Modern amerikai költészet 4.

Nerys Williams: Contemporary Poetry 4. rész

értelmező, és áttekintő recenzió

IV.  Ecocriticism

A környezet igen régóta van jelen a költészetben, azonban a 20 század különösen fölerősítette a környezet fogalmának többrétűségét.

Az ökológia fogalma kiterjeszthető a gondolkodás és az alkotás ökológiájaként is (Gary Snyder: Riprap). Látni kell, hogy a környezet nem csak kerete az emberi létnek, hanem az ember léte maga is a környezet része. A Gaia teória a teljes bioszférát - tágabban: az egész Földet - szemléli organizmusként Gary Snyder: Little Songs for Gaia című műve húsz szakaszban Kalifornia ökológiáját, a tájak és az ökoszférát írja le (vajon miben más ez, mint Petőfi Alföld-je? - a recenzens).

A hely szociális helyzetként, geográfiai helyként, valamint eszmei, szimbolikus helyként is felfogható. A fizikai hely sokszor az emocionális kapcsolatokat jelenti a költészetben. Geoffry Hill Mercian Hymns című versciklusa a Trent folyó egykor Merciának nevezett környezetéhez kötődik. Ez a mű 30 db különálló, ritmikus prózai szöveg versformára tördelve. Bár a szövegek központjában Offa, a 8. századi angolszász király áll, de több különböző történelemfázis és folyamat, azaz: történelem rétegződik egymásra, ezekben csak a táj közös. A versciklus vezérfonalát tehát a táj adja, azonban ez nem a XIX. századi tájleíró vers: színek leírása, zenei emlékek, angolszász- és latin szövegtöredékek keverednek a tájleírásba.

Hasonló módon Michael de Certeau The Practice of Everyday Life c. versében is a térkép - azaz a felülről látott város a szervező. A költő itt egy leskelődő isten szembeállítva a lenti halandókkal. A voyeur lét egyfajta vágyat ébreszt, hogy a világot rendszerbe foglaljuk szemben a "lenti" emberek labirintusaival, illegális útjaival, amelyek metszései alkotják a világ szövetét.

Robert Hass észak-kalifornia növény- és állatvilágát írja le a Field Guide c. Kötetében. Ez egyetlen, fejezetekre tagolt költemény, amelyben a fejezetcímek észak-kaliforniai mikrotájak nevei. A vers végén azonban megváltozik a tónusa: a névtelen mocsarak sokaságának leírása átmegy a napalm tüzébe megy át, és a vietnami háborút idézi.

A tájakról szólva Edward Casey ki is mondja, hogy a helyek nem annyira a dolgok és környezetük, mint amennyire a hozzájuk kötődő gondolatok és érzések. Nyelvi elemzés, szóetimológiai magyarázat is megjelenik költészetében: "longing we say, because desire is full of endless distances" (a vágyódást (longing) említjük, mert a vágy (desire) tele van a végtelen távolsággal). Másutt a strawberries szó háromszori megismétlése szinte érzéki töltetet ad a szerelem felidézésének.

Anne Szumigalski londoni születésű kanadai költő volt, aki észak-walesben élt öt éves koráig. Verseiben ezek a tájak keverednek a prérivel, ami számára ugyanúgy a szabadság, mint a 150 évvel korábbi Petőfi számára az Alföld volt. Versei időnként váratlanul átsiklanak a realizmusból szürrealizmusba, a világ titkos jeleit próbálják nyelvi kifejezésekké transzformálni. A költőnő harmadik kötete a Jelek tana (1983) már expliciten ezt az átmenetet tanusítja.

Henry Lefebvre (azonos a szociológius-filozófussal) a szociális és belső környezetet képezi le a fizikai környezet terére költészetében. Nála a mentális terek összefolynak a társadalmi és a fizikai térrel. A tér nem "tárolóhely" Lefebvre költészetében, hanem mindig valami szociális folyamat terméke. Lefebvre franciául ír.

Vele egy időben Ian Davidson kritikus a "térbeli fordulatról" ír más költők művei kapcsán. Szerinte a térbeliség iránti felfokozott érdeklődés a globalizáció következménye mind a művészetben, mind a szociális, társadalmi tudományokban. Ehhez az érdeklődéshez kapcsolódik Edwin Morgan, Kathleen Jamie és Paula Mehaan költészete is. Náluk a városi tér jelenik meg a versekben. Morgan petrarchai szonettciklust publikált 1972-ben Glasgow-poems címen. Ebben az urbanizáció, az iparosodás a városi létre gyakorolt hatásaival foglalkozik. Beidéz XX. sz-i szerzőket: Dickenst, Hugot, Dosztojevszkijt, Baudelairet, és futuristákat: Marinettit, Majakovszkijt. A téma szonett formákba foglalása izgalmas feszültséget eredményez. A kötet több különböző hangon szól. Például párbeszédeket tartalmaz skót nyelvjárásban (dialektus). Városi tereit már 1935-ben megjelenítette Glasgow 1960 c. kötetében Hugh MacDiarmid. Erre játszik rá az azonos helyszínekkel Morgan a hetvenes évek Glasgow-verseivel. Van, ahol a Kommunista Kiálványt fricskázza:"Dalmarnock, Maryhill/ Blackhill and Govan better sticks and stains/should brake your banes" E szonettek hátterében a hajóépítők 1972-es sztrájkja áll.

A skót Kathleen Jamie és az ír Paula Meehan a polgári és nemzeti öntudat valamint a térbeliség összefüggéseit vizsgálja verseiben (Six Sycamores ill. Mr and Mrs Scotland are Dead). Jamie versében a szavak úgy jelennek meg, mint a környezetben szétszórt szemét. A történetet a halottak elszórt tárgyaiból kell összeraknia az olvasónak. A címszereplők, Mr és Mrs Scotland egy olyan kor archetípusát képviselik, amikor az emberek még ismerték a közvetlen környezetüket.

