Műfordítás hangsúlyváltó versből

Műfordítás hangsúlyváltó versből

 

Mini fejtegetés a hangsúlyváltó versből történő műfordításokkal kapcsolatos észrevételeimmről.

"A napokban megpillantottam valami meglepőt és itt helyes, ha idézek kedvenc verstan  könyvemből: "A hangsúlyváltó versrendszer nemcsak képleteiben, hanem eredetét tekintve is a görög-latin hagyományokhoz kapcsolódik. A görög nyelv ugyanis a bizánci korra átalakult: a hosszú és rövid magánhangzói közötti különbségek, valamint a diftongusai (?) eltűntek,

hangsúlykülönbségei viszont fokozottabbakká váltak. Hasonló átalakulás jellemezte a római császárkor végétől a latin nyelvet is. E változások hatására a görög és latin versben eleinte az időmértékes és a hangsúlyos vers ötvözött és szimultán formái jelentek meg, majd mindkettő áttért a hangsúlyváltó rendszerre, amelynek képletei így maguktól igazodnak az időmértékes képletekhez.

Ezekhez a klasszikus mintául szolgáló hagyományokhoz kapcsolódott minden olyan európai nyelv költészete, amelyben a szabad hangsúly lehetővé tette az effajta képletek ritmikai megvalósítását: az olasz, a spanyol, a portugál, a román, az angol, az orosz,, az ukrán a szerb, a horvát, a szlovén stb...  s a szótőn rögzült hangsúly miatt a német nyelv is rendelkezett és élt ezzel a lehetőséggel."

Ezek szerint a mai nyugateurópai költészet nyelve (a mienket kivéve!) hangsúlyváltó ritmussal hangszereli verselését! A mi klasszikus verselésünk moraszámláló, az ősi versünk pedig ütemhangsúlyos. Miután a mi nyelvünkben az ütemhangsúlyos is nagyon erősen él, nem hiszem, hogy a mi verseléseinket a hangsúlyváltó verselés beszivárgása nagyon veszélyeztethetné. Költőink hajlamosak az időmértékesből az ütemhangsúlyos  --  vagy ahogyan régen neveztük:  -- magyar verselésbe átcsúszni. Mindazonáltal a nyugat-európai hangsúlyváltó verseket magyarra a megfelelő időmértékes moraszámláló formákban fordítjuk.

Ezeken tépelődve felötlött bennem, hogy Dante idejére a költészetnek az a folyamata, amely a moraszámláló verselésből a hangsúlyváltó verselésbe megy át, már útban lehetett. El is olvastam Babits ezirányú tanulmányát Dante fordításáról, ahol kielégítő választ kaptam minden kérdésemre. Idézem Babitsot:

"Ami az egyes sorok versmértékét illeti, az természetesen az egyes nyelvek verselésétől függ. Latinul például bajos volna másként elképzelni az isteni költeményt, mint hexameterekben, ahogyan Boccaccio szerint Dante maga is kezdte írni: ULTIMA REGNA CANAM... De a hexameter jóval hosszabb sor, mint a hendekaszillabus, azonkívül enjambementokkal dolgozik, sor a sorba olvad, nem képez soronként külön egységet, mint az olasz forma. Ezekre az enjambementokra a latin Dantenál szükség is van, mert a latin tömörebb az olasznál: ha ragaszkodna ahhoz, hogy sor a sornak feleljen meg, henye szószaporítással kellene megtöltenie a sorokat. Ezért a latin fordítások (pl: a kiváló Dalla Piazzáé) kevesebb sorból állnak az eredetinél, de egyúttal nélkülözik annak tagoltságát és vershangulatát.

A francia epikus forma az alexandrin. Ennek sorai egységeket képeznek, akár a dantei sorok, de hosszabbak azoknál s így a francia fordítások elkerülhetetlen hibája a bőbeszédűség.

Közelebbről utánozhatják az eredeti mértéket a germán nyelvek. Az angol (shakespeare-i) drámaverse, mely a németeknél is polgárjogot nyert, teljesen megfelel az olasz hendekaszillabusnak. Az angol azonkívül, egytagú szavaival, tömör nyelv, még sokkal tömörebb, mint az olasz. Csakhogy az angolban ritka a 11 szótagú sor, Dantenál meg ritka a 10 tagú. Az angol fordítók ragaszkodnak nemzeti verselésükhöz

és Byron példájához, aki a terzinát először hozta Angliába. Dantejük így tömör és kifejező, de nyugodtabb, lassúbb zenéjű, mint a frissen szárnyaló eredeti. A hímrím és nőrím hangulata közt nagy a különbség. Az olasz vers zengő, az angol tompa." - Babits szerint - .

Mindezekből arra következtetek, hogy Dante korában a verselésnek ez a moraszámlálóból hangsúlyváltóba történő kinyílása már folyamatban lehetett és ez a szimultanitás Dante versi nyelvét is különleges akusztikájúvá kellett, hogy tegye, lévén az időmértékes hosszú szótagok a hangsúlyosokkal kell összeessenek. Ez a szimultán hatás fokozott szépségű zenét adhat a verse hangzásának egy olyan nyelvben, ahol a magánhangzók többsége és tisztasága révén egyébként is több dallam van, mint más nyelvekben.

El tudom képzelni, hogy az olasz verstan valóban a szótagok hangsúlyossága (és nem hosszúsága) szerint állítja fel szabályait.

A nyugat-európai nyelvekben a verselések változása hosszú folyamat kellett, hogy legyen, ha meggondoljuk, hogy Janus Pannonius latin versei szigorúan moraszámlálóak.   

(Wellington2009-11-04)



 

 

A színész műhelye: Boér Ferenc

A színész műhelye

Boér Ferenc

 

Boér Ferenc

„Mi felelősek is vagyunk egy nemzetiség önismeretéért, kultúrájáért, s ha akarod, a fennmaradásáért.”

 

Ő sem akart először kötélnek állni. Szerénységből. Mit is mondhatna ő, mikor mások úgyis mondanak eleget. Mikor végre rászánta magát, és a lakásán felkerestem, még mindig éreztem benne egy kis tartózkodást. Mondta, ő nem szerette azokat a beszélgetéseket a Korunkban sem. Kérdezte, miért választottam pont őt, hogy esett rá a választásom, mikor nem is ismerem. Zavarba hozott. Hiszen játszottam veled, feleltem neki. Catavencu voltál, amikor én Zoe. – De hát ez nem elég. – És számítasz a hazai magyar színészgárdában, folytattam. Kikerülhetetlen vagy. És rajta vagy az én listámon is, bár nem érvényesülhet csupán az én szempontom, hiszen nem ismerhetek annyira mindenkit. Ezért örülök, hogy játszhattam veled, mondom neki. Annyira hiányzik művelődési életünkből a színészi szó, a leírt és közölt színészi vallomás arról a munkáról, amit mi végzünk, hogy nem lehetek ennyire szűkkeblű. Azon kívül az sem biztos, hogy vagyok annyira izgalmas egyéniség, aki megérdemelné, hogy az ő kedvencei segítségével rajzolja ki a saját arcát. Bár ez úgyis kiderül.

 Végre megadta magát. Mint a nem éppen a legjobbkor felszólított diák ül velem szemben, kicsit kényszeredetten, ami szerencsére nemsokára eltűnik a beszélgetés folyamán. Nem könnyen nyíló ember, nem tárulkozik ki szívesen. 1982.-t írunk.

-          Miért nem szeretted azokat a beszélgetéseket a Korunkban? – kérdem.

Szemben ülök a hatalmas könyvespolccal. Párnát rak alám, hogy magasabbra kerüljek, t.i. A szék alacsonyabb az asztalhoz képest. Velem szemben ülve szinte eltűnik előlem ő is, csak a fejét látom, amint állát behúzva tartózkodóan kezd neki. Felesége, a kitűnő táncos a vásárhelyi népi együttesnél, kávét hoz nekünk.

-          Beszéljen mindenki önmagáról. Ha minden ember egy külön univerzum, akkor minden alkotó is az. A saját módszeréről, belső meglátásairól beszélhet, arról az állapotról, amelyben teremthet olykor-olykor valamit. A maga dimenzióiról beszélhet, nem általánosíthat. Más, ha valaki összehasonlítást végez. Nem szeretem, ha a színésznek így vagy úgy kell viselkednie. Szabályokat állítani nem lehet. Ez az egyik. A másik, nem szeretem, amikor nagyon el vagyunk foglalva saját kiszolgáltatottságunkkal, nyomorultságunkkal. Az ember azzal vonuljon el, ami van, azt vállalja és csinálja… Lehet, hogy bennem van a hiba.

-          Vagy én nem kérdeztem jól.

-          Talán túlzottan szemérmes ember vagyok. – Nem vesz tudomást a közbevetésemről. – S ami rendkívül meglep, hogy szinte mindig úgy történnek ezek a nyilatkozatok, mintha valamelyik nyugat európai metropolisban lennénk, nem pedig egy történelmileg, társadalmilag igazán meghatározott helyen. Olyan, tulajdonképpen készen kapott körülmények között, melyek eleve kell tudatosítsák bennünk, hogy vállaljuk azt, amit csinálunk. Tudatosan és közérthetően. Vállaljuk-e azt, hogy egy nemzetiség napszámosai vagyunk, s akkor ennek a körülményei közt próbálunk élni, gondolkozni és dolgozni, vagy pedig egyfolytában belekesergünk a világba. Lehetne másképp is, persze. Ezt a másképpent valahol itt kellene és itt kellett volna megteremteni. Szépnek tartom az „itt és mást” ethoszát hangoztató magatartást, csak azért nem tudom a „most-ot” sem elfelejteni – utal Bretter György* nemrég megjelent könyvére. – Azt mondanám, itt és valamit. Ez a valami sajnos az utóbbi években nagyon ritkán mutatkozik meg, bukkan föl egy-egy színházi törekvésben, színházi ember törekvésében, legyen az rendező vagy színész. Sajnos sehogy sem sikeredik a közös nevezőre jutás.  Amire bizonyos mértékben történtek kísérletek, lásd a nemzetiségi kollokviumokat. Csak ennek a további hatékonyságát nem észleli az ember. Valahol itt voltak ellenérzéseim a nyilatkozatokkal szemben. De mondom, lehet, hogy nekem nincs igazam.

Nem beszél gyorsan. Megfontolja, amit mond.

-          Nem is mentem azzal a célzattal, hogy ott maradjak Szatmáron. Nem is hittem, hogy ilyen sok időt, húsz év, fogok ott tölteni. Bár sokszor kaptam meghívást az évek folyamán, nem éreztem annak szükségét, hogy cseberből vederbe kerüljek. A színházváltoztatás nagyon jó dolog, egészséges dolog lenne, ha az ember többször cserélhetne együttest. A kényszerűség determinál. Nem érzem jól magam ebben az abszolút letelepedett pálya-állapotban. Valahol üdvös, hogy az embernek legyen egy otthona. A színész, amíg bírja lélekkel, és hittel, energiával, azt a közösséget kellene otthonának érezze, amelyik lelkiségben, nyelviségben hozzá tartozik. Nem hiszem, hogy jó az, ha egy életen keresztül egy társulatnál maradsz. Adott pillanatban képtelenek vagyunk frissülést jelenteni egymásnak. Vagy megszokunk és belefáradunk egymás nap mint nap látott, észlelt gondolkodásmódjába, munkamódszerébe, kívánalmaiba. Sajnos ez részemről mindig utópia marad, hogy egy egészséges fluktuáció lehetősége megteremtődjön. Még úgy is, hogy az ember maradjon meg vásárhelyi, stb. színésznek, csak időnként fel tudjon frissülni más társulat kebelében, vagy frissítőként hasson ott. Mint ahogy egy-egy rendezőnek vagy egy-egy színészkollegának nagy ritkán megadatik.

-          Van érezhető színvonalbeli különbség a társulatok közt?

-          Ezt hogy érted? Minden társulat más. Minden társulatban van, kellene legyen néhány motor. Különbségek, nyilvánvalóan vannak. Annak idején egy olyan társulathoz kerültem, ami rendkívül homogén volt. De értsd úgy, hogy ügyszeretetben, etikában, fegyelmezettségben, el egészen a jó értelemben vett szoros emberi kapcsolatokig. Ez tartott egy darabig.

-          Megbomlott?

-          Inkább fellazult. Igazgatócserék, rendezők eltávozása a társulat testéből, új rendezők kitermelése és egyfajta korszakváltás a fiatalok megjelenésével… Hogy én színész lettem, ez a szatmári korszaknak köszönhető. Elég nehéz volt betörni közéjük. Sok embernek sok mindent köszönhetek, sokra szomorúsággal emlékszem vissza, ez természetes. A dolog lényege, hogy már évekkel eljövetelem előtt megérlelődött bennem az az érzés, hogy ez már nem az én hajdani társulatom. És lehet, itt megint bennem van a hiba, mert tulajdonképpen játszottam…

Most gondolkozik el az életén, nem előre gyártott válaszokkal próbál lehengerelni. Bármennyire is zárkózott, megvan benne az interjúalanynak az a ritka képessége, hogy nem szégyell a kérdező előtt eltöprengeni. Szeretem benne ezt a fajta nyíltságot. A legtermészetesebb, magától értetődő, nincs benne semmi erőszakoltság.

-          Művészeti aligazgató is voltál egy évig.

-          Én már azelőtt el akartam jönni. Tárgyaltam már az itteni vezetőséggel, hogy ’80. január elsejétől átjövök. S akkor novemberben felhívtak a megyei szervekhez, és közölték, hogy kineveznek művészeti aligazgatónak. Új igazgató került a színház élére s mindkét szekcióra kineveztek egy ilyet. Hogy eljöttem, megszűnt ez a poszt. De ezek lényegtelen dolgok. Nyolc hónapig voltam ebben a beosztásban. Nehéz periódus volt, ennyi idő alatt nem is lehet csodákat művelni. Nem is akartam különösebben exponálni magam. Szerencsémre itt tartották a posztomat. Egy időre előttem is kérdésessé vált, hogy egyáltalán hazajöjjek-e. A megszokotthoz képest új színházi, színpadi látásmódot szerettem volna. Csak nem volt hozzá rendezői fedezet.

-          Ott vagy itt?

-          Ott, ami arra késztetett volna, hogy továbbra is vállaljam a funkciót. Ezzel nem az ottaniak munkáját akarom lebecsülni, szó sincs erről. Csak szerettem volna túllépni az egy az egyben-i gondolkozásmódon. Színpadi megjelenítésre gondolok. De hát ez nem csak ott probléma, tudomásom szerint ez általános a hat magyar színházban. Aztán nyilván támadások is értek, a Shakespeare-ciklus vád, azt se vették jónéven, hogy minden kollegának igyekeztem feladatot biztosítani. Nyilván, most paradoxonnak hat, amit mondok, mert nem vagyok a demokratizmus híve a színházban, mint ahogy nem is létezhet színházban demokrácia. A tehetségek és a tehetségekkel való bánásmód mindenkivel különböző. Azt tartom elsősorban színházi embernek, aki több tehetséggel áldatott meg és ezt nehéz, kitartó munkával tudja is kamatoztatni, ennek tartom fenn az abszolút jogot. De mert a színpadon nem egyformák a darabok és a szerepek adta követelmények, egyformán szükség van az egész előadás testét végigjátszó színészre és az epizodistára, a statisztára, mert hát ez már közhelyszerűen elkoptatott mondás, hogy a mi munkánk kollektív munka. Ez, azt hiszem örökérvényű igazság. És eléggé nehéz helyzetben van mindenik társulatunk, az emberek maguk is elég sok problémával küszködnek. Egészséges, alkotó hangulat fenntartásához az szükségeltetik, hogy a társulat minden tagja bővelkedjen a kielégítettség-érzetben. Az idő és a munka úgyis helyre teszi az értékeket. Csak hát nyilván, meg kell ehhez teremteni a körülményeket. Hogy a színészember meggyőződjön, vagy meggyőzhető legyen képességei milyenségét illetően. Nos, hát erre ott is eléggé kevés gondot fordítottak az eljövetelem előtt, és sajnos itt sincsenek rózsás tapasztalataim. Mert hát annyit már tudok, hogy azért egy társulat hangulatát, munkakedvét és végeredményben munkájának milyenségét a színház vezetőinek a tevékenysége határozza meg. Hiába vannak tehetséges emberek, ha nincs egy összetartó erő. Nincs egy olyan lélek, aki szinte osztódással megszaporodik, és mindegyik tagjába beleplántálja magát. Akire jól esik felnézni, akiben jólesik hinni, bízni. S akiben érzed azt, hogy nem csak egyik napról a másikra való vegetálásban, valahogy lesz- ben, de abban él, s főleg ég, hogy a mi ügyünk az a szó legnemesebb értelmében ügy legyen.

-          Intellektuális beállítású színésznek tartod magad, vagy intuíciókra épül inkább a szerepfelépítés nálad? Hogy dolgozol?

-          Ne haragudj, nem szeretem ezt az elhatárolást. Nem tudom, milyen lennék, ha csak ilyen vagy csak olyan lennék. Érzések nélkül nem tudok létezni a színpadon. Gondolkodás nélkül pedig nem lehet. Csak magamról beszélek, nem általánosítok. Nem tudom a kettőt elkülöníteni.

-          Van inkább ilyen és inkább olyan, elismered?

-          Nyilvánvaló. Ezért izgalmas. Egyfajta gyakorlat kérdése, rendező kérdése, ki hogy építi fel a szerepeit, kinek milyen a kifutási pályája.

-          Azért, kérlek, mondd el, te milyen vagy. Én sokat tanulok abból, amit ti elmondotok magatokról.

-          Nyilván, az ember fiatalon sokat hall… Majdnem huszonöt éves pályafutásom alatt már annyi tapasztalat összegyűlt bennem, sok minden tudatosodik, amit előbb nem volt lehetőségem megfogalmazni. Ez sokkal bonyolultabb, mint ahogy így, szinte polarizálva látszik. Azt kellene feszegessük, hogy mi a tehetség? Az külön tanulmány tárgya lehetne.

-          Nos, mi hát a tehetség? – kapok a felajánlott kérdésen. Habozik válaszolni.

-          Hát igen, mi is az? Nem tudnám neked megmondani. Valószínű, ha leülnék, és hosszú ideig gondolkoznék rajta s egybevetném a különböző színészi módszerekről, hitvallásokról szóló nyilatkozatokat, véleményeket, egyfajta definíciót én is adhatnék. Ez nem az én kötelességem. Csak magamban keresgélhetem, ha tehetséges ember vagyok. Színész – javítja ki magát, és mosolyog azzal a mosollyal, amikor az ember megkérdőjelezi egész életét. – Az, hogy egyáltalán van véleményem a világról, a létről, az élet értelméről… Hiszek abban, hogy csodálatos dolog emberként élni, mert hiszen ha az anyag részecskéje voltam valaha, s valószínű voltam, lehettem volna fű, fa virág, vagy állatka is, de hát embernek születtem s ez csodálatos… Rapszodikus ember vagyok, most fogalmazódik meg, mi is bennem ez a tehetség. Elég későn érő emberke voltam. Hosszú ideig, sőt, még manapság is naivan csodálkozom rá a világra. És tágul a horizont. Az ember beleszületik egy családba, aztán lassan-lassan tudatosul benne, hogy rokonok is vannak, ismerősök, osztálytársak, munkatársak és valami csodálatos érzés tapasztalni, hogy barátok is. Aztán ez az érzés fokozódik, az ember rádöbben arra, hogy egy közösség tagja, rájön arra, hogy a világ mind közösségekből áll, s egyszer csak rádöbben, hogy úgy kap értelmet az élete, ha hasznosítani tudja magát. Ez volt az egyik belső kényszerem. A másik az, hogy valahogyan fölvenni a kommunikációt az emberekkel. Valószínűleg ez is a tehetség egyik része, hogy az ember föl tudja-e venni, és hogyan tudja fölvenni az emberekkel való kommunikálás fonalát. Nyilván ez motoszkált bennem, amikor tizenhat évesen színinövendék lettem.

-          Jó korán.

-          Igen. Amikor először kezdtem verseket mondani közönség előtt, irodalom órákon, vagy nagyobb összejöveteleken, már ott motoszkált bennem, hogy vannak nekem valami mondanivalóim. S mert ez sem írásban, sem zeneszerzésben, se képzőművészetben nem buggyant ki belőlem, úgy látszik ezt a képességemet találta meg, és alkalmassá tett a színpadra. A kételkedés teljesen azért nem múlt el belőlem, a mai napig sok belső vívódáson megyek keresztül. De úgy érzem, vagyok annyira objektív magammal szemben, hogy abbahagytam volna a pályát, ha kontárnak, vagy féltehetségnek bizonyultam volna.

-          Megállapíthatnád magadról, mennyire vagy tehetséges?

-          Nem tudom. Olyan nagyok a kételkedéseim, hogy számomra, nagyon helyesen, kizárják ezt a tudatot. Meg aztán a színészember sosem tudhatja, mekkora az a dimenzió, amelyben mozoghat. Ezt úgy értem, ha lehetőségei vannak arra, hogy szinte permanensen dolgozzon. Az minden művészetben így van, ha megnyilatkozási, kifutási lehetőségei korlátozottak, vagy lehetetlenné válnak, megsérül. Mert azt hiszem, hogy a tehetség rendkívül sérülékeny valami. S ha az ember azzal van elfoglalva, hogy sérült tehetségét nyalogassa, s nem azzal, hogy mint a gyémántot, csiszolja, akkor nem is tudja fölmérni, valójában mire képes. Engem nagyon sok meglepetés ért önmagammal kapcsolatban. Igazán egész széles skálán dolgozhattam az elmúlt évtizedekben s a legnagyobb öröm mindig akkor ért, mikor rácsodálkoztam magamra, hogy még ez is benne van a tarsolyomban… De honnan is indultunk? A tehetség. Valószínűleg, azért merült föl bennem ez, mert önmagában, ha adva van, lehet-e kamatoztatni az intuitivitást, anélkül, hogy tudatossággal párosítsd? Főleg a mi korunkban, amikor annyira komplex lett a világ, annyira sokoldalúvá, az emberi kapcsolatok szinte bejárhatatlanok. Ha én nem vagyok tisztában azzal, nagyjából legalább, mit várok a magam életének alakulásától, hogy mit jelentek abban a társadalomban, országban, közösségben, amelyben élek, ha nem tisztázódik bennem, hol és mi a feladatom egy olyan produkció kapcsán, amely hatni akar a közösségre, társadalmi, politikai, vagy emberi mondanivalóban a maga eszközeivel, ha nagyjából nem vagyok tisztában azzal, milyen akarások, ambíciók vajúdnak körülöttem, ha nem tudom, hogy merre haladnak az emberi törekvések a világon, akkor, mondjuk, csak a meglévő intuícióimmal mit érek? S megfordítva. Ha nagyon okos, művelt és abszolút tájékozott vagyok az emberiség és a magam nemzetisége nagy kérdéseinek tekintetében, de hiányzik belőlem a színészi és színpadi intuíció, akkor mit keresek ezen a pályán? Hogy a színpadon való jelenlét állapotában milyen eszközökkel, megoldási lehetőségekkel próbálod felépíteni vagy megszülni azt a figurát, amelyen keresztül mondanivalód van – ehhez kell az a bizonyos adekvát színpadi tehetség, amelyet aztán a magam felfedezett eszközeivel érvényre tudok juttatni. Nem látom magam a színpadon, nem tudom, hogy nézek ki. Nem tudom, hogy ami számomra intelligens megnyilatkozás, az a más számára is az. Valószínű, valamiknek az összessége ez a fogalom, annak, hogy elhihető légy, meggyőző légy, hogy a színpadi jelenléted átlépje a rivaldát, következésképp hass is a közönségre. S nyilván az a követelmény is, amit Shakespeare „bácsi” jó pár száz éve feladatunkul tűzött ki: illeszd a szót a cselekvéshez, a cselekvést a szóhoz. Ezt hangoztatom egyfolytában a diákjainknak is… Különben életemben nem adtam interjút – fékez hirtelen.

