Modern amerikai költészet 1.

Nerys Williams: Contemporary Poetry
értelmező, és áttekintő recenzió

Az Amerikai Egyesült államok lakossága mintegy 324 millió fő. Ez azt jelenti, hogy ha a népesség 2 ezrelékét tekintjük kiemelkedő képességűnek, valamilyen területen, 650 ezer kiemelkedő ember él, ez több ezer- tízezer ma élő – jó – költőt jelent. A jelenkori amerikai költészet áttekinthetetlenül hatalmas még akkor is, ha csak a rendszeresen évtizedek óta (illetve évtizedeken át) publikáló költőket vesszük számításba.

Ezért ez a, Nerys Williams, a dublini egyetem amerikai költészettel foglalkozó professzorának könyve, a Contemporary Poetry nyomán íródott munka is csak egészen vázlatos képet adhat erről a költészetről. Ráadásul csakúgy, mint a magyar költészet, az amerikai költészetnek is a XVII.-XVIII. századra visszanyúló előzményei vannak, sőt, az elsődlegesen használt angol és spanyol nyelv miatt igen erőteljesen beágyazódik az európai angol illetve spanyol költészeti hagyományba. A XX. század folyamán – és napjainkban is – számos olyan költőt (és írót) tekintenek amerikainak, akik életük egy részében (vagy alkotó munkásságuk nagyobb részében) Európában életek és alkottak. Ilyen író például Hemingway, de ilyen költő az amerikainak éppúgy, mint angolnak tekintett Thomas Stern Eliot, aki az Egyesült Államokban, St. Louisban született 1888-ban és Londonban halt meg 1965-ben, miután 1910-11-ben a párizsi Sorbonne-ra utazott tanulni, majd Németországban járt, végül Londonban telepedett le. Nerys Williams kötete ráadásul a szűken vett amerikai költészetnél jóval nagyobb teret fog át. Példái között angol, ír, skót és ausztrál költők is szerepelnek.



Lélektan és költészet

T. S. Eliot szerint a költészet nem az érzelmek szabadjára engedése, hanem éppen fordítva, a tőlük való megszabadulás, nem a személyiség önkifejezése, hanem a személyiségtől való menekülés. Természetesen – teszi hozzá Eliot – csak azok számára, akiknek vannak érzelmeik és van személyiségük.

Noha ez Eliot programja, a legtöbbünk számára azonban a külvilág jelenségei az érzelmek kifejezését szolgálják. Mégpedig eléggé precízen: egy adott kifejezés, egy adott kép, eseményláncolat vagy szituáció leírása egészen konkrétan egy adott lelkiállapotot idéz föl az olvasóban. Ez az úgynevezett jelenet modell a 70-es évekre tipikussá vált a költészetben világszerte, noha az előzményei a romantikáig nyúlnak vissza. A romantikus versek egy tartózkodó, szűkszavú, visszafogott személyt helyeznek érzelmeket, például hiányt kifejező narratívába (sivatag, pusztaság, üres szoba stb.). Ezután a költő megpróbálja a veszteséget a szomorúság vagy a száraz elfogadás megjelenítésében feloldani.

Erre a jelent modellre példa Andrew Motion: Anniversaries című verse, amelyben a költő a tájat használja a belső kifejezésére. József Attilánál már pár évtizeddel korábban volt tipikus az a megoldás, amelynek során a lélektani állapotot vetítette ki a külső környezetre:

Anniversaries - The fourth (Anniversary weather) (English)

Anniversary weather: I drive
under a raw sunset, the road
cramped between drifts,
hedges polished into sharp crests.

I have it by heart now;
on this day in each year
no signposts point anywhere
but east into Essex,

and so to your ward,
where snow recovers tonight
the ground I first saw lost
four winters ago.

Whatever time might bring,
all my journeys take me
back to this dazzling dark:
I watch my shadow ahead

plane across open fields,
out of my reach for ever,
but setting towards your bed
to find itself waiting there.

Évfordulók - A negyedik (Évfordulós idő) (Hungarian)

Évfordulós idő: nyers alkonyatban
vezetek - a hótorlaszok közé
szorult út mentén fagytól tarajosra
csiszolt sövények sorfala.

Mára már mindezt kívülről tudom:
ezen a napon évről évre
ahány útjelző tábla, valamennyi
Essex felé mutat, keletre,

a kórházad felé, ahol
ma éjjel ismét hó takarja
a földet, melyet négy éve először
láttam elveszni.

Bármit hoz a jövő,
engem már minden út ide
vezet, e szemkápráztató
sötétbe. Figyelem, ahogy

árnyékom szétterül a nyílt mezőn -
én el nem érhetem soha, de a
te ágyadnál lenyugszik, s megleli
virrasztó önmagát.

Csengery Kristóf fordítása

Az amerikai költészetben ez a típusú állapot ábrázolás már Robert Frostnál (1874-1963) is jelentkezik.

A lélektani táj ábrázolásával szemben Grace Nicholls és Cathy Park Song költészete önéletrajzi elemekből építkezik.

Itt veti közbe Nerys Willams, a szerzőség kérdését: a szerzőség is a romantikából eredő fogalom, előtte gyakorlatilag érdektelen volt, az avantgard folyamán pedig elmosódottá, homályossá vált a szöveg az újrafelhasználások, allúziók, és idézések miatt. Az eredeti fogalmat Foucault, Barthes és mások is megkérdőjelezték. Szerintük ugyanis az irodalmi szövegek nem hordoznak végső, megmásíthatatlan jelentést, jelentésük mindig függ az interpretációtól, azaz a befogadó-olvasótól, annak ismereteitől, sőt pillanatnyi állapotától is.

Cathy Park Song Hawaiin született, koreai-kínai bevándorló szülők gyermekeként (azaz kínai, akinek szülei Koreából költöztek Hawaiira). Költészete intenzíven személyes, mégis az amerikai kínai bevándorlók közös tapasztalatát hordozza. Cathy Song első kötetének címadó verse, a Picture bride, a kínai, kép alapján történő házasságkötés, a hagyományos kínai nőszerep mellett az anya-lány kapcsolatot, az öregedést is körüljárja: A Kínából az USA-ba vándorló vendégmunkások egy részének nem sikerült a hazautazáshoz elegendő pénzt összegyűjteni, amíg el nem jött a házasságkötés ideje, így képeket küldtek magukról haza Japánba, hogy feleséget találjanak maguknak. Ez a házasságkötési mód nem sokban különbözött a hagyományos, a család által megszervezett házasságkötésektől a menyasszony számára, csak itt a választásban a leendő férjnek sem nyílt szerep.

Ikebana

By Cathy Song

To prepare the body,
aim for the translucent perfection
you find in the sliced shavings
of a pickled turnip.
In order for this to happen,
you must avoid the sun,
protect the face
under a paper parasol
until it is bruised white
like the skin of lilies.
Use white soap
from a blue porcelain
dish for this.

Restrict yourself.
Eat the whites of things:
tender bamboo shoots,
the veins of the young iris,
the clouded eye of a fish.

Then wrap the body,
as if it were a perfumed gift,
in pieces of silk
held together with invisible threads
like a kite, weighing no more
than a handful of crushed chrysanthemums.
Light enough to float in the wind.
You want the effect
of koi moving through water.

When the light leaves
the room, twist lilacs
into the lacquered hair
piled high like a complicated shrine.
There should be tiny bells
inserted somewhere
in the web of hair
to imitate crickets
singing in a hidden grove.

Reveal the nape of the neck,
your beauty spot.
Hold the arrangement.
If your spine slacks
and you feel faint,
remember the hand-picked flower
set in the front alcove,
which, just this morning,
you so skillfully wired into place.
How poised it is!
Petal and leaf
curving like a fan,
the stem snipped and wedged
into the metal base—
to appear like a spontaneous accident.

Ikebana

Hogy a testet felkészítsük,
célozzuk meg azt az áttetsző tökéletességet,
amelyet a szeletelt fehérrépa
forgácsaiban lelhetünk meg.
Annak érdekében, hogy ez megtörténjen,
el kell kerülnie a napot,
védje az arcot
papír napernyő alatt
addig, amíg meg nem fehéredik
mint a liliomok bőre.
Használjon fehér szappant
egy kék porcelánból
étel erre.

Korlátozza magát.
Egyél a dolgok fehérjeit:
bambuszrügyek,
a fiatal írisz vénái,
a hal elhomályosított szeme.

Ezután tekerje a testet,
mintha egy illatos ajándék lenne
selyem darabokban
láthatatlan szálakkal együtt tartják
olyan, mint egy sárkány, ami többé nem mér
mint egy maroknyi zúzott krizantém.
Elég könnyű ahhoz, hogy lebegjen a szélben.
Azt akarod, hogy a hatás
a koi vízen áthaladva.

Amikor a fény elhagy
a szoba, csavarja az orgonát
a lakkozott hajba
mint egy bonyolult szentély.
Apró harangok kell lenniük
valahol beillesztették
a hajszálban
a tücskök utánzása
énekel egy rejtett ligetben.

Fedezze fel a nyak nyakát,
a szépségpontod.
Tartsa az elrendezést.
Ha a gerinced ellazul
és gyengédnek érzed magad
ne felejtsd el a kézzel szedett virágot
az első fülkében van
ami ma reggel,
olyan ügyesen vezetett be a helyére.
Milyen felkészült ez!
Szirom és levél
mint egy rajongó,
a szár megragadt és ékelt
a fém alapba -
mint egy spontán baleset.

(saját fordítás)

 Ikebana című verse a japán nők (japán férfiak számára fenntartott) szépségideálját járja körül.

Grace Nichol Fat Black Woman Poems-e szintén a bevándorlásról, a Karibi-kelet indiai kínai nő londoni életéről szól, de ezeken kívül a szépségideálról (Fat black woman goes shopping), a karibi nyelvről (verseiben karibi-spanyol-portugál-angol szavakat használ keverten)

Grace Nichols, ‘The Fat Black Woman Goes Shopping’

Shopping in London winter
is a real drag for the fat black woman
going from store to store
in search of accommodating clothes
and de weather so cold
Look at the frozen thin mannequins
fixing her with grin
and de pretty face salesgals
exchanging slimming glances
thinking she don’t notice
Lord is aggravating
Nothing soft and bright and billowing
to flow like breezy sunlight
when she walking
The fat black woman curses in Swahili/Yoruba
and nation language under her breathing
all this journeying and journeying
The fat black woman could only conclude
that when it come to fashion
the choice is lean
Nothing much beyond size 14


Kövér fekete nő bevásárol

A vásárlás a londoni télben
igazi szívás a kövér fekete nőnek
üzletről-üzletre járni
hogy megfelelő ruhát találjon
és olyan hideg van
A vékony manökeneket nézi
akik fintorral tekintenek rá
és a csinoska eladó fiúkat
akik csúszós pillantásokat váltanak,
és azt hiszik, nem veszi észre
még az Úr is sújtja
semmi sem puha, és fényes és csillogó
hogy lebegjen, mint a napfény
amikor sétál
A kövér fekete nő szuahéli/yoruba nyelven
szórja az átkait minden lélegzetvételre
végig utazása és útjai során
A kövér fekete nő csakis arra juthat
hogyha divatról van szó
a választék szegényes
Semmi nincsen 14-es méret fölött

(saját fordítás)

-különbség van abban, hogyan közelítik meg a személyest, az illusztráltat
-az önéletrajzot sokan használják az etnikai és bőrszín szerinti azonosság tárgyalásához
-az önarckép lehetőség az alkotás és a kompozíció folyamatának vizsgálatára
-sokan megkérdőjelezik a szubjektum létét a költészetben. Mások annak változó (fejlődő) voltát hangsúlyozzák.
-vannak, akik számára a nyelvi önkifejezést a nyelv konstruálása, átszerkesztése cseréli le

Politika és költészet

Angliában a poet laurate kitüntetettel szemben egyre sürgetőbb elvárás, hogy szerepeljen műveivel állami eseményeken. Carol Ann Duffy első ilyen minőségben előadott verse a politika, és személyesen a politikusok korruptságát veszi célba (2009). Ő az első poet laurate (Nagy Britannia), és ilyen minőségében egy ideig kötelezettsége is volt az állami eseményekre (így például a királyi család eseményeire) verset írni.

Alábbi, Yes című versét Barack Obama beiktatása inspirálta, noha ő brit állampolgár.

Carol Ann Duffy: YES

we can he said, and something in his voice
drew listening silence to it like a day
draws history; a gathering of hope and hurt
within the human music of his words.
This is what language asks of us, to hear
the truth’s full rhyme; and why the millions came
to where he spoke, the air they breathed a canvas
for his living speech. We read his lips: a prayer
for bitter faithlessness to learn, a blessing, vow,
a spell which banished lies and greed and harm
into the endless, generous sky. In his voice,
global and intimate, the voices echoed back –
a black woman’s insisting on her seat,
another man’s who said he had a dream.


Igen,

képesek vagyunk, mondta, és hangjában valami
a csendet magához vonzva
mint a történelmet csináló nap,
amely reményt és a sérelmeket gyűjti magába
az emberi zenébe szavaival.
Ez az a nyel, amely arra kér,
teljes ritmusának igazát halljuk meg;
és amiért milliók mentek oda, ahol beszélt,
az általuk belégzett levegő vált
élő beszéde vásznává. Ajkáról olvastuk:
ima a keserű hitetlenségért, amit meg kell tanulnunk, egy áldás, sőt, egy ige,
amely megtiltja a hazugságot, kapzsiságot
és sértést, a végtelen, nagylelkű egekbe űzi.
Hangjában amely globális és intim egyszerre,
hangok visszhagoztak - egy fekete nőét, aki helyét követeli, és egy másik emberét,
aki azt mondta: van egy álmom.

(saját nyersfordítás)

De vajon lehet-e hatása a költészetnek az életre?

Auden szerint a versek semmire nincsenek hatással.
Shelley szerint a költészet a kultúra teremtője,
Adorno szerint a Holokauszt után barbarizmus verset írni
Seamus Heany szerint a költő kötelessége, hogy a barbarizmus rettenetét megalkuvás nélkül adja vissza. A líra új formájának nem kell feltétlenül a Holokausztról szólni, de arról igen, hogy mit jelent embernek lenni.

Mi, versolvasók, könnyen érthető kategorizáláshoz szoktunk: személylíra- politikai vagy közéleti líra, de valójában a versnek az emberről kell szólnia.

Carolyn Forché antológiája: A felejtés ellen: a XX. Századi tanuk költészete első, második világháborús, holokausztot átélt, a közép-kelet európai elnyomásban élő, a mediterrán diktátorok alatt élő, az India-Pakisztáni, a Közel keleti háborúk a latin amerikai forradalmak, az amerikai civil mozgalmak, a koreai, vietnami háborúk az afrikai elnyomás, Dél Afrika és Kína költészetét szemlézi: Langston Hughes, Gertrude Stein, Robert Lowell, Charles Simic, és H. D.(Hilda Doolittle), keveredik benne Afrikaia (Wole Soyinka és Dennis Brutus), ázsiai (Bei Dao and Duoduo), közép-keleti (Ali Ahmad Sa’id and Yehuda Amichai), és Latin amerikai (Pablo Neruda és Cesar Vallejo) költészetével. Az antológiáról Nelson Mandela azt mondta, „Carolyn Forché Against Forgetting-je maga a robbanás az önkény, az előítélet, és az igazságtalanság ellen. A gonosz tanúja, olyan tanuság, amelyet legszívesebben elfelejtenénk, de amelyet nem lehet felejteni – és nem is szabad.”

A xx. és xxi. Század költészetének meg kellett tanulnia, hogyan lehet etikusan bemutatni a háborút az etnikai háborúktól a világháborúkig.

Határozott különbséget kell tenni a politikáról szóló és a politizáló versek között: Az USA-ban évtizedek óta dívik az elnöki beiktató vers fogalma és szokása. John Kennedy, Clinton, Obama beiktatásán Frost, Angelou, Miller, és Elizabeth Alexander szerepeltek.

De a költészetnek, ha van nyilvános szerepe, az az, hogy független marad a társadalmi diszkurzusoktól. Angelou és Alexander versei nem a politika eredményeit dicsőítik, hanem a polgárok összetartozását, a köztük lévő kapcsolatot hangsúlyozzák. Seamus Heaney (ír) nem vezetőnek, hanem a megszomorítottak tanujának szerepében látja a költő politikai szerepét.

Maya Angelou: On The Pulse Of Morning

A Rock, A River, A Tree
Hosts to species long since departed,
Mark the mastodon.
The dinosaur, who left dry tokens
Of their sojourn here
On our planet floor,
Any broad alarm of their of their hastening doom
Is lost in the gloom of dust and ages.
But today, the Rock cries out to us, clearly, forcefully,
Come, you may stand upon my
Back and face your distant destiny,
But seek no haven in my shadow.
I will give you no hiding place down here.
You, created only a little lower than
The angels, have crouched too long in
The bruising darkness,
nothing.



A kő, a Folyó, a Fa
Sajátosak, amióta szétváltak,
Vagy vegyük a dinoszauruszt,
amely száraz nyomokat hagyott,
arról, hogy itt élt,
a mi bolygónk felszínén,
és minden rettenete eltűnt az ő, az ő gyűlöletüknek
az idők porában és homályában elveszett.
De ma a Kő szól hozzánk tisztán, és érthetőn
Jöjj, mert jöhetsz, állj föl, állj mögém,
és nézz szembe távoli végzeteddel,
de ne keresd a mennyet az árnyékomban,
Nem adok elrejtőzni árnyékot itt lent.
Te, akit csak egy kissé teremtettek kicsinyebbre,
mint az angyalokat, túl sokáig kuporogtál
a sötétségben,
a semmiben.

(saját fordítás)

Paul Muldoon 1985-ben azt mondta egy interjúban: mindegy én hol állok, az én véleményem is csak egy a többi között Észak Írországban. Gathering Mushrooms c. szonettciklusában apja ősi harcosként, gombatermelő idilli ábrázolásától a H börtönblokkig, az 2970-es tiltakozásig és a 80-as évek éhségsztrájkjaiig jut.


Előszó a modern amerikai költészet recenziójához

Előszó

„Az Amerikai Egyesült államok lakossága mintegy 324 millió fő. Ez azt jelenti, hogy ha a népesség 2 ezrelékét tekintjük kiemelkedő képességűnek, valamilyen területen, 650 ezer kiemelkedő ember él, ez több ezer – tízezer ma élő – jó költőt jelent. A jelenkori amerikai költészet áttekinthetetlenül hatalmas még akkor is, ha csak a rendszeresen évtizedek óta (illetve évtizedeken át) publikáló költőket vesszük számításba.”

Fábián József Nerys Williams Contemporary Poetry c. könyvéről írt áttekintő recenziójának első sorai világossá teszik, hogy milyen hatalmassá nőtt a kortárs amerikai költészet. Bukowski, Larkin és még néhány ikonikus költő neve mindenki számára ismerős lehet, de tény, hogy tízezer ma élő amerikai szerző költészetét alig ismerjük hazánkban. Időnként megjelennek persze antológiák, mint amilyen például a Félmeztelen múzsa is volt, de a puszta szövegmennyiség miatt a teljes kép még azon kevesek számára is rejtve marad, akik tudatosan igyekeznek nyomon követni az amerikai líra történéseit.

