Ezeregy szó a nőkről

EZEREGY SZÓ A NŐKRŐL
 
A szeretet nem erkölcsi erény és nem vallásos érték és nem érzelem, hanem a létrontás erőinél magasabb erő (erőtlenség), amely nem a lét alapállását igazítja helyre, hanem a létezés végleges alapját teremti meg. (Hamvas Béla)
 
 A másik nem mindig izgatta képzeletemet, de sokáig csak az igenjére vágytam annak a másiknak. Lelkem és testem jobbik fele, gondoltam elsőre. Hiszen együtt és VELE vagyok egész, ha végre megtalálom a kiegészítőmet! A kiegészülés vágya, hogy „egész” legyek végre – főleg ifjúságom mohó idejében – a külsőségek hatására lépett fel bennem. Először a szem, gondoltam, színe nem számít, de a tekintet ereje már igen. A nem kitépett szemöldök szintén sokat mesél, persze, ha „kigyomlálták” az is. Aztán a száj, az ajkak harmóniája, amelyre figyelek – talán a „legmultifunkcionálisabb” szervünk –, a vágyakat ébresztő, fantáziámat megindító rezdülése, mosolyra húzódása, harsány nevetése, sírásra görbülése. Ó, és persze a haj, ami a formás arc, figyelmes tekintetet, érzékeny száj keretét adja. A hosszú haj angyal szárnyként repdes felém, álmokat idéz. A homlokba hulló tincs elsimítása az érintés lehetősége. A rövid frizura határozott külsőt ad tulajdonosának. A hajzat színe csak másodlagos, akár a bőré. Ezek után következzen a testi vágyakat ébresztő testrészek helyzetbe hozó játéka. A mellek rezdülése, feszülése alkalom, érintése az érzéki világ kezdete, a derék íve már gótikus építkezés, csípő ringása gyötrelem, fenék feszülése döntéshelyzet. Már hallom, ahogy – Robert Merle után szabadon – lefallokratáznak egyesek, de vigyázat, várjuk ki a végét! Amire boldogult ifjúkoromban még felfigyeltem – ma már érteni vélem/,/ miért – a lány, a hölgy vagy asszony járásának misztikája, mert az van neki. Ahogyan a földön jár a Drága! Lágyan ringva, esetleg óvatosan lépegetve, vagy határozott járásával is irányt mutatva. Mindegyik más, és máig élvezem sokféleségét!
 Többet talán nem is kéne mondani, „most kéne abbahagyni, elfutni, elrohanni” stb. De a helyzet bonyolultabb ennél. A testi vágyakat ébresztő külsőségek fontosak és részei annak a furcsa nehezen meghatározható valaminek a felidézéséhez, amit szerelemnek hívunk. Szeretni valakit, aki nincs velünk és ezért nagyon hiányzik, az már-már betegség. Ez a „kór” fáj, éget. Hiába vannak technikai eszközök: levél, telefon, skype. Egyszerű és nagyszerű gyógyszere a viszontlátás. Az együttlét viharos ereje: a bőr érintése, forrósága az egymásra talált testek lelkesült csodája.  A szeretett személy hiánya nem mindig orvosolható, a halál befejez valamit, ami akkor, tovább nem folytatható. Vannak azonban végzetes nagy szerel/e/mek, amelyek, akár létsorsokon át találkozhatnak fájdalmat és gyönyört okozva egymásnak újra és újra…
 Szeretni! Mert végre rátaláltam, hisszük teljes szívből, a legszebb öröm. Puhán oldódni a másikban, egyetértve odaadni, elfogadni, hinni és büszkének lenni. A végtelenség képzetével játszani. A „soha el nem múlik” kábítószerével álltatni mindhalálig érzékeny lelkünket. Egy pillantásába belezuhanni, az ölelés örömébe feszülni. Az egymáshoz illő lelkek találkozásának testi kifejeződése.
 Az együtt élés útján majd lassan „megszeretitek egymást” megoldása – Krúdy Álmoskönyvének stílusában – „jegyez” hosszú kínhalált. Bújtatott keservek, rejtett, sötét szenvedélyek ébrednek szívünkben.
 Földanya, anyaföld. Anyák és anyátlanok. Anyafüggők és anyagyilkosok. Vajákos asszony, csókos asszony, asszony csók, asszony lesz a lányból… Lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség! Nőgyűlölők és nőfalók, tudósnők és butalibák. A női szeszély nem a szeszélyes nő érzése, hanem egy finom sütemény, akár, mint a borzas Kata, hogy ne édességről szóljon, minden legyen hát boszorkány pogácsa is a batyuban, miként azt Jókai nevezte. Az ízlelés öröme. Az asszony. A nőimitátor nem nő. A Nő, nem a nőtanács és nem az emancipáció harcosa – ezt csupán megpróbáljuk egymásba belebeszélni. A Nő, az a felünk, amelyik hiányzik ahhoz, hogy valóban Egésszé válhassunk. Miképpen mi nekik. A többi csak kábító szó! Összeugratás.
 Az egésszé válás ősi vágya az androgünoszig a teremtő által teremtettig megy vissza. (Androgünosz görög szó, annyit jelent, mint hímnőlény. Hamvas Béla) Ott van a leküzdhetetlen vágy gyökere, amiért a „másik felünket” keressük. Eggyé akarunk lenni. Újra az Isten kertjében egy fa alatt heverészni és vígan fütyörészni a bársony kék ég alatt. Hamvas írja Scientia Sacra c. művében: Az androgünoszról minden hagyomány tud. A Tóra szerint az Úr az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette férfinak és nőnek. Isten tehát hímnőlény, és az első ember is az volt.
 A részletek fontosak. A béke egy mosoly mögött, mozdulatnyi ölelés. A léleküdülése az a biztonságérzet, amely segít átmenteni szerelmünket a túlpartra. Bőröd simasága és borzongása egy simogatásnyi időben. Ez alapmérték: egy simogatásnyi idő. Mértékegysége az örökkévalóság! Nem több és nem kevesebb. A megnyugvás szertartása, az összeillés érzése. Az őrjöngő testiségen innen, a rátaláláson túl, az álmokkal bőven fűszerezett valóság lélektől vezérelt testszagú királyságában. Szerelmünk léte a végtelenül keringő bolygóterekben is vágyat éget bennem, és társul a szerelem galaxishoz. Már nincsen nő vagy asszony, csak szívembe rejtett szeretet a testen túli mindenségben, az újra találkozás örök vágyában.
 Az emléked. Ahogy ott álltál és vártál, mélyvörös nadrágkosztümödben a presszóvá változott valamikori kávéház sarkán, a városban, melynek minden kövéhez ezer emlék köt. De nekem csak te voltál. Az arcod mosolygását körülívelő rövid, barna hajad és szürkéskék szemed fénylő ragyogása. Léted finomsága, ahogy voltál, mert eljöttél. Alig egy órája beszéltük meg, mert bejöttél a műhelybe valami miatt. Minden egyszerűen történt. Három évig osztálytársak voltunk, váltott műszakban dolgoztunk és most egyszerre elkezdtél hiányozni. Elmúlt a nyár és jól benne jártunk az őszben. Halottak napja volt, esteledett már, de nem volt hideg. A város lámpái égtek és az utcákon, tereken sokan jártak akkor este: koszorúkat, csokrokat vivő emberek igyekeztek a temetőbe. A levegőben krizantém illata lengett, mint valami különös fogadáson, ahol az emlékeinkkel fogunk találkozni. Kértelek gyere velem, ha nem zavar, hiszen senkitek sincs a belvárosi temetőben. A virágillatba lassan belevegyült az égő gyertyák, mécsesek szaga; a temető előtt a sarkon sültgesztenyét árultak fejkendős asszonyok.  Bementünk a lobogó fényektől sárgálló, vöröslő rendezett sírok közé és megfogtad hirtelen a kezem, mert a tömeg elsodorta volna mellőlem. Dédszüleim sírjánál már együtt gyújtottuk a gyertyákat. A magamban elmormolt gyors ima után, amit megvártál csendes tisztelettel, szinte egyszerre néztünk a szomszéd sírra, ahol egy rózsabokor virágzott teljes erővel. Sötétvörösek voltak akár a vér, vagy a ruhád és az illatuk szinte bódítón áradt felénk. A legszebbet megfogtam, feléd hajlítottam, és fejed a vállamra hajtottad. Egy pillanatra eggyé váltunk - a rózsa, te és én. Az illatban, csendben, gyertyák lobogó fényében, csak álltunk a libbenő időben. Együtt, egymásnak.
 

Tézisek a szabadságról

Tézisek a szabadságról

Társadalomtudományi értelemben nem a diploma teszi az értelmiségit, hanem a képesség arra, hogy új tudást hozzon létre. Hogy gyarapítsa a kultúrát. A művész, mint örök innovátor nem is tehet mást, mert minden önálló alkotás új teremtés egyben. A művész tehát szükségszerűen nyitottan, tág tekintettel és kreatívan szemléli a világot. Ezért a valódi művész minden hatalom kritikusa, lázadó és szószóló, mint a társadalom jövőbe tekintő lelkiismerete. Nincs két kultúra. Nincs két művészet. Aki kitagad a kultúrából művészeket, mert azok a hatalom kritikusai, az meglopja a kultúrát és a nemzetet. Aki a szerint méri a művészeket, hogy mennyire lojálisak a hatalomhoz, az prostituálja a kultúrát. A művész elnyomható. A művészt lehet úgy kezelni, mint ha nem létezne. A művész bebörtönöztető, főbe lőhető. De a művészet nem pusztítható el. Ahogy a bori notesz is előkerült az alkotó oszló teteme mellől, és messze ható részévé vált a kultúrának, úgy minden mellőzött, elnyomott és üldözött művész értékes alkotása él, hat, és ítél az üldözők fölötti.

Minden művész maga keresi az érvényes és időszerű kérdéseket, és azokra a valódi válaszokat. A művészet az emberi kultúra alapvető üzenetein alapszik. Vallási meggyőződéstől függetlenül átéljük a felelős művészeten keresztül, hogy Isten képmása vagyunk, nem fizikai, hanem szellemi értelemben. Hiszen Isten egy felől a Nagy Kreátor, a teremtő, aki a semmiből új létezőt szólít elő, másrészt az örök filantróp, aki emberibb világot akar az embereknek. A művészeten keresztül átéljük tehát, hogy szabadok vagyunk felelősen dönteni, az igazságot keresni és az igazságról kreatívan és érvényesen szólni. A művészek és a művészi közösségek maguk keresik a számukra fontos kérdéseket és érvényes válaszokat. Ebben felülről egységet teremteni csak diktatúrákban szokás, ahol a hatalom, mint megrendelő és hitelesítő elrendeli a kívánatos és tilalmas témákat és formákat. A művészet individualista szemléleten alapul, minthogy felelősségvállalás nélkül nincs érvényes művészi üzenet. Együttműködés, közös alkotás, együttes gondolkodás csak önkéntes alapon működhet, különben csupán alattvalói magatartás valósul meg. A hatalom igényeinek kielégítése lehet jó szakmunka, de maradandó művészi eredményt aligha hoz.

Nincs érvényes elitista művészet. A művészi alkotás kommunikál. A forma, a kifejezésmód megválasztása meghatározza azt is, kiket szólíthat meg az üzenet. Az elitizmus nem más, mint a művészi kifejezéshez olyan rétegnyelv választása, amelyet csak kevesen érthetnek meg. Amely kirekeszti a művészi üzenet befogadásából azokat a lenézetteket, akik nem rendelkezhetnek azzal a speciális kulturális tőkével, amelyet a választott rétegnyelv feltételez.

Márpedig, ahogy az emberek közösségében is a szolidaritás eredményez emberhez méltó viszonyokat, úgy a művésznek is kötelessége szolidaritást hirdetnie minden embertársa felé. Az elitizmus végső soron kirekesztés. Az elitizmus, mint választott módszer nem célozhat mást, mint az emberek kasztokra osztását, és jelentős rétegek szándékolt kirekesztését.

A felelős művészet a szó pozitív értelmében populáris, ahogy legjelentősebb íróink és költőink életművének legfontosabb részei úgyszólván bárki számára befogadhatók, és valamilyen szinten megérthetők, átélhetők.

Az a véleményformáló személy, intézmény, vagy közösség, aki, amely a mindenkori hatalom elvárásait állítja követendő eszményül a művészet és a művészek elé, félreérti, vagy védhetetlen okból félreértteti a művészet és a művészek társadalmi és kulturális felelősségét. A művészet és a művészek minden korban kritikusak és lázadók, mert ha nem azok, akkor nem töltik be küldetésüket. Fölöslegesek, unalmasak és gyávák.

A művész dolga és felelőssége nem az, hogy a hatalmat szolgálja, hanem az, hogy szószólója, képviselője, s bizonyos fokig az emberi értékekre vezetője legyen a sokaknak. A művész ügyvédje azoknak, akiket hátrány sújt, és vádlója azoknak, akik e hátrányokat okozzák, vagy haszonélvezőiként fenntartják.

Mit állítok tehát?

1.      Az emberek egyenlőnek, egyaránt méltósággal bírónak és szabadnak születnek. Ezt az egyenlőséget, méltóságot és szabadságot a legtöbb embertől legalább részben ellopják. A művész felelőssége nem az, hogy az elnyomót erősítse, hanem az, hogy felismertesse az emberekkel az egyenlőségüket, méltóságukat és szabadságukat. A művész dolga arra vezetni az embereket, hogy küzdjenek az egyenlőségükért, méltóságukért és szabadságukért.

2.      Az ember Isten képmása, és mint ilyen, fel kell nőnie a szabadságra. Ez ellentétben áll azok törekvéseivel, akik mások kihasználása, elnyomása, és kizsákmányolása révén építenek világot. A művész dolga az, hogy szószólója legyen azoknak, akik az igazságtalanság kárvallottjai, és kritikusa azoknak, akik az igazságtalanságot felépítik.

3.      Az emberi lét alapvető része az, hogy keressük a létezésünk értelmét. Kutatjuk azt, hogy milyen kérdéseket kell feltennünk legalább önmagunknak, s keressük a válaszokat e kérdésekre. A művész felelőssége, hogy maga is ezeket a kérdéseket és válaszokat kutassa, nem a múltba, hanem a jövőbe tekintve, hogy érvényes és felszabadító válaszokat adhasson a ma emberének.

4.      A művész alapvető felelőssége nem az, hogy a keveseket, a hatalomban lévőket szolgálja, hanem az, hogy lehetőleg mindenkiért és mindenkihez szóljon. Ezért a művészetnek minden korban meg kell találnia azokat a kifejezésformákat, amelyek a nagy többség számára megérthetőek, befogadhatóak és átélhetőek.

5.      A művész haladó, kritikus, lázadó. A művész az emberibb jövő hirdetője. A művészi lét értelme a sokaság, a közösség szolgálata, függetlenül minden hatalmi, vagy intézményi kerettől. Sőt, gyakran ezek ellenére.

 

Modern amerikai költészet 6.

