Bálint Endre

Bálint Endre

Radnóti Sándor tárcáját olvasom Bálint Endréről, illetve legalábbis részben róla, részint pedig Radnóti viszonyát Bálint műveihez, és egyszeri találkozásukat felidéző emlékeiről az Élet és Irodalom 2018.december 14-i számában, és az írás végén elgondolkodom.

Az irodalom, és alighanem más művészetek is, csakúgy, mint az egész társadalom jelentős részben kapcsolatokon alapul. Ez nem feltétlenül rossz, hiszen mindenki hallott Petőfi Sándor és Arany János barátságáról, költői-írói asztaltársaságokról, illetve művészeti Akadémiákról, szövetségekről és ellenszövetségekről, amelyekben a hatalom- és bírvágy által mozgatott szálak rángatnak szembe egymással egyébként önmagukban tisztesen középszerű és/vagy kiemelkedően zseniális művészeket.

Felmerül a kérdés: aki kimarad, az kimarad?

Hosszú távon (emberöltőn túl) már nem is az egzisztenciális kimaradás, az el nem ismertség, fel nem ismertség a kérdés, hanem a „mit veszítettünk”, illetve a „veszítettünk-e” a kimaradással, és ha igen (szerintem igen), akkor vajon sokat-e vagy keveset? Nem én, te, ő, vagy a művész maga, hanem mi - illetve a jövő mi-je - mindannyian.

Ennek tekintetbevételével kell-e törekedni a – ilyen vagy olyan, -melletti, vagy ellen-társaságba? Vajon kell-e, és ha igen, milyen áron kell a társaság(ok) kegyeit keresni, és ha nem keresi valaki, az jelent-e bármit is?
Vajon, ha az "a társaság" nem egy, hanem a művészeten kívül álló erők, mint bábjátékosok ujjai által mozgatott zsinórokba gabalyodott, a puszta létért egymással ölre menni is képes csoportokra felszabdalt sokaság, akkor vajon kell-e, sőt szabad-e egyikük vagy másikuk mellett elköteleződni? És ha nem, akkor ez a kívülállás mikor a kívül maradó méltósága, és mikor a kívül rekesztett vagy a kihagyott, a kirekesztett lesajnált sértődöttsége?

Homérosz szuperhősei avagy az Íliász, a becsület és a popkultúra

Homérosz szuperhősei avagy az Íliász, a becsület és a popkultúra

 

Az utóbbi időben elég érdekes módját választottam régebbi irodalmi élményeim felidézésének, vagy éppen a műveltségemen fellelhető lyukak betömésének. Mivel bizonyos munkatevékenységeim lehetővé teszik, így időnként hangoskönyveket hallgatok, és elsőként európai kultúra egyik alapkövét, az Íliászt hallgattam végig. Már arról az élményről is érdemes lenne írni, melyet Bodor Tibor kellemes hangja és előadása tud szerezni az embernek. (Mint azóta utánanéztem, a színművész gyermekkorában vak nagyapjának olvasott fel, és ezért tekintette küldetésének azt, hogy minél több hangoskönyvet készítsen el a vakoknak. Célja, melyet sikerült is teljesítenie, az volt, hogy annyi anyagot hozzon létre, amennyit, ha január 1-én hallgatni kezd valaki, akkor december 31-ig megállás nélkül hallgathassa. Így 9000 órányi mű élvezhető Bodor Tibor előadásában, és annyira tiszteletreméltónak találták ezt a tevékenységet, hogy róla nevezték el a Vakok Intézetének hangoskönyvtárát is.) Ám a mű hallgatása közben inkább az a kérdés merült fel bennem, hogy egy ekkora klasszikus vajon mit tud mondani a ma emberének, és érdemes-e egyáltalán átrágnia magát az embernek a nehéz nyelvezeten, a temérdek hexameteren, hogy eljusson eddig az üzenetig.

*

„Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,
mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette,
míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak
és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja,
attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva
Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz.”

E legendás sorokkal kezdődik Homérosz Iliász című remekműve, és ezeket hexametereket talán még az is fel tudja idézni, aki soha nem olvasta végig az eposzt. Ebben a pár a sorban lényegében megtalálható a mű témája nagyon röviden, és máig érvényes üzenetének magva is. Itt ugyanis Homérosz megemlíti a fő motívumot, Akhilleusz haragját, mely „sokezer kínt szerzett minden akhájnak”. Először nézzük meg, hogy ez a harag pedig miből is eredt?
A mű kezdeztén az akjhájok táborában dögvész tombol, ennek pedig az az oka, hogy Agamemnón foglyul ejtette Apollón papjának lányát. Ő hajlandó vissza is adni, azért, hogy a dögvész szűnjön, azonban úgy érzi, hogy az ő büszkeségén esett sérelem lesz, ha neki így kevesebb zsákmány jut. Ezért, hogy erejét és hatalmát megmutassa, a sereg legkiválóbb és legnépszerűbb hősétől, Akhilleusztól veszi el kedves ágyasát, Briszéiszt. Ezzel viszont a hőst a sérti meg büszkeségében, aki megfogadja, hogy addig nem harcol az akhájok oldalán, míg az őt ért bántalom miatt elégtételt nem kap.
Az eposz innetől kezdve lényegében arról szól, hogy Agamemnón, a seregek fejedelme vagy Akhilleusz, az utolérhetetlen hős lesz-e az, aki előbb feladja büszkeségét, és hogy melyikük lesz képes az egyre szaporodó veszteségek hatására a nép érdekét a sajátja elé helyezni. Véleményem szerint ez az egyik motívum, mely máig érvényes üzenetet hordoz. Vajon meddig lehet feszíteni a húrt, meddig lehet fontosabb a saját büszkeségünk mint a másik vagy az egész társadalom érdeke?
Homérosz válasza egyértelmű, míg az, amit mi adnánk erre a kérdesre, már nem annyira. A mű alapján a becsületet és a büszkeséget nem lehet feladni semmiért, Akhilleusz is csak akkor hajlandó erre, mikor a legsúlyosabb személyes veszteség éri (Patroklosz halála). A ma embere a büszkeségéért talán már nem menne el eddig.
De olvashatjuk úgy is Akhilleusz haragját, mint egy ember küzdelmét a jogfosztottság ellen, és ez is egy elég modern olvasata az eposznak. Hisz végsősoron Akhilleuszt attól fosztották meg, amihez joga van: részesedésétől a zsákmányból. Ő pedig azzal lázad föl a zsarnokság, az elnyomás ellen, hogy különleges képességeit nem kamatoztatja a köz javára. (Ebben az istenek is segítségére vannak.)
Végül ez a küzdelem teljes győzelmet arat, Akhilleusz visszaszerzi Briszéiszt, és ezzel helyreáll a kibillent világrend. Ezért azonban mindkét fél súlyos árat fizet; Agamemnón rengeteg hős harcosát veszíti el a falaknál és a hajóknál vívott csatákban, míg Akhilleusz – ahogy már említettem – legjobb barátját sirathatja. Ez az Iliász egyik, máig ható üzenete.

*

„És megijedt odalent Hádész, holtak fejedelme,
rémülten pattant fel a trónról, félve kiáltott:
föl ne hasítsa a fölötte a földet a szörnyü Poszeidón
(…)
S ekkor büszke Poszeidáónnal Phoibosz Apollón
és Árésszal szembe kiállt a bagolyszemű Pallasz;
Héra elé állt nyíl- és zajszerető, aranyorsós
Artemisz istennő, testvére a Messzahatónak;
Hasznotadó nagy Hermész Létót hívta ki harcra;
Héphaisztoszra a mélyörévnyű folyó dühe rontott,
Égi nevén Xanthosz, de Szkamandrosz az emberi nyelven”

Az eddigiek alapján természetesen feltehető a kérdés: mennyire modern mű az Iliász? Erre csak egy kétfenekű válasz adható: vagy elképesztően modern ez az alkotás vagy a félelmetes technikai fejlődés ellenére mi nem nagyon változtunk meg az elmúlt évezredekben. Az eposz ugyanis az eddig elmondottakon kívül is tele van olyan elemekkel, melyek a ma emberének is roppant ismerősek lehetnek.
Vizsgáljuk meg példának az isteneket és az ő állandó eposzi jelzőiket! Fellegtorlaszoló Zeusz, széllábú sebes Írisz, stb. Mindegyik isten rendelkezik olyan tulajdonsággal a halhatatlanságon kívül, mely az átlag fölé emeli őket, és ezzel a képeségükkel folyamatosan beavatkoznak a halandók életébe. Nem ismerős ez valahonnan? Éppen az iménti két példa az, melyen keresztül legjobban kimutatható ez a párhuzam. Írisz leginkább a Marvel képregények Higanyszál, vagy DC Comics Flash, a Villám nevű szuperhősére hasonlít, míg Zeusz a Marvelnél Thornak, a DC-nél pedig Supemannek feleltethető meg
De ugyanez igaz a teljes isten-panteónra, szinte minden olimposzi lakónak megtalálhatjuk a párját a modern mitológiáinkban. Mert ma is vannak mitológiáink gáncstalan hősökkel, sötét lelkű gonoszokkal, csodálatos képességekkel megáldott félistenekkel és istenekkel, valamint egyértelműen jókra és rosszakra osztott koherens világképpel. Ezért állítottam, hogy vagy nagyon modern az Iliász, vagy az emberek igénye a mitológiák iránt nem változott semmit, hisz ma több mitológiával rendelkezünk, mint az ókori görögök.
Ezeke a mai mitológiák több csoportra oszthatóak. Vannak az egy ember által felépített világok, mint például J. R. R. Tolkien Középföldéje, vagy George R. R. Martin Westerosa. Az ősi mitológiákra azonban sokkal jobban emlékeztetnek azok a mítoszok, melyek bár általában egy ember emléjében fogantak meg (pl a Star Wars George Lucaséban, vagy a Marvel univerzum Stan Lee-ében), azóta számtalan ember építi tovább.
Még egy nagy különbség figyelhető meg az ókor és a modern mítoszok között: a mi modern mitológiáink multimediálisak, például az imént említett Star Wars történetei nézhetők moziban, tévében, olvashatóak képregények, könyvek százaiban, játszhatóak videójátékokban, az ókoriak viszont leginkább szájhagyomány útján esetleg lejegyezve épültek és terjedtek tovább. De ettől eltekintve a mitológiák teljesen ugyanolyanok.
Ennek oka valószínűleg az, hogy az ókori görögökhöz hasonlóan ma emberének ugyanúgy igénye van olyan világokra, melyekből példát és vigasztalást meríthet, ahol az erőviszonyok, a jó és rossz karakterek egyértelműek, amely univerzum világos erkölcsi alapot ad. Ezért halhatatatlanok a mitológiák és ezért hat modernnek sőt egyenesen posztmodernnek az a világkép melyet Homérosznál olvashatunk.

*

„Alkathoosz daliát (…)
ezt most Ídomeneusznak alája igázta Poszeidón,
megbűvölte szemét, ragyogó lábát lekötötte.
Visszaszaladni sem volt képes, sem félreugorni:
állt, meg sem rezzent, mint oszlop, s mint a magasba
nőtt lombos fa; közepén verte keresztül a mellét
Ídomeneusz kelevéze, az érc ing szerteszakadt, mely
annak előtte a vészt testétől visszavetette:
most tompán reccsent, amikor szétszelte a dárda;
döngve zuhant le a földre, a dárda szívébe hatolt be,
s mely míg még dobogott, rezgette nyakát a dzsidának…”

Vannak még elemek, melyek félelmetesen modernné teszik az Iliászt, ezek pedig a benne leírt csatajelenetek. A harci események hosszas, személyes párbajokra lebontott leírását hajlamos a ma embere kissé elunni, azonban ha alaposabban megvizsgáljuk ezeket, rá kell döbbennünk, hogy ezek is hihetetlenül maiak. A túlhajszoltan véres jelenetek, a naturalisztikus, néha már-már anatómai pontossággal leírt mészárlások akármelyik realista történelmi filmben (Gladiátor, A rettenthetetlen) megállnák a helyüket, de akár a nagy népszerűségnek örvendő slasher horrorok (Péntek 13., Halloween) is eszünkbe juthatnak.
Ebben a dologban az emberek alapvető vágya nyilvánul meg a borzongásra, a rettegésre, mely leginkább a romantika túlhajszolt világában jelent meg, majd innen szivárgott tovább a popkultúrába rengeteg zsánert kialakítva. Ennek gyökereit azonban ugyanúgy az ókori görög mitológiában és ezen keresztül az Iliászban találjuk meg, ahogy annyi minden másét is.
Ezért lett ez a mű párjával, az Odüsszeiával együtt az európai és ezen keresztül a globális kultúta alapköve. És ezért érdemes ma is elmerülni a kissé nehézkes hexameterekben írott műben, mert a ma emberének ugyanannyi, ha nem több választ ad az örök kérdésekre, ahogy évezredekkel ezelőtt. Ezek a művek ugyanis épp azért halhatatlanok, mert minden korok embereihez szólnak, a későbbi nemzedékekhez sokkal inkább, mint a kortársakhoz.