De mitől is amerikai az amerikai költészet? Nyilván nem a lokalitás miatt, hiszen akárcsak mi, magyarok, az amerikaiak is számos olyan költőt éreznek magukénak, akik életük egy (vagy akár nagyobb) részében nem Amerikában éltek és alkottak. Főként ezt a kérdést vizsgálja Williams nyomán Fábián József is, de kitér az előadásmód, a költészet és a (társadalmi) tér viszonyrendszere mellett a jelen trendjeire, az elektronikus írásra és a flarf poetryre is.

A recenziót terjedelme miatt havi bontásban közöljük a Fókusz rovatban, az alábbiak szerint:

1.      Lélektani költészet. Politika és költészet
         Language poetry
3.      Előadásmód
4.      Költészet és a tér. Ecocriticism. A társadalmi tér
5.      Globális költészet. Dialektus- és fonetikus költészet, kétnyelvűség, idiolektusok
6.      A jelen trendjei. Elektronikus írás, flarf poetry
7.      A félmúlt

Hamvast olvasni

Blaszfémikus, ámde fenntartásokkal teli tiszteletadás Bélának
Avagy hogyan olvassunk Hamvast?
Bírálhatjuk-e, akit kedvelünk, a nevezetes névtelent?

„…teret biztositani az ellentmondásoknak,
még akkor is, ha akkor is, ha ezek az emberi
ész számára elviselhetetlenek, sőt éppen azért,
mert elviselhetetlenek.”. (Saint-Exupery)


Lehet-e mosogatás közben Beethovent hallgatni?

Mosogatok. Közben Beethoven VII. szimfóniájának csodálatos hangjai betöltik be a konyhát. Sírok a gyönyörűségtől, a meghatottságtól. Könnyeim belepotyognak a mosogatólébe. Micsoda blaszfémia! Gondolom. És kézfejemmel igyekszem törölni könnyeimet. Aztán azzal mentegetem magam, hogy elvégre is modern ember vagyok, aki nem úgy hallgat zenét, hogy kiöltözik hozzá, hanem az élet legintimebb tevékenységei közepette is művelődik. Meg különben is a modern ember egyidőben több dolgot is művelhet. Én például most nemcsak mosogatok némán, hanem gondolkozom is. És néha hangosan éneklem a VII. dallamát, kissé falsan. Jó, hogy csak én hallom. Közben arra gondolok, mit szól ehhez a szomszéd, aki egy iskolában konyhai dolgozó volt, már nem tud mosogatni sem, halálos beteg. Nem szabadna nyugalmában zavarni. Mégis teljes hangerővel szól a fenséges zene. Azzal áltatom magam, hátha gyógyít ez a fenséges muzsika. Mosogatok, gondosan tisztítom az edényeket. És tudom, hasznos, racionálisan magyarázható cselekedetet hajtok végre. Mert tudatában vagyok a Tisztaság és a Rend összefüggéseinek, fontosságának, meg azzal, hogy hever egymáson a világ s így mindegyik determinált. Én is determinált vagyok, a Rend determináltja.


Hogy is mondja Márai, a háziszentem? „Te rendetlen, vigyázz, a Rend veszélyes.” És nem érzek ellentmondást, hogy Beethoven fenséges dallamainak hallgatása közben egészen prózai munkát végzek. Rendnek muszáj lenni, de emellett művelnem is kell magam. Csak gyorsan, most és akciósan. Ki tudja, lesz-e időm. Tisztítom az edényeket és tisztul a lelkem. Racionális haszon és irracionális izgalom. Régebben is hallgattam a VII-et, többször és mindig meghatotta kérges lelkemet, sírtam, de most új feladatot adott Weiner Sennyey Tibor, Hamvas kutató, aki esszékötetében a mester és a zene kapcsolatáról írt. Címe: Hamvas és a zene - avagy esszé a harmadik fülről. No, mondok, ez a fiatal költő tud valamit a harmadik fülről. Hol van ez a harmadik fül? Természetesen a süket Beethovenben. És bennünk is megtalálható, de nem oly kifejlett, mint a zseniális zeneszerzőben. De akárhol van az a harmadik fül, érdemes elolvasni az esszét és elgondolkodni okos, lendületes és főleg Köz Érthető magyarázatán. Aztán érdemes elővenni Hamvas esszéjét, amely a Láthatatlan történet esszékötetében olvasható. Címe: A VII. szimfónia és a zene metafizikája.

Mosogatok. Beethoven hetedikje betölti a konyhát, a lakást. És könnyeim hullanak a mosogatólébe. Megtisztítottam az edényeket és megtisztult kérges tömeg- és csőcselék lelkem, ahogy Hamvas az örökösen kétkedőket illeti. Mert én balos vagyok és ateista, hátha-deista, meg liberális-konzervatív és internacionalista-nemzeti, aki az Európai Egyesült Államokról álmodik és persze világpolgár is. Nem haragszom a mesterre, mindenkinek joga van úgy gondolkodni, ahogy neki tetszik. Hogyan is szól a másik kedvenc, szentségromboló háziszentemnek tulajdonított mondás, amely az újabb kutatások szerint, Voltaire életrajzírójától, Evelyn Beatrice Hall-tól származik: Nem értek egyet veled, de mindent megteszek, hogy elmondhasd véleményedet. Ezzel az elégedettséggel ülök fotelomban és úgy szeretem magam, amikor ilyen jó és megértő vagyok, meg toleráns. Előkeresem, mit is írt Hamvas Beethovenről A láthatatlan történet című esszékötetében. Olyan gyönyörűen ír, mint Nietzsche, hogy megbocsátom neki olykor engem sújtó tévedését. Hogy is írja? „Közhely, hogy Beethoven zenéje titáni. De igaz. És nem is azon múlik, hogy emberfölöttien nagy, inkább azon, hogy a világegyetemet kirabolta. A hangokat kicsalta rejtekükből, kitépte búvóhelyükről, erőszakosan letépte onnan, ahová nőttek, rendszeresen kiszívta őket, kiemelte őket a mélyből, ahová süllyedtek, kövekből, tengerből, földből, lélekből, csillagokból, alvilágból, szenvedélyesen, vadul, bőszülten, kegyetlenül kiolvasztotta őket, elbűvölte, kirántotta, előráncigálta őket. Ami még utána megmaradt, alig számít. Biztos, hogy a zene titáni. De a sors is az. Mert amit tett, csak titán tehette. Meglakolt érte ez az az összeszorított szájú, nagy koponyájú, magányos, modortalan szörnyeteg, megbűnhődött amiért a világ minden hangját kirabolta… Amikor a VII. szimfónia első tételének sziréni zenéje után a második tétel monoton, kétnegyedes lágy hangjai megszólalnak, nem lehet kétség, hogy a madárdal muzsikája után itt most a tücsökmuzsika csendül fel. Az elíziumi tücskök örökkévaló, kétnegyedes, lassú, csendes zenéje, amely örök idő óta szól, túl minden szenvedélyen. A tiszta lét muzsikája, a tiszta Van, túl munkán, játékon, szerelmen, csábításon, örömön, túl boldogságon, túl a győzelmen, túl szépségen, szól örök ideig, halkan egyhangúan, végtelen békével és kimondhatatlan megnyugvással, a múlandóságon túl, az örök létből nézve a sors változásait, a változhatatlanságból az elmúlást…” Ugye gyönyörű!  Csaknem olyan szép, mint a VII. Szimfónia. Csak másképpen szép, a VII. fenségesen szép, Hamvas magyarázata okosan szép. És tiszteletet ébreszt, mert igyekszik, elmagyarázni a magyarázhatatlant. No, ezért lehet szeretni és tisztelni Hamvast. Leteszem a könyvet, a meditációs objektumot, ahogy a mester a képet, a zenét, a könyvet nevezi, és hallgatom újra és újra Fischer Iván vezényletével a Fesztivál Zenekart, ahogy nagy átéléssel játsszák a VII. szimfóniát. Ó, ha ilyen összhang lenne életünkben. Véget ér az előadás. Taps. Köszönöm Ludwig a zenét. Köszönöm Béla a nem mindennapi elemzést és köszönöm Tibornak, hogy ismét felhívta figyelmemet erre a fenséges muzsikára és Hamvasra. És gondolatban bocsánatot kérek a komoly mestertől, aki tudatában volt annak, hogy a komoly dolgok magukban hordják a derűt, a humort és az iróniát.


Mi az a meditációs objektum? 


Így nevezi Hamvas a művészet „tárgyait”, a képet, zenét, könyvet, a gondolatot az az általa szerkesztett Anthologia Humana bölcs szövegek gyűjteményében. Itt ad okos, megszívlelendő tanácsokat az olvasás hogyanjára. Azt írja: „A meditációs objektum megválasztása az emberi életben a legszemélyesebb tevékenység…Évek során át közvetlen érintkezés következtében csodálatos szerepre tesz szert… A meditációs objektum nem arra való, hogy az ember azt praktikusan kihasználja… A könyv arra való, hogy az embert meggyőzze: életének erőit nemcsak az érvényesülés, a megélhetés, a gazdagodás, a gyönyörszerzés külső szempontjai köré lehet csoportosítani, hanem belső középpont köré is és e középpontokat mindjárt meg is jelöli… A könyv néhány száz mondata egyre kimeríthetetlenebb lesz. Az ember felfedezi, milyen kincset nyert azáltal, hogy mindig van belső objektuma, amelyhez figyelmét kapcsolni tudja. Fő szempont itt az állandóság. A meditációs objektumok igazi erejüket csak évek múlva kezdik tudni kifejteni.” És még azt tanácsolja Hamvas, hogy hordjuk zsebünkben A Könyvet és olvassuk és gondolkodjunk el a bölcs szövegeken, amelyeket úgy állított össze, hogy bárhol nyitjuk ki azt, fontos üzenetet kaphatunk. Ugyanezt a tanácsot adja Márai, akinek műveit bárhol lapozzuk fel, fontos üzenethez juthatunk. Talán szerénytelenségnek tűnhet, én évtizedek óta könyvvel a zsebemben utazom és igyekszem gyorsan ülőhelyet keresni, hogy olvashassak és persze zavarnak az utasok, akik nem átallnak, hangosan telefonálni és üvöltve beszélgetnek, telefonjaikba kiabálva pletykálják el, hogyan csalta meg a Piri a Pétert, meg hogy mit kellene főzni, meg úgy pofán vertem a Józsit, hogy betört nekije’ az orra. És ezen szövegük foszlányai belekeverednek, például Hamvas vagy éppen Seneca mondatai közé. És mint Hamvas, az úgynevezett töredékidőket is igyekszem olvasással kitölteni. Amikor könyvtáros voltam, ugyanúgy elvonultam olvasni, mint a mester a Főváros Könyvtárban. Ha viszek magammal könyvet, lehetőleg kisalakút, hogy beférjen zsebembe, nem idegeskedem, ha késik a busz vagy villamos. És meg kell mondjam, szerencsés vagyok, a buszok és villamosak egyre nagyobb időközökben járnak, így aztán néha az utazás során több fejezetet tudok elolvasni. Ars longa, vita brevis. A művészet hosszú, az élet rövid. Belebújok a könyvbe és betűkkel veszem magam körül. Az Anthologia humanát is zsebemben hordtam hónapokig. Művét Hamvas kedvenc íróinak bölcsességeivel rakta tele. Erasmus is nagy sikert ért el aforizmagyűjteményével. Több százezer példányban kelt el. Kár, hogy magyarra nem fordították. Hamvas könyvét is négyszer adták ki, és csak azért négyszer, mert a lukácsféle kommunisták „demokratikusan” pofátlankodtak, tolakodtak és elhallgattattak minden másként gondolkodót. Megmondom, mit olvasol, mit idézel, megmondom, ki vagy. Ez a mű, habár csak idézetgyűjtemény, közelebb visz a mester megkedveléséhez. Kezdetnek nem rossz bevezető Hamvas belső világába, jó szellemi tréning könyveinek olvasásához. Mintegy előkészíti az olvasót, mire számíthat.


Mint macska a forró kása körül…


Harminc éve kerülgetem Hamvas könyveit, halogatom az elmélyült Hamvas-olvasást, és minél inkább divat lett, annál inkább. Mert engem mindenféle divat inkább riaszt, mint vonz. Persze, mindig a rábeszélőgépek, hazudós juhászok győznek, mert tudják, ha sokszor hajtogatják ostoba reklámjaikat, az előbb utóbb szeget üt a szerencsétlen, kiszolgáltatott olvasónak, hallgatónak, nézőnek az ő fejiben. Nos, megvallom, hatott rám a közszellem, mint Kosztolányira, aki egy publicisztikájában megvallotta, hiába harcolt egy agyon reklámozott szappan beszerzése ellen, végül mégis megvette. És ha véletlenül jó a szappan, akkor még csak nem is kellett, hogy lelkiismeretfurdalása légyen gyöngesége, befolyásolhatósága miatt. Mert hiszen vannak esetek, amikor a divat valódi értékeket hoz felszínre. Senki sem tud korának köpenyegéből kibújni, mondja Hrabal és igaza lehet.


Miért tisztelem és becsülöm a Bélát?


Elsősorban, mert élete és műve összhangban volt egymással. Nem alkudott meg, mondom én, akinek élete megalkuvásokkal, kényszerű kompromisszumok sorozata volt és csak akkor lázadtam, amikor méltóságomat kezdték ki a szellemi vagonlakók. Azt szeretem benne, ami belőlem hiányzott. Most már persze könnyű nekem, hiszen nyugdíjasként függetlenedtem a hatalomtól, a politikától, akár bátor is lehetek, mit árthatnak „ezek” nekem. Nemcsak én vagyok így megalkuvást nem ismerő nagyjainkkal. Nézzük meg parlamentünk előtt szobraikat, legtöbbjük a meg-nemalkuvás áldoztai: Rákóczi, Kossuth, József Attila, Nagy Imre…Ez a magában morgó, megalkuvó nép, aki csak akkor lázad, amikor nagyon sarokba szorítják, ez a lázadó és megalkuvó, Janus arcú nép, talán lelkiismeretfurdalásból sokszor a meg nem alkuvóknak állít emléket. Ezért vonz Petőfi, Márai, Kertész Imre, Konrád György és most már Hamvas is, mert ők meg merték tenni, amit én nem. Először A láthatatlan történet 1946-os kiadását vettem meg és olvastam nagy gyönyörűséggel. Emlékszem, milyen szépen, költőien írt egy angol költőről, a zöld színről: „Wordsworth filozófus költő. Azt mondja, a költészet minden írás közül a legfilozofikusabb… "Wordsworth filozófiája, a zöld filozófiája…” Csodára késztetnek Hamvas meghökkentő képzettársításai, például, hogy miképpen függ össze a zöld, a május és g-moll: „A zöld nemcsak szín és a g-moll nemcsak hangnem és a május, nemcsak hónap. Valami ez, ami a világ minden dolgában és személyében és jelenségében megvan, valami zöld és g-moll, valami május: egy kicsit nyers, de szabad és friss, mint egy hegytetőről hangzó rikoltás, mint a sziklamedrű patak kristályos vize, valami átlátszó és csillogó, mint a kora hajnali levegő, mint a rigófütty márciusban, üde ropogós pompázó nedv. Úgy benne van a világban, ahogy a színek benne vannak a napsugárban…” Ugye gyönyörű, mint egy költemény, mint egy ima… Hamvas hosszan elemzi az analógiás megjelenítést és említi Rimbaud-t, aki a betűk színéről és a legyek faráról ír meghökkentően, de szépen. Íme Tóth Árpád fordításában egy versszak ízelítőnek.
„Szurok Á! hó É! rőt I! zöld Ü! Kék O! - csak egyszer
lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!
Á!: bolyhos öv, mely a setét legyek faráról
csillog, ha szörnyű bűzt belepnek lomha testtel!

Más forrás szerint:

Szurok Á! hó É:! rőt I! zöld U! kék O! - csak egyszer
Lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!
Á! - szőrös öv, mely a setét legyek faráról
Csillog, ha némi vad bűzt belepnek lomha testtel!