Meehan versciklusa egy dublini parkban lévő fák köré szerveződik, ahol 2000-ben egy fal-szobrot avattak hat fa ültetésével egyszerre. A hat szonett hat különböző módon írja le az e térrel való kapcsolatot. Van közöttük publikus dokumentum, van, amelyik suliból elkéső lányokat jelenít meg, a másodikban részeg szeretők vitatkoznak, a harmadikban egy elszegényedett ember sóhajt változásért, a negyedik pedig egy első gyermeke szülésétől félő nőt jelenít meg, stb., de mindegyikben közös a város, a táj, a történelem. A hatodik szonett például azt írja le, ahogyan valaki bevallja, hogyan bújt el első randevúja előtt a fa törzse mögé, míg a lányra várt.
Ezzel párhuzamosan a szonettek hosszú folyamatokat is leírnak: hogyan bomlanak vissza a téglák agyaggá pl. Az ötödik vers a társadalmi térrel foglalkozik: hogyan vált a park az 1916-os Húsvéti Fölkelés központjává.

Iain Sinclair pszichogeográfiája: a költő a városban (The Last London). A pszichogeográfia a környezet hatását vizsgálja az ott élők viselkedésére és érzelmeire különös tekintettel a városi környezetre. Magyarok lévén itt természetesen nem lehet említés nélkül hagyni József Attila pszichogeográfiáját. Sinclair Lud Heart, Sucide Bridge és Downriwer című művei a példák. Ezekben nem csak a városi tér, hanem annak hatása a viselkedésre is tetten érhető. A hence like foxes rendőrei a 80-as évek tv-sorozataiból származnak. Szerepük a fasizmushoz kapcsolja őket a műben. A "legegyszerűbb helyzeteket" szeretik, tesztoszteronjukat a lázadó tömeg nőivel szembeni erőszakkal élik ki.

A jelenkori költészet gyakori toposza az utazás, valamint a helyi és a globális összevetése. Robert Minhinnick költészete gyakran meditál az ökológiával, utazással, háborúkkal kapcsolatos dolgokról. Versei megmutatják, hogy a helyi gondok valójában globális problémák, a bolygó ma már mindenütt veszélyeztetett:'A mi városunk meghalna turisták nélkül. És a turisták megölik városunkat.'
Az 'Isotope. Dreaming' c. versében a nyelvet a tudománnyal kombinálja. Más versei az első iraki háború utáni kutatásról számolnak be, a radioaktív hulladék, a környezet és a tér a szervező erejük: 'Mi mindannyian/üzemanyag-rudak vagyunk/kiégettek és örökké-valók, és az angyalok felező ideje - /ezt nevezi a világ hulladéknak.'
Második iraki útja ősi városokba vitt, Ninivébe, és Babilonba, aztán Csernobilban járt.


'Hallgasd meg ezt,
és képzeld el
a reaktor belsejét,
a lélek lágy mutációját.'

Minhinnick utazása a kapcsolatokról szól, annak jelentéseiről, a globális viszonyokról.

A vers dadogása, az oldalak vizuális megjelenése Charles Olson Manifestumát követi a Projective verse - ről: a lírát különféle beszédekkel, beszédmódokkal, képekkel és információkkal kombinálja.

a The Guardianban 2015-ben 20 költő klímaváltozással kapcsolatos versét gyűjtötte össze Carol Ann Duffy:

Robert Minhinnick: On the Steel Beach


Look at these.

Thaw sweat.
Smoke on the swale.
Swarf off a swollen sea.

2.
No.
These. World famous
footprints at low water. Nine
thousand years old, they say, but who’s
counting. Not me.
Yet maybe I am.

3.
A small man. Or woman. Outcast
or outlaw, hunter, flintknapper, cook.
All of these.
Yes, a woman, pregnant once again,
and coming home through the red mud.

4.
Or maybe she was dancing.
Yes, a woman, I guess,
who loved to dance
and paint her eyes with kohl and ochre
and squat to squint at herself
in some rock pool and ask
“what are you?”

5.
At night before she slept
she would breathe her harsh
hashish and tell her story behind the flames
about the brine-bright animals
she had scratched into the sand:
her wolf,
her bear,
her rhinoceros.

Yes, an armoured rhino
like the torrent poured golden
and smoking from the blast furnace ladle,
a rhino where the glacier will be

and coming out of the sun,
a rhino she will picture
with her goatwillowstick
on the last morning she will wake.



Nézd csak!

Olvadás-veríték.
Füst a veremben.
Egy duzzadt tenger fémforgácsai.

2.
Nem.
Ezeket. Világhírű lábnyomokat
a sekély vízben. Kilenc
ezer évesek, azt mondják, de ki az,
aki számolgatja. Én nem.
Mégis csak, talán én.

3.
Egy kis ember. Vagy nő. Kitagadott,
vagy törvényen kívüli, vadász, tűzkő-pattintó,
szakács; ezek mind.
Igen, egy nő, újra terhes,
a vörös iszapon keresztül jön haza.

4.
Vagy talán táncolt.
Igen, azt hiszem, egy nő
aki szeretett táncolni
feketével vagy okkerrel festette szemét,
és leguggolt, hogy magára kancsítson
valami medence mellett, és megkérdezze:
„Mi vagy te?”

5.
Éjjel, mielőtt elaludt,
beszívta a durva hasist
és a lángok mögött elmondta történetét
a ragyogó állatokról,
amelyeket a homokba rajzolt:
a farkasról,
a medvéről,
a rinocéroszról.

Igen egy páncélos rinóról,
amely, mint az olvasztókemencéből
csordogáló arany, és füstölög,
egy rinóról ott, ahol majd gleccser lesz.

és a napból jön elő,
egy rinóról, amit majd lerajzol
kecskeszarv-pálcájával
az utolsó reggelen, amelyre ébred.

(ford. Fábián József)


Don Paterson: Nostalgia

I miss when I could drop down on all fours
and flick the ground away from under me.
I miss the wire I ran into the earth.
I miss when I was the bloom on the sea
and we slept forever under the warm clouds
till something twitched with design
and woke the clock. So we arose and went.

Last night when the waters rose again
I rowed out to the beeless glade
and lay down on the grass. My sister
taught me to watch the stars this way
lest I think that heaven was up, or heaven,
lest I forget the stars are also below us
where they sink and sail into the dark like cinders.

Simon Armitage:The last snowman

He drifted south
down an Arctic seaway
on a plinth of ice, jelly tots

weeping lime green tears
around both eyes,
a carrot for a nose

(some reported parsnip),
below which a clay pipe
drooped from a mouth

that was pure stroke-victim.
A red woollen scarf trailed
in the meltwater drool

at his base, and he slumped
to starboard, kinked,
gone at the pelvis.

