A TITOK (Emlék-töredék)

  • Kategória: Versek

A TITOK /emlék-töredék/

Este volt.
Már feküdtem
a klórszagú ágyamban.
Mellettem
egy 13 év körüli lány,
de lehet, hogy idősebb volt,
már nem emlékszem.
Kapóra jött neki
a hallgatagságom.
A paplanja alól
előhúzta két kezét,
csuklóiból
sötétvörös vér 
buggyant elő.
Nem lettem rosszul,
nem szóltam,
nem sírtam.
Másnap már
üres volt a lány ágya.
Engem hiába faggattak,
nem mondhattam semmit,
hisz csak egy 
kisgyerek voltam,
egy meg nem értett
valaki,
valahol,
messze
az otthonától.

Álom

  • Kategória: Versek

Álom
.
.
Adtak-vettek engem,
- "Öntudatlan Dallam" -
hídnak neveztek, hogy lehessen
taposni rajtam.
.
Kéklő hiánya valami lágynak -
hajótörött szíveket
arany madárraj emel
röptével minden vágynak.

.
Sápadt nő,
bizonytalan.
Egyszerű szív -
éles sziklák nyújtotta vigasság
az egyenletes kékben.
Kibogozza tekintete a hegyeket, régi házat,
hallani, hogy énekel.
.
.
Mozdulataiban antik állatok.
Most aludni látszik.
A csend és az árnyék
eloldódik a kék tükörtől,
egyre messzebb.
A csend és az árnyék
a kivetített képtől eloldódik,
sírva ébredünk.
.
..................xxx......................

Kartondobozok

  • Kategória: Versek


Kartondobozok

Sötét van. Öngyújtó lángja lobban,
a NARRÁTOR rágyújt. Néhány másodpercig csak
a cigaretta parázslik, majd
egy mennyezetről lógó izzó lassan
megvilágítja a szobát: a fehérre meszelt falakon
nincsenek ablakok, a padlón felcímkézett
kartondobozok hevernek, de a feliratok
olvashatatlanok. A SZERZŐ az egyik dobozon ül
lehajtott fejjel, mögötte VALAKI MÁS áll,
SS-egyenruhában, hátratett kézzel.
A NARRÁTOR a színpad közepén áll,
bohócjelmezt visel.

NARRÁTOR
Az ember az egyetlen élőlény
a földön, ami képes megkülönböztetni
a tudatát a testétől. Ennek köszönhetjük,
hogy képesek vagyunk
megzabolázni ösztöneinket.

(Rövid szünet)

Ennek köszönhetjük, hogy domináns fajjá váltunk.

(A cigarettájába szív, hosszan fújja ki a füstöt)

Ez a képességünk felel
dualista gondolkodásmódunkért is.
Jóban és rosszban, feketében és fehérben,
azaz testben és lélekben gondolkodunk.
A dualizmus illúziója olyan erős bennünk,
hogy a legtöbben képtelenek vagyunk
elfogadni azt, hogy a tudat sem más,
mint az anyag függvénye.

VALAKI MÁS
Tudja-e, Szerző Úr, hogy miért van itt?

(A SZERZŐ nem válaszol)

NARRÁTOR
A természetből látszólag kiemelkedett ember
ösztönösen vonzódik a transzcendenciához.
Paradox módon az a képességünk felelős
ezért az ösztönös vonzalomért,
ami az ösztöneink korlátozására hivatott.


VALAKI MÁS
Maga értelmes embernek tűnt. Úgy látszik,
hogy mégsem az. Megmondom akkor én -

NARRÁTOR
Az emberi tudat az anyag öntudatra ébredése.
A szemeinken át az anyag önmagát figyeli:
az objektum és a szubjektum egy és ugyanaz.

VALAKI MÁS
Azért van itt, mert mindezért maga a felelős.

NARRÁTOR

(A cigarettájába szív, majd eldobja a csikket)

Egyetlen szubsztancia létezik csak, az anyag -
minden más ennek a függvénye. Az anyag
önátalakítása kényszerű, elkerülhetetlen,
determinált. Ennek a folyamatnak
sohasem volt kezdete, és sohasem lesz vége.

VALAKI MÁS

(Előveszi a fegyverét, kibiztosítja,
a NARRÁTOR mögé sétál, majd közvetlen közelről
tarkón lövi)

Háborús bűn-e a humor, ha az életünk
már egy rossz viccé vált?