Bocsájtsanak meg, kedves olvasóim, nem tudom megállni, hogy meg ne osszam önökkel egyik legemlékezetesebb olvasmányélményemet, ami erről a csodaszép Hamvas szövegről jutott eszembe. Álljon itt egy kevésbé ismert, de nem kevésbé szép Capek idézet az Arany föld című írásából: „A föld arany, vörös, lila, zöld. És megint arany, sötétvörös, kékes és barna, az okker, a sziéna vagy a szépia árnyalataiban: piros, mégpedig cinóber- és kárminpiros, velencei vörös, pozzuolai vörös, kénsárga, krómsárga, indiai sárga, terrakotta színű, búzérszínű, kékeszöld, sárgászöld, kék, sötét ibolyakék. Vonatunk a Kárpátok erdői közt robog. Az ámulattól kótyagosan nézzük, mire képes az október. Amott egy jegenyenyár hatalmas sárga lángnyelvként ragyog fel, amikor rásüt a nap. A bükkök széltében messze szórják apró narancsszínű lángjaikat, s egy nem tudom, miféle cserje vörösen izzó tüzes kohóként világít. Arany, vörös, lila, zöld. Szent, szent, szent! Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, ó, de gyönyörű ez’” Bizony, bizony, gyönyörű. Karel Capek Évszakok publicisztika kötetében találtam ezt az írást, amely 1978-ban jelent meg, Hamvas halála után. A mester, aki imádta a természetet, bizonyára csodálta volna ezt a vallomást. Aztán egy Hamvas-imádó kinézte a kezemből A láthatatlan történtet és neki ajándékoztam. Nagyon boldog volt. Lám, nyugtáztam némi iróniával, nemcsak szenvedés az élet, ahogy Hamvas többnyire állítja. Aztán amikor az életmű-sorozat megjelent, betévedtem egy antikváriumba és érdeklődtem művelt Árvai Tivadar barátomnál, mert nincs párja a tanult könyvesnek.
- Van Hamvas könyved?
- Nincsen, kidobtam őket, - mondta a felháborodottan barátom. – Kidobtam, mert A száz 100 könyvben egyetlen magyar szerzőt sem említ.
Nosza, több sem kellett. Megvettem. És valóban nem volt benne magyar szerző, de ez nem kisebbítette a mű értékét. Hogy miért? Azt nehéz megmagyarázni. Nemzeti érzékenység szempontjából talán sértőnek tűnik, de Hamvas szemlélete szerint nem az, vagyis a magyar irodalomnak mindig csak követője, még ha értékes követője is a nagy irodalmi áramlatoknak. Vegyük végre tudomásul, még ha fájdalmas is, hogy a magyar irodalom provinciális. Külön, elszigetelt territórium a világirodalomban. Különben is, a világirodalom kifejezés mesterséges: sok-sok nemzeti irodalom összessége, de külön-külön, egymásra hatva él. Végig olvastam a vékony kis kötetet, amelyben 10-20 soros, rövid szellemes, frappáns és találó képet fest egy-egy íróról és életművéről. Igazi kedvcsináló és útmutató, hogyan igazodjuk el a könyvrengetegben. Még akkor is, ha meglehetősen szubjektív válogatás, és én valószínűleg más szerzőket vinnék a lakatlan szigetemre, ahol mindennel el lennék látva és csak olvasnom és gondolkodnom kellene. Kár, hogy nem került előbb a kezembe. Ebben az esetben különösen igaz: megmondom, mit olvasol, kit ajánlasz, megmondom ki vagy. Hamvas magáról büszkén azt vallja, hogy ő a legműveltebb magyar író. Ez erős túlzásnak tűnik Kosztolányi, Babits, Szerb Antal, Németh László, Benedek Marcell korában. Maradjuk annyiban, hogy a legtöbb írónál műveltebb író, különösen a keleti világ irodalmát, filozófiáját, művészetét tekintve. A száz könyv felér egy világirodalom kézikönyvvel. Talán csak Németh László Minőség forradalma esszéi és Márai Sándor irodalmi naplói ilyen szubjektív, ámde izgalmasan elfogult könyvrengetegben eligazítók. Hamvas arra tesz kísérletet, hogy a keleti és a nyugati szerzőkről, könyvekről egyaránt szóljon. Ugyanaz a törekvése, mint Faludynak, aki a Test és lélek cím műfordítás, műferdítés kötetében igyekezett arányosan bemutatni a kelet és nyugat költészetét. Ő is és Hamvas is azokat emelte ki, akik megfeleltek értékítéletének. Érdemes csak felsorolás szinten megemlíteni, kiket ajánl Hamvas az európai emberek többsége számára többnyire ismeretlen keleti művekből: Rigévda himnuszai, Az Upanisadok, Szankhja-karika, Patadzsali: Jóga-szutra, Mahabharata, Manu törvénykönve, Buddha beszédei, Sankara: Védánta kommentár, Pert em heru, Hermész Triszmegisztosz, Lao-ce, Kung-ce, Naropa, Milarépa, Bardo Tödol, Hénoch, Zohár, Ardai Viraf… Csak kapkodtam a fejem. Kik ezek? Nem is hallottam róluk! Persze tudom, ez engem minősít. A szerző talán megkövetelheti, hogy ezt a keveset tudjam. Pedig szorgalmas olvasó voltam, vagyok. És lelkiismeretfurdalásom meg kisebbrendűségi érzésem feltámadott. És tudtam, nem vagyok egyedül. Csak kevés olvasó létezik, aki mindezt elolvasta. És megint: ars longa, vita brevis. A száz könyv elolvasása egy életre szóló feladatot ad. Olyan fontos olvasmány, mint Popper Péter Ők én vagyok című 33 kedvenc könyve vagy Fried István: Tíz könyve és az olvasásban eligazító bevezetők, a Száz híres regény vagy Tótfalusi István: Irodalmi alakok lexikona. Ez utóbbi 1998-as kiadásában nincs Hamvas. De kinek van arra ideje, hogy elolvassa az általuk ajánlott szerzőket?! Nekünk hétköznapi embereknek, amikor időnk nagy részét elfoglalja a kenyérkereset és a család. Mind erre nincs időnk vagy kevés. Ráadásul a felsorolt „keleti” könyvek nem az én kultúrkörömből valók, és a szerzők gondolkodása idegen nekem, az európai kultúrán nevelkedett olvasónak. Persze abban sem vagyok egyedül, hogy sokszor nem is értjük sok helyütt a Hamvas szöveget, arra azonban mégis jó, hogy felhívja a figyelmünket, hogy nem igaz, hogy például extra Hungaiam non est vita. Nem igaz, hogy Hungárián kívül nincs élet és nem igaz, hogy ezt a világot csak partikuláris, befelé forduló, önkritika nélküli szemlélettel kellene néznünk és a békaperspektívából megítélni, elítélni. Önmagunkat nemcsak önmagunkhoz, hanem a világhoz is kell, kellene mérnünk. Ezért kellene megismerni a felsorolt könyvekben rejlő „titkokat”. És nem is biztos, hogy titok, mert sok olvasással eljuthatunk a megértésig. Talán. Érdemes még egy példát felhoznom, mire kötelez Hamvas Béla, aki A Waldstein szonáta című esszéjében a következő megfejtendő keresztrejtvény-mondatokat írta. Ezek a mondatok csak akkor érthetőek, ha több mint jártasak vagyunk a mester által hivatkozott művekben: „A görög alluzió egyébként is természetes. Csupa fehér szikla, kék tenger és még kékebb ég. A Waldstein görögebb, mint Goethe Iphigéniája, ez kellemes és ízléses hamisítvány. Ez itt nem goethei görögség, inkább hölderlini, csaknem nietzschei. Beethoven nem gondolt Ödipusra, sem az Antigonéra, mégis a tragikum Szophoklész óta sehol sem ragyogott így, és a végzet sehol sem volt fenségesebb. Ha az Iphigénia ión, A Waldstein biztosan dór, fehér márvány, mint a hét korinthoszi oszlop. Semmi pszichológia. Nem mentegetőzni abban a gyáva hitben, hogy az ember ártatlan. Ellenkezőleg. Tudni azt, ami van, lázadás és kétségbeesés nélkül, a tündöklő létezésben való részesedés abszolút tényében…”
Nem tudom, lázadás és kétségbeesés nélkül olvasni ezt. Nem elég, ha egy szöveg fennkölten költői, érthetőnek is kell lennie. Ezek után talán megbocsátják a Hamvas hívők is kettős tudatomat kedvencükkel szemben.


Miért kedvelem és bírálom Bélát?


És miért írhatom a tiszteletlenség látszatát keltve, hogy Béla. Ezzel arra akarok utalni, hogy a bizalmaskodás elharapózott közéletünkben, de irodalmi életünkben is. Faludy például, nem György, hanem Gyuri bácsi. Weöres Sándor pedig Sanyika. No, és folytassam? Akkor nevezhetem Babitsot Misikének, Karinthyt Fricikének, Kosztolányit Dezsőkének? Nos, kedvelem Bélát és bírálom. Nyugodtan írhatom így, hiszen egyrészt Hamvas műve A Személyisége, mint Máraié becsülendő, ámde követhetetlen. Másrészt, azon ritka szellemi emberek közé tartozott, akinél a gondolat és tett nem vált el egymástól. Aki nem vált írástudóként árulóvá. Kibírtam alku nélkül, csalástalan és igazan – vallja a mester. Aki csak ennyit megértett Hamvasból, annak már érdemes volt megismernie, még ha csak felületesen is foglalkozik az íróval. Az ugyanis közérthető, hogy az emberi lét célja a személyiség művelése, megnemesítése. A személyiség alkotás. Hadd soroljak fel fontos üzeneteiből néhányat. Ezeket a megszívlelendő tanácsokat A valóságban felébredni Hamvas Béla Egy életút állomásai, írásokban és filmben elbeszélve című kötetből gyűjtöttem. Érdemes ezeken a meditációs objektumokon eltöprengeni, elgondolkodni. Van, amit fenntartás nélkül elfogadok, mint életvezetési tanácsot és van, amivel vitatkozom. Nézzük előbb, amivel egyetértek:
Csak egy valami van, ami az embernek méltóságot ad: a TUDÁS.
A gazdagságot, örömöt, tudást, tehetséget meg szabad szerezni,
de jaj annak, aki hozzá nem elég erős.
Aki magának főz, tiltott dolgot követ el.
Felelős vagy minden emberért.
Azért csinálok mindent olyan könnyen, mert játszom.
A fantáziának meg kell adni a helyét és tisztelni kell.
Ha az ember eléri, amit akart, az istenek nevetnek.
Minden meggyőződés börtön.
A betegség neve, unalom.
Aki sokat követel, attól sokat kell követelni.
A hatalom kerüli a tehetséges embert.
A hazugság, az erőszak és kizsákmányolás kapcsolatban vannak egymással.
A lehallgatás… jelentése: „ha ténylegesen oda hallgatok arra, amit valaki mond, abból, hogy lényemet mi érinti meg, holtbiztosan meg tudom állapítani az ideológiai automata hazugságszisztémája beszél-e, vagy pedig az emberi lélek.
A diktátor nem hallja, amit mondanak neki, sőt rögeszméinek szüntelen zakatolásán kívül semmi egyebet nem hall és hazugságformuláinak automatikus ismétléseiben él, ezért emberi mivoltában nem megszólítható.
A boddhiszattva viszont tudja, hogy a legelső követelménye önmaga iránt a másik ember megmentése.
A sok fontos Hamvas üzenetből hadd emeljek ki egy, még fontosabbat, amit a kellékekről, a dolgok hatalmáról, a vagyonról, a gazdagságról vallott. Ezt a gondolatát Popper Péter valláspszichológus is idézte az interneten hallható, látható Mit tehetünk magunkért című előadásában és könyvében. Nem pontosan idézem. Egyébként a dolgok hatalmáról részletesebben olvashatnak a Patmos I. kötetében, a Protektorátus című esszéjében.
Ahhoz, hogy megéljünk, természetesen szükségünk van kellékekre. De az emberek nagy része nem elégszik meg, amije van, ami a szerény megélhetést biztosítja. Ha ezzel megelégedne, akkor igazabb életet élhetne. Lenne ideje kimenni a természetben gyönyörködni, lenne ideje könyveket olvasni, gondolkodni. De nem. A gyűjtő ember mindig többet és többet akar. Ha kicsinek érzi kétszobás lakását, háromszobást akar, ha ezt is megunta, kertes házat. Ha van egyszerű autója, jobbat akar, ami kétszáz kilométeres sebességgel megy, ha ezt megunta, olyant, amiben megtalálható mindenféle extra. Többször cseréli tárgyait, a tárgyaknak él, kicseréli tévéjét, háztartási eszközeit, pedig a régi is használható még. Gyűjti, gyűjti a kellékeket egy életen át és nem veszi észre, hogy élete, ideje, energiája elfecsérlődött a kellékek megszerzésére, személyisége torzó maradt. S így nem is élt valójában.
No, most szükséges ezen a meditációs objektumon elgondolkodni. A lényeg, hogy ne hazudjunk magunknak. Vegyünk egy papírlapot és írjuk fel, hogy lakásunkban hány tárgyunk van, hány felesleges tárgyunk és ezek megszerzésére mennyi energiát, időt és pénzt áldoztunk. Hogy mennyi időt, energiát és pénzt pazaroltunk el, hogy ne éljük saját életünket. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, kiderül, hogy mi is a fogyasztói társadalom, a rohanás és szerzés áldozatai és haszonélvezői vagyunk. Csak a szerzés mennyiségében különbözünk egymástól.
Még egy megjegyzés. A Hamvas aforizmákban és bölcs mondásokban elgyönyörködünk. De ezután jön a neheze. Fel kell tennünk a kérdést. Meg tudjuk-e valósítani a mester által előírtakat? Képesek vagyunk-e rá? És ha nem? Akkor mi van? Felesleges volt elolvasni az üzeneteket? Hamvas kapcsán ezeket az idegesítő kérdésekre kell választ adnunk. Erre céloz, amikor Oetingert idézi: „az ember rendkívüli feladatokat meg tud oldani, egy dologra azonban nem képes, nem tudja a modern élet külsőségeit fenntartani, kenyeret keresni, társadalomban élni, és ugyanakkor belső nehézségeit radikálisan likvidálni. Ehhez magány kell.” Hamvas is látja tehát, hogy önmagunk belső nehézségit radikálisan likvidálni lehetetlen. Szinte. Ő igyekezett megvalósítani, de ezzel a törekvésével, nem fogadta el a hatalom hazugságszisztémáját, megalkuvás nélküli életvezetésével megnehezítette sorsát, elszigetelte magát embertársaitól, szegényen élt, magányosan. De a művét megírta. Még akkor is, ha reménytelen volt életében megjelentetnie. Ki az a „modern” emberek közül, aki ezt a nehézséget vállalja? Hamvas lehetetlent követel olvasóitól.

„Nem én olvasom a könyvet, a könyv olvas engem.”


Ne fogjon könnyelműen a húrok pengetésihez, nagy munkát vállal az magára, ki most kezébe Hamvast vesz. Nemcsak azért, mert olvasottnak, az átlagnál olvasottabbnak, tájékozottabbnak, műveltebbnek kell lennie, hanem azért is, mert egy szokatlan gondolkodásmódot közvetít a szerző, szokatlan fogalmakkal. És valljuk be, a mindennapi életű, földközeli emberek nehezen értjük. Sokszor én sem. Tisztelem, becsülöm Hamvast. Ha nem így lenne, nem költöttem volna könyveire egy hónapi nyugdíjam jelentős részét, nem sorakozna az egész életmű sorozata a könyvespolcomon: Hemingway, Heltai, Hegedüs Géza, Hrabal művei mellett, egyetlen életemből nem szakítanék időt, nem olvasnám újra és újra, nem vitatkoznék vele. Az embernek csak azzal érdemes vitatkoznia, akit becsül, tisztel, akihez köze van. Hülyékkel, szellemi vagonlakókkal, másodpercemberekkel, ostoba előítéletes politikusokkal, pártagyúakkal nem vitatkozom. Tehát nemcsak a véleményszabadság szeretete miatt mondom el fenntartásaimat, hanem azért is, mert talán feljogosít, hogy én valóban folyamatosan, mindennap olvasom Hamvas nehezen érthető könyveit. Megdolgoztam véleményemért, amely még így is lehet, hogy tévedés. Persze lehet, hogy Lichtenbergnek van igaza: Ha egy fej és egy könyv találkozik és a fej betörik, nem biztos, hogy a könyv az oka. Így aztán lehetséges, fejem nem elég erős a Hamvas könyvekhez.


Hamvas jó író, kitűnő esztéta, de…


Rá is vonatkoztatható: Ahogy nincs olyan szép kert, melyben valami gaz ne volna. Nincs olyan jó könyv, melyben semmi rossz ne lenne. Azért a rózsák közül kapáljuk ki a gazt, az író művéből pedig a lélekromboló, érthetetlen gondolatokat ne engedjük agyunkba. Viszont, ami jót az író művében találunk, az épülésünkre fordítsuk. Hiszen szelektíven olvasunk. Van, amit elteszünk agyunkba a könyvekből, van, amit gyorsan elfelejtünk. Műveltségünk, olvasottságunk teszi lehetővé, hogy minél többet hasznosítsunk - például - Hamvas műveiből. Is. Amennyiben megértjük Hamvas mondatait, már gyönyörködni is tudunk. Az olvasás végtelen történet, és lehet, hogy amit most nem értek, vagy amitől idegenkedem, azt pár év múlva megértem és elfogadom. Mert igaza lehet I. Lothár német-római császár állítólagos mondásának: Tempora mutantur, et nos mutamur in illis. Azaz változnak az idők, és mi is változunk velük. Ezt az aforizmát tovább gondolva, mondja Popper Péter, mivel változnak az idők és benne az emberek, változnak véleményeink is. Tehát nem helyes azt mondani, ez az álláspontom, mert ez csak a mostani véleményem, amely változik idővel és így az a helyesebb, ha mozgópontot mondok.


Nos, mozgópontom a Béláról


Mint említettem, Hamvas okos művelt íróember, többnyire szellemes, okos, ironikus, magával ragadó szövegű, az életben, kapcsolataiban egyébként udvarias, szerény ember, de időnként beleesik abba a hibába, hogy mint író nem törődik azzal, hogy olvasói megértsék. Mintha néha nem hallgatna egyik kedvenc filozófusára, Plátonra, akinek olvasása azért szerez gyönyörűséget, mert nemcsak szépen ír, hanem közérthetően is. Nem véletlen, hogy az olvasható filozófusok népszerűbbek, mint a nehezen olvashatók: Platon, Seneca, Marcus Aurélius, Montaigne, Rousseau, Voltaire, Schopenhauer ismertebb, mert közérthetően írnak, nem úgy, mint Kant vagy Hegel, akik nem törődnek az olvasóikkal. Hogy a Hamvas könyveket csak kevesek olvassák vagy még inkább kevesebben értik, ennek oka a mester udvariatlansága. Ugyanis az olvasó nélkül a szerző mit sem ér. Miért dolgozott, kínlódott, szenvedett szövegével az író, ha olyan idegen szavakat használ, amelyeket többnyire nem ismerünk, olyan fogalmakat, amelyeknek megfejtéséhez külön szótár kell? Jaj, annak az tollforgatónak, akinek műveihez szótár kell! Pedig csak így lehet Hamvast olvasni. Persze, lehet másképpen is, felületesen, hogy nem nézünk utána, mit ért Hamvas egy-egy alapfogalmon, szón. Én inkább Kosztolányinak és Márainak adok igazat, akik lehetőleg nem használtak idegen szavakat. Tisztelték és védték a magyar nyelvet. Mielőtt kézbe vennék tehát egy-egy Hamvas könyvet, kénytelen vagyok körül bástyázni magam szótárakkal, segédkönyvekkel: a Bakos és Radó féle idegen szavak szótárával, a magyar értelmező szótárral, francia, német, angol és latin szótárral, a Hamvas Intézet könyveivel, a Czakó Gábor által összeállított kitűnő, olvasót kisegítő Hamvas szótárral és most már a Weiner Sennyey féle esszékötettel, Darabos Pál Hamvas életrajzával. Mert tudom, ahhoz, hogy megértsem Hamvast, majdnem olyan műveltnek kell/ene/ lennem, mint ő. Olvasás közben már a fejemben kellene lennie a magyar, a keleti és nyugati irodalomnak, a filozófiának, ismernem kellene behatóan a csillagászatot, az asztronómiát és asztrológiát, a mítoszok világát, az őstörténetet és még sorolhatnám. De itt érdemes megállnunk egy pillanatra.


Van, amikor hasznos az írói szótár


Nem magam fényezéséért említem. Magam is írok egy Faludy-szótárt és nem volt nehéz rájönnöm, hogy még a magyart is le kell fordítani magyarra. Nyelvileg és műveltségileg, de főleg politikailag több, mint kettészakított, sok részre szakadt ország vagyunk. Ezért beszélünk el egymás mellett. Bizony gyakran homlokegyenest mást értünk, ugyanazon szón, fogalmon, hiszen ahány magyar ember, annyiféle magyar nyelvet használunk, értünk. Mintha még mindig építenénk a Magyar Bábelt. Mert más a neveltetésünk, a műveltségünk, mást és másként olvasunk. Az, hogy Faludy szótárt készítek, ennek egyik oka, hogy sokan őt sem értik, vagy nagyon is értik, de nem akarják, pedig ő közérthetőbben ír, mint Hamvas. Oly sok ostobaságot összehordtak róla, hogy kénytelen vagyok tisztázni a Faludy-fogalmakat. Másrészt, amikor Kertész Imre divat volt, és sok buta, ostoba előítélet sötétítette el a magyar szellemi életet, véletlenül kezembe került Földényi F. László kitűnő, közérthető Kertész szótára, és ennek elolvasása után közelebb kerültem a Márait példaképének tekintő Nobel díjasunk gondolkodásának megértéséhez. Persze, akinek jó a memóriája, annak nincsen szüksége ilyen segédletekre. De gondoljunk egy átlagolvasóra. Hamvas esetében pedig egy átlagnál többet olvasóra is nehéz feladat vár. Két dolgot tehet, vagy dühösen leteszi a könyvet, dühösen viszi az antikvárimba, ahol filléreket kap érte, de legalább egy sörre valót igen és így bánatát leöblítheti. Ez a többség. Pontosabban, a még olvasó kisebbség többsége. Még pontosabban, a felületesen olvasók többsége. Az új sznobok, akik csak azért vettek Hamvas könyvet, mert divat, hogy azt mondhassák: nekem megvan! Ugyanakkor nem kell elítélni őket, hiszen a munka és a család mellett, a média butításainak következtében nem is tudják, mi a műveltség, mi az érték. Gondolják meg, mit jelent olvasáslélektani szempontból, hogy állandóan meg kell szakítanom egy-egy Hamvas mondat olvasását, mert túl sok az idegen szó, fogalom. Túl sok a hivatkozás általam nem ismert, vagy alig ismert szerzőkre. Meg kell fejtemen a Hamvas keresztrejtvényszerű mondatait. Nézzünk találomra egy példát, és kérem a kedves olvasót, a megfejtést küldje be a szerkesztőségbe. „Böhme azt mondja, hogy a luciditás Sternegeist. Ami annyit jelent, hogy eredete a csillagkozmosz, és az emberi lénynek csupán földi egzisztenciájára vonatkozó tudásszerve. Olyan síkról van szó, amely nem biológiai, nem pszichológiai, nem spirituális, de preta-erők sajátságával behatol a spirituális szövetekbe, a képességeket befolyásolja és mint a preta-erők általában túlhatalomra és egyeduralomra törnek. A preta a hindu hagyomány szava és a létnek azt a körét nevezi meg, amelyet Európában asztrálnak neveznek. A preta-erő a fizikai-biológiai-pszichlógiai-spirituális tulajdonságokon keresztül az ember sorsát irányítja. (Patmosz I. 144. oldal.)
Nos, az én tudás-szervem még szótárak segítségével is csak hiányosan tudta meg-megfejteni Hamvas palack-üzenetét. És ha sikerül is lefordítanom magyarra egy-egy mondatát, még akkor is ott marad a neheze: meg kell értemen gondolatrendszerét, ami Czakó Gábor szerint nincs. Ez utóbbihoz jó segítség lehet a nálam okosabbaknak, Darabos Pál Hamvas monográfiája, Czakó Gábor Hamvas szótára és Weiner Sennyey Tibor kitűnő és ami nagyon fontos, közérthetően megírt esszékötete. Címe: Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve.


