott. Gábor szerényen élt, sokat dolgozott. Akkor hiánypótló volt az általa létrehozott művészeti portál. Sokak mellett nekem is volt ott egy oldalam. Üdítően igényesek voltak a Napsziget nyomtatott számai. Rendezvényeket is szervezett, és művészeti díjakat adott át éveken keresztül. Tevékenyen segítette a Rákosmenti Irodalmi Műhely életet, ahol megismertem őt. Heti rádióműsort készített. Engem is ő tett rádióssá. Nem csupán szerepeltünk és közreműködtünk egymás műsoraiban, de számos esetben helyettesítettük egymást.
Volt olyan bonyolult és nehéz év is, amikor egyazon albérletben éltünk. S megesett, hogy azon kevesek egyike voltam, akik meglátogatták a kórházban. S megesett az is, hogy ő jött hozzám látogatóba.
Most azt sem tudhattam már, hogy kórházba került.
Egy ideig úgy tűnt, hogy Gábor élete minden tekintetben kedvezően alakul. Rajongott a fiáért, és rajongott a feleségéért. Művészeti és művészetpártoló tevékenysége folytán kezdték őt megismerni és elismerni.
Négy kötete egyértelműen emelkedő ívet von, amely talán így, befejezetlenül is az égig ér.
De Gábor az, akit elhagytak sokan. Lényegében mind elhagytuk őt.

Ebben az évtizedben alapítványa már nem jutott olyan pályázati forrásokhoz, mint korábban. Így az online térre szűkült az a világ, ahol tevékenykedhetett. Egy idő után már nem jelent meg nyomtatásban a Napsziget, nem került sor rendezvényekre, és nem adhatott díjakat.
A rádiót, mint a civil nyilvánosság annyi felületét elnyelték az elmúlt évek. A műsorok megszűntek, az archívumok hozzáférhetetlenek, talán meg is semmisültek.
Amikor Rákosmentén sorra elmentek azok a vezetők, akik alapítói voltak a körnek, Gábor azok közé került, akik tovább vihették volna az ügyet. Vele, és nem kis részben a közbenjárására, én is. De akkor és ott az volt a kérés, hogy hívei vagyunk-e egy bizonyos politikai vonalnak. Nem voltam az. Mellesleg, egyiknek sem. Az akkor formálódó vezetőség szétesett, mielőtt megkezdhette volna a működését. És hol van ma már az az irodalmi műhely? Felszippantották azt is ezek az évek. A „vonal”.

A betegség felemésztette Gábor magánéletét. Öregedni kezdett, zavarba ejtően hamar. Minden, amit épített, és mindene, amije volt fokozatosan foszlott szét.
Amíg még rádiózhattam, sokszor hívtam, hogy beszélgessünk a mikrofonok előtt. Nem jött. Egy idő után úgy érezte, már nem tud beszélni. Nem jött el rendezvényekre sem. Hagyta, hogy bezáruljon körülötte a világ. Egyre szűkebb térben élt. Egyre nehezebb volt tartani vele a kapcsolatot.
Nem voltam elég erőszakos. Az utolsó (milyen szörnyű ezt így kimondani) évben alig kaptam hírt tőle, és felőle.
Dühös vagyok, mert egy sokra hivatott ember életét falta fel nem csak a betegség, hanem a kor is, amiben élünk. Ami nagyobb kór, mint amire pirulát ír fel az orvos.
Az, hogy sorra megszűnt mindaz, amit a kultúra javára létrehozott, múlhatatlan bűn. Azok követték el ezt a bűnt - nem csak ő ellene, de mindannyiunk ellen -, akikben pedig hitt. S azokat kellett veszedelmes, gonosz gondolkodású embereknek tartania, akik támogatták, vagy támogatták volna őt.
Részben ezért vált egyre hézagosabbá a mi kapcsolatunk is.

Lajtai Gábor 51 évet élt. Ez rettenetesen kevés! Mindössze négy kötet!
Elvesztegettünk egy Isten adta tehetséges életet! Gábor emléke velünk marad. És akiben van egy csöpp becsület, azt mindig emlékeztetni fogja rá a lelkiismeret.


Lajtai Gábor A Hetedikben:
Lajtai Gáborról a Wikipedián.

 

 


Utoljára frissítve:2020. augusztus 24., hétfő 21:25
Ferenczfi János

Pár szó rólam...

Ferenczfi János vagyok. Hatvanhetes. Folyton újrakezdő. Túl egy kudarcos házasságon. - Két nagyszerű fiam van, egy új társam, s szerencsére sok kitűnő barátom. - Egzisztenciám, - mindenkor pillanatnyi....

1985-ben díjazottja voltam a Sárvári Irodalmi Körnek. - Aztán csend. - Kiálltam egy elv mellett, s ez nem volt kívánatos.

A kilencvenes években nem írtam, - eleget. - A Petra Alapítvány vezetőjeként kulturális szervező munkát végeztem.

A kétezres években tagjává váltam a RIM-nek, a Bohém Asztaltársaságnak, A Napsziget Alapítványnak, a Napszél Egyesületnek, satöbbi. - Közben kiálltam néhány elv mellett, ami nem volt kívánatos....

2009. szeptemberétől rádiós műsort indítottam IRKA címmel a Fúzió Rádióban. Ma a Muzsikus Rádióban tevékenykedem, a P_RéS című műsor gazdájaként.

Szerveztem és vezettem pódium beszélgetéseket, irodalmi esteket. Beszéltem megnyitókon, könyvbemutatókon, találkozókon.

Kötetem nincs. - Leszámítva a három nulladik kötetemet, - amelyek rendhagyó pódiumműsorok voltak.

Satöbbi.

Most pedig A Hetedik kitalálásával, megvalósításával, - szerzők és szerkesztők felbujtásával foglalkozom. - Álmodom, s az álmok egy része valóra válik.

Tovább a kategóriában: « Intenzív írói szeminárium
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned