Bánki László

Bánki László

Bánki László
1969-ben születtem Budapesten. Egyke voltam, sőt, inkább Egyetlenke. Szerető szüleim mindent megadtak, élvezhetően boldog, védett gyerekkort, mai nosztalgiára érdemes élményeket, értő figyelmet. Nem volt mindenben könnyű dolguk velem, mert bár jó gyerek voltam és jó ember lettem, egy kisgyerekkori, elkerülhetetlen antibiotikum-kúra mellékhatásaként romlani kezdett a hallásom, a derék orvosok pedig 1990-re, huszonéves koromra beethoveni sorsot, teljes siketséget prognosztizáltak. Drámai jóslat volt, de szerencsére nem lett igazuk. Ügyesen kompenzáltam, sokat tanultam hallás-fogyatékosságos érintettségemből, felnőttként kórusban is énekeltem, a mai napig hobbizongorázom, és improvizációs színházban játszom. Hallókészüléket használok persze, e nélkül nem megy, és van egy kis beszédhibám. Volt ugyan két-három Horger Antalom, akik eltanácsoltak sok mindentől, ám úgy tűnik, az élet, mint mindig, az én esetemben is igazolta önmagát. Mit tesz a kreativitás, grafikusnak készültem nagyon, aztán örökké aggódó-féltő Apám lebeszélése nyomán más szakmát választottam, pszichológus lettem, majd tanácsadó szakpszichológus és családterapeuta. A rajz, a színház és az írás megmaradt kedves hobbinak. Múltamból, saját élményeim kihívásaiból átgyúrtam, amit lehet, úgy érzem, magam mellé állítottam a sorsot, oda tudok figyelni a dolgaimra és érzékeny vagyok másokra. Mindent összevéve, szerencsésnek érzem magam. De tényleg. Amit külső szemlélőként megláthatunk egy ember sorsából, az nem sok. Belül megélve válik igazán azzá, ami – nekem elhihetik.