Ady és József Attila

Ady és József Attila

Ha tisztán akarunk látni a kérdésben, el kell távolítanunk átöröklött előföltevéseinket a két költő viszonyáról. Leginkább azt, amely szerint a haladó magyar költészeti hagyomány gerincét a Petőfi – Ady – József Attila fővonal alkotja. Petőfi utókora meglehetősen bizarr módon alakult. A hivatalos, egyetemi, akadémiai, Petőfi Társaság-beli felfogás igyekezett kilúgozni a nagy költőből minden forradalmiságot, illetve amennyiben ez nem volt lehetséges, háttérbe tolni, megszelídíteni, letompítani a felforgató, renitens költő képét. Amikor a magyar munkásmozgalom a 19. század végén megszerveződött, vitába szállva a hivatalos Petőfi-képpel, természetesen nyúlt vissza előzményként a letagadott forradalmár Petőfihez. A Népszava nyomorköltészete és társadalom-átalakító retorikája ezt az örökséget folytatta, alkalmazta. A világnézeti ellentét ellenére a konzervatív népnemzeti esztétikai ízlés, a Petőfire hivatkozó, közérthetőségre törekvő költészeti eszmény a szociáldemokrata lírát is átitatta. Csizmadia Sándor voltaképpen Petőfi-epigonnak tekinthető. A szocialista eszmerendszer nem alaptalanul hivatkozott Petőfire. A költő a francia forradalom kultuszát művelte, és eljutott az utópikus szocialista eszmerendszerekig, nagyjából a legtovább, ahová a kor Magyarországán el lehetett jutni.
Nevezetes cikkében, a Petőfi nem alkuszikban Ady, a 20. század eleji modernség vezéralakja szintén ősének vállalja Petőfit, mint aki a maga korának modernje volt, és aki egyúttal a társadalmi értelemben vett forradalmiságot is képviselte. Ady, a jogkiterjesztés logikáját követve szövetségeseket keresett azokban a néprétegekben, amelyeket a történelmi osztályok nem ismertek el a nemzet szerves részének, így a szocialista munkássággal is jó kapcsolatokat igyekezett kiépíteni. Lírájának egy kisebb tartománya erős átfedésben volt a szociáldemokrata eszmeiséggel: Álmodik a nyomor, A proletár fiú verse, Küldöm a frigy-ládát, A jövendő fehérei, Történelmi lecke fiúknak, stb. Ady halála után a szocialista mozgalom Petőfi mellett Adyt is a maga hősei és ősei közé sorolta.
Ez a folyamat József Attila életműve és öröksége körül is lejátszódott. Szárszói temetésén a költőt a szociáldemokrata munkásság nevében Mónus Illés búcsúztatta. De Szakasits, Szélpál Árpád és számos más szocdem vezető vagy írástudó is megfogalmazta, hogy a szociáldemokrata mozgalom igényt tart József Attila örökségére. Az 1942-es Fiumei úti újratemetést szervező József Attila Emlékbizottság munkáját az ifjú szocialista Marosán György irányította. Tehát a Petőfi – Ady-tengelyhez a szocdemek teljesen magától értetődően kapcsolták József Attila alakját. Szegény kommunistákat igaztalanul érte az a vád, hogy a Petőfi-Ady-József Attila fővonal megfogalmazása az ő bűnük lenne.
Ezt a formulát a kommunisták ugyanis készen kapták a szocdemektől. Bizonyos fontos előzmények ellenére (néhány illegális kommunista, mint Horváth Márton, kripto-kommunista újságírók szocdem lapoknál, mint Barcs Sándor, Kállai Gyula, Losonczy Géza, vagy a kommunista baloldallal rokonszenvező írástudók, mint Bálint György vagy akár Déry Tibor), a moszkvai emigráció csak jelentős késéssel vette tudomásul, hogy 1937. december 3-án egy kiemelkedő költő vetette magát a vonat kerekei alá, és hogy ehhez a költőhöz nekik is közük lehet. A magyar kommunista párt vezetősége csak 1945. december 2-án, a költő halálának 8. évfordulóján határozta el, hogy József Attila örökségét vállalják. Ez, sajnos, egyúttal a kisajátítás kezdete is. Innentől kezdve a költőt a maguk tulajdonának tekintették, és kiépítették a proletárköltő imázsát. A Petőfi – Ady – József Attila-féle fővonallal is ettől kezdve bántak kommunista privilégiumként.
Ezzel az alakuló népi demokrácia átmentette Adyt is, József Attilát is a maga rendszerébe, s viszonyukat két forradalmár költő relációjaként állították be. József Attila – úgymond – folytatta és továbbfejlesztette a forradalmár Ady örökségét. Ennek a sémának én is felültem, és ehhez kapcsolódik a ritkán előforduló nagy szakmai kudarcaim egyike. Készpénznek vettem azt a gondolatot, hogy József Attila a maga költészetében Ady folytatója volt, és elhatároztam, hogy feltárom ezt a folytonosságot. Ennek érdekében számos tanulmányban megvizsgáltam Ady közvetlen utókorát, azt az időszakot, amely József Attila költővé válását is magába foglalta, tehát a húszas évek Ady-recepcióját. Számos publikációt tettem közzé ebben a tárgykörben a hetvenes évek második felében. Igyekeztem rekonstruálni azt a kontextust, amelyben József Attila Ady-képének alakulása végbement. Mire azonban ennek a felmérésnek a végére értem, világossá vált számomra, hogy József Attila nagy költészete nem Ady nyomdokaiban bontakozott ki.
Vizsgáljuk meg tehát higgadt tárgyilagossággal azt a sokkal bonyolultabb valóságot, amely e mögött az ideologéma mögött rejlett. A képletnek van egy igaz eleme. A fiatal József Attila – egyebek között – valóban Ady tanítványa volt. Ady költészetével korán megismerkedett. A lakás költségeinek csökkentése érdekében a család albérlőket fogadott. 1917-18 telén egy Tittel Margit nevű lánynak adták ki a Ferenc-tér 11. szám alatti lakásuk alkóvját, aki színésznek készült, és verseket írt. Örök égő címmel 1922-ben meg is jelent egy verseskötete. Az Ady-élmény közvetítésének nyomai hozzá vezetnek. A költő Etelka nővére így emlékezett a fiatal lányra: „Tittel Margit az alkóvos lakásban volt bérlő. Csinos, magas lány volt, rövidre vágott hajjal. (Ami akkor nagy ritkaság volt.) Verseket is írt (pl. Halál), Ady-verseket szavalt. Ő nagyon szerette Attilát, sokat foglalkozott vele, tanította versre, szavalt neki. Színésznő akart lenni, és emlékszem, valamilyen műkedvelő társulatban szerepelt egy rövid szereppel: »Jaj, a mártás, ég a rántás«, gyakorolta. Emlékszem egy estére, amikor a sötét szobában Ady-verseket szavalt nekünk és a Vokurka-fiúknak, többek között a Halál rokonát.” A polgári iskoláját végző Attila ekkor már próbálkozott versírással, Tittel Margit Ady-versmondása ezért nyitott fülekre talált nála.
A költő korai verspróbálkozásai nem maradtak fönn, valószínűleg nem túl nagy kár értük. Az első versek, amelyek ránk maradtak, az 1920 végén, Makón írt zsengék voltak. Nem lehet velük sokat kezdeni. Sokkal érdekesebb az a levelezés, amelye a gimnazista diák folytatott a Budapesten élő nővéreivel. Innen értesülhetünk arról, hogy Ady költészete a pályakezdő költőre fokozódó mértékben gyakorolt hatást. 1921. október 23-án kelt levelében olvassuk a következő, sokat idézett mondatokat: „Nagyon köszönöm Adyt – már adybb vagyok Adinál.” Előtte pár mondattal az Adyt is magába foglaló irányzathoz való viszonyáról vall: „született nyugatista vagyok”. December 2-án megerősíti Ady iránti elkötelezettségét: „egyik tanár, aki különben igen művelt és mégis szerény ember azt mondta rá [egyik versére], hogy ebből az egy versemből látja először azt a szellemet, amely érvényesülni fog. S erre föl adott három kötet Adyt, ezek: »A magunk szerelme«, »Uj versek« s »A halottak élén.« Majd otthon őket mind áttanulmányozzuk – az enyéimet! – jó? Karácsonyra csakis Adyt kérek!”
Mit jelent ez az Ady iránti lelkesedés? Tudnivaló, hogy József Attila kivételes versmemóriával rendelkezett. Ha elolvasott egy verset, az megrögződött emlékezetében. Adyt tehát úgy szólván könyv nélkül fújta. Intenzitás tekintetében az ő Ady-élménye tehát bizonyára eltért a kortárs fiatal költőkétől, bár a korban ez az orientáció a legkevésbé sem számított kivételesnek. Az induló költők nagy hányada Adyt utánozta. Szabó Dezső, pamflet-szerűen jellemezve a húszas évek eleje kötészetének állapotát, így írt ezzel kapcsolatban: „Ady-epigonok: karikatúrás továbbrángásai a nagy költő kiötlő sajátságainak, különösebb kifejezéseinek. A nagyfene buja csókok, a végzet-Lédák, az ó-jaj-Mammon, a tyűh-de-elátkozott vagyok féle költői Teleki-tér vigécei ezek. Ezek az Ady Lisznyai Kálmánjai.”
Ha egy pillantást vetünk az Ady-élményről beszámoló levelek időszakának verstermésére, akkor megállapíthatjuk, hogy József Attila ekkor került a költővé válás határpontjára. Ekkor vált verselgető diákból kezdő költővé. Ekkor váltottak át művei zsengékből komoly költői jelentőséggel még nem rendelkező, de már saját lábukon megálló költeményekké. Nemigen lehetne még ebben a stádiumban megkülönböztetni őt az Ady-epigonok seregétől. „Epigon” – ezt a minősítést megbélyegzésként alkalmazza az irodalomtudomány és a kritika, amellyel éles cezúrát húznak az eredeti, jelentős teljesítmények létrehozására képes autonóm művészek, és a kiemelkedő alkotókat utánzó, saját hangon megszólalni képtelen, saját, érvényes világot kiépíteni nem tudó versfaragók között. Csakhogy senki sem születik eredetinek, senki sem kezdi pályáját remekművek írásával. Az eredetiséghez, az autonóm esztétikai teljesítmény eléréséhez a tanuláson, a mesterekként tisztelt elődök mintául választott műveinek utánzásán, tehát az epigonizmuson át vezet az út. Ezt az eredetietlen, utánzó, utánérző produkciót mégsem lehet a szó szoros értelmében reménytelen epigon fércmunkának bélyegezni. Epigon az, aki a jelentéktelenségből, középszerűségből nem tud kievickélni, ha folytatja is a működését, sohasem dicsekedhet számottevő művekkel. József Attila felívelő pályája egyik, kezdeti szakaszán, élete egyik epizódjának időtartama alatt született ilyen írásművei ellenben beleilleszkedtek egy fejlődési folyamatba, számos olyan előre mutató elemet tartalmazhatnak, amelyek a későbbi remekművei kiindulópontját, nyersanyagát képezték, amelyek számos átalakításnak köszönhetően beépülnek a remekművekbe.
Ezen a ponton válik élesen ketté egy mester közvetlen, pillanatnyi hatása a közvetett, hosszú távú befolyástól. Egyfelől konstatálhatjuk a gyenge vagy közepes versekbe beépült Ady-hatás nyilvánvaló jeleit, amelyek azon túl, hogy jelzik a fiatal költő irányválasztását, nem részesítenek katartikus esztétikai élményben. Másfelől azonban ezek az érintkezési pontok figyelmeztetnek azokra a hosszú távon ható, formailag sokkal nehezebben tetten érhető szemléleti következményekre, amelyekkel az Adyval való találkozás járt. Először a könnyebben megragadható összefüggéseket vesszük szemügyre, aztán térünk rá a mélyebben fekvő, a felszínen kevésbé szembetűnő folytonosságra.
Adynak nem voltak jelentős tanítványai. Ennek oka, hogy attitűdjei, költői megoldásai rendkívül markánsak, messziről felismerhetők voltak. Aki Ady módján írt, nyomban másoló féltehetségként lepleződött le a kritika és az olvasók előtt. Az ő nyelve, modora nem volt összeegyeztethető más költőkével, nem lehetett hatását tompítani, valamilyen nagyobb hagyomány közösségébe belemosni. Nem hagyott mozgásteret a részleges követésre, az átformáló imitációra. Az Ady-hangot a pályakezdő József Attilánál is gyerekjáték felismerni, azonosítani. Előfordul, hogy egy-egy kompozíció teljes egészében Ady igézetében fogalmazódott meg. Erre legjobb példa a Lovas a temetőben. [30.] Az Ady költészetében gyakori ló és lovas reláció jelenik meg benne (Az ős Kaján, Az eltévedt lovas, A ló kérdez, stb.). Ennél fontosabb, hogy a tanítvány megismétli a mester jellegzetes eljárását, amit egyéni mitológiának nevezhetnénk. Ady olykor közismert mitoszi alakokból, jelenetekből, helyzetekből önkényes, szeszélyesnek tekinthető torzításokkal a konvenciótól eltérő, az ő egyéni képzeletére jellemző mítosz-mutációkat hozott létre. Ilyen figura a Dionüszoszból és Apollóból összegyúrt, de turáni elemeket is tartalmazó ős Kaján alakja. A Lovas a temetőben ugyanezen recept szerint készült. Másik példa az egyébiránt erős Juhász Gyula-hatást is eláruló Ősapám, [57.] amely az Ond vezér unokáját [285.] mondja újra.
Talán fontosabb, de mindenesetre gyakoribb ennél a mű egészére kiterjedő mintakövetésnél a csupán egy vagy több motívumra, fordulatra, attitűdre kiterjedő utánzás, úgy, hogy a mű egésze egyéb tekintetben úgyszólván önállósítja magát. A Mámor című vers [17.], az Ady-hatás egyik legkorábbi előfordulása, az Ülök az asztal-trónon megoldását ismétli meg. [127.] Ady verseiben nagyon gyakori az én hipertrófiája, „kóros” felnagyítása. Itt „mámor-fejedelemként pózol „az asztal-trónon” és a gazdag, hatalommal bíró uralkodó gesztusait veszi kölcsön. A makói gimnazista, ha lehet, még felül is múlja mesterét, magát a Mámor megtestesüléseként mutatja be. Ő is az adakozás, az adományozás kegyét gyakorolja a rászorulók megsegítésére. De míg Ady hangsúlyozza az adakozó kedv szeszély-jellegét, hogy az ajándékozás önös célból, a gőg, a fölényérzet átélése érdekében történik, József Attila altruista irányban elhajlik a mintától. Az ő versének lírai énje valóban jót akar tenni embertársai érdekében.
Ady az utolsó strófában, a vers csattanójában mintegy leleplezi magát, ironikus fordulattal él, jelzi, hogy a nagy adakozás nem több, mint amolyan borravaló-osztás. Az Adyra olyannyira jellemző, a nagyzolást valós értékére leszállító önleleplező csattanót József Attila másutt érvényesíti. Például az egyik legrosszabb Ady-utánzatának, Az őrült hajótöröttnek a zárásában. [116.] Miután a vers beszélője győzelmesen rohanó gályájáról, dagadó vitorláról beszél, a zárójeles három befejező sorban ezt olvassuk: (Hahó! – rikolt a zord sziklák fölött / S utolsó rongyát vitorlának tűzi / A víg magyar, őrült hajótörött.)” Ugyanezzel a megoldással találkozunk a másik nagyon gyenge Ady-utánzatban, a Baál címűben. [59.] A vers olvastán először az Ima Baál istenhez című vers jut az emlékezetünkbe, [18.] de a pénzt, gazdagságot megjelenítő isten-szörnyeteggel való viaskodás példa-verse Adynál sokkal inkább a Harc a nagyúrral. [64.] A pénzistennel gőgösen és magabiztosan szembeforduló lírai én a Baál záró soraiban így érvényteleníti harcias kiállását: „(Aludj, aludj, nagy álmot aludj, /Koldúsból szökkent árva lélek!” Mind a harminc verset ilyen részletességgel végigvehetnénk, amelyek esetében könnyen bizonyítható az adys ihletés, de ennyi is elég annak belátásához, hogy a pályakezdés éveiben József Attila is Ady-hatáson esett át.
A Lovas a temetőben és az Ősapám inkább a tudatos stílusimitációra nyújt példát, tudatos, szándékos utánzásra, szinte távolságtartó, technikai másolásra utalhat. A Mámor, a Baál, Az őrült hajótörött, de mondhatnám a Szerelmes kiszólást, a Kalózkapitány indulóját és számos más darab viszont a nagy költő előd szuggesztiójáról árulkodik, arról, hogy bizonyos attitűdöknek, gesztusoknak, megfogalmazásmódoknak az utód nem tud ellenállni. Úgy érzi, ha érvényesen akar beszélni, akkor a magáévá kell élnie ezeket a megnyilatkozási formákat. Ady költészetének egyik alapvető attitűdje a bajvívó magatartás mindennel és mindenkivel szemben (a pénz, a szerelem, Isten, a betegség, az élet, a halál, a politikai ellenfelek). Ezt az attitűdöt József Attila gyakran átveszi. Ezek szinte leigázzák a tanítványt, kényszeresen ráerőltetik magukat. A szerelmi kudarc, legalábbis az udvarlás eredménytelensége miatti frusztrációt, a szerelmi vágy agresszivitását például nem Juhász Gyula Anna-verseinek esengő hanghordozásában, hanem a Léda-versek viharos és nyers nyelvezetét kölcsön véve tudja csak kifejezni a fiatal József Attila.