-          Hogyhogy? Nemrég olvastam is valahol.

-          Az Ady-est kapcsán volt egy rövid interjú, s még kétszer megkérdeztek a Dühöngő ifjúság és a Beckett kapcsán… de azok nem voltak igaziak. Azért is tartózkodtam ettől, mert elég sok divat-színészecskét, fél tehetséget reklámoznak folyton. Ellenérzés születik az emberben. Az interjú olyan műfaj kellene legyen, amit az ember szinte önmagával készít. Nem? – néz rám kérdőn. Különben végig arra törekszik, hogy felvegye a tekintetemmel a kapcsolatot, kidugjam a fejem a papírból, ami fölé hajolva jegyzetelek. Színészbetegség? Igazi emberi tulajdonság. Másképp hogy folytathatnád a beszélgetést, ha nem tudod, hogy ülepedik le a hallgatóban.

-          De. Sajnos kevés ember képes erre.

-          Amit megéltem, amiben megégtem, arról nyilatkozzam. Azt se szeretem, amikor olyan dolgok kerülnek terítékre, amelyek abszolút rám tartoznak, nem arra, hogy a világ csemegézzen rajta. Az emberben megfogalmazódnak a dolgok, de nincs értelme a siránkozások kiterítésének. Ez csak pletykaszintű kuriózum lehet, ha megosztja másokkal is, mert ez magánügy.

-          A színész magánélete is beletorkollik a közéletbe.

-          Adott esetben. De hogy ki miért nem oszt ki, az csak rám tartozik. A repertoár már másra is.

-          Változott-e a színházeszményed, mióta végeztél? Másként látják a dolgokat a fiatalok?

-          Valószínű. Minden színésznek megvan a maga módszere. A módszertelenség is módszer. Nem tudom, hogy tudatosodik mindenkiben egyfajta munkamenet milyenségének a kialakítása. Csak azt tudom, nagyjából, hogy bennem hogy alakulnak a dolgok. A módszereknél csak akkor van probléma, gondolom én, mikor akadályozzák egymást. S ezt te nagyon jól tudod. Mert van kollega, aki már a színpadra lépés pillanatában magában hordozza a figurát. És van egy másik fajta, egy harmadik és negyedik fajta, aki ellentétes hozzáállással alakítja ki magában a szerepet. Sok esetben előre futsz és be kell várnod a partnert, vagy pedig te maradsz le. Nálam ez szerepenként változik, de általában bennem a késleltető folyamat alakult ki. Ezt úgy értem, hogy a rendezői koncepció figyelembevételével, a közös nevezőre jutás után, szövegtudás birtokában is, adott figuráknál késleltetem a beérési folyamatot. Ez valami furcsa, ösztönös kényszer nálam. Talán, mert félek a felületességtől. Ezért van, hogy általában, vizionáláskor, amit szívemből utálok, én úgy érzem, hogy nem vagyok kész. Aztán furcsa módon, robbanásszerűen kerül tető alá az alakítás. Amikor annak lehet nevezni. Nem tudom, hogy ez módszer-e. Így vagyok a színpadra lépéssel is. Nagyon sokat hallottam színészekről, akik mér félórával, órával azelőtt a színpadon járkálnak már, valószínűleg alakítják magukat az elkövetkező pillanatok hangulatához. Én ebben pontatlan vagyok. Nem tudok fölöslegesen lötyögni. Mikor elindulok az előadásra, már elkezd zsongani bennem az aznapi feladat, s valahogy az öltözőben is állandóan késleltetem magam, hogy az utolsó pillanatban még mindig legyen valami tennivaló, ne szakadjon meg a már itthonról elindított belső folyamat. És szinte az utolsó pillanatban lépek a deszkára. Azt nyilván csak én érzem és tudom, hogy számomra ez így szükségszerű. Ez figyelmetlenségnek, pontatlanságnak hat látszólag. De nem az, mert soha nem késtem le egyetlen próbáról, előadásról sem. Számomra a legnagyobb fegyelem és pontosság ott kezdődik a belépés pillanatától. S ebben nagyon konok vagyok magammal. Nem tudom az ú.n. civil életemet különválasztani a színészi életemtől. Nem tudom belehelyezni magam az állapotba úgy, hogy fél hétig civil vagyok s azután színész, s akkor egy órán keresztül készülök az előadásra. A mindenkori feladat örökösen ott vibrál bennem. S valahogy úgy időzítődik mindig az idegrendszeremben a megoldás, az aznapi színpadi jelenlét, hogy kénytelen vagyok késleltetni a civil fegyelmet ahhoz, hogy eleget tudjak tenni a színpadi szerepnek.

-          Annyira „jön” benned a szerep, hogy muszáj visszatartani.

-          S ezért nem tudok egy órát lötyögni a színházban.

-          Hány késő kollega fog örülni ennek a kijelentésednek!

-          Nyilván, ezzel vissza is lehet élni. Szatmáron fél órával hamarabb kellett bent lenni. Itt a Székely Színház hagyományaira hivatkozva egy órával az előadás előtt. Bár egyéb hagyományokra hivatkoznának, ne csak erre. Úgy vagyok vele, m int a szülés előtt álló nő.

-          Nagyon örülök, hogy ezt kimondtad. T.i. megkérdeztem már mástól is, milyen nemű a színjátszás? Fel lehet egyáltalán így tenni ezt a kérdést? Más nyelveken nyilván neme is van, például románul az actoria nőnemű, a teatrul hímnemű szó. De magában a teremtésben meg lehetne ezt jelölni?

-          Jó a kérdés – és elmosolyodik. – És benne van a válasz is. Több nemű. Nemcsak mert férfiak és nők játsszák. A férfi teremt, a nő szül. A civil életben is hasonulunk egymáshoz. Mennyire igaz ez a színpadon, ahol olyan életérzésű és magatartású alakokkal is szembe kell néznünk, amelyek talán soha nem buggyannak fel bennünk, a mindennapi életünkben, mert nincs rá lehetőség. Különben Ady is ezt írta: a művészet egy kicsit asszonyos.

Feláll és előveszi az Ady-műsort tartalmazó dossziéját.

-          Mondom a műsorban, csak felolvasom, és azért nem tudom kívülről, amiket felolvasok. Ez is milyen érdekes, például. Ösztönösen nem veszi be az agyam azt, amit nem muszáj megtanulni. Milyen furcsa játéka ez is a színészi természetnek, „mesterségnek”. Itt van: „A művész igazán asszony egy kicsit”. Vagy: „A király, aki sorsának királya” – ezt a tehetség kapcsán is elmondhatjuk. Hiszen igazán tudjuk, mennyire függünk egymástól. A romantika hősiessége nem csak a férfiak sajátossága, mint ahogy a gyengédség, szeretet, önfeláldozás, miért nem lehet férfias tulajdonság is?

Örülök, hogy ezeket mondja. Már nincs benne semmi feszélyezettség.

-          Mi a jobb, rossz rendezésben rossznak lenni, vagy semmiben sem játszani? Mit tehet a színész, mikor egyedül van? Ez nagyon komolyan foglalkoztat, mert voltam már úgy, hogy nem értem semmit a nagy akarásommal és felkészültségemmel, mert a rendező nem állt mellém, nem állt egyáltalán a produkció mellé. Viszont a kritikai visszhangja sosem az, hogy a rendező mulasztott volna el valamit, mindig a színész a hibás. S akkor a rendező nyugodtan kihagyhat későbbi vállalkozásaiból, a kritikára hivatkozva.

-          Én is voltam nemegyszer ilyen helyzetben – bólint megértően. – Az ember vagy ki tudja harcolni magának, hogy a nagy semmittevés közepette mégis legyen egy pár értékes mozzanata, pillanata, vagy, gondolom, belenyugszik, és úszik az árral. Bár én ez utóbbit mindig igyekeztem elkerülni. Nyilvánvaló, megbosszulja magát a dolog, mert felemás helyzetek, szituációk teremtődnek a színpadon, olyan értelemben, hogy ha nem tudod magad a karmesterre bízni, kénytelen vagy szólózni. Ez viszont már ellentmond annak, amiről az előbb beszéltünk, hogy kollektív a mi munkánk. Nyilván, az a jó, mikor a rendező mennybe tud vinni, és nem csak engem, hanem az egész társaságot, az egész szereplő kollektívát! Nem akarok, nem is lehet mindent a rendező nyakába varrni, mert az előadás kivitelezésében mélységesen felelősek a színészek is, ez természetes.

Az a benyomásom, hogy egyfolytában egyensúlyoz, annak érdekében, hogy ne tűnjön részrehajlónak. Igazságos akar maradni.

-          Milyen a drámairodalom, kritika, színész viszonya? Hányadrangú tényező ebben a színész?

-          Ez elhangzik minden színész szájból, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk. Én érdemben nem szólhatok ehhez hozzá, nem tudok felelős és alakító tényező lenni. Az irodalmi titkárság nem eléggé tájékozott, ha nem teremt kapcsolatot a szerzőkkel, vagy ha teremt is, nem jut közös nevezőre velük. Ha az éppen kéznél levő rendezőnek nem a tematika, vagy a megoldási lehetőség van ínyére, amit az adott darab kínál, akkor én, a színész, puszta kis magánvéleményemmel mit tudok ezen változtatni, vagy segíteni? Dühöngök és emésztem magam.

Feláll és járkálni kezd.

-          Aztán ebben a vitában, hogy ki az első, nem is vennék részt, mert gyerekes dolognak tartom. Inkább azon kellene meditálnunk, hogyan tudunk olyan színházat csinálni, ami elégtételt szolgáltasson, azaz megelégedést a közönségnek, sikerélményt az alkotó kollektívának. S a dramaturgia, színház, kritika is kötelessége magaslatán álljon. S azt hiszem, egy nagy feladatunk van, ebből szakosodik a többi. A népszolgálat, ahogy Balogh Edgár* bácsi mondta. Így van? – s néz rám, hevesen igényelve az egyetértést, amit részemről meg is kap. – Csomó dolog mondvacsinált és álprobléma az eredményt illetően. Mert sem hiúsági kérdéssel, sem sértődékenységgel, se önmagam nagyobbra testálásával nem tudjuk megoldani a kérdést. Itt van egy esszenciális probléma. Egy nemzetiség kultúrájáért vagyunk felelősek.

Kimondta. Istenem, hogy félünk a nagy szavaktól. És szépen elhagytak nagy akarásaink is. Boldogan hallgatom, mert íme, még egy ember, akinek okvetlen helye lenne abban a bizonyos társulatban, amit én állítanék össze. Volt kollegám, aki egyik-másik színészkollegája nyilatkozatait megkérdőjelezte. Mint ahogy ő sem szeretett sok mindent. Viszont az világosan látszik az emberen, mikor mond igazat, olyat, ami a véréből, életéből fakad. S én így hiszek most Boér Ferinek, így hiszem, hogy nem szép szólam, nem üres frázis, hanem megszenvedett és a lényeghez eljutott valódi gond, óhaj agitál belőle.

-          A rendező azt mondja, üljön bent a drámaíró is a színházban.

-          Hát a színháztörténetnek voltak ilyen példái. Vannak ma is. Valószínű nem ártana – jegyzi meg gúnyosan.

-          Sőt. A kritikus is ott ülhetne.

-          A színpadi világ is sűrített világ. Vannak bizonyos szakmai követelményei. Egy figura felépítésének megvannak a maga követelményei. Egy figurát nem lehet úgy megmagyarázni, mint egy novellában. A legborzalmasabb a színész számára, amikor egy figura keretén belül magyarázkodik a szerző nevében, ahelyett hogy élné a figura életét, s a szájába adott szövegek, a körülötte levő szituáció igazsága kényszerítené a megoldás felé. ahhoz valószínű az kellene, összeülni testközelben és kicserélni a gondolatokat, meghallgatni egymást, odafigyelni egymás törekvéseinek mibenlétének a megértésére.

Leül újra velem szembe.

-          Rengeteg közös problémánk van. Ahány alkotó annyiféleképpen látja az összetevőket… a megoldási lehetőségeket. Ehhez az ügy iránti alázatra van szükség. Ez vezesse az embereket, ha már van hozzászólnivalója és mondanivalója a kérdésekhez, vagy kérdésekről. Nem hiszem, hogy a közös alkotóműhely kialakítása valakinek is rontaná képességeit, egyéniségét.

-          Nem az irodalmi beállítottság a baj, hogy az írók magányban dolgoznak? –roppant izgatottá tesz ez a téma.

-          Tudomásom szerint a világ nagy drámaírói nem átallották átlépni a színház küszöbét. Nyilván, ott is vannak problémák, mindenki védi a maga szuverenitását a mű fölött s nem veszi szívesen a rendezői beavatkozást. Rendezője válogatja. Tudunk példákat, hogy rendezők elősegítették egy-egy darab előadhatóságát, és bizony színész szempontból sem lenne méltatlan dolog, ha leülhetne olykor az ember a szerzővel egy-egy mai, mostani valóságunkat tárgyaló darab kapcsán. Mert hát azt gondolom, hogy mibennünk is van valamelyes tapasztalat. És hát miért ne lehetne elhinni, hogy a színészben is ott bujkálhat a költő is, a zenész is, a képzőművész is, csak éppenséggel ő arra hivatott, vagy azzal az átokkal veretett meg, hogy saját porhüvelyén keresztül fejezze ki magát.

-          Van-e baj a közönség körül? Az ízlése körül? Az a baj, ha válogatás nélkül mindent elfogad, vagy az, ha nem jön el?

-          Csodálatos maga az a tény, hogy mindenre bejön a közönség. Azt jelenti, hogy éhségérzete van a színházzal szemben. Ezt csak az tudja, aki megélte, hogy sorozatban harminc-negyven ember előtt kellett ugyanazzal a becsületességgel helytállni. Én nem vallom azt, hogy ezért hibáztatható lenne a közönség. Akárhogyan is hadakozunk, nyilvánvaló a tétel, hogy fővárosban is lehetsz vidéki, és fordítva. Manapság az információk, a könyv, a kultúra a legeldugottabb helyekre is eljut. Az a tény, hogy vidéken élünk, egy színházban, olyasfajta kötelességet ró ránk, hogy heterogén műfajokban dolgozzunk. Egy főváros tizenöt-húsz színháza közt válogathat a közönség. Itt csak egy van. Nem arról van szó, hogy alá kell szállni az igénytelenség süllyesztőjébe, hanem, hogy bármilyen műfajt olyan szinten kell színpadra állítani, hogy ne okozzon az emberben szégyenérzetet. Itt már nyilván darabválasztáson is függ a tétel.

-           Mi az oka a középszer eluralkodásának ezen a pályán? Vagy nem áll fenn?

-          Áll, sajnos – sóhajt. Majd nagy szünet után folytatja. – Lehet nincs igazam, de valahol úgy látom, hogy nem hasznos társulatainknak ez a familiáris jellege.

-          Valóban, itt három színészházaspárt is összeszámoltam, hirtelen.

-          Nem a belső, baráti vagy kollegiális kapcsolatokra gondolok, hanem arra, hogy letelepedtünk egy városban, egy színház tagjaként s ezzel valahogy kibéreltük azt nyugdíjasként is. S mert színházvezetőink nagy része sem képes arra, hogy meghirdessen egy színházi eszményt a társulat előtt. Belefásulnak, belefáradnak, igénytelenné válnak az emberek, mert nincs tét arra, hogy sikerélményed legyen, hogy eseményt okozz, vagy ezek létrehozásában részt vegyél. Nincsenek a művészetért lelkiző vezetőink, akik politikusként is gondolkoznak, s akik számára nem mindegy, ha jól-rosszul is teljesítettük a pénzügyi tervet, de a társulat művészi fejlődésében nem léptünk előre. Minden előadásunkat úgy kellene féltsük, babusgassuk, mint anya a gyermekét. Ez a feladat, ami ránk hárul, nem csak egy kötelező penzum. Mi felelősek is vagyunk egy nemzetiség önismeretéért, kultúrájáért, s ha akarod, a fennmaradásáért. Sütő András fogalmazza meg szépen: „ahány anyanyelvi szóra váró gyermek, jövőnknek megannyi lámpása a meglódult időben” (Évek, hazajáró lelkek). Nem mindegy az, hogy az anyanyelvi szót milyen hittel és hozzáállással mondjuk ki a deszkán. Mert ha fölmérjük ennek a hatását, vagy legalább is vannak színházi embereink, akik fölébresztik bennünk annak tudatát, hogy milyen hatalmas erőt képviselünk azzal, hogy kimondjuk, akkor meggyőződésem, hogy aki valóban erre a pályára hivatott – járkál fel s alá a szobában – s nem egyéb meggondolásból, vagy kényszerből csapódott hozzánk, még a lelke udvarának tájékára sem engedi a közönyt, a belenyugvást s a középszert. Mert mindezek ellen megerősíti a hite annak, hogy kötelessége van az övéivel szemben. Mert, ha elfogadom, márpedig elfogadom Tamási Áron ama tételét, tudod, „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, akkor ez az én csodálatos mesterségem és hivatásom arra is kötelez, hogy ezt az otthont segítsek megteremteni mindannyiunk lelkében, akik ebből a földből vétettünk. S akkor én már személy szerint nem ismerhetem a közönyt.

Gyönyörűen mondta. Költői-színészi ars-poétikaként.

-          Mennyire lehet harcos egy színház?

-          Amennyire benne élnek tagja a korban. Amennyire irritálja vagy békében hagyja őket a mindennapok valósága. Aki úgy érzi neki ez a maximum és megfelel, békés polgárként kibírhatja a nyugdíjig. Aki úgy érzi, hogy túl kéne lépni az akadályokon vagy lehetetlenségeken, próbálja meg valahogy kinyitni pörös száját.

Nem véletlenül beszél a költő szavaival. Benne is egy költő lakozik, a hivatásérzet, a színészi felelősségérzet költője.

-          Mit jelent számodra a vers? A versmondás?

-          Jól időzítetted a kérdést. Ebből fakadóan a vers harci eszköz s a versmondás küzdelem. Küzdelem minden ellen, ami bánt és sért, ami megaláz vagy másképp akarja láttatni a körülöttem zajló világot, mint amilyen. Vagy ami négykézlábra akar kényszeríteni. És küzdelem valamiért, - most már diktál – ami sokunk akarását összegzi és sokunk igazságának az érvényre juttatását követeli. Ahogy Ady írta: „Már azért is érdemes felolvasó estet tartani, hogy egy ember, ha halk, ha rossz, de élő szóval is mondja meg, hohó!” A vers az egyik legjobb eszköz az emberi méltóságért való küzdelemben. Mert ott igazán az emberi akarások és gondolatok kvintesszenciája összegeződik. S hál’ Istennek olyan gazdagok vagyunk lírában, s a legnagyobbjainknál annyira csodálatos, hogy nincs mellébeszélés.

-          Kedvenc színészed van?

-          Önmagamat próbáltam kialakítani, ez belülről jött, nem kellett külső sémákat leutánoznom. Az a nagy színész, akire rácsodálkozhatok, aki úgy tudja a mondanivalóját kifejezni, hogy én tökéletesen értem és érzem, de leutánozhatatlannak tartom. Egyedi. Az az övé. Nyilván, ezek egyfajta szellemi pezsgést idéznek elő az emberben, hogy önmagában is felkutassa, ha léteznek ilyenek. Delly* volt az egyetlen nagy mesterem. Színészként, sajnos nem láthattam, csak pedagógusként ismerhettem meg. Neki köszönhetem, hogy ma vagyok. Ő ismerte föl, erősítette meg bennem azokat az összetevőket, amelyek ma már úgy érzem, hogy valamelyes elfogadható szakmai szintnek birtokában vannak – ellágyul a hangja. – Nagyon sajnálom, hogy nem kérdezhetem meg néha: Professzor úr, milyen voltam? Az nagyon nagy szerencse volt, hogy tizenhat évesen vele találkoztam. S mindig úgy érzem, az ő bizalmához kell méltónak lennem.

-          Mit szeretsz leginkább ezen a pályán?

-          Amikor egy-egy versmondás kapcsán állok a közönséggel szemben, szinte irreálisan hosszúra nyúlik egy szünet, tudod, az az érzésem, hogy a köztünk kialakult kapcsolatban üvölt a csend. Voltál ilyen állapotban? Ez a legcsodálatosabb számomra.

-          Sajnos nem sokszor.

-          Még van időd. Remélem nekem is.

Láttam Boér Ferencet az Egy öngyilkos világá-ban. Nem feledhető az előadás befejező képe, a néma kiáltás, mikor Boér Feri kitátott torkából hangtalan árad a kétségbeesett önpusztító üvöltés. Mennyivel többet mond, sejtet ez a néma lázadás, mint a hangos szó. Boér nem csak színész. Jelképteremtő tehetsége is van. Nem csak bohóc, hanem művészetünkért, népünkért elkötelezett harcos is.

                                                                                              Lejegyezte: Nászta Katalin

 

Marosvásárhelyen született 1940. április 23-án. 1960-ban, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet elvégzése után, Szatmárnémetibe szerződött. 1979/1980-ban a magyar társulat igazgatója volt. Az évad végén távozik Szatmárnémetiből. 1980 és 1990 között a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művésze és a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára. 1990-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, 1994-től a BBTE Színház és Televízió Karának színész szakán osztályvezető tanár. Több nagysikerű pódium előadás szerkesztője és előadója. Számos kitűntetésben, díjban részesült: 1978-ban a Nemzetiségi Színházak Kollokviumán I. díj, Merlin-díj (Sepsiszentgyörgy, 1993.), EMKE-díj (1993.), Sík Ferenc-díj (Lucifer-alakításért Gyulán, 1997.). Szatmárnémetiben 1960-1980 között több mint hatvan szerepet játszott. Fontosabb szerepeiből: Nikolák (Háború és béke, 1962.), Lányos képű Fimmá (Koldusopera, 1964.), Cliff Lewis (Nézz vissza haraggal, 1965.), Trepljov (Sirály, 1966.), Marat (Szegény jó Marat, 1967.), Gosztonyi Bandi (Úri muri, 1968.), II. Henrik király (Becket, avagy az Isten becsülete, 1968.), Ferenc császár (A nagy játékos, 1969.), Tügel (Megszámláltatott fák, 1972.), Szókratész (Szókratész védőbeszéde, 1974), Magellán (Magellán, 1975.), Színész (Éjjeli menedékhely, 1978.), Néró (Ég a nap Seneca felett, 1978.).


1956-1960 Szentgyörgyi István Színművészeti Fõiskola – Marosvásárhely

1960-1982 Szatmárnémeti Északi Színház

1982-1990 Marosvásárhelyi Nemzeti Színház

1990. január 1.-tõl a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja.
 