Nerys Williams: Contemporary Poetry 6. rész

értelmező, és áttekintő recenzió

 

A jelen és trendjei

 

Simon Armitage Killing Time c. Versében egy emberszabású robot szerepel, amely a korai xx. Sz-i utópiákkal szemben egy rosszul sikerült majom: testrészei kommunikációs és informatikai hardwarek, elektronikus információkat fogyaszt. Megfigyelők ülnek lábainál, amikor bekapcsolják. Miután egy virtuális fingással bebootol, énekelni kezd.
A vers az ember ambivalenciájáról szól a technológiával szemben.

Valamiképpen axiómává vált, hogy a XX. Századi technológiai fejlődés alapjaiban alakította át a költészetet. Az internet hatása a jelenkori költészetre ma még kevéssé mérhető fel, de az nyilvánvaló, hogy a szövegek azonnali elérhetősége, az információcsere gyorsasága hatással van a szövegek textúrájára és tartalmára is.

Mások nem osztják Armitage bruitizmusát: Julia Spahr 'el nem tudja képzelni' egy interjúja alapján, 'hogyan voltak képesek emberek verset írni az internet előtt'.
A multimédia és az internet kétségtelenül hat a költői nyelvre és a formákra is. Vannak, akik számára az elérhető információk bősége lehengerlő tapasztalat. Másoknak , mint John Cayley, a technológia a vizuális és szövegalkotási kísérletezés lehetőségét jelenti. Van, aki az internetet verskomponálásra használja. Kétségtelen, hogy az internet tömeges hallgatóságot tesz lehetővé.
AEzekben a jelenségekben is lemérhető, hogy a költészet reagál az újra.

Mi az elektronikus írás?

Az elmúlt évtizedek technológiai fejlődése és azok a lehetőségek, amelyeket az irodalmi szövegek létrehozásának támogatására nyújtanak, nagy hatással voltak egyben a versek komponálására is. A jelenkori költészeti kritika is könnyen hozzáfér a digitális archívumokhoz, sőt, vitákba folyhat be egyedi blogokon és listszervereken keresztül. John Cayley, Peter Finch, Ingrid Ankerson és mások web technológiákat, programozási nyelveket és multimédia prezentációkat alkalmaznak verseik komponálásában. Ez a digitális irodalom nem a hagyományos irodalom digitalizálódása. A digitális objektumok itt hypertext elemek, nem szekvenciális írásmódok. Ez az irodalom azt az érzést adja az olvasónak, hogy saját igényei szerint mozoghat szabadon a szövegben, ami persze nem igaz, hiszen a "szabad mozgás" lehetőségeit a költő komponálja. Más példák az interaktív történetek, a hangköltészet vagy az installációs videók. Folyamatos a párbeszéd a kísérleti költészet hagyománya, és a digitális világ között.

Brian Stefans amellett érvel, hogy az elektronikus írás önálló művészet, mert nem csak használja a technikát, "hanem ennél fontosabb, hogy azok az alakok, amelyet az írás fölvehet, a gondolkodás új útjait jelzik, amelyeket a digitális technológia hatása hozott létre".
Az animált versben az "olvasótól" semmit nem kérnek, csak a figyelmét, ahogyan a szöveg végrehajtódik. A koncepcionális weboldalakon a felhasználót egy kísérletező interfész használatára kéri fel., hogy hozzon létre írásokat számítógépes programok segítségével. A kollektív alkotások pedig a jelenkor összes kommunikációs lehetőségét kihasználva: email, mobil telefon, chat - születnek meg.
Az elektronikus környezetben történő írás folyamatos konstrukció (poiesis). Ilyen értelemben "poietikus" az elektronikus írás.

A tartalom-specifikus elektronikus írás

John Caley, Jenny Weight, Ingrid Ankerson, Megan Sapnar, Reiner Strasser, M. D Coverly

A legmegalapozottabb elektronikus költő ma az angol-kanadai John Cayley.
A hetvenes évek vége óta használ számítógépet verskompozícióihoz. Cayle windsound c. 2001-es Electronic Literature-győztes műve nem interaktív munka, de azt igényli, hogy az olvasó koncentráltan figyelje a betűk átalakulását a képernyőn. A windsound eredetileg Macintosh HyperCard alkalmazás volt, amelyet állítólag áttettek lejátszható qucktime file-ba, csak nem érhető (már?) el a megadott linken.
Cayley munkája nem interaktív, de megköveteli az olvasó figyelmét, amint a betűk kialakulnak a képernyőn. Aztán ezekből bekezdések alakulnak, amelyeket egy narrátor fel is olvas. A szöveg lírai, de algoritmus generálja. Folyamatosan átalakul, a huszonhárom percnyi program futási idő alatt, olvashatatlanból értelmes szöveggé áll össze.
Jenny Weight Rice című verse (1998) a hipertexten alapul. A versben az olvasó maga választhatja meg a Vietnamban járt turista emlékei közötti útvonalat.
Az egyik állomáson ezt olvashatjuk: "Az előző dolgok/ soha nem estek meg Vietnamban./ Vietnami Emlékeimet/ az Internetről szereztem, /mielőtt elhagytam Ausztráliát./ Így sokkal hatékonyabb volt./ Aztán, hogy eltakarítsam őket, / megírtam ezeket a verseket. / Phű."
A versben Weight bemutatja, hogyan alakítjuk elvárásainkat egy előzetes narratívához.
Technikailag ez a mű a web-költészet korai fázisa: Shockwave-t, popup ablakokat és frameket használ. A vers legizgalmasabb momentuma a poet factory keresése Vietnamban. Aztán kiderül, hogy a poet factory a költészet temploma, ahol már 900 éve irodalmat alkotnak és tárolnak kőteknősök hátára vésve.

Ingrid Ankerson és Megan Sapnar kollaborációval készült Cruising című verse (2001) egy teenager perspektívájából szól, aki barátja autóját vezeti egy kis wiscosini városkában. A flash animációban egy nagyítható csíkon a városka fényképei fölött van a szöveg egérrel nagyíthatóan, de elég ügyesnek kell lenni a futkározó szöveg megszelídítéséhez, amelyet egyébként Ankerson el is mond. Az egér kezeléssel egyidejűleg megtanulunk vezetni a versben, mint a versbeli teenager az utcán.
Reiner Stasser és M.D. Coverley együttműködésének eredménye a ii - in the white darkness, ami a parkinsonos és alzheimeres páciensekkel foglalkozik. Az elektronikus szöveg a memória dimenzióit térképezi föl. Nem az foglalkoztatta szerzőket, ami törlődött, hanem az, ahogy megpróbálja az ember felidézni a törlődött emlékeket. A pulzáló pontokra kattintva különböző képek és hangok kombinációi hívhatók elő az alkalmazásban. A megjelenő objektumok hálózatát a véletlenszerűen pulzáló pontokon át járhatjuk be.
A poéma fő kérdése: ha történetünket az emlékek építik fel, akkor az emlékek elvesztésével elveszítjük a történetünket?

Peter Finch és Trevor Joyce

Akiknek művei hagyományos, nyomtatott formában olvashatók, azok is gyakran használnak munkához, kísérletezésre és együttműködéshez elektronikus eszközöket. Finch a welszi kulturális környezettel foglalkozik. Költészetében gyakran van valami hátborzongató rejtély. Finch rendszeresen kísérletezik korábbi verseinek, manifesztumainak átírásával, illetve más szövegek - kormányzati dokumentum-részletek - versbe illesztésével. 1980-ban írt egy programot még Basicben amely egy angolszász verset rakott össze a felhasználó által megadott szótárból. Pimasz, szemtelen szókovácsként kalapáltatja össze verseit programokkal, ehhez korábbi költők és saját korábbi verseit is használja nyersanyagként.
Egy vers sosem készül el, csak abbahagyjuk - mondja.
Az ír Trevor Joyce több más költővel egy levelezési listán, szabad asszociációkra épülő költeményt hoz létre. A táguló társaság és a beküldött szövegek mennyisége már a szerzőség megállapítását is ellehetetleníti.
Itt említem meg a magyar Zajácz Edina és Mészáros László együttműködéséből e-mail és facebook kapcsolattartással született szonettkoszorút, amelynek verseit felváltva írták, de rajtuk kívül szinte senki nem tudja, melyiket ki írta.
A szerzőség így elmerül a csoportban, mivel minden újabb részletet egy ismeretlen által küldött szövegrészletre vonatkozó asszociációként kell beküldeni, ám az asszociáció mikéntje nem meghatározott.
Még az is nehézségbe ütközne, hogy a szerző nemzetiségét megállapítsuk egy-egy részletről.
Joyce tizenkét vers sorait kombinálta át excelben (Syzygy, 1997). Noha a verset Machaut stílusában komponálta, az egész rá jellemző. A Data shadow címet adta neki, arra hívja föl a figyelmet, hogy nagy tömegű adatból, pl. bankkártyás vásárlásokból mennyire jó profilok készíthetők egyénekről.

Már számon tartják, mit telefonoztam,
és diszkre írják, miről is álmodtam.
Megalkotják abból fantom képemet,
azzal vezéreljék valós énemet.

Flarf költészet: a költők játszótere

A xxi. Század elején az internet egy lazán definiált költői csoportot hozott létre főleg az USA-ban azok között, akik a netes keresőket használják verskomponáláshoz. Ezt néha spam költészetnek is nevezik.
Michael Gottlieb szerint a 'flarf' karakterisztikáját az adja, hogy magába fogadja a véletlent, mint kompozíciós eszközt használó költőket. A felhasznált, internetes kereséssel talált szövegrészletek a bogarasságtól a bizarrig és a humorig változnak az együttműködő társaságokban. A név egy belső viccből ered, ma marketing név, a kreatív írás ezen módjára.

 

A Jacket című online folyóirat (2006) flarf poetryről szólt.
Az internet, mint kollázs gép etikai problémát vet föl. A kollázs készítőnek figyelnie kell a weboldalt, amelyről az alapanyagot veszi, de csak azért megy éppen oda, mert a kereső (google, yahoo) épp ezt mutatta meg. A kérdés, hogy vajon figyel-e arra hogy miért éppen ezt az oldalt használja.
A flarf költőnek figyelnie kell arra, hogy a kereső találatokat üzleti érdekek befolyásolják. Figyelni kell rá, hogy emiatt versük nem isteni vagy természeti törvény, vagy véletlen, hanem az nagy társaságok érdekeinek eredménye. A legtöbb flarf költő számára ez a környezet kiváló szociális kritikához és szatírához, de mindig szkeptikusan kell az eredményhez viszonyulnia.

Az interneten talált anyagok kiváló lehetőséget nyújtanak politikailag felelősségteljes költészetre. Mark Nowak 2009-es Coal Mountain Elementary c. kötete a fotó dokumentációt, a riportokat, dolgozó teszt eredményeit és akadémiai cikkeket kombinál. Nowak szerepe itt a karmesteré, nem a szerzőé. A Notes Toward Anti-Capitalist Poetry -ben világossá teszi, hogy a költészetnek politikai aktivitással kell társulnia. A kérdés, amire választ keres: a nagy cégek könyvesboltjai vajon megfelelő terep-e az antikapitalista költészetnek?
Nowak munkája az anerikai költészet dokumentációs vonalában gyökerezik, a 30-as, 40-es évek költői használtak költészeti formákat a szociális egyenlőtlenségek feltárásához.

Az információ szövete: Claudia Rankine és Joshua Clover

Hazel Smith "Visibility and the Generation of the Text" c. írása felveti a kérdést, hogyan minősíthetünk egy költészeti formát, amikor a XX. század kikezdte az időről, térről és érzékelésről szóló eszméinket. Az olvasó interaktivitása, a képek, a szöveggenerálás, mind szövegváltozatokat eredményez; az új közeg alapjában forgatja föl a szövegekről alkotott ideáinkat.
A globális interakciók is újszerű módon hatnak az írásra, a formákra és a költői nyelvre is. Clover egy manifesztumban a "szuperinformációra" hívja föl a figyelmet: a szuperinformáció ott lebeg, ahol az adatok áradata megtörik a fenséges tengerfalon, ahol a metaforák a végtelennel elegyednek. A szuperinformáció megtestesülés, de a megtestesülés csalás. A kategóriák a gondolkodás támaszai, de a szuperinformációval foglalkozók nem kiscserkészek. Clover Withered Walk c. verse szimultán módon írja le a városi teret az USA külpolitikájára való fókuszálással.
Claudia Rankine Please don't let me be lonely-je az önéletrajzot kombinálja képekkel és kommentárokkal. Tv hírekből, fényképekről, gyógyszeres üvegekről vett szövegek adják a különböző irányokba kalandozó meditáció apropóit. Rankine a személyes lírát az újságok bizarrsága felé tolja el:

Miután elváltunk, és a lakásomhoz vezető lépcsőn mentem föl,
az járt az eszemben, hogy a nők bizonyos hánydát nem erőszakolják meg.
De ezt nem tudom biztosan. Talán ez afféle dolog,
aminek utánajárhatok a Guglin. Azt hiszem,
hogy aztán a "milyen nőket nem erőszakolnak meg"
kérdés egy másfajta kifejezése lehet annak,
hogy "ez életem legrettenetesebb napja".

A kötet aztán dramatizálja, hogyan kapcsolódik össze a vallás és a scifi az adatok és információk területén. Egy evangelista pamfletjében olvasott szövegre: "légy olyan, mint Jézus" a Mátrixból (Reloaded film) húz elő egy reflexiót, amikor
Morpheus azt mondja: "azt mondtam Neonak, legyen olyan, mint Jézus".
Rankine hozzáteszi: Neo senkit nem tud megmenteni, Morpheusnak meg majd lesz egy újabb álma, egy olyan, amiben az emberek élnek, attól függetlenül, hogy mit álmodsz, és az álmodtól függetlenül halnak meg.
A különböző szövegek között Rankine így mutatja be, hogyan készül az önéletrajz szubjektivitással keverten.

Ebben a részben megkíséreltem bemutatni, hogy miként reagál a költészet a technológia változására, valamint, hogy milyen nyelvi nyomások érhetik a jövő költészetét.
A xxi. századba lépve a web alapú költészeti szemle lehetősége azonnal nyilvánvalóvá vált a 100 költő a háború ellen c. e-könyvben. Ezt először 2003-ban publikálták. A szerkesztő Todd Swift megmagyarázta, hogy megjelenését éppen a fegyverekről szóló Hans Bix jelentés megjelentetéséhez igazították. Ez volt eddig a leggyorsabban megszerkesztett globális antológia. Ír, skót, walesi, angol, kanadai, ausztrál, francia, indiai, amerikai, és más költők szerepelnek benne. Az angol kiadást francia, brazil és német verziók követték, gyakorlatilag az egész világról. Az eredeti kötet felszólítja az olvasót, hogy terjessze a hírét.