From the buffet deck
of a passing cruise liner
stag and hen parties shied

Scotch eggs and Pink Ladies
as he rounded the stern.
He sailed on between banks

of camera lenses
and rubberneckers,
past islands vigorous

with sunflower and bog myrtle
into a bloodshot west,
singular and abominable.

Jackie Kay: Extinction

We closed the borders, folks, we nailed it.
No trees, no plants, no immigrants.
No foreign nurses, no Doctors; we smashed it.
We took control of our affairs. No fresh air.
No birds, no bees, no HIV, no Poles, no pollen.
No pandas, no polar bears, no ice, no dice.
No rainforests, no foraging, no France.
No frogs, no golden toads, no Harlequins.
No Greens, no Brussels, no vegetarians, no lesbians.
No carbon curbed emissions, no Co2 questions.
No lions, no tigers, no bears. No BBC picked audience.
No loony lefties, please. No politically correct classes.
No classes. No Guardian readers. No readers.
No emus, no EUs, no Eco warriors, no Euros,
No rhinos, no zebras, no burnt bras, no elephants.
We shut it down! No immigrants, no immigrants.
No sniveling-recycling-global-warming nutters.
Little man, little woman, the world is a dangerous place.
Now, pour me a pint, dear. Get out of my fracking face.

A jamaikai Laura Goodison "Run Greyhound" c. verse a Travelling Mercies c. kötetből rím nélküli sorpárokkal megírva foyamatos mozgás-képzetet kelt, mintha busszal (Greyhound) utaznánk. Az utazás közben rémülten tudatosítja a lírai én, hogy egy börtönből frissen szabadult ember ül mellette, majd tudatosítja a busz utasainak vegyes voltát: egy country-énekes, egy rockzenész, két hallgatag fekete, és egy amerikai indián (native). A versben ezek az alakok lassan történelmi alakokká lényegülnek át.

Az ecopoetry az utazást, a változást, a hely és a környezet költészetbe való foglalását, csakúgy, mint a társadalmi és természeti változásokat foglalja költészetbe. Egyes költemények a környezettudományok kifejezéseit használják, és szinte komplex rendszereket imitálnak.

John Kinsella ausztrál költő radikális- neo- vagy post-pastorálokat ír. Versei a rettenet szépségeit ábrázolják: A Drowing in wheat a gabonasiló tölcsérébe süllyedő gyerekről szól.

Drowning in Wheat
By John Kinsella

They’d been warned
on every farm
that playing
in the silos
would lead to death.
You sink in wheat.
Slowly. And the more
you struggle the worse it gets.
‘You’ll see a rat sail past
your face, nimble on its turf,
and then you’ll disappear.’
In there, hard work
has no reward.
So it became a kind of test
to see how far they could sink
without needing a rope
to help them out.
But in the midst of play
rituals miss a beat—like both
leaping in to resolve
an argument
as to who’d go first
and forgetting
to attach the rope.
Up to the waist
and afraid to move.
That even a call for help
would see the wheat
trickle down.
The painful consolidation
of time. The grains
in the hourglass
grotesquely swollen.
And that acrid
chemical smell
of treated wheat
coaxing them into
a near-dead sleep.

A The Ocean Forest c. Versében a 2004-es indiai óceáni cunami a téma, de foglalkozik az ember hatásával a tengerre, annak ökorendszerére, a lemeztektonikával, mint a cunamik okával, a klímaváltozással. A tudományos megközelítést a rituális, mítikus történetekre alkalmazza a versben.

 

Julianna Spahr szerint a költészet a gondolat és vizsgálódás közege. A vers a szavak körül forog, azokat szakítja ki köznapi értelmükből, újra rendezi őket. Több, mint egyféle nyelvet használ, ismétlésekkel sulykol, kikezdi a köznapi nyelvet, és a tipográfiát. Gyakran kisérletez, gyakran esetleges és átmeneti. Élvezetes szerkezeteket alkalmaz, ezekkel az eszközökkel csábít gondolkodásra. Az ez a kapcsolat mindenki tüdejével c. kötet 2005. két hosszúverset tartalmaz. Hosszú, prózaszerű sorokból állnak, egy-egy szeretett személyhez szólnak. Az egyik naplószerű bejegyzések köré szerveződik, és a lírai én és a világ történései, valamint azok közötti kapcsolatokat vizsgálja topologikusan. A tragédiákat, merényleteket, háborúkat a természeti környezetbe ágyazva jeleníti meg. Bemutatja pl., hogyan változtatja meg Hawaiin a természetet az a tény, hogy katonai támaszpont van rajta.

Az ökopoetry a körnnyezetről beszél: lokális terek, kultúrák jelennek meg benne, az egyén és a városi tér kapcsolatát vizsgálja a környezet pszichológiai értelmezésén át. Az utazások további önazonosítási lehetőséget, és a társadalom és környezet megismerésének lehetőségét kínálják. Az utóbbi időben a gazdaság és a globális nyomásoknak a környzetre kifejtett hatását is vizsgálja. Gyakran jövőbeli tájakat jelenít meg, apokaliptikus ábrázolásban.


petrarcai szonett

Petrarcai szonett

A petrarcai szonett jambikus lejtésű, általában 11 szótagból álló (ötös-hatodfeles: azaz a tizenegy szótagból álló jambus az ötödik szótag után megakad, úgynevezett metszet van a sorban) sorokból építkező, két négy- és két háromsoros versszakból áll.
Az eredeti olasz szonettforma a vers 14 sorát két részre osztja, az első rész az oktáv, a második a szextett.
A petrarcai szonett kötött rímképlete: abba, abba, cdc, dcd.
Ritkábban előfordul cddcdd, cddece vagy cddccd forma is. Ezt a formát főként a korai angol költők használták, valamint ritkán megjelent a cddcee és cdcdeef forma is.

A fentieken kívül jellemzője a szonettnek a magas fokú intenzitás és személyesség. A hagyományos petrarcai szonett nem csak formailag bomlik két részre, az oktávára és a szextettre, hanem tematikai-érzelmi alapon is.
Az oktáva általában egy állapot leírását adja, illetve egy konflikust ír le, a szextett pedig ennek a tézisnek antitézisét fejti ki valamilyen módon. Az oktáva és a szextett közötti érzelmi-feszültségi fordulat szinte ugyanolyan kötelező eleme a petrarcai szonettnek, mint a jambikus lüktetés, a szótagok száma (amely 10 vagy 11 soronként) és a rímszerkezet.

