Zilahy Tamás

Zilahy Tamás

Zilahy Tamás

Azt szokás gondolni, a jó írónak minimum sivár, traumákkal teli gyerekkora volt. Az enyém csak rövid volt. Tizenkét éves koromban már dolgoznom kellett. Délelőtt iskolába jártam, délutánonként meg heti négy-öt alkalommal a lóversenypályán dolgoztam kifutóként, majd pénztárosként. Szomorú. Egy fenét szomorú.

Gyerekként egy mukkot sem tudtam kinyögni ismeretlenek társaságában. Emlékszem az első saját szervezésű randimra. Jó előre megtanultam öt darab viccet a társalgás indításához. Ez megvolt, aztán szótlanul megkerültük a Gellért-hegyet kb. két óra alatt. Soha többé nem akart találkozni velem. 

Megtiltanám a publikálást azoknak, akik nem olvastak el legalább ezer könyvet. Gyerekkori irodalomtanárom azt mondta, hogy „te, fiam, az életben nem fogsz tudni egy tisztességes mondatot leírni”. Ezen felbátorodva beküldtem az írásomat az Ifjúsági Magazinnak. Az írást közölték, és postafordultával megkaptam a „honoráriumot”: az Illés együttes „Holdfény” című kislemezét. Innentől kezdve rendszeresen küldtem írásokat a lapnak, és mindig pontosan meg is érkezett a honor. Az Illés együttes „Holdfény” című lemeze. Néhány év múlva vettem egy lemezjátszót, és mindet végighallgattam.

Egyszer kaptam egy ötöst magyar irodalomból. Semmit sem von le az értékéből, hogy a gimnazista gyerekem ellenőrzőjébe írták be. Egy XIX. századi kevésbé ismert íróról kellett írni házi dolgozatot. Akkoriban még nem volt internet, így bátran írhattam, ami éppen az eszembe jutott. Megalkottam egy nehéz sorsú irodalmárt. Idéztem a legszebb verséből. Megajándékoztam egy soha nem volt irodalmi díjjal is. No, erre kaptam ötöst. Ez volt az első álnéven (a fiam nevén) írt művem.

 

Forrás: Holdkatlan