 

 

„…Álmaim bájos leplegiben véled ölelkezem”

„…Álmaim bájos leplegiben véled ölelkezem”
Berzsenyi Dániel Az első szerelem című versének elemzése
 
 
     Berzsenyi Dániel:
     Az első szerelem
 
     Szívem zsenge szerelmeit
El nem törli tehát a repülő idő,
     Sem más lyányka kacér szeme
Fel nem bontja, Dudim! rózsabilincsemet,
     Mely még szép fiatal korom
Boldog napja alatt öszveszövött veled!
     Mint egy számkivetett sohajt
Édes honja felé, hol csecsemő szopott,
     S ifjú élte virágozott:
Hozzád vissza-ohajt szívem s epedve kér.
     A csendes liget ernyein,
A zúgó Balaton déli vidékein
     Látják hullani könnyemet
A csendes patakok s Délia csillaga.
     Gyakran kellemes álmaim
Bájos leplegiben véled ölelkezem;
     Elgyengülve borulsz reám,
Haldokló ajakam szívja lehelleted,
     Szived verdesi szívemet;
Majd ismét bucsuzó csókjaid éltemet
     Oltják, s földre rogyom veled,
Majd eltűnsz, s repülő képed után futok,
     Míg lankadva felébredek,
S a forró szerelem könnyei buzganak.
[1807-1808 körül]

„Berzsenyi kijött, de mint jött ki! bosszúsággal vagyok eltelve mind B. mind Helmeczi eránt. Temérdek rossz dalt eresztett ki az első, s ezen utolsó nem illő szabadságokat vett magának. Legyen ő, mint akar; de ha Berzsenyi az, aminek e versgyűjtemény mutatja, úgy sajnálnom kell, hogy poétáink nem egyszersmind Kunstrichterek (műbírálók) is. O, az isteni Matthisont. Ennek stílusávak együtt lelkét is be kellett volna szívni Berzsenyinek. Csudálva láttam, amit máskor nem láték, hogy B.-ben a stílus praeponderál (uralkodik el), hány sor van, mint ez is: A dithyrambok lángköre, lélek s értelem nélkül? Én Daykával maradok, ki mint kezünkben van, mindeddig egyetlen literaturánkban…” - írja Kölcsey Ferenc Berzsenyi Dánielről, aki kétségkívül a magyar irodalom legjobban félreértett és félremagyarázott költője. Napjainkban is előszeretettel tekintünk rá úgy, mint egy nehezen értelmezhető és még nehezebben olvasható ódaköltőre, aki ma már érdektelen mitológiai utalások tömkelege mögé rejti mondandóját. De ez a mondandó sem érdekes modern ember számára, hisz olyan régen feledésbe merült gondolatokat jár körül, mint a nemzet erkölcsi romlása vagy a magyar nemesség nagyszerűsége.
Ennél nagyobbat azonban nem is lehetne tévedni Berzsenyivel kapcsolatban. Ő nem egy divatjamúlt, poros költő, hanem éppenhogy hihetetlenül modern, sőt azt is ki merem jelenteni róla, hogy az első igazán modern költő, aki le merte dobni magáról a sablonokat, az akkoriban kötelező manírokat, és őszintén nyitotta meg belső világát olvasója előtt. Annál is bravúrosabb teljesítmény volt ez, hiszen eközben előszeretettel használta a klasszicizmus nyelvezetét, formavilágát, és ezek hasznosításával, néha kicsavarásával tudott máig érvényes gondolatokat, lélektani mélységeket megfogalmazni. Ebben tévedett egyébként a legnagyobbat Kölcsey Ferenc megsemmisítő kritikájában is: ő a klasszicizmus eszmerendszere, formai követelményei irányából vizsgálta Berzsenyi líráját, és ezen mérték szerint ez a költészet el is bukott. (Nagyon szépen fogalmazta meg ezt a problémát Takáts Gyula Utolsó niklai töredékek című versében:
 
„Nem a feledtetés fátyolával!
Terítetttél le engem bárddal,
mint szérüdre toppant bikát,
……………………………..
Eged, pennád kicsiny… alája
nem fért agancsom koronája…”
 
Gyönyörű kép ez a kritikától lesújtott és elnémult lírájú Berzsenyiről, miközben egyertelműen Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a Titkok Kapujából című versére lehet asszociálni belőle.) Nem azért bukott el azonban Berzsenyi Kölcsey szemében, mert a klasszicizmus mércéjéhez mérten gyenge versek alkotott, hanem épp ellenkezőleg: Berzsenyi zsenije levetette magáról ezt a héjat, és lírája sokkal inkább mutat az őt követő nagy romantikus szerzők (Vörösmarty, Petőfi) irányába, mint az őt megelőző klasszicisták (Orczy Lőrinc, Virág Benedek, Dayka Gábor) felé. Költészetének egyéb jellemzői pedig még a romantikánál is előbbre visznek: lélektani mélységei a Nyugat koráig Ady Endréig, József Attiláig (nem véletlen, hogy szinte minden nyugatos szerző versben fogalmazta viszonyát hozzá), tűzzel és lendülettel teli, robosztus képei pedig egészen a modern líráig, Nagy László és Juhász Ferenc költészetéig nyúlnak előre. Ilymódon természetes a sajátja az is, ami az összes nagy, örökérévnyű alkotásnak: a ma már elavultnak tetsző formák mögül is érvényeset tud mondani a ma emberének.
Ennek bizonyítására Berzsenyi egyik nem túlzottan ismert, ennek ellenére nagyszerű versét veszem elő, Az első szerelem című költeményt. Abból a szempontból nem jó példa, hogy minimális mennyiségű mitológiai utalást olvashatunk benne, viszont használja a klasszicizmus formai követelményrendszerét, valamint a Berzsenyire olyan jellemző, szinte filmszerű, látványos képeket, sőt jelenetezést, az eléggé szentimentálisnak tűnő tartalom mögül pedig hihetetlen lékektani mélységek bonthatóak ki.
A vers formavilága egyértelműen klasszicista, hisz harmadik aszklepiádeszi strófában íródott, mely igazából nem is tekinthető strófafajtának, inkább a disztichonra hajaz abban, hogy egy hosszabb és egy rövidebb sor váltakozik benne. Ritmusképlete a következő:
 
– – – U U – U –
– – – U U – / – U U – U –
 
Ezt a nagy szabadságot adó, és könnyen variálható sorszerkezetet Berzsenyi több költeményében is előszeretettel használja (Virág Benedekhez, Egy hívtelenhez, Chloe, A szonetthez), mert a rövid és hosszú szótagok valamint a rövid és hosszú sorok hullámzó ritmikája kiválóan alkalmas a hullámzó érzelmek verstani érzékeltetésére. Figyeljük csak meg ezt a hullámzást például a Virág Benedekhez című költeményben:
 
     „Eván! merre hová ragadsz?
Mely szentelt ligetek boltjai fednek el?
     Tíbúr völgyei rejtnek-é,
Vagy Lesbos kiesült berkeit álmodom?”
 
Ezekben sorokban egészen a betűk, a hangok szintjéig lebontva érzékelthető a hullámzás. Hullámoznak a mély és magas magánhangzók (például az első sorból kiemelve: É-á-e-e-o-á-a-a), ráadásul úgy, hogy az egyes szavak szinte kivétel nélkül vagy csak mély vagy csak magas hangrendűek (szentelt-völgyei/hová-álmodom). Nyilvánvalóan hullámoznak a versforma miatt a rövid és hosszú szótagok valamint a sorok is, ezt külön említeni sem kell. De hullámzást tapasztalunk a helyszínek említésében is, hisz egyik pillanatban még Tibur sejtelmes völgyében járunk (A Róma körüli alacsony dombos vidék, a Campagna Romana és az Appenninek hegyvidéke találkozásánál, a bővizű folyó mentén az ősi Itália lakói már korán kedvező klímájú, letelepedésre alkalmas helyet találtak, ami egyben lehetővé tette az Abruzzo felől érkező forgalom ellenőrzését is. A római hagyomány Tibur város alapítását az i. e. 1215. évre teszi. A legrégebbi emlékeket az i. e. 4. századra sikerült datálni, ezek a fellegvárat körülvevő fal maradványai. Róma már i. e. 380-ban kiterjesztette befolyását a városra, és kiépült az ide vezető út, a Via Tiburtina is. Forrás: wikipédia), a következő sorban pedig már Lesbos berkeiben.
Miközben a verstani és a lélektani hullámzás tökéltesen érvényesül Az első szerelem című vers esetében is, a hangtani szintű hullámzás sokkal kevésbé. Figyeljük meg például a vers első sorait, és annak magánhangzókészletét (Az első két sor például: i-e-e-e-e-e-e-i-e-e-ö-i-e-á-a-e-ü-ő-i-ő) a magas magánhangzók erős túlsúlyát tapasztalhatjuk, és még ezek sem túl változatosak, inkább monotonon kopognak, és ezzel nagyon komor hatást keltenek. Néhány szó ugrik csak ki ebből a monton szófolyamból, ilyen például a „rózsabilincsemet”, vagy néhány szókapcsolat: „boldog napja alatt”, „haldokló ajakam”. Ezeket a részeket azonban szinte mindig a boldog múltról szóló, arra visszaemlékező részekben találhatjuk meg, ezzel mintegy szembeállítva a jelen szürkeségét, monotonitását a múlt színességével, mely már csak „kellemes álmai bájos leplegiben” él. Azt természetesen nem tudom, hogy ez a hang és szóhasználat mennyire volt tudatos Berzsenyinél, és mennyire írható a véletlen számlájára, de ismerve költőnk írói módszereit, azt, hogy verseit nagyon aprólékosan fogalmazta meg, sőt, számtalanszor át is írta őket, egészen addig, amíg csak el nem érte a legideálisabb változatot, alaposan feltételezhető, hogy már ez is teljesen tudatos volt.
Erre abból is lehet következtetni, hogy a vers felépítése magasabb szinteken (mondatok, szerkezet) is teljesen tudatos, mégis benne van Berzsenyi kereteket szétfeszegető zsenialitása. A költemény alapvetően két részre osztható, és keretes szerkezetet alkot. A vers eleje és vége a jelenben játszódik, a lírai én pillanatnyi helyzetéről fest igen plasztikus, szinte már filmszerű képet, míg a középső rész a múltat villantja fel. Már ez a szerkezet is inkább a romantikát idézi, hisz a sivár szomorú jelenből tekint vissza a csodálatos, boldog múltra és állítja szembe fekete-fehérként ezt a két idősíkot. Ez ugyanaz a megoldás, amit a romantika költői is előszeretettel alkalmaznak, gondoljunk például Vörösmarty Szózatára vagy Kölcsey Himnuszára, ahol ugyanígy szembe van állítja a dicső múlt a borzalmas jelennel. (Ezért is volt különösen igazságtalan sőt igaztalan Kölcsey kritikája, hiszen ő is sokkal inkább romantikus költő volt, mint klasszicista, ezt mégsem vette észre Berzsenyiben.)
A vers egy felsóhajtásszerű mondattal kezdődik („Szívem zsenge szerelmeit el nem törli tehát a repülő idő”). Ez egy kiváló és erős indítás, hiszen olyan érzetet kelt az emberben, mintha a vele szembe ülő költő közvetlenül neki beszélne, sőt olyant, mintha valami régebben megkezdett gondolatmenet folytatása volna, esetleg válasz a mi felvetésünkre. Mintha a régi szerelmekről társalogva lírai én egyszercsak arra a megállapításra jutna, hogy hiába is számított rá, a „zsenge szerelmek” emléke örökre benne marad az emberben.
A következő mondatban konkretizálja is ezt a mondanivalót, mivel már Dudihoz, egy minden valószínűség szerint létező személyhez szól, azaz a kezdő sorok általános megállapítását egyetlen konkrét személyre, és ezáltal az első szerelem élményére szűkíti le. Dudiban a szakirodalom leginkább Berzsenyi első szerelmét, Perlaki Juditot látja, de mivel  a költő korai verseit elég nehéz datálni, és mivel a neveket is a jobb hangzás érdekében gyakran átírta szerzőnk, ezért ezt biztosra kijelenteni elég nehéz lenne. Az viszont biztos, hogy ez a konkrét személy Berzsenyi első szerelme lehetett, így itt a Dudi név sokkal inkább az „első szerelem” szinonímájaként funkcionál.
Ugyanígy az első szerelem képi megjelenítését szolgálja a „rózsabilincs” szó is, mely mármár olyan hatást kelt, mint Weöres Sándor egyszavas versei („Tojáséj”). Az embernek elsőként az az ellentét jut eszébe, mely a pozitív kicsengésű „rózsa” és a negatív konnotációjú „bilincs” szó között feszül. (Figyeljük meg, hogy még egy szón belül is milyen szépen és finoman alkalmazza Berzsenyi a korábban már emlegetett hangtani megkülönböztetést. A pozitív „rózsa” mély hangrendű, míg a negatív „bilincs” magas hangrendű.) Ha azonban eszünkbe jutna a rózsa tövisei, ez az ellentét máris enyhül, és újabb jelentésréteggel gazdagodik ez a sor. (Ezt a jelentésbővülést erősíti a következő két sor is, ahol a rózsabilincs a lírai ént „öszveszövi” Dudival, hiszen a rózsa tövises szára sokkal inkább tud öszveszövődni, mint a virágja.)
A költemény ezután egy gönyörű, és költőnktől megszokott módon többrétegű hasonlattal folytatódik:
 
     „Mint egy számkivetett sohajt
Édes honja felé, hol csecsemő szopott
     S ifjú élte virágozott
Hozzád visszaohajt szivem, s epekedve kér.”
 
Ebben a képben a lírai én jelenkori önmagát egy száműzötthöz hasonlítja, aki epekedve vágyik vissza szülőföldjére. Azt állítja, ugyanígy vágyik ő is vissza ehhez az első szerelemhez, hisz számára ez volt az igazi, az egyetlen. Maga a hasonlat azonban kétségessé teszi ennek az állításnak a hitelességét, hisz azt olvashatjuk, oda vágyik vissza, ahol „ifjú élte virágozott”, ez pedig azonnal fel is veti a kérdést: a költő nem azért vágyik-e ennyire arra a szerelemhez vissza, mert akkor még fiatal volt és erős. Vajon nem csak az azóta eltelt idő festette ilyen szépre az emlékeket? Ő maga pedig immár nem más mint ennek a régi szép időnek a számkivetettje, és ilyen minőségében ugyanúgy egy tündérszigetté varázsolódik benne ifjúsága ideje, és vele együtt első szerelme emléke is, mint például a ténylegesen számkivetett Mikes Kelemennek Zágon városa? E halványan felsejlő kétely mellett egy másik dologra is utal ez a hasonlat: azzal hogy ezt az első szerelmet a szülőföldhöz hasonlítja, lírájának kezdetét pedig valószínűleg ugyanúgy a kamaszkori szerelmesversek jelentették, ahogy nagyon sok más költőnél is, így ez a szerelem lényegében lírájának szülőföldje is. Akkor pedig ebben a képben benne van a visszavágyódás nem csak a szerelemhez, hanem az akkori lélekállapothoz is, ahhoz a gyermeki tisztasághoz, mely ezt a érzést, és azokat a verseket szülte benne.
A hasonlatot követő négy sor megint egy összetartozó egység, melyben Berzsenyi nagyon tömören de nagyon költőien festi meg saját önarcképét, ahogy ezek a gondolatpk megfogalmozdnak benne.
 
     „A csendes liget ernyein,
A zúgó Balaton déli vidékein
     látják hullani könnyemet
a csendes patakok, s Delia csillaga.”
 