Megítélhetjük úgy a korai versekben feltünedező Ady-hatást, hogy mivel gyenge vagy középszerű alkotásokban találkozunk velük, érdektelenek, tiszavirág életűek. Amiért mégis érdemes őket számba venni, az a hosszú távú, nehezebben megragadható, de érdemi befolyás, amelyet Ady költői gyakorlata gyakorolt József Attilára. Öt olyan irányra szeretném itt felhívni a figyelmet, amelyeket Ady mutatott az utána következő költő nemzedékek számára. Az egyik az előbb említett disszonáns szerelmi líra. Az a nyíltság, amellyel a 19. század szemérmes líraisága után Ady a szerelem testi-szexuális, vagy legalábbis erotikus oldaláról beszélt. Ez a költői nyelv felszínén is megmutatkozik, olyan szavak, kifejezések, képek és utalások formájában, amelyek a mindenkori közerkölcsök szerint súrolják vagy egyenesen át is hágják a nyelvi tabu határait. Másrészt a férfi és nő kapcsolatának olyan felfogása, amely nem hallgatja el a kínos vagy kényes konfliktusokat sem, amely nem idealizálja a szerelmi partnert, amely nem egyeztethető össze a polgári házassági és családi eszménnyel, Ady verseiben tűnik föl. Ebben az értelemben a magyar nyelvű költészetben a modern szerelmi líra megújítása Ady érdeme. József Attila kései szerelmi költészete, például a Gyömrői Edithez írott versei, vagy akár a Vágó Mártának írt Elmaradt ölelés miatt is, elképzelhetetlenek a nélkül az ösvény nélkül, amelyet Ady taposott ki Léda-verseiben. Ez a nyelv jelent meg a fiatal költő szerelmi verseiben, sokkal kezdetlegesebben. Olykor sokkal szélsőségesebb, „merészebb” változatokban, de költőileg erőtlenebbül. De Szabó Lőrinc szerelmi lírája is ezt az Adytól eredő kezdeményezést folytatja.
Ady volt az, aki megtette a döntő lépést afelé, hogy a lírikus önmagáról az olvasó számára negatív képet nyújtson, hogy megmutassa magát esendő mivoltában, vágyaknak, nehezen bevallható motivációknak kitett lényként álljon közönsége elé. Az emberkép megújításának, az önmagunk eszményítésén vagy legalábbis az önmagunkat kímélő elhallgatásán túllépni hajlandó merészségnek ezt a döntő fordulatát már a fiatal József Attila is végrehajtotta Ady nyomdokaiban lépegetve, kicsit még esetlenül, groteszk eredménnyel, mint például az Útrakészség című versében, [28.] (ahogyan az említett Szabó Lőrinc is így járt el). E fordulat nélkül a kései költészet bűn-versei soha nem születtek volna meg.
Az első világháború után, és különösen a tragikus trianoni területvesztést követően az Ady-recepcióban fordulat következett be. Az életében a jobboldal által kíméletlen támadásoknak kitett költőt a konzervatívok egy része a bekövetkezendő magyar tragédiát előre látó, a katasztrófát megjósoló, a nemzetét féltő váteszként sajátították ki. A hanyatló nemzetét halálos letargiájából hasztalanul ébresztgető, nemzeti bűneinket fejünkre olvasó prófétát látták benne. Ez az Adyra olyannyira jellemző magyarság-kritika a recepció teljes szélességében legitimmé vált. A fiatal József Attila sem maradt ki az Ady-féle nemzet-ostorozást visszhangzó kórusból. Egyik verse már címében is ezt az Ady-szerepet ölti magára: Ady Endre helyett mondom. [85.] De totális, a nemzethalállal fenyegető önkritika fogalmazódott meg Magyarok című versében is. [83.] A művészi színvonalra megint csak legyinthetnénk, ha a pálya utolsó évében nem hangzana föl a nemzet egészére kiterjedő önkritika a Hazám szonettciklusban, a nagy költészet szintjén. És ha azt vetjük ellene, hogy ez az attitűd nem Ady sajátja, hanem már Zrínyi, majd Kölcsey óta jelen volt irodalmunkban, erre azt válaszolhatom, hogy egy program továbbélése úgy tartható fenn, ha a változó történelem során átalakuló viszonyokra alkalmazzák, felfrissítik. Márpedig a formula utolsó jelentős megújítója Ady volt, amint ez az Adyt különösképpen nem kedvelő Illyés egy szép kései versében, az Ady estéje címűben megfogalmazta.
A harmadik érintkezési területként azt a szűkebb tartományt jelölhetjük meg, amely hagyományosan József Attila költészete legbensőbb övezetének számít: ú.n. „proletárköltészetét”. Bármiként értékeljük is a verseknek ezt a korpuszát – a félreértések elkerülése érdekében én ezeknek a költeményeknek feltétlen bámulója vagyok – a József Attila-líra legsajátabb teljesítményeiről van szó. Mint ismeretes, Ady is művelt egyfajta proletárköltészetet. Engedményeket téve a szociáldemokrata mozgalomnak, amelyet szövetségesül kívánt megnyerni, több olyan verset írt, amelyeket aztán munkáseladók munkásközönség előtt szívesen előadtak: Álmodik a nyomor, A proletár fiú verse, A jövendő fehérei, Történelmi lecke fiúknak. Érthető, ha a proletár-témát kereső költő ezeket a darabokat kiindulópontul választotta.
Nyomban rá kell azonban mutatnunk, hogy ezek a darabok az Ady-líra legjobb teljesítményéhez mérten alacsonyabb színvonalat képviselnek. Ezt a szintkülönbséget már a korabeli kritika is észlelte és jelezte. A rivális költők és irányzatok pedig erősen hangsúlyozták, hogy Ady minden igyekezete ellenére sem autentikus proletárköltő. Polgári forradalmár, aki szimpatizál a munkásosztállyal. Ady ilyen költeményei mögött a jogkiterjesztés gesztusa állt. Nagyon érzékenyen észlelve a történelmi mozgás irányát, a társadalom korábban számításba sem vett rétegeinek (a parasztságnak, munkásságnak, nőknek, nemzetiségieknek) gyors és tömeges emancipációját, várható belépését a történelem alakításába, szélesre tárt karokkal fogadta be ezeket a tömegeket, és érdeklődést tanúsított a szegény osztályok legbensőbb problémái iránt.
Ez a háttér nem kellett, hogy érdekelje a fiatal költőt, ő azt nézte, az így létrejött termék beépíthető-e saját költészetébe. Egy nyilvánvaló genetikai összefüggés mutatja, hogy ez lehetségesnek bizonyult. A keletkezését tekintve rendkívül izgalmas Anyám című vers utolsó szakasza egyértelműen az egyik legtöbbet szavalt Ady-proletárversre, az Álmodik a nyomorra vezethető vissza. [320.], [354.] Hosszas összehasonlításra nincs terünk, elég, ha a haldokló újpesti munkásfiú álmát „tiszta ágyról” és „tiszta asszonyról”, összehasonlítjuk a proletár édesanya álmával a „tiszta kötényről”. Nagyon érdekes, hogy a vacsoráját kis lábaskában hazahozó édesanya képe Kassáknak a Tisztaság könyvében saját feleségéről írott mondataival állítható párhuzamba, aki a munkáltatónál kapott vacsoráját viszi haza a családja ellátására. József Attila ún. „proletárköltészete” számára azonban mind Ady, mind Kassák gyakorlata túlzottan szűk keresztmetszetűnek bizonyult. A Külvárosi éjhez, az Elégiához vagy A város pereménhez erősen ki kellett tágítani az elődök proletárköltészetének horizontját. Ady nemcsak követendő példát, hanem egyúttal elrugaszkodási pontot is jelentett József Attila számára.
Van József Attilának – talán három – kései ún. „istenes” verse. Ez a nem nagy számú, de kivételesen magas művészi értéket képviselő költemény nem született volna meg Ady számban és jelentőségben igen erős istenes költészete nélkül. Ismeretes, hogy a modern magyar költészetben van néhány derék, számottevő vallásos költő, mint Mécs László, Harsányi Lajos, Sík Sándor, de a keresztény felekezetek nem dicsekedhetnek kiemelkedő költészettel. A vallásos hit és a modernség nem tudott igazán termékenyen ötvöződni. Ady volt az, aki kialakított egy sajátos hangvételű lírát, amelynek centrumában az Istennel való viaskodás, valamiféle jákobi birkózás folyik. Ennek ára azonban az, hogy a felekezeti korlátokat a költő minduntalan áthágja, nem tartja tiszteletben a dogmákat, szabályokat, illemszabályokat, amelyek például egy papköltőt folyamatosan nyűgöznek. Ezért sem lehet ezeket a műveket vallásos költeményeknek, hanem istenes verseknek nevezni. Más módon Babits hasonlóképpen hadilábon állt az egyházi kötelmekkel vallásos témájú verseiben. A fiatal József Attila számos korai istenes versét láthatóan Ady nyomdokaiban haladva komponálja meg. Ilyenek: Fohászkodó ének, Keserű nekifohászkodás [42.], A Szent Jobb ünnepén, Istenjárás, Tovább én nem birom, Mert Ismeretlenünknek tetszik, stb. Hogy úgy mondjam, ezek a darabok képezték a hídfőállást, amelyhez képest a híd másik lábaként beállíthatjuk a Bukj föl az árból, a Nem emel föl és Az Isten itt állt a hátam mögött című, 1937-ben írt verseket.
Talán egyetlen olyan fiatalkori remekművet ismerünk József Attilától, amelynek az előzményei között egy Ady-verset is számon tarthatunk: a Tiszta szívvel. Kezdő strófája a negatív önmeghatározás iskolapéldája. Nem azzal határozza meg magát az egyén, amije van, amit birtokol, hanem azzal, amit elveszített, amihez nem jutott hozzá, amije tehát nincs. Ilyen negatív önmeghatározásra más példa is van a modern költészetben: Ady Szeretném, ha szeretnének című kötetének nyitó verse. A párhuzam jelentős, mert a modern, patriarchális kötöttségekkel nem rendelkező, vagy az ilyen kötöttségeket életgyakorlatában nem hasznosító ember definíciójaként hat. Ennek a párhuzamnak egyetlen szépséghibája, hogy számos riválisa akad a modern költészetben is, például Babits híres Cigánydalának refrénje. De a népköltészetben sem ismeretlen: „Nincsen apám, nincsen anyám, / az Isten is haragszik rám”, és a cigány folklórban is nyomára bukkanunk. Ady Szeretném, ha szeretnének előhangja ettől függetlenül biztosan a Tiszta szívvel egyik kiindulópontjának tekinthető.
József Attila Ady-hatást felmutató korai költészetében elkülöníthető egy verscsoport, amely rendelkezik azokkal a vonásokkal, amelyekkel az Ady-ihlette verseit jellemeztük. Egy megkülönböztető jeggyel azonban rendelkeznek: közvetlenül megidézik a nagy előd alakját. Az Ady melletti elköteleződésről vallanak: [Téged siratlak…], Ady Endre helyett mondom, Sírdomb a hegycsúcson – A holtan megbántott Adyé – , Ady emlékezete. Ezekből a versekből kinyerhető néhány érdekes információ. A [Téged siratlak…] egyik kijelentése: „Ó Ady, a magyar Ugarra hull a hó” a magyar ugar motívuma felemlítésével a társadalomkritikus Adyra, A magyar Ugaron című versre és a hó révén A téli Magyarországra utal. A Sírdomb a hegycsúcson című vers pedig a Búgnak a tárnák című Ady-vers egyik sorára játszik rá.
Az utóbbi vers érdekessége, az alcím „a holtában megbántott Ady” említése figyelmeztet arra, hogy Ady költészete a húszas években továbbra is élénk viták középpontjában állt. A szegedi egyetemre készülő fiatalember figyelemmel kísérte az Ady körüli sajtó-polémiákat, s versével Juhász Gyula Kődobás című cikkére reagált, aki „Herczeg Ferenc Ady-ellenes cikkének rágalmait leplezte le.” Az Ady-kultusz a húszas évek végére tetőfokára hágott, és az Ady-ellenes érzések is a felszínre törtek. 1929 nyarán A Toll című lapban, váratlanul a Nyugat, tehát a saját tábor egyik prominens szereplője, Kosztolányi is támadást indított a túlzásokba eső Ady-kultusz, és egyúttal a költő, a Nyugat cégére túlértékelése ellen. Számos írástudó, és köztük József Attila is indíttatva érezte magát arra, hogy elmondja véleményét Adyról és a róla a lapban kialakított ítéletekről.
Cikkének címe, amelynek záró részében sajátos költészetelméleti koncepciót fejtett ki: Ady-vízió. József Attila az ankéthoz előtte hozzászóló írástudókat szembesíti Ady költészetével, majd kijelenti, hogy vízió helyett elemzésre, minden Ady-vers tárgyilagos értelmezésére lenne szükség. Ő maga azonban nem jár elöl jó példával. Egyetlen Ady-vers, Az Illés szekerén kötet előhangja egy rövid részletét emeli ki, arról tesz nyelvi-stilisztikai megállapítást, s az ilyen típusú megközelítés nagybani elvégzését javasolja. A vitacikk mindazonáltal Ady védelmében íródott, de úgy, hogy nem csatlakozott azokhoz, akik Kosztolányi általa is bírált pamfletjén megbotránkoztak. Ez az Adyt a sárga földig leszidó Kosztolányi iránt kíméletes vélemény egy félév múlva éles elítéléssé keményedik. 1930 tavaszán, a magyar ifjúság Ady-emlékünnepén a Vigadóban felolvasott Ady emlékezete című versében ezt találjuk: „– Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta / szóval, tettel és hallgatással is? / Mért békítik a símák alattomba’ / lány-duzzogássá haragvásait?” Nincs rá logikai lehetőség, hogy kivegyük Kosztolányit azok köréből, akik naponta szóval ölik a nagy költőt. 1930-ban, érett költészetének első évei egyikében tehát József Attila Ady mellett tört lándzsát. Idézett versében történetesen a népi radikalizmus szellemében.
Ez a kiállás Ady mellett, Kosztolányival szemben, azért érdekes, mert az Ady-pamflet szerzőjével a fiatalabb költő épp ekkortól került egyre szorosabb kapcsolatba. A harmincas években már nem olvashatunk tőle Adyval kapcsolatban semmilyen megnyilatkozást. És ez aligha lehet a véletlen műve. A jelek szerint az érett József Attila szép csendben eltávolodott egykori mesterétől. Belátta Kosztolányi – legalább részleges – igazságát. Adatunk nincs rá, a feltételezés mégsem légből kapott. A harmincas években, a Nyugat ún. második költői nemzedékében, Erdélyi, Illyés, Szabó Lőrinc és József Attila költészetében az első nemzedékhez képest fordulat következett be. Ennek egyik eleme, a depoetizáltság felé tett lépés József Attilára az említettek közül a legkevésbé volt érvényes. A tárgyiasság előtérbe kerülése annál inkább. Ez a jellemvonás Ady szimbolizmusához képest azt jelentette, hogy a versekben megidézett tárgyiasságok az új nemzedék költészetében önmagukat jelentették és nem magukon kívül valami más, nagyobb, titkosabb összefüggésre utaltak. A fa fa volt, a gyár gyár, a nap pedig nap. Nem kell ezt dogmatikusan érteni, de a József Attila verseiben megidézett tárgyi világ körül csak valami megfoghatatlan aura képződött, s nem kellett mögötte, mint szimbólum mögött, rejtett jelentést keresni. József Attila tehát hátat fordított Ady szimbolista metanyelvének. Az utolsó években kibontakozó vallomásossága, a költészetnek kifejezésként történt felfogása még inkább távolította a szimbolista poétikától. Ebből a nézőpontból nézve Ady azt a bűnt követte el, hogy a legmélyebb lelki tartalmait tárta volna föl, érzéseit idegen nyelvre, a szimbólumok nyelvére fordította le, és érzéseit ezen a szimbolista metanyelven, áttételesen, közvetetten fogalmazta meg. Ez persze leegyszerűsítés, mert Adynál az érzések, indulatok, legbensőbb indítások megtalálták az utat a kifejeződéshez, de ezekbe a mélységekbe ne merüljünk most el. Elégséges megállapítani, hogy az érett és a kései József Attila poétikája eltávolodott Ady költői hitvallásától.
Ez az eltávolodás azonban teljesen természetes s helyénvaló. A legkisebb mértékben sem ártott meg a József Attila-versek költői minőségének. Egyébként is, mire ez az eltávolodás bekövetkezett, az Ady-hatás mélyen átitatta nyelvét és gondolkodását. Nem véletlen, hogy váratlanul és önkéntelenül egy Ady-mondat tolult a tolla alá, amikor Téli éjszaka című versét lezárta. „Rálép lábára a tél” – írta a költő az utcán élő, fagyoskodó hajléktalanról. „S fiatal csókok tébolyával / Lép majd szívetekre a Tél” – olvassuk A menekülő Élet kötetben megjelent Az Ősz szerelmei című versben. Tehát az Ady szimbolizmusán történt, deklarált túllépést a nyelvi automatizmus felülírta. Bármilyen nyilatkozatot tesz, a költő nem állhat jót még magáért sem, amikor a költő elődhöz való reális viszony megmutatkozik. Az Ady-költészet tanulságai szervesen beépültek József Attila életművébe. A Petőfi – Ady-reláció érvényes, csak nem úgy, ahogyan az ideológiai sémák azt normatív módon elő kívánták írni.