Vitatkozni jó, még akkor is, ha nagy a tévedés kockázata


Nos, tételezzük fel, hogy eljutottam verejtékes munkával odáig, hogy megértem nemcsak Hamvas szavait, mondatait, hanem „nemlétező” gondolatrendszerét is. Akkor pedig az a gond, habár ez már kellemes gond, hogy az író vitára kényszerít szokatlan világszemléletével. Olvasom, olvasom. Az olvasás beszélgetés, olyan eszmecsere, amelyben az író – szerencsére - nem tud visszabeszélni. Olvasom, olvasom és egyszer csak azt veszem észre, hogy vitatkozom vele. Hogy jövök hozzá? Hiszen műveltségem csak töredéke Hamvasénak. De, mentegem magam, más, nagyobb gondolkodókról is kiderült, hogy eszmerendszerük nem elfogadható, de szövegrészeik bizony megszívlelendők. Hogy mostanában egy fekete bárány-szerzőre hívja fel a figyelmet. Marx tévedett, amikor megvalósíthatónak hitte a szocializmust. De nem tévedett a kapitalizmus bírálatát illetően, a kizsákmányolás tényeinek leírásában, az egyenlőtlen fejlődés és az elidegenedés megfogalmazásában. Olvasom Hamvast és nem értek vele egyet, mégis gyönyörködöm stílusában és persze vitatkozom vele. Én esszéit nem úgy olvasom, mint a tudományos munkákat, úgy olvasom, mint meséket, időnként gyönyörű meséket. Hiszen egy külön világot, számomra idegen világot teremtett magának, egy új mesevilágot, amelyet megtöltött a régi istenekkel és mitológiai hősökkel, héroszokkal, és ehhez az állítólagos Aranykorhoz hasonlítja modern korunkat. Egy magyar Rousseau. Másként gondolkodik, mint én vagy azt is mondhatjuk, a többség. De ez engem nem riaszt, inkább vonz és vitára késztet. Ő pesszimista, én optimista-pesszimista vagyok. Más a gondolatrendszere. Maga is bevallja, hogy ez az alapállás platonista idealista, de sajnos ez az alap homályosan bizonyított, ingatag, ingoványos alapon áll. Például Aranykorról ír, az ideáról, amely soha nem volt és soha nem lesz. És mindent ehhez viszonyít. Mintha nem tudná, hogy az a realitás, hogy Platont, aki meg akarta teremteni az ideális államot, eladták rabszolgának. Szókratészt, aki mindenre rákérdezett: to ti, mi ez?, az idegesítő állandó kételkedéséért az ifjúság megrontásával vádolta a bíróság és elítélte, méregpohár kiürítésére kötelezte, hogy Girodano Burnót megégették, hogy Galileit elhallgatták. Hamvast magát is elítélte, kizárta az ostoba hatalom a hivatalos irodalomból, az első nyilvánosságból. Hamvas okfejtésének alapja igen gyakran a mítoszok valóságtartalmának, az állítólag isteni őslény, ősember túlbecsülése. Erre a nem bizonyított, csupa feltételezésre építi gondolatrendszerét. Ami pedig végképp vitatkozásra késztet az, hogy Hamvas lebecsüli az európai kultúra jelentős korszakait: a reneszánszt, a humanizmust, a reformációt, a felvilágosodást, a liberalizmust, a modernitást. Nem akarja látni, vagy nem látja ezen korszakok civilizációt fejlesztő jellegét. Nem hisz a fejlődésben. Azt sugallja, a változás többet ártott az emberiségnek, mint használt. Ez a gondolat ma divatos. Pedig tudomásul kellene vennünk, hogy azért, mert a fejlődésnek nemcsak haszna van, hanem kára is van, mégiscsak van fejlődés. Nem igaz, hogy az Ember nem fejlődött, nem szelídült. És azért, mert jó és rossz cselekedeteinknek kiszámíthatatlan, káros hatása is lehetséges, nem kell minden ember erkölcsét kétségbe vonni. Furcsa ellentmondás. Tudomásul kellene venni, hogy az ember jó is rossz is. A világ negentropikus, vagyis egyensúlyt tartó rendszer. Hamvas nem becsüli a tudományt, a filozófiát, a beszédet, az írást, miközben az írásnak, a filozófiának, a tudománynak élt. Erősen vitatható, amikor azt állítja: „Az élet a beszédben profanizálódik, mert a beszéd lényege a: nem. Az élet az írásban problematikussá válik, mert az írás lényege az irónia… Az írás szégyen – szégyene az államnak, amely már odáig jutott, hogy már nem tudja teljessé tenni az ember életét, s szégyene az embernek, aki már nem tud alkotni, csak kifogásolni. És végül szégyen, mert ironikus, mert paradox, destruál, megvet, profanizál, mert ahelyett, hogy az életet élné, elszakad, azt bemocskolja. Az írás csak tagadni tud. Senki, soha nem mondott az írásban valamit, ami: igen. Ahogy a legnagyobb szónokok támadók voltak, a legnagyobb írók, kritikusok, a tagadók, az ironikusok. Minden írásmű ott igazán írás, ahol szembe fordul a világgal és pusztít. Mert itt írás, és semmi más csak írás. Az újság mindennap megöli a nap történetét. A regény sorsokat tesz tönkre. A filozófia világlehetőségeket, a tudomány isteneket tör össze. Az íráskultúra életellenes. Az elemi emberek tiltakozás a könyv ellen… Az írásnak akkor van értelme, ha platoni."  Az már csak folytatása gondolatsorának, ráadás, hogy a valóság megjelenítéséért létrombolónak nevezi Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Baudelaire-t, az idősebb Breughelt. És ez még semmi, azt állítja, hogy az írás demoralizál. Hogy Dosztojevszkij, Tolsztoj, Baudelaire, Breughel megmérgezik az olvasó lelkét. Engem egyikük sem mérgezett meg. Sőt. megtisztultam általuk. Hamvas csak a platoni idealista szellemben fogant írást fogadja el. Nem akarok egyetérteni Hamvassal, mikor azt vallja: „Ma már nagyobbára mindenki tudja, hogy semmi okunk sincs az élet igaz, szép, jó nemes, öröm és vidám voltában hinni.” Én nem tudom. Nem így tudom, nem így akarom tudni. De hát, kedves Béla, amikor Beethoven fenséges muzsikáját hallgatom, vagy okos könyveidet olvasom, írásaid nem demoralizálnak, érzem, tudom, minden okom megvan rá, hogy higgyek az élet igaz, szép, nemes, öröm, és vidám voltában, hogy az íráskultúra nem életellenes. Az élet szép, - IS - tenéked magyarázzam?

 


(A folytatásban arra kérdésre igyekszem választ adni, hogy a jobb megértés érdekében milyen sorrendben olvassunk Hamvast?)

Utak, városok, ízek, képek

Utak, városok, ízek, képek
Recenzió Ughy Szabina: A gránátalma íze c. regényéről

Némi fáziskésésben vagyok, mivel a címben említett regény már tavaly júniusban megjelent, az írónővel – aki lírikusként első alkalommal evez az epika vizeire – múlt szeptemberben beszélgettünk a könyv bemutatóján.
Ughy Szabina első regénye az írói kiforrottságról tanúskodik, szinte az útikönyvek pontosságával varázsolja elénk a történet meghatározó színhelyéül szolgáló Szicíliát. A regény hősnője, Barbara, éppen – kiadója megbízásából – egy útikönyv megírása végett érkezik Szicíliába, ám az ihlet keresése, és a mediterrán életérzés sodorja el feladatától.
Az olvasó ezután a regény első részében nyomon követheti Barbara fizikai és lelki Odüsszeáját. A hősnő egyes szám első személyben meséli el kalandjait az érzékszervekre erősen ható leírásokkal. A néhol könnyfakasztó, néhol a ’60-as évek olasz filmjeinek humorát, iróniáját idéző, életszerű szituációk, és a kidolgozott, hús-vér karakterek révén könnyen azonosulhatunk Barbarával.
A gránátalma íze Barbara útkeresése mellett ugyanakkor helyzetkép a „kint élőkről” és az ösztöndíjas egyetemisták világáról. Az utóbbiak bulizós életvitelében mintha egyfajta „kapunyitási pánik” tükröződne.
A regény e ponton emlékeztet Lanckor Gábor: A Folyamisten gyermekei c. művére, amelyben az író szintén több fejezetet szentel az emigráns lét nehézségeire, érzelmi komplikáltságára.
Ughy Szabina érzékletesen vetíti elénk azt a lelki kötődést, amikor már hazánknak érezzük az idegen földet.
A regény második része száznyolcvan fokos fordulat az előzőhez képest. A hősnő immár kilép a mesélő szerepéből, szinte elidegenedve az olvasótól, miközben a festői Szicília helyett a magyar rögvalóság a szintér. Újabb útkeresésnek és az életfolyamatos átértékelésének leszünk tanúi.
Ughy Szabina folyamatos dilemmák elé teszi szereplőit, ezáltal minket olvasókat is. Sorsfordító döntéseknél mikor tudhatjuk, hogy helyesen cselekedtünk? Feláldozhatjuk-e saját boldogságunkat másokért? Talán önmagunk megtalálása a legnagyobb boldogság?
A fenti kérdésekre választ kapunk ebben az olvasmányos és elgondolkodtató történetben.

Az érzelmek és vágyak terméke

Az érzelmek és a vágyak terméke
Haiku


Csak az absztrakt haiku tudja megteremteni a misztériumot,
miközben vaskemény költészetet kalapál vissza a sorokba.
(Allen Ginsberg)

A természet az ember szülője, szellemi és testi táplálója, aki elmereng ezen, az máris közel került a haikuhoz. Hol szorosan, vagy tartalmilag és formailag vonzódva, kötődve hozzá, hol csak egy érzést őrizve, mikor történetek, gondolatok, hangulatok, képek sorozatát éljük át, vagy írjuk le, amelyek megszínezik a lelket. A rózsa lelkünk része.
Amíg az európai kultúrában jelentéssel átitatottak a művek, addig a haiku semmit sem akar elmondani, csak felkínálja magát megértésre. A haiku költői ereje a megfigyelésben és a természetábrázolásban rejlik. Nincs benne erőfeszítés, bemutatja az okok láncolatának ürességét, a dolgok ürességét, átéljük, hogyan lehet a semmibe faszöget verni. A természet elágazásaiban él. Vonzó benne formája rövidsége, sejtelmessége, az a bámulatos finomsága, ahogy néhány szóval képes felidézni természeti képeket tájakról, évszakokról, azaz az idő múlásáról, és képes benne megmutatni a gondolkodó, érző embert. A haiku olvasásakor szöveg táj, a tördelt sorok asszociációs láncba fűzve a nappalok és éjszakák útjain haladunk. Pár szóval elmondott események, vagy néhány szóval felidézett tájak jelennek meg előttünk, és észrevesszük, hogy mindegyikhez közünk van. Vagy voltunk ott, vagy oda kívánkozunk. Káprázatunk bilincsei szerinti képek vezetnek minket, felhagyunk a mindennapi élet praktikáival.
Hangulatilag és tematikusan két csoportra osztható. Az egyik a szójátékok technikájára épül, a szavakban rejlő hasonlóságokon alapul, a másik egy természeti kép gondolati háttér mögé húzódva mond képet, beszél valamilyen sejtésről. Ezek során az időpillanatok leírására vállalkozik a szerző, mikor az öt-hét-ötös szótagszámú vers írásába kezd. Ezzel együtt élményleírás is történik. A rész és egész fogalomkörében él, kicsiben látjuk az egészet. Ezért is mondhatjuk, hogy rokon az ikebanával, a bonszájjal, a tusfestészettel. Filozofikus és rövid, mint egy zen koan, és itt is a gondolatot csak felfesti a költő, és azt egészíti ki a befogadó, a hallgató vagy az olvasó.
A haiku rímtelen költészet, de nem csak versalakzat, hanem műfaj is. Érzések rejtőznek benne a természeti erők titkairól. A legismertebb keleti versforma, ami nagy hatást fejtett ki a modern nyugati irodalomra is. Elődje a tanka volt, ebből származik. A tanka ötsoros 5-7-5-7-7 szótagszámú. Annyival bővebb, hogy az első három sor a látvány, a benyomás felrajzolása, a negyedik és ötödik sor az erre adott reakciót írja le.
Bármi lehet a haiku témája, bármiről szólhat. Jellemző rá a keleti diszkréció. Tizenhét szótagban, három sorban gondolatok, képek felvázolása, felidézése történik. Egy érzés, egy benyomás, egy hétköznapi hangulat, mozdulat kap nagyobb jelentőséget benne, és válik általánosan érvényes mondanivalóvá. A zen nyelvén szólva: a világ egységének átélését fejezi ki a vers nyelvén. Az élmény, a pillanatnyi megvilágosodás ideje, és a természet titkainak kifürkészése, megragadása az idő lugasában. A titokig tudunk pillantani a flórázás és faunázás közben. Ha kelet felé nézünk, a nyugati oldalt csak emlékezetből idézzük fel, de látjuk. A természetesség, az egyszerűség, a közvetlenség ötvöződik benne. Eleget tesz ezzel a zen-életszemléletnek. Benne rejlik, hogy miért haragszunk öntudatlan.
Japánban évszázados hagyományai vannak. Fénykora a XVII. és a XVIII. századra esik. A feudális, katonai kasztrendszer szűk keretei között kialakuló városi polgárság irodalmi önkifejezéseként jött létre. A nyugati világban is inkább a városlakók számára kedvelt, hiszen a természet iránt örök vágy él bennünk, ha a füvön fekve a fűszálak közt nézelődünk, vagy az égen a fehér felhőket bámuljuk, amin nincs semmi csúnya.
A verselés máig legismertebb mestere Matsuo Bashō, aki a XVII. század második felében élt. Bashō már nem a felszínes humorra építi verseit, de az egyszerű emberek nyelvét használja, és ez már alapvetően sikert jelentett. Álljon itt egy eredeti vers japán hangzás szerint Miklós Pál Zen és művészet című könyvéből:
Kimi hi take / Yoki mono miszerezu / yokimaroge.
Szó szerint így fordítható: Te tűz bambusz / jó dolog mutatni / hógombóc.
Hogyan fordítható versként magyarra? Erre csak kísérletet tehetünk, csak közelíthetünk az eredeti jelentés felé, pontosan – mint más verset – ezt sem lehet magyar nyelvre ültetni.
Néhány kísérlet: Lángoló bambusz / mellé telepszem. Kezem / hógolyót szorít. Vagy: Hópelyhek hullnak / parázsló bambusznádra, / jégvirág csordul.
A haiku világunkat szimbolizálja, jelez, felmutatja a tényt. Nem mond el történeteket, nincs benne jellemrajz, nem fest kortörténeteket, nem egy rövid novella, nem jelenik meg benne összeütközés a szereplők között, nem ír le eseményeket, nem hivatkozik régi írókra, történészekre. A haikuk tömörségükkel, sejtelmességükkel többértelmű jelentéssel bírnak. Többre és másra is gondolhatunk olvasásukkor, így az olvasó képzeletére is számíthat a szerző írásukkor, mert mindenki hozzáteszi saját tapasztalatait a szöveghez a befogadás során.
Ahogy már említettük, gondolatiságában rokon a zen-buddhizmussal, a türelmes elmélkedés tanával. A haiku is a szemlélődést tartja a legfőbb teendőnknek, ahol szabadon áramlanak a gondolatok, az észlelhető világ részeire bomlik, majd a képzelet összerakja egy új egésszé a mozaikdarabokat. Talán ezért nevezik a tudat tizenhét pillanatának is. A tizenhét pillanatig tartó észlelés nem teljesen tudatos felismerés, nem is vált ki véleményt, állásfoglalást. Olyan, mint ahogy a moziban az állóképek gyors egymásutánja adja a mozgás illúzióját, mert ugye mozgás ott is sincs, csak észlelés.
A haiku gondolatiságában két részből áll, mely a metsző szó vagy hasító szó (kiredzsi) mentén válik ketté. Hangulatok, képek kifejezésével indul, aztán jön az általánossá válás, és ez vált ki utórezgést az olvasóból. A haikuban egyszerre rejlik benne a klasszikus tömörség és a romantikus rögtönzés. Halljuk a sziromkondulást és a felhőszakadást is. A megmászatlan hegyek vidékére visznek a halványan ragyogó fénynyilak, amelyek felsejlenek, de valójában nem is léteznek, de látszik rajtuk, hogy elérhetetlenek.
A költemények mikrokozmoszából meghitt természetszeretet árad felhőkkel és démonokkal. Motívumai az évszakokhoz kapcsolódnak, ezek terelik érzéseinket. A tavasz a csalogány, a cseresznyevirág, a nyár a kabóca, a mákvirág, a vadkacsa a telet jelképezi, míg a telihold és a krizantém az őszt szimbolizálja. Érzelmek és gondolatok. Egyszerre fejeznek ki elvágyódást és elvegyülést, ami lehet nyögés és sóhaj is. Valami mindig történik, de nem folytatódik semmi.
Oh nyári pázsit! / Be sok vitéz alussza / Öledben álmát! (Matsuo Bashō; ford. Frenyó Z.)
Tiszta zuhatag! / Hullámokon hibátlan / most a nyári hold. (Matsuo Bashō)
Hideg holdvilág: / kőpagoda árnyéka. / Egy fenyőfa-árny. (Massoka Shiki)
Az európai lírában az epigrammával tart rokonságot. A kapcsolatot a mindkettőben felbukkanó ellentétek adják. Mindegyikben ellentmondás rejtezik, megbúvik bennük egy csavar az előző gondolathoz képest, ami egy új helyzetet teremt. Aztán inkább csak a különbözőségeket sorolhatjuk, hiszen az epigramma emléket állít, erkölcsi, politikai sikerekre emlékeztet. A haikura ezek nem jellemzőek, inkább részleteket vázol, az általánosan érvényes természettörvényeket kutatja, és teszi meg vezérlő elvnek.
A városlakó számára is lírai merengésre ad alkalmat az elmúláson és az élet dolgain. Rávilágít, hogy csak akkor tudjuk meg, hogy mink van, ha elveszítjük. Addig csak füstöt lapátolunk. Aztán forró álomba lépünk, a hold néha véres vadállat. Megmászhatatlan hegyek előtt állunk, dögevő palánták közt. A fák alatt hőség suttog, dús lombú fa egyik ága csupasz. Favágók reggel nyélnekvalót vágnak az új fejszéikhez. A vén földúton senki. Felhőszakadás készül, csak a víz csillog.
Itt a körömvers / ideje, Kosztolányi! / Körömszakadtig. (Kányádi Sándor)
Kosztolányi nem véletlenül nevezi természeti rajznak, mert a felvázolt kép mögött ott egy másik rajz, egy lelki ábrázolás. A haiku írója csak megindítója a gondolkodásnak, aztán válik csak mindannyiunk lelki rajzává, mert a vers is akkor szép, ha értik. Kosztolányi páratlan beleérző képességgel fordított haikukat, de európai gondolkodással, a magyar nyelv szabályai, lehetőségei szerint. (Elég, ha csak azt vesszük alapul, hogy a japán igealakban a cselekvést egy kitalált, fiktív személy hajtja végre.) Mély átéléssel ír az elmúlásról, a hétköznapi dolgok felismeréséről. Kosztolányi haiku fordításaiban igen kevés felel meg a műfaj kötött verssorú (három) és szótagszámú (5–7–5) kritériumának. Ízelítőül néhány „háromsoros” Kosztolányi-fordítás, amelyek nem követik a haiku kötött szótagszámát.
Nyugalmas, csöndes est… / Csupán a tücskök vad zenéje harsog, / hogy szirteket repeszt. (Matsuo Bashō: Csönd)
Hogy zúg a tó. / De fönn az égen az arany Tejútnak / nyugodt, nagy íve látható. (Matsuo Bashō: Tejút)
A 17-es szótagszámra példa:
Templomi harang / bronzán lihegve / alszik / egy csöppnyi lepke. (Guchi Bushon: Harang) Ez esetben Kosztolányi a versikét négy sorban rendezte el.