Szinte látjuk is a költőt, ahogy borús gondolataival, emlékeivel egy dél-balatoni ligetben sétál, körülötte a tó zúgása, és a patakok csörgedezése, az égen pedig ott Délia csillaga, vagyis a Hold. (Délia ugyanis nem más, mint a Délosz szigetén született istennő, Arteisz, aki a vadászat és a Hold istennője is volt).  Egyszerre egy szentimentális, klasszicsta regénybe illő jelenet ez, és de nyugodtan tekinthetjük romantikusnak is, hiszen az éjszaka magányosan sétálgató és múltba révedő ember toposza sokszor előkerül a romantika irodalmában is. (Ismét a Berzsenyit nem túlzottan kedvelő, ugyancsak késő klasszicista és koraromantikus Kölcsey Ferencet hoznám itt példának:
 
„Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék;
     csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.”
 
Ezt a szép képet a mű másik szerkezeti egysége követi, az a rész, melyben a költő visszaréved a múltba, és megidézi az egyszer volt első szerelem emlékét. Ezt azonban szokás szerint úgy teszi meg, hogy egyetlen szóval, egyetlen gesztussal jóval többet mond el, mint azt az ember az első, felületesebb olvasat esetében gondolja.
 
     „Gyakran kellemes álmaim
Bájos leplegiben véled ölelkezem”
 
Azzal, hogy Berzsenyi a múltat álomként idézi meg, és helyezi el a jelen és a vers szövetébe, egyszerre több dolgot is jelent. Egyrészt a régen megtörtént eseményeket a jelen szerves részévé leszi, hiszen az álmodó ember az álmát adott pillanatban mindig teljes valóságként éli meg, és az hatással van az ember viselkedésére, egész életére akkor is, ha abban a régmúlt eseményei elevenednek föl. Azt, hogy ezeket az elvileg már korábban lezajlott esményeket a költő mennyire a jelen részének érzi, az is mutatja, hogy a leírásnál nem vált át múlt időbe, hanem ugyanúgy jelen időben folytatja. Az álmodás motívuma azonban el is bizonytalanítja ezt a múltban lezajlott eseményt, az ugyanis, hogy álmodja, kétségessé teszi, hogy valóban úgy zajlottak le ezek a dolgok, ahogy azt olvashatjuk, vagy csak az álmok sajátos belső törvényei, logikája működteti az emlékezést. Ezt a kétséget erősíti az is, hogy mindez az álmok „bájos leplegiben” történik, amely kifejezés teljesen homályossá, sejtelmessé teszi az „emléket” (most már csak így, zárójelbe merem tenni).
Az, hogy az emlék sokkal inkább egy álom leírása, mintsen valóban megtörtént eseménysor, az is mutatja, hogy a következő sorokban egy teljes haldoklás-halál-feltámadás ciklust ír le a költő. Figyeljük meg azt is, hogy ennél a jelenetnél egyetlen apró, szinte észrevehetetlen szó beszúrásával megint mennyit tud elmondani Berzsenyi:
 
„Haldokló ajakam szívja lehelleted,
     Szived verdezi szívemet;
Majd ISMÉT (kiemelés tőlem) bucsuzó csókjaid éltemet
     Oltják…”
 
Az első sorból egyértelmű, hogy egy csókolózási jelenetet ír le a költő, ahogy összeborulnak a szerelmesével. Aztán egyszercsak váltás következik, és már azt mondja, hogy „ismét bucsuzó csókjaid éltemet oltják”, tehát a két félmondat között történt egy csomó dolog, amit viszont nem oszt meg velünk. Hogy mik is voltak az események, mit is tett közben a két szerelmes „az álmok bájos leplegiben”, az persze nyilvánvaló. De így, hogy  a költő mindezt szemérmesen elhallgatja, míg az elő és utójátékot megint szinte filmszerűen teszi elénk, sokkal többet mond a kihagyással, mintha részletes leírást kapnánk az eseményekről.
A régmúlt állítólagos eseményei végül egy paradoxonnal záródnak, amely végképp világossá teszi, hogy ennek a jelenbe álmodott tegnapnak semmi köze a valósághoz, sokkal inkább egy költői allegória az első szerelemtől. A két szerelmes ugyanis a búcsúcsók után együtt rogy a földre, a költő ráadásul életerejét vesztve, holtan. Ekkor szerelmese eltűnik mellőle, mire a lírai én az eltűnő, repülő kép után rohan, tehát szerelmének semmibe foszlása akkora sokként éri, hogy még a halálból is visszatér. Itt természetesen megint egy hiátust, elhallgatást találunk, hisz arról, miképp is támadt fel a lírai én, miképp győzte le szerelméért a halált, semmit nem mond. Viszont ezzel egyértelműen kijelenti, hogy a szerelem erősebb a halálnál, és erősebb a feledésnél is.
A záró két sorban aztán visszatérünk a jelenbe, megtörténik az ébredés.
 
     „Míg lankadva felébredek,
s a forró szerelem könnyei buzganak”
 
Itt is egy meglehetősen érdekes szót használ Berzsenyi: lankadva, ami egyértelmű visszautalás arra, hogy a költő még az álomban belefáradt a tovatűnő szerelem üldözésébe. Ezzel a szóval is azt mutatja, mennyire jelene része ez az álom, ez az emlék, ez a szerelem, hiszen kihat lelki és testi állapotára. Végül pedig felszabadító sírásban tör ki, de hogy mit is sirat pontosan, azt homályban hagyja, de úgy tűnik, mintha egyszerre gyászolná saját halálát, azt a veszteséget, amit a szerelem repülő képe okozott és azt, hogy mennyire hiábavaló, és sikertelen is volt ennek a képnek az üldözése. Pedig ez nem így van, pont ez a vers a kiváló példa arra, milyen csodálatosan tudja megörökíteni ezt az első szerelmet, így az nem tűnt el, hanem épp hogy fennmaradt az örökkévalóságnak.
Ebből is világos, hogy egy költőzseni egy rövid versben, néha csak egy-egy odavetett szóval, vagy éppen azzal, hogy elhallgat valamit, micsoda léleltani mélységeket képes feltárni. Pontosan ennek köszönhető, hogy Berzsenyi Dániel nem elavult, méltán a könyvtárak mélyén porosodásra ítélt alkotó, hanem egy elképesztően modern költő, sőt, lényegében az első igazán modern költőnk. Olyan poéta, akinek versei nem csak az utána következő generációkat ihlették meg, és sarkallták újabb művek létrehozására, nem csak a mai művészekre hatnak, de az utánunk jövő nemzedékek is megmerítkezhetnek lírájában. Amíg csak magyar költők élnek, mindig biztos kézzel nyúlhatnak vissza Berzsenyi műveihez, ehhez az aranyalaphoz, melynek nagyságát Berzsenyi ravatala felett már Kölcsey is elismerte:
„Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelõ szózat! Nemsokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnõk azt? az élet utai keresztül járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akar tévedéstõl, akar félreértéstõl: de a sírdomb békesség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költõ miénk, e nemzeté marad végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsõséged szent örökség gyanánt birandja.”
 
Bibliográfia

BERZSENYI Dániel, Művei / KIS János, Emlékezései, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985.
KÖLCSEY Ferenc, Válogatott művei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975.
Berzsenyi kincses emlék-kalendáriom, szerk. KISS Dénes, Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, Budapest, 1986.
Berzsenyi emlékkönnyv, szerk. Dr. MERÉNYI Oszkár, Somogy megyei és Vas megyei tanács kiadványa, Somogy és Vas megye, 1976.
A magyar irodalom történetei, szerk. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, VERES András, Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.

Akit a kreativitása vezérel

Akit a kreativitása vezérel


"A költészet nemcsak irodalom, hanem művészet is – a nyelvé, és mindené, ami a nyelvből levezethető: vagyis a hangé, a képi megjelenésé, a mozdulaté, a testé."

Szkárosi Endre költő, művészeti író, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, az ELTE olasz tanszékének egyetemi docense. Intermediális művész, előadó. Tevékenysége számos területre kiterjed. Olasztanár lévén az itáliai kultúra, világlátás jó ismerője, tolmácsolója. Keresi a művészi megfogalmazás különféle formáit. A magyar posztavantgarde egyik kezdeményezőjeként indult, a XX. századi magyar irodalmi átalakulás kulcsalakja lett, és az idősebb Szkárosi sem fordul el korábbi önmagától. Nincs is rá oka. Egyéni vízióval rendelkezik.
1952-ben született Budapesten. A II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban érettségizet, aztán előbb jogot hallgatott, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-olasz szakán tanult. 1978–1983 között a Mozgó Világ szerkesztőségi tagja, 1983-tól öt évig a Lapkiadó munkatársa volt. 1984-ben megalapította a Szkárosi&Konnektor művészeti koncertszínházat. 1984 óta a József Attila Tudományegyetemen oktat. 1986 óta gondozza az Új Hölgyfutár című lap- és revüvállalkozást, amely a hazai párhuzamos kultúra, avantgárd irodalom és művészet nyomtatott, illetve élő színpadi fóruma. 1994 óta az ELTE-n olasz irodalmat tanít, docens, majd 2012 novemberétől egyetemi tanár.
Az 1970-es évek elején kísérleti színházban dolgozott a Brobo csoporttal, és hangköltészettel is foglalkozott, illetve totális koncertszínházi előadásokat szervezett, verseket írt, valamint kritikai- és szépírásokat publikált. 1987 óta videoköltészettel is foglalkozik. Az 1990-es években az angol Towering Inferno és a magyar Spiritus Noister együttessel zenélt. Nagyon sokféle hatást képes beépíteni egyéni stílusába. A különféle inspirációk összeolvadnak nála, és az összhatásuk lesz Szkárosi nyelve. Számára az avantgárd egyik rokonszenves definíciója: olyan alkotás, amely radikálisan túllép a kor esztétikai közmegegyezésén. Úgy tarja: a monolit rendszerekben, egy diktatúrában mindig a hivatalostól eltérő kultúra az igazi, az élő, a vonzó.
A hetvenes és nyolcvanas évek szubkultúrájában jelentős szerepet játszott. Tagja volt a (Szilágyi Ákos vezette) Fölöspéldány csoportnak, amely nevében is kifejezte, hogy rájuk itt nincs szükség, mert a sokszínűség és a szabadság gondolata errefelé nem primer állami szándék. Visszatekintve arra az időre, legendákkal és mítoszokkal övezett világra nézünk, ahol elszállt egy hajó a szélben, és az ördög álarcosbálján is voltunk. Gigantikus happeningeket szerveztek. Időnként brahiból is alkottak. Vonzotta őket az anti-siker, anti-zene és a pánik-rock is. Olyat csináltak, amiről úgy gondolták, hogy frankó.
Versei, szövegei előadása során egyre több eszközt használ, amelyeket részben a nyelv, részben a hang, velük együtt pedig a mozdulat, a térbeli jelenlét felelőssége ad az ember kezébe. Megbizonyosodott arról, hogy mindezzel autonóm költői munkát lehet létrehozni. Hangköltészeti performanszai így egyre komplexebbek lettek nyelvileg, és egyszer csak felvetődött benne a kérdés: miért nem társítja mindezt a zene dinamikus lehetőségeivel?

Eszmélkedéstörténeti emlékiratából nemcsak az embert, az alkotót, mint összművészeti jelenséget ismerhetjük meg – írta róla Láng Eszter, aki szerint tanulni lehet Szkárositól és könyvéből is. Hogy egymással dolgozva áll össze az a több, amire egyénileg senki nem képes. És azt is, hogyan lehet egyensúlyban tartani a szakmai (egyetemi) és művészeti tevékenységet, s a kettőt ötvözni, egyiket a másikkal többé tenni, amikor kell, elválasztani. Szellemi magatartásmintát kínál.
A szabadság, mint olyan alapvetően meghatározza Szkárosit, tudatosan és öntudatlanul is szabadságra törekvő, az „arctalan nemzedék” (Zalán Tibor kifejezése) személyes és művészeti szabadságának egyik arca és zászlóvivője.
Alkotásairól így vall: …az írott versek felől teljesen természetesen jutottam el a térben létező nyelvek költészetéig.(…) Ezért megyek tovább úgy, ahogy eddig mentem. Itthon, külföldön, a levegőben. Nem látom értelmét, hogy olyat írjak, amit bármelyik igényes költő – és elég sok van belőlük – meg tud csinálni. Ha teljesen őszinte vagyok, olyat szeretnék mindig csinálni, amit ők – alkatuknál, szokásaiknál, érdekeiknél fogva - nem tudnak, nem akarnak, vagy nem mernek megcsinálni.
Arra példa a művészete, hogy az nem igaz, hogy a költészet alapvetően az írott nyelvben létezik csak. Ezt a hamis beállítódást az is cáfolja, hogy a költészet az írásbeliség és nyomatás előtt is létezett, és Saussure óta köztudott, hogy az ember által hétköznapilag használt nyelv sem más, mint egy hangzásfolyam, amelyet az írott nyelvi rendszer, a betűk és írásjelek együttese csak lejegyez, mint a kotta a maga hangjegyeivel és jelzéseivel a zenész számára a zenét jegyzi.
Szkárosi azon nagyon kevés magyar költők egyike, aki eklatáns módon szemlélteti, hogy a költői közlés nyelve az írott kódrendszeren túl, a hangban, a látványban, a mozdulatban, a konkrét akusztikai és vizuális artikulációban valósul meg a maga teljességében. Nem az udvari kultúra vonzotta soha, a tiltakozás talizmánja van a kezében, látja az utópia végét. Benne együtt él az akarat és az okozás képessége. Tudja, a képmutatást használni lehet, de megszokni nem. Tudja, módunkban áll, hogy a világot pokollá tegyük.
Zene, hang, látvány, fény, szó, mozdulat – minden benne van munkáiban. Eligazítást nyújt a hangköltészet zenéjében, ahol energia-átadás történik. Így jön létre a hang. Ez vezet minket, ez irányítja gondolatainkat is, ez az életünk. (Legyen az a belső hang vagy egy külső.) Úgy gondolja, hogy maga az emlékezés mindig értelmezés, és ez az értelmezés jelentős részben racionális, de nem elhanyagolható részében érzék- és ösztönmunka.