Önálló elõadóestjei:
Én, József Attila, itt vagyok! – József Attila emlékműsor
Ki látott engem? – Ady Endre verseibõl
Ideghúron – Bartók Béla emlékest

Díjak, kitüntetések

A Magyar Köztársaság Érdemrendjének Lovagkeresztje, 2007
Szentgyörgyi István-díj, 2007
A Román Kulturális és Vallásügyi Minisztérium Kulturális Érdemrendje, 2004
Nemzetiségi Színházak Kollokviuma, Sepsiszentgyörgy, 1992
Legjobb férfi alakítás díja (Mr. Smith – Ionesco: A kopasz énekesnõ)
Gyulai Várszínház díja, 1997 (Lucifer – Madách I.: Az ember tragédiája)
EMKE-díj

Ingmar Bergman: DÚL-FÚL ÉS ELNÉMUL (Oswald Vogler, nyugdíjas professzor) - 2008/2009

Matei Vişniec: BOHÓC KERESTETIK (Filippo) - 2005/2006

Bertolt Brecht: KISPOLGÁRI NÁSZ (Emmi férje) - 2005/2006

Ken Ludwig: BOTRÁNY AZ OPERÁBAN (Sanders, Maggie apja, a Clevelandi Operatársulat igazgatója) - 2005/2006

FEKETESZEMŰ RÓZSÁK (Vajda) - 2004/2005

Henrik Ibsen: A VADKACSA (Gregers Werle, nagykereskedő) - 2003/2004

Eugčne Ionesco: JACQUES AVAGY A BEHÓDOLÁS (Jacques, papa) - 2003/2004

SZILVESZTEI KABARÉ (rendező) - 1997/1998

Szigligeti Ede: LILIOMFI (társrendező) - 1991/1992

(Forrás: A kecskeméti Katona József Színház honlapja)

Jegyzetek:

*Bretter György – író, filozófus

*Balogh Edgár – publicista, főszerkesztő, rektor

*Delly Ferenc – színész, színigazgató, rendező

 

A színész műhelye: Kakuts Ágnes - Czikéli László

A színész műhelye: Kakuts Ágnes  -  Czikéli László

 

Kakuts ÁgnesCzikéli László

„Számít, hogy hol érzed először azt, hogy fázol, vagy jó, ha süt a nap”

Kakuts Ági

„A színész felelőssége az emberformálás felelőssége”

Czikéli Laci

(1983)

 

Kakuts Ágit nagyon szeretem. Főiskolás voltam, mikor láttam kettőjüket Czikélivel a Varsói melódiában. Nem tudom, milyenek voltak, jók, rosszak, annyit tudok csak, hogy hosszú percekig nem tudtam magamhoz térni. Bementem gratulálni az öltözőjükbe, s csak sírtam, sírtam, mint a záporeső. Ági vigasztalt, kérdezősködött, de én semmire sem tudtam felelni, csak zokogtam megállás nélkül. Magam is csodálkoztam. Hiszen én nem vagyok sírós természetű, engem édesanyám arra nevelt, hogy a saját bajainkkal mást ne terheljünk (ha fáj is valami, sose mutasd ki fiam, ezzel csak kiszolgáltatod magad az embereknek) s én meg tanultam ezek szerint élni. A főiskolán is sokszor vádoltak érzéketlenséggel. Egyszer Tompa Miklósnak azzal sikerült kicsalogatnia belőlem a sírást Warrenné mestersége (Shaw) egyik jelenetében, hogy azt vágta a fejemhez: „Sírjon asszonyom! Bár maga úgysem tud sírni, maga érzéketlen.” Mire elsírtam magam. Nem tudom, milyen rejtett csapóajtót nyitott fel bennem ő is, és később Kakuts Ágiék is, hogy megnyíltam, mint a zsilip, s áradt belőlem a könnyzuhatag. Azzal próbáltam magamnak megmagyarázni, hogy bizonyára érzékenyebb idegállapotban voltam. Érzéketlenségem illetően ez is megnyugtatott. Jóval később jöttem rá, hogy nem erről, nem csak erről volt szó. Hanem arról a ritka képességről, amivel Kakuts és Tompa is rendelkeztek. Ismerték azt a bizonyos utat: lélektől lélekig. Kakuts Ági játékában az volt számomra tünemény, hogy nem éreztem játéknak. Valóság volt. Nem hasonlított senkire, nem olyan volt, mint a színésznők a színpadon, nem jelezte, hogy ez most játék – ő a játék adta lehetőséget arra használta fel, hogy közelebb kerüljön az emberek szívéhez. Azokat az ajtókat nyitotta ki, amelyek a lelkünkig vezettek. Azt tette, amit minden művésznek tennie kell, ha igazán hatni akar. Bár nem hiszem, hogy tudatosan csinálta volna.

Furcsa dolog ez. Mert azóta ismerem, sőt szeretem is azt a színészt, aki megtartja a távolságot önmaga és a szerep között. Tehát kicsit brechti módon játszik. Kicsit, mert ez azért nem egészen ugyanaz, amit Brecht kért. Már tudom, naiv kérdés részemről, ki mennyire azonosul a szereppel, ki milyen módszer szerint dolgozik. Persze, ha a magam számára szeretném felhasználni az információt, azaz tanulni akarnék belőle. De nem naiv, ha a kérdés arra vezet rá, milyen fajta színjátszást művelünk mi, ma, itt. Ha azt fedi fel, amit az idők, a rendezői nyilatkozatok mindig elfedtek előlünk. T.i. a színészi módszer ritkán azonos a meghirdetett rendezői módszerrel. Mert nem Sztanyiszlavszkij az igazi és nem Brecht, hanem ami valahol a kettő között van. Brechthez csak úgy juthatsz el, ha ismered Sztanyiszlavszkijt. Brechtnél viszont nem szabad megállni. Az elkülönülés, a szereptől való eltávolodás nem lehet akkora mértékű, hogy a közönséget teljesen hidegen hagyja. Viszont az átélés sem lehet olyan fokú, hogy a nézők egymásnak menjenek. Nem a józan és arany középútról van szó. A színésznek megfelelő intelligenciával, világnézettel és az ezt vállaló magatartás bátorságával is rendelkeznie kell. NEM LEHET, NEM MARADHAT CSUPÁN ESZKÖZ A RENDEZŐ VAGY SZERZŐ KEZÉBEN. Annyira önálló művésznek kell lennie, aki, ha alá is veti magát a rendezői elképzeléseknek, világosan kiderül, hogy a szerepből mennyi az övé, mennyi a rendezőé, és milyen különbséget jelent, hogy ő játssza és nem más azt a szerepet. Minden nagy színész teljesen függetlenül a nagy rendezőktől tudta ezt és élt is vele. Nem hárítható a felelősség senkire, sem kicsi rendezőre, sem gyenge darabíróra. A színész saját mesterségének önálló művésze. Attól lesz nagy, ha a legkevésbé szorul másra, kisegítőkre, mankókra. (De lehet, ezt a kényszeredett elmélkedést a rendezőhiány hozta ki belőlem)

Kakuts Áginál ülünk, a kolozsvári monstrum- Monostor negyed egyik tömbházlakásának konyhájában. A haját csodálom, milyen dús, ő maga mennyire fiatal. Egész lénye hajlékony, nyitott, hogy ezzel a divatos szóval éljek. Egyszer Czikéli azt mondta nekem Szentgyörgyön: Hallatlan szerencsés vagyok, hogy ilyen okos feleségem van. Mindig hallgathatok a szavára.

Ági odateszi a kávét. Kicsit fáradt, mondja, tegnap későn feküdtek le. Közben azon morfondírozok, hogy miért tetszik nekem annyira, s lehet ez kritérium? Hiszen vannak más színésznők is, akik valószínű eljutnak más emberek lelkéig. Ha az a mondás érvényesül, hogy de gustibus… , akkor igazam lehet, ám ez szűk hatósugarú igazság, ami senkit sem érdekel. De másról van szó. Ági nem csak nekem tetszik. Az a művész, aki többet ad annál, aki egyszerűen csak sikeres. Annál, aki a közönség kedvence lehet ugyan, de valami fontos felismerésig nem jut el, s nem juttat el másokat sem. Kakuts Ágihoz érzékenynek, művészlelkűnek kell lenni, hogy szeretni, érteni tudd. Ha párhuzamot vonnánk színház és irodalom közt, Kakuts azok közé tartozna, akiket az tud értékelni, aki szereti, érti, mondjuk Babits Mihályt, Németh Lászlót. Előképzettség kell hozzá és valódi színházi szakértelem. A párhuzam csábító, de csak játék. Ha valaki rászánná magát és megkeresné színházművészetünk Babits-ait, Németh Lászlóit, kiderülne az is, kik a Szilvási Lajosok, Petőfi Sándorok, vagy Ady Endrék. Tartásban, színházi minőségben, stílusban, stb. De ez csak egy kósza gondolat.

  • Az a baj, hogy nem ismerjük egymást eléggé – mondja. – Különben az ember eltakarja magát.

Hallgatok. Igaza van.

  • Ezt egy alkalommal nem is lehet elvégezni, ezt a munkát – folytatja. – Mikor az ember azzal a szándékkal ül le, hogy na, most én elmondom, nem biztos, hogy sikerül. Akkor van értelme, ha nagyon sok minden van az emberben. Előadás után pld. másként érzi, ha nem játszik, megint…

  • Másként is gondolkozik?

  • Más rétegekben van. Ha valami élmény éri, egy találkozás, más dolgokat is felszínre hoz belőle, amikről nem is tudott, vagy tudott, csak… szóval én nem hiszek abban, hogy egyszeri találkozásra sikerül elmondani… Én pld. még soha az életben nem tudtam elmondani azt, amit érzek. Megpróbáltam, de csak töredékét sikerült. És senki sem hitte.

  • Valamiket azért mondtál a múltkor, le is jegyeztem utólag.

Jó pár hónappal ezelőtt egy előadás után felmentünk hozzájuk Albert Júlia*, Árkossy István*, és a férjem társaságában. Hevesen vitatkoztak. Nekem úgy tűnt Kakuts Áginak van igaza, holott Albert Juli gyerekkorom óta barátnőm. Számon kérte Kakutstól, miért nem hozta rögtön a figurát a Kovács Levente* rendezte Nem vagyok az Eiffel torony c. zenés darabban. Julika úgy érezte, ezzel zavarba ejtette a többieket, amikor készen csak a szemléltető főpróbán hozta. Addig ő sem tudott kész lenni, mert mindenki jelzett, s neki fogalma sem volt, milyen stílusú előadásban vesz részt. Meglepetésszerű volt a vizionálás is, úgy érezte ezért maradt hátrányban. Kakuts azzal védekezett, hogy a színész sajnos nem mindig akkor és úgy van kész, ahogy a másik színészkollegának megfelel. Nem tehet róla, hogy csak akkor érzett rá, mit kell csinálnia. Bár történt volna meg hamarabb. Ezt követően mondta el, hogyan indult a pályán, mennyire gátlásos volt, és mennyire tele volt és van a mai napig kételyekkel. Sajnáltam, hogy nem lehettem köztük azon a próbaszakaszon. Szerettem, hogy munkáról beszélnek.

  • Hét évet ültem Vásárhelyen – mesélte Ági. – Ez alatt két szerepet kaptam, amiből az egyik beugrás volt. Senki nem tartott színésznőnek, magam is állandóan kételkedtem benne. Minden reggel ott akartam hagyni, nem tudtam mit kezdjek magammal. Elmentünk Váradra, attól való félelmünkben, hogy le ne építsenek. Ott se játsztam sokat. S egyszer elmentem egy iskolába szavalni. A gyerekek nevetni kezdtek az első sor után. Elhallgattam és megkérdeztem őket, min nevetnek. Egy szomorú balladát mondtam. Azt felelték, a népies szavakat. Akkor megmagyaráztam, hogy ezt más szavakkal is elmondhatnám, de a balladának ez a nyelve. S a pár rögtönzött mondatban lekötöttem a figyelmüket. Síri csendben hallgattak végig. Az elején még azt is mondtam, hogy nem kötelező engem végighallgatni, el lehet menni. Akkor éreztem először azt, hogy „megfogtam” a közönséget. Ettől kaptam aztán önbizalmat. Rájöttem, hogy nekem is van saját hangom, ami se Tanay, se Adleff Ingeborg, se Erdős Irma, se Szamossy Kornélia, se Csíky Ibolya, hanem egyedül én. De azóta is mindig sokat kínlódom a színpadon, ha nem értem a rendezőt, mert nincs mit megértenem. Elhatároztam, hogy soha többet nem fogom azt csinálni, amiben nem hiszek, amivel nem érzek egyet. – rám utal, a Vörös és feketére. (Kolozsvári vendégszereplésünk után sajnálkozva ölelte át a nyakam. Nem te vagy a hibás – mondta. – Mindig vérzik a szívem, mikor látom, hogy a színész rossz rendezői instrukciókkal küzd. Később megnézte a Vitéz Lelket is, ami után már boldogan és megkönnyebbülve ölelt meleg szavaiba. – Látod, hogy jó rendező mit tud művelni?) Akkor Albert Julinak Árkossy is felelt: - Ha előre tudnám, mit fogok festeni, nem festeném meg. Közben derül ki. Új ötletek egészen más irányba vihetnek. Nem lehet előre tudni a festményt, így a szerepet sem. Ez érvényes minden művészetre.

Valahol igaza van. Erre az akkori találkozásra gondolva mondja most Kakuts Ági:

  • Mit tudom, én mi választja el az embereket egymástól – közben kitölti a kávét. – Nincs egy cigarettád? Nem vagyok nagy dohányos, de most nagyon jól jönne egy szivar. Zilált a lelkem is, nem bírom az éjszakázást – teszi hozzá.

Nincs cigaretta.

  • Nem gondolod, hogy túlságosan bizalmatlanok vagyunk egymással? Vagy ez nem az? Mennyire félhetnek egymástól a színészek? Csupán amennyire más halandók? – igyekszem „mederbe” terelni a beszélgetést.

Ági hümmög.

  • Attól függ, mennyire érzékeny, mennyire kiszolgáltatott a környezetének. Ha érzékenyebb, óvatosabb is. Én ezt a fajta óvatosságot ismerem, nem azt, hogy azért nem mondom el a véleményem, mert esetleg nem származik előnyöm belőle. Magamat féltem attól, hogy félreértenek. Azért nem barátkozunk, mert… magunkat nem ismerjük. – Válaszában nyoma sincs felületességnek.

  • Nem barátkozunk?

  • Dehogynem! Nekem nagyon sok barátom van, úgy nem is tudnék élni, hogy ne beszélgessünk, ne szeressenek. Nagyon számít nálam, hogy szeretnek vagy sem. Elsősorban saját magamért szeretek mást. Azért vagyok rendes, mert nem tudok úgy élni, ha érzelmileg mellőznek, vagy haragusznak rám. Biztos kevés ember szenved ilyesmiben. Farkas Pista mondta Váradon: a színész a színpadon legyen érzékeny, ne az életben. A túlérzékenység, a kiszolgáltatottság… mindenképpen az vagyok.

Hangjában nincs panasz. Szinte tárgyszerűen állapítja meg magáról, érzékenyebb az átlagnál. S nem is biztos abban, hogy jó ez vagy sem. Szeretem benne, ahogy nem szentenciákat állít. Örökösen megkérdőjelezi azt is, amit gondol. Hogy vajon igaza van.

  • Hogy hol épült belém, hogy nekem mindig van egy ilyen érzésem? … kívül vagyok, egyedül vagyok nagyon, olyan nehéz egy, két emberrel is szorosabb kapcsolatot kiépíteni… Ha kicsit közelebb kerülünk egymáshoz, már úgy érzem, olyasmit várnak el tőlem, aminek nem tudok eleget tenni. A munkámban is… Lőrincz Ica* mondta egyszer Vásárhelyen, az utcán – nagyon okos nő, nagyon szeretem, jó humorú, rendes ember – vett valami csokoládékat magának és nekünk is, hogy nem azért veszi, mert…, hanem csak úgy érzi jól magát, ha szeretik. Félig humorosan mondta: önzésből csinálja. Ez nekem akkor úgy tetszett. Gondolkoztam rajta, ez tényleg így van. Óvatos vagyok. Ha nem értenek meg, nem tudom a következő lépést megtenni. Egy darabig minden színháznál jól érzem magam, végül mégis kívül vagyok. Ezért én vagyok a hibás egyedül. Sérülékeny vagyok, el akarom kerülni a sebeket, s nem lépek egyet. Ha őszinték vagyunk, Kati, nagyon sok felületes viszonyulás van az emberek között. Olyan kevés az, ami igazán mélyre megy…  A másik, hogy engem kötelez is a barátság, és a színházon belül, ahol nagyon kiszolgáltatottak vagyunk, mert olyan a színház szerkezete, ahol együtt dolgozunk, nem igaz, hogy jól esik, ha a másik többet játszik…, nem esik jól senkinek, mert az ember úgy érzi, hogy nem kapott meg valamit. Kiszikkad, ha nem figyelnek rá, magára marad, s akkor nagyon nehéz újrakezdeni.

Nem is keserű, ahogy beszél, mégis, valami kimondhatatlan szomorúság leng a konyhában, az ablak előtt, az utcán, ahogy beszél. Egyedül vagyunk, Czikélinek előadása van. Meleg a délelőtt, süt a nap. Ági folytatja.

  • Kinga (Illyés*) itt volt egyik Vőlegény próbán, megnézte. Rossz hangulatom volt, mondtam is neki, nekem nem is jó, ha játszom, mindig úgy érzem, hogy érdemtelen vagyok, hogy nem biztos, hogy nekem kellett volna eljátszanom.  Az utóbbi időben többet foglalkoztatnak… Ezt nem hiszem, hogy más elmondaná…

  • - Nem mondaná, biztos – nézek csodálkozva rá, s eszembe jut, hogy „pályám” kezdetén bennem is ilyen kétségek voltak, amire aztán Krizsovánszky Szidi *figyelmeztetett, hogy nem szabad így kiszolgáltatnod magad az „vetélytársaidnak”, a kételyeit tartsa meg magának a színész, mert különben lecsapnak rá és ellene fordítják a szavait. Akkor ezt nagyon megjegyeztem s még szomorúbbnak tűnt ez a pálya előttem. Hiszen még nyíltan beszélni sem lehet? Íme, Ági nem fél. Vagy annyira fél, hogy nyugodtan elmondhatja.

  • Még csak nem is érez így. Talán ezért sem vagyok én igazán színésznő. Eltévedtnek érzem magam. Nem vagyok a helyemen… Mikor Lacika, a fiam kicsi volt, meséltem neki, s mondtam, eltévedtem, kérdezte: az erdőben?

  • Ez nagyon szomorú érzés.

  • Szomorú ember is vagyok. Lehet, hogy most „mélyebben” is vagyok. Nem voltak jó hónapjaim. A Kaviár és lencsét se én kellett volna talán… - elhallgat.

Láttam az előadást. Kakuts igazán nem szégyenkezhetett. Ilyenkor derül ki persze, mennyire a színészeken üt vissza, ha a rendezőnek nincsenek különösebb ambíciói a darabot illetően. Még csak olasz levegője sem volt az előadásnak.

  • A pályán mindig a periférián voltam, így alakult. Nem azért játsztam olyan keveset akkor is, mert mellőztek, hanem, mert úgy éreztem, nekem ennyi jár. Ez szépen „fejlődött” bennem. Vásárhelyen negyedévben akartam otthagyni a színit és átmenni az orvosira. Ha olyan körülmények lettek volna, ott is hagyom. Többnek éreztem magam annál, amit itt-ott eljátszottam, és ma is úgy érzem, ezen a pályán nincs mit keresni…  A keserűség, a kiszolgáltatottság érzése ott van bennem. Amit átélsz, abból építed fel a szerepet. Mert, hogy milyen is volt az a szerep-minta, azt csak kitalálni lehet. Jegor Bulicsov-ban van, hogy a szerepek rangot a színészek egyéniségétől kapnak. Hogy hol a baj, hol lehetne keresni, nem tudom. Nincs híd, csak palló abból a világból, ahonnan te jöttél, és a színház között.

  • Honnan jöttél?

  • Faluról. A színház és falu,…

  • … ez két világ?

  • Számít, hogy hol érzed először azt, hogy fázol, vagy jó, ha süt a nap… Ezért nem értjük meg a fiatalokat is, a generációs problémák is innen fakadnak, hogy nem tudom átérezni, amit ők, másként rakódnak le a dolgok. Nem mindegy mikor találkozol a nagy szerelemmel, a dicsérettel, az odafigyeléssel. A borzasztó, hogy mindannyian egy életen keresztül akarjuk bizonyítani, hogy nem vagyunk fölösleg, hogy nem véletlenül vagyunk itt… Ha már megszülettem, valamiért születtem… De nem is gondolja végig az ember… Az anyagi telhetetlenség is mind bizonyításvágyból fakad, hogy ez ő, ezt ő csinálta. Attól függ, milyen a közösség morálja, milyenek a törvényei.

  • A színészerkölcs más?

  • Nem. Csak másként vesz igénybe a munka. A színészet az egy qrva dolog, mert mindig át kéne alakulni, olyan hiteles kell legyek, hogy a közönség elhiggye nekem a gazembert is. Azt hiszem jellembelileg is befolyásolja a színészt… Nem tudom, hányféle színész van. Itt a titok, a nagy titok, a tehetség. Például Szabó Lajika* nem filozofál, felmegy a színpadra és az a jó, ahogy, amit kiejt a száján. Hiteles. Vagy Kőszegi Margit*. Te hiszed, hogy ki lehet találni, hogy kell egy szerepet megcsinálni? Így egymás között? Hiszel ebben? Lehet, én vagyok túl igényes? De Lohinszky is ösztönösen is dolgozik, nem csak ésszel. Abban a nagy tehetségben hiszek, aki ahogy megjelenik, oda kell figyelni. Én az ilyen színészre esküszöm. Cseke* pld. valahonnan mindig eljátszta a szerepet. Vagy, ahogy rajzolni tud valaki. A tehetség, a készség benne van. Sok mindent megtanulhat, de a tehetség az benne kell legyen. Nem lehet egy életen át kételkedni, hogy ez teher… Nagy a felelősség.

  • Például az I. Erzsébet alatt biztos nem éreztél így.

  • Nem. Soha. Az egy félelmetes feszültség volt. Azt éreztem, hogy elől kell mennem, nekem kell az utat mutatni s az embereket irányítani. Ott halálfélelmeim voltak. Borzasztó volt. Még soha nem játsztam főszerepet, de a szerep úgy jött… Nem kellett birkóznom vele.

  • Ez nem bizonyíték arra, hogy idevaló vagy?

  • Negyvenegy éves voltam, amikor eljátsztam. Túlzás volt a dicséret is, de az is, hogy Vásárhelyen hét évig nem kaptam szerepet. Az is túlzás, hogy valaki tíz évig nincs, aztán egyszerre nagyon ott van. Nem tudtam ebből annyi erőt gyűjteni, hogy én most már tudok valamit. Nem tudok semmit. Annyit igen, hogy ha egy kendőt felkötök így vagy úgy, akkor már könnyebben tudok megszólalni. Azért, mert az igazi világom ott alakult, a kendők közt.

  • Laci azt állítja, sokat segítesz neki, s nagy szerencséje van, hogy te vagy a felesége.

  • Azért van valami szerencséje, mert őt tehetséges, alkalmas embernek látom ezen a pályán. Felelősséget érzek iránta, hogy el ne bizakodjék, és jól csinálja. Mert eltévedhet. Kevés olyan színészházaspár van, akik együtt kezdték és együtt is csinálják. Ez még a főiskoláról indult. Nagyon szeretem, ha ő játszik. Feleség vagyok, anya, és van egy színész férjem. Őt nagyon meghatározza, hogy játszik-e vagy sem. Neki a színház az élete. Nekem az életem az életem. Nehezebben élek, mint más. Ha lelkesedett, akkor intettem, hogy nem biztos, hogy jó. Nincsenek lefolyók ezen a pályán. Itt mindent újra kell kezdeni. Lehet, csak én érzem így. Sokat vergődtünk egymás mellett. Sok minden kikezdte volna az embert…

  • Azt mondod, hogy nem lehet megtanulni ezen a pályán semmit?

