Jelek

  • Kategória: Versek

Jelek

Küldöm, kapom a jeleket,

és egy szép napon,

                                                                          

titkos-vakon, a sebeket

életté varrom.

 

Épül a rom, s a berekedt

égre lép dalom,

 

Holdat tavon ereget,

édes éj, nagyon.

 

Szíved adjon meleget,

édes, élj nagyon!

 

 

 

Vác, 2012.

Levél helyett

  • Kategória: Versek

Levél helyett
(H. Zs. -nak)

Jól hangzó párját hol lelem a szónak?
Mi jobb ilyenkor: sírjak vagy röhögjek?
Lehet, hogy téged éppen most kemóznak.

Avarral, köddel érkezett a „holnap".
A sarkon a fák maguktól kidőlnek.
Jól hangzó párját hol lelem a szónak?

„Emelt fő – míg el nem merül a csónak…"
Lássak már egyszer teremtő erőket!
Lehet, hogy téged éppen most kemóznak.

Üres elvet adtál, útravalónak –
hittem akkor. De megtartott. Csak ősz lett.
Jól hangzó párját hol lelem a szónak?

Nem érdekel már, mások mit gondolnak:
ha feladod, magamban is megöllek.
Lehet, hogy téged éppen most kemóznak.

„Írj" – kérted. „Tudjalak szófogadónak."
Ez villanella. Sorai kötöttek.
Jól hangzó párját hol lelem a szónak?
Lehet, hogy téged éppen most kemóznak.
(másodközlés, első verziója megjelent 2010-ben a Látóban)

Mennybe menni

  • Kategória: Versek

Mennybe menni

 

Mennybe menni, vagy mezítláb járni

ezer mezőn, bokrokat kerülve.

Szúnyog erdőben ruhátlan hálni

a tücskökkel együtt hegedülve.

 

Kalászok között lenni a búza.

Veteményesben a petrezselyem.

Gondolattá válni, nők nyári blúza

alatt, mint csöppnyi kéj vagy sejtelem.

 

Láttatni hóhérok kezén a vért!

Felsikoltani a haldoklókkal.

Megbocsájtani, kinek van miért.

Szemébe nézve szólni, hogy: "Jól van..."

Születni együtt a csecsszopókkal.

S gyárakba járni, gépzajok közé.

Vagy borozgatni egy naplopóval,

ki tudja magáról: a Most az övé...

 

Szájon csókolni egy-kettő angyalt.

Vasra verni egy démonsereget.

Megáldani azt, aki vigasztalt.

Szeretni azt, akit nem lehetett!

 

Bepanaszolni Istennél a testet.

Mely bűnbe rángat, vonítva cibál.

Vakon látni nyári csillag-estet,

mikor a magány Csendet recitál...

 

Lebegni vízen, papírhajóként,

Levélerezet útvesztőiben

elveszni, hogy megtaláljon csókért,

az, akiben csakis csak te hiszel.

 

Embernek maradni! Bármi az ára!

És néha írni ...írni még párat...

Úgy, hogy ne a gőg legyen a vára

a soroknak, hanem az alázat!

 

Nincs szükségem ennél többre, érzem...

Van még hitem, van még elég munkám!

S bár a titkokat meg tán nem értem

Jobb ez így... a Tudást én megunnám.

 

Tudatlanul élni még sokáig.

Csorba csészéből kevés mérget inni...

Hinni, hamisság többé nem ámít!

 

Hinni magamban! Hinni, csak ...hinni...

 

 

2018.06.06

Hiány

  • Kategória: Versek

Hiány

Irgalmatlan hajnal,
álmot lopó reggel,
nyerő lap nélkül jössz,
s csínján bánsz a keggyel.

Didereg a lelkem, fázik,
jöjj, vigyél az ágyig.

Kávécseppben fulladt,
fénytelen délelőtt,
jövőtlen jelenem
a múlttal összenőtt.

Didereg a lelkem, fázik,
jöjj, vigyél az ágyig.

Harangszó kongatta
déli tizenkettő,
üres vagyok ott bent,
gondolatom meddő.

Didereg a lelkem, fázik,
jöjj, vigyél az ágyig.

Vértelen, kifakult
délutáni percek,
csigolyát roppantó
mázsás kövek, terhek.

Didereg a lelkem, fázik,
jöjj, vigyél az ágyig.

Borda közé rekeszt
kétséget az alkony,
a szürkültet besző,
nincs ki vigasztaljon.

Didereg a lelkem, fázik,
jöjj, vigyél az ágyig.

