A nárcisz

  • Kategória: Versek

A nárcisz

 

Az önimádatnak lettél a jelképe,

szomorú történet nyomán megszülettél,

mégis a tavasznak vagy egy vidám éke,

 

a kikelet előtt mindig is volt egy tél,

sárga fátyladon át fakul az emléke,

a föld hidegétől (amíg a nap felkél)

 

bodorodik szirmod, s mint az ember léte:

gyűrött lelke ránca a testével egy fél,

s meleg szeretetben kisimul egésze.

 

 

 

Emlékekbe menekülve

  • Kategória: Versek

Emlékekbe menekülve

Ahogy kopik a testem
A lelkem egyre riadtabb.
A távolodó világ idegensége taszít,
Harsány és gyors a jelen
Az ismerős szavak
Tartalma ismeretlen.
Nem tudok igazodni
Új, változó szabályokon
Száguld el mellettem az élet.
Kihátrálok belőle csendben
A kényszer múltba repít,
Emlékeim átringatnak
Egy régi világba,
Hol fellelem újra
Életem színét és ízeit.
Ott vagyok otthon,
Hol fiatal arcod fénylik elő
Meglelt aranya az ifjúságnak,
Hol tekintetedben fürödve
Tündöklésem örök,
Hol a kimondott szavak kötése erős
Létem szilárd pont az egészben
Korom nem stigma,
Mely nyájként összeterel
Tömege minősít, nem a tette.
Lelkem magánya nem gyötri a testem
Kapaszkodom az emlékekbe,
Hogy élni tudjak a jelenben.

Zárvány

  • Kategória: Versek

Zárvány

 

Az udvar didergő,

tócsáktól képlékeny világ,

fák közt alszik a fény,

a ház romos, az idő pergővakolat,

a kilincs nyikorog, akárcsak lépteid.

Küszöbön botladozó árnyak,

ahogy gyerekként kúthoz szaladsz,

vagy mikor apád kocsmából érkezik,

és kihűl a csend a sparhelt körül.   

Szobádban félbehagyott dolgaid,

törött kissámlin ücsörgő gyerekkor,

dunyhamelegben eljátszott jövő.

Megérinted a dohos falat,

ujjad hegyén az elmúlás,

tornácon anyád „lehettél volna” intelmei.

Látod, roskatag gerenda a vágy,

tetőn összetorlódott cserepeken átfolynak a szavak,

a lezuhant égbolt verssé hömpölyög,

koporsóban ringó mesevilág,  

elveszett sziget a hullámok alatt,

s te ott állsz mondatba zárva,

emlék és valóság között.

 

(első közlés)

 

 

Cigánykánon

  • Kategória: Versek

Cigánykánon
/József Attilának névnapjára/

Látod hiába hegyezted füledet itt sínek kettős púpjára
Nem ereszt se mennyed se poklod birkanyája gúnyába
Anyai csecsről is vértszopó embriók köldöködet rágják
Őssejtjeid plazmáid génjeid molekuláid sivatagi tevék
Gőgös balladákba béranyáknak faragott koporsód tág
Gőgös balladákba béranyáknak faragott hazavállad tág

Látod hiába hegyezted füledet itt sínek kettős púpjára
Vénáidban betonbrokáton megremegett zsákutca a vég
A nappal eltitkol halála előtt restaurált kínjaid kéretnek
Nem maradt mást nem hagytál esélyt a szóló éneknek
Jégkásás szemlátomásaimra mint jódozott sóval szórni
Elengedéseidben szűkült tágult pupillád az ócska testet

Vénáidban betonbrokáton megremegett zsákutca a vég
Hortenziád skarlátos vakmerőség hullafoltja múló égen
Lerántott mény volt a zászlód nem kért kelletett téged
A másoktól általad is megvont zsoldos úri kegyelemért
Ha libacombjaik megfogyatkoztak pástétom nyelveden
A kinyilatkoztatott élet pontonhídjain remetéid égtek

Hortenziád skarlátos vakmerőség hullafoltja múló égen
Eretnekség a jóság mérgezett nyilak a szerelmes vének
Füvet kaszál rólad és tőled kérődzik minden bolond ki
Mint gyilkosgombát termeszt verset spóráiból kiéghet
Elkaszált fények isszák árnyadat kapuid panteoni létek
Csillagbokortól szabadult lángolás sátáni jövendölések

Eretnekség a jóság mérgezett nyilak a szerelmes vének
Ha tudtad volna hogy jóságos boszorkányok a Mamák
Hogy minden lányszív örökre hálja első gyermekségét
Nem hagytál volna magadra ennyi szeretőt lány-anyát
Nem nehezítenéd szobormozdulatlan a Duna oldalát
Országaid házainak adhattál hangot pompát lakomát