 

A könyvcsinálás titka

A könyvcsinálás titka.

Avagy hogyan írjunk éltrajzi interjút
Drucker Tibor, népművelő, könyvkiadó
(1928-2018)


Csengetek kétszer, mint ahogyan a postások. Míg várok, reménykedem, hátha
kijavította öreg barátom a Budapesti beszélgetések sorozatba írt interjúnk
kéziratát. Nyílik az ajtó, és olyan méltóságteljesen áll a lépcső legfelső fokán
Drucker úr, miként a hős Hunyadi a vártán és barátságosan int, szervusz, gyere.
E két szót úgy ejti, mint egy nagylelkű fejedelem palotája lépcsején, aki
tisztelőjét fogadja. Megyek. Szervusz. Betessékel. Régebben a kedvesen
neveletlen Rexi hangos csaholással és barátságos farkcsóválással üdvözölt, de
nemrégiben az égi mezőkre távozott. Egy pillanatra szomorúság fog el, amikor
az ugatásnélküli csendben, rá és az elmúlásra gondolok, és eszembe villan,
minek annyit küszködni, mikor a vég biztos. „Ó, az a vég, csak azt tudnám
feledni” - ahogy Madách írta. Aztán belépek a takaros kis konyhába. Tibor
felesége, szokásához híven, éppen reggelizik, barátságosan köszönt, mint egy
családtagot.
- Foglalj helyet, kérlek. - mondja a házigazda. Szerencsés ember, a precíz
németek, ritka adminisztrációs hibájának köszönhette életét a 14 éves fiú, a
halálra szánt zsidókkal telt vagonokat, nem Auschwitzba irányították,
Ausztriában favágóként vészelte át a háború utolsó évét. Állítólag
munkaerőhiány volt Bécs környékén. Drucker Tibor, valamikor a
Munkásotthon, majd a híres Fővárosi Művelődési Ház igazgatója volt, aztán az
ország egyik legjobb könyves szakembere, de nyugdíjas korában sem telt el
egyetlen nap sem, hogy ne lenne könyv a kézében. Kalandos, halálos
veszélyektől sem mentes életét mindig meghatározta az olvasás, a könyvek

szeretete. Azok közé tartozott, akik nem csak olvassák a könyveket, hanem
kiadóként meg is jelentették azokat. Életem nagy szerencséjének köszönhetem,
hogy megismerkedhettem vele. Már két éve csináltuk közös könyvünket. Én
titokban már örültem, hogy hosszan készül, mint a Luca széke, mert így
hivatalos ürügyem van, hogy élvezzem társaságát.
Leülök a terített asztal mellé és a forgatókönyv szerint, rögtön a tárgyra térek:
- Kijavítottad a kéziratot? - firtatom. Rám néz ravaszul, ámde jóindulatúan, és
azt kérdezi:
- Mit kérsz? Kis pálinkát? Unikumot? Lefegyverző a kérdés. Pálinkát, mondom.
Kimegy, aztán bejön kezében a pálinkás üveggel.
- Ez nyírségi - dicséri az italt. Poharat hoz, tölt, koccintunk.
- Kijavítottad a kéziratot? – kérdezem újfent. Rámnéz, és azt kérdezi, mintha
nem hallaná:
- Egy kis rántottát?
- Kijavítottad a kéziratot? – kérdezem makacsul. Tibor, mintha nem is hallaná.
- Hány tojással kéred?
- Hárommal, mondom, megadóan. Aztán mégiscsak a céltudatos újságíró győz
megint bennem, és ismét kérdem:
- Kijavítottad a kéziratot. Tibor nem felel, de kedvesen megérdeklődi, hiszen itt
egy nagy mű készül, és a vendégnek nem lehet akármilyen étket adni. Mit
szólnának a népek, ha elterjedne, hogy Drucker Tibor a könyvmágus, nem képes
egy tisztességes rántottát megcsinálni? És ezért kérdez, mert az élet és a rántotta
fontosabb az irodalomnál:
- Sok hagymával ugye?

- Ugye - felelem lemondóan. Aztán a politikára, a már interneten is megjelenő
fasiszta szövegekről beszélgetünk. De én belekérdezek rosszindulatúan, de azért
lelkiismeret-furdalással:
- Tibor! Kijavítottad a kéziratot? Tibor feleletként leveszi a tűzhelyről a
serpenyőt, leteszi az asztalra, kenyeret szel, és arról érdeklődik és látom őszinte
ez az érdeklődés: - Ugye nem baj, hogy nem friss a kenyér?
- Nem baj, nyugtatom meg… Kijavítottad a kéziratot - kérdezem ismét
gonoszul, mielőtt megkóstolnám az a la Drucker rántottát. Fenséges az íze. De
arra gondolok, csak nem fog korrumpálni ezzel, és már tele szájjal érdeklődöm:
- Kijavítottad a kéziratot.
- Tudom, te a félédes vörösbort kedveled, - jelenti ki ártatlan képpel és tölt.
Iszom. Le vagyok korrumpálva, lefegyverezve. Mégis hálátlanul, mert ennyi
jótétemény után érzem, nem szabadna akaratoskodnom, ismét kérdezek:
- Tibor! Az isten szerelmére, kijavítottad a kéziratot? Most sem kapok e
kérdésre választ. Belenyugszom, gondolom, egy kis taktikai fegyverszünet nem
árt. Különben is magyar ember evés közben ne gonoszkodjék. Ízletes a rántotta,
finom a bor. Végül bemegyünk a könyvtár, dolgozó és fogadószobába. Tibor
könyveiről mesél. Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, gondolom, és ő
ténylek csupaszív ember, gondolom, majd csak megszán és felel kérdésemre.
Aki pedig a könyvet szereti az nem csak rossz, de buta ember sem lehet. S
elnézem az ízlésesen berendezett dolgozószobáját, amelyben a burjánzó zöld
növények mellett szobrok, és természetesen rengeteg könyv található.
- Tudod, meséli, - győzelmének tudatában, miközben egy halom könyvet rak
az asztalra, mint valami kincseket és neki valóban kincsek is. Ezek a dedikált
könyvek azért különösen fontosak számomra, mert mindegyikhez valamilyen
élmény kötődik. A régi latinok mondták, hogy a könyveknek meg van a maguk
sorsa. Habent sua fata libelli. Tudod, ez csonka idézet. Tóthfalusi Istvántól