Egy műfaji klasszikus fordítás:
Lámpám tüzétül / a sárga őszirózsa, / nézd, elfehérül. (Guchi Buson: Sárga őszirózsa)
Ez esetben a szőrszálhasogatók a soronkénti két hangsúly követelményét kifogásolhatják.
A magyar nyelv szóösszetételei páratlan gazdagságot biztosítanak a haiku írására. Árnyaltan fejezhetjük ki érzelmeinket egy-egy pillanat, hangulat felidézésekor. Úgy jöhetnek elő a gondolatok, ahogy a folyóba dobott kő hullámai egymásra futnak, és szétterülnek a víz felszínén. Az asszociációk is így kapcsolódnak egymáshoz. Mindezek illusztrálásaként álljon itt néhány haiku, melyeket Dörömbözi János e tanulmány kapcsán rögtönzött.


Desolatio,
Konstanza kikötője,
Otthontalanság!

Elhagyatottság,
Fogarasi havasok –
Diákjaimnak.

Felébresztette
Pippalafa árnyéka,
Elmúlt létszomja.

Olümposz ormán
Halhatatlan hegylakók,
Kozmoszt alkotók.

Apollón-szentély,
Delphoi híres jósdája –
Michelangelo.

Mái halandó,
Nüx, Sors, Halál, Moirák,
Végzet fonalán.

Igazságosság,
Törvényes rend és Béke
a három Hóra.

Epidaurosz:
Apollón – Aszklépiosz,
Test-lélek egység.

Ősi Olümpia
Altisz szent ligetében:
Ügyesség – szellem.

Otium – negotium
Pihenés – tevékenység,
Dönteni nehéz.

Életbölcselet:
Ducunt volentem fata,
nolentem trahunt.
(Seneca nyomán)

Szomorú szívvel
vidám arcot mutatni
– nem kis nehézség.
(Tibullus nyomán)

Szeretem a haikukat, mert a flóra és fauna és a természeti jelenségek együttese. Szeretem, ahogy a szavak titkokat rejtenek magukban, aztán egyszer csak felfedik a bennük megbúvó megállapításokat életről, halálról, a végső kérdésekről, és a közte meghúzódó útról. Mintha az ősállapotot vizsgálnánk, vagy fürkésznénk az évszakok változásait. Szeretem, a bennük búvó sűrített életképeket, amelyek gyakorta alkalmasak a meghökkentésre. Bíztat is, hogy kár a világ hazugságait elhinni, mert a természet tiszta képeiben rejtőzik az igazság és a szépség, és életünk ne legyen csak kajtatás a Szent Grál után, és ne az legyen fontos, ami nincs. Van más szabály is, mint a felettesek parancsa, és a pénz, az arany uralma mindenek fölött.
A haikuban köznapi történéseknek lehet olyan szerepet adni, amelyekből sorsunkra, életünkre vonatkozó megállapításokat lehet levonni. Erre jó a haikupillanat, az örökkévalóság mozzanata, a dolgok elszigeteltségének és kiteljesülésének érzése. Egy japán vers soha nincs befejezve, ahogy Kosztolányi írta. Ellazulhatunk az időtlenségben, átéljük a mulandóságot. A haiku a láthatón túlra vezet. Gyökereink a földhöz kötnek ugyan, de ábrándjaink az úszó felhők közt haladhatnak. Útunkon loboncos fejű szirmok kísértenek égő farönkökön, de nem merevednek meg dolgaink a szavakban.
A haiku segít meglátni a táj belső természetét, ahogy az évszakok zűrzavaros formákkal váltják egymást, és látjuk a jelentés és az alak különbözőségét, de a forma és a tartalom egymásba szővődik, amiben a tárgyi világban felváltva jut hatalomra a tavasz és az ősz, a születés és halál. Ahogy a keleti filozófia mondja: a jin és jang. Ha jang jön, mászkálni kezdenek a hangyák, ha jön a jin, táplálkozni kezd a szentjánosbogár. Kalandozhatunk az ezerféle dolog birodalmában. Érzelmeink a tárgyi világtól függnek. Egy levél és egy tiszta szél is képes felkelteni érzelmeinket, és hat ránk a dolgok lehelete.
Jin hívja Jangot, / Jang keletkezteti Jint / E változás – tao. (D. J.)
A rózsáról szóló versek a véletlenszerű alkalmak forrásvidékéről származnak. Túl a csábaságokon, túl az ördög álarcosbálján is, kísérletet tesznek, hogy a csalóka tünetekből kihámozhassuk azt, aminek a mérge összehúzza az arcot. Igaz, sejtjeink már egyre kevesebb energiát nyernek a környezetünkből, mert az észokoktól messze estek a tények, hiába egy a gyökerük. Sorsunkban sebekkel egyre ridegebbek leszünk, de énjeink mélyén ott a régi kérdés: lehet-e még azonosulni a természettel? Vagy csak annyi maradt, hogy önkényesen számolgatjuk a csillagokat?
A szemelvényeket Dörömbözi János válogatta


Az elmúló rózsa világa
haikufüzér
Ködfelhő bújik
A rózsa szirmára.
Cseppje patak lesz.

Levélen vércsepp,
Hímzett gobelinvászon.
Nyíló rózsaszál.

Rózsa párállik,
Kerted balzsamot áraszt.
Nyár őszbe remeg.

Megégett rózsa
A kedves ösvényünkön,
Vízen fűzfalomb.

Hűvös kövek közt
Csupaszon lógnak a rózsák,
Hulladékbűz jön.

A merev tavon
Rózsák alvadt vére ül.
Szél készülődik.

Rózsa dísze lehullt.
Levélcsontvázak törnek,
A tél kegyetlen.

Lüktet, nő, tőn csepp.
Ágon sárgul egy rózsa.
Telten lehullik.

Rózsa dísze lehullt.
Levélcsontvázak törnek,
A tél kegyetlen.

Rózsa halálát
Mosollyal szánja a nap
Örök vigaszul.

Úton tűnődöm,
Az élet sóhajjal fut,
Nincs cél, csak nyughely.

Verő fény síron.
Pillangó miért nem száll
Fonnyadt virágra?

Hanyagul halt meg.
Nem is karóhoz kötve.
Csak ráadásul.

Zöld fűben a szél
Növényeket emelget.
Egy rózsa elszállt.

Néha egy rózsa
Megy semmiből semmibe.
Egyszer egy ember.

Rózsakirálynő
Szirmaid lepréselem,
Bocsásd meg nekem.

Barátok, szeretők és színeváltozások

Barátok, szeretők és színeváltozások


A Magyar Nemzeti Galériában 2018 telén közel kilencven képet bemutató tárlat nyílt, amely a 20. századi brit festészet egyik rendkívül meghatározó vonulatát mutatta be. A kiállítás a figurális festészet történetéről szólt, különös tekintettel azon művészek tevékenységére, akiket a szakirodalom gyakran összefoglalóan Londoni Iskolának nevez. Ők azok, akik a világot pőrére vetkőztették. Élményanyaguk, festészetük problémavilága ezen alapul. A festmények központi tárgya az emberalak, az alakformálás, a festékkel, mint anyaggal való kísérletezés.
A társasági élet része lett a képzőművészet, mint ahogy a moziba, koncertre és a színházba járás is az. Immár társadalmi látványosság is. Ezért is nehezedik nagy nyomásként ez az elvárás a múzeumokra, hiszen az alkotások bemutatása mellett már az alkotók életéről is mesélnie kell egy-egy tárlatnak. Nem szólhat egynyelvűen már egy igényes kiállítás, legyen szó történelmi eseményről vagy bármilyen képzőművészeti gyűjteményről. A vizualitás minden elemét felhasználják a jeles kurátorok, rendezők, hogy közelebb hozzák hozzánk a műveket, a művészeket, hogy minél élményszerűbb legyen a képek bemutatása és környezete. Nem szűk szakmai kör nézi a képeket, hanem közönségszórakoztató produkciókat várunk, mozgó képpel, zenével, soknyelvű tájékoztatóval. Csak így lehet sikeres egy-egy attrakció bárhol a világon. Nem élt hiába Andy Warhol. A művészet a társadalmi események része lett.
A Várban látható gyűjtemény az 1970-es évek közepén alakult Londoni Iskola olyan kulcsfontosságú alkotóit mutatja be, mint Francis Bacon, Lucian Freud, Frank Auerbach és Leon Kossoff, de kitekint előzményekre is. Igazából nem is iskola, inkább irányzat, csoportosulás. A londoni utcán kibontakozott művészet első magyarországi bemutatója, többek között olyan festők tevékenységét is jelentik, mint Michael Andrews, R. B. Kitaj, Paula Rego, F. N. Souza és Euan Uglow. A látványelvű festészet alapján a hétköznapi életet festették. Az emberközpontú, expresszív festészet-felfogás hívei voltak. A képek lényege náluk, hogy érezzük, ott van az ecset a festő keze és a festék között. Képeiken elcsavart alkatú, testű figurákat látunk, amik valamilyen láthatatlan erő uralma alatt állnak.
Láthatjuk Francis Bacon angol festő képeit is, akit üres felületekkel dolgozó, groteszk, érzelmileg fűtött nyers képei tettek híressé. Bacon szerencsejátékos és "élvhajhász" volt, festeni húszas évei elején kezdett, de harmincas évei közepéig csak szórványosan és rendszertelenül dolgozott. Sokáig lakberendező volt. Azután elkezdett festeni, majd eladta műveit és Monte Carlóba ment. Nem vesztett mindig.
A 60-as évek közepétől főleg barátait, ivócimboráit festette, vagy önálló képeken, vagy triptichonokon. Szerelmének, George Dyernek az öngyilkossága után a festészete egyre sötétebbé vált. Ennek a korszaknak a csúcspontja az 1982-es „Önarckép tanulmány” és az 1985-86-os „Önarckép Triptichon tanulmány”.
Bohém volt, sok estét töltött evéssel, ivással és szerencsejátékkal a londoni Sohóban az idő csapszékei mellett hasonló gondolkodású trottli szatírok flörtjein léha barátaival. Akadt köztük szemtelen ficsúr is, de ott volt Lucian Freud is (bár vele az 1950-es években összekülönbözött, amire soha nem adtak magyarázatot), John Deakin, Muriel Belcher, Henrietta Moraes, Daniel Farson, Tom Baker és Jeffrey Bernard. Dyer öngyilkossága után elhagyta ezt a kört.
A kiállítás másik rendkívüli alakja Lucian Freud, a neves lélekgyógyász unokája. Ha valaki csak egyszer is látott tőle festményt, nem felejti. Képei mentesek a prüdériától. A nemi szerveket ugyanúgy ábrázolta, mint bármely más testrészt, semmit sem takargatott szemérmesen. Úgy gondolta, hogy a meztelen test leplezetlen valósága fejezi ki legjobban az ember legbensőbb énjét. Képein a modellek természetes pózokban ülnek vagy fekszenek, ezáltal olyan, mintha a saját szobájukba, a hétköznapi intim életükbe nyernénk bepillantást.
Lucian Michael Freud 1922-ben Berlinben született egy zsidó család középső gyermekeként. Édesapja a pszichoanalízis úttörője, Sigmund Freud legkisebb fia volt. 1933-ban, Hitler hatalomra jutása után a család Londonba menekült az egyre erősödő náci rezsim elől. Az ifjú Lucian 1939-ben kapta meg a brit állampolgárságot. Művészeti tanulmányait Londonban végezte. A második világháború alatt rövid ideig a brit kereskedelmi flottánál szolgált.
Élete során különféle városokban élt, és sokfelé állított ki. New York, Los Angeles, London, Párizs, Dublin, Hága, Edinburgh, Velence, Fort Worth és Bécs galériáiban is bemutatkozott.
1949 és 1954 között vendégprofesszorként dolgozott a Slade School of Fine Artban, Londonban. Freud élete során többször is a fogadóirodák bűvkörébe került, és emiatt tetemes adósságot halmozott fel. Nehéz helyzetéből egy New Yorki képkereskedő, William Acquavella segítségével sikerült kilábalnia. Szerencsejáték szenvedélyének a legnagyobb haszonélvezője Alfie McLean bukméker volt, aki hosszú évek során a Freud tartozásai fejében kapott festmények révén 100 millió fontot érő 23 darabos művészeti kollekció tulajdonosává vált.
1948-ban nősült először. Miután viszonya volt a londoni bohém társaság egyik tagjával Lorna Garmannal, mégis a nő unokahúgát Kittyt vette feleségül. A rossz nyelvek szerint élete során több mint negyven gyermeket nemzett, ez azonban valószínűleg túlzás. Bizonyítottan tizennégy gyermeke született. Kettő az első feleségétől, 12 gyermek pedig különböző szeretőitől. Első házassága 1952-ig tartott.
Modelljeit előszeretettel választotta élete szereplői közül. Lefestette a művészbarátait, - köztük Francis Bacon és Frank Auerbach festőket – a családtagjait, a szeretőit, és a munkatársait, pl. asszisztensét és barátját David Dawsont is. 1970-ben 4000 órát töltött azzal, hogy az édesanyjáról egy teljes sorozatot készített. Híres emberekről is születtek portréi. Például Mick Jagger feleségéről Jerry Hallról.
Ezután Freud viszonyt kezdett a Guiness sörgyár örökösnőjével, Lady Caroline Blackwood írónővel. 1953-ban szerelmével és új múzsájával Párizsba szökött, ahol aztán össze is házasodtak. Ez a frigy sem tartott sokáig, 1959-ben szétváltak az útjaik. Azt mondják, Caroline volt az egyetlen nő, aki igazán összetörte Freud szívét. Válásuk után a férfi egy ideig keményen ivott.
Élete nagy részében londoni műtermében alkotott. Képein forró álomba lépünk. Korai festményei, amelyek még túlnyomórészt kisméretűek voltak, főként növényeket és állatokat ábrázoltak. Portrékkal az 50-es években kezdett foglalkozni. Ezeken gyakran ruhátlanul festette meg modelljeit, de az első egész alakos aktja csak 1966-ban készült el. Ezután viszont már elsősorban aktokat festett, nemritkán fonnyadó húsdarabokkal. Olyan könyörtelen dolgokat festett, hogy érzem, nem laknék az álmaiban vagy a terveiben.
2000 májusa és 2001 decembere között megfestette II. Erzsébet királynő arcképét is, amelyet a brit média igencsak vegyes fogadtatásban részesített. A The Sun egyenesen paródiának nevezte a festményt. Lucian Freudnál senki sem számíthatott hízelgő portréra. Úgy festett, ahogyan ő akart, és azt, amit ő látott. Az is előfordult, hogy megsemmisítette egy-egy képét, ha elégedetlen volt vele, még akkor is, ha esetleg meg akarták venni.
Egy kedves kutya is gyakori szereplője a képeinek. Ő Eli, akit Freud még kölyökkorában ajándékozott az asszisztensének, Davidnek. A kis állat a kezdetektől modellt ült Luciannak, és mindig tökéletesen tudta, hogy hogyan kell viselkednie a műteremben.
Freud számtalan modelljével került intim viszonyba. Ezer szájat kóstolt, pedig csak egy szíve volt. Sokak szerint majdnem olyan nagy nőcsábász volt, mint amilyen nagy festő. Az asszonyok jöttek és mentek, csak a festés maradt az örök szerelem az életében. Úgy gondolta, kölcsönös függőség idejét éljük.
Volt azonban egy nő, Kate Moss a világhírű fotómodell, aki sohasem hódolt be a sármjának. Igaz, az idős mester ágyába azért ő is bemerészkedett, ennek ellenére csupán barátok voltak. Lucian mindig is szerette a lázadókat, és Kate vad volt és kiszámíthatatlan. Ez a nem mindennapi barátság még szorosabbra fonódott miután a művész megfestette a gyermeket váró Kate csaknem életnagyságú meztelen képét. A nő saját bevallása szerint Freud volt a legérdekesebb személy, akivel egész életében találkozott.
Freud általában állva dolgozott, csak idős korában tért át egy magas szék használatára. A 60-as évek közepétől egy sajátos, szabad, egyéni festési stílust alakított ki. Hatalmas sertésszőr ecsetet használt, és a korábbinál vastagabb festékréteget vitt fel a vászonra. Ennél a technikánál gyakran megtörölte az ecsetet az egyes ecsetvonások után, különösen, amikor emberi testet festett, így a színek a testfelületen állandóan változtak.
A műtermében szétdobált festékes rongyok szinte a védjegyévé váltak. Képein a modellek környezete általában tompa, visszafogott színekkel van megfestve, míg az emberi test változatos színekben pompázik. Ebben az egyéni stílusban alkotott élete végéig.
Az új stílusban készült portrék gyakran az életnagyságnál nagyobb méretűek voltak. Először általában szénnel rajzolt a vászonra, ezután egy kis területet megfestett a vásznon, és ettől a területtől haladt aztán tovább kifelé. Új modell estében rendszerint a fejet festette meg elsőként. Úgy gondolta, ezáltal jobban megismeri az embert, s jobban megismeri a modell egyéniségét is. A vászon egy részét a kép befejezéséig csupaszon hagyta, mintegy emlékeztetőül, hogy a munka még folyamatban van.
Képei elképesztő összegekért cseréltek és cserélnek gazdát. 2008-ban világrekordot állított fel a Benefits Supervisor Sleeping című életnagyságú aktjával (kép a cikk legvégén). Élő festő munkája ennél drágábban még sohasem kelt el, 17,2 millió fontért (33.6 millió USA dollárért) adták el a New York-i Christie’s aukciós házban. A kép modellje, Freud húsos múzsája Sue Tilly, azaz Big Sue volt, aki százhuszonhét kilós termetével igazán nem számított hétköznapi jelenségnek. A művész szerint Sue teste csupa hús, izom nélkül, ami által egy újfajta textúra fejlődött ki e hatalmas tömeg megtartására. A híres képet Roman Abramovics orosz milliárdos vásárolta meg.
Freud a XX. század egyik vezető festőművésze volt. Munkássága az értelem és az ösztönös megérzés vegyülése. Elsősorban az aktjaival és a portréival vívott ki tiszteletet. Tudta, hogy egy nő nem csak felület. Magával ragadta a világot az emberi lét groteszk, mégis gyönyörű ábrázolásával. Egy másik földről szólt, amit Nutópiának hívnak. Ott Celofán- és nejlonvirágokkal beülsz egy újságpapír taxiba, hátradőlsz egy felhőn, melletted Lucy az égben kék gyémántokkal. Leveszed tükrös nyakkendődet, megsimogatod Lucy szivárványszínű haját, mindketten mosolyogtok a magasra nőtt fűben, de látod, hogy most egy tengerparton vagy, aztán kinyitod a szemed, és se vízpart, se Lucy, ekkor visszasétálsz a belváros felé, hiszen az élet egy tragikus élmény.
2011. július 20-án, 88 évesen Londonban rákbetegen halt meg. Volt, aki szerint azért lett rákos, mert a Cremnitz fehér festék - ami sajátos tónust adott a képeinek -, túl sok ólmot tartalmazott. Sírja a londoni Highgate temetőben található. A művész színes pályája ugyan 2011-ben véget ért, de a szellemisége a képei által tovább él.