Nézzük néhány versét!



 lábtextus

vékony        bélhúron     penge         függ           alább

sorsa           bévül          csont
monoton     bút    belülről
vezérelv       teve            idegzsinegen
megint         függő
játék   béli              láb             bőrben
bújdosó       partizán

meghurcolt            golyó                   torkolat
hurkolva      újjá    hordoz
fegyvertestmasszát
plazmát       váladék        passzát
fúa     át       pórusát
idegen         idegen         egyensúlyt
emel   a        burkolat      fölé
talpas          történelem   horgolat      nyomai
a        világbélnyálkahártyán


monitor       búlábat
függet          óvszerenként         hármat
szól   a       kokárda       tiszt
a        kár     mentség      a        talp   alatt
nyírkötélen            zsongva      hódol
bele   ment        nem             ment
bele   sül    ráfékez       a       talpas
ma     még hárman        másznak
ráfele           tafota

kár     tönk  óvadék
robot           lép     fene   mollban
lápon                    térden                   holtan

szállj fül      ivadék
ne      zsúrba         botoltan
azúrba         bélelten
lopva                    járakadékoltan
láb     alatt   a  véletlen
betéten        a        tenyér
légtalpas      vödörjár
minden gödrökön át



Bright

time has died
since I went by
it’s so bright
without time

space has died  
since it fell apart
it’s so great  
without space

my eyes have died
once I was high
come on, well,
take me, take me to hell
 
there’s no time
there’s no space
there’s no light
it’s so bright

Ragyogás


meghal az idő
ha elmegyek
ragyogás
ha nincs idő

meghal a tér
ha szétzuhan
szárnyalás
ha nincsen tér

meghal a szemem
ha elszálltam
na gyerünk már
pokolra velem

ott nincs idő
ott nincsen tér
ott nincsen fény
csak ragyogás




Közigazgatási dal 4/4-ben
az építési osztály az nagyon jó
a leveleket földre dobják nagyon jó
a határidőt nem tartják be nagyon jó
igaz is ha nincsen levél
minek is azt betartani hű de jó
ha-ha-ha-ha hi-hi-hi-hi
he-he-he-he hu-hu-hu-hu
hű de jó
                 
az erősebbnek dönteni az hulla jó
de nem is kelletik dönteni hulla jó
az erősebbnek eldől az majd
magától is hu-hu hi-hi hulla jó
asszisztálgatunk csendesen hulla jó
mi a fasznak élnek ezek
az ügyfelek hi-hi-ha-ha hulla jó
ha-ha-ha-ha hi-hi-hi-hi
he-he-he-he hu-hu-hu-hu
hű de jó
                    
a közigazgatási hivatal de jó
a leveleket iktatjuk az cseszett jó
de határidő nem létezik toszott jó
válaszaink üresek de
baszhatod mert jogerősek ez igen jó
nincs fölöttünk senki sem
de ha van is majd ledaráljuk hű de jó
csak meglegyen a prémiumunk durva jó
ha-ha-ha-ha hi-hi-hi-hi
he-he-he-he hu-hu-hu-hu



hű de jó
                     
kormány ide kormány oda
az ellenzék meg leszophatja
mi vagyunk az örök dada kurva jó
de ha valakinek mégis magasabbra áll
hát legyen boldog leszopjuk na nehogy már
csak meglegyen a prémiumunk na nehogy már
a kutyafaszu ügyfeleket
meg elhajtjuk a pokolba na nehogy már
izéljenek itten nekünk na nehogy már
menjenek innen a faszba na nehogy már
ha-ha-ha-ha hi-hi-hi-hi
he-he-he-he hu-hu-hu-hu
na nehogy már
                    
sej haj víg az élet na nehogy már
na nehogy már

Modern amerikai költészet 5.

Nerys Williams: Contemporary Poetry 5. rész

értelmező, és áttekintő recenzió

Globális költészet. Az angol, mint globális nyelv

A globalizáció az angol nyelv terjedésével jár. Noha a helyi kulturákat megnyitja mások előtt, mégis csak az angolon keresztül válik elérhetővé.
Vannak a globalizációnak árnyoldalai: Romana Huk szerint a világ- vagy globális költészet nem tesz lehetővé csoport-, csoport-közi vagy nemzeti identitásokat. Huk amiatt aggódik, ami a totalitásból kimarad, amit elveszítünk vele. Vagy el is akarjuk veszíteni?
Bár a globalizációval foglalkozunk, illetve a világirodalommal, de fontos számolni azzal a hatással, amelyet a globalizálódó költészet gyakorol az angol nyelvre. Hogyan reagálnak a költők a nyelv változására? A múltban axiómának számított, hogy a globalizálódás nyelvi homogenitást hoz létre. Jahan Ramazani szerint az emberek a globalizáció ellenében állandóan új különbségeket, új szlenget vezetnek be, sőt, időről időre új vallást, és ide sorolhatjuk a költészetet is. A transznacionális költészet kifejezés rávilágít, hogy a jelenkori költők képzeletben átértelmezik és átértékelik ezeket a globális erőket és ezzel fejezik ki a globalizálódó lokálist és a lokalizált globalitást. Wai Chee arra mutat rá, hogy az angol nyelvű költészet többé nem egy és csak egy nemzet költészete.

Az anglofon költészet háború utáni vonulatát a globalizációval együtt szemlélve fontos észrevenni, hogy a Sujata Bhatt-féle ambvalencia az elnyomók nyelvével szemben hogyan módosul az unokákban a megszeretem azt a nyelvet érzéssé. Mivel az angol ma globális nyelv, fontos figyelnünk arra, hogyan fejezhet ki egyetlen nyelv sokszínűséget és különbözőséget dialektusok, idiolektusok és többnyelvű költészetek nélkül úgy, hogy ne uniformizálná azokat.
Megkülönböztetjük a dialektusokat, amelyek regionális hangsúlyozásokhoz illetve szószerkezetekhez kapcsolódnak az idiolektusoktól, amelyek gyakran a nyelvtani szabályok deformálódását jelentik, hogy önazonosságot fejezhessen ki a nyelv. A jelenkori költők gyakran idézik meg saját munkáikat folyamatos nyelvek közti fordításként, például kínairól angolra, welsziről angolra, vagy spanyolból angolra.

Dialektus és fonetikus költészet

Egy korai interjúban Tony Harrison felhívta a figyelmet az angol irodalomban lévő hierarchikus formák érzékelésére. Azt mondta: eredetileg metrikus verseket írtam, mert olyan irodalmat akartam csinálni, amiben megkülönböztetjük őket és "münköt". Mára megtettem, olyan értelemben, hogy megtanultam olyan módon használni, hogy az embereknek föl kelljen rá figyelniük.
Az ú.n. hagyományos angol irodalomban nincs helye regionalizmusnak. A Making of the English Working Class c. 1963-as kötete beszédmódjával tesz különbséget a leedsi prolik és az "elfogadott" kiejtés között, és bemutatja az "angolok" (nyelvek) sokféleségét. v. című versét a 84-85-ös bányászsztrájk idején írta, ebben párbeszédet folytat a költő több különböző munkanélkülivel. Több hangú költeménye inkább a regények több hangúságára, mint a versek egységes nyelvére emlékeztet. Ez a szaturált (Bakhtin) , fertőzött nyelv a káromkodásokban a legfeltűnőbb, amelyekkel végig szemeteli a verset. A vers jambikus pentametere egy fiatal skinhead nyelvén beszél. A vers címe: v a versus, a szurkolótáborok, a műveltek és tanulatlanok, az etnikumok és rasszisták, a dolgozók és munkanélküliek stb. ellentéte.
Tom Leonard kifejti: a verseiben használt tájszólásnak semmi köze a nacionalisztikus szentimentalizmushoz, Skóciához, az kifejezetten a dolgozó osztály jellemzése. Harrison és Leonard szerint is a társadalmi osztályok nyelvi hierarchiában is megjelennek. Helen Kidd a költőnők esetében állapítja meg, hogy a skót költőnők akkor használnak dialektust, amikor nincsen a tropushoz használható speciálisan női nyelv. Ehelyett inkább a felforgató nyelvi kísérletezést ajánlja: iróniát, elkalandozást, muzikalitást és machó, a nőket alárendeltnek láttató dumát.
Jackie Kay költészetében a skót dialektus a hellyel való kapcsolatot jelzi. Kay nigériai apától és skót anyától született. Tudatosan játszik különböző hangokon, dialektusokban, ami bizonytalanná teszi identitását. Szerinte az emberek képtelenek értelmezni, hogy ő fekete és skót. Verseinek ez az alapja: az önazonosság helyének keresése. Skótként definiálva magát nála is előkerül a skót és az "elfogadott" kiejtés ellentmondása. Azt feszegeti, hogy a nyelvhasználat átalakulása visszahat a személy identitására

A nyelvi meghatározottság amerikai bennszülött származású költőknek is központi témája. Simon Ortiz új mexicói író a bennszülöttek nyelveinek kihalásáról, az angol és spanyol térhódításáról ír, arról, hogyan segítette a nyelv elterjedése a hódítást (Ugyanez a nyelvi hódítás zajlik az I. világháború óta a magyarlakta területeken - a recenzens).
Arról ír, azonban, hogy míg a nyelv kétségkívül nagy befolyással van az önazonosságra, addig a fizikai aktivitásokhoz kötődő szokásrendszer, az öntudatosság nagyobbik részét adja, így nyelvi változás esetén is megmaradhat az önazonosság.
(Így a nyelv elvesztése és az életmód megváltozása együttes nyomására megnő az identitás megváltozásának esélye, ami a teljes közösség számára káros hosszú távon: csökken a sokszínűség variabilitása. Ez a veszélye az elszlovákosításnak, elrománosodásnak, sőt az elmagyarosodásnak is. Eu a nyelvi-kulturális sokszínűség lehetne éppen az előnye az Európai Uniónak a nemzetállamokkal szemben. - a recenzens)
Ortiz költészete folyamatos átmenet a szájhagyományból a szövegbe, megkérdőjelezi a nyugati kánont: az eredeti amerikai kulturában a coyot a trükkös megszemélyesítője. Ezt használja Ortiz, bemutatva, hogyan győzi le a coyot a többszörös halált. Ortiz a Coyotot a környezetében élőktől függőnek láttatja.

Simon J. Ortiz: The Boy and Coyote
The Boy and Coyote

for a friend, Ed Theis, met at VAH
Fort Lyons, Colorado, November
and December 1974

You can see the rippled sand rifts
shallow inches below the surface.
I walk on the alkalied sand.
Willows crowd the edges of sand banks
sloping to the Arkansas River.

I get lonesome for the young aftenoons
of a boy growing at Acoma.
He listens to the river,
the slightest nuance of sound.

Breaking thin ice from a small still pool,
I find Coyote's footprints.
Coyote, he's always somewhere before you;
he knows you'll come along soon.

 

Joy Harjo, 1951
Deer Dancer

Nearly everyone had left that bar in the middle of winter except the
hardcore. It was the coldest night of the year, every place shut down, but
not us. Of course we noticed when she came in. We were Indian ruins. She
was the end of beauty. No one knew her, the stranger whose tribe we
recognized, her family related to deer, if that's who she was, a people
accustomed to hearing songs in pine trees, and making them hearts.

The woman inside the woman who was to dance naked in the bar of misfits
blew deer magic. Henry jack, who could not survive a sober day, thought she
was Buffalo Calf Woman come back, passed out, his head by the toilet. All
night he dreamed a dream he could not say. The next day he borrowed
money, went home, and sent back the money I lent. Now that's a miracle.
Some people see vision in a burned tortilla, some in the face of a woman.

This is the bar of broken survivors, the club of the shotgun, knife wound, of
poison by culture. We who were taught not to stare drank our beer. The
players gossiped down their cues. Someone put a quarter in the jukebox to
relive despair. Richard's wife dove to kill her. We had to keep her
still, while Richard secretly bought the beauty a drink.

How do I say it? In this language there are no words for how the real world
collapses. I could say it in my own and the sacred mounds would come into
focus, but I couldn't take it in this dingy envelope. So I look at the stars in
this strange city, frozen to the back of the sky, the only promises that ever
make sense.

My brother-in-law hung out with white people, went to law school with a
perfect record, quit. Says you can keep your laws, your words. And
practiced law on the street with his hands. He jimmied to the proverbial
dream girl, the face of the moon, while the players racked a new game.
He bragged to us, he told her magic words and that when she broke, became human.
But we all heard his voice crack:

What's a girl like you doing in a place like this?

That's what I'd like to know, what are we all doing in a place like this?


You would know she could hear only what she wanted to; don't we all? Left
the drink of betrayal Richard bought her, at the bar. What was she on? We all
wanted some. Put a quarter in the juke. We all take risks stepping into thin
air. Our ceremonies didn't predict this. or we expected more.

I had to tell you this, for the baby inside the girl sealed up with a lick of
hope and swimming into the praise of nations. This is not a rooming house, but
a dream of winter falls and the deer who portrayed the relatives of
strangers. The way back is deer breath on icy windows.

The next dance none of us predicted. She borrowed a chair for the stairway
to heaven and stood on a table of names. And danced in the room of children
without shoes.

You picked a fine time to leave me, Lucille With four hungry children and a
crop in the field.

And then she took off her clothes. She shook loose memory, waltzed with the
empty lover we'd all become.

She was the myth slipped down through dreamtime. The promise of feast we
all knew was coming. The deer who crossed through knots of a curse to find
us. She was no slouch, and neither were we, watching.

The music ended. And so does the story. I wasn't there. But I imagined her
like this, not a stained red dress with tape on her heels but the deer who
entered our dream in white dawn, breathed mist into pine trees, her fawn a
blessing of meat, the ancestors who never left.


Kétnyelvűség és fordítás a költészetben

Sok költő számára az angol nyelvű kultúrával kétnyelvűségen keresztül van kapcsolat. A fordítás az írás során történik meg. Venuti szerint a fordítás a fordító láthatatlanságát feltételezi, noha tudható, hogy ilyen nincsen: figyelmeztet a fordítás többértelműségére, hiszen a kapcsolatok és értelmezések mindkét nyelven végtelen láncokat alkotnak.

Gwyneth Lewis, Li-Young Lee és Lorna Dee Cervantes kétnyelvű költők. Lewis welszi és angol nyelven ír. Kiemeli, hogy saját fordításaiban eltér az eredetitől, sőt, azt írja egy esszében, hogy az egyik nyelven létrehozott írás a másik nyelven csak reflexió az eredetire, sőt, azt írja, még egy nyelven belül is szükséges néha az interpretáció. A nyelv nála az érintéshez, az erotikához kapcsolódik.
A Welsh espionage c. Verse a welszi és angol nyelv kulturális ütközéséről szól. Welszi szavakat ágyaz angol szövegbe, amint egy welszi apa tanítja gyerekét angolul megnevezve a testrészeket. A kritikusok szexuális abúzusról beszéltek, és annyiban igazuk is volt, hogy a versben két nyelvi kultúra ütközik össze a testrészekben. Amit a vers végső soron állít: egyszerre két anyanyelvvel bírni valami szégyenletes dolog. Ezt az értelmezést maga a költőnő erősíti meg egy kommentárjában. A vers ellenáll a rosszindulatú és a jóindulatú értelmezésnek is, megmarad ambivalensnek.
Lewis azt írja egy helyütt, hogyha kétnyelvű vagy, az nem azt jelenti, hogy világodban két nyelv van, hanem azt, hogy nagyon kevesen értenek meg igazán.
A kétnyelvűség nem két, egymástól függetlenül működő nyelv, hanem több, szimultán kulturális modell, belső megtöbbszöröződés.