Vajda Jánosról

Vajda Jánosról

Vajda János (1827–1897)
Ha majd kiásnak a hamu-özönből
Álmélkodó késő évezredek,
Találnak ott - s majd rám ismernek erről
Egy fölemelt főt s egy üres kezet!...

 

Vajda János
A XIX. SZÁZAD utolsó harmadának VAJDA JÁNOS a legkimagaslóbb szerelmi lírikusa és bölcselő költője. Különálló költői egyéniség volt; nem csatlakozott szorosabban a népies-nemzeti irány híveihez; ezért sem a Petőfi-utánzók, sem az Arany-követők nem méltányolták érdemeihez mérten.
Ha az élet nyomorúságára gondolt, lázadó szellem fogta el; ha a lét és nem-lét kérdéseivel foglalkozott, bánat gyötörte; ha látta a születés és vagyon korlátlan érvényesülését, maró gúnnyal és heves gyűlölködéssel szólalt meg.
A költők kenyere a sírás, az éneklés, ezért fizetik őket, ezért rágódhatnak a lakomák csontjain.
A nemzeti bánat hangjai az ő líráján is megszólaltak; a szabadságharc bukását követő időkben ő is megírta a maga nagy-hatású hazafias allegóriáját: „Itt a nagy halott előttünk Kiterítve, mereven. A hideg, a téli éjben, Csillagoltó sötétségben Mi vagyunk még éberen.” (A virrasztók)
A nagy halott: a nemzet; a virrasztók: a nemzet költői.
Amilyen komor Vajda János bölcselő költészete, éppen olyan borús szerelmi lírája is. Egy rossz útra tévedt nő alakja kísértette haláláig: a gyönyörű testű Gina emléke; ez az ifjúkori emlék megmérgezte minden életörömét. Az álmok és emlékek visszajárnak a költőhöz. Lelkének sebei már nem kínozzák a régi gyötrelemmel, szíve olyan hideg és szenvedélytelen, minta Montblanc csúcsán a jég. Egyik ihletett órájában megszületik halhatatlan költeménye, a „Húsz év mulva”
Vajda János lelki élete merőben elüt a mindennapiságtól, tépelődései megindítanak, fantáziája magával ragad, gondolatai áttörik a zárt formát. Vajda az átmenet költője a magyar lírában. Híd Petőfi és Ady között. Nyelve eredeti személyiségre vall, aki vállalja a túlzást, a szélsőséges megfogalmazást. A romantika eszközeit úgy alkalmazza, hogy az már a szimbolizmus előfutárának bizonyul. Ady ezért is érzi az elődjének.
Vajda Jánost a korabeli tekintélyesebb bírálók meglehetősen mellőzték: „Mi éppen nem tiltjuk meg Vajdának, hogy valami szokatlanba fogjon, de bizonyára megkívánhatjuk, hogy gyönyörködtessen bennünket.”
Viszont azt, hogy mit ér a szokatlan, az új hang dübörgése az irodalom éterében, azt Ady bizonyítja be végérvényesen, aki ezt a szellemi ösvényt mindenki által látható sugárúttá szélesíti ki.
Hogy Vajda János személyes kapcsolatai, szerelme, házassága kudarcot vallott, abban neki is nagy szerepe volt. A kemény, szilaj természetű, különc ember nehezen tudott a helyzetnek megfelelően viselkedni. Irodalmi, esztétikai és politikai vitáiban is az indulatosság, erőszakosság jellemezte, kérlelhetetlen szigorral ostorozta ellenfeleit, a látszatmodernizálást, a divatot valósággal gyűlölte, viselkedésében, szokásaiban is sokszor volt provokatív. Szenvedélyesen képviselte saját igazát, nagyszerű és nagyszabású tanulmányaival, politikai röpirataival (Polgárosodás, Önbírálat, 1862), cikkeivel szinte mindenkit magára haragított. A keserűség állandó társbérlővé vált lélekotthonában.
Vajda János: KESERŰ ÓRÁBAN
Én sem éltem egészen hiába:
Fáztam és koplaltam eleget.
Szenvedésim nyomorú dijába
Szánakoztak rajtam emberek.
Nem maradtam adósuk magam sem:
Szerettem e szánó tömeget.
És mivelhogy nem volt egyebem:
Odaadtam érte lelkemet.
No de egyet fordult a kerék.
Lett gunyám, megevő falatom.
Bezzeg öljt kiált a csőcselék,
Fölakad a kenyér torkomon.
Akik előbb szerettek, hajgálnak
Kövekkel... És már most mit tegyek?
Legjobb lesz tán, ha a kutyáknak
Vetem e panaszos kenyeret?!
Talán nem véletlen, hogy Ady Endre a saját költészetének meghatározó alapköveit Vajda János szokatlan, egyéni líratömbjéből faragja ki.
Ady Endre: Búcsú Siker-asszonytól
Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.
Lantot, hitet vígan szegre akasztok.
Kicsit pirulok. Én és a Siker?
Jöjjenek a tilinkós álparasztok,
Jöjjenek a nyafogó ifju-vének,
Jöjjenek a finom kultúrlegények.
Nem is tudom, hogy mi történt velem,
Hát sokat érne itt a győzelem?
S én száz arcban is kínáltam magam,
Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.
Ügyes kellner-had famulusa tán?
Éhes szemben vörös, vadító posztó?
Legyek neves hős kis kenyércsatán?
Fussak kegyért én, született kegyosztó?
Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,
Úri dölyffel megállni, mosolyogni,
Míg tovább táncol kacsintva, híva
A Siker, ez a nagy hisztérika.
Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.
Annak ellenére, hogy Vajda János tehetségére már az 1840-es években fölfigyeltek, s élete vége felé a fiatal költőgeneráció (Komjáthy, Reviczky) tagjai a legnagyobb élő költőnek tartották, élete mégis magányos volt. Szerb Antal szerint ő volt “a modern magányosság első hordozója a magyar irodalomban”. Művészetét meg nem értés és támadás fogadta, politikai eszméi miatt mellőzték, s magánélete is kudarcokkal teli volt. Költészetét csak az utókor ismerte el méltóan, Ady mindig is a saját költészetének szerves előzményét látta Vajdáéban.
Vajda János: Sodoma
Javában áll a vásár; a zsivajban
Megsiketül a lelkiismeret.
A cég föloszlik; im végeladóban
Árverelik a kerületeket.
Kapós az áru; hogyne? sokat ér,
S potomság, mit a boltos érte kér:
"Ki hazudik nagyobbat?" E sivár
Föltétel a kikiáltási ár.
Föl és alá tud hizelegni szebben
A mennynek és pokolnak egyaránt?
Ah könnyü sor! mi drága még részletben -
Egészben szinte semmit ér hazánk...
Lemondott róla régen mindenik,
Adó, vevő, hivén, hogy sírba tért.
Csak még a bőre! ezt adják, veszik,
Igaz, hogy olcsón: egy üveg borért...
Mint mikor a hajó a víztölcsérben,
Haj rá, neki! hol a pezsgős palack?
Pokolba őrült becsület, szemérem!
Föl a kabinba, hol a szűz ajak?
Nyerít a kéjvágy, bőg a hiúság,
Vonít az írigy önzés éhesen.
Itt már hiába átok és imádság!
Én már csak a kénkő-esőt lesem.
És eljön az, hah, itt is a határon;
Én látom azt, mint Lót, rég, egyedül.
De nem megyek, nem mozdulok... bevárom...
Hiába a sugallat: menekülj!
Kéj lesz nekem e gyilkos tűz-zuhany;
Szemlélni, hogy rémül a gyáva gaz!
Diadalom, ha ők mindannyian
Látják, hogy hal meg köztük egy igaz.
Mint egykor Herkulanum és Pompeji
Végnapján, láva-temető alatt,
Volt még egy hű, valódi római,
Ki mozdulatlan, őrhelyén maradt;
Ha majd kiásnak a hamu-özönből
Álmélkodó késő évezredek,
Találnak ott - s majd rám ismernek erről
Egy fölemelt főt s egy üres kezet!...
Ady Endre: Az élet
Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!...
Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!
A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kinál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.
Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szívem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen...
...De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem!

Forrás: Magyar irodalomtörténet /Kézikönyvtár- Arcanum
Kép: Google

Závada Pál - Szociográfus az egyetemesség sorskérdéseiről

Szociográfus az egyetemesség sorskérdéseiről
Závada Pál Egy piaci nap című kötetéről

Závada Pál élményközege a huszadik század második feléből származik, a kor gondolatvilága jelenik meg műveiben, de írásmódszerére a magyar irodalom évszázadainak szóhasználata jellemző. Napjaink szellemi világának gyökereiből és állapotából tájékozódik, innen szerzi tapasztalatait és mondanivalóját, aztán visszanyúl régebbi korokba, áthangszereli, átfogalmazza a korábbi modelleket, toposzokat. Műveit olvasva - a filozófián és a szociográfiákon nevelkedett, iskolázottabb olvasó - rögtön látja, hogy a magyar társadalomleírás legjobb mestereinek hagyományait folytatja. Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Veres Péter, Szabó Zoltán és Csalog Zsolt, Berkovits György hatása érződik írásain, világlátásán, de napjaink közembereinek és szociológusainak vizsgálódásai is visszaköszönnek műveiben. Kutató és író egyben.
Első írásai megjelenése idején nálunk a világirodalmi művek nagyobb példányszámban kerültek kiadásra, mint a magyar szerzők munkái. Ez is a diktatúra kultúrát ellenőrző eszköze volt, hiszen így csak egy szűk réteg ismerhette őket. Az alacsony példányszám nem veszélyeztette a szélesebb körben való terjedését, és nem ártott az általános főirány gondolatiságának, a jól bevált proletárdiktatúra nimbuszának, létezésének.
Mindig fontosak és érdekesek Závada művei, mert regényei, novellái, tanulmányai társadalmunk mélyéről érkezett tudósítások. Helyzeteket, történeteket fogalmaz meg. Ábrázol, körüljár, de nem akar igazságot tenni, azt ránk bízza. Jó realitás- és arányérzék jellemzi. Prózájának névjegye a hétköznapok egyhangúságában rejlő fontos események felismerése, leírása.
Elsősorban a nagyobb terjedelmű, nagyobb lélegzetvételű könyveiről ismert, amelyek lassan, komótosan cammognak előre a maguk tempójában, hogy időt és teret biztosítsanak az írónak – aki tökéletesen ki is használja azt – hogy részletesen kifejtse, mit láthatunk azon a tájon, ahová elvezet. Ha Philip Roth megfogalmazásával élünk, az alkotónak már jó előre el kell döntenie, hogy mit akar vezetni: kamiont vagy sportkocsit (vagyis hogy mit akar írni: nagyregényt vagy kisregényt), és annak megfelelően is kell írnia. Závada leginkább kamionhoz szokott, de jól bánik egy sportkocsival is, nála annak is jó az útfekvése, az előrehaladása, mint ahogy azt az Egy piaci nap című, írásában is láthatjuk. A kisregény témája az 1946-os kunmadarasi pogrom, amikor is számos zsidót vert össze, és ölt meg a felheccelt, feldühített tömeg. A tiszaeszlári esetre hajazó történet a II. világháború utáni lelki megrázkódtatásról, bűntudatról és letargiáról, valamint az éhesen maradottak vagdalkozásáról szól.
Nálunk sokáig elhallgatás és elfojtás jellemezte a második világháborút követő átmeneti és zavaros éveket. Akkor is elmaradt a teljes szembenézés, mert egy új, nem kevésbé erőszakos hatalom telepedett az emberekre, de napjainkban sem lehetünk elégedettek múltunk feltárásával, és itt nem csak a ferdítésekről, hamisításokról van szó. Az időszak manapság is sok vitát vált ki. Sokan nem fogadják el, hogy egy külföldi hatalom felelős csak a zsidóüldözésért, 600 ezer ember megöléséért. Napjainkban még mindig folyik a tiltakozás az Eleven emlékműnél a történelem félremagyarázása miatt.
Az egy piaci napban Závada a képzeletbeli Kunvadasra helyezi a cselekményt, kitalált szereplőkről ír, bár az események valóban megtörténtek. A helyzetek valósággal való egyezése nem a véletlen műve. A kisregényben Hadnagyné Csóka Mária az elbeszélő. Ő egy olyan figura, aki egyszerre van közel és távol az eseményektől. Az ő férje az a tanító, akit javarészt koholt vádakkal idéznek népbíróság elé. Ez alaposan felbőszíti a helyieket és gyújtósul szolgál a pogromhoz, mert elégtételt akarnak venni, hogy a zsidók soha nem járnak rosszul. A helyzet kilátástalanul nehéz, mert vesztes háború után vannak, sok a halott, drága az élelmiszer, és ilyen reménytelen helyzetben mindig kell, hogy legyenek bűnbakok. Erre pedig ott a jól ismert recept, jöjjenek a zsidók elleni támadások. Egyre zsidóellenesebbé válnak az emberek.
Mária az, aki sokfelé jár a városban, és mindent lát, anélkül, hogy részt venne bármiben is. Az ő tapasztalatai, gondolatai válnak a mű vezérfonalává, de mellette megjelenik több mellékszál is. Előkerülnek mendemondák, vallomások, levelek és újságcikkek, melyek többsége szöges ellentétben áll egymással, vagy a valóságos eseményekkel. Így az olvasó sokféle helyről jött állításokból láthatja a történeteket. A regényben felelősek a helybéliek, mert elhiszik az ostoba meséket, rémhíreket, akik készpénznek veszik, hogy a zsidók gyerekhúst esznek. Ebben az abszurd helyzetben teljesen lehetetlen, hogy a zsidók kárpótlást kapjanak a holokausztért. Itt nem kaphat senki elégtételt, a szegénység és a nyomorúság mindenkit sújt. Nem találnak megoldást az alakulóban lévő pártok sem. Nem alkalmas az idő a jogrend alkalmazására. Haladnak a dolgok a maguk útján, amiről tudjuk hová jutottak az egyre előretörő kommunisták, akik saját pozíciójuk erősítése érdekében feláldozzák a zsidókat és mindent a politikai ellenfeleikre fognak. A bűnösöket közben futni hagyják.
Különböző származású, gondolkodású figurák jelennek meg a történelmi tablón. Sokfélék a szereplők és az értelmezések. Ami öröm az egyiknek, az a másiknak poklot jelent. Nincs végletesen rossz, nincs angyalian jó ember sem. A nyilas sem velejéig romlott, és kiegyensúlyozott emberek is tévedhetnek. Nincs más választás - az író szerint - itt sem, csak az őszinte szó, mert a felelősség közös, mert az kevés, ha főzzük a babgulyást, azzal még nem tettünk semmit magunkért, mert a történelem zajlik körülöttünk. Itt is csak a józan ész, a közös értelmezés segíthet.
Závada Pál történelmet elemző író, a narráció különféle eszközeivel él. Megteremtette a háború utáni világot, bemutatja a mindenkiben élő rettenetet, ami a következményekről szól, hogy lesz-e elszámoltatás, mi lesz a bújtatásért kapott vagy az újraelosztás után családokhoz került étkészlettel, a bútorokkal, az aranyakkal, ékszerekkel és a lakásokkal, ha a zsidók visszajönnek.
Hadnagyné Csóka Mária mindenütt jelen van, és minden szörnyűséget lát. Látja, hogy a politika hogyan lesz a társadalmi közhangulat és az elkeseredés haszonélvezője. A szélsőjobb az antiszemita indulat szításával védte a vád alá helyezett embereit és a zsidótlanításban látták az egyetlen lehetőséget a helybeli indulatok visszafogására.
Fontos gondolatok ezek Závada írásaiban, hiszen az irodalom képet ad a kultúráról, de nem csak egyféle kép, hír érkezik, hanem térben és időben eltérő jelentéseket, mondanivalókat, eseményeket, történeteket kapunk a képek által. Ezek néha lehetnek homályosak is. Ami közös bennük, hogy nem valósághű képet, tükröt kell keresnünk, ami részletezően rögzít, mindent bemutatva, hanem egy üveglencsét, szemüveget képzeljünk el, amelyen át az író nézi a világot, és ez a kép érkezik hozzánk. A sok látószögből készített képek összessége válik kultúránk feltárójává. Závada tiszta lencsét használ, jól irányozza azt a lényeges elemekre, és a képalkotás közben még lelki pályákra terel minket. A lelkek zavaros mélyéről szabadítja fel a szenvedélyeket. Bátorít, hogy vegyük magunkra őseink bűneit és erényeit is. Összetett látásmód jellemezi, gazdag belső képi világgal. Egyszer a valóság pontos leírása, létrehozása jellemzi, aztán a lelki folyamatok bemutatásával folytatja a vizsgálódást.

Závada jól tudja, hogy az írásnak az a lényege, hogy az olvasó másképp lássa a világot, mint korábban. Nagyon jó megfigyelő és elemző. Olyan szövegeket ír, amelyek életre kelnek a képzeltünkben. Igazi célja, hogy nézzünk mindnyájan szembe a múltunkkal, értelmezzük a korábbi szerepeket, és senki se feledje bevallani saját bűnét. Ha időnket nem csak a könyvek világában töltjük, hanem a tárgyak és az események közelében is, akkor láthatjuk, hogy a világ közös pályán halad, még akkor is, ha nemzetenként különböző irányok, gondolatok között. A korszellem a fontos, a világlátás, melyből kiderül, minden nemzet, nép bölcs és hősies.
Jó Závadát olvasni. Ő is az igényesebb társadalomszervezésre vágyik, hisz abban, hogy a tudás apasztja a zűrzavart. Időnként finom vonásokkal, mintha ecsettel festené a világot. Tisztán szerkesztett, váratlan eseményeket is tartalmazó történeteket ír, szépen rajzolódnak nála az érzések. A mű a nyugalmi állapot és a mozgás keveréke. Több réteget képes kibontani, mert érzékeny a világra. Szemléletesek a képei, időnként elégikusan derűs hangnemben fogalmaz, aztán néha írásaiban ott lappang a humor a szürkeség és a lefojtás mellett. Szociologikus megközelítése a naturalizmussal rokon, aminek az irodalomban fegyelmező értéke van. Így lesz a mű –Virginia Woolf szavaival élve – „valóban valóságos.”
A regényben nem ismétel, hanem felidéz, közben látens történelem-vizsgálat folyik szociografikus hűséggel. Új dimenziókat keres a nyelvi közlésben, elmossa a logikus és az illogikus közti határt. A dolgok mögé néz, a felszín alatti folyamatokat vizsgálja, mint az alámerülő búvár. Kutatja, mi van a rejtőzködő mélyben, milyen emlékeket őrzünk, hogyan élnek a tengeri kagylók, csigák, merrefelé úsznak a halak és miért.
Az foglalkoztatja, hogy mi a szellem. Mi az erkölcs, mi az emlékezet? Mi történik, ha a jószándék az erőszakkal találkozik? Egy kalmár rafináltságával férkőzik történeteibe, hogy minél többet tudjunk meg hőseiről. Fontos és a mélylélektan vidékéről származó vallomásokat gyűjtött egybe a társadalomban rejtőzködve élőkről. Tudja, hogy az igazi érzések felülírják az elvárt magatartásformákhoz való igazodást. Tanúja mindennek. A legkisebb részletre is figyel. Néha fejbevernek a mondatai. Bennük sorakoznak a múlt századi sötét árnyak.
Regénye a modern szellemiség teljes bonyolultságát ábrázolja. Alapgesztusaival drámai klímát teremt a szövegben. Tűnődésekre késztet.