A szövegben szó szerinti vagy torzított formában a kiállításhoz tartozó tájékoztatók, előadások, és a művészek életrajzi adatai kerültek felhasználásra.

Bálint Endre

Bálint Endre

Radnóti Sándor tárcáját olvasom Bálint Endréről, illetve legalábbis részben róla, részint pedig Radnóti viszonyát Bálint műveihez, és egyszeri találkozásukat felidéző emlékeiről az Élet és Irodalom 2018.december 14-i számában, és az írás végén elgondolkodom.

Az irodalom, és alighanem más művészetek is, csakúgy, mint az egész társadalom jelentős részben kapcsolatokon alapul. Ez nem feltétlenül rossz, hiszen mindenki hallott Petőfi Sándor és Arany János barátságáról, költői-írói asztaltársaságokról, illetve művészeti Akadémiákról, szövetségekről és ellenszövetségekről, amelyekben a hatalom- és bírvágy által mozgatott szálak rángatnak szembe egymással egyébként önmagukban tisztesen középszerű és/vagy kiemelkedően zseniális művészeket.

Felmerül a kérdés: aki kimarad, az kimarad?

Hosszú távon (emberöltőn túl) már nem is az egzisztenciális kimaradás, az el nem ismertség, fel nem ismertség a kérdés, hanem a „mit veszítettünk”, illetve a „veszítettünk-e” a kimaradással, és ha igen (szerintem igen), akkor vajon sokat-e vagy keveset? Nem én, te, ő, vagy a művész maga, hanem mi - illetve a jövő mi-je - mindannyian.

Ennek tekintetbevételével kell-e törekedni a – ilyen vagy olyan, -melletti, vagy ellen-társaságba? Vajon kell-e, és ha igen, milyen áron kell a társaság(ok) kegyeit keresni, és ha nem keresi valaki, az jelent-e bármit is?
Vajon, ha az "a társaság" nem egy, hanem a művészeten kívül álló erők, mint bábjátékosok ujjai által mozgatott zsinórokba gabalyodott, a puszta létért egymással ölre menni is képes csoportokra felszabdalt sokaság, akkor vajon kell-e, sőt szabad-e egyikük vagy másikuk mellett elköteleződni? És ha nem, akkor ez a kívülállás mikor a kívül maradó méltósága, és mikor a kívül rekesztett vagy a kihagyott, a kirekesztett lesajnált sértődöttsége?

Homérosz szuperhősei avagy az Íliász, a becsület és a popkultúra

Homérosz szuperhősei avagy az Íliász, a becsület és a popkultúra

 

Az utóbbi időben elég érdekes módját választottam régebbi irodalmi élményeim felidézésének, vagy éppen a műveltségemen fellelhető lyukak betömésének. Mivel bizonyos munkatevékenységeim lehetővé teszik, így időnként hangoskönyveket hallgatok, és elsőként európai kultúra egyik alapkövét, az Íliászt hallgattam végig. Már arról az élményről is érdemes lenne írni, melyet Bodor Tibor kellemes hangja és előadása tud szerezni az embernek. (Mint azóta utánanéztem, a színművész gyermekkorában vak nagyapjának olvasott fel, és ezért tekintette küldetésének azt, hogy minél több hangoskönyvet készítsen el a vakoknak. Célja, melyet sikerült is teljesítenie, az volt, hogy annyi anyagot hozzon létre, amennyit, ha január 1-én hallgatni kezd valaki, akkor december 31-ig megállás nélkül hallgathassa. Így 9000 órányi mű élvezhető Bodor Tibor előadásában, és annyira tiszteletreméltónak találták ezt a tevékenységet, hogy róla nevezték el a Vakok Intézetének hangoskönyvtárát is.) Ám a mű hallgatása közben inkább az a kérdés merült fel bennem, hogy egy ekkora klasszikus vajon mit tud mondani a ma emberének, és érdemes-e egyáltalán átrágnia magát az embernek a nehéz nyelvezeten, a temérdek hexameteren, hogy eljusson eddig az üzenetig.

*

„Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,
mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette,
míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak
és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja,
attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva
Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz.”

E legendás sorokkal kezdődik Homérosz Iliász című remekműve, és ezeket hexametereket talán még az is fel tudja idézni, aki soha nem olvasta végig az eposzt. Ebben a pár a sorban lényegében megtalálható a mű témája nagyon röviden, és máig érvényes üzenetének magva is. Itt ugyanis Homérosz megemlíti a fő motívumot, Akhilleusz haragját, mely „sokezer kínt szerzett minden akhájnak”. Először nézzük meg, hogy ez a harag pedig miből is eredt?
A mű kezdeztén az akjhájok táborában dögvész tombol, ennek pedig az az oka, hogy Agamemnón foglyul ejtette Apollón papjának lányát. Ő hajlandó vissza is adni, azért, hogy a dögvész szűnjön, azonban úgy érzi, hogy az ő büszkeségén esett sérelem lesz, ha neki így kevesebb zsákmány jut. Ezért, hogy erejét és hatalmát megmutassa, a sereg legkiválóbb és legnépszerűbb hősétől, Akhilleusztól veszi el kedves ágyasát, Briszéiszt. Ezzel viszont a hőst a sérti meg büszkeségében, aki megfogadja, hogy addig nem harcol az akhájok oldalán, míg az őt ért bántalom miatt elégtételt nem kap.
Az eposz innetől kezdve lényegében arról szól, hogy Agamemnón, a seregek fejedelme vagy Akhilleusz, az utolérhetetlen hős lesz-e az, aki előbb feladja büszkeségét, és hogy melyikük lesz képes az egyre szaporodó veszteségek hatására a nép érdekét a sajátja elé helyezni. Véleményem szerint ez az egyik motívum, mely máig érvényes üzenetet hordoz. Vajon meddig lehet feszíteni a húrt, meddig lehet fontosabb a saját büszkeségünk mint a másik vagy az egész társadalom érdeke?
Homérosz válasza egyértelmű, míg az, amit mi adnánk erre a kérdesre, már nem annyira. A mű alapján a becsületet és a büszkeséget nem lehet feladni semmiért, Akhilleusz is csak akkor hajlandó erre, mikor a legsúlyosabb személyes veszteség éri (Patroklosz halála). A ma embere a büszkeségéért talán már nem menne el eddig.
De olvashatjuk úgy is Akhilleusz haragját, mint egy ember küzdelmét a jogfosztottság ellen, és ez is egy elég modern olvasata az eposznak. Hisz végsősoron Akhilleuszt attól fosztották meg, amihez joga van: részesedésétől a zsákmányból. Ő pedig azzal lázad föl a zsarnokság, az elnyomás ellen, hogy különleges képességeit nem kamatoztatja a köz javára. (Ebben az istenek is segítségére vannak.)
Végül ez a küzdelem teljes győzelmet arat, Akhilleusz visszaszerzi Briszéiszt, és ezzel helyreáll a kibillent világrend. Ezért azonban mindkét fél súlyos árat fizet; Agamemnón rengeteg hős harcosát veszíti el a falaknál és a hajóknál vívott csatákban, míg Akhilleusz – ahogy már említettem – legjobb barátját sirathatja. Ez az Iliász egyik, máig ható üzenete.

*

„És megijedt odalent Hádész, holtak fejedelme,
rémülten pattant fel a trónról, félve kiáltott:
föl ne hasítsa a fölötte a földet a szörnyü Poszeidón
(…)
S ekkor büszke Poszeidáónnal Phoibosz Apollón
és Árésszal szembe kiállt a bagolyszemű Pallasz;
Héra elé állt nyíl- és zajszerető, aranyorsós
Artemisz istennő, testvére a Messzahatónak;
Hasznotadó nagy Hermész Létót hívta ki harcra;
Héphaisztoszra a mélyörévnyű folyó dühe rontott,
Égi nevén Xanthosz, de Szkamandrosz az emberi nyelven”

Az eddigiek alapján természetesen feltehető a kérdés: mennyire modern mű az Iliász? Erre csak egy kétfenekű válasz adható: vagy elképesztően modern ez az alkotás vagy a félelmetes technikai fejlődés ellenére mi nem nagyon változtunk meg az elmúlt évezredekben. Az eposz ugyanis az eddig elmondottakon kívül is tele van olyan elemekkel, melyek a ma emberének is roppant ismerősek lehetnek.
Vizsgáljuk meg példának az isteneket és az ő állandó eposzi jelzőiket! Fellegtorlaszoló Zeusz, széllábú sebes Írisz, stb. Mindegyik isten rendelkezik olyan tulajdonsággal a halhatatlanságon kívül, mely az átlag fölé emeli őket, és ezzel a képeségükkel folyamatosan beavatkoznak a halandók életébe. Nem ismerős ez valahonnan? Éppen az iménti két példa az, melyen keresztül legjobban kimutatható ez a párhuzam. Írisz leginkább a Marvel képregények Higanyszál, vagy DC Comics Flash, a Villám nevű szuperhősére hasonlít, míg Zeusz a Marvelnél Thornak, a DC-nél pedig Supemannek feleltethető meg
De ugyanez igaz a teljes isten-panteónra, szinte minden olimposzi lakónak megtalálhatjuk a párját a modern mitológiáinkban. Mert ma is vannak mitológiáink gáncstalan hősökkel, sötét lelkű gonoszokkal, csodálatos képességekkel megáldott félistenekkel és istenekkel, valamint egyértelműen jókra és rosszakra osztott koherens világképpel. Ezért állítottam, hogy vagy nagyon modern az Iliász, vagy az emberek igénye a mitológiák iránt nem változott semmit, hisz ma több mitológiával rendelkezünk, mint az ókori görögök.
Ezeke a mai mitológiák több csoportra oszthatóak. Vannak az egy ember által felépített világok, mint például J. R. R. Tolkien Középföldéje, vagy George R. R. Martin Westerosa. Az ősi mitológiákra azonban sokkal jobban emlékeztetnek azok a mítoszok, melyek bár általában egy ember emléjében fogantak meg (pl a Star Wars George Lucaséban, vagy a Marvel univerzum Stan Lee-ében), azóta számtalan ember építi tovább.
Még egy nagy különbség figyelhető meg az ókor és a modern mítoszok között: a mi modern mitológiáink multimediálisak, például az imént említett Star Wars történetei nézhetők moziban, tévében, olvashatóak képregények, könyvek százaiban, játszhatóak videójátékokban, az ókoriak viszont leginkább szájhagyomány útján esetleg lejegyezve épültek és terjedtek tovább. De ettől eltekintve a mitológiák teljesen ugyanolyanok.
Ennek oka valószínűleg az, hogy az ókori görögökhöz hasonlóan ma emberének ugyanúgy igénye van olyan világokra, melyekből példát és vigasztalást meríthet, ahol az erőviszonyok, a jó és rossz karakterek egyértelműek, amely univerzum világos erkölcsi alapot ad. Ezért halhatatatlanok a mitológiák és ezért hat modernnek sőt egyenesen posztmodernnek az a világkép melyet Homérosznál olvashatunk.

*

„Alkathoosz daliát (…)
ezt most Ídomeneusznak alája igázta Poszeidón,
megbűvölte szemét, ragyogó lábát lekötötte.
Visszaszaladni sem volt képes, sem félreugorni:
állt, meg sem rezzent, mint oszlop, s mint a magasba
nőtt lombos fa; közepén verte keresztül a mellét
Ídomeneusz kelevéze, az érc ing szerteszakadt, mely
annak előtte a vészt testétől visszavetette:
most tompán reccsent, amikor szétszelte a dárda;
döngve zuhant le a földre, a dárda szívébe hatolt be,
s mely míg még dobogott, rezgette nyakát a dzsidának…”

Vannak még elemek, melyek félelmetesen modernné teszik az Iliászt, ezek pedig a benne leírt csatajelenetek. A harci események hosszas, személyes párbajokra lebontott leírását hajlamos a ma embere kissé elunni, azonban ha alaposabban megvizsgáljuk ezeket, rá kell döbbennünk, hogy ezek is hihetetlenül maiak. A túlhajszoltan véres jelenetek, a naturalisztikus, néha már-már anatómai pontossággal leírt mészárlások akármelyik realista történelmi filmben (Gladiátor, A rettenthetetlen) megállnák a helyüket, de akár a nagy népszerűségnek örvendő slasher horrorok (Péntek 13., Halloween) is eszünkbe juthatnak.
Ebben a dologban az emberek alapvető vágya nyilvánul meg a borzongásra, a rettegésre, mely leginkább a romantika túlhajszolt világában jelent meg, majd innen szivárgott tovább a popkultúrába rengeteg zsánert kialakítva. Ennek gyökereit azonban ugyanúgy az ókori görög mitológiában és ezen keresztül az Iliászban találjuk meg, ahogy annyi minden másét is.
Ezért lett ez a mű párjával, az Odüsszeiával együtt az európai és ezen keresztül a globális kultúta alapköve. És ezért érdemes ma is elmerülni a kissé nehézkes hexameterekben írott műben, mert a ma emberének ugyanannyi, ha nem több választ ad az örök kérdésekre, ahogy évezredekkel ezelőtt. Ezek a művek ugyanis épp azért halhatatlanok, mert minden korok embereihez szólnak, a későbbi nemzedékekhez sokkal inkább, mint a kortársakhoz.