tudom, hogy Terentius Maurus A betűkről, a szótagokról és a mértékekről című
könyvében ez áll: Pro captu lectoris habent fata sua libelli. Azaz as könyvek
sorsa attól függ, hogy mennyire tudja befogadni őket az olvasó. Az én
könyveimnek is megvan a maguk sorsa. És én olvasom is őket, jóbarátaim. Ez a
kis dedikált gyűjtemény, amit most előszedtem a könyvtáramból, nem jelent
értékrendi meghatározást. Különböző íróktól, alkotóművészektől kaptam ezeket
együttműködésünk, barátságunk nyomán. A dedikációk 20-30, netán 50 évvel
ezelőttiek, és visszaidézik bennem azt a korszakot, amikor a dedikációk
születtek. És mesél, mesél, és úgy hallgatom, mint annak idején a nagy adomázó
Hegedűs Géza és hallgatom, hallgatom és már eszembe sem jut kérdezni:
- Kijavítottad a kéziratot?
Látogatásom végén, közömbösen megemlítem, majd legközelebb
beszélgetünk közös könyvünkről. Megölel. Barátságban búcsúzunk. Felesége
sokat tudóan mosolyog:
- No, mikor lesz kész a könyv? - kérdezi, de ebben semmi rosszindulat nincs
csak az őszinte érdeklődés. - Hamarosan – mondom.
- Mire 79 éves házigazdám hozzáteszi:
- Ahogy a művelt latin mondotta: Festine lente, lassan siess. Nem kell sietni,
van időnk. Elég, ha 80. születésnapomra elkészül.
A könyv jóval 80 születésnapja után jelent meg. Dedikálta közös művünket,
címe: A Drucker Tibor - A könyvszakam mágusa. „Udvarhelyi Andrásnak e
kötet állhatatos, lánglelkű, roppantul makacs író-szerkesztőjének, ki röpke két
esztendő alatt sikerrel facsarta ki interjúalanyából curruculum vitae-jét –
ajánlja őszinte nagyrabecsüléssel tisztelő híve: Drucker Tibor. Budapesten,
2009. január 15-én. Csak a lánglelkű kifejezésen éreztem csöpp kis iróniát,
egyébként igazat írt. De mi már mindketten régóta tudtuk, nem a könyv
megírása és megjelentetése volt a fontos. Hanem az élet legfontosabb ajándéka,

a barátság. Még tíz évet jártam hozzá rántottát enni, kisüsti pálinkát inni és
vörösbort inni, no meg csevegni. És már nem kérdeztem tőle: - Tibor!
Kijavítottad a kéziratot?
Májusban meghalt. Nem érhette meg a sokat emelgetett 90. évét, amikor is sok
barátját akarta meghívni születésnapjára. És amikor most rántottát készítek, ő jut
eszembe, a könyvírással szerzett igazi jóbarát, aki ahogy végét közeledni érezte,
felhívott:
- András! Gyere! Látogass meg barátom. A végét járom. El akarok tőled
búcsúzni. Meglátogattam. Már nehezen ejtette a szavakat… beszélgettünk,
könyvekről, emberekről és irodalomról, még mindig, kedvenc szokásaként latin
idézetekkel fűszerezte mondandóját. Búcsúként, szemérmesen, szinte bocsánat
kérően odacsúsztatott egy borítékot: - Az új könyvedre… És ne feledd, lassan
siess, festina lente… Segítőkészen búcsúzott tőlem, a világtól, barátaitól,
ahogyan élt… Az utolsó kézfogása már gyenge volt… De barátságának éltető
ereje míg élek bennem él…

Modern amerikai költészet 3.

Nerys Williams: Contemporary Poetry 3. rész

értelmező, és áttekintő recenzió

III.  Előadásmód:

A kortárs (amerikai) költészet a hang leírt kottája.

-a hangváltozásokat és szüneteket térben jelzi a leírt szöveg
-a verset igen gyakran előadja a költő,
-a spontaneitás benyomására való törekvés tipikus
-egyes költők számára az előadás az alkotás, amelynek során saját szabályokat ötvöznek spontaneitással
-vannak, akik ilyen alkalmak során azt vizsgálják, hogyan jön létre, miként változik a társadalmi nem (gender)
-gyakori a versek kettős megjelenése: ugyanazt másként írják előadáshoz és olvasáshoz

Sokszor előadásnak számít a vers tipográfiai megjelenése is, de a múlt század vége óta egyre gyakoribb a performatív írás: a verset eleve előadásra - a szerző saját előadására - tervezik, belekalkulálják a hangsúlyokat, szüneteket, gesztusokat. Tipikusan ilyen a slam poetry. Charles Olson 1950-es manifesztuma a "Projective verse"- ről nyílt költészetként definiálja a projektív verselést. A test és az írás kapcsolatáról beszél, a "kinetikának" nevezett energia van a központjában. Szerinte a forma soha nem más, mint a tartalom kiterjesztése. A szöveg úgy működik nála, mint az emberi hangra írt zenemű kottája. A szóközök, bekezdések száma pl. megszabja a tartandó szünet hosszát, sokszor a szótagok hangsúlya és a levegővételek helye is tervezett, és ez a tagolás szembe mehet a nyelvi-logikai struktúra-tagolással. Így rímek és hagyományos nyomatékokból vagy hangsúlyokból adódó szövegszervezéssel szemben ad ritmust a szövegnek. Michael Davidson szerint a modern írások anyagi és intertextuális természetűek (mint nálunk Eszterházy prózában - a recenzes), sőt grafikus megjelenítésük is jelentési réteget hordoz. A vers jelentésébe nem csak a költőt, az előadást (vagy megjelenítést) de a hallgatót, olvasót is belekomponálja.

Az írónak a nyelv gondolatot, érzéki benyomásokat, és jelentést hordoz; ezek nagy része metonímiai kapcsolat, a felfedezésen és asszociációkon keresztül épül. A kortárs költészet olvasóját igen gyakra kihívás elé állítja, hogy nélkülöznie kell az előadó előadásmódját, hangsúlyait, gesztusait (itt utalhatok pl. Payer Imre versmondásaira).