Bevándorlás. Nyelvi különbségek

Li-Young Lee szülei Kínából Indonéziába menekültek, ő ott született, aztán amerikában telepedtek le. Nem tudott gyerekkorában angolul, később tanult meg. Észrevette, hogy míg bizonyos akcentusok (brit, francia) előnyt, mások hátrányt jelentenek: a The Winged Seed ezt a nyelvi meghatározottságot vizsgálja, ugyanakkor vágyakozást fejez ki az anyanyelv iránt. Felidézi a hatodikas tanárnőt, aki a szavak összekeverését pofozással torolta meg.
Kezdetben az onomatopeia vezeti a verset. Lee az ismeretlen nyelvet (angol) a szavak összevetésével, a hasonlók értelmi különbségének felismerésével mutatja be.
Hejinian szerint a különbségek ellentmondásokhoz vezetnek. Baktyin számára a kívülállóval való találkozás dialógust, kultúrális cserét és vizsgálódást jelent. A kívülállás a megértés feltétele. Idegen kultúrával szemben olyan kérdéseket teszünk fel, amelyek neki magának eszébe sem jutnak.
A vers vége felé Lee bemutatja a bevándorlók kulturális emlékezetét: hazatérvén a fiú már felnőttként lát egy képet a datolyaszilváról, ami a kulturális azonossággá alakul át a versben.
Lorna Dee Cervantes 1981-es, első kötete a chicano perspektívából mutatja be a mexikói-amerikai nő életét. A 60-as évek chikano írói után megjelent a költők első hulláma is visszakövetelvén a spirituális hazát, amely az indián Aztlán mitoszban gyökerezett. A nap és vér népétől való származást fogalmazta meg először női szemszögből. A női chikana költészet a megfigyelésen, érzékleteken alapul. Cervantes kezdeti költészete a spanyol és angol határmezsgyéjén volt. Az angol szövegben spanyol frázosok vannak. A két nyelv ütközése a hódítás és alávetettség történetét tárja fel.
Norma Alarcón chikana író célja a nyelvi hierarchia ellen lázadók bátorítása: az emberek elhallgattatása a domináns nyelv frázisainak erőltetésével kezdődik, azzal, hogy törvényen kívül helyezzük beszédformáikat. (Ez zajlik most Ukrajnában, Szlovákiában, ez volt Romániában - a recenzens).
Louis Reyes Rivera szerint, ha az elnyomó nyelvén beszélsz, vagy elfogadod elnyomód minden értékét, vagy minden szavának kiejtését fegyverré formálod ellene. Cervantes keverten használja verseiben a spanyolt és angolt. Ez bensőséges kapcsolatba hozza a beszélőt a földdel, kultúrával és a múltbeli menekülési vággyal. Ez a kombinált nyelvhasználat nem kétnyelvűség. Az alkalmazott nyelvi szerkezetek hibásak sokszor mindkét nyelven, ám a chikano kultúrában bevett a használatuk. A kétnyelvűség feltételezi a folytonos váltást a nyelvi kultúrák között (Bruce-Novoa), a nyelvközöttiség ellenben az állandó feszültséget tartja fenn.

Idiolektusok

A párbeszéd alkalmazása sokszor az identitás - regionális, nemzeti, gazdasági, faji - megerősítését szolgálja a költészetben. Derek Walcott könyv-hosszúságú Omeros-át a kreolizáció könyvének aposztrofálják epikája, karibi beszéde és a helyi történelem miatt. A kései hatvanas évek karibi beszédének topográfiája is benne van. Nyelvét idiolektusnak is nevezhetjük, azaz egyetlen személy által használt nyelvnek, amely még az azonos dialektust beszélőkétől is eltér.
Charles Berstein vezette be a fogalmat 1996-ban a Poetics of the Americas-ban. Bernstein szerint az amerikai költészet nem annyira a különböző használt dialektusokban, hanem az egyedi identitásokban jelentkezik. Míg a dialektus csoportnyelv, összetartó erő, az idiolektus szétválasztó, elkülönítő. Nem csak a nyelvtanilag szokatlan szórend, más tényezők is jellemzik. Szélsőségesen alkalmazva persze értelmetlen, hiszen az individuális nyelv nem alkalmas közlésre. A nem standard nyelvhasználat a kulturális ellenállás egy formája.

A nyelvi kereszt-termékenyülés: Tusiata Avia

Tusiata Avia költészete a példa arra, hogy a nyelvi kölcsönhatások és az idiomatikus szövet hogyan válik költészetté. Avia Új Zélandon nőtt fel. Költészete Samoai és Új Zealandi folklórt tartalmaz, a szájhagyomány szerinti történetmeséléssel. 2004-es kötete a samoai ábécé-t narráló vers sorozat, valamint hozzá tartozó szószedet a függelékben. A történeket két kultúra kifejezéseit feleltetik meg egymásnak. A V-re pl a virgin szót adja:

Mary was a virgin
and God was her husband
but Joseph was her husband
and Jesus was her baby

A kötetet egy kislány dominálja. Alofa c. prózaverse (Szerelem) dialektusokat, idiolektusokat és többnyelvűséget alkalmaz.
A samoai köznyelv a szexuális naivitáson és ártatlanságon alapul. A gyönyör és szerelem közé egyenlőséget tesz. Alofa (a vers hősnője) sétálni indul és minden bokorban alofát lel. Ugyanakkor az alofa a gazdagság is, mert Alofa Jézushoz énekel, adjon neki sok alofát, sok pénzt, hogy alofájából a templomnak gyülekezetének. adományozhasson. Végül, amikor nyer a bingón, a városba megy, hogy transzszexuálisokkal és fehérekkel szórakozzon. Közben átváltozik alofává: szeretkezik, és mire visszatér a faluba, zabigyereket hordozó pa'muka lánnyá változik át. A vers a történet narratívája mellett a faji előítéletesség brutális jelenlétét, a falu és város ellentétét is tartalmazza.

Dalsit Nagra brit ázsiai költőt (Look We Have Coming to Dover - 2002) az Egyesült Királyság férfi perspektivájú kisebbségijeként hirdetik. Nagra költészete felveti annak kérdését, mit is jelent autentikus brit ázsiai költőnek lenni, aki képviseli a brit ázsiai közösségek sokféleségét. Költészete még Aviáénál is idiolektikusabb; nem csak nyelvtanilag, hanem hangzásában is kihívó.
De Nagra kevésbé foglalkozok azzal, hogy autentikus pandzsábi stílusa legyen, mont azzal, hogy megragadja a pandzsábi munkások életstílusát a külső szemlélő számára. Beszélői mindig inkább a briteknek az ázsiaiakkal szembeni várakozásainak felelnek meg, mint a valóságnak. A The man who would be English c versében brit szleng keveredik archaizáló - néhol mesterkéltnek ható - kifejezésekkel, ami mulatságossá teszi a szöveget.

Bár az angol világnyelv, az angol nyelven író költők inkább a nyelv sokféleségét, mint egységes voltát mutatják szerte a világban.
A nyelvhasználat sokféleségét dialektusok és idiolektusok segítségével mutatják meg.
A természethez még közelebbi kultúrák az orális hagyományokat transzformálják írott költészetté napjainkban.

 

Vannak költők, akiknél a kétnyelvűség alapvető, lényegi, gondolkodásbeli ügy.
Az idiolektikus költészet jellemzője a nyelvtani szabályok, és jelentések egyéni átalakítása.
Tusiata Avia és Dalsit Nagra esetében kulturális kifejezésmóddá alakul a két különböző nyelv egymásra hatása.


 

 

Modern amerikai költészet 4.

Nerys Williams: Contemporary Poetry 4. rész

értelmező, és áttekintő recenzió

IV.  Ecocriticism

A környezet igen régóta van jelen a költészetben, azonban a 20 század különösen fölerősítette a környezet fogalmának többrétűségét.

Az ökológia fogalma kiterjeszthető a gondolkodás és az alkotás ökológiájaként is (Gary Snyder: Riprap). Látni kell, hogy a környezet nem csak kerete az emberi létnek, hanem az ember léte maga is a környezet része. A Gaia teória a teljes bioszférát - tágabban: az egész Földet - szemléli organizmusként Gary Snyder: Little Songs for Gaia című műve húsz szakaszban Kalifornia ökológiáját, a tájak és az ökoszférát írja le (vajon miben más ez, mint Petőfi Alföld-je? - a recenzens).

A hely szociális helyzetként, geográfiai helyként, valamint eszmei, szimbolikus helyként is felfogható. A fizikai hely sokszor az emocionális kapcsolatokat jelenti a költészetben. Geoffry Hill Mercian Hymns című versciklusa a Trent folyó egykor Merciának nevezett környezetéhez kötődik. Ez a mű 30 db különálló, ritmikus prózai szöveg versformára tördelve. Bár a szövegek központjában Offa, a 8. századi angolszász király áll, de több különböző történelemfázis és folyamat, azaz: történelem rétegződik egymásra, ezekben csak a táj közös. A versciklus vezérfonalát tehát a táj adja, azonban ez nem a XIX. századi tájleíró vers: színek leírása, zenei emlékek, angolszász- és latin szövegtöredékek keverednek a tájleírásba.

Hasonló módon Michael de Certeau The Practice of Everyday Life c. versében is a térkép - azaz a felülről látott város a szervező. A költő itt egy leskelődő isten szembeállítva a lenti halandókkal. A voyeur lét egyfajta vágyat ébreszt, hogy a világot rendszerbe foglaljuk szemben a "lenti" emberek labirintusaival, illegális útjaival, amelyek metszései alkotják a világ szövetét.

Robert Hass észak-kalifornia növény- és állatvilágát írja le a Field Guide c. Kötetében. Ez egyetlen, fejezetekre tagolt költemény, amelyben a fejezetcímek észak-kaliforniai mikrotájak nevei. A vers végén azonban megváltozik a tónusa: a névtelen mocsarak sokaságának leírása átmegy a napalm tüzébe megy át, és a vietnami háborút idézi.

A tájakról szólva Edward Casey ki is mondja, hogy a helyek nem annyira a dolgok és környezetük, mint amennyire a hozzájuk kötődő gondolatok és érzések. Nyelvi elemzés, szóetimológiai magyarázat is megjelenik költészetében: "longing we say, because desire is full of endless distances" (a vágyódást (longing) említjük, mert a vágy (desire) tele van a végtelen távolsággal). Másutt a strawberries szó háromszori megismétlése szinte érzéki töltetet ad a szerelem felidézésének.

Anne Szumigalski londoni születésű kanadai költő volt, aki észak-walesben élt öt éves koráig. Verseiben ezek a tájak keverednek a prérivel, ami számára ugyanúgy a szabadság, mint a 150 évvel korábbi Petőfi számára az Alföld volt. Versei időnként váratlanul átsiklanak a realizmusból szürrealizmusba, a világ titkos jeleit próbálják nyelvi kifejezésekké transzformálni. A költőnő harmadik kötete a Jelek tana (1983) már expliciten ezt az átmenetet tanusítja.

Henry Lefebvre (azonos a szociológius-filozófussal) a szociális és belső környezetet képezi le a fizikai környezet terére költészetében. Nála a mentális terek összefolynak a társadalmi és a fizikai térrel. A tér nem "tárolóhely" Lefebvre költészetében, hanem mindig valami szociális folyamat terméke. Lefebvre franciául ír.

Vele egy időben Ian Davidson kritikus a "térbeli fordulatról" ír más költők művei kapcsán. Szerinte a térbeliség iránti felfokozott érdeklődés a globalizáció következménye mind a művészetben, mind a szociális, társadalmi tudományokban. Ehhez az érdeklődéshez kapcsolódik Edwin Morgan, Kathleen Jamie és Paula Mehaan költészete is. Náluk a városi tér jelenik meg a versekben. Morgan petrarchai szonettciklust publikált 1972-ben Glasgow-poems címen. Ebben az urbanizáció, az iparosodás a városi létre gyakorolt hatásaival foglalkozik. Beidéz XX. sz-i szerzőket: Dickenst, Hugot, Dosztojevszkijt, Baudelairet, és futuristákat: Marinettit, Majakovszkijt. A téma szonett formákba foglalása izgalmas feszültséget eredményez. A kötet több különböző hangon szól. Például párbeszédeket tartalmaz skót nyelvjárásban (dialektus). Városi tereit már 1935-ben megjelenítette Glasgow 1960 c. kötetében Hugh MacDiarmid. Erre játszik rá az azonos helyszínekkel Morgan a hetvenes évek Glasgow-verseivel. Van, ahol a Kommunista Kiálványt fricskázza:"Dalmarnock, Maryhill/ Blackhill and Govan better sticks and stains/should brake your banes" E szonettek hátterében a hajóépítők 1972-es sztrájkja áll.

A skót Kathleen Jamie és az ír Paula Meehan a polgári és nemzeti öntudat valamint a térbeliség összefüggéseit vizsgálja verseiben (Six Sycamores ill. Mr and Mrs Scotland are Dead). Jamie versében a szavak úgy jelennek meg, mint a környezetben szétszórt szemét. A történetet a halottak elszórt tárgyaiból kell összeraknia az olvasónak. A címszereplők, Mr és Mrs Scotland egy olyan kor archetípusát képviselik, amikor az emberek még ismerték a közvetlen környezetüket.

Meehan versciklusa egy dublini parkban lévő fák köré szerveződik, ahol 2000-ben egy fal-szobrot avattak hat fa ültetésével egyszerre. A hat szonett hat különböző módon írja le az e térrel való kapcsolatot. Van közöttük publikus dokumentum, van, amelyik suliból elkéső lányokat jelenít meg, a másodikban részeg szeretők vitatkoznak, a harmadikban egy elszegényedett ember sóhajt változásért, a negyedik pedig egy első gyermeke szülésétől félő nőt jelenít meg, stb., de mindegyikben közös a város, a táj, a történelem. A hatodik szonett például azt írja le, ahogyan valaki bevallja, hogyan bújt el első randevúja előtt a fa törzse mögé, míg a lányra várt.
Ezzel párhuzamosan a szonettek hosszú folyamatokat is leírnak: hogyan bomlanak vissza a téglák agyaggá pl. Az ötödik vers a társadalmi térrel foglalkozik: hogyan vált a park az 1916-os Húsvéti Fölkelés központjává.

Iain Sinclair pszichogeográfiája: a költő a városban (The Last London). A pszichogeográfia a környezet hatását vizsgálja az ott élők viselkedésére és érzelmeire különös tekintettel a városi környezetre. Magyarok lévén itt természetesen nem lehet említés nélkül hagyni József Attila pszichogeográfiáját. Sinclair Lud Heart, Sucide Bridge és Downriwer című művei a példák. Ezekben nem csak a városi tér, hanem annak hatása a viselkedésre is tetten érhető. A hence like foxes rendőrei a 80-as évek tv-sorozataiból származnak. Szerepük a fasizmushoz kapcsolja őket a műben. A "legegyszerűbb helyzeteket" szeretik, tesztoszteronjukat a lázadó tömeg nőivel szembeni erőszakkal élik ki.

A jelenkori költészet gyakori toposza az utazás, valamint a helyi és a globális összevetése. Robert Minhinnick költészete gyakran meditál az ökológiával, utazással, háborúkkal kapcsolatos dolgokról. Versei megmutatják, hogy a helyi gondok valójában globális problémák, a bolygó ma már mindenütt veszélyeztetett:'A mi városunk meghalna turisták nélkül. És a turisták megölik városunkat.'
Az 'Isotope. Dreaming' c. versében a nyelvet a tudománnyal kombinálja. Más versei az első iraki háború utáni kutatásról számolnak be, a radioaktív hulladék, a környezet és a tér a szervező erejük: 'Mi mindannyian/üzemanyag-rudak vagyunk/kiégettek és örökké-valók, és az angyalok felező ideje - /ezt nevezi a világ hulladéknak.'
Második iraki útja ősi városokba vitt, Ninivébe, és Babilonba, aztán Csernobilban járt.