Ady és József Attila

Ady és József Attila

Ha tisztán akarunk látni a kérdésben, el kell távolítanunk átöröklött előföltevéseinket a két költő viszonyáról. Leginkább azt, amely szerint a haladó magyar költészeti hagyomány gerincét a Petőfi – Ady – József Attila fővonal alkotja. Petőfi utókora meglehetősen bizarr módon alakult. A hivatalos, egyetemi, akadémiai, Petőfi Társaság-beli felfogás igyekezett kilúgozni a nagy költőből minden forradalmiságot, illetve amennyiben ez nem volt lehetséges, háttérbe tolni, megszelídíteni, letompítani a felforgató, renitens költő képét. Amikor a magyar munkásmozgalom a 19. század végén megszerveződött, vitába szállva a hivatalos Petőfi-képpel, természetesen nyúlt vissza előzményként a letagadott forradalmár Petőfihez. A Népszava nyomorköltészete és társadalom-átalakító retorikája ezt az örökséget folytatta, alkalmazta. A világnézeti ellentét ellenére a konzervatív népnemzeti esztétikai ízlés, a Petőfire hivatkozó, közérthetőségre törekvő költészeti eszmény a szociáldemokrata lírát is átitatta. Csizmadia Sándor voltaképpen Petőfi-epigonnak tekinthető. A szocialista eszmerendszer nem alaptalanul hivatkozott Petőfire. A költő a francia forradalom kultuszát művelte, és eljutott az utópikus szocialista eszmerendszerekig, nagyjából a legtovább, ahová a kor Magyarországán el lehetett jutni.
Nevezetes cikkében, a Petőfi nem alkuszikban Ady, a 20. század eleji modernség vezéralakja szintén ősének vállalja Petőfit, mint aki a maga korának modernje volt, és aki egyúttal a társadalmi értelemben vett forradalmiságot is képviselte. Ady, a jogkiterjesztés logikáját követve szövetségeseket keresett azokban a néprétegekben, amelyeket a történelmi osztályok nem ismertek el a nemzet szerves részének, így a szocialista munkássággal is jó kapcsolatokat igyekezett kiépíteni. Lírájának egy kisebb tartománya erős átfedésben volt a szociáldemokrata eszmeiséggel: Álmodik a nyomor, A proletár fiú verse, Küldöm a frigy-ládát, A jövendő fehérei, Történelmi lecke fiúknak, stb. Ady halála után a szocialista mozgalom Petőfi mellett Adyt is a maga hősei és ősei közé sorolta.
Ez a folyamat József Attila életműve és öröksége körül is lejátszódott. Szárszói temetésén a költőt a szociáldemokrata munkásság nevében Mónus Illés búcsúztatta. De Szakasits, Szélpál Árpád és számos más szocdem vezető vagy írástudó is megfogalmazta, hogy a szociáldemokrata mozgalom igényt tart József Attila örökségére. Az 1942-es Fiumei úti újratemetést szervező József Attila Emlékbizottság munkáját az ifjú szocialista Marosán György irányította. Tehát a Petőfi – Ady-tengelyhez a szocdemek teljesen magától értetődően kapcsolták József Attila alakját. Szegény kommunistákat igaztalanul érte az a vád, hogy a Petőfi-Ady-József Attila fővonal megfogalmazása az ő bűnük lenne.
Ezt a formulát a kommunisták ugyanis készen kapták a szocdemektől. Bizonyos fontos előzmények ellenére (néhány illegális kommunista, mint Horváth Márton, kripto-kommunista újságírók szocdem lapoknál, mint Barcs Sándor, Kállai Gyula, Losonczy Géza, vagy a kommunista baloldallal rokonszenvező írástudók, mint Bálint György vagy akár Déry Tibor), a moszkvai emigráció csak jelentős késéssel vette tudomásul, hogy 1937. december 3-án egy kiemelkedő költő vetette magát a vonat kerekei alá, és hogy ehhez a költőhöz nekik is közük lehet. A magyar kommunista párt vezetősége csak 1945. december 2-án, a költő halálának 8. évfordulóján határozta el, hogy József Attila örökségét vállalják. Ez, sajnos, egyúttal a kisajátítás kezdete is. Innentől kezdve a költőt a maguk tulajdonának tekintették, és kiépítették a proletárköltő imázsát. A Petőfi – Ady – József Attila-féle fővonallal is ettől kezdve bántak kommunista privilégiumként.
Ezzel az alakuló népi demokrácia átmentette Adyt is, József Attilát is a maga rendszerébe, s viszonyukat két forradalmár költő relációjaként állították be. József Attila – úgymond – folytatta és továbbfejlesztette a forradalmár Ady örökségét. Ennek a sémának én is felültem, és ehhez kapcsolódik a ritkán előforduló nagy szakmai kudarcaim egyike. Készpénznek vettem azt a gondolatot, hogy József Attila a maga költészetében Ady folytatója volt, és elhatároztam, hogy feltárom ezt a folytonosságot. Ennek érdekében számos tanulmányban megvizsgáltam Ady közvetlen utókorát, azt az időszakot, amely József Attila költővé válását is magába foglalta, tehát a húszas évek Ady-recepcióját. Számos publikációt tettem közzé ebben a tárgykörben a hetvenes évek második felében. Igyekeztem rekonstruálni azt a kontextust, amelyben József Attila Ady-képének alakulása végbement. Mire azonban ennek a felmérésnek a végére értem, világossá vált számomra, hogy József Attila nagy költészete nem Ady nyomdokaiban bontakozott ki.
Vizsgáljuk meg tehát higgadt tárgyilagossággal azt a sokkal bonyolultabb valóságot, amely e mögött az ideologéma mögött rejlett. A képletnek van egy igaz eleme. A fiatal József Attila – egyebek között – valóban Ady tanítványa volt. Ady költészetével korán megismerkedett. A lakás költségeinek csökkentése érdekében a család albérlőket fogadott. 1917-18 telén egy Tittel Margit nevű lánynak adták ki a Ferenc-tér 11. szám alatti lakásuk alkóvját, aki színésznek készült, és verseket írt. Örök égő címmel 1922-ben meg is jelent egy verseskötete. Az Ady-élmény közvetítésének nyomai hozzá vezetnek. A költő Etelka nővére így emlékezett a fiatal lányra: „Tittel Margit az alkóvos lakásban volt bérlő. Csinos, magas lány volt, rövidre vágott hajjal. (Ami akkor nagy ritkaság volt.) Verseket is írt (pl. Halál), Ady-verseket szavalt. Ő nagyon szerette Attilát, sokat foglalkozott vele, tanította versre, szavalt neki. Színésznő akart lenni, és emlékszem, valamilyen műkedvelő társulatban szerepelt egy rövid szereppel: »Jaj, a mártás, ég a rántás«, gyakorolta. Emlékszem egy estére, amikor a sötét szobában Ady-verseket szavalt nekünk és a Vokurka-fiúknak, többek között a Halál rokonát.” A polgári iskoláját végző Attila ekkor már próbálkozott versírással, Tittel Margit Ady-versmondása ezért nyitott fülekre talált nála.
A költő korai verspróbálkozásai nem maradtak fönn, valószínűleg nem túl nagy kár értük. Az első versek, amelyek ránk maradtak, az 1920 végén, Makón írt zsengék voltak. Nem lehet velük sokat kezdeni. Sokkal érdekesebb az a levelezés, amelye a gimnazista diák folytatott a Budapesten élő nővéreivel. Innen értesülhetünk arról, hogy Ady költészete a pályakezdő költőre fokozódó mértékben gyakorolt hatást. 1921. október 23-án kelt levelében olvassuk a következő, sokat idézett mondatokat: „Nagyon köszönöm Adyt – már adybb vagyok Adinál.” Előtte pár mondattal az Adyt is magába foglaló irányzathoz való viszonyáról vall: „született nyugatista vagyok”. December 2-án megerősíti Ady iránti elkötelezettségét: „egyik tanár, aki különben igen művelt és mégis szerény ember azt mondta rá [egyik versére], hogy ebből az egy versemből látja először azt a szellemet, amely érvényesülni fog. S erre föl adott három kötet Adyt, ezek: »A magunk szerelme«, »Uj versek« s »A halottak élén.« Majd otthon őket mind áttanulmányozzuk – az enyéimet! – jó? Karácsonyra csakis Adyt kérek!”
Mit jelent ez az Ady iránti lelkesedés? Tudnivaló, hogy József Attila kivételes versmemóriával rendelkezett. Ha elolvasott egy verset, az megrögződött emlékezetében. Adyt tehát úgy szólván könyv nélkül fújta. Intenzitás tekintetében az ő Ady-élménye tehát bizonyára eltért a kortárs fiatal költőkétől, bár a korban ez az orientáció a legkevésbé sem számított kivételesnek. Az induló költők nagy hányada Adyt utánozta. Szabó Dezső, pamflet-szerűen jellemezve a húszas évek eleje kötészetének állapotát, így írt ezzel kapcsolatban: „Ady-epigonok: karikatúrás továbbrángásai a nagy költő kiötlő sajátságainak, különösebb kifejezéseinek. A nagyfene buja csókok, a végzet-Lédák, az ó-jaj-Mammon, a tyűh-de-elátkozott vagyok féle költői Teleki-tér vigécei ezek. Ezek az Ady Lisznyai Kálmánjai.”
Ha egy pillantást vetünk az Ady-élményről beszámoló levelek időszakának verstermésére, akkor megállapíthatjuk, hogy József Attila ekkor került a költővé válás határpontjára. Ekkor vált verselgető diákból kezdő költővé. Ekkor váltottak át művei zsengékből komoly költői jelentőséggel még nem rendelkező, de már saját lábukon megálló költeményekké. Nemigen lehetne még ebben a stádiumban megkülönböztetni őt az Ady-epigonok seregétől. „Epigon” – ezt a minősítést megbélyegzésként alkalmazza az irodalomtudomány és a kritika, amellyel éles cezúrát húznak az eredeti, jelentős teljesítmények létrehozására képes autonóm művészek, és a kiemelkedő alkotókat utánzó, saját hangon megszólalni képtelen, saját, érvényes világot kiépíteni nem tudó versfaragók között. Csakhogy senki sem születik eredetinek, senki sem kezdi pályáját remekművek írásával. Az eredetiséghez, az autonóm esztétikai teljesítmény eléréséhez a tanuláson, a mesterekként tisztelt elődök mintául választott műveinek utánzásán, tehát az epigonizmuson át vezet az út. Ezt az eredetietlen, utánzó, utánérző produkciót mégsem lehet a szó szoros értelmében reménytelen epigon fércmunkának bélyegezni. Epigon az, aki a jelentéktelenségből, középszerűségből nem tud kievickélni, ha folytatja is a működését, sohasem dicsekedhet számottevő művekkel. József Attila felívelő pályája egyik, kezdeti szakaszán, élete egyik epizódjának időtartama alatt született ilyen írásművei ellenben beleilleszkedtek egy fejlődési folyamatba, számos olyan előre mutató elemet tartalmazhatnak, amelyek a későbbi remekművei kiindulópontját, nyersanyagát képezték, amelyek számos átalakításnak köszönhetően beépülnek a remekművekbe.
Ezen a ponton válik élesen ketté egy mester közvetlen, pillanatnyi hatása a közvetett, hosszú távú befolyástól. Egyfelől konstatálhatjuk a gyenge vagy közepes versekbe beépült Ady-hatás nyilvánvaló jeleit, amelyek azon túl, hogy jelzik a fiatal költő irányválasztását, nem részesítenek katartikus esztétikai élményben. Másfelől azonban ezek az érintkezési pontok figyelmeztetnek azokra a hosszú távon ható, formailag sokkal nehezebben tetten érhető szemléleti következményekre, amelyekkel az Adyval való találkozás járt. Először a könnyebben megragadható összefüggéseket vesszük szemügyre, aztán térünk rá a mélyebben fekvő, a felszínen kevésbé szembetűnő folytonosságra.
Adynak nem voltak jelentős tanítványai. Ennek oka, hogy attitűdjei, költői megoldásai rendkívül markánsak, messziről felismerhetők voltak. Aki Ady módján írt, nyomban másoló féltehetségként lepleződött le a kritika és az olvasók előtt. Az ő nyelve, modora nem volt összeegyeztethető más költőkével, nem lehetett hatását tompítani, valamilyen nagyobb hagyomány közösségébe belemosni. Nem hagyott mozgásteret a részleges követésre, az átformáló imitációra. Az Ady-hangot a pályakezdő József Attilánál is gyerekjáték felismerni, azonosítani. Előfordul, hogy egy-egy kompozíció teljes egészében Ady igézetében fogalmazódott meg. Erre legjobb példa a Lovas a temetőben. [30.] Az Ady költészetében gyakori ló és lovas reláció jelenik meg benne (Az ős Kaján, Az eltévedt lovas, A ló kérdez, stb.). Ennél fontosabb, hogy a tanítvány megismétli a mester jellegzetes eljárását, amit egyéni mitológiának nevezhetnénk. Ady olykor közismert mitoszi alakokból, jelenetekből, helyzetekből önkényes, szeszélyesnek tekinthető torzításokkal a konvenciótól eltérő, az ő egyéni képzeletére jellemző mítosz-mutációkat hozott létre. Ilyen figura a Dionüszoszból és Apollóból összegyúrt, de turáni elemeket is tartalmazó ős Kaján alakja. A Lovas a temetőben ugyanezen recept szerint készült. Másik példa az egyébiránt erős Juhász Gyula-hatást is eláruló Ősapám, [57.] amely az Ond vezér unokáját [285.] mondja újra.
Talán fontosabb, de mindenesetre gyakoribb ennél a mű egészére kiterjedő mintakövetésnél a csupán egy vagy több motívumra, fordulatra, attitűdre kiterjedő utánzás, úgy, hogy a mű egésze egyéb tekintetben úgyszólván önállósítja magát. A Mámor című vers [17.], az Ady-hatás egyik legkorábbi előfordulása, az Ülök az asztal-trónon megoldását ismétli meg. [127.] Ady verseiben nagyon gyakori az én hipertrófiája, „kóros” felnagyítása. Itt „mámor-fejedelemként pózol „az asztal-trónon” és a gazdag, hatalommal bíró uralkodó gesztusait veszi kölcsön. A makói gimnazista, ha lehet, még felül is múlja mesterét, magát a Mámor megtestesüléseként mutatja be. Ő is az adakozás, az adományozás kegyét gyakorolja a rászorulók megsegítésére. De míg Ady hangsúlyozza az adakozó kedv szeszély-jellegét, hogy az ajándékozás önös célból, a gőg, a fölényérzet átélése érdekében történik, József Attila altruista irányban elhajlik a mintától. Az ő versének lírai énje valóban jót akar tenni embertársai érdekében.
Ady az utolsó strófában, a vers csattanójában mintegy leleplezi magát, ironikus fordulattal él, jelzi, hogy a nagy adakozás nem több, mint amolyan borravaló-osztás. Az Adyra olyannyira jellemző, a nagyzolást valós értékére leszállító önleleplező csattanót József Attila másutt érvényesíti. Például az egyik legrosszabb Ady-utánzatának, Az őrült hajótöröttnek a zárásában. [116.] Miután a vers beszélője győzelmesen rohanó gályájáról, dagadó vitorláról beszél, a zárójeles három befejező sorban ezt olvassuk: (Hahó! – rikolt a zord sziklák fölött / S utolsó rongyát vitorlának tűzi / A víg magyar, őrült hajótörött.)” Ugyanezzel a megoldással találkozunk a másik nagyon gyenge Ady-utánzatban, a Baál címűben. [59.] A vers olvastán először az Ima Baál istenhez című vers jut az emlékezetünkbe, [18.] de a pénzt, gazdagságot megjelenítő isten-szörnyeteggel való viaskodás példa-verse Adynál sokkal inkább a Harc a nagyúrral. [64.] A pénzistennel gőgösen és magabiztosan szembeforduló lírai én a Baál záró soraiban így érvényteleníti harcias kiállását: „(Aludj, aludj, nagy álmot aludj, /Koldúsból szökkent árva lélek!” Mind a harminc verset ilyen részletességgel végigvehetnénk, amelyek esetében könnyen bizonyítható az adys ihletés, de ennyi is elég annak belátásához, hogy a pályakezdés éveiben József Attila is Ady-hatáson esett át.
A Lovas a temetőben és az Ősapám inkább a tudatos stílusimitációra nyújt példát, tudatos, szándékos utánzásra, szinte távolságtartó, technikai másolásra utalhat. A Mámor, a Baál, Az őrült hajótörött, de mondhatnám a Szerelmes kiszólást, a Kalózkapitány indulóját és számos más darab viszont a nagy költő előd szuggesztiójáról árulkodik, arról, hogy bizonyos attitűdöknek, gesztusoknak, megfogalmazásmódoknak az utód nem tud ellenállni. Úgy érzi, ha érvényesen akar beszélni, akkor a magáévá kell élnie ezeket a megnyilatkozási formákat. Ady költészetének egyik alapvető attitűdje a bajvívó magatartás mindennel és mindenkivel szemben (a pénz, a szerelem, Isten, a betegség, az élet, a halál, a politikai ellenfelek). Ezt az attitűdöt József Attila gyakran átveszi. Ezek szinte leigázzák a tanítványt, kényszeresen ráerőltetik magukat. A szerelmi kudarc, legalábbis az udvarlás eredménytelensége miatti frusztrációt, a szerelmi vágy agresszivitását például nem Juhász Gyula Anna-verseinek esengő hanghordozásában, hanem a Léda-versek viharos és nyers nyelvezetét kölcsön véve tudja csak kifejezni a fiatal József Attila.
Megítélhetjük úgy a korai versekben feltünedező Ady-hatást, hogy mivel gyenge vagy középszerű alkotásokban találkozunk velük, érdektelenek, tiszavirág életűek. Amiért mégis érdemes őket számba venni, az a hosszú távú, nehezebben megragadható, de érdemi befolyás, amelyet Ady költői gyakorlata gyakorolt József Attilára. Öt olyan irányra szeretném itt felhívni a figyelmet, amelyeket Ady mutatott az utána következő költő nemzedékek számára. Az egyik az előbb említett disszonáns szerelmi líra. Az a nyíltság, amellyel a 19. század szemérmes líraisága után Ady a szerelem testi-szexuális, vagy legalábbis erotikus oldaláról beszélt. Ez a költői nyelv felszínén is megmutatkozik, olyan szavak, kifejezések, képek és utalások formájában, amelyek a mindenkori közerkölcsök szerint súrolják vagy egyenesen át is hágják a nyelvi tabu határait. Másrészt a férfi és nő kapcsolatának olyan felfogása, amely nem hallgatja el a kínos vagy kényes konfliktusokat sem, amely nem idealizálja a szerelmi partnert, amely nem egyeztethető össze a polgári házassági és családi eszménnyel, Ady verseiben tűnik föl. Ebben az értelemben a magyar nyelvű költészetben a modern szerelmi líra megújítása Ady érdeme. József Attila kései szerelmi költészete, például a Gyömrői Edithez írott versei, vagy akár a Vágó Mártának írt Elmaradt ölelés miatt is, elképzelhetetlenek a nélkül az ösvény nélkül, amelyet Ady taposott ki Léda-verseiben. Ez a nyelv jelent meg a fiatal költő szerelmi verseiben, sokkal kezdetlegesebben. Olykor sokkal szélsőségesebb, „merészebb” változatokban, de költőileg erőtlenebbül. De Szabó Lőrinc szerelmi lírája is ezt az Adytól eredő kezdeményezést folytatja.
Ady volt az, aki megtette a döntő lépést afelé, hogy a lírikus önmagáról az olvasó számára negatív képet nyújtson, hogy megmutassa magát esendő mivoltában, vágyaknak, nehezen bevallható motivációknak kitett lényként álljon közönsége elé. Az emberkép megújításának, az önmagunk eszményítésén vagy legalábbis az önmagunkat kímélő elhallgatásán túllépni hajlandó merészségnek ezt a döntő fordulatát már a fiatal József Attila is végrehajtotta Ady nyomdokaiban lépegetve, kicsit még esetlenül, groteszk eredménnyel, mint például az Útrakészség című versében, [28.] (ahogyan az említett Szabó Lőrinc is így járt el). E fordulat nélkül a kései költészet bűn-versei soha nem születtek volna meg.
Az első világháború után, és különösen a tragikus trianoni területvesztést követően az Ady-recepcióban fordulat következett be. Az életében a jobboldal által kíméletlen támadásoknak kitett költőt a konzervatívok egy része a bekövetkezendő magyar tragédiát előre látó, a katasztrófát megjósoló, a nemzetét féltő váteszként sajátították ki. A hanyatló nemzetét halálos letargiájából hasztalanul ébresztgető, nemzeti bűneinket fejünkre olvasó prófétát látták benne. Ez az Adyra olyannyira jellemző magyarság-kritika a recepció teljes szélességében legitimmé vált. A fiatal József Attila sem maradt ki az Ady-féle nemzet-ostorozást visszhangzó kórusból. Egyik verse már címében is ezt az Ady-szerepet ölti magára: Ady Endre helyett mondom. [85.] De totális, a nemzethalállal fenyegető önkritika fogalmazódott meg Magyarok című versében is. [83.] A művészi színvonalra megint csak legyinthetnénk, ha a pálya utolsó évében nem hangzana föl a nemzet egészére kiterjedő önkritika a Hazám szonettciklusban, a nagy költészet szintjén. És ha azt vetjük ellene, hogy ez az attitűd nem Ady sajátja, hanem már Zrínyi, majd Kölcsey óta jelen volt irodalmunkban, erre azt válaszolhatom, hogy egy program továbbélése úgy tartható fenn, ha a változó történelem során átalakuló viszonyokra alkalmazzák, felfrissítik. Márpedig a formula utolsó jelentős megújítója Ady volt, amint ez az Adyt különösképpen nem kedvelő Illyés egy szép kései versében, az Ady estéje címűben megfogalmazta.
A harmadik érintkezési területként azt a szűkebb tartományt jelölhetjük meg, amely hagyományosan József Attila költészete legbensőbb övezetének számít: ú.n. „proletárköltészetét”. Bármiként értékeljük is a verseknek ezt a korpuszát – a félreértések elkerülése érdekében én ezeknek a költeményeknek feltétlen bámulója vagyok – a József Attila-líra legsajátabb teljesítményeiről van szó. Mint ismeretes, Ady is művelt egyfajta proletárköltészetet. Engedményeket téve a szociáldemokrata mozgalomnak, amelyet szövetségesül kívánt megnyerni, több olyan verset írt, amelyeket aztán munkáseladók munkásközönség előtt szívesen előadtak: Álmodik a nyomor, A proletár fiú verse, A jövendő fehérei, Történelmi lecke fiúknak. Érthető, ha a proletár-témát kereső költő ezeket a darabokat kiindulópontul választotta.
Nyomban rá kell azonban mutatnunk, hogy ezek a darabok az Ady-líra legjobb teljesítményéhez mérten alacsonyabb színvonalat képviselnek. Ezt a szintkülönbséget már a korabeli kritika is észlelte és jelezte. A rivális költők és irányzatok pedig erősen hangsúlyozták, hogy Ady minden igyekezete ellenére sem autentikus proletárköltő. Polgári forradalmár, aki szimpatizál a munkásosztállyal. Ady ilyen költeményei mögött a jogkiterjesztés gesztusa állt. Nagyon érzékenyen észlelve a történelmi mozgás irányát, a társadalom korábban számításba sem vett rétegeinek (a parasztságnak, munkásságnak, nőknek, nemzetiségieknek) gyors és tömeges emancipációját, várható belépését a történelem alakításába, szélesre tárt karokkal fogadta be ezeket a tömegeket, és érdeklődést tanúsított a szegény osztályok legbensőbb problémái iránt.
Ez a háttér nem kellett, hogy érdekelje a fiatal költőt, ő azt nézte, az így létrejött termék beépíthető-e saját költészetébe. Egy nyilvánvaló genetikai összefüggés mutatja, hogy ez lehetségesnek bizonyult. A keletkezését tekintve rendkívül izgalmas Anyám című vers utolsó szakasza egyértelműen az egyik legtöbbet szavalt Ady-proletárversre, az Álmodik a nyomorra vezethető vissza. [320.], [354.] Hosszas összehasonlításra nincs terünk, elég, ha a haldokló újpesti munkásfiú álmát „tiszta ágyról” és „tiszta asszonyról”, összehasonlítjuk a proletár édesanya álmával a „tiszta kötényről”. Nagyon érdekes, hogy a vacsoráját kis lábaskában hazahozó édesanya képe Kassáknak a Tisztaság könyvében saját feleségéről írott mondataival állítható párhuzamba, aki a munkáltatónál kapott vacsoráját viszi haza a családja ellátására. József Attila ún. „proletárköltészete” számára azonban mind Ady, mind Kassák gyakorlata túlzottan szűk keresztmetszetűnek bizonyult. A Külvárosi éjhez, az Elégiához vagy A város pereménhez erősen ki kellett tágítani az elődök proletárköltészetének horizontját. Ady nemcsak követendő példát, hanem egyúttal elrugaszkodási pontot is jelentett József Attila számára.
Van József Attilának – talán három – kései ún. „istenes” verse. Ez a nem nagy számú, de kivételesen magas művészi értéket képviselő költemény nem született volna meg Ady számban és jelentőségben igen erős istenes költészete nélkül. Ismeretes, hogy a modern magyar költészetben van néhány derék, számottevő vallásos költő, mint Mécs László, Harsányi Lajos, Sík Sándor, de a keresztény felekezetek nem dicsekedhetnek kiemelkedő költészettel. A vallásos hit és a modernség nem tudott igazán termékenyen ötvöződni. Ady volt az, aki kialakított egy sajátos hangvételű lírát, amelynek centrumában az Istennel való viaskodás, valamiféle jákobi birkózás folyik. Ennek ára azonban az, hogy a felekezeti korlátokat a költő minduntalan áthágja, nem tartja tiszteletben a dogmákat, szabályokat, illemszabályokat, amelyek például egy papköltőt folyamatosan nyűgöznek. Ezért sem lehet ezeket a műveket vallásos költeményeknek, hanem istenes verseknek nevezni. Más módon Babits hasonlóképpen hadilábon állt az egyházi kötelmekkel vallásos témájú verseiben. A fiatal József Attila számos korai istenes versét láthatóan Ady nyomdokaiban haladva komponálja meg. Ilyenek: Fohászkodó ének, Keserű nekifohászkodás [42.], A Szent Jobb ünnepén, Istenjárás, Tovább én nem birom, Mert Ismeretlenünknek tetszik, stb. Hogy úgy mondjam, ezek a darabok képezték a hídfőállást, amelyhez képest a híd másik lábaként beállíthatjuk a Bukj föl az árból, a Nem emel föl és Az Isten itt állt a hátam mögött című, 1937-ben írt verseket.
Talán egyetlen olyan fiatalkori remekművet ismerünk József Attilától, amelynek az előzményei között egy Ady-verset is számon tarthatunk: a Tiszta szívvel. Kezdő strófája a negatív önmeghatározás iskolapéldája. Nem azzal határozza meg magát az egyén, amije van, amit birtokol, hanem azzal, amit elveszített, amihez nem jutott hozzá, amije tehát nincs. Ilyen negatív önmeghatározásra más példa is van a modern költészetben: Ady Szeretném, ha szeretnének című kötetének nyitó verse. A párhuzam jelentős, mert a modern, patriarchális kötöttségekkel nem rendelkező, vagy az ilyen kötöttségeket életgyakorlatában nem hasznosító ember definíciójaként hat. Ennek a párhuzamnak egyetlen szépséghibája, hogy számos riválisa akad a modern költészetben is, például Babits híres Cigánydalának refrénje. De a népköltészetben sem ismeretlen: „Nincsen apám, nincsen anyám, / az Isten is haragszik rám”, és a cigány folklórban is nyomára bukkanunk. Ady Szeretném, ha szeretnének előhangja ettől függetlenül biztosan a Tiszta szívvel egyik kiindulópontjának tekinthető.
József Attila Ady-hatást felmutató korai költészetében elkülöníthető egy verscsoport, amely rendelkezik azokkal a vonásokkal, amelyekkel az Ady-ihlette verseit jellemeztük. Egy megkülönböztető jeggyel azonban rendelkeznek: közvetlenül megidézik a nagy előd alakját. Az Ady melletti elköteleződésről vallanak: [Téged siratlak…], Ady Endre helyett mondom, Sírdomb a hegycsúcson – A holtan megbántott Adyé – , Ady emlékezete. Ezekből a versekből kinyerhető néhány érdekes információ. A [Téged siratlak…] egyik kijelentése: „Ó Ady, a magyar Ugarra hull a hó” a magyar ugar motívuma felemlítésével a társadalomkritikus Adyra, A magyar Ugaron című versre és a hó révén A téli Magyarországra utal. A Sírdomb a hegycsúcson című vers pedig a Búgnak a tárnák című Ady-vers egyik sorára játszik rá.
Az utóbbi vers érdekessége, az alcím „a holtában megbántott Ady” említése figyelmeztet arra, hogy Ady költészete a húszas években továbbra is élénk viták középpontjában állt. A szegedi egyetemre készülő fiatalember figyelemmel kísérte az Ady körüli sajtó-polémiákat, s versével Juhász Gyula Kődobás című cikkére reagált, aki „Herczeg Ferenc Ady-ellenes cikkének rágalmait leplezte le.” Az Ady-kultusz a húszas évek végére tetőfokára hágott, és az Ady-ellenes érzések is a felszínre törtek. 1929 nyarán A Toll című lapban, váratlanul a Nyugat, tehát a saját tábor egyik prominens szereplője, Kosztolányi is támadást indított a túlzásokba eső Ady-kultusz, és egyúttal a költő, a Nyugat cégére túlértékelése ellen. Számos írástudó, és köztük József Attila is indíttatva érezte magát arra, hogy elmondja véleményét Adyról és a róla a lapban kialakított ítéletekről.
Cikkének címe, amelynek záró részében sajátos költészetelméleti koncepciót fejtett ki: Ady-vízió. József Attila az ankéthoz előtte hozzászóló írástudókat szembesíti Ady költészetével, majd kijelenti, hogy vízió helyett elemzésre, minden Ady-vers tárgyilagos értelmezésére lenne szükség. Ő maga azonban nem jár elöl jó példával. Egyetlen Ady-vers, Az Illés szekerén kötet előhangja egy rövid részletét emeli ki, arról tesz nyelvi-stilisztikai megállapítást, s az ilyen típusú megközelítés nagybani elvégzését javasolja. A vitacikk mindazonáltal Ady védelmében íródott, de úgy, hogy nem csatlakozott azokhoz, akik Kosztolányi általa is bírált pamfletjén megbotránkoztak. Ez az Adyt a sárga földig leszidó Kosztolányi iránt kíméletes vélemény egy félév múlva éles elítéléssé keményedik. 1930 tavaszán, a magyar ifjúság Ady-emlékünnepén a Vigadóban felolvasott Ady emlékezete című versében ezt találjuk: „– Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta / szóval, tettel és hallgatással is? / Mért békítik a símák alattomba’ / lány-duzzogássá haragvásait?” Nincs rá logikai lehetőség, hogy kivegyük Kosztolányit azok köréből, akik naponta szóval ölik a nagy költőt. 1930-ban, érett költészetének első évei egyikében tehát József Attila Ady mellett tört lándzsát. Idézett versében történetesen a népi radikalizmus szellemében.
Ez a kiállás Ady mellett, Kosztolányival szemben, azért érdekes, mert az Ady-pamflet szerzőjével a fiatalabb költő épp ekkortól került egyre szorosabb kapcsolatba. A harmincas években már nem olvashatunk tőle Adyval kapcsolatban semmilyen megnyilatkozást. És ez aligha lehet a véletlen műve. A jelek szerint az érett József Attila szép csendben eltávolodott egykori mesterétől. Belátta Kosztolányi – legalább részleges – igazságát. Adatunk nincs rá, a feltételezés mégsem légből kapott. A harmincas években, a Nyugat ún. második költői nemzedékében, Erdélyi, Illyés, Szabó Lőrinc és József Attila költészetében az első nemzedékhez képest fordulat következett be. Ennek egyik eleme, a depoetizáltság felé tett lépés József Attilára az említettek közül a legkevésbé volt érvényes. A tárgyiasság előtérbe kerülése annál inkább. Ez a jellemvonás Ady szimbolizmusához képest azt jelentette, hogy a versekben megidézett tárgyiasságok az új nemzedék költészetében önmagukat jelentették és nem magukon kívül valami más, nagyobb, titkosabb összefüggésre utaltak. A fa fa volt, a gyár gyár, a nap pedig nap. Nem kell ezt dogmatikusan érteni, de a József Attila verseiben megidézett tárgyi világ körül csak valami megfoghatatlan aura képződött, s nem kellett mögötte, mint szimbólum mögött, rejtett jelentést keresni. József Attila tehát hátat fordított Ady szimbolista metanyelvének. Az utolsó években kibontakozó vallomásossága, a költészetnek kifejezésként történt felfogása még inkább távolította a szimbolista poétikától. Ebből a nézőpontból nézve Ady azt a bűnt követte el, hogy a legmélyebb lelki tartalmait tárta volna föl, érzéseit idegen nyelvre, a szimbólumok nyelvére fordította le, és érzéseit ezen a szimbolista metanyelven, áttételesen, közvetetten fogalmazta meg. Ez persze leegyszerűsítés, mert Adynál az érzések, indulatok, legbensőbb indítások megtalálták az utat a kifejeződéshez, de ezekbe a mélységekbe ne merüljünk most el. Elégséges megállapítani, hogy az érett és a kései József Attila poétikája eltávolodott Ady költői hitvallásától.
Ez az eltávolodás azonban teljesen természetes s helyénvaló. A legkisebb mértékben sem ártott meg a József Attila-versek költői minőségének. Egyébként is, mire ez az eltávolodás bekövetkezett, az Ady-hatás mélyen átitatta nyelvét és gondolkodását. Nem véletlen, hogy váratlanul és önkéntelenül egy Ady-mondat tolult a tolla alá, amikor Téli éjszaka című versét lezárta. „Rálép lábára a tél” – írta a költő az utcán élő, fagyoskodó hajléktalanról. „S fiatal csókok tébolyával / Lép majd szívetekre a Tél” – olvassuk A menekülő Élet kötetben megjelent Az Ősz szerelmei című versben. Tehát az Ady szimbolizmusán történt, deklarált túllépést a nyelvi automatizmus felülírta. Bármilyen nyilatkozatot tesz, a költő nem állhat jót még magáért sem, amikor a költő elődhöz való reális viszony megmutatkozik. Az Ady-költészet tanulságai szervesen beépültek József Attila életművébe. A Petőfi – Ady-reláció érvényes, csak nem úgy, ahogyan az ideológiai sémák azt normatív módon elő kívánták írni.

