Kis regényes elmélkedés a könyvheti jelenvoltság kapcsán

Kis regényes elmélkedés a könyvheti jelenvoltság kapcsán

1. rész

Nézzük a Vörösmarty teret.
Vörösmarty háta mögött – és mégis a fő placcon – vannak hagyományosan a Kádár-korszakban felhizlalt nagymenők standjai (Európa, Magvető, Corvina, stb.), két oldalt a nem ilyen monopolisztikus-monolitikus-kommunisztikus-imperialisztikus, mert részben újabb kiadóké, Vörösmarty előtt pedig a gyerekek kiadói, ha jól emlékszem. Most kihagytam azt az oldalát a térnek. Engem felháborít, hogy Vörösmarty lábánál, helyesebben lábaihoz, a kiadó nélküli szerzők ezrei nem tehetik ki koldustarisznyájukból műveiket, hogy ők is dedikálhatnának, olvashatnának azoknak, akik oda vetődnek, és árulhatnák nyomorult és nagyszerű írásaikat. De nem tehetik, mert aki szegény, az a legszegényebb, annak semmi keresnivalója Vörösmarty közelében, ellentétben a Kádár-korszak dicső és egyre dicsőbb hagyatékával. Ott a Költő háta mögött éppen György Péter média-professzor dedikált, belenéztem két könyvébe is: a hatalom látványtervezéséről szólt az egyik, több fotón látható volt pl., ahogy egy volt kisgazda néprajztudós, Ortutay Gyula, sztálinista dekorációban szónokol, pfuj!, de érezhetően nem ennek kritikája vezérli György Pétert, hanem pusztán annak tudományos megállapítása, hogy ez így van, kérem szépen, mert ilyen a hatalomgyakorlás esztétikája. Na, ez engem nem érdekel. Ilyen könyveket nem vennék, akkor sem, ha lenne rá pénzem. Odébb húzódom a tér Váci utcai oldala felé, kicsit azért húzva az időt, mert nem szeretnék első lenni Nagy Andrea dedikálásán, az azon az oldalon található Hungarovox sátránál, melynek kiváló és kedves gazdáival, Kaiser Lászlóval és feleségével, Helgával, a költészetnapi szereplésem révén botrányba fulladt könyvbemutató óta nagy ívben kerüljük egymást. De nem sikerül később érkeznem a szerzőnél és elsőségem okán barátságosan biccentünk egymásnak Helgával és Lacival is. Milyen jó ennek fényében, hogy Andrea – ahogy ez főszereplőhöz illik, de nem szándékosan, hanem mert vasárnap dacára dolgoznia kellett – jócskán késve érkezik saját dedikálására, a Hungarovox standjához és asztalához, ahol már tömegesen vártuk őt vasárnapi iskolások. Közben átcsábultam a szomszéd asztalhoz, ahol egy marcona szerző ült, mint kiderült, Vicei Károly, délvidéki politikai harcos és egykori üldözött, aki azzal ajánlotta nekem egyik könyvét, hogy a címlapfotót – melyen ő és volt rabtársa látható stilizált sarló-kalapáccsal (de nem szeretem az ilyen poénokat!) – az igen rangos Szilágyi Lenke készítette. Na, mondom, azt pont nem szeretem, mert utálok minden elitizmust, és ő épp abban utazik – mint múlt héten írtam is egyik körlevelemben az általa készített legjelentősebb magyar írók tablója kapcsán, amit most Vicei úrnak is elmondtam, miután hellyel kínált. Ő erre azt mondta, hogy csak véletlen volt, hogy Sz.L. készítette a címlapfotót, csak ajánlották neki valakik. Némi beszélgetés és tanakodás után úgy döntöttem, hogy elállva feltett szándékomtól, hogy nem veszek könyvet, mégis megveszem ezt, a címlapfotó dacára, mert elég szimpatikus nekem ez az ember. Vicei Károly megkérdezte, hogy mit írjon rá, hogy "Litván Péter írónak"-e, mire mondtam, hogy nem, nem, elég lesz Litván Péter. Később rájöttem, hogy azért gondolt írónak, mert kifogásoltam a legjelentősebb magyar írókról készült tablót, és mindjárt arra gondolt, hogy azért nem tetszik nekem, mert Én nem vagyok rajta. Mi más okom is lehetne? Az nem juthat eszébe, hogy akkor sem szeretnék felkerülni rá, ha netán író lennék, mert már önmagában visszataszítónak tartom az ilyet. Azóta egyébként felfedeztem a megvásárolt könyvben, hogy Szilágyi Lenke is szerepel benne, mint a szerző réges-régi barátja.
(folyt. köv.)


2. rész


Mielőtt folytatnám a könyvheti vasárnap történetét, a Kádár-korszaki hagyatékok e mustrája láttán rá kell térnem arra, hogy mi a véleményem Antall Józsefnek arról a mondatáról, hogy "Tetszettek volna forradalmat csinálni." Ezt utólagos utópia formájában írom meg, hogy ma végre meg tudjon valósulni, nem a realitásban, hanem a fejekben, mert ez az egy a lényeges.
Egyrészt szánalmasan bácsis mondat az Antallé, másrészt elhárítja a felelősséget önmagától, akinek, ha vállalta a miniszterelnökséget, az a dolga, hogy megvalósítsa a régi rendszer megszüntetését és egy új rendszer kialakítását. Ezt ilyen bácsisan-langyosan nem lehet csinálni. Nem forradalom kell ahhoz, hogy a régi maradványok felszámolódjanak, hanem bátorság a látszólag kis kérdésekben. Úgy persze nehéz, ha valaki az előző rendszerben is igazgató volt, és ráadásul – mint hírlik – szabadkőműves, de még így sem lehetetlen, ha van mersze határozottnak lenni. Ha a kultúrára vetítjük rá a teendőket, akkor első feladat lett volna: megszüntetni a Népszabadságot, és az összes a Kádár-korszakban létrehozott kiadót. Nyugdíjaztatni az összes volt párttag-bölcsészt, aki elérte 60. életévét, hogy ne zavarhassák tovább a kultúra vizeit. A fiatalabb párttag-bölcsészgarnitúra számára külön államilag támogatott lapot és kiadót létrehozni: íme, ők a Kádár-rendszer ideológiai letéteményesei, és amit most vagy a jövőben mondanak, annak ez az előzménye. A lap és a kiadó címe ez lett volna: ÍME. A bölcsészeket azért kellett volna így kitüntetni, mert ők szakmájuknál fogva pontosan tudták, hogy mit szolgálnak, tehát nem lehet azt mondani, hogy naivak lettek volna, mint mondjuk egy színész. És ők azok, akik tudományosan megalapozott relativizmusukkal legtöbbet tudnak ártani a társadalomnak. Az ÍME nyilvánosságot és tisztes megélhetést biztosít a számukra, de egyben megkülönbözteti őket azoktól, akik nem adták a nevüket a volt rendszerhez, ahhoz a rendszerhez, amely az ellenségeit kivégezte 1956 és 1958 között, és amiről ők mint bölcsészek értesültek voltak. Aki bölcsészként az ezt lebonyolító állampártba bármikor belépett, az ne vegyen részt megkülönböztetés nélkül a meggyilkoltak újratemetését követő időszak kulturális életében. A besúgókat külön-külön meg kellett volna vizsgálni, hogy zsarolás kényszere alatt vagy pedig karrierizmusból folytatták-e tevékenységüket. Ha zsarolás kényszere alatt, akkor mentesülnek, ha karrierizmusból, akkor irány az ÍME.
A társadalom többi részében semmilyen megkülönböztetésre nem lett volna szükség, a gyakorló tanárok és a filmrendezők esetében sem. Kizárólag a bölcsész-területen (sajtó, irodalom, kritika, filozófia) működő értelmiség esetében kellett volna ezt megtenni, mert ők tudják mérgezni és megölni a szellemi életet, méghozzá úgy álcázva, mintha ők tartanák működésben.
(folyt. köv.)