  • Dehogynem. A rajzot is, a hegedülést is meg kell tanulni. A színházban is például, hogy ott a fény, hogy van ez, az, de úgy, hogy én biztosan tudom a fogásokat, olyan nincs. Figyeld meg, kijön egy fiatal, nagyon tehetséges színész. Kegyetlen dolog, mert hirtelen tud mindent. S akkor beléd döbben, hogy akkor én mit csináltam huszonöt évig? Például Keresztes Samu*. Persze, lehet skálázni, stb. Neki talán később fog kelleni. Mert biztos vagyok, hogy Csíky Bandi* huszonöt évvel ezelőtt is ilyen fogékony idegrendszerrel dolgozott. Persze, az is fontos, kikkel, milyen hatások érték, de az a hang, a tehetség már a torkában van. Sajnos nagyon kevés ilyen színész van, akiből fakad.

  • De ellenkező példa is van. Évekig semmi, aztán hirtelen kitör.

  • Persze. Én csak arról beszélek, hogy az ilyen színészfajtát szeretem.

  • A tehetség előbb utóbb kiderül, nem?

  • Nem tudom. Lehet. Valahogy nehéz hinni. Pedig biztos nem véletlenül érzi úgy az ember tizennyolc évesen, hogy ide kell jönnie…

Sok az ellentmondás abban, amit mond, de nem zavaró. Talán az lenne a fals, ha bármiről is biztosat, mindig érvényeset tudna az ember. Itt és így jelentkezik benne a nyitottság, gondolom róla, mialatt szelíden beszél utánozhatatlan, sok ember közül felismerhető hangján, kicsit rekedtes-fátyolosan, mesés-zengésűen. Olyan hangon, amitől a gyermeki és művészi képzelet felgyúl.

  • Remetei vagyok, Nyárádremetei. A középiskolát Vásárhelyen végeztem. Édesapám sokat mondókázott, sok mesét mondott gyermekkoromban. Szűkszavú, halk ember, de esküvőkön kikérte a menyasszonyt. Falun ehhez adottság kell, vőfély nem lehet akárki. Az öregem ezt remekül tudta. De ennek nem volt köze ahhoz, hogy én mit fogok csinálni.

  • Nincs elég önbizalmad.

  • Nincs. De van erőm.

  • Az előbb azt mondtad, nincs – ellenkezem vele.

  • Nincs? – emeli fel a hangját. – Annyi, hogy én bátran menjek be és várjam a szerepet, annyi nincs. De most se, fiatalkoromban se kezdett ki annyira, hogy rámenjek, ha nem játszom. Végül ezért mentünk el Váradra. Vásárhelyen akkor az egy kritikus idő volt. Akkor ment el Nemes Levente*, Sinka* is onnan, egyfajta bomlás indult a Tompa-korszak után. Váradra hívtak. Nem engem, elsősorban, hanem Lacit. De ő se dolgozott. Pedig ő azt biztosan tudta, hogy melyik az ő szerepe, melyik lett volna. Ezt én sose érzem. Szerepálmom sincs. Vannak dolgok, amiket úgy érzek, hogy senki úgy nem tudná eljátszani, mint én. Alapérzéseket például. A félelmet… Az elvárásoknak nem tudtam eleget tenni. Úgy, ahogy Becu* például. De minden változik. A közérzetünk, az életérzés ebben a huszadik században. Az elidegenedettség, a magára maradottság sokkal nagyobb. Az emberek jobban elszigetelődtek, mint háború után. Akkor inkább egymáshoz húzódtak, mert nagy leckét kapott az emberiség. Most másféle félelem tartja fogva őket. Hogy lát e valamit a jövőben, vagy nem… de hát ez már nem tartozik a tárgyhoz.

  • Milyen, mikor nem dolgozhattok?

  • Nyugalmasabb, mert nincs felelősség – mondja mosolyogva. A mosolyában is van valami kakutságisan szomorú. A hangja is szomorú, de könnyed, én legalábbis nem érzem nyomasztónak. Felüdül mellette az ember, komolyabban veszi önmagát, nem hat rá tragikusan. Szellemi-lelki fürdő, ha vele lehet az ember, nem csak azzal, amit mond, hanem, amit egész lényéből sugároz, azzal az aggódással, igényességgel és igazságkereséssel, ami önmagához való viszonyát is jellemzi. Azt hiszem magának is ritkán hazudik, nemhogy másnak.

  • Mikor vált meggyőződéseddé, hogy csak színész lehetsz?

  • Nem emlékszem erre. Belülről megy, hajtja valami az embert. A szerető, látod, az egy jó darab. Miért élünk? Milyen jó kérdés. Ilyen az is, hogy miért vagyunk színészek. Én idetévedtem. Olyan szépnek, vonzónak éreztem.

  • Mégis, úgy érzed, más pályán többet tehetnél?

  • Ahol nagyobb szükség volna rám – de rögtön hozzá teszi, - Nem érzem azt, hogy nem játszom eleget. A környezetem nagyon fontos. Laci mindig azt mondja, ne neveljem az embereket. Nekem számít, hogyan élnek, szeretek segíteni nekik. Például az egészségügyben talán használhatóbb volnék. Persze, hiszek abban a tíz mondatban is, amit úgy mondok, hogy azért az számít. De azt is elmerem neked mondani, soha nem gondoltam végig, hogy az egész erdélyi színház milyen. Hogy én kívül érzem magam a pályán, ez az én nyomorom, az én furcsa, vagy rossz természetem. Talán valami sérelem ért. Mikor én kezdtem, még számított, ki honnan jött, hogy falusi vagy orvos gyermek volt, biztos lerakódott bennem ez valamiképp. Más érzéssel él, másként lép a falusi gyermek és az ügyvéd gyermeke. Nincs egyenlőség. A munkás gyereke sokkal félénkebb. Igazán ezek a dolgok tartanak engem fogva, a hozzám hasonló életű, érzésű gyermekek. Egy árva gyermek szomorú nagy szeme jobban megragad, nem tudok szabadulni tőle. A csángó vidéken láttam egy lányt… Nincs az a szerep, ami jobban lekötött volna. Angyalhajú gyermekek közt egy kicsi köhögött, aludni nem tudtam, hogy mi lesz vele, átvészeli-e a tüdőgyulladást. És énekeltek. És úgy néztek ránk, mintha nem is emberek lettünk volna. A világban még sok ilyen van. Az a kevés, aki bátor és tudja, joga van követelőzni. Sokkal több az olyan, aki így nem érezhet…

  • Akkor ezekért a gyerekekért játszol?

  • Hát nem, mert nem jutok el hozzájuk. Voltak ilyen terveim, hogy verseket fogok mondani, járni fogok falura, de nem lehet, igazából nem tudnék segíteni. Meghatározódik az ember élete azzal, hogy hova születik. Azt hiszem ezért sem tudtam a pályán felszabadulni, mert ilyennek vagy olyannak születünk, ide vagy oda… Aki igazából raktároz, figyel, a teljes idegrendszerével van jelen s nem csak a felületen él, hanem belenéz a jelenségekbe – ez szépen lerakódik benne, kialakul az egyénisége és meghatározza az életét. Egy nehéz világból jöttem és úgy is élem az életet. Faluról, földdel dolgozni, kiszolgáltatva az időjárásnak, viharnak, esőnek…,  a városi nem tudja mit jelent félni a villámtól, vagy például a teheneket nagy idő idején is őrizni. Az ember kiszolgáltatott mindennek, a természetnek is.

  • Akkor benned ez duplán él.

Bólogat. Most is látom magam előtt, ahogy könyököl, vagy csak ül az asztal mellett velem szemben, arcán azzal a szomorkás mosollyal, ami végig jellemezte beszélgetésünk alatt.

  • Játékotok stílusa nem egyforma, nem is lehetne talán. A te játékodban van valami lebegés, ami megragadhatatlan, egy csak rád jellemző hangvétel, ami arról árulkodik, hogy a színház számodra nem csupán gyakorlat, hogy valamit más természetű dolgokra is bízhatsz, bízol. Laci realistább, játéka sokkal konkrétabb, tárgyi vonatkozású, elemezhető, nincsenek benne ilyen és ennyire elvonatkoztatott elemek. Gondolom ez a különbség munkamódszerre és egyéni természetetekre is vall.

  • Neki minden egyszerűbb – mondja Ági, - ő élni is könnyebben tud, nem filozofál. Szeret enni, élni, aludni, játszani, mindent idejében. Én meg elsüllyedek egy helyzetben. Másként szívódik fel benne egy jelenség, egy találkozás, egy helyzet. Másképp érlelődik. Ő hamar elintézi, jobban el tudja választani az életét a színháztól. Nekem mindig együtt vannak a gyötrelmeim, a szerep s az élet, a gondok, hogy a parasztasszony ne köszönjön nekem kezit csókólomot, hogyan mondjam meg neki, hogy meg ne sértődjön… Hát ezek az én gyötrelmeim.

  • S arról, amit én művelek, mi a véleményed?

  • Jó. Az a rossz, hogy nem ismerjük egymást, nem merünk sok mindent elmondani magunkról, de így legalább elmondjuk. Az más kérdés, hogy ez nem irodalom. Pld. az, aki bemehet és 800 ember előtt megszólalhat, az nagyobb felelősséget jelent, mint az, hogy lemerjük írni. Ha rosszul játszol el valamit, az jobban kompromittálja a szellemi nívónkat, mint az, ha te nem használod helyesen a transzcendentális szót. Nagyobb bűn 800 ember előtt rosszul játszani, nagyobb felelősség.

  • Ezt egy író sem ismerné el.

  • Téged izgat, hogy a színész mit gondol, mit érez, mik tartják fogva, azon kívül, hogy játszik, stb. Ez nem irodalom. Engem az is izgat, hogy Katona Éva* például mit gondol önmagáról, mit érez, hát eljátszta A néma levente Ziliáját ugye. Nem véletlen, hogy a dokumentum jellegű filmek jobban fogva tartják az embert. Mennyire népszerűek, izgalmasak, igazak és érdekesek. Az irodalomnak megvan a maga értéke, csak más az igaz történet. Hiszen mindig igaz történeteket akarunk hallani. A mesénél is jobban érdekli a gyerekeket. A bányász élete is roppant érdekes, a színész is elmondhatja az életét. Nem csak szellemi eszközök fejlesztik szellemi életünket. Sokszor egy furcsa megnyilvánulás jobban előrevisz, mint más. Azért ez nem könnyű, mert Orosz Lujzáról* és Lohinszkyról például tud a világ, de engem, vagy akiket kevésbé ismernek, nem. Az volna jó, ha úgy ismernél egy színészt, hogy legalább egy fél könyvet tudnál írni róla… Ha egy kávézás, vagy séta úgy tudna elindítani téged az írásban…, ehhez az illető színész „anyagismerete” szükséges, persze.

Igazat adok neki. Ez talán egy következő könyv lehetne. Egyelőre itt tartok s tovább kérdezem.

  • Hogyan vélekedsz a színész- rendező-szerző körüli vitáról, mely az elsőbbségért zajlik?

  • Mindenki a beérkezettségét félti. Ilyen nincs. Az indulás gyötrelmes út. A kartotékot sosem lehet előszedni, hogy én már mindent tudok, és akkor most már azt játszom, amit éppen kérnek tőlem.

  • Van színész, aki azért játszik, hogy megvalósítsa önmagát. Erről mit gondolsz?

  • Nem azért játszik, hanem mert muszáj neki, ha már színész. Azért játssza így vagy úgy – esetleg. Hogy valakiből hogy lesz színész, nem tudom. Nem véletlen, hogy nagyon sok, később jó író eleinte színészettel foglalkozik. Vagy fordítva. Sokan valami késztetést éreznek. El kell mondaniuk valamit. Hajtja őket a kíváncsiság, a türelmetlenség. Valahová elkívánkozik, egy más világba… És az hogy játék…, mert könnyen hozzáférhető, nem kell olvasni, csak bemegy, leül, s még szórakozik is. A gyerek is, ahogyan játszik… az ember legősibb megnyilvánulása a játék. Nagy László írja szépen a Táncbeli táncszók-ban: „Mert mibennünk zeng a lélek/minket illet ez az ének”. Hát nem? Gyönyörű. Járogattunk ki bálokra, Visára. Nagyon szép, régi mezőségi falu. Ott vannak még bálok, az idős emberek is táncolnak. Valami gyönyörűség volt a Gyimesben, amikor a hatvanéves bácsi és néni együtt táncoltak.

  • Mi köze van a játéknak a világhoz?

  • A játék kedve…, megnyilvánulni akar az ember, jelen lenni. Azért nem tud magában élni. Tartoznia kell valakihez. Akkor tudom, hogy vagyok, ha valakivel vagyok. A játék, az együttlevés… Csak a nagyon jót szeretem, ha valami nagyon jó és nagyon tökéletes. Attól olyan jó kedvem lesz. Egy szép muzsikától, egy jó beszélgetéstől. Megvalósítani önmagunkat? Hát valósak vagyunk, ha már vagyunk. Kinek mennyire, miért van rám szüksége, ez a lényeg, hogy mennyire vagyok fontos, nélkülözhetetlen, vagy fölösleges.

Közben már rég odakészítette az ebédet. Berobban Laci, azaz Czikéli László színművész, aki körül nyomban felpezsdül a légkör, nincs halk beszélgetés-hangulat. Zajos, lármás, jókedvű. Pedig gyalog jött fel a színháztól egészen a Monostor negyed egyik utolsó blokkjába, az éppen aktuális lakásukba. Nincs ennek a lakásnak semmi baja, kérlek, mondják, csak borzasztó messze van. El vagy zárva a világtól, se telefon, se semmi. Ide egy hétig jön ki az ember. Czikéli egyenesen a közepébe vág a dolgoknak:

  • Itt voltak a múltkor a váradiak a Deficittel, vagy ti a Tamási Vitéz lelkével, és Vásárhelyi Géza*, Mózes Attila* olyan fölényesen bírálták szünetben, hogy felháborított. Én mindent becsülök, ami izzadtság. De nem bírnám ezt a várost, ha ez a színház nem volna... Hogy sikerült a beszélgetés?

  • Nem fejeztük be – mondom.

  • Dehogynem. Így is beszéltünk eleget – javít ki Ági.

  • Szóval az úgy van Katikám – folytatja Czikéli – hogy azt a Tompa-iskolát sokan szidják.

  • Senki se szidja igazán – szól közbe Ági.

  • De mondanak sok mindent – ellenkezik Czikéli. – Mégis, az öreg tudta mit akar s nem véletlen, hogy a hat magyar színház vezető színészgárdája, akik az ő keze alól is kerültek ki, viszik a hátukon a színházat. Harag Gyuri is így kezdi a Tiszatájban, Ablonczynak* adott interjújában, hogy a felszabadulás utáni színjátszás Tompával kezdődik. Nem kellene dicsérjem, mert velem kegyetlenül kitolt, de nagyon nagy művész s olyan lucid* a hetvenkét éves fejével, mint más héthónapos rendezőkorában sem. – Ránéz Ágira.  – A mi életünk, az zajlott. Mit is mondott Tompa? Hogy a színház, jegyezd meg fiam, nem menedékház. Elmondta azt is, hogy Ágival kapcsolatban tévedett. – Czikéli természetesen utánozza Tompát, másképp nem is tudnám elképzelni őt, mint állandó mozgásban, nyüzsgésben.

  • Pedig most sem vagyok jobb színész – mondja Ági.

  • Hány éves vagy, Laci? – kérdem tőle.

  • Negyvenkilenc - és intő mozdulattal bólogat hozzá. – Nem vagyok már fiatal.

  • Nem nézel ki annyinak – Laci rögtön veszi a lapot.

  • Köszönöm, Katikám, ezt a bókot, el is vártam tőled! Na, mi lesz az ebéd? Éhes vagy? – kérdi tőlem.

  • Nagyon – felelem. Ági máris teríti az asztalt, ő nem eszik, mi ketten majdnem betekerjük a sült tyúkot Lacival, amit Ági nagyon ízletesen készített el.

  • Látom, szeretsz enni – jegyzi meg Laci. – Én is imádok.

Ebéd után bemegyünk a szobába.

  • Őszinte légy Czikéli! – szól utánunk Ági, aki még be-benyit azért s eleinte még részt is vesz a beszélgetésben.

  • A színésznek kritikától függetlenül éreznie kell, hogy milyen – Czikéli folytatja az előbb megkezdett témát. – Persze, furcsa, mert a színész furcsa állat, a jó kritika megkeni a máját, a rossz elgondolkodtatja, de ha vénája van, tudja mikor milyen. A kritika egy ember véleménye. A közönség mégis több.

  • A közönség véleményét honnan tudod? – kérdi tőle a felesége.

  • Azt érzem. Ha jó vagyok, a nézőtér nem borul rám, ha rossz, akkor rám borul, tapstól függetlenül. A telítettséget megérzi az ember, s az jó munka. Különben én egy kritikust sem gyűlölök.

  • De azt szereted, aki jót ír rólad – veti közbe újból Ági.

  • Nem. Csak belekapaszkodom abba, hogy ő is csak egy ember.

Ági újból átveszi a szót.

  • A legnagyobb élményem Váradon Az anyám könnyű álmot ígér -ben az öregasszony. Egy anya, akinek a gyermeke szerelemgyerek volt. S úgy átkozta őt, hogy a legnagyobb féltés vezérelte. Ez volt otthon is. Azt is mondták, ha nem tudok jól szitálni, nem megyek férjhez. Különben dicsértek is eleget a kritikusok – szól oda Lacinak.

  • Miért? A Manole -ban* hogy levágott Péter bátyánk? Ne beszéljünk, és főleg ne írjunk fellegvárból. Alkotó hangulat nem csak rendező és színészek közt legyen, hanem kritikus, író, rendező, színész közt is. Ez társasjáték, és ebben a kritikus is benne van. Függvénye és aktív résztvevője legyen az előadásnak. Mert hat a színészre, a közönségre. Felelős tehát. Nem lehet, nem szabad döntögetni, hogy most ez rendező vagy színész centrikus színház. Ezzel Gyurit is vádolták. A rendező azért van, hogy lelket leheljen az előadásba. Nem hiszek a rendező nélküli színházban. Azért merem ezt így kimondani, mert Harag Gyurival csinálom a második nagy dolgomat, amit nagyon szeretek, Flambót a Műtét -ben, s életem egyik legszebb hét hete A szerető munkafolyamata volt, mikor úgy éreztem, az egész színiiskolát sutba kell vágni és az első évről indulni. Bíró Levente* is így érezte, s ott ült minden próbán, mint egy taknyos elsőéves, fegyelmezetten. Pedig nem több, amit csinál, egy lihegésnél, tíz mondatnál. Ez az, amikor a színésznek vénája van. Szenzációs volt. Ami pedig a közönséget illeti, inkább kevesen jöjjenek, de legyen jó közönség. A szeretőből nem is volt rossz előadás. Meg van gépelve, nem fércelt munka. Le van kottázva. Így csinálhatta Taub annak idején a Gondnok-ot.

  • Tompa és Harag közt sok hasonló vonás van, ami a rendezés módszerét illeti – vetem közbe.

  • Igen – erősíti meg Laci is. – Nagyon szeretem, amikor előjátszanak, jól mutatják meg. Harag ezt kiválóan érti. Tényleg, még Tompa ért így a mutogatáshoz – döbben rá. – Akármilyen formabontó színházat igyekszünk csinálni, nagyon hálás vagyok a Tompától tanult „szocializmusnak”. Mindennek az alapja a realizmus, a realista színház.

  • Mi okozott a legtöbb gondot neked, nektek ezen a pályán?

  • A színészet mindig a korához szól – felel Laci. – Shakespeare kora egyedi volt. Akkor hatalom és művészet közelebb álltak egymáshoz. E kettő közt antagonisztikus ellentét van. A mindenkori hatalom félreteszi vagy felhasználja a művészetet, mint a Mephisztó -ban.  A művészet arra hivatott, hogy a hatalom visszásságait kivetítse a plebs-nek. Ezáltal javulhat fel a társadalom. Nem lehet kiszolgáltatottja a hatalomnak, ha egészségesen tükrözi a valóságot, a tévedéseket, akkor hathat. Az igazi színház a valóság ábrázolása.

  • Harag és Tompa Gábor közt van különbség e tekintetben?

  • Lényegében semmi. Mindkettő realisztikus talajon áll, csak T. G. a mai generáció lüktetését igyekszik megmutatni. Nekik nincs félelemérzetük, őszinték, másfajta félelmeik vannak. T. G. a huszonhat éves fejével akar kimondani igazságokat és ki is mondja. Nagyon jól megférnek egymással, mindkettő tanul a másiktól. Kincsessel* is érdekes volt dolgozni. Kiváló dolgok születtek, ha odafigyelt arra a huszonöt percre. H. Gyuri kemény, T. G. még lágy. A fiataloknál van egy remény, amelyik másik dimenzióba vezet. Úgy érzik, itt nincs megoldás számukra. Én nem hiszek így abban a világban. – A vallás, hit világára céloz. – T. G. -ben is van egy ilyen, úgy érzem.

  • S a költőknél, a fiataloknál.

  • Nincsenek annyira elfoglalva, van idejük gondolkozni. Én háborús generáció vagyok. Tíz éves voltam negyvennégyben, mikor Kolozsvárt bombázták. Benne voltam a problémában, ami lekötött, nem volt időm gondolkodni. Élve kellett maradni.

  • Mai napig azzal mentjük magunkat, hogy csak háború ne legyen, mert minden megoldható. – ezt már Ági fűzi hozzá.

  • Útálom a háborút, mert megkeményítette az embereket. Ez nem paplan-takaró. Olyan történelmi pillanat volt, amit át kellett élni. Volt, aki elpusztult, vagy elvesztette a lába alól a talajt, de mindenképpen próbára tette az emberiséget – mondja Czikéli.

  • Térjünk vissza a színházhoz, mert nagyon elkanyarodtunk. Mi a siker, szerinted, Laci?

  • Kapcsolat színész és közönség között.

Ági megszólal.

  • Azt hiszem, minden ember szereti, ha szeretik.

  • Az is siker, ha a piacon felismernek – teszi hozzá Laci.

  • S az jó? – kérdi Ági.

  • Jó, mert azt jelenti, a munkádnak sikere van.

Ági ellenkezik.

  • Neked van sikered, nem dolgoztál hiába.

  • Egyéniség kérdése, hogy viseled el. Veszélyesebb, ha a sikert nem tudod elviselni, mint a sikertelenséget. Nagyon sokat tanulok ebben a tekintetben is a fiataloktól. A mi barátaink között sok a fiatal. Kitűnő gárda végzett most Szamosfalván a katonaságnál – a fia baráti körére utal.

  • A Zoo-story után – mondja Ági, - az jutott eszembe, hogy merek én beleszólni a gyermekem életébe, amikor fogalmam sincs arról, ők hogyan gondolkodnak. Mert éreztem, mekkora találkozás volt számukra ez az előadás. Rám nem hatott épp úgy. Szentgyörgyi Albert professzor mondta, hogy ő már a húsz évvel fiatalabb kollegájával sem mer vitába szállni bizonyos dolgokban, mert más-más dolgok szívódtak fel benne, mint bennük.

  • Szerencsém (?) is volt - szól közbe Laci -, mert a Popfesztiválban a gyermekem korúakkal játszhattam. Tudod, mit szeretek bennük? Hogy tiszteletük nem mondvacsinált irántunk. Ezt nagyon tudom értékelni a mai generációban.  

Nagyon tetszik, ahogy egymással is beszélgetnek. Lacinak is mondja most Ági, nem csak nekem.

  • Minden jelenségben megvan a nagy egész. Az a probléma, hogy kinyílt a világ. Hirtelen tudomást kellett venni róla.