Fehrlingetti szerint a modern költészet a próza. Wallace Stevens, Langston Hughes és még Allen Ginsberg is énekesek voltak fiktív zenével (Stevens), mantraénekléssel (Ginsberg). A Beat költők a kimondott szó nyilvánosság-beli erejére helyeztek hangsúlyt, Ferlinghetti a teljes előadásra: a költő akrobata, aki merészségével ámulatba ejt, és bohóc, aki komikus ügyetlenségével nevettet.

Le Roi Jones - Amiri Baraka (utóbbi a költői álnév) korai költészetét politikai eszköznek, fegyvernek tekintette a radikális szociális forradalomhoz. A Fekete Nacionalizmustól később a harmadik világbeli marxizmushoz tért, költészete a hangzó performance maradt. Szerinte semmi nincs definiálva, a költészetben minden megengedett. A költőnek csakis magát kell követnie. Expresszív nyelv című esszéjében azt írja, hogy a különböző személyiségeket a költő más nyelvi stílusban kell megszólaltassa. A vers zeneiségét a ritmusban látta. AM/TRAK c. verse John Coltrane-nal (a jazz szaxofonossal) folytatott képzeletbeli jazz-dialógus. Ritmusa, szerkezete Coltrane bebop-ját mímeli. Barakának ezt a szándékát, hogy a néger amerikai nemzeti zenét, a bluest, a jazzt versbe vigye át, mások is osztották.

2001-ben szept. 11. után megjelentetett kötete: Somebody Blew Up America szerint a tragédiáért Bush és Izrael a felelős. Ennek hatására New Jersey visszavette tőle a poet laurate címet.

They say its some terrorist,
some barbaric
A Rab,
in Afghanistan
It wasn't our American terrorists
It wasn't the Klan or the Skin heads
Or the them that blows up nigger

Churches, or reincarnates us on Death Row
It wasn't Trent Lott
Or David Duke or Giuliani
Or Schundler, Helms retiring

It wasn't
The gonorrhea in costume
The white sheet diseases
That have murdered black people
Azt mondják, valami terrorista
valami barbár
Egy Rabban –(szójáték: A Rab: arab)
Afganisztánból
és nem saját, amerikai terroristánk volt.
Nem a Klan vagy a skinheadek
vagy azok, akik niggereket robbantanak,
vagy templomokat és reinkarnálnak minket a Halálsoron
Nem Trent Lott volt,
vagy David Duke vagy Giuléiani
vagy Schundler, a visszavonult Helms

Nem
a gonorrhea volt álruhában
nem a fehérek lepedő-betegsége,
amely annyi feketét gyilkolt le

 

Mutabaruka (született: Hallan Hope, karibi) és Johnson kezdetben hangszeres zenére improvizáltak szöveget (dub poetry) a dob és basszus ritmusára. A téma a faji elnyomás, a rendőri erőszak, a gazdasági kizsákmányolás. A dub poetry ugyan kezdetben improvizáció volt, de a későbbiekben rögzített zenére komponált, komplex előadás lett, nyomtatásban is megjelentetve. Mutabaruka a jamaikai angolt használja. Ennek szavai ugyan angol szavak, de hangsúlyai, hanglejtése jamaikai. A versek írásképe is a jamaikai kiejtést tükrözi.

Az eddigi lírikusokkal szemben Paul Durcan költészete drámai. Monológokból és párbeszédekből áll, jelenetekből, amelyek csak előadásként teljesednek ki. Ő egyszerre ír bárd, történetmondó és szatírikus humorista. Durcan a legszűkebb értelemben vett performance-költő. A Beckett a kapuknál c. műve kezdetén a pokol határozottan a többi ember. Történeteiben bibliai neveket, allúziókat használ, az ó-és újtestamentumból is.

 

Don Paterson The Last Waltz című verse tercinákban íródott. A második világháború történetéről szóló monológ, amelybe két századvégi jazz zenész koncertturnéja ötvöződik. Hogy az olvasót kizökkentse, időnként márkaneveket tűzdel a szövegbe, és ismert slágerek szövegrészleteit. Nem ismert utalások is előfordulnak, aminek akár csak Eliotnál, utána kell nyomozni, hogy érthető legyen a szöveg.

Charles Altieri - kritikus - szerint önmagunkról nincsen megkülönböztető ismeretünk, csak azokról a pillanatokról, amikor magunkra figyelünk. Így általánosságban sincsen az egyes szám első személyről privilegizált tudás.

Hasonló módon kérdőjelezi meg a nemi (és a társadalmi nemi) hovatartozás adott voltát Judith Butler (1988). A nemi hovatartozás a viselkedés szociálisan elfogadott kategóriáinak összessége. (Ez gender tudományok alapja) A 80-as 90-es évek fordulóján ennek nyomán kezdett előtérbe kerülni, hogy hogyan hat az irodalmi szövegek konstrukciójára a szerző neme.

Felbomlik a mű befejezettsége is: Lyn Hejinian My Life c. prózakölteményét 37 évesen jelentette meg, akkor 37 sorból állt. 45 évesen újra megjelentette további 8 sorral kiegészítve. Így az én folyamatosan kiegészülő, bővülő folyamattá válik. A vers középpontjában a női szerep: anyaság áll, Butler gender felfogását nem adottként hanem az ismétlődő szerepek eredményeként tekinti. Az ismétlődő születésnapok rituáléja a példa. A vers minden szakasza vezérmotívummal kezdődik, amely aztán variálódik a vers későbbi részeiben. Noha a vers nagyrészt női szerepekről szól, Hejinian tudatosan tartja távol a feminista irodalomtól. A vers végig attól az ellentmondástól szenved, amelyet a társadalom által elvárt női szerep és a személyiségnek az ettől a kódolástól való menekülése közötti feszültség okoz.

Kate Fagan ausztrál költő a The Long Moment c. versében az érzékelés és az öntudat kapcsolata a fő kérdés. Fagan improvizációs elemeket alkalmaz versei egy részében, noha szerinte az írás nem lehet pusztán emlékeztető; reagálnia is kell a világra. Ezra Pound szerint a költészet olyan új(don)ság, amely új(don)ság is marad. Fagan ezt a nézetet viszi tovább: szerinte a költészet magába abszorbeálja az újságot. Fagan zenei igénnyel fogalmazza mondatait.