3. rész


A könyvhéten tehát szembesül az ember a múlttal, a közelivel és a távolival, én a költészetnapi könyvbemutatóm inkompatibilitásával – mintha pirulnom kellene azért, hogy szabadon beszéltem javarészt nem szabad emberek előtt – akik azért sem lehetnek szabadok, mert a monolitikus kulturális beidegződöttség (és az ezt karbantartó klisék) mellett az is beidegződéssé vált, hogy csak forradalommal lehet megújulni – az meg nem aktuális. Én azonban a mellőzött, mert mellékesnek tartott dolgok és szempontok artikulálásában látom a mai ember számára a megújulás lehetőségét – és nyilvánvaló, hogy József Attila születésnapjának mindenekelőtt erről kellene szólnia, és mindennek, ami könyvvel foglalkozik.
Ott a költészetnapján is a Jancsi kertje volt a katalizátor, ugyanaz a verseskötet, amely most kihozott a Vörösmarty térre. Ebből a kötetből olvas a vasárnapi iskola társasága, amikor a délvidéki matadortól visszatérek ahhoz az asztalhoz, amelynél Andrea dedikál, már amennyire a helyzet szétszórtsága engedi az olvasást. Majd más szövegek olvasásával is próbálkozunk, hasonló kínok között, először Gyóni Géza néhány versével, mert apropó volt erre, hogy a fotón látható, a Szép versek 2016-ban megjelent Marczinka-vers e világháborús katonává lett, a Kádár-korszaki irodalomtankönyvben agyonhallgatott (pedig első világháborús) költő orosz hadifogságbeli halálának a napját idézi fel.


Felnagyítva sokkal jobban olvasható ez a vers fotóról, mint amennyire ott követni lehetett az asztal mellett felbátorkodó felolvasásokat, melyek belefulladtak a gyerekkönyvek oldaláról harsogó tudatosan nem irodalmi igényű térzenébe. Hiába vettem tehát elő, inkább nem olvastam fel Szuly Gyula hatvanas évekbeli, az Élet és Tudományban megjelent cikkét a bírósági tanúk helyzetéről, és több más tervezett szöveg felolvasásáról is letettem. Amikor már kezdett kiürülni a tér és a zene is lefolyt a kádból, meghívtam az asztalunkká vált asztalhoz a még a közelben, erőlködéseinktől némi távolságot tartó társainkkal szóba elegyedett Vicei Károlyt, hogy olvasson valamelyik könyvéből, lehetőleg olyan fejezetet, mely a saját világát, tehát a Délvidéket idézi. Örömmel fogadta a hívást és szerencsére ráállt arra, hogy ilyen szöveget olvasson fel, és nem valamilyen sikamlós-poénkodó történetet egy maestróról, amit eredetileg helyzethez illőnek gondolt. Ez volt a legkoncentráltabb szakasza az együttlétnek, majd élő fordításban felolvastam neki is, magunknak is Pathy Zsóka elbeszélését egy NSZK-ba emigrált magyar bestseller-író humoráról, és arról, hogyan mulatozott a müncheni egyetemi ifjúság éjszakába nyúlóan kint ülős asztaloknál (mint amilyennél éppen ültünk még jócskán napnyugta előtt egy koránfekvő rendezvény utolsó atomjaiként), és a német avantgardisták anti-nyárspolgár akciójáról – és mindez, hiába jó és érdekes, ebben a környezetben nem tudott szórakoztató lenni, hanem valami nem-együttrezgés érzetét keltette. Utána arra kértem a szedelőzködő Viceit, hogy hallgassa meg az asztal gazdájának, Nagy Andreának csak egy versét, mire azt mondta, hogy sajnos sietnie kell, mert mutatta: a központi standoknál már lehúzták a rolót, és valóban, már egy lélek se volt látható arrafelé, és fél, hogy nem találja a társaságot – gondolom, Szilágyi Lenkét és az elitet – és mindjárt el is sietett.
(folyt. köv., bár most nem tudom, mit lehet ehhez még hozzátenni, csak olyan jól hangzik, hogy folyt. köv., és majd még eszembe juthat valami... valami summázat, vagy tanulság... vagy valami az 1929 óta zajló Könyvhét kitalálója kapcsán, akit Supka Gézának hívnak, és akinek nem nagyon élvezem 1848-49-ről írt könyvét – olyan félig bennfentes-féle és félig felületes-féle, mint a Könyvhét maga. Történelmi aránytévesztés, hogy gyakorlatilag egyenlőségjelet tesz 1848 és 1918 közé. Látszik, hogy semmibe vette Szabó Dezső Megered az eső című kegyetlen regénytöredékét, mely 1918-ról szól. Ma mindkettőt elhozom magammal a vasárnapi iskolába.)

Esszé Spiró György esszékötete kapcsán

Esszé Spiró György esszékötete kapcsán

A legérdekesebb dolgok egyike az ember viselkedése.

 A minket mozgató törvények homályosak, meghatározottan is változóak, és az életösztön simán felülírja őket, bármely eddigi korban. Hiszen a törvényeket, az erkölcsi normákat is emberek határozták meg, akik hibáznak és tévednek, mi sem egyszerűbb hát annál, hogy egybemossuk a jót a rosszal, és mentegetőzésképpen másokra mutogassunk. Az íróember szintén nem mindig képes elviselni saját etikai követelményeit. Engedményeket tesz szereplőinél, el akarja hitetni, hogy vannak csodák, igazságok és féligazságok sokszor akkor is, ha nincsenek, mert élni akar, lehetőleg tiszta lelkiismerettel.

A szöveg egyes részeit, egyes szereplők véleményét ne tévesszük hát össze az író etikájával, mondandójával. Az olvasó hajlamos erre, még akkor is, ha a szereplő olyan módon ábrázolt, hogy biztosan nem lehet az író maga. Két ellentétes álláspont összecsapásakor csak az egyik lehet az íróé, s hogy melyik, azt ne sokszor elhamarkodott véleményünk alapján, hanem az írás más jellemzőinek figyelembe vételével döntsük el.

Többek közt ilyen tanulságok körvonalazódnak bennem Spiró György esszékötetét olvasgatva. Remek, töprengésre csábító olvasmány.

„ Az írónak ott a helye, ahol az élet valóban megtörténik, s minden mellékes témát kerülni kell. Mellékes a kenyérharc, a szerelem és a halál kivételével szinte minden.” – mondja Spiró György, a hetvenedik évét megünneplő kötetben.

Azt hiszem, ebben téved. Bármi témája lehet egy irodalmárnak, nem csak nagy, emberformáló élmények, tragédiák, hanem pici, halk hangulatok is, amivel nem váltjuk meg a világot, de kicsit, kis időre  szebbé tesszük.  A líra legszebb, legfontosabb eszköze a hangulatok kifejezése.

S még azt is mondja: „Aki a témát és a formát megtalálja, az vátesszé válik még akkor is, ha erre egyébként semmi hajlandóságot nem érez.”

Ilyen vátesznek mondja nagy szeretettel és elismeréssel a közelmúltban elhunyt Juhász Ferencet is. 

 Róla szólva odavág egy kicsit a posztmodernnek: „ …ha a kétségbeesés állapota, az élet törvényei szerint, nem is tartható fenn huzamosan, még kevésbé tartós az az eltökélten laza, privatizáló, posztmodern komolytalanság, amely az utóbbi évtizedekben a magyar lírát és prózát ellepte, s amely, noha kezdetben, valamikor a hetvenes években voltak is művészi  és társadalmi hozadékai, mára szinte az egész magyar irodalmat súlytalanná és érdektelenné tette, az egyre fogyó befogadókat pedig lenevelte arról, hogy az irodalomban megrendülést keressenek.”

