Februári éjszakák

  • Kategória: Versek

Februári éjszakák

Rossz, sovány kutyák
vonyítanak a holdra.
Testük megfeszül,
nyáluk földre csorog.
Vékony kísértet
libben éppen arra,
égnek merednek
a borzas szőrcsomók.
Fények imbolyognak.
Lehet, hogy lelkek,
szétfoszló testüket
nyíva keresik.
Az ember alszik,
mélybe húzza álma.
A mellkasára
ráülnek valamik.
Horkant, fölneszel.
Hagymázos képeket
bogoz reggelig.

Anya és fia

  • Kategória: Versek

ANYA ÉS FIA

„Visszafogad az ősi rend.”
( Pilinszky János )


s szállunk a szélben
anya és fia

talán felkap
a szélvész
forgat
kering
felhőkbe
rejt
s végül
lelkünk lényege
lecsorog zápor
hevében
s az áldott földnek
visszaad

lelkünk lényege
új alakban
a végtelen
térben

egyek leszünk
a Nemlétben

Szép Szó leszünk
a tavaszi vágyban

mindig higgy
a Megtisztulásban

Tiszták leszünk
egyek leszünk

Szép Szó leszünk
olvassatok

 

( Sepsiszentgyörgy, 2019. jún. 8. )

Falanszter

  • Kategória: Versek

Falanszter

Bogár-unalom cseng a tereken
Nem is tudom már a pontos dátumát
mikor ettem a föld granulátumát
Adásszünetben alszunk csendesen

Pár algoritmus beszélget velem
És ha megkérdezem, lesz-e reumám
meg is mondják bölcs génszámfejtés után.
Van pár pirulám: semmi félelem

Íme így lézengek unos-untalan
mint a Duna jár jó lefolyóba.
Partjain levetett alsóruha van

Anyámként ringat a szent komfortzóna
És míg keringek boldog-súlytalan
tragédiáknak leszek űrhajósa

Végül hazamenni

  • Kategória: Versek

végül hazamenni


bőröm alatt feszít a csend
bokaszilánkos éjszakáim csendjei
lecsatolt angyalszárny az életem
pihennek a tű fokán idegszálaim

bárkatestem léket kap
ki-be járkálnak félelmem habjai
akit az Isten nagyon szeret
meg vannak számlálva napjai

lávakő vagyok megdermedt gyermek
akibe hálni is csak úgy jár a lélek
mint temetőkapu mohás kilincslyukába
a remény zivatarának szilvacseppjei

beszakadt körömmel vájni a hitet
ez az amit nem lehet másképp tenni
felém boltosul lelki szépségem-csúfságom
s hagy a Teremtő végül hazamenni

Fekete este

  • Kategória: Versek

FEKETE ESTE

Görnyed az alkony a csóktalan csendben,
soványan sóhajt a fáradt, botor bú,
szürke homály görcsöl a szűk végtelenben
s a fénytelen félelem a hidegre hull.

Hallgatag hittel a szárnyas sötétség
a zord pillájú éjjelt köszönti fel.
Szomorú szívében üszkös ürességre
és páncélos, magányos döbbenetre lel.

Réveteg illatú sár-nehéz bánat
szorgalma szálldos a púpos ég alatt.
Gyertyátlan homlokú, szenvtelen szellemek
áporodott árnyéka fut, rohan, szalad.

Részeges vággyal a lázadó idő
ájultan így kiált: most szenvedély kell!
De sótlan ölében a kóbor esti szél
álmos, száraz, színtelen, holt szédülést rejt.

A hattyú / A mesebeli

  • Kategória: Versek

A hattyú/ A mesebeli

Magasra száll a hang
és szívbemarkoló,
a sas lenéz, alant
jajong a tremoló,
mint sok apró harang
jajong a tremoló.

A levegő ura
lesunyja vad fejét,
lenéz a hattyúra,
ki nem leli helyét,
reszket a nádbuga,
ki nem leli helyét.

A víztükör sima.
Lankad a hattyúnyak.
Végső dala ima:
a többi hattyúnak,
szép vigaszt adni ma
a többi hattyúnak.