  • Információrobbanás. A képzelet is fejlődik. Nekem minden utcasarok élmény, ha jól működik a képzelőerőm. Nyilván nagyobb élményekben lehetne részem, ha utazhatnék. De az élmények az életben vannak, s az életben nem nézni, látni kell. Ezt az öreg Tompa is mondta.

Ági válaszol.

  • Hiába utazik az ember, ha magával nem vihet semmit, nem is kaphat semmit, nem rakódnak le a dolgok. Az itteni életet kell teljes mértékben vállalni, így aztán hasonlíthatsz, minősíthetsz kint, megerősíthetnek a tapasztalatok.

  • Én nagyon rá tudok csodálkozni a természetre. A kicsi gyermeket és a természetet fogom sajnálni a földi életből, ha meghalok. Ez a kettő adja számomra az élményszerű érzésemlékezetet. Ezért is szeretem annyira a fiatalokat – ismétli Laci.

  • Laci, szerinted mi különbség van színész és igazi színész közt? – kérdem.

  • Az igazi hat rám, őt megérzem, megértem.

  • De van, aki nem rád, hanem másra hat.

  • Igaz… Óriási szuggesztivitás kell ahhoz, és emberi-színészi felelősség, hogy akár csak egy órát eltölts a közönség előtt és elmondj valamit. A mi szakmánk egyéniség kérdése is.

  • És ezért olyan konfliktusos – jegyzi meg Ági.

Laci visszaveszi a szót.

  • Ha nem egyéniség, nem színész. Nem kell aljas embernek lenned, hogy jó színész légy. Nagy dolgot csak tiszta emberként csinálhatsz. Spencer Tracy például kiváló ember is volt, ez látszott filmbeli alakításain is. Ha ember vagy, akkor tudsz formálni valakit, játszhatsz a jellemekkel.

  • Mitől félsz leginkább, mi okoz gátlást?

  • Én csak addig félek, amíg nem vagyok biztos valamiben. A próba, a munkafolyamat mindig félelemmel is eltölt. A magam bizonytalanságától félek. Érzem, előttem van, tudom, hogy kell megcsinálni, de amíg meg nem valósítom, félek. Felelősséget érzek a közönséggel szemben, nem azért a tizenöt lejért, a lelkéért. A színész felelősségérzete külön fejezet. Etikai kérdés ez már, hiszen a színész felelőssége az emberformálás felelőssége. Jól mondom?

De mennyire! Ezt így még nem is mondta ki eddig senki, mióta beszélgetek a kollegákkal. Laci roppant lelkes a válaszadásaiban, azért is annyira kapkodó és szétszórt. Mindenre egyből és precízen akar felelni.

  • Látod, most is félek – folytatja. – Ezek nem linkségek. Én tényleg így érzem. Előadás után egy nagy kő esik le a szívemről. Elmúlnak a félelmeim. Reggel pedig kezdődik minden elölről.

  • Milyen a rossz rendező?

  • Acsarkodó. Olyan dolgokat akar a színészre kényszeríteni, amiből kiderül, fogalma sincs, miről szól a mű. Mondatokat igyekszik rendezni, nem tud állapotokat teremteni, helyzetet rendezni. A legeklatánsabb példa, hogy lerendelkezés után azonnal snúr-próbákat tart. Idegen tőle a mű boncolgatásának folyamata. Az előadás mozaikokból tevődik össze, csak akkor lesz kép belőle, ha minden mozaik a helyén áll.

  • Milyen színészt szeretsz?

  • Aki idegrendszerrel dolgozik.

  • A másik milyen?

  • Megtanulja és felmondja a szerepét. Jó partnereim Héjja, Barkó, Sebők. A feleségemet nem illik említenem.

  • Dehogynem.

  • Ő is jó partner, és nagyon sokat segít nekem. Jobban szenved, amikor én játszom. Érted? Izgul. – A feleség nem hallja ezeket, magunkra hagyott.

  • Hogy segít?

  • Mikor rossz rendezőkkel dolgozom, a mozaikokat ő magyarázza meg. Tényleg nagyon sokat köszönhetek neki. Mert nem vagyok egy spártai jellem, nem aljasságokra értem, csak könnyű Katit táncba vinni alapon, szeretek elkukkanni. A férfit fogni kell, én hiszek ebben. Hülye, aki azt mondja, hogy én vagyok az úr, s az asszony hallgat. A házasságban is, a művészetben is jó partnerre van szükség.

  • Miért vagy színész?

  • … Hm… Mert szeretem az anyanyelvemet. Először… – hosszabb szünet után folytatja, – aztán meg azért… nagyon érdekes, amikor bele tudok bújni más emberek bőrébe, életébe, világába. És legyen az jó, vagy rossz, pontosan az anyanyelvemen keresztül érzem, hogy olyan dolgokat mondhatok el az embereknek, ami hátha jobbá teszi őket… Én nagyon hiszek az emberek jóságában. Megvetem, szívből gyűlölöm a gyanakvást, a bizalmatlanságot. Elképzelhetetlen számomra, hogy egyik ember ne bízzon a másikban.

  • Pedig ez nagyon gyakori.

  • Igen, de én akkor is elfordítom a fejem.

Czikéli első látszatra a rámenős emberfajtához tartozik. Hangos, gátlástalan, hevesen viszonyul mindenhez, nőkhöz, férfiakhoz, néha még olyan érzése is támad az embernek, hogy nem nőtt be a feje lágya. Míg Váradon voltak és kiszállásaik alkalmával találkoztunk, tartózkodtam tőle. Attól féltem elsodor szelességével, nem is igen hittem mindig kitörő, lelkes üdvözletében, a színészi stílus számlájára írtam ezeket, szerepjátszásnak éreztem. Talán az is volt. Ez is a lényéhez tartozik, ahogy nem átallja azonnal eljátszani az idézett embert, ahogy lelkesen és forrón agitál valamiért, vagy tiltakozik valami ellen. Sokan nevezik hőbörgőnek. Láttam a Műtét próbái alatt, többször is. És akkor megéreztem rajta az igazi színészlázt, ami olyan ritkán adatik meg a színésznek pályája során. Amiről ő is beszélt. Nem vett észre. A színfalak mögött állt, jelenésére várva, de már félig élve a szituációt. Nem is vehetett volna észre, már azt az állapotot élte, ami bent a színpad már megvan, csak éppen be kell lépni. Ha az ajtó előtt nem érzed ugyanazt, amit majd a színpadon, ha nem vagy ugyanabban a dimenzióban, akkor a színpadon meglévő állapot is elveszhet, hiába teremtették meg mások. Ezért társasjáték ez. A fonalat nem szabad leejteni.

  • Jól értik szerinted manapság a nézők a színházat?

  • Sajnos, nem értik. Az igazi színházművészetet, amit Tompáéktól, Haragtól, Kovácstól, Nagy Imrééktől tanultam, nem értik. Nagyon hajlamosak a komédiára. Persze, nem csak nevetni szeretnek, mert nevetni jó, de hát… Igaz, nevetve is fel lehet fedezni olyan életproblémákat, amelyek adva vannak. Én a komoly – nem komor! – művészetet szeretem. Ahogy Karinthy mondta: humorban nem ismerek tréfát. Vígjátékban is a komoly játékot szeretem, nem a seggre pacsit. Hajlamosak a szemetet is elfogadni. Mi is hajlamosak vagyunk a rossz repertoárra, meg tőlünk független okokra hárítani a bajokat. Láttam nagyon rossz darabot is remekül megrendezett előadásban. /Lásd az Álmok háza Vásárhelyen - Harag, Anatol Constantin*, Ferenczi Csongi*/.  A jó rendező gyenge darabból is jó előadást tud produkálni. Az zavar, hogy a mi közönségünk bután szeret nevetni. Nem akarom megsérteni őket. Óriási szerencsénk van, mert nekünk iskolát tanítottak. A volt Székely Színház arra nevelt, komolyan sírni és komolyan nevetni nagyon értékes mind a színész, mind a közönség részéről. Ez az, amit nem érzek a mai színházban. S nem érzem azt, hogy vannak nagyjaink. Elképzelhető, hogy azért, mert tervteljesítésre vagyunk kárhoztatva. S mi sem foglalkozunk eleget a fiatalokkal.

  • Ezt hogy érted?

  • Velünk a Kovácsok*, Borovszky Oszkárok*, Kőszegi Margitok többet törődtek, mint mi a Satákkal*, László Zolikkal*, Panek Katikkal*. Nem tudom, miért van ez így. Talán nem hallgatnak ránk úgy, mint mi a régi nagy öregekre. Talán mi sem vagyunk nagy öregek. Nem tudni ki a hibás.

  • Te öreg vagy?

  • Nem. Jó középgeneráció. Még tíz évem van a nyugdíjig. Lehet, hogy mi fáradtabbak vagyunk. Lehet, többet követelnek tőlünk. De akármit mondunk, a színházat szeretni kell, csak utána lehet csinálni is. Én nem tudom, mi az utálat a színpadon. Ha még afférom is van, mert ez elkerülhetetlen, a színpadon akkor sincs harag. Másként játszani nem lehet. Sajnos lusta, kényelmes ember vagyok és szenvedek, mikor délutáni próba van, mondjuk kettőtől, mikor négykor szoktam ebéd után ébredni, de amikor nekifogok, akkor egyhuzamban egy hétig is képes vagyok dolgozni. Különben én köztudottan buta színész vagyok, - fejezi be, amit Ági, aki már velünk ül, megcáfol.

  • Nem, csak nem olvasol eleget.

  • Igaz, milyen őszinte pillanataim voltak? – vedlik vissza váradi, játékos, komolytalankodó színésszé Czikéli. Helybenhagyom. Ágitól kérdem:

  • Mitől szeretsz meg egy szerepet?

  • Ha a rendező velem képzeli el, indulásnak jóleső érzés. Az I. Erzsébet-nél olyan dolgokat mondhattam el, játszhattam el, amik bennem vannak, engem fejeznek ki. Közel áll hozzám, ahogy I. Erzsébet gondolkodott, legalább is Foster szerint. Mert ugyan mit tudhatunk I. Erzsébetről? Ahogy Foster megírta, engem is kifejezett, az én problémámat is, azt, hogy olyan egyedül volt például, s hogy akkora felelőssége volt. Kovács Levente* azt mondta, azt csinálsz, amit akarsz, akár bukfencezhettem is nyugodtan, nem éreztem, hogy valamit elvárnak tőlem, s vajon képes leszek-e rá. Volt egy-két nagyon jó próbám s vagy két kitűnő előadás belőle, amikor nagyon jól éreztem magam. Máskor legtöbbször kívülről néztem magam. A Sütőben (Anyám könnyű álmot ígér) éreztem először, hogy nem látom magam kívülről. Pedig kell az önkontroll, csak egyszerre. S ezért félek, mikor nagyon elvárnak tőlem valamit, annál jobban bezárulok. Nem segít, ha gyötörnek. Minél inkább ragaszkodik a rendező az ő elképzeléséhez, mondjuk, megmutat egy járást, annál inkább begörcsölök.

  • Kívülről, belülről közelíted meg a szerepeid?

  • Általában nem tudom, csak konkrétan. Mikor Harag azt mondta nekem, hogy Kisvicákné olyan szegény, hogy fekete, rögtön tudtam mit jelent. Számít, hogyan beszél az a szerep. A Kőszívűben rosszul éreztem magam, távol állt tőlem az a beszédmodor, nem is tudtam csinálni. Amihez az én lényemnek, világomnak köze nincs, az nem megy.

  • Mennyire rokona a színész saját társulatának?

  • Micsoda kérdések! – szisszen fel Ági, majd mosolyog újból. Ez, már megfigyeltem, mindig azt jelenti, esetleg más árnyalatban, hogy kedves vagy, hogy érdeklődsz, nem is kötöm az orrodra, de én nagyon rosszul vagyok. És mondja.

  • Hát ez egy furcsa közösség, amibe az ember beletartozik akkor is, ha kívül érzi magát, mint én. A nyomorunk egy. Nem tudom, van-e olyan közösség, de lennie kellene, ahol ez a függőségi viszony biztonsági érzést ad, s nem kiszolgáltatottságot. Amikor úgy érezheted, hogy beletartozol egy anyagba, egy közösségbe, tehát nem vagy csupán magadra utalva. Segítenek, törődnek veled. Sajnos a színész inkább kiszolgáltatottnak érzi magát. Együvé tartozunk. Egy a sorsunk, ez az igazság.

  • Kiket szeretsz, milyen színészeket?

  • Vásárhelyen Kőszegit, Lohinszkyt, Tanayt. Váradon Csekét. Attól függetlenül, hogyan viszonyultak hozzám. A jó színésznek mindent megbocsátok.

  • Neked milyen a jó partner?

  • Nekem?... aki nem bánt… Nincsenek ilyen igényeim. Ne gyanakodjanak, ne nézzenek le, ne irigyeljenek. Semmi olyan kapcsolatot nem szeretek, ami a nyugalmamat kikezdi.

  • Mennyire vagy a magadé?

  • Most már inkább, mint régen, valami kis hitem is van, egy-két megnyilvánulásom sikerült, kicsit felbátorított. Gubancos, gyökértermészetű vagyok.

Ül a fotelben, lassan homályosodik a szoba, Ági körvonalai is sejtelmesebbek lesznek.

  • Lacit mindig a virág érdekelte, engem, ami bent van a földben. Igazából a munkát az végzi el, ami nem látható. Ott készül a munka bent… Azért sikerül valami ritkán, mert nagyon kell értse a környezet, a hely, mit akarsz…

Olyan költőien fogalmaz, ahogy elhelyezi szavait a térben, az időben, ahogy megválasztja a csendjeit, ahogy nem siet, ahogyan mindennek megtalálja a valódi helyét, hogy elnézést kérek a kedves olvasótól, ha ebben a beszélgetésben részemről megfigyelésből, szeretetből is több jutott neki. Ezt azonnal megérzi Czikéli úr, aki meg is szólal.

  • A bizalom fontos.

  • Nem is az – mondja Ági – szörnyű, hogy nem ismerjük egymást… Valami van…, amikor jól érzem magam. Ezen a pályán bátornak kell lenni. Nem szabad lássa a környezet, hogy te félsz, hogy izgulsz. Bátornak kell lenni. Ez számít. Nem tudok magamnak bebeszélni semmit. Vásárhelyen nem is voltam jó. Ahol hét évig nem játsztam, ott az I. Erzsébet sem ment. Kolozsváron könnyebb volt jónak lennem.

Hogy örülök annak, amit mond! Mert ezt én is éreztem, könnyebb ott jónak lenni, ahol előzőleg már meggyőzted a közönséget. Mondom is hangosan.

  • Nekem is jobban ment a Vörös és fekete Vásárhelyen, a rendezés szabta keretek közt, mert őket már Az elveszett levél Zoéjával meggyőztem arról, milyen tudok lenni. Kolozsváron még nem győzhettem meg a közönséget semmiről, addig.

  • Milyen találó dolgot mondtál – szakít félbe Ági. – Ez a meggyőzés, ez igaz.

  • Nekünk nincs más lehetőségünk, se film, se televízió – kapcsolódik be Laci, - s ezt nagyon fájlalom. Nagyon szerettem volna filmezni. Én például úgy kezdek neki egy szerepnek, hogy fogom a példányt, olvasom, olvasom, beszélgetek a jégszekrénnyel, s a jégszekrény megelevenedik. Gondolkozni kezdek, s öt emberből egyet összehozok.

  • Egy színházban egy szerepet talán négy-öt is el tud játszani – mondja Kakuts Ági. – Rossz tradíció, hogy ne szeressük, aki éppen játszik. Pedig akkor van a legtöbb szüksége a szeretetre. Az se véletlen, hogy mi már három színháznál voltunk. Nem kellettünk. Nem fájt úgy, hogy megsértődjek. Volt sok jó színész, mi nem oda kellettünk. Mikor ide jöttünk, itt is csak Lacira volt szükség.

  • Rám, rám! – méltatlankodik Czikéli. Még megkérdem, mit gondolnak a magyar és román színész közti különbségről. Más a történelmük, más a világnézetük, más a helyzetük, rugalmasabbak. Amíg a magyar egyet fordul jobbra, a román hármat pördül maga körül. -  Még a testtartása is más a magyar és román parasztnak –egészíti ki Ági Laci szavait.

Beesteledett. Nagyon kedves, ritka vendéglátói adottságokkal rendelkező házaspár. Jól kiegészítik egymást. De azt hiszem, az igazi egyensúlyt a katonaviselt, tisztaszemű fiúgyermekük tartja közöttük. Aki azt mondja az anyjának: - Anyu, már nem vagy bakfis, ezután sportosan kell öltözködnöd. És farmerbe, fehér blúzba parancsolja anyját. És azt mondja neki, hogy nem szabad annyira érzékenynek lenni. Ugyanakkor tökéletesen együtt érez az édesanyjával. Czikéli pedig a lázas színházszerető, színházért égő színész, aki mindig kicsit az ingén hordja a szerelmét, de ez nem jelenti azt, hogy nem hatol mélyre benne, nem gyökerezik egészen mélyről belőle. Ha fákhoz hasonlíthatnám őket, Kakuts lenne az égerfa, szomorúfűz, Czikéli pedig a tölgy.

Lejegyezte: Nászta Katalin

 

Kakuts Ágnes

Születés helye és ideje: Nyárádremete, 1939. május 16.
1962-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet színész szakán1962-1968 között a Marosvásárhelyi Székely Színház tagja
1968-1976 között a Nagyváradi Szigligeti Színház tagja
1976-1987 között a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja
1987-1994 között a Veszprémi Petőfi Színházban.

2000-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja 

A Kolozsvári Állami Magyar Színházban játszott szerepei:

2008/ 2009-es évad:
ANFISZA - A.P. Csehov: Három nővér, rendező: Tompa Gábor

1976/1977-es évad:
BIANCA – Friedrich Dürrenmatt: János Király, rendező: Horváth Béla
SZAVALÓ – Tudor Arghezi: 1907, rendező: Dehel Gábor
E. POENARU – Gheorghiu Mihnea: Pathetica ‘77, rendező: Harag György

1977/1978-as évad:
ANTOINETTE – Jókai Mór: A kőszivű ember fiai, rendező: Dehel Gábor, Márton János
KÓRUS – Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, rendező: Senkálszky Endre

1978/1979-es évad:
MARI – Hunyadi Sándor: Pusztai szél, rendező: Bereczky Júlia
ANA – Maxim Gorkij: Éjjeli menedékhely, rendező: Harag György
HORTENZIA – Paul Everac: Az ötödik hattyú, rendező: Horváth Béla

1979/1980-as évad:
KISVCAKNÉ – Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül, rendező: Harag György
KISNÉ – Bajor Andor: Szürke délután, rendező: Harag György

1980/1981-es évad:
ERZSÉBET SZÍNÉSZNŐ – Paul Foster: I. Erzsébet, rendező: Kovács Levente
CSUTAK KATA – Csepreghy Ferenc: Piros bugyelláris, rendező: Márton János

1981/1982-es évad:
DENGELEGINÉ – Csép Sándor: Mi, Bethlen Gábor, rendező: Kovács Ferenc
SZAVALÓ – Tudor Arghezi: Tájképek, rendező: László Gerő
CLARA – Eugène Labiche: Olasz szalmakalap, rendező: Harag György
CÁRNŐ – Mihail Bulgakov: Iván, a rettentő, rendező: Tompa Gábor
TOJÁSOS ASSZONY – Oproiu Ecaterina: Nem vagyok az Eiffel torony, rendező: Kovács Levente

1982/1983-as évad:
MATILDE – Glulio Scarnici - Renzo Tarabusi: Kaviár és lencse, rendező: Popa Victor Tudor
MARISKA – Szigligeti Ede: Vőlegény, rendező: Kovács Levente

1983/1984-es évad:
CZILI – Csíky Gergely: A kaviár, rendező: Márton János
FREULEIN – Alexandru Kiriţescu: Szarkafészek, rendező: Szabó Ágnes
MIRIGY – Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde, rendező: Harag György

1984/1985-ös évad:
ADELAIDA – Tudor Muşatescu: Este érkezem, rendező: Popa Victor Tudor
ELEONORA – Slawomir Mrozek: Tangó, rendező: Tompa Gábor



A Marosvásárhelyi Székely Színházban játszott szerepei:

1959/1960-as évad:
NELITA – Guilherme Figueiredo: Savanyú a szőlő, rendező: Tompa Miklós
   
1960/1961-es évad:
PANOPE – Jean Racine: Phaedra, rendező: Kovács György

1961/1962-es évad:
VERA – Albert Maltz: A próba, rendező: Gergely Géza
VETA – Ion Luca Caragiale: Zűrzavaros éjszaka, rendező: Gergely Géza
ERZSI – Szigligeti Ede: Liliomfi, rendező: Kőműves Nagy Lajos
RADA – Alexandru Voitin: Emberek, akik hallgatnak, rendező: Kőműves Nagy Lajos 

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban játszott szerepei:

1962/1963-as évad:
GENA – Tudor Muşatescu: Titanic keringő, rendező: Hunyadi András

1963/1964-es évad:
TITKÁRNŐ – Paul Everac: A láthatatlan staféta, rendező: Farkas István, Lavotta Károly

1965/1966-os évad:
PAARL – Molnár Ferenc: Gyökerek, rendező: Gergely Géza

1966/1967-es évad:
LÁTOGATÓ – Paul Everac: Véletlen találkozások, rendező: Gergely Géza
A LÁNY – Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Sötétség hatalma, rendező: Tompa Miklós
SZAVALÓ – Arany János nyomán: Arany János, rendező: Kelemen István
CILIKE – Sütő András: Pompás Gedeon, rendező: Harag György

1967/1968-as évad:
RAFILA – Tamási Áron: Petru Rareş, rendező: Teodorescu George
MÉZESKALÁCSOS – Móricz Zsigmond: Ludas Matyi, rendező: Gergely Géza


A Nagyváradi Nemzeti Színházban játszott szerepei:

1968/1969-es évad:
KARPOVNA – Maxim Gorkij: Éjjeli menedékhely, rendező: Szabó József
ADRIANA – William Shakespeare: Tévedések vígjátéka, rendező: Farkas István

1969/1970-es évad:
A NŐ – Horia Lovinescu: Fogadó a keresztúton, rendező: Szombati – Gille Ottó
SZAVALÓ – Csak tiszta forrásból (népköltészet), rendező: Szabó József
HELGA – Leonid Zorin: Varsói melódia, rendező: Gáll Ernő
ZSÓFI – Kállai István: Majd a papa, rendező: Szabó József

1970/1971-es évad:
LENKE – Méhes György: Heten, mint a gonoszok, rendező: Gábor József
FRANCISKA – William Shakespeare: Szeget szeggel, rendező: Farkas István

1971/1972-es évad:
MIRIGY – Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde, rendező: Szabó József
DUDGEONNE – George Bernard Shaw: Az ördög cimborája, rendező: Gáll Ernő

1972/1973-as évad:
MADELEINE BEJART – Mihail Bulgakov: Molière, rendező: Farkas István
OTILIA – Aurel Baranga: Miniszter a barátom, rendező: Gáll Ernő
CLOTILD – Gerhart Hauptmann: Naplemente előtt, rendező: Szombati – Gille Ottó
MICI – Méhes György: Duplakanyar, rendező: Farkas István

1973/1974-es évad:
MARCELLA – Maróti Lajos: Az utolsó utáni éjszaka, rendező: Farkas István, Lavotta Károly
CIGÁNY ASSZONY – Madách Imre: Az ember tragédiája, rendező: Szabó József

1974/1975-ös évad:
Balladák földje, rendező: Wellmann György

1975/1976-os évad:
MARIA – Rebreanu Vasile: A juhmarta ember, avagy a kísértet nyáj, rendező: Farkas István 
KOVÁCSNÉ – Darvas József: A szakadék, rendező: Szabó József 
VIXEN, CELIA – Bertolt Brecht: Koldusopera, rendező: Farkas István


A Veszprémi Petőfi Színháznál játszott szerepei: 
SOLVEJG ANYJA, KARI – Ibsen: Peer Gynt, Veszprémi Petőfi Színház, rendező: Paál István, 1989
GIZA – Örkény István: Macskajáték, Veszprémi Petőfi Színház, rendező: Mácsai Pál, 1993
MRS. WATTSON, TÓTH BORI – Gyurkovics Tibor: Boldogháza, rendező: Tordy Géza, 1989


Díjak, kitüntetések:
Déryné Díj, 1993(Forrás: Kolozsvári Állami Magyar Színház honlapja)

Czikéli László (Bukarest1934július 31. – Budapest2007június 1.) romániai magyar színész, a kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja.