Ó, milyen igaz…

És mekkora merészség ezt ma így, kerek-perec kimondani, pedig nincs egyedül ezzel a véleménnyel, felismerik már mások is. Pete László Miklós Szerelem és líra c. értekezésében például jó ideje vádolja ezzel a posztmodern irányzatot és képviselőit, kivesézve és körüljárva minden irányból.

És ezzel sem tudnék vitatkozni, bár nyilvánvalóan sokan megtennék:   

„A szocializmus és a kapitalizmus között, ezt ma már a vak is láthatja, az olyan fejletlen országokban, mint amilyenek a kelet-európai, afrikai, közel-keleti, dél-amerikai és ázsiai államok, az a különbség, hogy a kapitalizmus még nagyobb korrupciós veszteséggel, még rosszabb hatásfokkal műveli ugyanazt, és a társadalom szellemi, lelki és erkölcsi épülését még kevésbé képes biztosítani.”

Amivel viszont senki sem fog vitatkozni, bízvást mondhatom, az a következő megállapítása:

„Az elmúlt néhány ezer évnek és az elmúlt másfél évtizednek ugyanaz a tanulsága: egyedül a könyvnek, ennek a vacak kis tárgynak van esélye a megmaradásra. Filmek, fotók elvesznek, márvány és acél szobrok szétveretnek, a könyv azonban ilyen-olyan könyvtárak mélyén túlélheti a selejtezéseket és tűzvészeket.”

Igen, egyetértek. Köszönet, Spiró György.

Felidézhető történetek, gondolatok, hangulatok, képek sorozata

Felidézhető történetek, gondolatok, hangulatok, képek sorozata


Bevezető a haikukhoz

Több évtizede írok haikukat. Vonz a sejtelmessége, vonz, hogy néhány szó képes felidézni történeteket, gondolatokat, hangulatokat, természeti képeket városról, tájakról. A szöveg táj, a tördelt sorok asszociációs láncba fűzve a nappalok és éjszakák útjain haladnak.

A haiku a legismertebb keleti versforma, és nagy hatást fejtett ki a nyugati irodalomra is. Bármi lehet a témája, bármiről szólhat. Tizenhét szótagban, három sorban gondolatok, képek felvázolása, felidézése történik. Egy érzés, egy benyomás, egy hétköznapi hangulat, mozdulat kap nagyobb jelentőséget a haikuban, és válik általánosan érvényes mondanivalóvá. A zen nyelvén szólva: a világ egységének átélését fejezi ki a vers nyelvén. Az élmény, a pillanatnyi megvilágosodás ideje, és a természet titkainak kifürkészése, megragadása.

A természetesség, az egyszerűség, a közvetlenség ötvöződik benne. Japánban évszázados hagyományai vannak. Fénykora a XVII. és a XVIII. századra esik. A feudális, katonai kasztrendszer szűk keretei között kialakuló városi polgárság irodalmi önkifejezéseként jött létre.

Gondolatiságában rokon a zen-buddhizmussal, a türelmes elmélkedés tanával. A haiku is a szemlélődést tartja a legfőbb teendőnknek, ahol szabadon áramlanak a gondolatok, az észlelhető világ részeire bomlik, majd a képzelet összerakja egy új egésszé a mozaikdarabokat.

Az európai lírában az epigrammával tart rokonságot. A kapcsolatot a mindkettőben felbukkanó ellentétek adják. Mindegyikben ellentmondás rejtezik, megbúvik bennük egy csavar az előző gondolatokhoz képest, ami egy új helyzetet teremt. Aztán inkább csak a különbözőségeket sorolhatjuk, hiszen az epigramma emléket állít, erkölcsi, politikai sikerekre emlékeztet. A haikura ezek nem jellemzőek, inkább részleteket vázol, az általánosan érvényes természettörvényeket kutatja.

A haiku szimbolizálja világunkat, jelez, csak felmutatja a tényt. Nem mond el történeteket, nincs benne jellemrajz, nem fest kortörténeteket, nem egy rövid novella, nem jelenik meg benne összeütközés szereplők között, nem ír le eseményeket. A haikuk tömörségükkel, sejtelmességükkel többértelmű jelentéssel bírnak. Többre és másra is gondolhatunk olvasásukkor, így az olvasó képzeletére is számíthatunk az írásukkor, mert mindenki hozzáteszi saját tapasztalatait a szöveghez.

Számomra is a városlakó lírai merengésére ad alkalmat az elmúláson és az élet dolgain.

Kosztolányi nem véletlenül nevezi természeti rajznak, mert a felvázolt kép mögött ott egy másik rajz, egy lelki rajz. Ez mindannyiunk lelki rajza lesz. A haiku írója csak megindítója a gondolkodásnak.

A magyar nyelv szóösszetételei páratlan gazdagságot biztosítanak a haiku írására. Árnyaltan fejezhetjük ki érzelmeinket egy-egy pillanat, hangulat felidézésekor. Úgy hívja elő a gondolatokat, ahogy a folyóba dobott kő hullámai egymásra futnak, és szétterülnek a víz felszínén. Az asszociációk is így kapcsolódnak egymáshoz.

Szeretek haikut írni. Szeretem, ahogy a szavak titkokat rejtenek magukban, aztán egyszercsak felfedik a bennük megbúvó megállapításokat életről, halálról, a végső kérdésekről, és a közte meghúzódó útról. Szeretem, hogy sűrített életképeket lehet velük írni, és alkalmas a meghökkentésre. Bíztat is, hogy kár a világ hazugságait elhinni, mert a természet tiszta képeiben rejtőzik az igazság és a szépség.

Köznapi történéseknek lehet olyan szerepet adni, amelyekből sorsunkra, életünkre vonatkozó megállapításokat lehet levonni. Erre jó a haikupillanat. Ellazulhatunk az időtlenségben, átéljük a mulandóságot. A haiku a láthatón túlra vezet. Gyökereink a földhöz kötnek ugyan, de ábrándjaink az úszó felhők közt haladhatnak.

Az itt olvasható versek is a véletlenszerű alkalmak forrásvidékéről származnak. Témájuk a táj és a város. Túl a csábaságokon, túl az ördög álarcosbálján is, kísérletet teszek, hogy a csalóka tünetekből kihámozzuk azt, aminek a mérge összehúzza az arcot. Igaz, sejtjeink már egyre kevesebb energiát nyernek a környezetünkből. Az észokoktól messze estek a tények, hiába egy a gyökerük. Sorsunkban sebekkel egyre ridegebbek lettünk. Szavaink baljós sejtelmek az időről, és énjeink mélyén ott a régi kérdés: lehet-e még azonosulni a természettel?

Vagy csak annyi maradt, hogy önkényesen számolgatjuk a csillagokat?

