A magány négy sora

  • Kategória: Versek

A magány négy sora

Remeg a falnak dőlt ruha,
Magát hordani kevés.
Csupa ha, csupa még, csupa
másikember-keresés.

Őszi rügy

  • Kategória: Versek

Őszi rügy

Bár őszre jár,
Rügyet kitár,
Bimbót fakaszt a vágy,
Belülről feltörő,
Feszítve lüktető,
Buja ősi erő.

Ősz köde száll,
Harmat dér már,
Könyörtelen a vágy,
Önmagát büntető,
Fagyba belenövő,
Magányos énerő.

Sárgult levél,
A földre tér,
Fagyban is él a vágy,
Avaron áttörő,
Újulva létező
Örökös térerő.

Budapest, 2017. 10. 01.

Esti ima

  • Kategória: Versek

Esti ima

Uram,
hagyd most az imádságaimat!
Elkergettem mind.
Vékony ágakon ülnek,
sovány galambok.
Tátva a csőrük,
nem csiripelnek.
Torkukban halott a szó.
Nem repülnek már hozzád
éjjelente.
Ha néha arra jársz,
feléd fordulnak.
Ólomgolyó cseppen a földre
száraz szemeikből.
És már nem félnek
téged se,
mást se,
csak ülnek
és várnak,
és lepotyognak
a sárba
mikor nagy szél kerekedik.

Emlékfolt-szőnyeg

  • Kategória: Versek

Emlékfolt szőnyeg


Az emlékek foltszőnyegét
terítem most eléd…
Minden kockája költemény,
mit ketten írtunk, te meg én,

varázslat, hit és szeretet
tartja össze e szőnyeget,
melyet az Idő sem fakít,
el nem mállaszt, szét sem szakít,

de életút van benne, és
gyermekkor, vágyra ébredés,
új éltek csillanásai,
lázas remények sávjai,

s a gondok sötétlő selymét
is bőven foglaló kelmét
ritka egységbe, közbe-közbe
szőtte a lét takácsa össze,

s mint vetülékfonal vezet
sorsomon végig hű kezed.

...számolj vele

  • Kategória: Versek

...számolj vele


Hiába rejtesz ágyad alá fegyvert,
vagy faragsz a koporsóból bölcsőt,
amit a tegnap szörnyű torka elnyelt,
abból nem teremthetsz új szereplőt,

most s a múlt között mindig ott az árok,
csak ez a pillanat forog kockán,
ha az időt torkosan felzabálod,
a felejtés feszül meg a bordán,

úgysem tudod hideg fejjel lelőni,
nem húzhatsz falat elé, keresztbe,
az ellenállás erődet felőrli,
nem számíthatsz többé kegyelemre,

és a messzeség nem lehet feloldó,
nem védheted sápadt tenyereddel,
jobb ha számolsz a halkan felsikoltó,
rég benned toporgó szerelemmel.

 

Rév és vám

  • Kategória: Versek

rév és vám

amióta
a búcsú érzete
napról napra ismerősebb
és a gesztusaid lassan rutinná válnak
észre sem veszed
hogy közben végleg búcsút vettél
minden ismerkedésnek
még az emlékétől is

Amikor fehéren kibukik a lélek

  • Kategória: Versek

AMIKOR FEHÉREN KIBUKIK A LÉLEK

(Toulouse Lautrec festménye alá)

Ez nem a prostitúció maszatos kirakata,
hanem védőbeszéd
a kor által kitermelt
és megvetett elítéltekért -
vallomás a züllés mocska alól
kivillanó galambfehér lélekről,
szelid színekkel visító
sötét mélységek
és komor zugokban lappangó
gyermeki félénkségek -

az a ritka pillanat,
mikor az aszott bőr,
az elkínzott mosoly
a vászon szentélyébe lép,
és ettől kezdve
a keresetlen, részeg mozdulatot
is birtokába veszi a mű,
szentségébe fogadja
az örökkévalóság -

ez olyan sík,
ahol a csontjáig kihasznált SENKI
csak egy nő a sok közül,
egyetlen ecsetvonás sem kompromittálja,
egyetlen becsempészett,
közönséges tárgy sem árulkodik
megvetett státuszáról,
úgy áll csöndes merengésben,
mint sokgyermekes anya
a konyha díszletében
és a MŰ - életében először-
EMBERRÉ emeli.

Egyszer...

  • Kategória: Versek

Egyszer…

Egyszer megérkeznek
a tiszta szívűek
akik mindenre
“friss szóval” őszintén felelnek
a ragyogó szemű mindent látók
sima homlokukon
lobogó hajukban
fiatal testükben
erő

ugyanazt akarják

el is érik
mi oly régóta érik
itt a szikrázó csendben

összetartva
bátran
nevetve

jönnek majd el az igaz emberek
s mi majd remegve
ritkult hajjal
hajlott háttal
gyanakodva nézzük őket
“már vénülő” szemmel

és nem hiszünk nekik…

Utolso

  • Kategória: Versek

Utolsó


Sokféle arcodat ismertem.

Évekig figyeltem az át- meg átrendeződő barázdákat.

Láttam kisimultan boldognak,
szomorúnak,
vidámnak,
közömbösnek,
mérgesnek,

szerettem, ahogy fejed hátravetve, kissé gúnyosan néztél rám,

huncutul csillogó, acélkék szemeiddel...
Sokféle arcodat ismertem.
A kipihentet,
a fáradtat,
a reménykedőt,
a lemondót,
a csalódottat,
a meglepettet,
a gyerekkorit,
a felnőttét,
a naivat,
a ragyogót.

Mégis, ha lehunyom a szemem, mindig ugyanazt az arcodat látom:

a szürkéskéken, viaszosan
halálba dermedt
utolsó arcodat.

Ezra Pound: A kert

EZRA POUND: A KERT

Mint egy laza selyemcsomó, mit ablakhoz fútt a szél,
úgy sétál a nő a Kensington Gardens-i ösvény
korlátja mentén, s érzelmi vérszegénység
apasztja életerejét.
És körötte a mélyszegények mocskos, erős,
elpusztíthatatlan csecsemőinek gyülevész hada.
Ők fogják a földet megörökölni.
A nővel pusztul a nemesi vér.
Unalma átható és mértéktelen.
Azt akarja, szóljon hozzá valaki,
és szinte retteg attól, hogy
én követem el ezt a baklövést.

 

EZRA POUND: THE GARDEN

Like a skein of loose silk blown against a wall
She walks by the railing of a path in Kensington Gardens,
And she is dying piece-meal
To a sort of emotional anaemia.
And round about there is a rabble
Of the filthy, sturdy, unkillable infants of the very poor.
They shall inherit the earth.
In her is the end of breeding.
Her boredom is exquisite and excessive.
She would like some one to speak to her,
And is almost afraid that I
Twill commit that indiscretion.