Fekete lepelben
haláltáncot lejtve,
kegyetlen mosollyal
ölel át az este.

Didereg a lelkem, fázik,
jöjj, vigyél az ágyig.

Szerelmet könyörög
imakulcsos kezem:
váljon vetett ággyá
a magam ásta verem!

Didereg a lelkem, fázik,
jöjj, vigyél az ágyig.

Szikes szívem fénye
ragyogjon fel újra,
hadd lássa mindenki
csillagokra szúrva.

Didereg a lelkem, vágyik,
jöjj, vigyél az ágyig.

Röpke végtelen

  • Kategória: Versek

Röpke végtelen
/Nyárvégi oxymoron/

Ezüstnyárnak vakfoltos a fénye,
dermedt tűz fűt röpke végtelent,
ifjú szélnek vénülő sörénye
páncéltól foszt galád védtelent.

Keserű méz cseppje gyönggyé érik,
csókkal öl meg élőt, s levelet.
Nézd, az élet mily gyorsan enyészik,
sírva nevet, míg én temetek.

Olyan jó volna

  • Kategória: Versek

Olyan jó volna


olyan jó volna könnyűnek lenni
érezni hogy finoman átölel a semmi
lassan emelkedni egészen az égig
a világ hangosfilmjét a csendből nézni végig

olyan jó volna lenni nehéznek
sárnak és pornak melyet annyian lenéznek
sima talajnak kopogó kőnek
tudni hogy a hátamon a remények felfelé nőnek

tényleg jó volna lenni ennek meg annak
megélni azt hogy engem lenni hagynak
de nem akarok többé csak önmagam lenni
nem akarom hinni hogy az egész csak ennyi

Csillagfényszonett

  • Kategória: Versek

Csillagfényszonett

Bárhol, a világnak bármely féltekén
homályban kallódva gyakran ráébredsz,
kalandos életed nem lovagregény,
a hős nem mind nyer, s a többség mindig veszt.

Vesztes szíveden a kéreg bár kemény,
de apád s anyád soha nem feledve,
csillagok ők az emlékezés egén,
ahol sós fényük könnyed is lehetne.

Eszmélésed óta mindig ott vannak
(mint szülői házon a kitárt ablak,
amin kitekintve várják a fiút),

üres zsebekkel is tudod, gazdag vagy,
fényük ezüstje a záloga annak,
szürkületben is lásd, hol az a kiút.

Elmefásulás

  • Kategória: Versek

elmefásulás

recsegve törnek elhalt álmaim
fásult percek irtják a gondolatot
törzsem rezzenetlen tűri
a hulló veszteséget
még lélegzem, nyugtázom
egykedvű némaságom biztonságában
még érzem a billentyűket szívemben, s
ütöm őket ujjbegyeimmel
puhán lerakódnak egyenként betűi
a monontonitásban vergődő elme szavainak
feladatáradás volt hétvége helyett
s most figyelem, túléltem-e a fulladó
görcsöket, mint mikor
mély vízben kerestem a levegő fényét
lassú színei az ismerős környezet
tárgyainak összemosódnak
régi törekvések zaja elhal
tövem kitépve macbethi várak
alá nem vonulok lomhán
vonszolom unalmát a reményvesztésnek
csak távolból nézem a megfeszített lelkesedés
kínhalálát
ez sem érdekel
még felkelt a Kell, e mázsás súlyú kegyetlenség
s már alig hallom a Lehet távolodó
dallamtalan dúdolását…

Hazamennék

  • Kategória: Versek

Hazamennék

Arany János: Uram-bátyám (1869)
című négysoros versére


Férfi-korom végefelé máris,
mennyi is van? kétezertizenhét,
villogtatja fényeit a nemlét,
nyárizöldet, kéket, őszisárgát,
nincs már vágyam, csak egy régi emlék
zötyögtet, mint ócska vicinális,
s ott, ahol a szerelmük kínálják
karcsú lányok, múzsák, úti dámák,
nem állok meg, inkább hazamennék.

Hideg nekem a delelő nyár is,
mint jégzselé makacs gyulladásra,
nincs bennem a régi csakazértis,
morzsányi se maradt a poézis,
szögön lóg az egérrágta táska,
liberális vagy illiberális,
nem csalogat se New York, se Párizs,
csak itt Pesten vagyok megtűrt vendég,
de innen is inkább hazamennék.