(Rövid szünet)

Ne válaszoljon. Költői kérdés volt.

SZERZŐ
Köszönöm. Már halálosan untam
ezt a bolondot.

VALAKI MÁS
Szóra sem érdemes.

(Elgondolkodva) De mondja csak, Szerző Úr,
miért éppen itt? És miért így?

SZERZŐ
Ezek erőteljes szimbólumok. Legalábbis
azt hittem, hogy azok. Talán
már kiüresedtek.

(Rövid szünet)

Talán már mi magunk is
közhelyekké váltunk.

VALAKI MÁS
És mik ezek a kartondobozok?

SZERZŐ
(Felnéz) Hát nem nyilvánvaló?

VALAKI MÁS
De. Az. Fájdalmasan nyilvánvaló.

SZERZŐ

(Feláll) Essünk hát túl rajta.

Mindketten leöltöznek, ruhát cserélnek.
VALAKI MÁS leül az egyik dobozra,
a SZERZŐ megáll mögötte, hátratett kezekkel.
Az izzó lassan kialszik.

Sötét van. Öngyújtó lángja lobban,
a NARRÁTOR rágyújt.

Peremvidék

  • Kategória: Versek

Peremvidék

Éjszinü jármű. Távol már. Még porzik utána az út.
Néhai közmunkások gyűjtik az ég szemetét. Csönd -

Teljes napfogyatkozás

  • Kategória: Versek

Teljes napfogyatkozás

Rozsdás szeg a falban.

Pálinkaszag. Nehéz,
forró levegő.
Odakinn a kutyák
egyre hangosabban
csaholnak,

vonyítanak -

a férfi
az ablak előtt
áll, a madártalan
eget nézi.

Lassan teljesen
sötét lesz, mondja.
Leül. Megtölti
a poharat.

Talán az Ördög az,
szólal meg az asszony
a kályha mellett.
Keresztet vet,
majd újabb világot

tesz a tűzre.

Megöregedtem...

  • Kategória: Versek

Megöregedtem

Mert untam az alvást
és olvasni sem volt most kedvem
felkeltem hát s míg kávét főztem
szemed - tükrébe óvatosan néztem.

mit láttam kedvem nem vette
hisz öregedni szépen is lehet
mögöttem sorakoznak számtalan
oly nagyon szép évek – a rosszat
esténkét már feledem…

bár reggel nehezebb kelni
az első kávé még nem ébreszt
csak ülök némán – füst száll felettem
észreveszem – a tegnapot feledtem
a holnappal a mát keverem…

ha indulok csak lassan
de olykor már fáj a maradás
ujjaim is elveszejtik az akarást
vállamon teher az a sok év
léptem botladozz apró köveken
még a tegnapok álmát keresem…

dolgom még el sem végzem
széket keresek
aztán csak ülök – emlékezem
és félreteszek mindent
magam biztatom – majd holnap
vagy aztán – tán holnapután
az éjszaka sem vár reám…

Mert untam az alvást
és olvasni sem volt most kedvem
felkeltem hát s míg kávét főztem
szemed - tükrébe óvatosan néztem.

Halkan ment el...

  • Kategória: Versek

Halkan ment el…

Nyolcvanöt év, szólt nagyanyám
s ült a fekete zongorán,
én nem hittem a szememnek
lopództam mögé – csendesen,
míg vállamra ült a félelem,

haját ma is kontyba tűzte,
felöltött hófehér ruhát,
(harminc éve már, feketében jár)
majd az ablak elé ült,
valakit mindig keresett,
öklével verte a koszos üveget,

minek jönnétek – kiabálta
s tépte magán a fehér ruhát,
majd ablakot tárt – párkányra tett
madaraknak vacsorát,
egész nap szidta halott fiát,
pohárba kérte a gulyást,
és elfeledte, rég feledte, hogy
tavasszal hó nélküli a világ,

aztán indult, az ajtónak dőlt,
míg befűzte férje bocskorát,
fejére kalapot, vállára puha
zöld színű sálat terített,
és ujjai közül földre lökte
a tegnappal fázó emlékeket,

már nem akart semmit, se jót,
se megátkozott rosszat,
és káromkodott egy hosszat,
ijedten néztük csöpp kezét
ahogyan az égre emelte,
majd térdre rogyott – imádkozott
akkor egész este,