A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett oklevelet 1961-ben, ezt követően a marosvásárhelyi Székely Színház tagja lett. 1968 és 1976 között a Nagyváradi Állami Színház magyar társulatának tagja volt, 1977-től 1987-ig a kolozsvári Állami Magyar Színházban játszott. Felesége Kakuts Ágnes színésznő volt.

Magyarországra áttelepülve a veszprémi Petőfi Színháznál játszott.

Színházi szerepei

Marosvásárhely

  • Ghiurro – Karvas Péter: Éjféli mise, rendező: Harag György, 1961

  • Német tiszt - Jan Otsenasek: Romeo, Júlia és a sötétség, rendező: Harag György, 1962

  • Ionescu – Andi Andries: Rózsakert, rendező: Gergely Géza, 1963

  • Rendőrfelügyelő – Friedrich Dürrenmatt: Fizikusok, rendező: Harag György, 1966

  • Pista – Sütő András: Pompás Gedeon, rendező: Harag György, 1967

Nagyvárad

Kolozsvár

  • Poenaru – Mihnea Gheorghiu: Pathetica 77, rendező: Harag György, 1977

  • Rákóczy – Kemény Zsigmond: Özvegy és leánya, rendező: Bereczky Júlia, 1977

  • Dionisio Genoni - Luigi Pirandello: IV Henrik, rendező: Kovács György, 1977

  • Manolescu - Aurel Baranga: Barátom, a miniszter, rendező: Dan Alecsandru, 1977

  • Richárd – Jókai Mór: A kőszívű ember fiai, rendező: Dehel Gábor, Márton János, 1978

  • Bobs István – Hunyady Sándor: Pusztai szél, rendező: Bereczky Júlia, 1978

  • Thészeusz: Szophoklész: Oidipusz Kolónoszban, rendező: Senkálszky Endre, 1978

  • Mátyás – Ödön von Horváth: Férfiakat Szelestyének, rendező: Márton János, 1978

  • Klescs – Gorkij : Éjjeli menedékhely, rendező: Harag György, 1979

  • Katonatiszt - Danek Oldrich: Negyven gazfickó meg egy ma született bárány, rendező : Kincses Elemér, 1979

  • József – Déry TiborKépzelt riport egy amerikai popfesztiválról, rendező: Horváth Béla, 1980

  • Mark – Patrick Robert: Kennedy gyermekei, rendező: Horváth Béla, 1980

  • Bessos fia – Sütő András: Szúzai menyegző, rendező: Harag György, 1981

  • Dévényi László – Huszár Sándor: A mennybemenetel elmarad, rendező: Harag György, 1981

  • Miloslavsky – M. Bulgakov: Iván, a rettentő, rendező: Tompa Gábor, 1982

  • Apa – Oproiu Ecaterina: Nem vagyok az Eiffel-torony, rendező: Kovács Levente, 1982

  • Ágoston Sándor – Lőrinczy László: A szerető, rendező: Harag György, 1982

  • Gaman – Lucian Blaga: Manole Mester, rendező: Tompa Gábor, 1983

  • Flambo – Tomcsa Sándor: Műtét, rendező: Harag György, 1983

  • Barlangi Akhillesz – Csiky Gergely: A kaviár: rendező: Marton János, 1983

  • Kalmár – Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde, rendező: Harag György, 1984

  • Sache – Tudor Musatescu: Este érkezem, rendező: V. Tudor Popa, 1985

  • Feledi - Tóth Ede: A falu rossza, rendező: Marton János, 1985

  • Menelaosz – Mircea Eliade: Iphigeneia, rendező: Alexandru Dabija, 1986

  • Edek – Sławomir Mrożek: Tangó, rendező: Tompa Gábor, 1985

 

Veszprém

  • Leopold - Szirmai Albert: Mágnás Miska, rendező: Sík Ferenc, 1987

  • Pilátus - Balogh Elemér-Kerényi Imre: Csíksomlyói passió, rendező: Kerényi Imre, 1987

  • Bábjátékos - Illyés Gyula: Dupla vagy semmi, azaz két életet vagy egyet se, rendező: Szabó József, 1987

  • Tóbiás - Edward Albee: Kényes egyensúly, rendező: Paál István, 1988

  • Mr. Wardle; Bíró - Wolf Mankowitz: A Pickwick klub, rendező: George Roman, 1988

  • Aba Sámuel - Sík Sándor: István király, rendező: Paál István, 1988

  • Saulus-Paulus - Drago Jančar: A agy briliáns valcer, rendező: Paál István, 1989

  • MÁV-tiszt - Gyurkovics Tibor: Boldogháza, rendező: Tordy Géza, 1989

  • IV. Béla - Kocsis István: Árpád-házi Szent Margit, rendező: Vándorfi László, 1989

  • Solvejg apja; Pap - Henrik Ibsen: Peer Gynt, rendező: Paál István, 1989

  • Bisztricay - Móricz Zsigmond: Rokonok, rendező: Kovács András, 1990

  • Bóbitás Janó - Ion Luca Caragiale: Farsang, rendező: Dan Micu, 1990

  • Chamerot - Georges Feydeau: Egy hölgy a Maximból, rendező: Vámos László, 1990

  • La Trémouille - George Bernard Shaw: Szent Johanna, rendező: Iglódi István, 1991

  • Középkorú úr - Eörsi István: Párbaj egy tisztáson, rendező: Paál István, 1991

  • Borzsák Máté - Emőd Tamás-Török Rezső: Ipafai lakodalom, rendező: Rátonyi Róbert, 1991

  • Gazda - Csukás István: Gyalogcsillag, rendező: Krámer György, 1991

  • Miuszov - Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Karamazovok, rendező: Dan Micu, 1992

  • Loriot őrmester - Henri Meilhac: Nebáncsvirág, rendező: Rátonyi Róbert, 1992

  • Főnök - Asztalos István: Szellőjáró köpönyeg, rendező: Ivánka Csaba, 1993

  • Feri bácsi - Kálmán ImreCsárdáskirálynő, rendező: Vándorfi László, 1993

  • Dr. Lidérczy Belzebub - Michael Ende: A pokoli puncs-pancs, rendező: Trokán Péter, 1994

Filmszerepei

  • Ítélet (1970), rendező: Kósa Ferenc

  • Makra (1972), rendező Rényi Tamás

  • 80 huszár (1978), rendező Sára Sándor

  • Titánia, Titánia, avagy a dublőrök éjszakája (1988) rendező: Bacsó Péter

  • Soha, sehol, senkinek! (1988) rendező: Téglássy Ferenc

  • Iskolakerülők (1989) rendező: Kardos Ferenc

  • Könyörtelen idők (1992) rendező: Sára Sándor, 1992

  • Vigyázók (1993) rendező: Sára Sándor, 1993

  • Honfoglalás (1996) rendező: Koltay Gábor, 1996

  • Sacra Corona (2001) rendező: Koltay Gábor

(Forrás: Wikipédia)

Jegyzetek

*Albert Júlia – színművésznő, beszédtechnika tanár

*Árkossy István – képzőművész

*Lőrincz Ilona – színművész

*Illyés Kinga – színművész, előadóművész

*Krizsovánszky Szidónia – színművész

*Szabó Lajos – színművész

*Kőszegi Margit – színművész

*Cseke Sándor – színművész

*Keresztes Sándor – színművész

*Csíky András – színművész

*Nemes Levente – színművész, előadóművész, színházigazgató

*Sinka Károly – színművész, színházigazgató

*Tanay Bella – színművész

*Katona Éva – színművész

*Vásárhelyi Géza – költő

*Mózes Attila –író, irodalomkritikus, szerkesztő

*Ablonczy László – színházigazgató, színikritikus, újságíró

*lucid – világosan gondolkodó

*Manole

*Bíró Levente – színművész

*Kincses Elemér – színész, rendező, drámaíró

*Anatol Constantin – színész, rendező

*Ferenczy Csongor – színművész, főiskolai tanát

*Kovács György – színművész, rendező, főiskolai rektor

*Borovszky Oszkár – színész

*Kőszegi Margit – színésznő

*Sata Árpád – színművész, rendező

*László Zoltán – színművész, rendező

*Panek Kati – színművész

*Kovács Levente – rendező, főiskolai rektor

 

Tóth Árpádról

Tóth Árpádról

Megpillantottam Tóth Árpád Arad című kis versét és megkerestem Fáy Ferenc "Kiáltás Arad felé" versét, de ez csak arra volt jó, hogy Trianon ujra elszomorítson. Felébresztette viszont bennem Tóth Árpád verse iránti érdeklődésemet.

Egy verstanban járatos egyén egyszerűen ráfogta, hogy a niebelungi strófa  lehetett a kezdete az u.n. "Tóth Árpád strófának! Az igazság az, hogy a két strófának nincs köze egymáshoz! Az egyetlen hasonlatosság az, hogy mindkét sor két félsorra tagolódik, de a niebelungi hangsúlyszámláló ó-germán alliterácós forma, ahol a két félsor mindegyike két hangsúlyos és több, mint féltucat hangsúlytalan szótagot tartalmazhat! Tóth Árpád kedvencéhez nem lehet köze!

Formájának kialakulása megérdemel egy kisebb stúdiumot, még akkor is, ha csak a költő stílusának a fejlődése gyanánt vizsgáljuk. Korai költői attitűdjére és talán nyelvére is Ady volt nagy hatással. verselésére meg inkább a Nyugatosok. Azok között sem volt, aki nálánál szívesebben öblögette volna a nyelvét különleges sorfajokkal és hangzásokkal. Nem véletlen, hogy az ő Holló fordítása közismerten a legjobb, hogy más műfordítást meg se említsünk!i

A nevéről elnevezett formát, a Tóth Árpád strófát vaqlójában joggal lehetne kizárólagosítani meggondolva azt a tényt, hogy minden más megnevezés félrevezető lehet. Magamban csak felező alexandrinnak hívom, mert verstanilag talán az a legfélreérthetetlenebb.

Nem kétséges, hogy a hatos jambus csonka és teljes változatából alakította ki. Erre is van példa, a korai 19O7-ben íródott Muhi pusztán címűben hetedfeles jambikus csonka sorfajú keresztrímes strófákban talán még a francia parnasszisták műfordításainak hatása eredményeként precíz skandálással ad nyomatékot a történelmi mondanivalóhoz.

Az 19O9-es Légyott, a Reggel és a Tavaszi elégia már teljes fegyverzetében áll elöttünk, mint négy variációs felező alexandrinokból szerkesztett költemény.  A sorokat három és fél vagy három jambus után felezi a metszet, ami önmagában is andalgóvá teszi ezt a sorfajt. A sor második fele is lehet három vagy három és fél jambus. Ennélfogva lehetséges minden metszet elött és sorvég elött három és feles csonkasor. Ez egy sóhajtásnyi pauzát ad az előadásban és így két három sor után egyhangúvá válhat. Tóth Árpád ezért sűrűn szerkeszt teljes jambikus sorokat vagy csak a sorvégeket hagyja csonka lábbal pauzásan, ha egy egy szép nőrímet tud a sor végére lehelni. Ez a forma természetesen megkönnyíti az előadók dolgát, mert hiszen a légzést is mintegy automatikusan beállítja.

A tavaszi holdtölte szintén formafrissítési kisérlet: Nagyon szigorúan követi Petőfi Szeptember végén című daktilikus versformáját. Az ekörüli Verseghy Ferenc  által kezdeményezett vitát tartom az egyik legmeddőbbentőbb verstani vitának: "Csak akkor fogadható el daktilikus versnek, ha a sor nem kezdődik két rövid szótaggal! Ha két röviddel kezdődik, akkor anapesztikus! "

Az elnevezés nincs hatással a vers lüktetésére, zenéjére, akisztukájára!! Tehát a vita csak szalmacséplés!

ű19O9 és 1913 között még féltucat felező alexandrinban irt vers szerepel, amelyek közül talán a  Szeptemberi szonett a legszebb és az Őszi alkonyat a legfontosabb, amely témá-

jánál fogva fontos rokonságot mutat az Elégia egy rekettyebokorhoz verséhez.

Vannak közben endekasyllabás strófájúak, mint például a Stanzák egy trafikos lányhoz, Hajnali szerenád. Hogy sűrűn váltogatta formáit azt az Elégia egy elesett fiúról, (Alkajoszi strófákban) Óda az ifjú Caesárhoz (Aszklepiadészi strófákban).

A felező alexandrinok is jöttek tovább: Őszi kérdés, Aquincumi kocsmában, Szavak szobrásza és Elégia egy rekettyebokorhoz.

A sok szép verset megismertük már gyerekkorunkban, mégis az ismeretségnek a fokai néha meglepik az embert. Azt lenne érdekes tudni, hogy Tóth Árpád mely verseit tartotta a legnagyobb becsben? Melyekrte volt a legbüszkébb?

Annyit megfigyeltem, hogy csaknem szabályos időközökben visszatért az ötös és öt és feles jambikus formához, főleg, ha valami fontos kifejeznivalója volt. Ilyenek lehettek a "program" versek, amelyeket prologusnak vagy ünnepi köszöntőknek írt.

Az általam favorizált verse az "Árnyból szőtt lélek" című 1919-ből származik hatodfeles és ötös jambikus keresztrímes nyolcsoros strófákból szerkesztett misztikusnak hangzó címmel, de a kép, az árnyból szőtt lelkeink, igazából csak  a rámát adja, amelyben az ember közösség elleni vétkei is csak utalásokban tűnnek ki. Csodálatosan felverselt költemény, amelyben a régi magyar igeidők és más régiességek használata, mint egy egy ékszer parázslik fel a legváratlanabb, de a legexponáltabb helyen, például egy egy ráütő rímben.  Ezek a régiességek pótolják azokat a lehetséges anaklázisokat, amelyeket a költők "tudatosan" hagynak meg egy egy versben, hogy ezekkel a verslábkifordításokkal tegyék színesebbé az unalomig precíz skandálást. Az én fülemnek a helyes skandálás csak erőt ad a versnek és az ékszereket a régiesség formájában fogadom el szeretettel! Olyan vers ez, amelyben a költő a kiválasztott alfájától a kiszemelt omegáig a legcéltudatosabb szabatossággal érkezik meg.

Noha írt egy-két halhatatlant a felező alexandrinjaiban is: Az Elégia egy rekettyebokorhoz, Az őszi kérdés, a szeptemberi szonett stb... az ötös jambikusai talán még szebbek, ha a Lélektől lélekig, Hajnali szerenád, Csokonai és Berzsenyi címűeket nem is említjük.

Nekem a legszebb az Árnyból szőtt lélek című!!


         Wellington 2O12 április

Holló esszé

Holló esszé

A magyar nyelvben a hangsúly általában a szó első szótagjára esik. Ezt a tényt az ütemhangsúlyos verselés magában foglalja. Nem véletlen nevezik magyar verselésnek is, hiszen a mi nyelvünkben a prózai beszéd is ütemhangsúlyos szakaszokra osztható! Tehát a magyar beszéd mintegy saját magát verselheti.

A nyugateurópai verselésben az ehhez nagyon közel álló versláb a trocheus, ahol szintén az első szótagon van a hangsúly. Az a tény egy kissé meglepett, hogy az angol nyelvben sem idegen ez a versláb: a világ egyik legszebb verse, Edgar Allen Poe Hollója a trocheusok özönével nyügözi le az esztéták műélvezetét. Nagyon természetes tehát, hogy a magyar költők már a múlt században is megkisérelték műfordítását. A tizenkilencedik századbeliek, sajnos, nem az élvonalbeliek voltak és nem meglepő, hogy munkáik eredménye lényegesen szürkébb, mint a Nyugatosoké, amelyek közül Harsányi Zsolté és meglepően Babitsé volt a két legerőtlenebb eredmény.

Babits nem sok időt fordíthatott erre a munkára, mert, ha valaki, ő igazán predesztinálva volt a trocheusok négyes építésére. A "Danaidák"-at állítólag évtizedekig hordta fejében leíratlanul és idézte irodalmi meghívásokon, ankétokon.

A Danaidák négyes trochaikus áradata hosszabb zsolozsmaszerű kántálásban adja periódusait, egy egy strófát egy három és felessel zár.

Ezek tulajdonképpen egysorfajú periódusok, de olyan hosszúak, hogy tömbbe írva strófának hatnak. A négyes trocheusok természetesen simulnak az ütemhangsúlyos verseléshez, tehát a magyar nyelvben, a vers szimultán jellegénél fogva, még egy fokkal kihangsúlyozottabb a kántálási ütem, amely egy idő után kissé varázsossá válik és elragadja az embert.

Csaknem ugyanez az elragadtatás lepheti meg az olvasót a Holló skandálása közben is! Babits valószínűleg Kosztolányi és Tóth Árpád technikai vitája után készítette műfordítását nem akarva lemaradni, de Babitsé a vita tárgyai után nem mondható nagyon sikeres munkának.

A vita fő pontja az volt, hogy a Holló nem károghat, mert a "sohasem" -- Kosztolányié -- susog és nem károg. Kosztolányi érvelése az volt, hogy a két megfelelő magyar szó, a "soha" és a "sem" ugyanolyan természetesen forrt össze, mint a "never" és a "more" az angolban. Számomra ez az érv tarthatatlan és már Tóth Árpád is készített egy különlegesen finom műfordítást a "sohamár" refrénnel. Ez egyébként valószínűleg a legszebb magyar változat, ha a pontosság fontosságát nem helyezzük előtérbe. A "sohamár" refrént végig is viszi megfelelő hívórímekkel, amelyeknek a megtalálása nem egyszerű feladat egyrészt az ismétlődési unalom elkerülésétől, másrészt az eredeti értelemtől és idiómától való mesterséges eltávolódástől függően.

A "soha már" egybe írása egyáltalán nem kötelező, elegendő szigorúan a holló megnevezéséhez alkalmazni, minden más helyen külön írva is ugyanaz az akusztikai hatás elérhető, akár az angol szövegben, ahol csak a legkeményebb skót akcentus súlyában károg a holló igazán. Kizárólag a skótok berregtetik az "r" betűt olyan erősen, mint akár az olasz, akár a spanyol vagy éppen a magyar nyelvekben. Poe Hollóját az eredeti amerikai akcentusban hallva az ember úgy érzi, hogy Kosztolányi és Tóth Árpád vitája a holló károgásáról eléggé meddő és az egyetlen igazi érdeme a két remekbe szabott műfordítás, amelyek közül talán Tóth Árpádé van az eredetihez közelebb!

Egyik műfordításban sem derül ki egyértelműen, hogy fokról fokra, versszakról versszakra kábítószer hatása alá kerül a mondanivaló csak úgy, mint a költő; ugyanakkor a költemény is egyenes arányban egyre exaltáltabb lesz olyannyira, hogy az utolsó strófában a holló egy puszta szimbolummá válik: a "soha többé" jelképévé!

Az én elképzelésem szerint a vers suttoghat, udvariaskodhat, tépelődhet és retteghet más és más refrénekkel szabadon az első hat versszakban, ahol a holló még nem szerepel! A megjelenésétől kezdve viszont ajánlatos a károgás baljóslatát felépíteni!

Tóth Árpádnak volt más indiszkréciója is: egy szó, amit én sem találtam meg az itteni könyvtárakban sem legalább is nem egyértelműen. Tóth Árpád egyszerűen az eredeti szó magyar fonetikus kiejtését használja: "...Gileádban...", amit én zselének fordítok, mert szerintem  így a legérthetőbb, noha az eredeti szó talán inkább zselét jelenthetett. A kábítószert is az eredetiből fonetizálja "nepenthé"-nek. Talán egyszerűen "kábítószer"-nek fordítani a leghelyesebb!

A holló megjelenésétől kezdve a vers temperamentuma egyre zabolátlanabbá válik, összefüggéseiben lazul és a sejtelmeinek mámorában a legexponáltabb helyen vallja be, hogy kábítószerrel próbálja csillapítani fájdalmát. Az utolsó szakaszban ez a fájdalom fény és árnyék jelképébe jegecedik.

A két műfordítás közül mégis Tóth Árpádé a pontosabb, mert Kosztolányi fest szélesebb ecsetekkel és idiómaátültetései néha messzebb távolodnak az eredeti értelemtől, noha ő is aprólékosan formahű. Egy egy sorban előforduló szójátékot is visszaadják a magyar szöveg megfelelő helyén. A sorközi rímeket az én fordításom szóközi rím gyanánt is megengedi pontosan a fentebb meghatározott akusztikai okoknál fogva. Például a második strófában: "sziporka stb.."

Verstanilag sem egyszerű, mert a felező nyolcas és nyolcadfeles trohaikus sorok cezúráiban ugyan pontos, de megadja a lehetőséget arra, hogy a sorközi rímeket szóközi rímekként is lehessen kezelni. A középrímek perszeverálódásával Poe minden versszakban a refrénre készít kontrapontot, -- mint ahogyan egy zenemű melléktémája a főtéma kihangsúlyozása érdekében szerepelhet így, -- a sorvégi főrímmel célozza meg a refrént minden szakaszban, azt a pontot, amit a versszak záró három és feles trohaikus félsora elér és visszhangozza az eredeti hívórímet, amely már a strófák második sorának, a nyolcadfélelesnek a végéről követelődzik és a negyedik és ötödik sorok végéről szinte rögeszmésen siet a refrént megtalálni.

A holló megjelenésétől kezdve egyre inkább hat a kábítószeres mámor által előidézett titokzatos sejtelmesség, amely a versben az érzést bizonytalanná, tétovává teszi. Kikacagja, kigúnyolja a hollót, sőt megsajnálja, még segítségül hívja, kérelmet is intéz hozzá, hogy végül meglássa igazi mivoltában, amelyben már boldogtalanságának csak mintegy jelképe szerepel.

A vers monoton zsolozsmaszerű kántálásában csaknem hisztérikusan érkezik el azokra a pontokra, ahol ez a mormolás valamiféle mámoros dinamikába, halucinációs, kábítószeres dühöngésbe, sőt kétségbeesésbe omlik. Ezzel a verssel nagyon szerencsések vagyunk, hogy nyelvünk is eléggé erősen trohaeikus, mert a mi műfordításainkban ez a lejtés akaratlanul is felfokozódott állapotban hallatszik a két verselés szimultánitása miatt! Zenéje tehát erősebben és mélyebben hat, mint más nyelvek verselésében!

Számomra talán pontosan a zenéje miatt a világlíra egyik legszebb verse marad!