Ha tudtad volna hogy jóságos boszorkányok a kis-Mamák
Míg kórusokká gyűjtött nyomorok karmestere rám vársz
Hajlított hangvilládat hangoljon rád e kegyetlen szerenád
Tompult éke alázatommal sírat áld átkoz porrá a sarc vád
Tüzesvízbe folytott kanócát a gyertyán gerincén az ember
Fején tapint szakít a méltóság cigány kánonját ért őszi ár

Paul Nougé emlékére

  • Kategória: Versek

Paul Nougé emlékére

Ez nem egy vers

 

Tetszés szerint lehet

söralátét

levélpapír

vagy papírrepülő 

ha a kedvetlen olvasó 

úgy hajtogatja

 

Vigyázat!

a szembe kerülve irritációt okozhat.

 

Ars poetica

  • Kategória: Versek

Ars poetica

 

Amikor szántani viszem

szavakból  edzett ekémet

pegazusnak úgy hiszem

nem kötök elé gebéket

 

    első közlés

 

Akinek köpenye a takarója

  • Kategória: Versek

Akinek köpenye a takarója

 

 „A leghasznosabb tudás az életben,

elfelejteni azt, ami nem igaz”

                      (Antiszthenész)

 

az embereknek nem bölcselkedő kell

mit érhetnek ott az elvont ideák

hol a szegénység mindent csontig lerág

s a fórumon sok a hazug kérkedő mell

 

az erényesnek kudarca van bőven

keblén neveltek néha csak viperák 

ám az útszél is adhat orchideát

és bármit dohoghat a teremtővel

 

nem árkon átlépni kell az akarat

hol tű fokán is átférnek aranyak

rideg való a sors leköp és felejt 

 

ki napestig a haza útját rója

csak szakadt köpenye a takarója

hiába tudja ki igaz ki selejt

 

 

/első közlés/

 

Ki mennyből jön

  • Kategória: Versek

Ki mennyből jön

 

 

Ki mennyből jön, visszatér oda,

reményt sejtet vagy kis csodát.

Biztosat egy sem ígért soha, 

s csillagpor takarta nyomát. 

 

Alakját árnyalta szó-lepel,

és színezte emlékezet.

Akit bűne, mint a hó lep el,

hívőként sandított  eget.

 

Szem közönye ma is csontkemény,

csak ígéretet vált a nap, 

marad  jégcseppből csiholt remény,

hogy bűnökből kiváltanak.

 

A távol szép szeretet-fehér:

lehet, hogy libbenő angyal.

Talmi fényt szárnnyá font két tenyér,

birkózik ott a nagy faggyal.

 

Lilára vált már az arc, a kéz.

Néró- leheletű a hideg.

A menekülő még visszanéz,

az Éj gyűrt szalmáján  piheg.

 

Ki mennyből jön, visszatér oda.

Kellenének az angyalok,

vagy legalább egy apró Csoda,

és vigasznak a halk dalok.

 

 

 

 

Hóváró

  • Kategória: Versek

Hóváró

Már nem a nap, még nem a hold,
a felhők is szanaszéjjel.
Színehagyott ez a város, bézs,
a folyó meg hamuszürkébe megy át.
Köd csimpaszkodik föl a fákra,
mint lajhár, fejjel lóg lefelé.
Más a világ így, mintha
az égen járna a lábunk,
és másként szólna a szánk.
Súrlódik a sín valahol,
villamos csuklik, elnyelte a hangját.
Végre beér a remízbe, vége a napnak.
Töpörödnek a földön a dolgok.
A lelkes állatok összeborulnak,
várnak valami égi csodát.

Ég!

  • Kategória: Versek

Ég!

Nem beszélhettek a nagyszülők
a nehéz időkről, homályos
sóhajtásaik elrabolt mesék
tartozékai lettek.

Be kellett lépni a tsz-be,
eldönteni disznót vagy
marhát hizlalsz a népnek,
gyűjteni házra, majd gázra.

Hallgatni a félremagyarázott
valóságot, bizonyítani
igazát, fogakkal kocsira
rakni a zsák kukoricát.

Az asztalra dobni a rekesz sört,
a presszóban fizetni még egy kört,
tönkremenni, hogy az autó is
meglegyen, majd hagyni, hogy

a családi album is elfeledjen.
És maradtak a kádárkockák
szabványos, keserű igazságai,
„minden ház ég belülről,
ha kívülről nem is látni!”