'Hallgasd meg ezt,
és képzeld el
a reaktor belsejét,
a lélek lágy mutációját.'

Minhinnick utazása a kapcsolatokról szól, annak jelentéseiről, a globális viszonyokról.

A vers dadogása, az oldalak vizuális megjelenése Charles Olson Manifestumát követi a Projective verse - ről: a lírát különféle beszédekkel, beszédmódokkal, képekkel és információkkal kombinálja.

a The Guardianban 2015-ben 20 költő klímaváltozással kapcsolatos versét gyűjtötte össze Carol Ann Duffy:

Robert Minhinnick: On the Steel Beach


Look at these.

Thaw sweat.
Smoke on the swale.
Swarf off a swollen sea.

2.
No.
These. World famous
footprints at low water. Nine
thousand years old, they say, but who’s
counting. Not me.
Yet maybe I am.

3.
A small man. Or woman. Outcast
or outlaw, hunter, flintknapper, cook.
All of these.
Yes, a woman, pregnant once again,
and coming home through the red mud.

4.
Or maybe she was dancing.
Yes, a woman, I guess,
who loved to dance
and paint her eyes with kohl and ochre
and squat to squint at herself
in some rock pool and ask
“what are you?”

5.
At night before she slept
she would breathe her harsh
hashish and tell her story behind the flames
about the brine-bright animals
she had scratched into the sand:
her wolf,
her bear,
her rhinoceros.

Yes, an armoured rhino
like the torrent poured golden
and smoking from the blast furnace ladle,
a rhino where the glacier will be

and coming out of the sun,
a rhino she will picture
with her goatwillowstick
on the last morning she will wake.



Nézd csak!

Olvadás-veríték.
Füst a veremben.
Egy duzzadt tenger fémforgácsai.

2.
Nem.
Ezeket. Világhírű lábnyomokat
a sekély vízben. Kilenc
ezer évesek, azt mondják, de ki az,
aki számolgatja. Én nem.
Mégis csak, talán én.

3.
Egy kis ember. Vagy nő. Kitagadott,
vagy törvényen kívüli, vadász, tűzkő-pattintó,
szakács; ezek mind.
Igen, egy nő, újra terhes,
a vörös iszapon keresztül jön haza.

4.
Vagy talán táncolt.
Igen, azt hiszem, egy nő
aki szeretett táncolni
feketével vagy okkerrel festette szemét,
és leguggolt, hogy magára kancsítson
valami medence mellett, és megkérdezze:
„Mi vagy te?”

5.
Éjjel, mielőtt elaludt,
beszívta a durva hasist
és a lángok mögött elmondta történetét
a ragyogó állatokról,
amelyeket a homokba rajzolt:
a farkasról,
a medvéről,
a rinocéroszról.

Igen egy páncélos rinóról,
amely, mint az olvasztókemencéből
csordogáló arany, és füstölög,
egy rinóról ott, ahol majd gleccser lesz.

és a napból jön elő,
egy rinóról, amit majd lerajzol
kecskeszarv-pálcájával
az utolsó reggelen, amelyre ébred.

(ford. Fábián József)


Don Paterson: Nostalgia

I miss when I could drop down on all fours
and flick the ground away from under me.
I miss the wire I ran into the earth.
I miss when I was the bloom on the sea
and we slept forever under the warm clouds
till something twitched with design
and woke the clock. So we arose and went.

Last night when the waters rose again
I rowed out to the beeless glade
and lay down on the grass. My sister
taught me to watch the stars this way
lest I think that heaven was up, or heaven,
lest I forget the stars are also below us
where they sink and sail into the dark like cinders.

Simon Armitage:The last snowman

He drifted south
down an Arctic seaway
on a plinth of ice, jelly tots

weeping lime green tears
around both eyes,
a carrot for a nose

(some reported parsnip),
below which a clay pipe
drooped from a mouth

that was pure stroke-victim.
A red woollen scarf trailed
in the meltwater drool

at his base, and he slumped
to starboard, kinked,
gone at the pelvis.

From the buffet deck
of a passing cruise liner
stag and hen parties shied

Scotch eggs and Pink Ladies
as he rounded the stern.
He sailed on between banks

of camera lenses
and rubberneckers,
past islands vigorous

with sunflower and bog myrtle
into a bloodshot west,
singular and abominable.

Jackie Kay: Extinction

We closed the borders, folks, we nailed it.
No trees, no plants, no immigrants.
No foreign nurses, no Doctors; we smashed it.
We took control of our affairs. No fresh air.
No birds, no bees, no HIV, no Poles, no pollen.
No pandas, no polar bears, no ice, no dice.
No rainforests, no foraging, no France.
No frogs, no golden toads, no Harlequins.
No Greens, no Brussels, no vegetarians, no lesbians.
No carbon curbed emissions, no Co2 questions.
No lions, no tigers, no bears. No BBC picked audience.
No loony lefties, please. No politically correct classes.
No classes. No Guardian readers. No readers.
No emus, no EUs, no Eco warriors, no Euros,
No rhinos, no zebras, no burnt bras, no elephants.
We shut it down! No immigrants, no immigrants.
No sniveling-recycling-global-warming nutters.
Little man, little woman, the world is a dangerous place.
Now, pour me a pint, dear. Get out of my fracking face.

A jamaikai Laura Goodison "Run Greyhound" c. verse a Travelling Mercies c. kötetből rím nélküli sorpárokkal megírva foyamatos mozgás-képzetet kelt, mintha busszal (Greyhound) utaznánk. Az utazás közben rémülten tudatosítja a lírai én, hogy egy börtönből frissen szabadult ember ül mellette, majd tudatosítja a busz utasainak vegyes voltát: egy country-énekes, egy rockzenész, két hallgatag fekete, és egy amerikai indián (native). A versben ezek az alakok lassan történelmi alakokká lényegülnek át.

Az ecopoetry az utazást, a változást, a hely és a környezet költészetbe való foglalását, csakúgy, mint a társadalmi és természeti változásokat foglalja költészetbe. Egyes költemények a környezettudományok kifejezéseit használják, és szinte komplex rendszereket imitálnak.

John Kinsella ausztrál költő radikális- neo- vagy post-pastorálokat ír. Versei a rettenet szépségeit ábrázolják: A Drowing in wheat a gabonasiló tölcsérébe süllyedő gyerekről szól.

Drowning in Wheat
By John Kinsella

They’d been warned
on every farm
that playing
in the silos
would lead to death.
You sink in wheat.
Slowly. And the more
you struggle the worse it gets.
‘You’ll see a rat sail past
your face, nimble on its turf,
and then you’ll disappear.’
In there, hard work
has no reward.
So it became a kind of test
to see how far they could sink
without needing a rope
to help them out.
But in the midst of play
rituals miss a beat—like both
leaping in to resolve
an argument
as to who’d go first
and forgetting
to attach the rope.
Up to the waist
and afraid to move.
That even a call for help
would see the wheat
trickle down.
The painful consolidation
of time. The grains
in the hourglass
grotesquely swollen.
And that acrid
chemical smell
of treated wheat
coaxing them into
a near-dead sleep.

A The Ocean Forest c. Versében a 2004-es indiai óceáni cunami a téma, de foglalkozik az ember hatásával a tengerre, annak ökorendszerére, a lemeztektonikával, mint a cunamik okával, a klímaváltozással. A tudományos megközelítést a rituális, mítikus történetekre alkalmazza a versben.

 

Julianna Spahr szerint a költészet a gondolat és vizsgálódás közege. A vers a szavak körül forog, azokat szakítja ki köznapi értelmükből, újra rendezi őket. Több, mint egyféle nyelvet használ, ismétlésekkel sulykol, kikezdi a köznapi nyelvet, és a tipográfiát. Gyakran kisérletez, gyakran esetleges és átmeneti. Élvezetes szerkezeteket alkalmaz, ezekkel az eszközökkel csábít gondolkodásra. Az ez a kapcsolat mindenki tüdejével c. kötet 2005. két hosszúverset tartalmaz. Hosszú, prózaszerű sorokból állnak, egy-egy szeretett személyhez szólnak. Az egyik naplószerű bejegyzések köré szerveződik, és a lírai én és a világ történései, valamint azok közötti kapcsolatokat vizsgálja topologikusan. A tragédiákat, merényleteket, háborúkat a természeti környezetbe ágyazva jeleníti meg. Bemutatja pl., hogyan változtatja meg Hawaiin a természetet az a tény, hogy katonai támaszpont van rajta.

Az ökopoetry a körnnyezetről beszél: lokális terek, kultúrák jelennek meg benne, az egyén és a városi tér kapcsolatát vizsgálja a környezet pszichológiai értelmezésén át. Az utazások további önazonosítási lehetőséget, és a társadalom és környezet megismerésének lehetőségét kínálják. Az utóbbi időben a gazdaság és a globális nyomásoknak a környzetre kifejtett hatását is vizsgálja. Gyakran jövőbeli tájakat jelenít meg, apokaliptikus ábrázolásban.


petrarcai szonett

Petrarcai szonett

A petrarcai szonett jambikus lejtésű, általában 11 szótagból álló (ötös-hatodfeles: azaz a tizenegy szótagból álló jambus az ötödik szótag után megakad, úgynevezett metszet van a sorban) sorokból építkező, két négy- és két háromsoros versszakból áll.
Az eredeti olasz szonettforma a vers 14 sorát két részre osztja, az első rész az oktáv, a második a szextett.
A petrarcai szonett kötött rímképlete: abba, abba, cdc, dcd.
Ritkábban előfordul cddcdd, cddece vagy cddccd forma is. Ezt a formát főként a korai angol költők használták, valamint ritkán megjelent a cddcee és cdcdeef forma is.

A fentieken kívül jellemzője a szonettnek a magas fokú intenzitás és személyesség. A hagyományos petrarcai szonett nem csak formailag bomlik két részre, az oktávára és a szextettre, hanem tematikai-érzelmi alapon is.
Az oktáva általában egy állapot leírását adja, illetve egy konflikust ír le, a szextett pedig ennek a tézisnek antitézisét fejti ki valamilyen módon. Az oktáva és a szextett közötti érzelmi-feszültségi fordulat szinte ugyanolyan kötelező eleme a petrarcai szonettnek, mint a jambikus lüktetés, a szótagok száma (amely 10 vagy 11 soronként) és a rímszerkezet.

 

A könyvcsinálás titka

A könyvcsinálás titka.

Avagy hogyan írjunk éltrajzi interjút
Drucker Tibor, népművelő, könyvkiadó
(1928-2018)


Csengetek kétszer, mint ahogyan a postások. Míg várok, reménykedem, hátha
kijavította öreg barátom a Budapesti beszélgetések sorozatba írt interjúnk
kéziratát. Nyílik az ajtó, és olyan méltóságteljesen áll a lépcső legfelső fokán
Drucker úr, miként a hős Hunyadi a vártán és barátságosan int, szervusz, gyere.
E két szót úgy ejti, mint egy nagylelkű fejedelem palotája lépcsején, aki
tisztelőjét fogadja. Megyek. Szervusz. Betessékel. Régebben a kedvesen
neveletlen Rexi hangos csaholással és barátságos farkcsóválással üdvözölt, de
nemrégiben az égi mezőkre távozott. Egy pillanatra szomorúság fog el, amikor
az ugatásnélküli csendben, rá és az elmúlásra gondolok, és eszembe villan,
minek annyit küszködni, mikor a vég biztos. „Ó, az a vég, csak azt tudnám
feledni” - ahogy Madách írta. Aztán belépek a takaros kis konyhába. Tibor
felesége, szokásához híven, éppen reggelizik, barátságosan köszönt, mint egy
családtagot.
- Foglalj helyet, kérlek. - mondja a házigazda. Szerencsés ember, a precíz
németek, ritka adminisztrációs hibájának köszönhette életét a 14 éves fiú, a
halálra szánt zsidókkal telt vagonokat, nem Auschwitzba irányították,
Ausztriában favágóként vészelte át a háború utolsó évét. Állítólag
munkaerőhiány volt Bécs környékén. Drucker Tibor, valamikor a
Munkásotthon, majd a híres Fővárosi Művelődési Ház igazgatója volt, aztán az
ország egyik legjobb könyves szakembere, de nyugdíjas korában sem telt el
egyetlen nap sem, hogy ne lenne könyv a kézében. Kalandos, halálos
veszélyektől sem mentes életét mindig meghatározta az olvasás, a könyvek

szeretete. Azok közé tartozott, akik nem csak olvassák a könyveket, hanem
kiadóként meg is jelentették azokat. Életem nagy szerencséjének köszönhetem,
hogy megismerkedhettem vele. Már két éve csináltuk közös könyvünket. Én
titokban már örültem, hogy hosszan készül, mint a Luca széke, mert így
hivatalos ürügyem van, hogy élvezzem társaságát.
Leülök a terített asztal mellé és a forgatókönyv szerint, rögtön a tárgyra térek:
- Kijavítottad a kéziratot? - firtatom. Rám néz ravaszul, ámde jóindulatúan, és
azt kérdezi:
- Mit kérsz? Kis pálinkát? Unikumot? Lefegyverző a kérdés. Pálinkát, mondom.
Kimegy, aztán bejön kezében a pálinkás üveggel.
- Ez nyírségi - dicséri az italt. Poharat hoz, tölt, koccintunk.
- Kijavítottad a kéziratot? – kérdezem újfent. Rámnéz, és azt kérdezi, mintha
nem hallaná:
- Egy kis rántottát?
- Kijavítottad a kéziratot? – kérdezem makacsul. Tibor, mintha nem is hallaná.
- Hány tojással kéred?
- Hárommal, mondom, megadóan. Aztán mégiscsak a céltudatos újságíró győz
megint bennem, és ismét kérdem:
- Kijavítottad a kéziratot. Tibor nem felel, de kedvesen megérdeklődi, hiszen itt
egy nagy mű készül, és a vendégnek nem lehet akármilyen étket adni. Mit
szólnának a népek, ha elterjedne, hogy Drucker Tibor a könyvmágus, nem képes
egy tisztességes rántottát megcsinálni? És ezért kérdez, mert az élet és a rántotta
fontosabb az irodalomnál:
- Sok hagymával ugye?