„Egyesíted szellemeddel”

„Egyesíted szellemeddel”

József Attila nem lett öngyilkos, véletlen balesetet szenvedett.
Nemrég zajlott egy vita József Attila halálának körülményeiről. Erről a tagadásvágyról eszembe jutott több más is, például „a Holocaust nem is úgy volt” stb.
Most nem is a tagadást szeretném tagadni, nem csak azért, mert a szememben, akár a viharjelzések a Balatonon, egyes balesetek az öngyilkosságot megelőző fázisban bekövetkező jelzések.
Most inkább az foglalkoztat, miért olyan fontos, hogy József Attila ne lett légyen öngyilkos? Az ő halálán nem lehet változtatni, az befejezett tény. Ahogy korábban mondtam, József Attilát szerintem a sorsával együtt kell elfogadnunk, nem lehet a zsenialitását és a lényét a sorsáról leválasztanunk,halála Isten és az ő ügye, mint ahogy a miénk is a miénk. A kérdés tehát, miért utasítjuk el öngyilkosságának tényét, amennyiben így teszünk

Azt hiszem, a Héroszról saját fogalmaink vannak, az én szememben József Attila épp a küzdelmeivel, mélységeivel együtt heroikus, és azt, hogy ezen felül, vagy inkább kívül Hérosz legyen, nem „igénylem”. Az, hogy mélységekben szólít meg, több minden egyébnél.
Azt sem tudhatjuk, ha már ez a kérdés felmerül, hány ember nem lett öngyilkos éppen azért, mert József Attilát olvasott. Sok kortársamnak, ahogy nekem is, kamaszkorunk elengedhetetlen társa volt a József Attila összes (és, részben neki hála, még élünk. Persze nekem előbb még meg kellett szabadulnom az iskolában tanított „munkásmozgalmi költővel” szembeni érdektelenségtől). Unásig ismétlem vele kapcsolatban, hogy ha van olyan, hogy magyar néplélek, akkor az azt jelenti, hogy mindegyikünkben van egy rész József Attila, és nem mindegy, hogyan bánunk vele, megtalálja-e a helyét világunkban.
Az ideálképzésen túl, mely egy képet szeretne látni a valóság helyett, a másik ok a tagadásra valláserkölcsi egyeztetés igényével jön létre. Szeretjük, tiszteljük József Attilát, aki viszont e tettével „megbántotta apát és Jézust”, - ahogy egy nagyon kedves, mélyen vallásos családnál tett látogatáskor hallottam ezt a meghökkentő mondatot - és az üdvözülés számára ezen nézetünk szerint csak akkor megtartható, ha bebizonyítjuk, hogy nem is öngyilkosság történt, hanem baleset (és később Latinovitssal szintén...).
Ez a gondolatmenet művészet és erkölcs viszonyának nyilván nem első, és nem is utolsó átgondolására késztet.
A művészetben, úgy gondolom, az erkölcs fordított helyzetben van, mint a vallás esetében. A vallásnál az erkölcs – elméletileg – alap, kiindulópont, melyből kell – kellene – eredményeknek születnie a viszonylatokban. A művészetnél pont fordítva van. Az „ami igaz, szép, ami szép, igaz” k

keatsi alapvetése bír, ha tetszik, erkölcs teremtő hatással. Az erkölcs nem kiindulópont, hanem eredmény. Itt az erkölcs magától, erőszak vagy erőltetés nélkül születik, az alkotás a belső igazság, belső szerkezeti logika révén „imádkozza bele” a történésbe, ábrázolásba. Ebben az értelemben erkölcsös az embert ölt Villon, Caravaggio, Gesualdo művészete, és szinte ordítja az erkölcsöt Laclos Veszedelmes viszonyok című műve, mivel itt a néző-olvasó minden szereplővel illetve aspektussal kénytelen valamennyire azonosulni, szembesülni, a (nem gyermeki, hanem infantilis, már-már tudományos...) kegyetlen játszadozás örömével együtt annak következményeit egyszerre átélni – ez főleg utóbbi műre igaz, ahol minden szereplő lélektani folyamataiban, megütközéseiben részt veszünk.
És megfordítva – a (mai) vallásos művészet csapdája a dogma és a giccs, mert a középkori kánon egysége, a mögötte álló szellemiség, mint alap (részben hál'Istennek) elveszett, illetve, hogy „az erkölcs az agy gyengesége” (Rimbaud), az, hogy az a-priori erkölcsiség a művészetben könnyen neo-viktorianizmust idézhet elő. Ámde!!! vagy ebből következően, az emberiség által öröklétre ítélt művek erkölcsi szempontból is magasan állnak, az igazságtartalmuk révén, mely a lélek és az összetett ember paradox létét nem letagadva-elhazudva szembesül-szembesít az Abszolúttal.

Lúzer, vagy Ecce Homo?

Lúzer, vagy Ecce Homo?

 Nem hiszem, hogy a mai modern társadalmakban élő ember megkerülhetné kérdésemet, mely álkérdés, inkább megrökönyödésemet fejezi ki afelett, ahogyan K. E. ezt a kérdést érinti. Számomra archetipikus "ecce homo" helyzetek azok, ahol a nyugati lélek szenvedései napvilágra kerülnek, míg ő ezeket alulmaradásnak, lúzerségnek nevezi.
Eddigi életművén állítólag végigvonul a Tolsztoj-hatás, ezzel én részleteiben nem fogok megismerkedni, nem azért, mintha semmi értéket nem látnék a művészetében, hanem, mert világképünk és törekvéseink iránya annyira különböző, hogy időm végessége miatt inkább Tolsztojt fogok olvasni.
Hogy mennyire különbözőképpen tekintünk ezek szerint a nagy orosz író által elénk táruló világra is, ezt szeretném érzékeltetni Alekszej Alekszandrovics Karenin példáján.

  Egyszer már írtam az Ezer és 3 című regényéről, azt főleg női szempontból, a nőhöz való viszonyulás nézőpontjából összehasonlítva az általa idézett-felidézett Anna Kareninával. Most szakítani szeretnék ezzel, mert most elsősorban az foglalkoztat, mennyire másképp látjuk a számára legszánalmasabb alak, Alekszej Alekszandrovics Karenin szerepét, helyzetét, lényét.
 Alekszej Alekszandrovics személyében, sorsában kétségtelenül sok a szánalmas vonás, ugyanakkor nem csak a feleségéhez fűződő kapcsolata miatt kerül a főszereplők közé, hanem, mert ember volta metafizikai vetületének a megmutatkozása, egyfajta "színeváltozása", és a regénynek is egyik csúcspontja az a helyzet, ami Anna és őközte alakul ki, miután Anna megszüli a szeretőjétől, Vronszkijtól származó gyermekét. Anna ekkor halálközeli állapotba kerül, a dimenziók és az érzékelés felfokozódik, a kötött viszonyok meglazulnak, az ellenséges, sőt egymás iránt akár a legrosszabbat - ami nem a gyűlölet, hanem az undor - érző emberek is lélekként, "színről-színre" látják meg egymást, nem csak sejtésekkel, feltételezésekkel és vádakkal a viszonylatok és elvárások homályában.

K. E. számára az ember metafizikai vetülete vagy nem létezik, vagy nem érdekes - (a sajátját véleményem szerint az írásban éli meg, mert a szempont, amit gondolkodása ignorál, saját működése, tevékenysége révén mégis igazolódik) - ezért Tolsztoj szereplőiből annyit használ fel, ameddig érzékelése terjed. Számára tehát a férj csupán nevetséges, szánalmas lúzer, számomra pedig egy lélek fejlődéstörténete, akinek megadatik, jobban, mint világi értelemben szerencsésebb alkatú férfiaknak/férjeknek a bepillantás a rejtett értelem világába. Éppen ez a szerencsétlen "érzelmi lúzer" az, aki ihat a szeretetben-szabadság, a feltételekhez nem kötöttség elixírjéből - talán éppen, mert a világi élet elixírjéből egyébként becsületes korlátoltsága, érzéketlen, de rosszindulat nélküli elfojtottsága miatt képtelen inni, talán épp ez a feszültség teremt neki, a látszólag arra legérdemtelenebbnek magasabb lehetőségeket, melyeket csak megérezni, pillanatra megélni képes, életvitelére csak átmenetileg hatnak. Ezt a nyitást Anna halálközeli állapota hozta létre benne, ez a két össze nem illő ember épp ekkor, mikor a feleség a másik férfi gyermekét szüli meg, épp ebben a pillanatban volt a leginkább egymás társa, ha csak a kárpit felszakadása erejéig is (épp a polgári értelemben vett házasság krízisének egyik legmélyebb pontján - a műből azt is tudjuk, hogy a jó társadalmi pozícióval kecsegtető házasság rokoni intrika következtében jött létre annak idején, és Alekszej Alekszandrovics akkor még homályosan érezte is, hogy bár racionális szempontból teljes mértékben indokolt és indokolható, valahogy mégsem jogos, mert ez a nő semmilyen dimenzióban nem az "övé" - ezt az érzését később a konvenciók, a megszokás, és a házasélet adta gyönyör a fiatal nővel elnyomja).