Írása lényegét a paraszti tradíciók ismerete adja. Hol komolyan, hol tréfásan szól róla, ami a vidéki néplélek egyszerűbb és sírnivalóan őszinte bemutatása.
Emlékei hegy-völgyeiből válogat írásában. Nála nem él örök küzdelemben a mondanivaló és a megírt szöveg. Gondolkodása időnként nem halad szinkronban a történelem észjárásával, de túllát a napi politika szemhatárán. Lelkiismereti szabályokat közvetít. Nem hiányzik belőle az életbe vágó dolgok feltárásához szükséges szándék. Filozofikus tartalmú írásai a természet és a kultúra, az ember és körülöttünk lévő világ ellentmondásairól szólnak. Őszintén ír az élet bajairól, a csalódásokról, a küzdelmekről, a visszásságokról, az erkölcsös életről, amely megnemesít. Másképp látjuk a világot a könyv elolvasása után.

Mentsük-e meg Jókait?

Mentsük-e meg Jókait?

Sokszor napirendre került már az a kérdés, amelyről OJD és TGM különféle orgánumokban megnyilvánult nemrég: hogyan viszonyuljunk az irodalmi kultúra hagyományaihoz? Egyszerűbben: hogyan viszonyuljunk a kultúrához?
Ezek a felvetések rendre valamiféle bulváros elsekélyesedésre, érdektelenségre futnak ki. Most éppen aktuálpolitikai kérdésként jelenik meg. Ez azonban annyira illékony, hogy mire e sorok megjelennek, talán már meg is feledkezik róla a közvélemény.
Így három okom van arra, hogy a két említett szerző cikkeikben megosztott véleményét ne vitassam, ne tárgyaljam, és csak lazán kapcsolódjak a témához: 1. azt megtették sokan mások; 2. nem tekintem magam szakembernek; 3. a közvetlen politikai összefüggésekről nem szeretnék írni.
Ez utóbbiról mégis fogok. Megkerülhetetlen. Viszont más lesz a megközelítésem.
Amennyire képes vagyok felidézni, minden tanév kapcsán legalább egyszer felmerül a kérdés, hogy mi is a helyzet a kötelező olvasmányokkal? Szokás a gyerekeket kárhoztatni, mert nem érdekli őket az olvasás. Ez természetesen tévedés. Elég csak a Harry Potter, vagy a Gyűrűk Ura sikerére gondolni, mindjárt nyilvánvaló, hogy a mai gyerekek és fiatalok körében is van irodalmat fogyasztó réteg. Nem kisebb, mint a mi időnkben, vagy a nálunk is daliásabb, korábbi nemzedékeknél (Mert minél öregebb, annál kiválóbb mindenben.). Természetesen, ma az okos eszközök és a web-en elérhető tartalmak részben átvették a papíron hordozott szöveg helyét, de ez elsősorban technikai kérdés.
Nem, nem gondolom azt, hogy az Internet, a médiafogyasztási szokások átalakulása, és általában az életmód igen gyors változása csak technikai kérdések lennének. Ám az olvasás tekintetében az, hogy papíron jutunk-e a szöveghez, vagy monitoron, részletkérdés. Az biztos, hogy az új megoldások gyorsabbak és olcsóbbak, így több olvasmányhoz jut hozzá az, aki az olvasnivalót a weben keresi. Ez a technológiai változás hasonló ahhoz, ami Jókai korában lezajlott.
A másik kérdés, hogy mikor és hogyan kell változtatni a kialakult pedagógiai hagyományokon? A magyar oktatás szemlélete mindig is erősen konzervatív volt. A ragaszkodás a poroszos módszerekhez, az oktatás tudáscentrikusságának fetisizálása (szemben a készség központúsággal), az oktatási intézmények egyfajta felsőbbséges viszonyulása a gyerekek családjaihoz, mind egyfajta időmegállító vágyra utalnak.
A gyerek nem arról tanul, ami érdekli, hanem amit neki előírtak. Nem a készségeit erősítik, hanem a gyengeségeit tudatosítják. Ezt valamikori diákként, és szülőként egyaránt mondhatom. Az Iskola (általánosan és általánosítva persze) sok képviselője abban látja a maga sikerét, ha a gyerek sikertelenségét bebizonyíthatja és szankcionálhatja.
Nos, nem így képzeltem a rendet.
A kötelező olvasmányok terén is hasonló a helyzet. Én szinte minden kötelező olvasmányt lelkesen elolvastam. Azonban szinte semmit sem akkor, amikor kötelező volt. Miért? Mert nem akkor érdekelt. A gyerek még nem felnőtt. A kamasz is óriási változásokon megy át néhány év leforgása alatt. A lexikális tudás megkövetelésében telhetetlen iskola pedig türelmetlen: idejekorán akarják a gyereket rávenni olyasmire, amihez sokszor még túl fiatal.
Egyes kutatások szerint az érettségin „fejünkben lévő” tények kilencven százalékát harminc éves korunkra elfelejtjük. Miért? Mert egy asztalos, vagy egy orvos nem sokat fog a későbbiekben a költők életrajzaival foglalkozni. De nekik is be kell biflázniuk ezeket érettségire. Sok doktori címmel rendelkező ember ma megbukna az érettségin. Mit ér el tehát az oktatás azzal, hogy minden gyerektől, minden tárgyban megköveteli a lexikális tudást? Egy tudásellenes alaphangulatot. Nincs-e ennek köze ahhoz, hogy bizonyos típusú kormányzatok rendre kultúrharcot hirdetnek, keresztes hadjáratként a gondolkodók iránt? A lexikális tudás nem tesz okossá. A sértett, buta ember pedig rettenetesen ellenszenvesnek tartja azt, aki gondolkodik.
Tudom, másként gondolkodásnak hívják. De mihez képest másképp? Nem a „központ” direktíváihoz képest? A gondolkodás a sokféle lehetőség és megközelítési mód minél szélesebb feltérképezésére épül. Ha csak egy helyes gondolkodás van, akkor mindenki másképp gondolkodik, aki gondolkodik. A helyes viselkedés ugyanis a direktíva kritikátlan és lelkes elfogadása. Nem véletlen, hogy a kultúrharcot hirdető és folytató kormányzatok rendre autoriter diktatúrák. A véleményem forrása a huszadik század. De a többi sem a véletlen műve…
Számomra is voltak az iskolában nehéz tárgyak. Ma azt gondolom, ez nagyobb mértékben múlt a pedagóguson, mint akkor hittem. Akkor azt hittem, amit vártak tőlem, hogy az az én kudarcom, alkalmatlanságom. Mivel kompenzálhattam, vagy tompíthattam a kudarcot? Kínzó magolással. Lássuk be, értelmetlen magolással, mert az úgy szerzett, nem szervesülő tudás illant el az emlékezetemből a leggyorsabban. Pedig nincs unalmas tudomány, csak rossz tanterv és alkalmatlan pedagógus.
Annak sincs értelme, hogy olyan olvasmányokra kényszerítsük a gyerekeket, ami a számukra nem élvezetes, sőt, kimondottan gyötrelmes. És sajnos, Jókai ma már ilyen.
Jókai Mór irodalmi munkásságát nem fogom hosszan elemezni. Csupán néhány gondolat. Úgy ismertük meg őt, mint a romantikus nagyregény műfajának jeles, hazai képviselőjét, megteremtőjét. A magyar Dumas.
Mi is az a romantikus nagyregény? Legyünk őszinték: Divat!
A romantikus nagyregény a maga korában nagy népszerűségnek örvendő, népszerű műfaj volt. Ne felejtsük el, a tizenkilencedik század során a technológiai fejlődés eredményeként drámaian csökkent a nyomtatás, könyvkészítés költsége. Így a század során a könyv úgyszólván tömegtermékké vált.
A romantikus regény pedig úgyszólván minden társadalmi és műveltségi rétegben eladható volt. Divatba jött. Pár éve még megbotránkoztam, mikor egy nagyra becsült barátom lektűrként említette Jókai regényeit. Ma már értem, és elfogadom ezt a nézetet. Bizonyos értelemben Jókai volt korának magyar Coelho-ja. A tömegek számára megfizethető, és nagy számban kiadható könyvek, és a népszerű tartalom lényegében a tömegkultúrát alapozta meg.
Ne felejtsük el: nem volt Internet, nem volt tévé! A világ eseményeiről a lapok késéssel számoltak be, mert a hír a lovak, majd a vonat sebességével volt képes terjedni. Hogy úgy mondjam, az olvasás volt a kor mozija. A divatos olvasmány pedig társasági téma. Ezért aztán egy divatos regényt mindenki elolvasott, aki nem akart a sorból kilógni.
Jókai sokáig divat volt és óriási élmény! Akik ennek az élménynek a hatása alatt éltek, nyilván azt remélték és várták el, hogy a következő nemzedékek is osztoznak az élmény iránti lelkesedésben. De ha nem is érzik ezt a kutyafattya kölykök, legalább biflázzák be!
Ma megnéztem egy 1981-ben készült filmet. Érdekes volt, de végtelenül lassú, nehezen befogadható. Közben többször megnéztem az Email fiókomat. Miért? Mert ma már nem divatos a történetvezetésnek az a lassú, sok kimerevítéssel operáló módja, amivel a film készült. Pedig akkor ez volt divatos. Drámai pillanatokban szenvedő hőseink arcát látjuk hosszan. Valamelyik hősünk mond is valami jelentőset. És ez történik három percenként: szenvedő arcok verejtékben, remegő ajkakkal, közelről, és a nagy mondás. Akkoriban nagyon kedvelt, újszerűnek számító dramaturgiai módszer volt. Ma pedig dög unalom. Azonban a nyolcvanas években is készültek olyan filmek, amelyek ma is megállják a helyüket. No, nem sok. A felhozatalt megrostálta az idő.
Jókai számos regényét láttam filmen. Az általam a nyolcvanas években látott filmek zömmel a hatvanas és hetvenes években készültek. Az akkori megkésettségünk mellett ezek a filmek igazán élvezetesek voltak. Élvezetesebbek, mint a regény, mert a filmesek nem vettek el negyedórákat az életemből, hogy egy szoba berendezését precízen elmagyarázzák. Ezeket a szövegeket nyilván megkapta a díszletes és a kellékes, mi pedig láttunk egy milliőt a jelenet körül. A film tehát gyorsabb volt, mint a regény. Nem beszélve arról, hogy a film is a maga korának ízléséhez szabta az alapmű feldolgozásának módját. És ma már ezek a filmek is lassúak.
Tehát Jókait én is sokszor unalmas olvasmánynak találtam. Egyszerűen rémesen lassú volt. Nekem már nem volt ennyi időm, mert kémiát kellett magolni. És még élni is akartam tizenévesen. Az iskola erőfeszítései ellenére is.
Gyakorló szülőként magam is szembesültem azzal, hogy amiért pár évtizede magam lelkesedtem, azt a gyerekeim unalmasnak találták. Mondhatnám azt, amit a kőszívű ember: „A föld ne mozogjon, hanem álljon. S ha az egész föld előre megy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele!”
Mondhatnám ezt az irodalom iránti nem múló rajongásom ellenére is. Mondhatnám azt, hogy amit mi egyszer értéknek ismertünk meg, az iránt igenis lelkesedjenek a kölykök, vagy legalább biflázzák be a kutyafattyai!
De nem mondok ilyet. Mert pontosan tudom, hogy ha Magyarországot megállítják is, a kultúra nem áll meg. A Föld forog, és a kultúra is vele fordul. Még az irodalom is, hiába nyelvhez kötött. A világ halad velünk - vagy ellenünkre. Visz magával, vagy áttipor rajtunk. Csak a hozzáállásunkon múlik.
Nézzünk egy nagyon egyszerű állítást! Jókai idején azok az irodalmi művek még nem voltak jelen a piacon, amelyeket később írtak. Márpedig, a kultúra is piac. Ó, borzalom! De ezt is ki kell mondanunk.
Jókai a maga idejében olyasmit „termelt”, ami a nemzetközi piacon már sikeres volt, és a magyar piacon a kínálat sokkal kisebb volt, mint a kereslet. A dolog ennél azért összetettebb, de ez érvényes megközelítés. Itt csak azt szeretném jelezni, hogy minden esélye megvolt a sikerre. Az, hogy sok kortársától eltérően az ő munkássága nem merült feledésbe, annak köszönhető, hogy tehetsége volt, a mesterségbeli tudást pedig megszerezte. Kiemelkedőt alkotott. Akkor is az, ha én unom.
Azonban, évről-évre bővül a kínálat ezen a piacon. Újabb és újabb divatok jellenek meg, majd tűnnek el. Új, meglepő alkotói módszerekkel találkozunk, amelyek megbotránkoztatnak, vagy elbűvölnek. Ezek egy része sikeressé válik, utánozni kezdik, aztán megunjuk.
Közben változik körülöttünk a kor, a technológia, a társadalom, a kultúra, a világ.
Ezért azt gondolom, ha Jókait olyan nagyon meg akarjuk menteni, elveszítjük. De elveszítjük annak a lehetőségét is, hogy a gyerekeink az irodalmat úgy szeressék és élvezzék, mint mi. A regényt, mint a legszemélyesebb mozit.
Ehhez azonban minden kornak és minden generációnak meg kell kapnia azt, amire fogékony. Ne féljünk a divattól! A hab között ott lebegnek az aranyszemcsék is! Jókai életműve mellől is letisztult a kor, ahogy elmúlt. Így lesz az a maiakkal is. Engedjük a világnak, hogy változzon!
Ma persze mindent felhabosít a politika. Erről most csak annyit hadd mondjak el, hogy az irodalom a legnemzetibb művészet, mert a nemzet kultúráját, a nyelv hordozza!
Kazinczy ezt mondta: nyelvében él a nemzet.
Kölcsey pedig ezt: „Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.”
A „kor szerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.” Ez a válaszom az úgynevezett konzervatívoknak. A nemzeti érdek az, hogy együtt haladjunk a korral, a világgal!
Akik irodalommal foglalkozunk, a nemzet haladását és megújulását munkáljuk. Aki mást tesz, az a magyar nemzet leghaladóbb gondolkodóinak eszméit, hitvallását csúfolja meg. Van ilyen, tudjuk. Kereslet is van rá, amit a legjobb indulattal is tragikus tévedésnek kell tartanunk. De tartok tőle, sokszor tudatos bűn.
A nyelv értékeit meg kell őriznünk. De ez nem abban van, hogy megmaradjunk Arany János szókincsénél, befagyasztva a nyelv változásait (Szögezzük le: a nyelv nem korcsosul, hanem változik! Pezseg, frissül, letisztul újra és újra.). Nem is abban áll, hogy elutasítjuk az irodalom alkotói és olvasói részéről az új iránti igényt.
A nyelv ereje ugyanis abban áll, hogy képes gondolatokat kifejezni. A nyelv tömény gondolat. És egyúttal a nyelv eszköz is a gondolkodásra.
Az a technológiai forradalom, ami jelenleg is zajlik körülöttünk a webes kultúra eszközrendszerének az elérhetősége és megszokottá válása kapcsán, nem kisebb jelentőségű, mint az olcsó, tömegtermékként nyomtatható könyv megjelenése, hanem nagyobb annál. Néhány ország többé-kevésbé elzárkózik ettől, de ez nem áll meg. Jobb tehát azt kutatnunk, hogyan fordíthatjuk a hasznunkra, a nyelvi kultúra és az irodalom hasznára ezt.
A kormányzatnak nem harcolnia kell a kultúrával, hanem támogatnia azt, mégpedig erős és független szakmai és civil szervezeteken keresztül, hogy ne valamelyik bólogató államtitkár ízlése határozza meg a nemzeti kultúra plafonját. A kultúrharc a kultúra elleni harc. Eddig minden hasonló harcban a kultúra győzött. Tessék hát!
Aki meg akarja állítani ezt a darab földet, akár Jókai kedvéért, vagy valami aktuálisabb érdek miatt, az egyszerre tesz az irodalom ellen, a nyelv ellen, és így a nemzet ellen is. Ez a helyzet. A legnemzetibb hozzáállás az, ha kíváncsian fogadunk és megismerünk minden újat! A gyerekeinkkel akkor teszünk jót, ha jobban szeretjük őket Jókainál. A politikusoknál meg pláne. Olvassanak kedvükre! Ha olyan szerző könyve van a kezükben, akiről mi még csak nem is hallottunk, az nem az ő hibájuk, hanem a mi lemaradásunk.
Hát, húzzunk bele! Haladjunk!
Ha mi nyitottak leszünk rájuk, talán még Jókaira is kíváncsiak lesznek.
Sőt!

Ninive oszlopai

Ninive oszlopai

Örök dilemma, hogy politizáljon-e a költő, és ha igen, milyen formában.