nyolcvanöt év – szólt anyám
s gyűjtötte könnyét tenyérbe,
vajon nekem is, észt kell kapnom,
hogy megismerjem gyermekem,
vagy temetőkapujáig kísér
és marad velem a félelem,

nagyanyó ült, kezét ölébe ejtve
álmodott egy volt világot,
arcához engedett gyertyaláng
dalolt neki színes álmot,
árny csókolta fáradt kezét,
már várta, hogy hívja az ég,

másnap ünnep jött, nagyanya
fehér kötőt öltött – lisztet szórt
a tálba, majd leült a tisztaszobába',
kenyeret dagasztott, cipóba
kolbászdarab került – kemence
száján forró sóhaj ömlött,
a dagasztóteknő meg örült,

illatos kenyér került az asztalra,
fazékban káposzta dalolt,
míg húslevest mert – sosem szólt,
mi csak néztük, hová lett
a tegnapi bolond nagyanya,
ő meg elmondta mi lesz a vacsora,

anyánkat lestük – lesz-e szava,
kérdések nélkül telt a vacsora,
aztán nem szólt többet – egy évet
még hallgatag várt, mióta
megfőzte azt az utolsó vacsorát,
egy reggel arcát mosta, fésülte
és kontyba tűzte fehér haját,
anyámtól kért néhány korty teát,
a falnak fordult – kisimultak
szép arcán a ráncok – ujjai még
a paplanon jártak egy táncot…

Elaludt – szólt anyám,
majd keresztet vetve térdelt kicsit,
ujjai közé csípte homlokába hullt
néhány szál haját – simította arcát,
fehér lepedőt takart álmára,
s a nem lesz holnap gyöngyeit
dísznek illesztette nyakára.

Csak fújnak a szelek

  • Kategória: Versek

Csak fújnak a szelek…

Fázom - hideg magányom
hiába gombolom össze
nem ad meleget – odaátról
borzongatón fújnak - őszi szelek

pedig újra tavasz van – megint
eljött köszönni hozzám
a hajnal harmatot önt szememre
vakul bennem – a boldogság

te sem vagy már nekem – hiába
fogod néha reszkető kezem
beléd fagyott az én magányom
csak törik jéggé a szelek

néha álmodunk – akkor is őszt
a felhők mind feketék
kiborítom a színes tintát - nézd
szürke lesz körbe az ég

estétől – reggelig tart
hogy melletted is fázom kedves
néha rád takarom mosolyom
nem nevetsz – értem reszketsz

Fázom - hideg magányom
hiába gombolom össze
nem ad meleget – odaátról
borzongatón fújnak - őszi szelek.

A lombok között szél zihál

  • Kategória: Versek

A LOMBOK KÖZÖTT SZÉL ZIHÁL

A lombok között szél zihál
és tépett szárnyú angyalok
reszketve súgnak új imákat:
- Törvényt Urunk! Törvényt, erőt,
hogy lerázhassuk unt igánkat!

a lombok között szél zihál,
a porban rongy plakátok úsznak,
jajong már, ki tévútra tévedt,
bocsánatáért esd az Úrnak:
- Látod Urunk, velünk kiszúrtak.

a lombok között szél zihál,
nagy förgeteg lehet belőle,
ma még csak halk a jaj, nyögés,
de orkán lehet már jövőre.
De mondd, kinek megy rá a bőre?

Édesanyámnak

  • Kategória: Versek

Édesanyámnak

vajon hányszor ejtette ki e szót a szám, „Anyám”,
érzem, kevésszer mondtam,
mikor eszmélésem hajnalán,
a szoknyájába csimpaszkodtam.

még nem tudtam mi az, szeret, óv, ápol,
hogy Ő fon nekem gyönyörű mesét
az éjszaka sötét hajából.

én valamiért mindig rossz gyermek voltam,
amerre a lábam vitt, arra bitangoltam,
nem értettem, ez miért fáj neki nagyon,
hogy helyette a szél ölel némán, vastagon.

néha hazatértem sebektől ütötten,
míg vérem törölte, szemem lesütöttem.
recsegett-ropogott szívem kérge,
ne haragudj Anyám, kértem szinte félve.

most kezemben keze, apró madárka,
úgy néz rám, mintha útra készen állna,
de nem mehetsz még meg kell, köszönjem,
hogy nevettél, mert sírtam mikor megszülettem.