K. E. számára mindebből semmi sem említésre méltó, és ezzel hasonlóan jár el a regénnyel, mint a belőle készült kosztümös szuperprodukciók, melyekből nemcsak, hogy kimaradnak a legnagyobb besűrűsödések, de még éreztetni sem éreztetik, hogy valami kimaradt, talán épp a lényeg.
Ezzel szemben én még mindig nem merítettem ki Alekszel Alekszandrovics Karenin alakját, még nem esett szó arról, hogy az embertársra alanyi jogon kiterjedő magasabb értelemben vett "szeretettől-érintettség" elől hogyan menekül az álvallásosság, álszeretet könnyebb áldozatot nem igénylő, hízelgő-megnyugtató karmaiba, mert belső élete nem elég erős. Hallja a belső hangot, de nem meri követni, újra és újra hagyja elnyomni - ezért is kapja maga mellé társnak a rajongó vénkisasszonyt a teljes lelkű felesége helyére, akitől aztán egyesült erővel elveszik a legdrágább kincsét, a fiát, Szerjozsát.

Nem tudom elképzelni, hogy K.E. a művet olvasva mindezt érzékeli, mert ha érzékelné, nem tudná Karenint csak és kizárólag a "felszarvazott férj" mintapéldányának tekinteni, vagy legalábbis megemlítené, hogy ad hoc csak ezt a szempontot veszi figyelembe. Ha mindezt érzékelné, ő maga is képtelen lenne az életet annyira a nyertes-vesztes önmagában megélésre érdemtelen hüllőagyi dimenziójára redukálni - hisz az nem lenne más, mint unásig ismétlés. Márpedig K. E. egyik visszatérő kifejezése éppen az unalom.

Peszah és Húsvét

Peszah és Húsvét

2013. március 31., vasárnap. 2016. március 14., hétfő.

2013. március 31-én adtam közre ennek az írásnak az eredeti változatát, - fél évvel a virtuális öngyilkosságom" után (2012. 10. 12.). Sokféle alkalmat találtam azóta arra, hogy szabálytalan módokon közzétegyem a gondolataimat. - Költőként (versszöveg formáló önbetanított munkásként) azonban kerülöm a megszólalást. - A Lajtai Gábor által "Főnix Projekt"-ként elnevezett "feltámadásnak" nincs itt az ideje. - Egyrészt, mert a feltámadáshoz előbb igazán élni kellett volna. - Ez azonban valahogy kimaradt. - Másrészt, mind az, ami ellen e különc, felhangosított hallgatással tiltakozom, - változatlanul jelen van. Azaz: a kirekesztés és a közömbösség, ami fékeveszetté teszi a cinikus hatalmat.
Az elmúlt hetekben épp ebbe botlottam bele újra. - A közösség (bármely méretben értelmezhető) kényelmes. - Túsz szervilitással fogad mindent, - s a rosszért nem a rossz okozóit tekinti felelősnek, hanem a baromfiudvarok reflexe szerint, - miszerint is a sebzettet, a különbözőt el kell pusztítani - áldozatot gyárt. Az áldozat szerepe fontos: ő szenvedi el, amit félő, - a többiek érdemelnének. - Az áldozott hibáztatható, gyűlölhető, kirekeszthető, megbélyegezhető, elpusztítható. - Holott, a "hívek" pontosan tudják, - bár önmaguk előtt is titkolják, - hogy a feláldozott semmiben sem rosszabb, mint ők maguk. - Sőt, - olykor az egyetlen, aki méltó lehetne a kegyelemre.
A "keresztény világ" - bár tényleg volna ilyen - húsvétkor az áldozat és az Áldozat értelmezésével foglalatoskodik. - Igaz, ebben nincs igazam. A többség termékenységi rítusok (tojás, nyulak, barkaág, locsolkodás, - szerelmi remények) körül forgolódik. - Hosszú hétvége. A városi rokonok hazaugranak a nagyiékhoz. - A templomokba elmennek azok is, akik évente tényleg csak kétszer. - De nem változik meg semmi. - Az úrvacsora, vagy az "áldozás" misztériumát sokszor azok sem értik, akik magyarázzák, - akik meg értik, - hallgatni kénytelenek. - Közben itt élünk egy világban, amelyben újra egyre több a gyűlölet. - Sokszor a gyűlölt is egyetért a gyűlölködővel, - mert hiszen valahogyan fel kell dolgozni az embertelent. - A Hetedik munkájának vezetőjeként magam is szembesülök ezekkel a feszültségekkel. - "Ne politizálj!" - mondják néhányan, - amikor pedig egyszerűen emberi dolgokról beszélünk. Embertelen világban az emberi dolgok említése is lázadás. - S máris olyanok leszünk, mint az "eltérő alkatú" tyúk a baromfiudvarban: készséggel széttépnek a többiek, mert az a reményük, hogy így nem ők válnak áldozattá. - De, nem osztom ezt a nézetet. Azt gondolom, mindenki áldozat, amíg ezt a szörnyű folyamatot meg nem értjük és fel nem számoljuk. - Ezért hát itt megosztom újra, amit zsidónak és kereszténynek, cigánynak és fehérnek, melegnek és heterónak, - azaz: mindenkinek értenie kellene: nem az áldozatot kell gyűlölnünk, hanem a kirekesztést! (S erre nem megoldás az önkirekesztés sem, - még akkor sem, ha bizonyos kérdésekben magam is ezt teszem magammal.) - A jók barbár feláldozását kell gyűlölnünk! - Itt és most nem politizálok. Az aktuálpolitika helyett nézzük az örök érvényű történeteket, egészen a menny magasáig.