Babits Mihály kényszerűségből ugyan, de vállalta a tőle teljes mértékben idegen közösségi érdekeltségű költőszerepet. A Jónás könyvét, e szerepvállalás belső folyamatának végső következtetését már súlyos betegen, az operációja után, némaságra ítélve írta meg. Jónás először megfutamodott, és a negyedik rész végén sem ő, hanem az Úr mondta ki a tanulságot. Ő hallgatott. Nem dönthető el egyértelműen, hogy a hallgatása mit jelez: a küldetés bensővé lényegítését, vagy egyszerűen csak a helyzetébe, a prófétaszerepbe való beletörődést.

Talán mindegy is. Úgy gondolom, hogy bizonyos jelenségek megkövetelik azt, hogy írástudók felemeljék a szavukat. Akár erkölcsi megfontolásból, vagy akár csak azért, mert ezek a jelenségek már az elefántcsonttornyaikat is veszélyeztetik. A politika időnként olyan tényezővé válik, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Az írástudók véleménye persze napjainkban éppen annyit számít, mint a többi emberé, vagy akár azoké az önmagukat prófétának képzelő bolondoké, akik önként másznak fel Ninive oszlopaira, hogy teli torokból üvöltsenek. Az irodalom többé már nem az a hagyományos értelemben vett társadalomformáló erő, ami korábban volt. Ennek számos oka van, és az információvihar, ami már jó ideje dühöng, és aminek még mindig nem látni a végét, csak az egyik közülük.

Ettől függetlenül meggyőződésem, hogy a kultúrharcokban az autoriter rezsimek hosszú távon mindig veszítenek, a megnyert csatáik pedig szégyenfoltokként maradnak csak fenn a történelem lapjain. Nem is a költészetet, az irodalmat, a művészetet féltem.

Alapvetően apolitikus alkat vagyok. Egyetlen politikai témájú versem van csak, a Peremvidék, melyet a legutóbbi választások után írtam: két árva hexameter. Van persze véleményem, de legtöbbször teljesen fölöslegesnek érzem, hogy közöljem, hiszen már nincs valódi párbeszéd, csak bólogató egyetértés vagy dühödt elutasítás. Az igazság utáni korban néhány vitában valóban fölösleges részt venni. Nem is ez a költő dolga. A költő írjon.

A költészetben talán az a legszebb, hogy megpróbálja kimondani a kimondhatatlant, hogy megpróbálja minél jobban megközelíteni azt, ami elérhetetlen. Sosem sikerülhet, de talán a költőt is az teszi költővé, hogy ennek tudatában mégis verset ír. Bármiről.

Talán minden szavunk hiábavaló, de a pusztába kiáltott szó is lehet költészet.

Sors határokkal

Sors határokkal


„A természet mindenért kárpótol.”
Frida Kahlo


Korántsem közönséges élmény a Magyar Nemzeti Galériában látható kiállítás, hiszen Frida Kahlótól most 35 mű tekinthető meg, amelyek – néhány kivételtől eltekintve - mind a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból érkeztek. A kurátor, Lantos Adriána a tematikusan építkező kiállításon öt szekcióba csoportosította a műveket. Ám koncepciójának középpontjában nem az esztétikai értékek felmutatása áll, hanem a művész mint ember láttatása: a megidézett életeseményekből és a sorsfordító kapcsolatokból egy magával ragadó személyiségű festőnő alakja bontakozik ki.
Frida Kahlo képein a színek olyan parfümöt árasztanak, amit soha nem lehet megunni, egész testünket átjárja, még a vak is lát tőle, aztán az öregek megfiatalodnak. A vásznain lévő festékfoltok élnek. Még a tériszonyosok is biztonsággal lépdelnek tőle.
A kiállítás olyan őszinte, mint egy női budoár, ahol a sarokban ledobott szoknyák hevernek fehérneműkkel, férfinyomokkal érintetten, vagy más asszonyok, hölgyek által elhajítottan. Sajátos, egyéni stílusú és világlátású képek várnak minket a Várban idén nyáron, és elgondolkozhatunk, hogy mit okozhat egy súlyos baleset, mit okozhat a születési rendellenesség, a gyermekbénulás és milyen baj vagy öröm származik a zavaros szerelmi életből.
Első alkalommal érkeztek Kahlo képek hazánkba, először találkozhatunk itthon édes-savanyú, vagyis inkább sanyarú sorsával személyesen. A terem idővonalán – ami Mexikó történetét is nyomonköveti – láthatjuk Kahlo életének fontosabb eseményeit is. A tárlat Kahlo magánéletének és művészetének kapcsolatáról szól.
A Frida Kahlóban rejlő szenvedély mások életét megrövidítette volna, de az övét élettel telivé varázsolta. A fájdalom, a szenvedés belefolyt az életszeretetbe, hiszen alkotott, és ennél nincs nagyobb életben tartó erő, vigasztaló izgalom.
A mexikói művészetből táplálkozott. Az 1521-es spanyol hódítás az Azték Birodalom végét jelentette. Az eltűnt világ, a népi hagyományok foglalkoztatták, az őserőt megjelenítő alakok, erős érzelmi hatást kiváltó szimbólumok, agyagszobrok, álarcok vonzották. Mexikóban a prekolumbián kultúrák is megszámolhatatlan mennyiségű szobrot, ékszereket és egyéb kézműves terméket hagytak az utókorra. A spanyol hódítással a kézművesség átalakult, hiszen a bevándorlók magukkal hozták az európai kézműves technikákat, mint például a bőrművesség spanyol módszereit, a fejlettebb szövési technikákat és a kerámiák mázzal való bevonását. Ami viszont leginkább befolyásolta a kézművességet az az új vallás volt, hiszen számtalan kézműves terméken megjelentek a különböző keresztény motívumok és bibliai személyek. Mexikó nemzeti idolja lett.
Találkozása Diego Rivera festőművésszel végzetes volt. Nagy szerelem lett. Diego jó ember volt, de asszonyféle nem maradhatott tőle nyugton. 20 évvel volt nála idősebb. Sorra csalta a fiatal menyecskékkel, még a húgával is összejött. Ezért nem csoda, ha kiment az ajtajukon a boldogság, és betért a csalódottság, a szerelmi bánat, amit bájital sem gyógyíthatott. Diego egy hatalmas csecsemőre hasonlított. Kidülledő, sötét, rendkívül intelligens, hatalmas szeme szinte mindig fürkészett valamit.
Rivera is megtapasztalhatta, hogy Frida Kahlo vonzó és taszító, lágy és kemény egyszerre, kibírhatatlan és kenyérre kenhető, valóságos nőstény, de közben azért fiús is, a szenvedés, a fájdalom bajnoka, no, meg a kiábrándultságé, miközben az életszeretetet harsogja. Kiismerhetetlen, tán ezért is fölöttébb érdekes napjainkig.
1925-ös balesete során eltört a gerince is, nem kelhetett fel ágyából. Ekkor kapott az édesanyjától egy festőállványt. Magának festett. A világ felbomlottságáról, borzalmairól festett rémlátomásszerű vízióval. Legnagyobb fájdalma az volt, hogy nem tudott gyerekeket szülni, hiába volt többször várandós. A gyerekek elmentek. Ezek alapvetően meghatározó pontjai életének, fájdalmai fő elemei. Merj élni, meghalni mindenki tud- mondogatta. Kahlo számára a legfontosabb művészeti feladatot saját teste megélésének reprezentálása jelentette, melyen keresztül nem is csak a nőiséget és a testhez társított ösztönvilágot tudta megjeleníteni, hanem a nemi különbségen felülemelkedve rámutatott arra az általános emberi meghatározottságra is, amit a mulandóságnak való kiszolgáltatottság jelent.
Első kiállítása 1938-ban volt New Yorkban, és nagy sikere volt. A szenvedésképekkel mindenki azonosulhatott. Innen nézve mit jelenthetnének a Törött oszlop című képen a testbe fúródó szögek? Vagy az önmagát űzött vadként ábrázoló Frida testében a nyilak? Hogyan lenne felfejthető az áldozatiság jelentése, amelyet Kahlo a krisztusi szenvedéssel való azonosuláson keresztül felvállalt?
Budapesten újra előkerült Trockij, ezúttal Frida Kahlo ágyából, aki anno igen mélyreható barátságáról biztosította az ifjú forradalmárt, mindezt Lenin-, Sztálin- és Marx-portrék alatt.” A szovjet-orosz hatalom egyik vezetője, aztán háttérbe szorított (értsd : megölt) Trockij, aki a bérgyilkosok elől Mexikóba menekült, Frida Kahlo szeretője, ágyasa lett.
Frida Kahlo szívesen talált ki legendákat származásáról és születéséről Egy időben azt terjesztette, hogy 1910. július 7-én született és apai nagyszülei Aradról származó magyar zsidók voltak, akik Németországba emigráltak. (Ezért is érdemes összevetni szavait a ránk maradt dokumentumokkal.)
Az igazság ezzel szemben az, hogy három évvel korábban, 1907-ben született, hetedike helyett hatodikán. A változtatás oka az azték naptár volt, ahol a 6-os számot a Halál jegye uralja, a 7-est viszont a Szarvas, ami összekapcsolódik Frida A megsebzett szarvas című festményével. Emellett bármennyire fájó, sajnos le kell mondanunk a magyar származásról. Gyanítható, hogy a magyar származású Nickolas Murayval való kapcsolata miatt választotta ezt a legendát.
A friss kutatások bebizonyították, hogy az apai nagyszülők német evangélikusok voltak, nagyapja Frankfurtban, nagyanyja Pforzheimben született ugyanúgy, ahogy apja is. Guillermo Kahlo, eredeti nevén Wilhelm, fiatal férfiként 1891-ben hajózott Németországból Mexikóba, ekkor változtatta meg a nevét spanyol megfelelőjére. Frida büszke volt vélt német származására, sokáig a németes formában Frieda-ként betűzte nevét, majd valószínűleg az 1930-as években megerősödött német fasizmus miatt – elhagyta azt. Gyerekkora szép volt. Szülei gondosan nevelték, a legjobb iskolákba járatták.
Frida Kahlo huszonnégy évesen, másfél évvel a Diego Riverával kötött első házasság után találkozott Nickolas Muray, magyar származású amerikai fotográfussal. Frida ekkor már túl volt első magzata elvesztésén, aminek hatása végigkísérte egész életén, és megelőzte az a felismerés, hogy újdonsült férje megcsalta őt az asszisztensével. Murayval egymásba szerettek, tíz évig tartó szerelmi viszony kezdődött közöttük, ami nem csak Muray harmadik házasságát élte túl, de Frida válását és újraházasodását.
Muray Szegeden született 1892-ben, Budapesten, Münchenben, majd Berlinben tanult fényképészetet, végül New Yorkba ment, ahol az egyik legsikeresebb portréfényképésszé vált. Fridáról is több fotósorozatot készített, amik a leghíresebb fotóportréivá váltak. Muray elsőként használt színes fotográfiai eljárást az Egyesült Államokban, emellett amatőr pilóta, olimpiai kardvívó is volt (amerikai színekben az 1928-as és 32-es olimpián). Később Afrikában bennszülött törzsek életét fotózta. Bár nagyon szerették egymást és Muray feleségül is szerette volna venni Fridát, ő mindvégig csak szeretőként tekintett a fotográfusra. Végül 1940-ben szakítottak, ám Frida haláláig barátok maradtak.
Művészetének ereje nem valamely irányzat eszközkészletének bravúros alkalmazásán alapul, hanem az önmagával való kíméletlen szembenézés bátorságán. A lélek legmélyebb tájait idézte meg. Neve összeforrt mindmáig érvényes ügyekkel, úgy mint a nemek közötti egyenlőségért folytatott harc és a szólásszabadság. Az új mexikói nemzeti identitás megtestesítője, a forradalom szelleme örökké élt benne. Bárki számára érthető é befogadható. 47 izgalmas év jutott neki.

A semmi konzekvenciái

A semmi konzekvenciái: adalékok József Attila Eszmélet c. versének metafizikai értelmezéséhez


József Attila egyik legtöbbet elemzett, legtöbbet vitatott műve az Eszmélet. Ez nem véletlen, hiszen ez a versfüzér sokoldalúan rétegzett, és ezek a rétegek hol egymásra épülnek, hol szembekerülnek egymással, néhol pedig – látszólag – nincs is kapcsolat közöttük. A szakirodalom abban egyetért, hogy az Eszmélet a magyar nyelvű gondolati költészet egyik legkiválóbb alkotása, ám a benne megjelenő gondolatok jellegének meghatározása megoldhatatlan feladatnak tűnik: Bergson filozófiájától kezdve a marxizmuson át az egzisztencializmusig számos irányzat szerint interpretálható. A versről szóló kiváló elemzésében Nemes Nagy Ágnes azt írja, hogy a vers elsősorban „struktúra, szerkezet, szervezet.” Ezután felteszi a kérdést: „De mit szóljunk az olyan vershez, ahol az egyes részek, a versszakok rendeltetése félreérthetetlen, összefüggésük azonban homályos?” Az Eszmélet persze túllép a (poszt)strukturalizmuson – inkább a szintéziskeresés verse ez, mint egyetlen eszmerendszeré, ezt már a középiskolai tankönyvek is megírták.
A cím az öntudat működésére utal (tehát nem pusztán az öntudat szó szinonimája, ahogy azt Tverdota György is meggyőzően kifejtette), pontosabban arra a folyamatra, melynek során a tudat önnön tudatosságára ébred. Bergson óta tudjuk jól, hogy több ez, mint puszta ráció, az intuíció legalább ilyen fontos része ennek a folyamatnak. A tizenkét, számokkal is elkülönített rész között annyira nem ok-okozati az összefüggés, inkább az asszociáció, az álmok logikája fűzi össze ezeket az egységeket.Talán erre (is) utal az első két rész, melyben még az álmok világának irreális tökéletessége jelenik meg – hogy aztán rögtön szembekerüljön az ébrenlét diszharmóniájával. Az álmok világa nem bír valódi létezéssel, az „összekent képek” rendje inkább hit kérdése, mint valóság. De mit is értünk azon a valóságon, melyről oly sokat írt a költő?
Napjainkra nyilvánvalóvá vált, hogy többé nem létezik egyféle valóság. Az elsődleges valóságból, ahol nincs absztrakció, ahol minden az, ami, mi, emberek ki vagyunk zárva. Saját tudatunk az, ami száműzött minket onnan, mikor kiemelkedtünk az állatvilágból, egyenesen a saját, privát valóságunkba, mely annyiféle, ahány ember létezik.Valójában ez a privát valóság sem teljesen a miénk, hiszen gyakran olyan belső és külső erők formálják, melyeknek még tudatában sem vagyunk. Ugyanezek az erők formálják privát valóságaink érintkezési pontjait, a konszenzuális valóságot is – honnan tudhatnánk hát azt, hogy mi a valós?
Sem az álom, sem a valóság nem lehet igaz, legfeljebb csak valódinak érezhetjük őket.Ennek megértéséhez túl kell lépnünk az ösztönösség szintjén, és fel kell ismernünk determinált helyzetünk, rá kell eszmélnünk: „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.” Ez az egyetlen törvény. Paradox módon a nemlét válik létezővé (Szalontai Imre megfogalmazásában: „a lét a priori definíciója nem lehet más, mint a nemlét pozitív tagadása.”). Az, ami van, csak a nemlét egyfajta manifesztációja – és ami nincs, hogyan is szűnhetne meg létezni? Az elmének ebben a helyzetben ketté kell válnia: az eszmélés folyamatában elengedhetetlen, hogy az elme egyszerre tudja, és ne tudja mindezt, hiszen a lehorgonyzás valamelyik végpont mellett lehetetlenné tenné a továbblépést. Ez az eszmélés csúcspontja, az a bizonyos „arany öntudat”, amiről a IX. részben ír.
A semmi konzekvenciáit levonva, a következő két egység két lehetséges magatartást mutat be. A X. rész a racionalitás útja, az érzelmek nélküli életé. Aki ezt az utat választja, tisztában van azzal, hogy léte „ráadás” csupán a halálra, így szenvtelen, érzéketlen marad. A XI. rész az érzékiség útja, az értelem nélküli életé. Az előző szakasszal ellentétben itt lehetséges valamiféle (ál)boldogság, ám ez az állati-vegetatív lét egyértelműen méltatlan az emberhez.
Az utolsó, XII. rész az eszmélkedés folyamatának végeredménye, ami a költői létre vonatkozhat. Avirrasztás az egyetlen magatartásforma, amit a lírai én az előző két szakaszban foglaltak elutasításával választhat. A világ egész egyszerűen: hiány. Az örök éjben iramló „kivilágított nappalok” nem tartanak sokáig. A költő nem teremthet új világokat, de művészetével sem tükrözheti vissza azt, hiszen nincs mit. Hogyan lehetséges egyáltalán a műalkotás ennek tudatában? A semmi értelmezhetetlen, ám a művészet nem kizárólag az értelem alkotása.
A minden fülke-fényben virrasztó költő a szösz-sötét éjszakát szemléli. Hallgat. Már megérkezett. A semmi nem válhat művészetté, de a semmibe vezető út még ábrázolható a művészet eszközeivel.És mi József Attila egész kései költészete, ha nem ennek az útnak a megrázó, kivételesen művészi erejű megjelenítése?