Roland Barthes a The Grain of the Voice -ban (1929-ban a zeneiséggel foglalkozik a költészetben. Kölcsönözve Julia Kristeva terminusait megkülönbözteti a genotext és a phenotext fogalmát. A genotext inkább a melódia, a fenotext pedig a nyelvi struktúrák szerinrt hat. Ebből kiindulva Barthes a geosong és phenosong fogalmát származtatja, ahol a genosong típusú versnek semmi dolga a kommunikációval. Ehelyett a nyelv dikcióját helyezi előtérbe. (Közbevetőleg: mi van azokkal a versekkel, amelyek éppen dikciójuk segítségével kívánnak intellektuális és emocionális szinten hatni? - a recenzens)
Barthes művében a grain a vers olyan eleme, mint a hang a zenében.
Az utóbbi évtizedekben előtérbe kerül a performance writing. Ennek lényege, hogy a szöveggel nem csak szintaktikai és jelentési vonatkozásaiban, de materiális megjelenésében is hatni kívánnak. Ez a színház, animáció, installációs eszközöket elegyíti a költészettel.
Itt aztán a kötet ad néhány példát, amely kizárólag angolul követhető, mivel a kiejtés és az írás különbségéből származó jelentéskülönbségekre építenek.

- kortárs költészet a szöveget kottának tekinti, ebben sokszor instrukciókat is jelöl az előadáshoz
- gyakori az élő előadás, ahol kulcselem lehet a spontaneitás látszata
- az élő előadás drámai elemeket visz a lírába
- kiemelt szerepe van a társadalmi nem konstrukciós folyamata tanulmányozásának
- a performatív írás gyakran elválasztja az előadásra és a nyomtatásra szánt szövegverziókat

 

A magyar irodalom temploma

A magyar irodalom temploma


„Anyám, az álmok nem hazudnak”
Kányádi Sándornak és minden versszeretőnek ajánlom.

Az irodalom és benne a magyar költészet a szerelmem. De nemcsak nekem, sok másnak is életének központja. Szerencsére. Igaz, kisebbségben voltunk, vagyunk és leszünk, de vigasztal a tudat, hogy voltunk, vagyunk és leszünk irodalomhívők és versszeretők. Erre az áhítatos, szinte vallásos magyarirodalom imádatra és a könyvrengetegben eligazító tanár úr tanított engem és sok magyart sok-sok lelkes, a könyvimádó tollforgató, - a pipás, anekdotázó népművelő író, Hegedüs Géza. A technikatörténetet izgalmas stúdiummá tevő könyvtáros-írodalmár-író-tanár, Vekerdi László technikatörténész. És persze, a Benedek-család tagjai gyerekkoromtól kísérnek. A mesével tanító, éleetével is mintát adó Elek apó, Benedek Elek író. Fia, az okos, irodalmat megkedveltető, a könyvrengetegben útba igazító irodalmi útikalauzokat szerző, Benedek Marcel irodalomtörténész. Aztán fia, a kitűnő előadó, tudománytörténész orvos-író, Benedek István. Aztán szintén a Benedek-család tagja, Lengyel Dénes irodalomtörténész és annak fia, Lengyel László. Aztán interjú- íróáldozataim is barátságos csevegés közepette tanítottak: Moldova György, Faludy György, Baranyi Ferenc, Csorba Győző… Ők mind én vagyok… És még sorolhatnám a költők és írók százait, akiknek feledhetetlen irodalmi élményeket köszönhetek. Akik nem személyesen, „csak” könyveikkel okítottak. De közülük legszívesebben egy kitűnő erdélyi költőre, Kányádi Sándorra emlékszem, Isten hű írástudójára, ahogy az áldott emlékű Nagy Gáspár nevezte költő barátját. Csak egyszer találkoztam vele, de az meghatározó volt olvasói életemben. Soha nem felejtem el, a magyar költészet katedrálisáról mesélt, a magyar irodalomról, olyan szeretettel, okosan, lelkes, ízes erdélyi nyelven, hogy a kis csepeli könyvtárban csodálkozva, döbbent csendben hallgattuk és azt kérdeztem magamtól: így is, ilyen lelkesen, ilyen szeretettel, okosan és újszerűen is lehet beszélni íróinkról, költőinkről?
Tizenöt éve elmúlt, de nem feledem azt az író-olvasó találkozót, ahol volt szerencsém, valóban szerencsém találkozni a kitűnő erdélyi költővel, aki az író-olvasó találkozó után, anyámnak, a Marosvásárhelyről  elmenekült, Fodor Ilonának dedikálta gyermekvers kötetét. Feledhetetlen élményt adott ez a csodálatos, bensőséges irodalmi délután. Ritkán találkoztam ilyen megnyerő és meggyőző
személyiséggel, aki ennyire szereti… Mit szereti? Imádja az irodalmat és ily nagy hatással tudja átadni irodalom és vers-szeretetét. Az erős érzelmű, a szilárd értékrendű, erős jellemű Erdélyben megedződött, székely ember gyengéd erejével magyarázott a költészet katedrálisáról. És arról, hogy „Az ideális, az abszolút versnek olyannak kell lennie, mint a shakespeare-i drámának, hogy minden rendű-rangú olvasó s hallgató megtalálja benne a maga művészetét…”
Hogy az irodalmi műnek közérthetőnek kell lennie. Nem is magyarázott, mesélt. És én az olvasó, csak hallgattam, hallgattam az ízes erdélyi magyarsággal beszélő, hittől fűtött költőt, mintha csak az irodalom papja állt volna előttem. És soha nem feledem, elmondta A prédikátorok könyvére írt versét a kiszolgáltatottságról és én azóta, ha olvasom, szinte hallom a hangját, lélegzetvételét, sajátos versmondását. Úgy vagyok az általa mondott verseivel, mint Márai Halotti beszédjével, Illyés Egy mondat a zsarnokságról, Latinovits József Attila, Ady verseinek hallatán, nem tudom másként elképzelni csak az ő előadásukban.
Ami volt ugyanaz lesz majd és ami történt ugyanaz fog történni…

kiszolgáltatottnak lenni mit jelent
kérdezte a kisebbik fiam vacsora
közben a torkomon akadt a falat
riadtan nézhettem mert tizen-
harmadik évében járó kisfiú szinte
bocsánatot kérően kezdte magyarázni hogy
az utcán egy néni meg egy bácsi a
a bácsi káromkodott is a káromkodást
értette nehogy elismételd szólt
rá az édesanyja te is mindent meg
hallasz amit nem kellene no persze
mondtam csak úgy is ide is oda is hát nem
ti mondtátok hogy kérdezzek meg mindent
tőletek amit nem értek hát persze
mondtam megint felálltam s az utcára
szolgáló nyitott konyhaablakot ösztö-
nösen behajtottam majd becsuktam
annak rendje és módja szerint a
feleségem meg a lépcsőházra szolgáló
ajtóra vonta tekintetével sebtiben
párnázott oda is lépett mintha csak
arról akarna meggyőződni sikerült-e
értem már értem ne is magyarázzatok kösz
még azt mondta üvöltötte a bácsi, hogy a
végén minket is mint a zsidókat kösz
köszönöm a finom vacsorát megszánt minket
bement a szobába mi pedig szótlanul
tettünk-vettünk a góluszban élő
családok történelmétől s no persze a
csukott ablaktól hirtelen megáporodott
levegőjű harmadik emeleti konyhában”