1. Peszah: szabadulás, öröm és gyász.

A történet szerint József, a testvérei által rabszolgának eladott fiú mentette meg Jákob családját, azaz Izraelt az éhezéstől és talán a pusztulástól. Józsefet, - a "különbözőt" testvérei adták el, majd kereskedők vitték Egyiptomba, ahol előbb rabszolga volt egy házban, annál a bizonyos Potifárnál, akinek a neje előbb vágyaival, majd azok beteljesületlensége miatt vádjaival üldözte. József tehát börtönbe került, halálra szántan, - de e helyzetből különös módon Egyiptom második emberévé lett, - elsővé a fáraó után.
Később új dinasztia foglalta el a trónt, s József érdemei feledésbe merültek, a zsidók pedig rabszolgává váltak. - Mondhatnánk, hogy van ebben némi igazságosság. De Józsefről tudjuk, hogy nem volt benne bosszúvágy. Nem keresett elégtételt. Megbocsátott, még mielőtt kérték volna a bocsánatát.
Amikor Mózes született, a fáraó (az akkori) úgy látta, hogy a társadalom szerkezetének változásai veszélyeztetik a kialakult hatalmi viszonyokat. A zsidók nagyon megsokasodtak. S habár a rabszolgák sokasága jelentette a birodalom gazdasági alapját a Nílus áradásai mellett, - mégis úgy döntött, hogy a hatalom fenntartása sokkal fontosabb, mint a gazdaság töretlen fejlődése. Mondhatnám némi iróniával, hogy un ortodox lépést tett: visszafogta a gazdaságot, hogy a hatalmi céloknak megfelelően változzon a társadalom szerkezete. Gyakorlatilag a szinte ingyen munkaerőt jelentő alsó népréteg egy teljes generációját iktatta ki. - Megöletett minden fiú gyermeket a zsidók között újszülöttől kétévesig. Visszafogta a zsidó népesség növekedését. A lányok kevésbé számítottak, hiszen ha egyiptomihoz mentek feleségül, azzal egyiptomi identitást kellett felvenniük. Egy adott pillanatban a fiú gyermekek elpusztítása a társadalmi réteg számarányának és gazdasági erejének a visszametszése mellett azzal is járt, hogy jelentősen csökkent az esélyük arra, hogy valaha a hatalom érdemi ellenfeleivé válhassanak. (Csak meg ne értsék ezt a mai hatalmasok!)
Mondhatjuk, hogy a hatalom megtartásának hosszú távú céljait szolgálta a kegyetlen tett, amivel egy társadalmi rétegnek a népességen belüli arányát és a társadalmi felemelkedés (mobilitás) iránti lehetőségeit visszametszették. - Akkor éppen csecsemők és kisgyermekek torkának elmetszése útján.
Nem írom le részletesen a történetet. - Mindenki ismeri. Vagy úgy hazudja. - Az egyik gyermeket a szülei szurokkal bekent gyékény kosárba tették, s a Nílus vizére bízták, - hátha valaki magához veszi. - Ez a személy a fáraó egyik lánya volt. Így esett, hogy Mózes (A neve egyiptomi dialektusban állítólag annyit tesz: Fiú) Egyiptom hercegeként nőtt fel, s dajkája az édesanyja lett. - Amikor Mózes felnőtté cseperedett, tudomást szerzett származásáról, s a születése körüli szörnyűségekről. Addigi könnyű élete egyszeriben egy elviselhetetlen kettősség szorításába került. Egyre kevésbé viselte el a népének elnyomását, - míg végül megölt egy rabszolgahajcsárt. - S habár a Biblia szerint ez nem szándékos gyilkosság volt, - sokkal inkább baleset, - Mózes elmenekült a felelősségre vonás elől, - de még inkább e szörnyű kettőség elől. Így lett Midián földjén egyszerű pásztor, Jetró veje, - Czippóra férje, - és boldog... - Míg Isten el nem hívta.
Mózes tehát feladta egyszerű életét, s egyszerű pusztai vándorként, szegényesen visszatért Egyiptomba, hogy felszólítsa a fáraót a zsidók szabadon engedésére.
A fáraó persze ragaszkodott a maga hatalmához. Az egyiptomi isteneket megalázó, s a fáraó hatalmának alapjait romboló csapások ellenére nem engedett, - amíg egész Egyiptommal megtörtént, ami korábban a zsidókkal: meghaltak a gyermekek, - Egyiptomban meghalt minden elsőszülött, kivéve a bárány vérével megjelölt házakat.
Manapság is, amikor kovásztalan kenyeret mártanak keserű szószokba, a legkisebb az asztalnál megkérdezi a legidősebbet: mi ez az ünnep? - S akkor mesélnek az elnyomásról, a csodás szabadulásról, - és meggyászolják évről-évre Egyiptom elveszett gyermekeit.
A rabságot szabadulásnak kellett követnie. A zsarnoknak meg kellett töretnie. - De a megszabadított nép nem kárörömmel gondol volt elnyomóikra a csapás miatt, hanem együttérzéssel, - s ezt tanítják gyermekeiknek, több ezer év után is. - Izrael gyászolja azoknak az egyiptomiaknak a veszteségét, akik eltűrői és talán haszonélvezői voltak az ő nyomorúságuknak. Mert a zsarnokokságnak meg kell dőlnie. S ha a zsarnok hatalma mindent átsző, akkor Illyéssel (ezúttal nem a prófétával, hanem az íróval) szólva: "mindenki szem a láncban". Mindenki cinkos, aki néma. S minden cinkos megszenvedi a zsarnok ledőltél. Minél nagyobbra engedi nőni egy társadalom az önkény rendszerét, annál többeket temet maga alá, amikor leomlik. Ezt nem lett volna szabad elfelejtenünk, - éppen nekünk.

2. Húsvét.

A Húsvét az üdvösség-történet fókusza. Egyértelműen megmondható, mikor teljesült be az ószövetség, hogy egy jobb, - az új léphessen a helyére: abban a három napban, amelynek a története Jézus megfeszítéséről és feltámadásáról szól.
De, mintegy harminc évvel korábban megismétlődött a hatalom féltésének egy brutális gesztusa. Nagy Heródes tudomást szerzett arról, hogy bel- és külföldön egyaránt arról beszélnek: egy bizonyos időpontban, a Jeruzsálem melletti Betlehemben megszületik a megváltó. S mivel a Messiást Izrael törvényes királyának tekintették, a trónon ülő vazallus király (Júdea ekkor római provincia) a hatalmát féltette. Tudakozódott tehát a hely és a pontos időpont felől. (Megjegyzem, nem valószínű, hogy a téli napforduló időszaka volt, inkább a kora őszi nap-éj egyenlőség körüli idő, azaz a zsidó újév időpontja. Ha már szimbolikus egy születés dátuma, ésszerű, hogy egy új év kezdődjék vele, - s egy új korszak.) érdeklődött, hogy "lokalizálhassa" az ellenséget. - A zsarnok féltette hatalmát. S hogy a trón potenciális követelőjét kiiktathassa, megöletett minden fiú gyermeket Betlehemben az újszülöttől, kétéves korig.
E mészárlás elől József éppen Egyiptomba menekítette a családját. - Ahová egy korábbi József egyszer szintén megmenekítette már a családját, - Jákob családját, amely akkor az egész Izrael volt.
Nagy Heródes egy egész kisváros lakosságát borította gyászba. Egy nemzedék társadalmon belüli számarányát és társadalmi mobilitásának lehetőségét metszette vissza. - Hiszen a gazdasági életben a családok a férfiak révén vettek részt abban a korszakban és azon a helyen. Ha tehát e városka családjai elvesztették fiú gyermekeiket, - akkor a családok hosszabb távú gazdasági érvényesülése is súlyosan veszélybe került. - De, egy zsarnoktól nem meglepő, ha a saját népét írtja.
A húsvéti szimbolikában Jézus maga lett a Páska Bárány, aki meghalt minden ember helyett, mint Egyiptomban házanként a bárányok az ott élő családok gyermekei helyett. - Ahogy akkor a házakat kellett megjelölni a bárány vérével, - ma kinek-kinek az életét kell megjelölni Jézus vérével, hogy a már elviselhetetlen csapások elkerüljék, s végül megmeneküljön. - Azaz: üdvözüljön. - Ez a történet nagyon szép és logikus teológiai allegóriája. - S ez okot adhatna arra, hogy az egyházak antiszemitizmusát és szegény-ellenességét ostorozzuk. - Van erre okunk minden nap, nem csupán Húsvétkor! - Az egyházak is beépültek abba a láncba, amely által a zsarnok rabságban tart mindannyiunkat. - Egyébként: Jézus, azaz Jesuah annyit tesz: Isten megszabadít. - Az első keresztény gyülekezetek egytől-egyik zsidó közösségek voltak. - Annak, hogy ma a zsidóság számára elfogadhatatlan botránykő ez a galileai fiatalember - nem más az oka, mint az egyházak hagyománnyá vált antiszemitizmusa. - Más kérdés, hogy okunk van megkérdőjelezni minden olyan keresztény keresztény voltát, aki antiszemita. A keresztények természetes viszonyulása e kérdéshez a filoszemitizmus. - Ahogy ez ember természetes viszonyulása az emberekhez: az emberség, - az emberségesség.