Koravénség hava ül felettem:
elvesztettem igazi hazámat,
ez az ország nekem ismeretlen,
viharos volt a huszadik század,
átsöpört a huszonegyedikbe,
könyvlapokra vagyok kiterítve,
onnan nézek most égi habokra,
hová úszott tőlem Nagyszalonta,
nem találom, pedig hazamennék.

Mind a világ „ura-bátyja” lettem,
balga voltam, hébe-korba boldog,
üres a tér, hidegek az esték,
madár pottyant vasfejemre foltot,
nem hiszek a jövendölésekben,
ördög tudja, holnap mi jöhet még,
nem pillantok előre, se hátra,
Arany János az útját bejárta,
nincs akihez innen hazamennék.

Ott és Itt

  • Kategória: Versek

OTT ÉS ITT

„Thanatosz athanatosz”
(Salvatore Quasimodo)


Ott

Tisztán emlékszem, állt ott valaki
az ablakmélyedésben mozdulatlanul,
csak sziluettjét mutatta a fény,
hunyorogtam, hogy felismerjem őt,
szerettem volna megszólítani,
de felörvénylő idegen erők
elvonták róla tekintetemet,
elfordították gondolataim
testvéremtől, mert ő volt, már tudom,
csak köszönteni nem maradt időm,
csak átölelni nem volt alkalom
a meg sem fogant, meg sem született,
és ennél fogva meg sem is haló
ikertestvért, ki évtizedekig
ott állt és látta lépéseimet,
a telepített akadályokat,
hívó csapdákat, éles köveket,
előre tudta tévedéseim,
s nem hallottam, ha figyelmeztetett,
mert siettem, mert senkitől se féltem,
magam alkotta szabályok szerint
szerettem Isten teremtményeit
és nem tudtam, hogy ő az én testvérem.

Igyekszem, kérem, ne lökdössenek,
már ezt a verset is csak suttogom.
Miért jöttek e fémarcú pribékek,
akik vezetnek, mint egy elítéltet
a betonszürke, üres udvaron?
Összecsengések, ritmusképletek,
hiába mondom, nem segítenek,
nem érthetem, kivel hová megyek,
sem azt, hogy honnan meddig értem,
miben hibáztam, miben voltam vétlen,
mit játszott velem ez a hatalom.

Csak néz utánam, néz a jobbik énem,
s mikor a villanófény fejemre lecsap,
ő majd akkor is köztetek marad,
szoborrá válik pillanat alatt,
ott áll egy ablakmélyedésben.

Itt

Mikor a határt végül átléphettem,
akadt, tudom, ki koccintott a hírre,
és elégedetten vigyorgott: „na végre”,
nem sejtette, hogy mindent hallok, látok,
azóta is a világhálón lógok,
de nem fájnak a gúnyos nekrológok,
mert jött az ének, napkorongig zengett,
hogy „ettől az elittől nem kérek kegyelmet”
és visszafojtott lélegzettel, ébren,
a helyzetemhez illő fegyelemmel
lakom e láthatatlan létben,
magamnak mondva: íme hát az ember,
ki nem vágyódik többé már semerre,
csak itt pihen, csak mozdulatlan fekszik,
összpontosítva, ahogy soha eddig,
bár kristálytiszta logikával értem,
hogy nem észlelhetek hangot, se mozgást,
mert nincsen itt már idő, nincsen tér sem,
nincs jel, se tett, se megváltás, se szándék,
de koncentrálnom kell nagyon erősen,
mert valamit még fölfedezni vágynék,
egy pillanatnyi rezdülést, egy apró
életjelét a teremtés rendjének,
a fölrobbanthatatlan szeretetnek,
a szét nem bontható szimmetriának,
és antropomorf, élő istenemnek,
ki volt, van, lesz, mert lennie kell mégis,
nem hagyhatott a rombolókra mindent
szabálytalanul, felelőtlenül,
valaki hátha van még ott, vagy itt lent,
a bonthatatlan, ismeretlen, néma,
a „csak az övé” másik mindenségben,
ahová hulltam én is, élni, élni, élni,
emberek nélkül, végleg egyedül.

Minden maradék erőm összeszedve
beszélnem kell még a gyilkosokról,
vegyétek észre: voltak, vannak, lesznek!
Mosolyognak, hogy imádjátok őket,
és megbocsátanak majd minden áldozatnak,
s ti önfeledt, vad ünneplésbe kezdtek,
mert játszmáikról fogalmatok sincsen.
Figyelmeztetnék mindenkit, vigyázzon,
de nem remélhetem, hogy lesz, ki hallja.
„Párbeszédünk elnémult. Most már
lehetséges a képtelenség”. Ez éltet, Salvatore.