A hang magasra száll,
míg elénekeli,
bár gyors halál kaszál,
a lét örömteli,
ha szakad is a szál,
a lét örömteli,

és múló ajándék,
sok szálló pillanat,
sok tündéri játék;
érte ne sírjanak,
bár drága e szándék,
érte ne sírjanak.

A dal lassan elül.
Szorong sok néma társ.
Est-tóra csend terül,
a haldokló madár
a nemlétbe merül,
a haldokló madár.

Halkul a crescendo;
sem kín, sem érzelem,
semmi sem állandó,
semmi sem végtelen,
nincs örök mementó,
semmi sem végtelen.

A hattyú / A vadász

  • Kategória: Versek

A hattyú/ A vadász

Maga a Szépség; az ív, a forma
képlékeny, mintha agyagból volna,
hajlik, mint nádszál; gyöngyök a cseppek,
melyek testével megtöltekeznek.

Hitetlenkedve figyelte, leste,
hogy előbb habos tollát levette,
majd éji csendek bódulatában
ereszkedett az erdő tavába.

Csalit tisztásán állt villámsújtva
a vadász éjjel újra meg újra,
míg sóvár vágya kínzón gyötörte,
megszerezni a Szépet örökre…

És tett követte kiforrott álmát:
szertehajtotta leshelye ágát,
egy perc, s a habos tollruha volt - nincs,
kezében pihent az elrabolt kincs.

Tüske, ha tépte, káka, ha vágta,
észre se vette, rohant a házba,
s míg ruhát elzárni igyekezett,
a hattyúlány is megérkezett.

Mély a gyönyör, a varázslat kútja…
Amit az isten nem alkot rútra,
és szépségével rabul ejt bárkit,
kárhoztatható-e? És a másik,

aki megszerzi – még ha csalárd is –
sajnálható-e, ha támad, csatázik
a fenyegetett, alkalmat vár,
s elhagyja, amint módjában áll?

Hajnalban

  • Kategória: Versek

Hajnalban

Ha egy sín szélén összeroskadok,
s mellettem az élet fut tovább,
s ha úgy érzem, végleg itt maradok,
hallgatni a vagonok zaját,

Isten némán, halkan mellém fekszik,
és együtt nézzük az éjjeli eget;
de hajnalban majd feltápászkodik,
s magára hagyja a feléledt szívet.

Ab aeterno

  • Kategória: Versek

Ab aeterno

Nem lehettem volna sebezhetőbb, sem
teljesebb egész, mint akkor. Történelem
előtti jel a szív legbenső falán —
hasztalan próbáltam lefordítani
nyelvére. Furcsállkodva nézett, de mind
távolabbról, hogy ne lássam, mennyire
kedvére van zavarom. Engedte, hogy
beérjem s rácsodálkozzak: öröktől
adott. Vissza tudtam rá mosolyogni.

 

 

[Első megjelenés: ARTpresszó művészeti portál, 2011-07-04]

Antinómia

  • Kategória: Versek

Antinómia

Árva létünk zúg szürreális
szóban. Ólomgolyót gurít
macskák kergette hasztalan,
szomorú játék, s a magány
közönnyé aggódja magát.

Túl, a nyugalom, békésen
füstöl, égi csillagokat varr
múlt felünk a régiekkel,
és mi elsiratjuk a nélkülükbe
szürkült hiányt, emlékezésbe
hazudjuk képzelt kincseink,
és szikes könny szivárog,
amit a szer álomba csendesít.

Mégis élni vágyunk.
Ki tudja, pont miért.
Itt maradni a holnapi
vetésig, kibírni presszióink
eresre duzzadt homlokát,
remény lenni a rossz
statisztikában, hol kétes,
fűzöld permet száll a légből
kiskertem lombjaira,
mert vonz e test, e Föld,
nedves melegéből nőtt
kalászkenyérhéj sértette
fölszakadó szájpadlásseb,
a belül izzó, dobogó mag,
bús erő, ami embert fakaszt,
és még a hideg szél is kell,
pedig már holnapot fagyaszt
a padon újságba dermedt
rongykabátban, mit már
nem éleszt föl a gyász
könnye sem, és mégis…