FELHASZNÁLT IRODALOM

BENEYZsuzsa: Az Eszmélet lírája (II.). Tiszatáj, 1989/2.
BÍRÓ Béla: Az Eszmélet poétikája, 2000, 2005/11.
MIKLÓS Tamás: József Attila metafizikája. Magvető Kiadó, Budapest, 1988.
NEMESNAGY Ágnes: József Attila: Eszmélet, In: XX. századi híres magyar költők verseinek elemzése. Black & White Kiadó, Nyíregyháza, 2001.
SZALONTAI Imre: Tükörvalóság? Néhány gondolat a létkérdések jelenéhez. Ezredvég, 2018/4.

Az ember transzcendentális eredete

Az ember transzcendentális eredete. Geneaológiai kísérletek Nietzschénél, Husserlnél és Heideggernél1

 

Schwendtner Tibor: Eljövendő múlt – Genealógia Nietzschénél, Husserlnél és Heideggernél
Budapest, L’Harmattan, 2011. 127.o. 2000 HUF.

„- Hol kezdjem, felség? - kérdezte.
- Kezdd az elején - mondta a Király -, és leghelyesebb, ha a végén végzed.”
Lewis Carroll, Alice Csodaországban

Az eredet kérdése a filozófia egyik alapproblémája. A világ aktuális rendje, az ember jelenlegi állapota magyarázat után kiált, mely ezt a rendet, ezt az állapotot érthetővé teszi számunkra. Ez a magyarázat egy elbeszélés formáját ölti, illetve egy elbeszélés analógiájára szerveződik meg, (akkor is, ha látszólag csupán egy logikai levezetés). Ennek a problémának a részleteivel foglalkozik Schwendtner Tibor Eljövendő múlt című könyve,2 mely bizonyos szempontból a szerző előző műve (Husserl és Heidegger – Egy filozófiai összecsapás analízise) ,3 folytatásának – vagy, más szempontból, előzménytörténetének – is tekinthető.
Korábbi művében a szerző „a töréspontok fenomenológiáját” szerette volna megvalósítani.4 Munkájának vezérgondolata az volt, hogy „lehetetlen teljességre törekvő filozófiát úgy létrehozni, hogy a kifejtett fogalmi képződmény ne tartalmazzon töréseket a kifejtés rendjének, a filozófiát képező alapvető állításoknak és az előfeltevéseknek a tekintetében”. Ehhez a szerző hozzátette: „a töréspontokat nem hibaként kell felfognunk, hanem olyan szerkezeti jellegzetességekként, melyek éppen a végsőkig vitt gondolati erőfeszítések nyomán válnak az adott filozófia meghatározó jegyeivé”5 . Ezt a tézist Husserl és Heidegger életművének főbb témáin, illetve a két gondolkodó konfliktusán keresztül próbálta meg bemutatni. A töréspontok, mint Schwendtner előző műve sejteni engedte, magának a létnek a töredékes szerkezetéből, „escheri geometriájából” származnak.6
Ennek a korábbi szövegnek az egyik meghatározó témája a történetiség volt. Ezt a toposzt emeli a középpontba, és fejti ki mélyrehatóbban a jelen írás. De van egy további, nagyon fontos kapcsolat a két kötet között: a törésvonalak mindig egy történet (egy totalitásra törekvő filozófiai magyarázati modell) 7 kifejtése során válnak láthatóvá. A történet mindig egy ellentmondásoktól tagolt feszültségteret tár fel, amelyben maga a történet végbemegy; és ez a feszültségtér, a benne foglalt ellentmondások, mindig visszautalnak egy eredetre, amelyből a feszültségtér és az azt kialakító ellentmondások származnak. Ezt az eredetet hivatott feltárni a genealógia. A töréspontok fenomenológiájának előkészítő terepe ily módon a fenomenológiai genealógia. Schwendtner 2011-es könyve ezt a módszert, illetve szemléletmódot bontja ki, három szerző – Nietzsche, Husserl és Heidegger – eredetfogalmának közelebbi vizsgálatán keresztül.
A történelem – speciálisan mint emberi történelem – egy ősalapítással veszi kezdetét. Az eredet mindig egy ősalapító aktus. Az eredeti alapítás egy olyan történelmet, tradíciót indít útjára, mely egy feszültségtérben bontakozik ki; feszültségekkel és ellentmondásokkal teli eseményeket von maga után. A történetiség (mint tradíció) egy következő szembeötlő sajátossága, hogy inkább elfed, semmint hozzáférhetővé tesz. Ahogy távolodunk az eredettől, az úgy torzul el egyre jobban, úgy válik egyre inkább betemetetté. A filozófiai reflexió egyik lényegi feladata az eredet visszaszerzéséért folytatott harc, az eredet újrafeltárása és nyitva tartása, oly módon, hogy a tradícióhoz tartozó alapító aktusok minél inkább az eredeti intencióknak megfelelően tudjanak érvényesülni. Ezzel a könyv egy másik alaptémáját érintettük: a szabadságot. A történelem alapvetően a szabadság megnyilvánulásának és játékának a terepe. 8 A szabadság működik az eredeti alapító tettben, a filozófiai reflexióban és a történelmi folyamatok alakításában is (vagy a meglévő állapotok fenntartásában). Szabadság és történelem lényegi módon összetartoznak.
A szabadság mindig egy történelmi folyamatban bontakozik ki és nyilvánítja meg magát. Az egyének, közösségek a szabadság révén teremtik meg önazonosságukat; mindig valamilyen történelmi összefüggésrendszer keretei között. A történelem szabadon alkotott – individuális és kollektív – önazonosságok kibontakozásának és formálódásának is a terepe; valamint ezen önazonosságokból fakadó további aktusok és tartalmak történetének a területe, melyek tradícióvá állnak össze a történelmi folyamatban. Schwendtner könyvének egyik lényeges kérdése történelem, szabadság és önazonosság összefüggése.
A történelem kétféle módon is szemügyre vehető: transzcendentális és empirikus nézőpontból. Schwendtnert mindenekelőtt a történelem transzcendentális értelme, struktúrája érdekli, mely alapul szolgál az empirikus történelemnek is, megteremtve és kirajzolva annak mozgásterét. A szerző, ezzel összefüggésben, a történelem apriori szerkezetét vizsgálva, egy részben Husserltől, részben Foucault-tól származó terminussal, „történeti apriori” kifejezést használja. 9   A mű egyik lényegi tézise szerint Nietzsche, Husserl és Heidegger transzcendentális filozófusok, és a történelem vonatkozásában transzcendentális történelemfilozófiát művelnek.
Schwendtner ebben a három gondolkodóban próbál magának szövetségest találni egyfelől a posztmodern kihívással szemben, mely szerinte relativizmushoz vezet, másfelől pedig a filozófiai abszolutizmussal szemben. A teljességre törekvő gondolkodásnak, ahogy mondtuk, Schwendtner szerint a töréspontok az elkerülhetetlen velejárói. A posztmodern, azáltal, hogy kiküszöbölné az egyetemes igazság és ésszerűségeit a filozófiából, szerinte abszolutizálja ezeket a töréspontokat. 10 A másik oldalon pedig a filozófiai abszolutizmus, egyfajta homogenizáló törekvésként, elmosná a töréspontokat, szeretné azokat teljesen kiküszöbölni a történelemről és általában a létről való gondolkodásból. Ezzel szemben próbál középutat találni magának Schwendtner (mindenekelőtt a három említett filozófusra támaszkodva); egyfajta ontológiai pluralizmus formájában, mely igazság és ésszerűség fogalmait, bár megváltozott és bizonyos pontokon korlátozott formában, de továbbra is szeretné megőrizni a filozófia számára. A kortárs filozófia átmeneti korban van, és Schwendtner is a maga módján a filozófia megújulásának lehetőségeit keresi.
*
Nietzsche transzcendentális genealógiája
Foucault értelmezésében Nietzsche genealógiája (mely a legplasztikusabban a Schwendtner által is elemzett művében, A morál genealógiájában jelenik meg) a történelem talajtalanságát és eredetnélküliségét kívánja demonstrálni, az eredet feltárása az eredet elveszejtésére irányul, az önazonosság történeti vizsgálata minden önazonosság felszámolását és szétforgácsolását célozza. Schwendtner ezzel a nagy hatású, és bizonyos határok között még jogosultnak is tekinthető olvasattal száll szembe. Arra próbál meg rámutatni, hogy Nietzsche bizonyos tekintetben egy egységes történeti-elméleti keretet alakított ki, mely egyfelől annak ellenére nem számolja fel az önazonosságot, hogy azt lényegileg plurális jellegűnek mutatja be, másfelől Nietzsche – Schwendtner olvasatában – egy olyan ontológiai és történetfilozófiai képet alakít ki, amelyben nagyon is jól kimutathatóan jelen vannak apriori, sőt metafizikai motívumok. „Nietzsche Genealógia-könyve tehát éppen hogy nem szétforgácsol, hanem inkább összerak, s azt a pluralitást, melyet a filozófus más műveiben feltárt, most egy egységes történetbe illeszti, ráadásul egy olyan nagyobb program kontextusába, amely az eljövendő emberiség sorsáról és értékeiről szól”.  11 Nietzschénél tehát, ha a korábbi történelemfilozófiákhoz képest radikálisan megváltozott formában is, továbbra is jelen van a „nagy történetekre” való igény.
Schwendtner szerint Nietzsche vonatkozó, történeti jellegű fejtegetései kétfenekűek, és legalább két történet kiolvasható belőlük: egy pszichológiai, morális, biologista történet és egy transzcendentális-metafizikai történelem. Amikor elmeséli a morál eredetéről szóló történetét, hasonlóképpen Husserlhez, nem a konkrét, partikuláris történelmi tények érdeklik, hogy tehát a vonatkozó alapító tettet ténylegesen ki, mikor és hogyan hajtotta végre először, hanem az, hogy hogyan kellett kinéznie és végbemennie a történetet megalapító tettnek, bárki is hajtotta végre, ahhoz, hogy egyáltalán elindulhasson a történelem. Schwendtner ilyen transzcendentális motívumként értelmezi Nietzschénél a hatalom akarásának elvét is. A hatalom akarása, Schwendtner olvasatában, éppen a pluralitást és az univerzalitást foglalja sajátos egységbe: „A pluralitás és monizmus sajátos összefüggést alkot a hatalom akarásának nietzschei fogalmában. Egy elvről van szó, mely végső soron az egész világegyetemet, illetve az emberi ösztönök, törekvések teljességét átfogja; ugyanakkor minden egyes erőcentrum esetében sajátos tartalommal töltődik fel, és sajátos perspektívát képvisel”.
A szerző értelmezésében Nietzsche genealógiai törekvésének középpontjában három kérdés áll, melyek azonban filozófiai munkásságának egészében is kitüntetett helyet foglalnak el: 1. a „mi az ember?” kérdés újrapozícionálása; 2. az emberi szuverenitás lehetőség-feltételeinek történeti jellegű kidolgozása; 3. a rossz lelkiismeret, a neheztelés problémájának eredetvizsgálatán keresztül az emberi szabadság feltételeinek tisztázása.
Ad 1. Nietzsche az ember kilétére (vagy mibenlétére) vonatkozó kérdést történeti módon dolgozza ki; beszámolóját az ember előtti ősmúltban kezdi, amikor az a valaki, aki később emberré lett, még csak öntudat nélküli állati lény volt. Ebben a vadállati létben az ember előtti ember közvetlenül kiélte erőit és hajlamait. Ez első körben nem lenne Nietzsche számára egy negatív helyzet. Nietzsche a világot egymással folyamatos konfliktusban álló erőcentrumok küzdelmeként és hierarchiájaként fogja fel; az élet lényegét pedig abban látja, hogy minden élő individuum gátlások nélkül kiéli erőit, energia-kapacitásait. Ez az archaikus, ember előtti állapot tehát megfelelne Nietzsche eszményeinek.
A probléma a következő: az ember csoportos lény. Egy csoportot viszont rendkívül nehéz úgy összetartani, hogy annak minden tagja közvetlenül kiéli ösztöneit, erőit és hajlamait. Ez az állatvilág szintjén a hordán, illetve a falkán belüli brutális és véres konfliktusokat szül; azonban az állatvilág és embervilág küszöbén ezek az összeütközések már egy célirányos folyamat keretei közé illeszkednek: az előemberi szinten „tűzzel és vassal” szorítják rá a csoport minden egyedét a normák betartására és elfogadására. Nietzsche úgy fogalmaz, hogy „ki kell tenyészteni egy állatot”, melynek „szabad ígéretet tennie”. Azért szabad, mert megszületik szabad lényként, aki nyitott a jövőre és képes visszaszorítani ösztöneit; s ezáltal mások – a csoport többi tagja – is elismerik azt a jogát, hogy ígéretet tudjon tenni.
Az erő visszaszorításának képességével az ember távolságot tud teremteni önmagához képest. Ezzel a távolsággal lesz képes az ember arra, hogy kiszakadjon a jelenből, mely az állatot fogva tartja: az ösztön a jelenhez láncol. A „tűzzel és vassal” való büntetések révén az ember emlékezetre tesz szert; tudja, hogy mit várhat, ha megszegi a normákat. Az emlékezettel egy időben adódik a jövőre való irányultság: várni, valamire számítani, jövőbeli eseményekkel és lehetőségekkel kalkulálni csak múltbeli tapasztalatok alapján lehet.
Ad2. A szuverén individuum lehetőség-feltételét pontosan a belső dimenziók elmélyülése teremti meg. Az ember belső dimenziói viszont csak ezeknek a fájdalmas „mnemotechnikai gyakorlatoknak”, a normák kínzással és kegyetlenséggel, „vérrel és vassal” történő betartatásának a révén nyílnak meg; amikor az embert több tízezer év alatt, több száz generáció során emlékeztetik a legbrutálisabb módon arra, hogy mi jár azért, ha megszegi a normákat. Ennek következtében viszont az emberi élet mélységi dimenziója, mely korábban Nietzsche szerint „hártyavékonyságú” volt, olyan mértékben nő meg, hogy az ember mozgástere a korábbi állati szinthez viszonyítva elképzelhetetlen módon kitágul. A kiélni nem engedett, letiltott ösztönök befelé fordulnak; létrehozzák az önvonatkozást mint olyat, továbbá az önvonatkozás egyre újabb és újabb módjait; és ezzel az ösztönök gátlása megteremti az emberi szubjektivitás létrejöttének és elmélyülésének a feltételét.
Ennek a folyamatnak a „legérettebb gyümölcse” a szuverén, önmagához és az őt körülvevő közösséghez képest is távolságot tartó individuum. A szuverén individuum képessé válik az alakoskodásra és a képmutatásra; pontosan e távolságnál fogva. Szuverenitása révén képes arra is, hogy „maga szabja meg törvényeit”; leváljon a társadalom normarendszeréről, szembemenjen ezekkel a normákkal, kritizálja azokat; (vagy éppen ügyeskedve próbálja meg azokat kijátszani, épp azért, hogy elkerülje a retorziókat, amelyekkel korábban őseit rászoktatták e normák betartására, és amelyek éppenséggel lehetővé tették ennek a távolságteremtésnek a létrejöttét). A közösségi normákról való leválás képessége itt a szabadság következménye; (korábban a nyers ösztönkiélést kellett szabályozni azért, hogy a hordát egyben lehessen tartani); az individuum képes szabadon ígéreteket tenni, és képes saját törvényeket alkotni; ezek betartásáról vagy megszegéséről éppígy maga szabadon dönt; e szabadság azonban a „közösség terrorjának” a végeredménye.
Ad3. A rossz lelkiismeret az adósság képzetével kapcsolódik össze; amikor valakinek meg nem fizetett tartozása van a közösség felé, amikor valakinek „van valami a rovásán”. Maga a bűn is az adóssággal függ össze; a bűn eredetileg adósságként jelent meg. „Aki nem adja meg adósságát, az adósságával ekvivalens büntetést érdemel, aki bűnt követ el, megsérti a közösség szabályait, a sértés nagyságával arányos büntetést kénytelen elviselni”. A lelkiismeret a közösség belsővé vált hangja: immár nem kellett, hogy a bűnt azonnal kövesse a megtorlás, az egykori kegyetlen büntetések a lelkiismeret hangjában éltek tovább, mely a bűnnek már a gondolatát is büntette. A lelkiismeret persze csekélyebb visszatartó erőt jelentett a tényleges büntetéshez képest, viszont a szubjektivitás mélységi dimenziójához tartozott, kialakulása és megszilárdulása összekacsolódott a szabadság megszületésével.
