Bognár István

Bognár István

1952. április 11.-én születtem. Érettségiztem,40 évet „percharcosként”dolgoztam, küzdöttem az idővel a vasútnál, mint forgalmi szolgálattevő. Manapság énekelek, verselek, ahol lehet, és ahol kellek.
Felneveltünk három gyermeket, miközben már 40 éve nevel feleségem, de ezért szeretem.

„Édes Tündi szívem küldi
E szerelmes verset,
Csókot kérő bronz ajakam
Kívánja a tested!”

Ezek voltak első versem kezdő sorai még 1966 03.20 –án, mikor, is mint minden tizenéves diákban, bennem is tobzódott a szerelem. Aztán később úgy gondoltam én leszek a világ megváltója, jobbá, szebbé tevője. Az Izmusok C. versben ezt így képzeltem el 1969-ben:

Nem nevezlek meg, mert nem ismerlek,
tudatom tud csak létezésedről.
Ha ismernélek, céloznék vagyodra,
de ki vagy? mi vagy? s mért létezel?
sötét hangként vágsz éles agyamba.

A korerespondenciák kötnek szaggatva
s tiltják a gyűrött gyönyörűség ázott ritmusait.
Harmonikus melódiák csalitos útjain
lélekbelátó tükrök az érzések hangjai.
Szaga van a szélnek, s hangja a napfelkeltének,
a lélek fényképezhető, a beszéd megehető
s mindez azért van, hogy semmi ne legyen homálytalan.

Nyüzsgő pázsit bolondos eszméje:
kócos sorai közt szimfóniák, szonáták,
nokturnok kérjenek a költészetből
lélektörő hang-aktot.

Aztán több száz általam „agyváladéknak” nevezett gondolat bújt a vers arca, sokszor álarca mögé, melyeket őrzök nem kincsként, csak azért mert én voltam azok is, s lettem azzá ki vagyok általuk.
Nem kicsi, nem nagy, nem átlagos, amolyan kicsit sem szokványos: bogyystvános!

Születésnapomra 1971-ben egy hosszabb lélegzetű verset írtam, belőle álljon itt két versszak, mely 45 év elteltével is az én utam:

…Az ember küzd az emberért,
így érzi mily egymásért való.
S ha megér egy kort
odaadná boldogan mindenét,
hogy érezze: ad ő is a mindenért.

… Az ember, ha megéri a KORT,
tollát kezébe veszi, s maga elé papírt.
Büszkén körülnéz, s írná: még nem volt elég!
Aztán csöndben összegyűri,
s a másikra könnyezve ennyit ír:
elfáradt testemet őrizze tovább a sír.


Humorral, iróniával, jókedvvel s nem világmegváltó, apátiába süllyedő, siránkozó, szókergetésekkel próbálok élni és írni. Manapság így, ahogy az itt olvasható önmegvalósító verseim sugallják.