- Ugye - felelem lemondóan. Aztán a politikára, a már interneten is megjelenő
fasiszta szövegekről beszélgetünk. De én belekérdezek rosszindulatúan, de azért
lelkiismeret-furdalással:
- Tibor! Kijavítottad a kéziratot? Tibor feleletként leveszi a tűzhelyről a
serpenyőt, leteszi az asztalra, kenyeret szel, és arról érdeklődik és látom őszinte
ez az érdeklődés: - Ugye nem baj, hogy nem friss a kenyér?
- Nem baj, nyugtatom meg… Kijavítottad a kéziratot - kérdezem ismét
gonoszul, mielőtt megkóstolnám az a la Drucker rántottát. Fenséges az íze. De
arra gondolok, csak nem fog korrumpálni ezzel, és már tele szájjal érdeklődöm:
- Kijavítottad a kéziratot.
- Tudom, te a félédes vörösbort kedveled, - jelenti ki ártatlan képpel és tölt.
Iszom. Le vagyok korrumpálva, lefegyverezve. Mégis hálátlanul, mert ennyi
jótétemény után érzem, nem szabadna akaratoskodnom, ismét kérdezek:
- Tibor! Az isten szerelmére, kijavítottad a kéziratot? Most sem kapok e
kérdésre választ. Belenyugszom, gondolom, egy kis taktikai fegyverszünet nem
árt. Különben is magyar ember evés közben ne gonoszkodjék. Ízletes a rántotta,
finom a bor. Végül bemegyünk a könyvtár, dolgozó és fogadószobába. Tibor
könyveiről mesél. Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, gondolom, és ő
ténylek csupaszív ember, gondolom, majd csak megszán és felel kérdésemre.
Aki pedig a könyvet szereti az nem csak rossz, de buta ember sem lehet. S
elnézem az ízlésesen berendezett dolgozószobáját, amelyben a burjánzó zöld
növények mellett szobrok, és természetesen rengeteg könyv található.
- Tudod, meséli, - győzelmének tudatában, miközben egy halom könyvet rak
az asztalra, mint valami kincseket és neki valóban kincsek is. Ezek a dedikált
könyvek azért különösen fontosak számomra, mert mindegyikhez valamilyen
élmény kötődik. A régi latinok mondták, hogy a könyveknek meg van a maguk
sorsa. Habent sua fata libelli. Tudod, ez csonka idézet. Tóthfalusi Istvántól

tudom, hogy Terentius Maurus A betűkről, a szótagokról és a mértékekről című
könyvében ez áll: Pro captu lectoris habent fata sua libelli. Azaz as könyvek
sorsa attól függ, hogy mennyire tudja befogadni őket az olvasó. Az én
könyveimnek is megvan a maguk sorsa. És én olvasom is őket, jóbarátaim. Ez a
kis dedikált gyűjtemény, amit most előszedtem a könyvtáramból, nem jelent
értékrendi meghatározást. Különböző íróktól, alkotóművészektől kaptam ezeket
együttműködésünk, barátságunk nyomán. A dedikációk 20-30, netán 50 évvel
ezelőttiek, és visszaidézik bennem azt a korszakot, amikor a dedikációk
születtek. És mesél, mesél, és úgy hallgatom, mint annak idején a nagy adomázó
Hegedűs Géza és hallgatom, hallgatom és már eszembe sem jut kérdezni:
- Kijavítottad a kéziratot?
Látogatásom végén, közömbösen megemlítem, majd legközelebb
beszélgetünk közös könyvünkről. Megölel. Barátságban búcsúzunk. Felesége
sokat tudóan mosolyog:
- No, mikor lesz kész a könyv? - kérdezi, de ebben semmi rosszindulat nincs
csak az őszinte érdeklődés. - Hamarosan – mondom.
- Mire 79 éves házigazdám hozzáteszi:
- Ahogy a művelt latin mondotta: Festine lente, lassan siess. Nem kell sietni,
van időnk. Elég, ha 80. születésnapomra elkészül.
A könyv jóval 80 születésnapja után jelent meg. Dedikálta közös művünket,
címe: A Drucker Tibor - A könyvszakam mágusa. „Udvarhelyi Andrásnak e
kötet állhatatos, lánglelkű, roppantul makacs író-szerkesztőjének, ki röpke két
esztendő alatt sikerrel facsarta ki interjúalanyából curruculum vitae-jét –
ajánlja őszinte nagyrabecsüléssel tisztelő híve: Drucker Tibor. Budapesten,
2009. január 15-én. Csak a lánglelkű kifejezésen éreztem csöpp kis iróniát,
egyébként igazat írt. De mi már mindketten régóta tudtuk, nem a könyv
megírása és megjelentetése volt a fontos. Hanem az élet legfontosabb ajándéka,

a barátság. Még tíz évet jártam hozzá rántottát enni, kisüsti pálinkát inni és
vörösbort inni, no meg csevegni. És már nem kérdeztem tőle: - Tibor!
Kijavítottad a kéziratot?
Májusban meghalt. Nem érhette meg a sokat emelgetett 90. évét, amikor is sok
barátját akarta meghívni születésnapjára. És amikor most rántottát készítek, ő jut
eszembe, a könyvírással szerzett igazi jóbarát, aki ahogy végét közeledni érezte,
felhívott:
- András! Gyere! Látogass meg barátom. A végét járom. El akarok tőled
búcsúzni. Meglátogattam. Már nehezen ejtette a szavakat… beszélgettünk,
könyvekről, emberekről és irodalomról, még mindig, kedvenc szokásaként latin
idézetekkel fűszerezte mondandóját. Búcsúként, szemérmesen, szinte bocsánat
kérően odacsúsztatott egy borítékot: - Az új könyvedre… És ne feledd, lassan
siess, festina lente… Segítőkészen búcsúzott tőlem, a világtól, barátaitól,
ahogyan élt… Az utolsó kézfogása már gyenge volt… De barátságának éltető
ereje míg élek bennem él…

Modern amerikai költészet 3.

Nerys Williams: Contemporary Poetry 3. rész

értelmező, és áttekintő recenzió

III.  Előadásmód:

A kortárs (amerikai) költészet a hang leírt kottája.

-a hangváltozásokat és szüneteket térben jelzi a leírt szöveg
-a verset igen gyakran előadja a költő,
-a spontaneitás benyomására való törekvés tipikus
-egyes költők számára az előadás az alkotás, amelynek során saját szabályokat ötvöznek spontaneitással
-vannak, akik ilyen alkalmak során azt vizsgálják, hogyan jön létre, miként változik a társadalmi nem (gender)
-gyakori a versek kettős megjelenése: ugyanazt másként írják előadáshoz és olvasáshoz

Sokszor előadásnak számít a vers tipográfiai megjelenése is, de a múlt század vége óta egyre gyakoribb a performatív írás: a verset eleve előadásra - a szerző saját előadására - tervezik, belekalkulálják a hangsúlyokat, szüneteket, gesztusokat. Tipikusan ilyen a slam poetry. Charles Olson 1950-es manifesztuma a "Projective verse"- ről nyílt költészetként definiálja a projektív verselést. A test és az írás kapcsolatáról beszél, a "kinetikának" nevezett energia van a központjában. Szerinte a forma soha nem más, mint a tartalom kiterjesztése. A szöveg úgy működik nála, mint az emberi hangra írt zenemű kottája. A szóközök, bekezdések száma pl. megszabja a tartandó szünet hosszát, sokszor a szótagok hangsúlya és a levegővételek helye is tervezett, és ez a tagolás szembe mehet a nyelvi-logikai struktúra-tagolással. Így rímek és hagyományos nyomatékokból vagy hangsúlyokból adódó szövegszervezéssel szemben ad ritmust a szövegnek. Michael Davidson szerint a modern írások anyagi és intertextuális természetűek (mint nálunk Eszterházy prózában - a recenzes), sőt grafikus megjelenítésük is jelentési réteget hordoz. A vers jelentésébe nem csak a költőt, az előadást (vagy megjelenítést) de a hallgatót, olvasót is belekomponálja.

Az írónak a nyelv gondolatot, érzéki benyomásokat, és jelentést hordoz; ezek nagy része metonímiai kapcsolat, a felfedezésen és asszociációkon keresztül épül. A kortárs költészet olvasóját igen gyakra kihívás elé állítja, hogy nélkülöznie kell az előadó előadásmódját, hangsúlyait, gesztusait (itt utalhatok pl. Payer Imre versmondásaira).

Fehrlingetti szerint a modern költészet a próza. Wallace Stevens, Langston Hughes és még Allen Ginsberg is énekesek voltak fiktív zenével (Stevens), mantraénekléssel (Ginsberg). A Beat költők a kimondott szó nyilvánosság-beli erejére helyeztek hangsúlyt, Ferlinghetti a teljes előadásra: a költő akrobata, aki merészségével ámulatba ejt, és bohóc, aki komikus ügyetlenségével nevettet.

Le Roi Jones - Amiri Baraka (utóbbi a költői álnév) korai költészetét politikai eszköznek, fegyvernek tekintette a radikális szociális forradalomhoz. A Fekete Nacionalizmustól később a harmadik világbeli marxizmushoz tért, költészete a hangzó performance maradt. Szerinte semmi nincs definiálva, a költészetben minden megengedett. A költőnek csakis magát kell követnie. Expresszív nyelv című esszéjében azt írja, hogy a különböző személyiségeket a költő más nyelvi stílusban kell megszólaltassa. A vers zeneiségét a ritmusban látta. AM/TRAK c. verse John Coltrane-nal (a jazz szaxofonossal) folytatott képzeletbeli jazz-dialógus. Ritmusa, szerkezete Coltrane bebop-ját mímeli. Barakának ezt a szándékát, hogy a néger amerikai nemzeti zenét, a bluest, a jazzt versbe vigye át, mások is osztották.

2001-ben szept. 11. után megjelentetett kötete: Somebody Blew Up America szerint a tragédiáért Bush és Izrael a felelős. Ennek hatására New Jersey visszavette tőle a poet laurate címet.

They say its some terrorist,
some barbaric
A Rab,
in Afghanistan
It wasn't our American terrorists
It wasn't the Klan or the Skin heads
Or the them that blows up nigger

Churches, or reincarnates us on Death Row
It wasn't Trent Lott
Or David Duke or Giuliani
Or Schundler, Helms retiring

It wasn't
The gonorrhea in costume
The white sheet diseases
That have murdered black people
Azt mondják, valami terrorista
valami barbár
Egy Rabban –(szójáték: A Rab: arab)
Afganisztánból
és nem saját, amerikai terroristánk volt.
Nem a Klan vagy a skinheadek
vagy azok, akik niggereket robbantanak,
vagy templomokat és reinkarnálnak minket a Halálsoron
Nem Trent Lott volt,
vagy David Duke vagy Giuléiani
vagy Schundler, a visszavonult Helms

Nem
a gonorrhea volt álruhában
nem a fehérek lepedő-betegsége,
amely annyi feketét gyilkolt le

 

Mutabaruka (született: Hallan Hope, karibi) és Johnson kezdetben hangszeres zenére improvizáltak szöveget (dub poetry) a dob és basszus ritmusára. A téma a faji elnyomás, a rendőri erőszak, a gazdasági kizsákmányolás. A dub poetry ugyan kezdetben improvizáció volt, de a későbbiekben rögzített zenére komponált, komplex előadás lett, nyomtatásban is megjelentetve. Mutabaruka a jamaikai angolt használja. Ennek szavai ugyan angol szavak, de hangsúlyai, hanglejtése jamaikai. A versek írásképe is a jamaikai kiejtést tükrözi.

Az eddigi lírikusokkal szemben Paul Durcan költészete drámai. Monológokból és párbeszédekből áll, jelenetekből, amelyek csak előadásként teljesednek ki. Ő egyszerre ír bárd, történetmondó és szatírikus humorista. Durcan a legszűkebb értelemben vett performance-költő. A Beckett a kapuknál c. műve kezdetén a pokol határozottan a többi ember. Történeteiben bibliai neveket, allúziókat használ, az ó-és újtestamentumból is.

 

Don Paterson The Last Waltz című verse tercinákban íródott. A második világháború történetéről szóló monológ, amelybe két századvégi jazz zenész koncertturnéja ötvöződik. Hogy az olvasót kizökkentse, időnként márkaneveket tűzdel a szövegbe, és ismert slágerek szövegrészleteit. Nem ismert utalások is előfordulnak, aminek akár csak Eliotnál, utána kell nyomozni, hogy érthető legyen a szöveg.

Charles Altieri - kritikus - szerint önmagunkról nincsen megkülönböztető ismeretünk, csak azokról a pillanatokról, amikor magunkra figyelünk. Így általánosságban sincsen az egyes szám első személyről privilegizált tudás.

Hasonló módon kérdőjelezi meg a nemi (és a társadalmi nemi) hovatartozás adott voltát Judith Butler (1988). A nemi hovatartozás a viselkedés szociálisan elfogadott kategóriáinak összessége. (Ez gender tudományok alapja) A 80-as 90-es évek fordulóján ennek nyomán kezdett előtérbe kerülni, hogy hogyan hat az irodalmi szövegek konstrukciójára a szerző neme.

Felbomlik a mű befejezettsége is: Lyn Hejinian My Life c. prózakölteményét 37 évesen jelentette meg, akkor 37 sorból állt. 45 évesen újra megjelentette további 8 sorral kiegészítve. Így az én folyamatosan kiegészülő, bővülő folyamattá válik. A vers középpontjában a női szerep: anyaság áll, Butler gender felfogását nem adottként hanem az ismétlődő szerepek eredményeként tekinti. Az ismétlődő születésnapok rituáléja a példa. A vers minden szakasza vezérmotívummal kezdődik, amely aztán variálódik a vers későbbi részeiben. Noha a vers nagyrészt női szerepekről szól, Hejinian tudatosan tartja távol a feminista irodalomtól. A vers végig attól az ellentmondástól szenved, amelyet a társadalom által elvárt női szerep és a személyiségnek az ettől a kódolástól való menekülése közötti feszültség okoz.

Kate Fagan ausztrál költő a The Long Moment c. versében az érzékelés és az öntudat kapcsolata a fő kérdés. Fagan improvizációs elemeket alkalmaz versei egy részében, noha szerinte az írás nem lehet pusztán emlékeztető; reagálnia is kell a világra. Ezra Pound szerint a költészet olyan új(don)ság, amely új(don)ság is marad. Fagan ezt a nézetet viszi tovább: szerinte a költészet magába abszorbeálja az újságot. Fagan zenei igénnyel fogalmazza mondatait.

Roland Barthes a The Grain of the Voice -ban (1929-ban a zeneiséggel foglalkozik a költészetben. Kölcsönözve Julia Kristeva terminusait megkülönbözteti a genotext és a phenotext fogalmát. A genotext inkább a melódia, a fenotext pedig a nyelvi struktúrák szerinrt hat. Ebből kiindulva Barthes a geosong és phenosong fogalmát származtatja, ahol a genosong típusú versnek semmi dolga a kommunikációval. Ehelyett a nyelv dikcióját helyezi előtérbe. (Közbevetőleg: mi van azokkal a versekkel, amelyek éppen dikciójuk segítségével kívánnak intellektuális és emocionális szinten hatni? - a recenzens)
Barthes művében a grain a vers olyan eleme, mint a hang a zenében.
Az utóbbi évtizedekben előtérbe kerül a performance writing. Ennek lényege, hogy a szöveggel nem csak szintaktikai és jelentési vonatkozásaiban, de materiális megjelenésében is hatni kívánnak. Ez a színház, animáció, installációs eszközöket elegyíti a költészettel.
Itt aztán a kötet ad néhány példát, amely kizárólag angolul követhető, mivel a kiejtés és az írás különbségéből származó jelentéskülönbségekre építenek.

- kortárs költészet a szöveget kottának tekinti, ebben sokszor instrukciókat is jelöl az előadáshoz
- gyakori az élő előadás, ahol kulcselem lehet a spontaneitás látszata
- az élő előadás drámai elemeket visz a lírába
- kiemelt szerepe van a társadalmi nem konstrukciós folyamata tanulmányozásának
- a performatív írás gyakran elválasztja az előadásra és a nyomtatásra szánt szövegverziókat