A rossz lelkiismeret megjelenésével és fejlődésével tovább nő az emberi szubjektivitás felszíne és mélységi rétegei közti távolság, tovább gyarapodik az emberben megjelenő önvonatkozások rendszere, tovább finomodnak, szocializálódnak, kulturálódnak ösztönei. Nietzsche szerint csak ezek teszik lehetővé a szabad individuum kibontakozását; majd azt, hogy mindezek alapján, mintegy a „tagadás tagadásaként” visszavonjuk a keresztény erkölcsiséget, és a szabad egyének legkiválóbb egyedeiből nekilássunk egy „új nemesség” kitenyésztésének.
*
Husserl és a transzcendentális felelősségvállalás éthosza
Husserlnél gyakorlatilag már pályája kezdetétől fogva jelen volt az etikai kérdésfelvetés, mely több korszakon át tartó fejlődésen ment keresztül. A filozófusi hivatás kérdése egészen sajátos módon fonódott össze nála az etika és az emberi szabadság problémáival; míg nem utolsó korszakában, a világtörténelmi fejlemények nyilvánvaló hatására, odáig jutott, hogy a filozófusnak (mint transzcendentális fenomenológusnak) lenne az a feladata, hogy kiutat mutasson a válságba jutott emberiségnek, visszaadja az észbe vetett bizalmat, és megmutassa, hogy a jelenkorban elhatalmasodó irracionalizmus Európa és az egész egyetemes emberiség létét fenyegeti. Husserlnél tehát, különösen a gondolkodó utolsó korszakában, világtörténelmi feladat jutna a filozófusnak.
Husserltől, a harmincas éveket megelőzően, nem álltak távol a nacionalista megnyilvánulások. Ezt azonban mindig a racionalizmus melletti határozott kiállás kísérte – történelemfilozófiai víziójának végállomása mindig is egy tökéletesen racionális elvek mentén egységesült össz-emberiség volt, csupán korábban ebben a folyamatban korábban kitüntetett szerepet, egyfajta katalizáló funkciót tulajdonított a német nemzetnek. Az Első Világháború után, a húszas évek elejétől kezdve azonban a nacionalista motívumok egyre inkább háttérbe szorultak nála, és mindinkább az a gondolat válik nála hangsúlyossá, mely szerint az emberiségnek olyan nemzetközi kulturális megújulásra van szüksége, amely túllép a korlátolt nacionalizmusok körén, hogy közös érdekeken és eszményeken alapuló igazi emberiséget teremtsen. A harmincas években pedig az uralkodó motívummá ennek az „igazi emberiségnek” a megteremtéséért folytatott filozófiai erőfeszítések kérdése válik. Az utolsó korszak előadásaiban, szövegeiben az európai emberiség egyetemes kulturális missziójáról beszél. Eszerint az európai kultúrát naggyá tevő eszme, a tisztán teoretikus és racionális tudomány gondolata, az ókori görögségben született meg. Ez az eszme adja meg az európai emberiség, végső soron az egész emberi nem immanens téloszát. Az „igazi emberiség” ezen, tisztán racionális elvek szerint megszerveződő és működő társadalom lenne. A filozófus végső, legmagasabb erőfeszítései is egy ilyen társadalom megszületésének elősegítésére kellenek, hogy irányuljanak. Husserl szerint a korabeli emberiséget részben a hamis (mert egyoldalú, leegyszerűsítő, naturalista és pozitivista) racionalizmus, részben pedig – az előbbivel elválaszthatatlan összefüggésben – az irracionalizmus betegítette meg (ezen irracionalizmus kifejeződési formájának tekintette az ő korában oly népszerű nemzetiszocializmust is), és az irracionalizmus leküzdésének tétje nála végső soron az emberiség szellemi és fizikai túlélése.
A történeti teleológiát Husserlnél egy eszme ősalapítása indítja be; ez az eszme állítja pályára egy közösség fejlődését, melyben a szóban forgó eszme irányadóként terjedt el és fungál a történeti mozgás során. Ebből az eszméből bomlik ki egy tradíció, amely egyúttal be is temeti ezt az eszmét. A filozófus felelőssége és feladata, hogy újra hozzáférhetővé tegye ezt az eszmét, amely az adott közösség teleológiájának alapjául és eredetéül szolgál. A történetiségnek az idős Husserlnél három szintje van: 1. a tradíció, mint az egyes különös kultúrákra és népcsoportokra jellemző egyedi hagyományok története, 2. az európai emberiség történetisége, és végül 3. a transzcendentális fenomenológia által elindított történetiség, amelynek végül az egész emberiség intézményi és kulturális reformjához kellene vezetnie. Mindhárom szintnek megvan a maga rá jellemző teleologikus struktúrája. Husserl számára azonban fontos, hogy a teleológia nem kényszerít, nem írja elő események egyértelműen megjósolható menetrendjét, hanem egy sajátos, apriori szerkezettel bíró mozgásteret nyit meg. Minden egyes szint közelebb visz bennünket a maradéktalan önmegismerés felé, amely viszont Husserl szerint a végtelenben elhelyezkedő eszme. Az önmegismerés tulajdonképpeni, valódi, egyre radikálisabb eredmények folyamatosan összefüggő sorát előállító módszere a transzcendentális fenomenológia. Ez alapozza meg a legmagasabb rendű, „leghatékonyabb” teleologikus működést az emberiség, illetve általában a szubjektivitás történetében. Viszont Husserl hangsúlyozza azt is, hogy ez az önmegismerés végtelen folyamat – tehát lényegében feladja azt a kartéziánus előfeltevést, mely szerint a szubjektivitás önmaga számára aktuálisan teljesen megismertté és transzparenssé válhat.
*
Heidegger és a tulajdonképpeni hagyomány vállalása
Husserlnél és Heideggernél is közös motívum, hogy az eredetig le kell ásni. Ez Heideggernél a destrukció módszere révén válik lehetővé. Mivel Schwendtner az elemzett három szerzőben a transzcendentális attitűdöt szeretné kiemelni, mint közös, meghatározó elemet, ezért Heidegger esetében is a „transzcendentális” – tehát „a fordulat” („die Kehre”) előtti - Heideggerre” helyezi a hangsúlyt. Különösen a következő szövegek fontosak a számára: „Fenomenológiai interpretációk Arisztotelészhez”, az 1921/22-es Arisztotelész-szeminárium, valamint az első főmű, a Lét és idő.
Heideggernél a tét, hogy hogyan tudunk kitörni a tradíció fogságából. A filozófus, akinek nincs rálátása a tradícióra, melyben benne áll, aki képtelen távolságot felvenni ahhoz a tradícióhoz képest, amelyben és amelyből filozófiai gondolkodása megnyilvánul, ugyanúgy egyfajta nem-tulajdonképpeniséggel jellemezhető, mint a közösségi rutinok uralta hétköznapi ember is, aki nem mint önmaga, hanem mint akárki-önmaga, mint „az-ember” éli az életét. Ugyanúgy, ahogy a faktikus emberi létezésben általában, a filozófiában is van tulajdonképpeniség és nem-tulajdonképpeniség. Tulajdonképpeni módon engedi működni a filozófiát az a filozófus, aki képessé válik arra, hogy szakítson a tradícióval, nem azért, hogy megszabaduljon tőle (ilyesmi Heidegger szerint nem is volna lehetséges), hogy megtagadja azt, vagy leszámoljon vele, hanem hogy ráeszméljen, miképpen határozta meg gondolkodását ez a tradíció, és témává tegye a tradíció addig nem tematizált, problematikus pontjait.
A filozófia Heidegger szerint a faktikus élet alapmozgása. A filozófia egyik sajátképpeni témája éppen ez a faktikus élet kellene, hogy legyen. Mint ismeretes, Heideggernél a filozófia legfőbb kérdése a létkérdés. Minden kérdés a lét értelmére irányuló kérdésből kell, hogy kiinduljon, ennek a kérdésnek a közegében kell, hogy mozogjon, és hozzá is kell visszatérnie. Azonban a lét értelmére irányuló kérdést csak az képes feltenni, akinek létében saját léte a tét, illetve aki, mivel távolsággal rendelkezik a léthez képest, mivel létére a transzcendencia, az önmeghaladás jellemző, képes rákérdezni a létre: röviden maga az ember, a faktikus emberi létezés. A faktikus létezés fenomenológiai hermeneutikája és a létkérdés kéz a kézben halad. A faktikus létezés hermeneutikájának kibontása során azonban Heidegger egy klasszikus filozófiai nehézséggel szembesül: ez a reflexió problémája. A nehézség abban áll, hogy a reflexió eltárgyiasít, és ily módon általa nem tehetők megfelelő módon témává azok a mozzanatok és fenomének, melyek lényegük szerint nem-tárgyiasak. Magyarán: a reflexió torzít.
Heidegger a formális rámutatás módszerével próbált meg válaszolni erre a problémára. A formális rámutatás a faktikus ittlét „tapintatos” tematizálása, mely nem bocsátkozik közelebbi tartalmi meghatározásokba, hanem éppenséggel a témájául szolgáló emberi ittlétet szeretné szabaddá tenni tulajdonképpeni lehetőségeire. A formális rámutatás eljárásában is a szabadság a végső tét: „A formális rámutatásban rejlő tiltó mozzanat szorosan kötődik az emberi szabadság elismeréséhez, sőt, az arra való kifejezett apelláláshoz. A formálisan rámutató fogalmak szinte felszólítják az ittlétet, hogy éljen szabadságával, értse meg önmagát, mint saját lehetőségét”. A formális rámutatás oly módon (olyan kategóriákkal) próbálja meg feltárni az emberi szabadságot, hogy nem merevíti meg azt.
Tévedés volna azt gondolni, hogy a nem-tulajdonképpeniség a szabadság hiánya volna. Heidegger szerint ahol megszűnik a szabadság, ott megszűnik az ittlét is. A szabadság az, ami tulajdonképpeni vagy nem-tulajdonképpeni módon működik. A szabadság továbbá mindig társadalmi, történelmi viszonyokba ágyazott. Ezzel összefüggésben Heideggernél az egyik alapvető kérdés úgy hangzik, hogy lehetséges-e kollektív tulajdonképpeniség? Ennek a kérdésnek Heidegger a mű 74. paragrafusában veselkedik neki, amelynek Schwendtner külön nagy figyelmet szentel. Itt Heidegger különbséget tesz „tradíció” („Tradition”) és „örökség” („Überlieferung”) között. A tradíció az, ami elveszi lehetőségeinket, magába zár, és hanyatlásra ítél bennünket. Az örökség a tradíció pozitív-tulajdonképpeni ellenpárja; az, ami valamely nép tulajdonképpeni hagyományát, és igazán lényeges, értékes lehetőségeit rejti. A kollektív tulajdonképpeniség egy saját örökségére szabaddá váló nép révén történhet meg. Az örökségben van egy kitüntetett hagyomány, mely egy nép tulajdonképpeni létlehetőségeit gyűjti magába, és szervezi meg. A tulajdonképpeni együttlét egy nép hagyomány- és sorsközössége, az együtt vállalt, együttes eltökéltségben megragadott történeti sors, („Geschick”).
Ahogy egy néphez, úgy a filozófiatörténethez is tartozik egy tulajdonképpeni eredet. A filozófus is ezt próbálja megragadni, amikor a destrukció útján megkísér távolságot felvenni a tradícióhoz képest. Ennek a távolságvételnek az egyik módszertani mozzanata az ismétlés, mely nem a hagyomány puszta átvételében áll, hanem olyan polémia, mely nem megsemmisíteni akarja a bírált álláspontot, hanem szeretné azt kritikailag megérteni és elsajáítatni. Az a kritika, amely le akarja győzni a vitatott felfogást, már a kezdet kezdetén elvéti célját. Heidegger szerint minél élesebben bírálunk egy nézetet a filozófia történetében, amennyiben lényegi és megértő kritikáról van szó, annál szorosabban kötődünk a kritizált állásponthoz. (Ezt akár Heidegger és Husserl viszonyára is alkalmazhatjuk). Az ismétlésként felfogott kritika pozitív módon akarja átvenni a kritikailag megismételt nézeteket, hogy ezáltal eredendőbb jövőbeli lehetőségeket tegyen hozzáférhetővé. Az ismétlés lényegileg a jövőre orientált.
A genealógiaként értelmezett heideggeri eredetkutatás, akár szűkebb filozófiatörténeti értelmében vesszük, akár mint egy népközösség általános ontológiai elméleteként (valamely nép örökségének az ontológiájaként), mindenképpen azt célozza, hogy a filozófiai vagy filozófián kívüli individuális vagy kollektív ittlét jövőbeli lehetőségeit nyissa meg. Heidegger azért szeretné az eredetet feltárni, hogy általa megvilágítsa az ittlét tulajdonképpeni jövőjét, mint az ittlét tulajdonképpeni lehetőségei által alkotott horizontot. Ez nála a genealógia lényegi értelme és célkitűzése.
*
Schwendtner Tibor műve a szerző munkásságának különböző problémaszintjeit (a töréspontok fenomenológiája és az eredet kérdése) köti össze úgy, hogy közben a filozófiatörténet kulcsszerzőiről (Nietzschéről, Husserlről, Heideggerről) nyújt szerteágazó, megvilágító erejű és részletgazdag elemzéseket. A vizsgált szerzőkön keresztül a filozófia mint olyan alapkérdéseire keresi a választ, és – véleményem szerint – ezekre a kérdésekre nyújt plauzibilis és megfontolásra érdemes válaszkísérletet.
Arról van szó, hogy egy történeti folyamatot elindító alapító aktus, vagy a gondolati reflexió által utólag feltárt kezdet szükségszerűen ellentmondásos történésnek, ellentmondásos kezdetnek bizonyul, amely az események kibontakozásának során, illetve a gondolati kibontás bizonyos fázisaiban félreérthetetlenül láthatóvá válik. Az ellentmondások, a feszültségek úgyszólván bele vannak sűrítve a kezdetbe, az eredetbe, és az események előrehaladása során bomlanak ki mintegy maguktól, a dolgok természetes rendjét követve. Végességünknél fogva ugyanis sem a gyakorlati, sem az elméleti életben nem tarthatjuk teljesen uralmunk alatt az eseményeket; azokba mindig magukkal vonnak olyan nem várt következmények, inkonzisztenciák, melyekkel nem is tudtunk volna számolni; (mert végességünk miatt kívül estek a látó- és hatókörünkön). Ez azonban a legkevésbé sem kell, hogy pesszimizmusra sarkalljon bennünket. Épp ellenkezőleg: megmutatja ugyanis, hogy bizonyos pontokon a dolgok igenis ellenőrzésünk alatt állnak, mind gyakorlati és mind elméleti síkon. Megmutatja továbbá, hogy az ellenőrzésünk alatt álló dolgok körét mindig kitágíthatjuk – még ha ez a kör soha nem lehet teljes. Az a belátás pedig, hogy bizonyos pontokon rendelkezünk biztos tudással, és hogy a biztos tudásnak ezt a körét – ha módjával is, de – kitágíthatjuk, mindenképp bizakodásra adhat okot.


A tanulmány a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíjának támogatásával jelent meg Eljövendő múlt - Genealógia Nietchénél, Husserlnél és Heideggernél. Budapest: L' Harmattan, 2011. Budapest: L' Harmattan, 2008. Schwendtner 2008: 16. Uo. I.m. pp. 254-255. Az első bekezdésben foglaltak szerint a totalitásra törekvő világmagyarázatot is egy nagyon tág értelemben vett narratívának, eredettörténetnek tekintem (a világ jelen, illetve aktuálisan látható rendje eredettörténetének) Ezzel Schwendtner első filozófiai könyvének fő témájához – a szabadsághoz – kapcsolódik, mintegy annak a fonalát viszi tovább itt is. Schwendtner: Szabadság és fenomenológia. Tanulmányok Husserlről és Heideggerről. Budapest: L'Harmattan, 2003. Schwendtner 2011: 10. Erre az egyik példa a könyvben éppen Michel Foucault filozófiája, aki Schwendtner értelmezéseinek egyik kritikai célpontja. Schwendtner 2011: 33. I.m. pp. 28-29. I.m. p. 29. I.m. p. 38. I.m. p. 40. I.m. p. 40.-41. I.m. p. 40. Erről az érdeklődő már magyar nyelven is olvashat. Vö. Varga Péter András: Az új Husserl, Budapest, L'Harmattan, 2011:101-103 (Varga Péter András Bevezetője a fejezethez. Husserlnél: "Kitekintés az akarat által alapított lehető legjobb élet etikájára [1920/24] -[Etikai előadás, 10. fejezet]"). Horváth Orsolya: Az öneszmélés fenomenológiája, Budapest, L'Harmattan, 2010.