Kell-e mondanom, hogy a mai helyzetünkkel a párhuzamok nyilvánvalóak? - Az az alsó középosztály, amely talán az albérlői létformából, vagy a szülői házból lépett tovább devizahitelekkel a saját lakás, s azon keresztül a gyermekvállalás lehetősége felé, ma elértéktelenedett ingatlanokban él, s a leértékelt Forintnak köszönhetően felértékelődött hitelek között. Csapdában, mert ha eladná(n)k is az érintett ingatlanokat, az adósság jelentős hányada megmaradna. Most tehát ez a réteg - a felesleges generáció - a saját lakásának fogja, akik előtt így bezárult a "munkaerő szabad áramlásának" európai normája. - Csak a gyermekeinknek mondogatjuk: GO WEST!

Kell-e mondanom, hogy a gazdaság zsugorodásával és a szociális ellátások szűkítésével milyen sokan veszítik el a korábbi, jobbára szerény életvitelük folytatásának lehetőségét. - Az elszegényedés megtöri az embert. A megtört ember nem ellenfél és nem rivális. S ha társadalmi léptékkel is jól látható a megtört emberek sokasága, akkor más rétegek kerülnek egyfajta versenyelőnybe. - Olyan ez, mint ha a sprint szám előtt a versenybírók eltörnék a versenyzők egy részének a lábát. A legjobb győz, - az ép csontúak közül. Ugye, ez így mégsem igazságos?
Kell-e mondanom, hogy a felsőoktatás bezárása a nem tehetősek elől azzal jár, hogy a szegények generációkon át ívelő felemelkedésére megszűnt a lehetőség. Aki szegény, az a legszegényebb, - mert reménye sem marad, hogy a gyermekei jobb társadalmi pozíciót érhessenek el. - A tudás-tőke legalább elvben mindenkinek elérhető volt korábban. Ma gyakorlatilag nyilvánvaló, hogy sokak számára elérhetetlen.
Meglepő-e, ha a harminc alattiak kilencven százaléka szingli, s nem akar gyermeket vállalni, - vagy legalábbis nem Magyarországon?
Mi ez, ha nem az egyiptomi és a betlehemi "társadalomformálás" megismétlődése?
Kellene már nekünk is, - itt és most egy új megváltás.

A következő reménytelenül hosszú évek döntik el, lesz-e most szabadulás, - vagy tovább épül a mi saját dicstelen poklunk.
Pedig Jézus meghalt a magyarokért is, - a szegényebb és a legszegényebb magyarokért is. A magyar cigányokért is, a magyar zsidókért is, a magyar homoszexuálisokért is. A vallás nélküli magyarokért is. Értem is. Érted is. - Talán, ha azt látjuk, hogy fél a zsarnok, - szörnyűségeket hoz, - de a szabadulást is.
Hisz a fáraó is, Heródes is félelemből tett szörnyűségeket. A gyávát pedig előbb-utóbb ledobja a roller!

Betűvetéssel foglalkozó emberként azt kívánom, hogy még nagyon sokáig olvassanak és értsenek ezen a nyelven. A fiaim is, akiknek a nyugatot ajánlom, meg az ő fiaik és unokáik is. - Nem politizálok! - A közösségről beszélek. Arról, hogy mi sodorhatja a közösséget pusztulásba, s hogy hogyan kerülhetjük ezt el mégis. - S rég felhagytam volna a betűvetéssel, ha nem hinném, hogy - ha csak picike reményünk van - de MÉGIS van reményünk!

Ez az én húsvéti és peszachi üzenetem és jókívánságom. - Adjon Isten emberséget az embernek! - Én is " Hadd írjak szépet, jót" - Boldog megváltást mindenkinek!

http://szamizdatom.blogspot.hu/search?updated-max=2013-07-27T00:32:00-07:00&max-results=7&start=23&by-date=false

Szuly Gyula halálára

Szuly Gyula halálára


Atomizáltságunk és szűkkeblűségünk következménye, hogy elrejtve élnek közöttünk lényeges mondandóval rendelkező alkotók e zajongó-pörgős társadalomban, és néhány szerencsésen kívül, akik valahogy a közelükbe kerülnek és meg is maradnak bűvkörükben, teljesen megérintetlen marad tőlük az egyének sokasága, akik emiatt hiányérzet nélkül hihetik és hiszik is, hogy ismerik korukat és környezetüket, és ebből kiindulva cselekednek. De mivel kiindulásuk hiányos, mert látókörüket vagy ingerküszöbüket nem éri el ez a lényegi valami, félő, hogy valójában nem egészen tudják, mit cselekszenek a szűkre szabott hétköznapi rutin keretei között. Tehát nem arról van szó, hogy sajnálni kellene az alkotót, amiért nem jut neki kellő figyelem, hanem arról, hogy a világot kell sajnálni, mert jobb lehetne önmagának, ha észrevenné azt, ami mellett elrohan. Ilyen kevesek által ismert lényeges mondandójú alkotó volt a most elhunyt Szuly Gyula (1917. május 11. – 2016. február 15.). Már jócskán elmúlt nyolcvan éves, amikor megismertem, és közelített a százhoz, amikor meghalt. Hogy én, akit szellemi hatásokkal mindenkor elkényeztetett a sorsom, mit tanulhattam tőle ebben a mintegy 15 esztendőben? Derűt, kedélyt, belső nyugalmat, felfedezve a szépérzéknek és muzikalitásnak egy általam (akit mindig zene vett körül) addig közelről nem ismert hegyvonulatát, téma-érzékenységet, folytonosságot, kivárni-tudást, a nézetek kérlelhetetlenségét, de egyben kivételes, mert korunk értelmiségére egyáltalán nem jellemző vitázó és vitatűrő képességet, és ugyanakkor az alkotói cselekvésnek a nézetek fölött álló feltétlenségét. Ezek az elemek hol késő éjszakába nyúló beszélgetéseink során, amikor már csak a mi mulatásunk zavarta a bérház nyugalmát, hol lemásolt vagy diktálás után lejegyzett írásai révén találtak meg. És ez utóbbi azt jelenti, hogy azok, akik személyesen nem ismerték, írásai útján éppúgy a dolgokat, mai küszködéseinket új színben feltüntetni és oldani képes megismerésekre tehetnek szert, mint az, aki rendkívül vonzó társaságában részesülhetett belőlük. Önálló publikációi a Kő és kenyér című verseskötet, valamint két regénye, a Semmi-Alsómegállóhely, mely az ötvenes évek elején történt kitelepítéséről szól, és a harmincas évek végét felidéző Krisztinaváros lovagjai. Egy harmadik, publikálatlan regényében, melynek címe Háttér a vár, a budai vár ostromának általa átélt eseményeit írja meg. Sok verse jelent meg a Holmiban, prózája pedig a Lyukasórában és más ismert orgánumokban.

Ezek Szuly Gyula szavai önmagáról, melyeket kórházi ágyán diktált le nekem néhány nappal halála előtt:

«Életemben két legfontosabb dolog a zene és a költészet. Sajnos nem lettem főhivatású zenész több okból, de úgy vélem, a vers főhivatás az életemben alkotóként is és hozzáértőként is. Ez a két művészet feltétlenül rokon egymással és nagyon sajátos jelenség a zeneszerzőnek vagy a zenei előadóművésznek a kapcsolata a költött szöveggel. Mozart azt írja apjának, „átvizsgáltam vagy 100 operalibrettónak ajánlott szöveget, köztük az imádott Hamletet is, az se jó”. De itt meg kell jegyeznünk, hogyha Mozart valamire azt mondja, hogy az nem jó, az ő operaírási szempontjáról van szó. Meg is indokolja: „Képzeljen el, apám, egy énféle operában egy megjelenő szellemet, versben elmondott sejtelmekkel. Ez nekem nem való.” Én librettót se tudtam volna írni Mozartnak, de ha zeneszerző vagyok, az se biztos, hogy magamnak, mert azt tapasztaltam, hogy a zeneszerzők olyan szövegeket választanak, melyek éppen csak attól lennének jók, amivel a zeneszerző gyengeségeiket fel tudja erősíteni. Gondoljunk Schubert csaknem 600 olyan dalára, melyek gyenge fűzfa költeményekre készültek. Számomra a prózának is van köze a zenéhez. Beethoven a VI. szimfóniában tételenként prózában megírja, hogy mit kell érezni.»