Vajda Jánosról

Vajda Jánosról

Vajda János (1827–1897)
Ha majd kiásnak a hamu-özönből
Álmélkodó késő évezredek,
Találnak ott - s majd rám ismernek erről
Egy fölemelt főt s egy üres kezet!...

 

Vajda János
A XIX. SZÁZAD utolsó harmadának VAJDA JÁNOS a legkimagaslóbb szerelmi lírikusa és bölcselő költője. Különálló költői egyéniség volt; nem csatlakozott szorosabban a népies-nemzeti irány híveihez; ezért sem a Petőfi-utánzók, sem az Arany-követők nem méltányolták érdemeihez mérten.
Ha az élet nyomorúságára gondolt, lázadó szellem fogta el; ha a lét és nem-lét kérdéseivel foglalkozott, bánat gyötörte; ha látta a születés és vagyon korlátlan érvényesülését, maró gúnnyal és heves gyűlölködéssel szólalt meg.
A költők kenyere a sírás, az éneklés, ezért fizetik őket, ezért rágódhatnak a lakomák csontjain.
A nemzeti bánat hangjai az ő líráján is megszólaltak; a szabadságharc bukását követő időkben ő is megírta a maga nagy-hatású hazafias allegóriáját: „Itt a nagy halott előttünk Kiterítve, mereven. A hideg, a téli éjben, Csillagoltó sötétségben Mi vagyunk még éberen.” (A virrasztók)
A nagy halott: a nemzet; a virrasztók: a nemzet költői.
Amilyen komor Vajda János bölcselő költészete, éppen olyan borús szerelmi lírája is. Egy rossz útra tévedt nő alakja kísértette haláláig: a gyönyörű testű Gina emléke; ez az ifjúkori emlék megmérgezte minden életörömét. Az álmok és emlékek visszajárnak a költőhöz. Lelkének sebei már nem kínozzák a régi gyötrelemmel, szíve olyan hideg és szenvedélytelen, minta Montblanc csúcsán a jég. Egyik ihletett órájában megszületik halhatatlan költeménye, a „Húsz év mulva”
Vajda János lelki élete merőben elüt a mindennapiságtól, tépelődései megindítanak, fantáziája magával ragad, gondolatai áttörik a zárt formát. Vajda az átmenet költője a magyar lírában. Híd Petőfi és Ady között. Nyelve eredeti személyiségre vall, aki vállalja a túlzást, a szélsőséges megfogalmazást. A romantika eszközeit úgy alkalmazza, hogy az már a szimbolizmus előfutárának bizonyul. Ady ezért is érzi az elődjének.
Vajda Jánost a korabeli tekintélyesebb bírálók meglehetősen mellőzték: „Mi éppen nem tiltjuk meg Vajdának, hogy valami szokatlanba fogjon, de bizonyára megkívánhatjuk, hogy gyönyörködtessen bennünket.”
Viszont azt, hogy mit ér a szokatlan, az új hang dübörgése az irodalom éterében, azt Ady bizonyítja be végérvényesen, aki ezt a szellemi ösvényt mindenki által látható sugárúttá szélesíti ki.
Hogy Vajda János személyes kapcsolatai, szerelme, házassága kudarcot vallott, abban neki is nagy szerepe volt. A kemény, szilaj természetű, különc ember nehezen tudott a helyzetnek megfelelően viselkedni. Irodalmi, esztétikai és politikai vitáiban is az indulatosság, erőszakosság jellemezte, kérlelhetetlen szigorral ostorozta ellenfeleit, a látszatmodernizálást, a divatot valósággal gyűlölte, viselkedésében, szokásaiban is sokszor volt provokatív. Szenvedélyesen képviselte saját igazát, nagyszerű és nagyszabású tanulmányaival, politikai röpirataival (Polgárosodás, Önbírálat, 1862), cikkeivel szinte mindenkit magára haragított. A keserűség állandó társbérlővé vált lélekotthonában.
Vajda János: KESERŰ ÓRÁBAN
Én sem éltem egészen hiába:
Fáztam és koplaltam eleget.
Szenvedésim nyomorú dijába
Szánakoztak rajtam emberek.
Nem maradtam adósuk magam sem:
Szerettem e szánó tömeget.
És mivelhogy nem volt egyebem:
Odaadtam érte lelkemet.
No de egyet fordult a kerék.
Lett gunyám, megevő falatom.
Bezzeg öljt kiált a csőcselék,
Fölakad a kenyér torkomon.
Akik előbb szerettek, hajgálnak
Kövekkel... És már most mit tegyek?
Legjobb lesz tán, ha a kutyáknak
Vetem e panaszos kenyeret?!
Talán nem véletlen, hogy Ady Endre a saját költészetének meghatározó alapköveit Vajda János szokatlan, egyéni líratömbjéből faragja ki.
Ady Endre: Búcsú Siker-asszonytól
Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.
Lantot, hitet vígan szegre akasztok.
Kicsit pirulok. Én és a Siker?
Jöjjenek a tilinkós álparasztok,
Jöjjenek a nyafogó ifju-vének,
Jöjjenek a finom kultúrlegények.
Nem is tudom, hogy mi történt velem,
Hát sokat érne itt a győzelem?
S én száz arcban is kínáltam magam,
Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.
Ügyes kellner-had famulusa tán?
Éhes szemben vörös, vadító posztó?
Legyek neves hős kis kenyércsatán?
Fussak kegyért én, született kegyosztó?
Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,
Úri dölyffel megállni, mosolyogni,
Míg tovább táncol kacsintva, híva
A Siker, ez a nagy hisztérika.
Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.
Annak ellenére, hogy Vajda János tehetségére már az 1840-es években fölfigyeltek, s élete vége felé a fiatal költőgeneráció (Komjáthy, Reviczky) tagjai a legnagyobb élő költőnek tartották, élete mégis magányos volt. Szerb Antal szerint ő volt “a modern magányosság első hordozója a magyar irodalomban”. Művészetét meg nem értés és támadás fogadta, politikai eszméi miatt mellőzték, s magánélete is kudarcokkal teli volt. Költészetét csak az utókor ismerte el méltóan, Ady mindig is a saját költészetének szerves előzményét látta Vajdáéban.
Vajda János: Sodoma
Javában áll a vásár; a zsivajban
Megsiketül a lelkiismeret.
A cég föloszlik; im végeladóban
Árverelik a kerületeket.
Kapós az áru; hogyne? sokat ér,
S potomság, mit a boltos érte kér:
"Ki hazudik nagyobbat?" E sivár
Föltétel a kikiáltási ár.
Föl és alá tud hizelegni szebben
A mennynek és pokolnak egyaránt?
Ah könnyü sor! mi drága még részletben -
Egészben szinte semmit ér hazánk...
Lemondott róla régen mindenik,
Adó, vevő, hivén, hogy sírba tért.
Csak még a bőre! ezt adják, veszik,
Igaz, hogy olcsón: egy üveg borért...
Mint mikor a hajó a víztölcsérben,
Haj rá, neki! hol a pezsgős palack?
Pokolba őrült becsület, szemérem!
Föl a kabinba, hol a szűz ajak?
Nyerít a kéjvágy, bőg a hiúság,
Vonít az írigy önzés éhesen.
Itt már hiába átok és imádság!
Én már csak a kénkő-esőt lesem.
És eljön az, hah, itt is a határon;
Én látom azt, mint Lót, rég, egyedül.
De nem megyek, nem mozdulok... bevárom...
Hiába a sugallat: menekülj!
Kéj lesz nekem e gyilkos tűz-zuhany;
Szemlélni, hogy rémül a gyáva gaz!
Diadalom, ha ők mindannyian
Látják, hogy hal meg köztük egy igaz.
Mint egykor Herkulanum és Pompeji
Végnapján, láva-temető alatt,
Volt még egy hű, valódi római,
Ki mozdulatlan, őrhelyén maradt;
Ha majd kiásnak a hamu-özönből
Álmélkodó késő évezredek,
Találnak ott - s majd rám ismernek erről
Egy fölemelt főt s egy üres kezet!...
Ady Endre: Az élet
Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!...
Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!
A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kinál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.
Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szívem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen...
...De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem!

Forrás: Magyar irodalomtörténet /Kézikönyvtár- Arcanum
Kép: Google