A költészetről, a versírásról, az ős-emberiről

A költészetről, a versírásról, az ős-emberiről

Könyvtárnyi irodalom és prózai meg természetesen lírai vallomás foglalkozik a költészettel, a költészet lényegével, az alkotás miértjeivel. Mit is lehetne mindehhez egy versszerető vagy éppen verset író emberfiának hozzátennie… Körülbelül tudjuk, mert tudnunk kell, hogy mi a költészet. Most nem is a verstanok és esztéták, netán a poéták közmegegyezéses verbalitásaira gondolok. Inkább arra, amit tudástól szinte függetlenül éreznünk kell, hogy a versben, a költői alkotásban valami ős-emberi van, ez pedig nem más, mint a kifejezés vágya, felfokozottság, fűtöttség, elsősorban talán érzelemben, de gondolatiságban is. Emberi természetünk tagadhatatlanul transzcendentális, szakrális vonatkozású és tendenciájú. Vagyis versre, versre is vágyó. Hogy a gondolat és az érzés formát öltsön szavakban, ez már elhatározás kérdése. Egyik lehetőség a költemény, s ehhez evidens módon szükségeltetik bizonyos formai kritérium, s hogy ez aztán hangzás, ritmus, visszatérés vagy más, azon lehet vitatkozni, egy a lényeg: a vers formájában, ruházatában, bőrében is fölismerhető.

Mindennek a lényege tehát az, hogy a vers mint valóság emberré válásunk, netán emberré teremtésünk óta bennünk van, sajátunk. Ezért mondunk, rögzítünk, írunk.  Ám ha nem írunk, csak olvasunk, hallgatunk verset, az is a bennünk levő költészet rezdülése. Továbbmegyek: abban az emberben is ott a vers, a költészet, aki nem „fogyaszt” verset. Még tovább: az emberi lét maga a költészet! Visszatérés, körforgás, pulzálás. Visszatérő vágy a jóra a visszatérő gyarlóságok közepette. Egyéni vagy közösségi mértékben. Érzések és ritmusok dobálnak és szabályoznak minket.  A gondolatig és tovább…

Két kérdés maradt. Miért ír valaki verset, és miért írok én?

Mindezért! Ezért születnek gyatra, rossz versek, ezért születnek jók is: a szándék ugyanaz. Nagy László írja naplójában egyik versének születése után, hogy sokadszorra, javítások után érezte úgy, végre sikerült megmarkolnia a művet. Vagyis késznek és jónak tartja. Mindenkit a maga szintje, tehetsége (vagy tehetségtelensége) határoz meg, amikor megmarkoltnak érzi irományát. Vajon elment talentuma és az adott mű lehetőségének végső határáig? És ha el, irodalom lett-e, vagy – miként előbb rögzítettem – a mindenkiben meglévő költészet ilyen-olyan megörökítése. Ez bizony lényeges. Lényeges, irodalmi kérdés, de én minden vers-, netán rímfaragót becsülök, mert még a gyenge művel is őrzi az említett ős-emberit, és tettel perlekedik valamiért. Ha versben az ember és emberben a vers, akkor szeretni muszáj! De nem a mű vagy az ember gyengeségét!

Ha már ember és a nagyon is gyarló ember: mindezeken túl persze vannak és lehetnek egyéb fontos megfogható szempontok. Nagy mozgató a versíráshoz az egészséges és persze az egészségtelen hiúság is. Ösztökélhet esetleg némi pénz, már ha egyáltalán szóba jöhet, pláne manapság, de előfordulhat; meg hát a kis hal is hal. Aztán ott van a hiúsághoz közel álló, bár mégsem teljesen az… egyszóval a szerepre gondolok. A szerep kell a verset írónak, hogy valaki költőnek tartsa magát, vagy éppen költőnek tartsák. Esetleg eltartsák, mert ez jár, ez dukál. Bonyolult dolgok ezek a gyarlóságok birodalmában. Mint ahogy mindenképpen pozitívum az, ha az alkotás, a versírás segít valaminek a földolgozásában, tehát öngyógyítás, mentálhigiénés folyamat. Ha az. Mert lehet, hogy csupán maga a tevékenység gyógyít, vagy ha nem gyógyítás, akkor is magával a cselekvéssel elkerüljük azt, amit Tolsztoj így definiált: a semmittevés a bűn előszobája.

         Tudom, jól tudom, hogy erősen kitágítottam a költészet, a versírás határait. Egyetértek Osvát Ernővel, a Nyugat legendás szerkesztőjével, aki azt mondta: Vannak a nagy írók, költők és van az irodalom. Mindazt, amit rögzítettem, azokra  érvényes  is talán, akik kívül esnek az irodalmon. Tehát nem költők, csak verset, versszerűséget létrehozók. És köztük, miként az igazi költők között, vannak ilyen-olyan minőségű emberek. Egyben azonosak: az érzés, a kifejezés vágya mindegyikükben megvan, az a szándék, hogy az írás segítségével tisztázzanak valamit. Hogyan írta Németh László? Az ember akkor használ legjobban a világnak, ha rendbe jön önmagával.

         És jól tudjuk azt is, hogy legvégül úgyis csak a produktum számít, a vers. Annak minősége. A művészet, az alkotás szinte olyan – horribile dictu –, mint a bűnözés. Ahogy a bűnözőnek mindegy, milyen módon, de vihesse a szajrét, úgy az alkotónál messze nem az az elsődleges, hogyan jutott el a műhöz, vagy éppen miért, mi és ki által. Lehet, sőt kell is beszélni, szólni minderről, ám a művész „szajréja”, az általa teremtett valóság, tehát a mű: az ezt megelőző, azokat is magáéban hordozó valóságokat olyan fénytörésbe helyezi, ami annál homályosabb látást enged, minél inkább vizsgálódni akarunk. S itt már a művészi tudatosság tagadhatatlan ténye ellenére a titoknál, a teremtésnél vagyunk…

         És hogy én miért írok verset? Egyáltalán miért írok? Mert valamiért muszáj. Ha nem írnék, rosszabb lenne. Engem megvisel az írás, talán azért írok inkább röviden és keveset. De szükségem van az írás cselekvésére, ezen keresztül a dokumentálásra. A bennem levő fájdalmak nálam nem csökkennek, ha szólok róluk; érdekes: az örömök növekednek. Huszonhat-huszonhét esztendős koromban vesztettem el a szüleimet, az azóta eltelt hosszú évek során csalódtam hazában, közösségben, emberben, nőben, barátban, gyerekben. Ha minderről szólok, szemernyit sem enyhül a kín. S az elmúlt hosszú esztendők alatt rengeteg fényt és ragyogást kaptam, hitet, erőt hazától, közösségtől, embertől, nőtől, baráttól, gyerektől. Meg a kultúrától és az anyanyelvemtől. Ha erre gondolok, vagy ezzel kapcsolatban formálok mondatokat, nagy nyugalom fog el, talán boldog vagyok. Ez a mérleg nekem bőven elég, ezért is írok…

        

 

Elment - Esterházy Péterről

 

 

Elment, aki egy külvárosi futballistaként is tudott viselkedni



Esterházy Péterről

A címben szereplő állítást ő mondta magáról egy rádióinterjúban, amikor szóba került, hogyan viseli az alantas támadásokat, hogyan éli meg, ha elharapódzik egy társalgás (vita) során a résztvevők között a rosszéletű anyák sűrű emlegetése. Szóval otthonos a futballban, alul is és fölül is – a szintjeit tekintve.

Az Esterházy név évszázadok óta ismert a politika és az irodalom területén, de a futballban járatosak is tudják, mit jelent a név. Az irodalomtól közelítve ironikus, helyenként önironikus szövege és világunk tükre. Nem tesz különbséget az elképzelt vagy megtörtént események között, ne is várjunk ilyet tőle, hiszen ő író. A történeteiben az a szép, hogy ott van minden, ami volt, vagy ami lehetett volna, és a szereplők eszerint élnek, gondolkodnak.

Ő még a twistkorszakban kezdte ezt a játékot. Esterházy a fociról jól és jót írt. Jónéhány írása mozaikszerű emlékezés mérkőzésekre. Visszaemlékezés a dicső múltra, de szavai baljós sejtelmek napjainkról. Világunkról írt a foci kapcsán, vele futballista-lelkünk bensőjében utaztunk. Esterházy a focipályán használatos nyelven is beszélt, írt. Elhisszük neki, hogy tényleg előbb volt futballista, mint író. Ez írásának aranyfedezete. Nála a tények különféle fogalmakat rejtenek. Megsokszorozódik a szöveg. Sorsunkról, emlékeinkről ír. Találkozik nála a szöveg és a labda, együtt gurulnak tovább a végtelen számú futball-pályák felé. Írása mindig a valóság újrarendezése volt a folyamatos időben. Felidézte lelkünkben lezajlott a futball-happeningeket.

Esterházy eredetileg matematikusnak tanult. Ismeri a káoszelméleteket is. Vele együtt belegondolhatunk, és érthető számunkra, mikor így ír: tegyük fel, hogy a futballpálya háromszög alakú. Ez az az eset, mikor a matematikus találkozik a focistával egy íróban. A futballban is otthonos író saját szája íze szerint mesélt. Jó a hallása és az íráshoz az is kell. Ki tudja hallani a szövegből, ami megörökítésre alkalmas. A beszélő világbéli pozíciója a futballal törődő gondolkodó, de tágasabb a világérzékelése. A problémákat kontroll alatt tartotta. Jól ismerte a pályák közönségét, kultúráját világunk történeteit, és kelet-európai frusztráltságunkat, aminek nem csak az az alapja, hogy a fociban döntő pillanatokban mindig elbuktunk, bármilyen jó is volt előtte a csapatunk. Chile, Mexikó, Bern, Marseille, hogy csak néhány fiaskó helyszínét említsük, ahol vagy a csehszlovákok vagy a szovjetek jöttek.

Szereplői között klasszikusok is szerepelnek. Feltűnik Wittgenstein, Puskás, az Aranycsapat legfényesebb gyémántja, Bozsik és az italozó Czibor az Emkéből, Platon, Lenin. Hegel, Marx, Engels. Az utóbbiról megjegyezte, hogy egy jó Engelsre nagy szükség volna. Aztán jön 56. Párttitkárral, forradalmárral, akiket elkapott a hév, de szó esik Alain Delon hajtincséről, Brigitte Bardot sugárzásáról. Csupa jelentéssel bíró megjegyzéssel találkozunk a fogalmazás választékossága, a szöveg terjeszkedése során, melyek asszociációkat indítanak el bennünk, hogy megtudjuk, milyen a világ.

Írásai helyszínei változatosak. Hol Bozsik Cucu kalapüzletében vagyunk a Belvárosban, hol 56-os golyónyomokat nézünk a házfalakon, felteszem a Józsefvárosban, hol a szerző egy másik írásában kószálunk, és Rubensről olvasunk. Aztán jön a Temze jege, Lyon, Csillaghegy a gyárral és a focipályával, majd Kispest Öcsivel és Cucuval, később Farkas elvtárs hadügyminiszter irodájában vagyunk a Száguldó Őrnaggyal.

Ama régi időket idézi írásaiban, amikor az autoritás volt neurózisunk előidézője világunk világában, és korrodálódott az ideológia, és a sértődöttség volt az alapmagatartás búsmagyarkodó önostorozással akkortájt is.

A nyelv Esterházynál nem csak forma, lehetőség, a gondolatok pontos megfogalmazására, hanem arra való törekvés, hogy minden mondatának legyen igazsága, tartalmazzon valamilyen felismerést, állítást világunkról. A szöveg szabad terjeszkedése során az irodalom országútján vagy tengerén halad. Az a fontos, hogy mit találunk az erdő mélyén, a város utcáján, a tenger fenekén vagy felszínén. A lényeg, milyen a klíma, mi történik az élőlényekkel, mit teszünk, milyen a táj, és milyen lehetne. A megfogalmazások, a nyelvi fordulatok átfestik hősei alakját. A világ filozófia megragadásáról szól.

Mi, focikedvelők is úgy vagyunk vele, mint ő, előbb voltunk futballisták, mint valamilyen szakma művelői. Nem élet-halál kérdése, hanem több annál. Az író a foci különféle formáját mutatta be, mint ahogy a víz is lehet eső, hó, bor, könny vagy egyéb testnedv.

A magyar foci története és jelene került nála szóba. Az utóbbi siralmas, de nem simpfolja a focistákat, a tények összegét nézi. Nálunk most az erőszakosság viszi a főszerepet főleg, bár manapság fel-felcsillan a remény egy focira. Egy-egy derbi után nem az a kérdés, hogy ki rúgott gólt, hanem az, hány embert tartóztattak le a rendőrök, mekkora az anyagi kár a metróban. Csak a futballszeretet él nálunk. A magyar foci tükrözi a mindenkori korszak szellemét, és társadalmi befolyásoltságát. Ebben a közegben is otthonosan mozog a szerző. Az utazás motívum Kerouac technikáját idézi, de Karinthy is szóba hozható, ha a koponyaműtétjét leíró könyvére gondolunk, mikor a hasnyálmirigy-betegségéről írt.

Négy évtizede Kanadában élő barátommal néztem egyszer a vébé néhány meccsét. Az esélyeket latolgatva, a kelet-európaiakról mondta, hogy nem tudunk küzdeni. Izgalmasabbak számunkra a körülmények elemzése, mint a játék maga, a győzelem, a siker. Tényleg, nem lehet mindig egy lecsorgóban bízni. Ok nélkül bizakodunk, önkényesen számolgatjuk a csillagokat. Gyökereink a földhöz kötnek, de ábrándjaink az úszó felhők közt haladnak, akár a sárkányrepülők, pedig a bizonytalanság úgy belénk ívódott, mint régi matrózokba a tenger közelségének érzete.

A futball metanyelvét használta. Alapja a labdalevétel. Ha elpattan: szöcske van benne. Ha rosszul veszi át a csatár, akkor úgy kezeli, mint ló a mozijegyet. A futballpályán azonos értékrenddel élünk. Több „kolléga” is szóba kerül írásaiban. Csehov, Tolsztoj, Thomas Mann. A futballmúlt mélységes mély kútjába tekint. E.P. mester elmélkedő, mentes a tévelygésektől. Jó a hallása. Az íráshoz kell. Ki kell hallani a szövegből, ami megörökítésre alkalmas. Más a káromkodás, más a trágárság.

Ama régi időket idézi, amikor az autoritás volt neurózisunk előidézője világunk világában Korrodálódott az ideológia, a sértődöttség volt az alapmagatartás búsmagyarkodó önostorozással. Endékás lányok, Trabant, disszidálások, piros útlevél, zacskós tej, VOR-öltöny, gumis nyakkendővel, szunnyadozó tunyasággal. Az elmúlt idő és a foci nyomába szegődött E, P. mester a könyveiben. Futballista-író maradt.

Német focihősök tűntek elő újra elő: Rahn, Liebrich (Liebknecht), Sparwasser, Peter és Roland Ducke, Nöldner. Újra bejárjuk piros útlevéllel Kelet-Európát. A blokkot, a politbüró világát, a legvidámabb barakkból a többit. Az otthonosság kellemes hányingere fogja el a mestert. Ismerjük mi is, de a futballpályák elfeledtették a diktatúrát. A futballban is az önuralom a legfőbb kincs.

A tények különféle fogalmakat rejtenek. Ha ellövik a lábad között a labdát, az még nem kötény. A bőrös, az alagútcsel, az más, az olyan, mint amikor Varga Zoli Noskónak oda-vissza rúgta a labdát a lába között. Aki látta, érti a különbséget, és nem felejti a védő, inkább beállós habzó száját. Vigyázzunk a szavakkal a pályán is. A futballisták beszédtárában vizsgálódva szólások, köznyelvi metaforák egész sora bukkan fel, külön szaknyelv. A les is definició kérdése. megy a bal - ez maga a valóság a világok legjobbikában. Mindegyik egy szűkített történet önmagában is.

A focit örökké körülveszi a találgatás, a tippelés. A labda gömbölyű – mondjuk. Hol a papírforma mellett állunk, hol nem. Van virtuális világvetélkedő is, ahol mások a hely, tér és az idő paradigmák. Mindenidők csapatait vethetjük össze. Ott, az ’54-es magyar csapat nyert, egy másik nagy vesztes ellen, a ’74-es lengyel válogatottal való összevetésben. A világ egyszerre áll a tényekből és a véleményekből. Igazi futballista-megközelítés. Milyen lesz, mi lett és miért? – ezek a meccsek, a foci alapkérdései. Erre keressük a választ. A kimondott szavak valósággá válnak: Puskás-lesgyanús góljával nyertünk 1954-ben, Bernben. Ki nem gondolja igaznak Magyarországon ezt a mondatot, ha az eszére, szívére és valószínűségszámítás előjelzéseire hallgat.

Vele mi a vesztesek pártján állunk. Magyar bukás és bujdoklás ’54-ben, holland dráma kétszer is a hetvenes években. Óh, Grosics, oh, Rep, oh, Rensenbrink. ( Utóbbi azt a Buenos Aires-i kapufát nem tudja feledni, míg él. Aztán itt vannak még a lengyelek és a skótok, de igazából nincs a teremtésben nagyobb vesztes, mint mi.

Amit E. P. mestertől meg lehetett tudni, hogy hiába gyönyörű a gól, ha les volt, az nem bír sportélménnyel. Munkatörmelék, selejt, reszli. Mi lenne, ha az összes szabálytalan gól is érne? Felbomlana a világ, mert akkor jönnek a további korrekciók. A kapufa fél gól, a szöglet is az. Ez nem pontozásos játék. A futball egyéni játék, de mindig a csapat nyer. A csapattársak mindenkinek a játszótársai, persze mindig változnak. Az egyén küzd egyénnel, és mindig bravúr kell, meg csel és erő.

Esterházy jól ismerte pályák közönségét, kultúráját, világunk történeteit. Tudta, mit jelent. hogy kezdő leszel, fiam , vagy az, hogy Öreg, inkább kezdj a padon. Közte ott rejlenek a formaingadozás és igazolások összeállítást befolyásoló elemei.

Puskás külön fejezet regényeiben. Ő is gáncs nélküli úr. Ha látjuk a nevét, aranyköpések, történetek sora bukkan elő. Kis pénz, kis foci, meg az, hogy azt mondta a hadügyminiszternek: miniszter bárki lehet, de Puskás csak egy van. Csak azt az ’54-es berni döntőt tudnánk feledni!

Varga Zoli a másik isteni hőse írásainak. Én is sírtam, amikor ’68-ban lelépett. Én a Boráros téren, a suliba menet. Mindenkit megérintett Varga távozása. A szomszédomat Varga Zoltánnak hívják, negyven körüli férfi. A család így adózott Varga Zoli emléke előtt, így tartotta meg őt.

Esterházyt olvasva én sem kételkedem, tényleg nyertünk Bernben Puskás lesgyanús góljával, és ő is él – legalábbis élni fog.

*
(Márkus László)
Fotó: Esterházy Péter portréja

Aki 13 esztendő alatt létrehozott egy festői életművet

Aki 13 esztendő alatt létrehozott egy festői életművet

Modi, ahogy barátai becézték, a korabeli Párizs emblematikus figurája volt.      A Modi becenévben is erre utaló szójáték található: a "modi" a francia "maudit" szóra utal, amely átkozottat jelent.                            

                        Amedeo Modiglianiról

Minden művész áttör valamilyen korábbi hagyományt, vagy felerősít, vagy kiemel valamilyen formát, látásmódot, alakábrázolást, ami védjegyévé, jellemzőjévé válik. Így van ez Modigliani esetében is, akinek számos kultúrtörténeti motívum található műveiben. Képein az egymásba fonódó színtömegek által új valóság születik. Nem csak a színekre bízta a látvány megteremtését. A modern stílusirányzatokat megismerve alakította ki egyéni stílusát. Aki ránéz képeire, annak megpihennek a gondolatai.

Budapest művészeti szenzációja 2016 nyarán a Modigliani alkotásait bemutató kiállítás. A festő elsősorban jellegzetes, finoman stilizált arcképeiről, és érzéki aktjairól ismert.

A Budai Várban látható kiállítás szervezői szobrokon, festményeken és rajzokon mutatják be Amedeo Modigliani életművének főbb korszakait, valamint a kortársakhoz fűződő kapcsolatát. Modigliani ugyanis úgy vált az európai modernizmus egyik legfontosabb mesterévé, hogy valójában soha nem tért el a klasszikus műfajoktól és a klasszikus formálástól. A kiállítás kiemelt jelentőséget tulajdonít Párizs és Velence hatásának, művészi közege bemutatásának. A tárlat célja, hogy bemutassa az egyéni utat járó művész munkásságának sokrétűségét, egyedi modern ízét – ahogy a tárlat szervezői fogalmaznak.

Az olasz művész toszkán szefárd zsidó családban született.  Apjára, Flaminióra, úgy emlékezett, hogy híres gazdasági és pénzügy céget vezetett, pedig csak egy nem túl sikeres pénzváltót üzemeltetett. Anyja egy iskolát irányított. Amedeo volt a negyedik, a legkisebb gyermekük.

1898-ban kezdte művészeti tanulmányait Guglielmo Michelinél. Firenzébe utazott 1902-ben, és beiratkozott Fattorihoz a Szabad Akt Iskolába. 1903-ban már Velencében élt, ahol tanulmányozta a reneszánsz művészetet és találkozott Umberto Boccionival és Ardengo Sofficivel, a futurizmus vezéralakjaival.

A fiatal Modigliani 1906-ban érkezett Olaszországból Párizsba, ahol hamar beilleszkedett a montmartre-i, majd a montparnasse-i művészi körökbe és a féktelenül szabad világba.

A kurátorok a tárlat anyagát öt részre tagolták. A kiállítás nyitó szekciója, Az emberiség temploma, a művész 1909–1914 közötti szobrászati tevékenységéből ad ízelítőt. Az emberi arc vonásaira összpontosító plasztikáit az őket ihlető egzotikus művészeti tárgyak – afrikai maszkok, ókori egyiptomi és kükladikus szobrok – kíséretében mutatják be. Emellett a kortárs alkotók (Constantin Brâncuși, Pablo Picasso, Jacques Lipchitz, Henri Laurens) műveivel kiemelt párhuzamok mutatják, hogy Modigliani jól ismerte a korabeli szobrászat alkotásait, és tisztában volt a párizsi avantgárd szerzőket foglalkoztató esztétikai, formai kérdésekkel is. Gyenge fizikuma, egészségi állapota sem engedte, hogy a nehéz kőfaragást folytassa, ezért 1914-től Modigliani ismét kizárólag a festészetnek szentelte életét, és stílusa alapjaiban változott meg. Korábban a fauvizmus és a posztimpresszionizmus hatására hangsúlyos sötét kontúrokkal társította az intenzív színeket. A háború kezdetén, majd 1915-ben készült korai, a Vissza a festészethez című kiállítási szekcióban összegyűjtött portréi arról az állhatatos útkeresésről tanúskodnak, amelynek során rátalált saját stílusára.

A kiállítás harmadik egysége, Az avantgárd arcképfestője a munkásságának meghatározó részét kitevő arcképeken mutatja be Modigliani portréfestészetét. Kiemelt hangsúly kapnak a művésztársairól készített képei, amelyek izgalmas körképet mutatnak a festő baráti közegéről és az 1914–1918 közötti párizsi művészeti élet szereplőiről. Az arcképcsarnokban láthatók a kor kiemelkedő költői, Max Jacob és Jean Cocteau, vagy a háború évei alatt Párizsban elő – ismert és kevésbé ismert – külföldi alkotók (Diego Rivera, Ossip Zadkine, Viking Eggeling). A tárlat egyik különlegessége, hogy a portrék több esetben a Modiglianihoz közel álló festők – Moïse Kisling, Celso Lagar vagy Chaïm Soutine – alkotásaival kerülnek párhuzamba, kiemelve a művésztársak közötti kapcsolódási pontokat és különbségeket.

1917-ben különleges lehetőség nyílt Modigliani számára: akkori támogatója, a lengyel származású műkereskedő és költő Léopold Zborowski modelleket, műtermet és pénzt biztosított neki aktsorozat készítésére. A negyedik egységben látható aktok kiválóan szemléltetik, hogy a régi mestereket is jól ismerő olasz művész miként értelmezte újra a hagyományos műfajt. Mélyre hatoló arcképeket, aktokat festett.