Ahogy ez az utoljára említett szimfónia, a Pasztorálé, úgy Szuly Gyula hosszan éneklő lelkülete is átlényegüléssel, életteljességgel és a szépre rácsodálkozással ajándékozza meg azt, aki hagyja magát megérinteni általa.

A száműzöttség válfajai

A száműzöttség válfajai

– árészi, hermészi, aphroditéi, lunáris, kronoszi –

Az árészi száműzött – Napóleon, Kossuth – távollétében is visszahat arra a helyre, ahonnan száműzték. Állandó izgalom van akörül, hogy visszatér-e. Napóleon – épp a bécsi kongresszus bálozása idején - visszatért Elbáról. Szent Helénáról már nem térhetett vissza, de nimbuszával állandóan jelen volt.

Kossuth Torinóból irányította az ellenállást, az itthon elbukott szabadságharcot, melyben más száműzöttek-halálraítéltek is részt vettek, például Brüsszelben a sajtómunkát irányító Jósika Miklós, aki hűséges holdja volt ennek az árészi emigrációnak.

Brüsszel ma is száműzetési hely, mely átvitt értelemben felér egy halálos ítélettel – az itthon zavaró politikusaikat buktatják a pártok oda felfelé, hisz onnan a magasból bizonyos visszahatás tompítottan lehetséges csupán. Brüsszel hermetikus jelenség: serény, hangtalan, racionális. Ahogy Hermész az istenek küldönce, úgy Brüsszel az egyes nemzeti istenségek küldöttjeinek befogadó állomása. Brüsszel karrierje mint európai egyesülési pont a szomszédos Waterlooval kezdődött, mely maga is egy száműzetés kiindulópontja. Brüsszel-Waterloo-Hermész száműzi Napóleon-Árészt, méghozzá egy hermetikusan elzárt helyre, Szent Ilonára. De minden száműzetési hely végső soron kronoszi senkiföldje. Kronosz a száműzetés archetípusa, hiszen Zeusz őt száműzte az Olümposz diadalmaképpen, mint Titánt.

A Hermész-lelkű száműzöttek végtelen utakat tesznek meg Kronosz birodalmában – Radnóti Borból térne vissza, a fiatal filozófus Zalai Béla az orosz fronton esett el az első világháborúban, Szolzsenyicin a Gulágon tölt évtizedet, Petőfi, amennyiben Hermész és nem Árész, hiszen kedd és szerda között született, örök utazó, és messze Oroszországba helyezi sorsát a legendájába invesztáló üzletember. Hermészi tehetségre vall, hogy Szolzsenyicin sok rejtőzködéssel túléli a Gulágot és utána hatalmas hozamú, mintegy az orosz regényirodalmat folytató könyveket tud róla írni, küldöttjévé válva a névtelen ott szenvedetteknek és elpusztultaknak.

Rákosi hermész-apparátussága az orosz senkiföldjére menekíti őt a párt -, majd a népharag elől. Haláláról csak apróhirdetés fog beszámolni a Magyar Nemzetben.

Aphrodité-lelkület Rákóczi – őt a botrány taszítja ki Európából, ugyanaz a botrány, melyet az Orbán-féle politika vált ki Brüsszelben, ugyanaz a botrány, mely Bartók Csodálatos mandarinját száműzte a hermészi polgármester Adenauer Kölnjéből.

Rákóczi halálában ünnepelten visszatér, mint szeretett, mert aphroditéi jelenség, ahogy a Csodálatos mandarin is épp ezért vissza tud térni.

Az árulószerepbe száműzött, szintén aphroditéi, kapitulálásával botrányt okozó Görgey minduntalan felmentésben részesül – ha szeretetet nem vált is ki, de lépésével meg-megvesztegeti azokat, akik, igaz, csak jelképesen, épp ezért a tűzbe tennék érte a kezüket, vagyis azokat, akik, akárcsak ő, semmiért nem adják magukat oda teljesen. Ez pedig az emberek többsége. Önmagukat, önmaguk megalkuvásait látják igazolva benne – önmagukat szerethetik általa.

Jöjjenek végül a kronoszi száműzöttek, akik a legeredendőbb értelemben azok, hiszen, mint láttuk, minden száműzöttség alapjában kronoszi. Jöjjenek tehát a szombaton születettek.

Kant esetében Königsberg a száműzetés helye. Itt született és jóformán ki sem tette innen a lábát egész életében. Az egész mindenségre rálátó elmélkedése ebben a kronoszi magányban zajlik minduntalan. Ez a Königsberg maga is száműzetés tárgya, amióta szovjet – ma orosz – exklávéként, vagyis (lengyel területen lévő), az orosz télhez tartozó felségterületként folytatja létezését. Jellemző, hogy a II. világháború után innen elmenekült németek Dél-Amerikában alapítottak egy kis kolóniát, mely Új Königsberg néven Kant hagyományát folytatta. Száműzetés elől így mentek száműzetésbe a kantiánusok, akik közben-közben ki tudja, milyen nem éppen kanti eszmék igázottai is lehettek.

Száműzetés érte Bachot, amikor halála után egy emberéleten át feledés övezte műveit. Igazából már életében is állandó száműzött volt, a német vidékek mestereként, akinek messzi földre nem juthatott el híre, nem úgy, mint az Árészként diadalmas, Londonban letelepedett Händelé. Bach is a száműzöttség kronoszi elmélkedője, akárcsak Kant.

És hozzájuk jön Wagner, akinek Drezdából Svájcba kellett menekülnie 1848-as szónoki fellépése miatt, hogy ott, az elszigeteltségben szője majd titáni műveit, melyeknek előadását egyetlen színház számára engedélyezte halála után: az általa önmaga számára létesített Bayreuthnak. Ezt az önszáműző végakaratát csak két ország vette szó szerint, bár teljesen más indíttatásból: Izrael és Románia, ahol nem (volt) szabad őt játszani. De száműzetés az is, hogy a XX. századi avantgárd épp őt, az újítót, igencsak kerülendőnek tekintette, és mai folytatásában sem tud vele mit kezdeni, azon kívül, hogy mert muszáj őt színre vinni, nemegyszer szellemének kifigurázásával viszi őt színre Bayreuthban.

A kronoszi száműzött, szemben az árészivel, nem tud oda hatni, ahonnan száműzik őt. De hatalmas belső gazdagságot teremt meg a magányban.

XVI. Benedek, aki nagyszombaton született, szintén olyan száműzött, aki már nem hat vissza a világra – miközben bizonyára hatalmasan elmélkedik.

Carl Lutz szintén száműzötté vált hazájában, Svájcban, miután alkonzulként sok zsidót megmentett Magyarországon. Nem jutalmazták meg érte, hanem ellenkezőleg, felelősségre vonták és félreállították a második világháború utáni hermetikus korszak illetékesei – volt ideje elmélkedni a múlton. De magyarországi ténykedése nem volt-e egyfajta elegánsnak induló száműzetés? És nem véletlen, hogy éppen ebben tudott a legtermékenyebb lenni.

És még egy példa Kronosz termékeny magányára: Luther száműzetésben, rejtőzködve fordította le a Bibliát németre.

Jelenségkutatásunk végtelen terepet nyújt, és ha csak ezt az egy mozzanatot nézzük, a száműzetését, nyilvánvaló, hogy a múlt- és jelenbeli példák végtelen sora volna felhozható, és az is, hogy örök, de egyúttal örökké variálódó jelenségről van itt szó.