A kiállításról szóló bevezetőt tovább böngészve az utolsó szekcióról azt olvashatjuk, hogy A dél vonzásában című részben, az alkotó életének utolsó két évében készült műveit mutatják be. Modigliani, azt remélve, hogy egészségi állapota jobbra fordul, 1918–1919-ben több hónapot töltött Nizzában és környékén. Dél-Franciaországban ismét előtérbe került az olasz festő Paul Cézanne iránti rajongása: a szekciót záró, ismeretlenekről készült utolsó arcképek a nagy provence-i mester hatását tanúsítják.

Az olasz művészet iránt egész életében elkötelezett maradt.  Festményeinek intenzív, tiszta színei a fauve-ok (vadak) színvilágát idézik, szobrainak mértani formái pedig a kubizmus hatására utalnak, bár sosem lett a követője. Művészete az olasz hagyományokban gyökerezett, de sokat merített a néger plasztikából is, ahogy a művészettörténészek írják. Ezt jelzik híres szemgolyó nélküli portréi, a tisztán rajzolt körvonalak és a nyújtott, lágy formák.

Nehéz körülmények között élt. Sokszor – takarékoskodásból - a vászon másik oldalára is festett. (Erre is találunk példát a budapesti kiállításon.) Nem a szép és szolid életviteléről szólnak a róla fennmaradt emlékezések. Nincs mit szépíteni a dolgokon, erősen ivott és kábítószerezett, és ezt nem csak Párizsban kezdte. Persze ezek súlyosbították tüdőbaját. Halála is megrázó. Egy fagyos éjszakán részegen dülöngélt hazafelé, de elfáradt és hosszasan üldögélt egy padon, majd jéghideg műtermébe ment lefeküdni. Másnap ott talált rá egyik barátja. Már reszketett a láztól, bevitték a szegények kórházába, ahol 1920. január 24-én, alig 36 éves korában meghalt.

Zaklatott, borzalommal terhes volt az élete. A háború elején kezdődött szenvedélyes kapcsolata a nála öt évvel idősebb Beatrice Hastingsszel, egy dél-afrikai írónővel. Őt is gyakran bántotta. Beatrice Hastings anyagi támogatásának köszönhetően Modigliani élete könnyebbé vált ekkor, ugyanis festményeit, szobrait ekkor még nem vásárolták.

1917-ben egy újabb, végzetszerű szerelembe esett. Az Académie Colarossin rajzolgatott, amikor találkozott a 19 éves Jeanne Hébuterne-nel. Összeköltöztek, hiába ellenezték a lájny szülei. Viharos családi életet éltek, de Modigliani Jeanne-ról készült szobrai és portréi igazi gyengédségről tanúskodnak. 1918-ban, Léopold Zborowski segítségével Dél-Franciaországba költöztek, de a mediterrán hangulat nem nyerte el Modi tetszését, így továbbra is műteremben festette arcképeit. 1918 februárjában Jeanne állapotos lett, de ez sem hozott megnyugvást az életükbe. Modigliani és Jeanne szerelme gyakran volt terhes vad civakodásoktól, az egyre inkább reménytelenné váló festő és az alkoholfüggősége álalndóan botrányokat szült. Előfordult, hogy Modigliani a hajánál fogva húzta végig Jeanne-t a Párizs utcakövein. Különváltak, de kislányuk megszületésekor ismét összeköltöztek.

1919 májusában visszatért Párizsba, Jeanne második gyermekükkel várandósan délen maradt egy ideig. Ettől az évtől kezdve festményei egyre jobb áron keltek el. Az év júniusában családjával beköltözött a rue de la Grande Chaumière-en lévő egyik lakásba, Gauguin egykori lakása fölé, de egészségi állapota rohamosan romlott. Szilveszter után veseproblémái jelentkeztek és szörnyű fájdalmak kínozták. Tuberkulotikus agyhártyagyulladásban halt meg 1920. január 24-én hajnalban. Halálakor Hébuterne a nyolcadik hónapban volt második gyermekükkel. Másnap levetette magát az ötödik emeletről és ezzel végzett magával és meg nem született közös gyermekükkel. Párizsban, a Père Lachaise temetőben helyezték örök nyugalomra. Temetésén részt vett az egész művészvilág. Lányukat Modigliani nővére vette magához. Regényes életéről, munkásságáról tanulmányok, regények, filmek születtek, legendák ún. hiteles források nyomán. Festményei milliókat érnek, mert halála után az egekbe szökött az áruk.

Modi egész életében úgy viselkedett, mint, aki utálja magát. Szörnyű betegség gyötörte, tüdőbaja a szenvedések szenvedése volt. Folyton fulladt, ami állandó zaklatottságot okozott.

Képein finom vonalakkal, kontúrokkal, tiszta színekkel dolgozott. A festék a vászonra kerülve festménnyé változik. A fény benne élt a színeiben. A női test és a szerelem rabja volt. Aktja modellje megemeli keblét, és a művész titkos szelleme súgja, hogy milyenek legyenek a harang alakú mellek idomai, ívei, merre hajoljanak a szőrszálak a köldöke fölött, az alsó ajkaknál, de mindig az ízlés és az illendőség határain belül marad.

Számtalan valóságtartományból származó töredékek rakódtak festői gesztusai közé. Az arcvonások és a jellemek jó megfigyelője volt, és ezekből állnak össze figurái. Nőalakjai arcában ott a lelkük. Szemükben virágszirmok, üvegdarabok, hol befelé néznek, hol kifelé. Tudjuk, hogy a szemünket megkapó festmények nem visznek bennünket a boldogságba, a halhatatlanságba, de mi arra gondolunk, így éljük át, spontán csodálattal. Mélytengeri áramlások hajtanak minket a képei felé.

Állítólag az ő nevét suttogta Picasso a halálos ágyán.

Utóirat:

A kiállítás a budapesti Szépművészeti Múzem – Magyar Nemzeti Galéria, a Réunion des musées nationaux – Grand Palais, a Villeneuve d’Ascq-i LaM (LaM – Lille Métropole Musée d’art moderne, d’art contemporain et d'art brut) és a helsinki Ateneum Art Museum együttműködésében, valamint a párizsi Musée de l’Orangerie szakmai támogatásával és a Musée national d’art moderne – Centre Pompidou  kiemelt kölcsönzésével valósult meg. Ezen kívül jelentős műtárgyak érkeztek még a Musée national Picasso-Paris, a bécsi Albertina, az amszterdami Rijksmuseum, a jeruzsálemi Izrael Múzeum, a párizsi Musée du Louvre, illetve az egyesült államokbeli Philadelphia Museum of Art és a Dallas Museum of Art gyűjteményéből is.

 

A kiállítás kurátorai: Kovács Anna Zsófia (Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria) és Sophie Lévy, Jeanne-Bathilde Lacourt, Marie-Amélie Senot (LaM, Villeneuve d’Ascq).

 

Kis regényes elmélkedés a könyvheti jelenvoltság kapcsán

Kis regényes elmélkedés a könyvheti jelenvoltság kapcsán

1. rész

Nézzük a Vörösmarty teret.
Vörösmarty háta mögött – és mégis a fő placcon – vannak hagyományosan a Kádár-korszakban felhizlalt nagymenők standjai (Európa, Magvető, Corvina, stb.), két oldalt a nem ilyen monopolisztikus-monolitikus-kommunisztikus-imperialisztikus, mert részben újabb kiadóké, Vörösmarty előtt pedig a gyerekek kiadói, ha jól emlékszem. Most kihagytam azt az oldalát a térnek. Engem felháborít, hogy Vörösmarty lábánál, helyesebben lábaihoz, a kiadó nélküli szerzők ezrei nem tehetik ki koldustarisznyájukból műveiket, hogy ők is dedikálhatnának, olvashatnának azoknak, akik oda vetődnek, és árulhatnák nyomorult és nagyszerű írásaikat. De nem tehetik, mert aki szegény, az a legszegényebb, annak semmi keresnivalója Vörösmarty közelében, ellentétben a Kádár-korszak dicső és egyre dicsőbb hagyatékával. Ott a Költő háta mögött éppen György Péter média-professzor dedikált, belenéztem két könyvébe is: a hatalom látványtervezéséről szólt az egyik, több fotón látható volt pl., ahogy egy volt kisgazda néprajztudós, Ortutay Gyula, sztálinista dekorációban szónokol, pfuj!, de érezhetően nem ennek kritikája vezérli György Pétert, hanem pusztán annak tudományos megállapítása, hogy ez így van, kérem szépen, mert ilyen a hatalomgyakorlás esztétikája. Na, ez engem nem érdekel. Ilyen könyveket nem vennék, akkor sem, ha lenne rá pénzem. Odébb húzódom a tér Váci utcai oldala felé, kicsit azért húzva az időt, mert nem szeretnék első lenni Nagy Andrea dedikálásán, az azon az oldalon található Hungarovox sátránál, melynek kiváló és kedves gazdáival, Kaiser Lászlóval és feleségével, Helgával, a költészetnapi szereplésem révén botrányba fulladt könyvbemutató óta nagy ívben kerüljük egymást. De nem sikerül később érkeznem a szerzőnél és elsőségem okán barátságosan biccentünk egymásnak Helgával és Lacival is. Milyen jó ennek fényében, hogy Andrea – ahogy ez főszereplőhöz illik, de nem szándékosan, hanem mert vasárnap dacára dolgoznia kellett – jócskán késve érkezik saját dedikálására, a Hungarovox standjához és asztalához, ahol már tömegesen vártuk őt vasárnapi iskolások. Közben átcsábultam a szomszéd asztalhoz, ahol egy marcona szerző ült, mint kiderült, Vicei Károly, délvidéki politikai harcos és egykori üldözött, aki azzal ajánlotta nekem egyik könyvét, hogy a címlapfotót – melyen ő és volt rabtársa látható stilizált sarló-kalapáccsal (de nem szeretem az ilyen poénokat!) – az igen rangos Szilágyi Lenke készítette. Na, mondom, azt pont nem szeretem, mert utálok minden elitizmust, és ő épp abban utazik – mint múlt héten írtam is egyik körlevelemben az általa készített legjelentősebb magyar írók tablója kapcsán, amit most Vicei úrnak is elmondtam, miután hellyel kínált. Ő erre azt mondta, hogy csak véletlen volt, hogy Sz.L. készítette a címlapfotót, csak ajánlották neki valakik. Némi beszélgetés és tanakodás után úgy döntöttem, hogy elállva feltett szándékomtól, hogy nem veszek könyvet, mégis megveszem ezt, a címlapfotó dacára, mert elég szimpatikus nekem ez az ember. Vicei Károly megkérdezte, hogy mit írjon rá, hogy "Litván Péter írónak"-e, mire mondtam, hogy nem, nem, elég lesz Litván Péter. Később rájöttem, hogy azért gondolt írónak, mert kifogásoltam a legjelentősebb magyar írókról készült tablót, és mindjárt arra gondolt, hogy azért nem tetszik nekem, mert Én nem vagyok rajta. Mi más okom is lehetne? Az nem juthat eszébe, hogy akkor sem szeretnék felkerülni rá, ha netán író lennék, mert már önmagában visszataszítónak tartom az ilyet. Azóta egyébként felfedeztem a megvásárolt könyvben, hogy Szilágyi Lenke is szerepel benne, mint a szerző réges-régi barátja.
(folyt. köv.)


2. rész


Mielőtt folytatnám a könyvheti vasárnap történetét, a Kádár-korszaki hagyatékok e mustrája láttán rá kell térnem arra, hogy mi a véleményem Antall Józsefnek arról a mondatáról, hogy "Tetszettek volna forradalmat csinálni." Ezt utólagos utópia formájában írom meg, hogy ma végre meg tudjon valósulni, nem a realitásban, hanem a fejekben, mert ez az egy a lényeges.
Egyrészt szánalmasan bácsis mondat az Antallé, másrészt elhárítja a felelősséget önmagától, akinek, ha vállalta a miniszterelnökséget, az a dolga, hogy megvalósítsa a régi rendszer megszüntetését és egy új rendszer kialakítását. Ezt ilyen bácsisan-langyosan nem lehet csinálni. Nem forradalom kell ahhoz, hogy a régi maradványok felszámolódjanak, hanem bátorság a látszólag kis kérdésekben. Úgy persze nehéz, ha valaki az előző rendszerben is igazgató volt, és ráadásul – mint hírlik – szabadkőműves, de még így sem lehetetlen, ha van mersze határozottnak lenni. Ha a kultúrára vetítjük rá a teendőket, akkor első feladat lett volna: megszüntetni a Népszabadságot, és az összes a Kádár-korszakban létrehozott kiadót. Nyugdíjaztatni az összes volt párttag-bölcsészt, aki elérte 60. életévét, hogy ne zavarhassák tovább a kultúra vizeit. A fiatalabb párttag-bölcsészgarnitúra számára külön államilag támogatott lapot és kiadót létrehozni: íme, ők a Kádár-rendszer ideológiai letéteményesei, és amit most vagy a jövőben mondanak, annak ez az előzménye. A lap és a kiadó címe ez lett volna: ÍME. A bölcsészeket azért kellett volna így kitüntetni, mert ők szakmájuknál fogva pontosan tudták, hogy mit szolgálnak, tehát nem lehet azt mondani, hogy naivak lettek volna, mint mondjuk egy színész. És ők azok, akik tudományosan megalapozott relativizmusukkal legtöbbet tudnak ártani a társadalomnak. Az ÍME nyilvánosságot és tisztes megélhetést biztosít a számukra, de egyben megkülönbözteti őket azoktól, akik nem adták a nevüket a volt rendszerhez, ahhoz a rendszerhez, amely az ellenségeit kivégezte 1956 és 1958 között, és amiről ők mint bölcsészek értesültek voltak. Aki bölcsészként az ezt lebonyolító állampártba bármikor belépett, az ne vegyen részt megkülönböztetés nélkül a meggyilkoltak újratemetését követő időszak kulturális életében. A besúgókat külön-külön meg kellett volna vizsgálni, hogy zsarolás kényszere alatt vagy pedig karrierizmusból folytatták-e tevékenységüket. Ha zsarolás kényszere alatt, akkor mentesülnek, ha karrierizmusból, akkor irány az ÍME.
A társadalom többi részében semmilyen megkülönböztetésre nem lett volna szükség, a gyakorló tanárok és a filmrendezők esetében sem. Kizárólag a bölcsész-területen (sajtó, irodalom, kritika, filozófia) működő értelmiség esetében kellett volna ezt megtenni, mert ők tudják mérgezni és megölni a szellemi életet, méghozzá úgy álcázva, mintha ők tartanák működésben.
(folyt. köv.)


3. rész


A könyvhéten tehát szembesül az ember a múlttal, a közelivel és a távolival, én a költészetnapi könyvbemutatóm inkompatibilitásával – mintha pirulnom kellene azért, hogy szabadon beszéltem javarészt nem szabad emberek előtt – akik azért sem lehetnek szabadok, mert a monolitikus kulturális beidegződöttség (és az ezt karbantartó klisék) mellett az is beidegződéssé vált, hogy csak forradalommal lehet megújulni – az meg nem aktuális. Én azonban a mellőzött, mert mellékesnek tartott dolgok és szempontok artikulálásában látom a mai ember számára a megújulás lehetőségét – és nyilvánvaló, hogy József Attila születésnapjának mindenekelőtt erről kellene szólnia, és mindennek, ami könyvvel foglalkozik.
Ott a költészetnapján is a Jancsi kertje volt a katalizátor, ugyanaz a verseskötet, amely most kihozott a Vörösmarty térre. Ebből a kötetből olvas a vasárnapi iskola társasága, amikor a délvidéki matadortól visszatérek ahhoz az asztalhoz, amelynél Andrea dedikál, már amennyire a helyzet szétszórtsága engedi az olvasást. Majd más szövegek olvasásával is próbálkozunk, hasonló kínok között, először Gyóni Géza néhány versével, mert apropó volt erre, hogy a fotón látható, a Szép versek 2016-ban megjelent Marczinka-vers e világháborús katonává lett, a Kádár-korszaki irodalomtankönyvben agyonhallgatott (pedig első világháborús) költő orosz hadifogságbeli halálának a napját idézi fel.


Felnagyítva sokkal jobban olvasható ez a vers fotóról, mint amennyire ott követni lehetett az asztal mellett felbátorkodó felolvasásokat, melyek belefulladtak a gyerekkönyvek oldaláról harsogó tudatosan nem irodalmi igényű térzenébe. Hiába vettem tehát elő, inkább nem olvastam fel Szuly Gyula hatvanas évekbeli, az Élet és Tudományban megjelent cikkét a bírósági tanúk helyzetéről, és több más tervezett szöveg felolvasásáról is letettem. Amikor már kezdett kiürülni a tér és a zene is lefolyt a kádból, meghívtam az asztalunkká vált asztalhoz a még a közelben, erőlködéseinktől némi távolságot tartó társainkkal szóba elegyedett Vicei Károlyt, hogy olvasson valamelyik könyvéből, lehetőleg olyan fejezetet, mely a saját világát, tehát a Délvidéket idézi. Örömmel fogadta a hívást és szerencsére ráállt arra, hogy ilyen szöveget olvasson fel, és nem valamilyen sikamlós-poénkodó történetet egy maestróról, amit eredetileg helyzethez illőnek gondolt. Ez volt a legkoncentráltabb szakasza az együttlétnek, majd élő fordításban felolvastam neki is, magunknak is Pathy Zsóka elbeszélését egy NSZK-ba emigrált magyar bestseller-író humoráról, és arról, hogyan mulatozott a müncheni egyetemi ifjúság éjszakába nyúlóan kint ülős asztaloknál (mint amilyennél éppen ültünk még jócskán napnyugta előtt egy koránfekvő rendezvény utolsó atomjaiként), és a német avantgardisták anti-nyárspolgár akciójáról – és mindez, hiába jó és érdekes, ebben a környezetben nem tudott szórakoztató lenni, hanem valami nem-együttrezgés érzetét keltette. Utána arra kértem a szedelőzködő Viceit, hogy hallgassa meg az asztal gazdájának, Nagy Andreának csak egy versét, mire azt mondta, hogy sajnos sietnie kell, mert mutatta: a központi standoknál már lehúzták a rolót, és valóban, már egy lélek se volt látható arrafelé, és fél, hogy nem találja a társaságot – gondolom, Szilágyi Lenkét és az elitet – és mindjárt el is sietett.
(folyt. köv., bár most nem tudom, mit lehet ehhez még hozzátenni, csak olyan jól hangzik, hogy folyt. köv., és majd még eszembe juthat valami... valami summázat, vagy tanulság... vagy valami az 1929 óta zajló Könyvhét kitalálója kapcsán, akit Supka Gézának hívnak, és akinek nem nagyon élvezem 1848-49-ről írt könyvét – olyan félig bennfentes-féle és félig felületes-féle, mint a Könyvhét maga. Történelmi aránytévesztés, hogy gyakorlatilag egyenlőségjelet tesz 1848 és 1918 közé. Látszik, hogy semmibe vette Szabó Dezső Megered az eső című kegyetlen regénytöredékét, mely 1918-ról szól. Ma mindkettőt elhozom magammal a vasárnapi iskolába.)

Esszé Spiró György esszékötete kapcsán

Esszé Spiró György esszékötete kapcsán

A legérdekesebb dolgok egyike az ember viselkedése.

 A minket mozgató törvények homályosak, meghatározottan is változóak, és az életösztön simán felülírja őket, bármely eddigi korban. Hiszen a törvényeket, az erkölcsi normákat is emberek határozták meg, akik hibáznak és tévednek, mi sem egyszerűbb hát annál, hogy egybemossuk a jót a rosszal, és mentegetőzésképpen másokra mutogassunk. Az íróember szintén nem mindig képes elviselni saját etikai követelményeit. Engedményeket tesz szereplőinél, el akarja hitetni, hogy vannak csodák, igazságok és féligazságok sokszor akkor is, ha nincsenek, mert élni akar, lehetőleg tiszta lelkiismerettel.

A szöveg egyes részeit, egyes szereplők véleményét ne tévesszük hát össze az író etikájával, mondandójával. Az olvasó hajlamos erre, még akkor is, ha a szereplő olyan módon ábrázolt, hogy biztosan nem lehet az író maga. Két ellentétes álláspont összecsapásakor csak az egyik lehet az íróé, s hogy melyik, azt ne sokszor elhamarkodott véleményünk alapján, hanem az írás más jellemzőinek figyelembe vételével döntsük el.

Többek közt ilyen tanulságok körvonalazódnak bennem Spiró György esszékötetét olvasgatva. Remek, töprengésre csábító olvasmány.

„ Az írónak ott a helye, ahol az élet valóban megtörténik, s minden mellékes témát kerülni kell. Mellékes a kenyérharc, a szerelem és a halál kivételével szinte minden.” – mondja Spiró György, a hetvenedik évét megünneplő kötetben.

Azt hiszem, ebben téved. Bármi témája lehet egy irodalmárnak, nem csak nagy, emberformáló élmények, tragédiák, hanem pici, halk hangulatok is, amivel nem váltjuk meg a világot, de kicsit, kis időre  szebbé tesszük.  A líra legszebb, legfontosabb eszköze a hangulatok kifejezése.

S még azt is mondja: „Aki a témát és a formát megtalálja, az vátesszé válik még akkor is, ha erre egyébként semmi hajlandóságot nem érez.”

Ilyen vátesznek mondja nagy szeretettel és elismeréssel a közelmúltban elhunyt Juhász Ferencet is. 

 Róla szólva odavág egy kicsit a posztmodernnek: „ …ha a kétségbeesés állapota, az élet törvényei szerint, nem is tartható fenn huzamosan, még kevésbé tartós az az eltökélten laza, privatizáló, posztmodern komolytalanság, amely az utóbbi évtizedekben a magyar lírát és prózát ellepte, s amely, noha kezdetben, valamikor a hetvenes években voltak is művészi  és társadalmi hozadékai, mára szinte az egész magyar irodalmat súlytalanná és érdektelenné tette, az egyre fogyó befogadókat pedig lenevelte arról, hogy az irodalomban megrendülést keressenek.”

Ó, milyen igaz…

És mekkora merészség ezt ma így, kerek-perec kimondani, pedig nincs egyedül ezzel a véleménnyel, felismerik már mások is. Pete László Miklós Szerelem és líra c. értekezésében például jó ideje vádolja ezzel a posztmodern irányzatot és képviselőit, kivesézve és körüljárva minden irányból.

És ezzel sem tudnék vitatkozni, bár nyilvánvalóan sokan megtennék:   

„A szocializmus és a kapitalizmus között, ezt ma már a vak is láthatja, az olyan fejletlen országokban, mint amilyenek a kelet-európai, afrikai, közel-keleti, dél-amerikai és ázsiai államok, az a különbség, hogy a kapitalizmus még nagyobb korrupciós veszteséggel, még rosszabb hatásfokkal műveli ugyanazt, és a társadalom szellemi, lelki és erkölcsi épülését még kevésbé képes biztosítani.”

Amivel viszont senki sem fog vitatkozni, bízvást mondhatom, az a következő megállapítása:

„Az elmúlt néhány ezer évnek és az elmúlt másfél évtizednek ugyanaz a tanulsága: egyedül a könyvnek, ennek a vacak kis tárgynak van esélye a megmaradásra. Filmek, fotók elvesznek, márvány és acél szobrok szétveretnek, a könyv azonban ilyen-olyan könyvtárak mélyén túlélheti a selejtezéseket és tűzvészeket.”

Igen, egyetértek. Köszönet, Spiró György.