Hallgattam, hallgattam a verset és nagyon ismerős volt a jelenet.
Ennek a versjelenetnek 31 sora többet mond a kiszolgáltatottságról, a megalázottságról, a félelemről minden tanulmánynál, történelemkönyvnél. És rájöttem, valami hasonló történt velünk, velem is. Személyes közöm is van ehhez a vershez. 1950-et írtunk. Öt éves voltam, tudatlan és lelkes kis sztálinista. Nagyapám Csurikához, a papagájhoz hasonlított gyakran. Ez sértette gyermeki önérzetemet. És azt magyarázta neki, hogy rákosi pajtás jó pajtás, és hogy Sztálin apánk jó ember. Agymosott voltam. Amikor apám értem jött az óvodába és én büszkén meséltem, hogy a Friderika néni megtanított nekünk egy gyönyörű dalt Naftaliniról és máris nagy boldogan és büszkén, üde mámoros ajakkal énekeltem, zengett az utca, kissé hamisan daloltam, ahogy a torkomon kifért: Naftalin útjai győzedelmesek. Nem tudtam kimondani, hogy Nagy Sztalin. Nekem Naftalin volt. A járókelők mosolyogtak. A mindig szelíd, félénk apám pedig ijedten leintett, könyörgött: ne énekelj olyan hangosan. Hazaérve anyámnak is eldicsekedtem, és neki is eldaloltam, hogy Naftalin útjai győzedelmesek. Ő nevetett, magához ölelt, apám az az ablakhoz ment és becsukta. Gyáva vagy Pubi, mondta anyám. Mitől félsz, ez csak egy dal… Nicht vordem kind, kérlelte apám. Mindent
kifecseg, tudod, milyen. Amikor aztán több mint ötven év múlva hallottam Kányádit szavalni, ez jutott eszembe és az író-olvasó találkozó után oda is mentem hozzá és elmeséltem, hogyan találkozott az élet és az irodalom. Ő selmán mosolygott és a Prédikátorok könyvét idézte:

Ami volt ugyanaz lesz majd
és ami történt ugyanaz fog történni…

Ezt a délutánt egy életre megjegyeztem. És azóta ez a kedvenc Kányádi versem. De nemcsak ezért volt emlékezetes ez az irodalmi délután, hanem azért is, mert ekkor hallottam először, - jó pap holtig tanul – az akkor már szinte szállóigévé lett mondását: „a vers az, amit mondani kell”, hogy „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv és hogy költőnek úgy kell írnia, hogy minden olvasója megértse. Aztán csodálatosan mesélt a magyar költészet alakjairól, alkotásaikról és a magyar költészetet egy katedrálishoz hasonlította. Akkor én a csodálattól elbűvölve hallgattam és elhatároztam, megírom, kibővítem, tovább álmodom, kibővítem ennek a katedrális építőnek, templomhívőnek meséjét és a prózaíróinkat is beengedem az irodalom házába. A magyar irodalom tollforgatói mindig is láthatatlan szent szellemi közösséget alkottak, alkotnak, egymástól eltanulva a mesterséget, az eszméket, a jó erkölcsöt, a humanizmust, az észszerű gondolkodásmódot, a helyes stílus mesterfogasait és túlélnek minden nélkülözést, tiszavirágéletű hatalmat. A hatalom emberei jönnek- mennek, a költészet, az irodalom temploma marad. Mert nemcsak a népet nem lehet leváltani, hanem a tehetséggel, küldetéssel megáldott magyar tollforgatókat sem. Ez a templomépítés-történet arra is választ ad, hol helyezzük el e csodálatos templom, tiszteletreméltó csodálatos gyülekezetében íróinkat, költőinket. Aztán persze, rögvest megvettem verses köteteit. Hátgerinc-bizsergető volt olvasni „egyberostált verseit”, a Valaki jár a fák hegyén kötetét. Ritkán borzong az olvasói hátgerincem a versszépségtől, ahogy Weöres meghatározta a szépet - most ezt éreztem. Tízenöt év telt el a csepeli író-olvasó találkozó óta és néha ébren és álmomban folyamatosan írtam, folytattam Kányádi „tudósítását”, a magyar irodalom templomáról a magam szerény tudásával, olvasottságával a magyar irodalom templomáról. És egy alkalommal, amikor erről gondolkodtam, elfáradtam és elaludtam. Álmomban a magyar irodalom és költészet templomában találtam magam. Az a jó az álomban, hogy akkor mindent szabad, nem köt a valóság bilincse. Nos, Kányádi Sándor volt a készséges kísérőm, kisértőm, mint Danténak Vergilius. Ő arról beszélt, hogy a magyar irodalom csodaszép templom. Templom, ahol nem illik ordítozni, gyalázkodni, gyűlölködni, ostobán kultúrharcolni, ahol csak a mű minősíti az alkotót, de ahol mégis gyakran megesik, hogy megfeledkeznek néhányan magukról. Templom, amelyet íróink, kötőink évszázadok óta építettek és építenek rendületlenül, minden nehézséget legyűrve, üldöztetést, nélkülözést vállalva, annak ellenére, hogy tudják, az is bolond, ki író, költő akar lenni Magyarországon. Ezt a templomot úgy alakították, mindig változtatva, javítva, restaurálva, idegen anyagokat is beleépítve és újjá építve, hogy magyar jellege mindig megmaradt. Összetéveszthetetlenül magyar katedrális. Az alap maradt, a tartóoszlopok maradtak, csak a díszítés, a festés változott időről időre. A szilárd alapot a pogány magyarok ősi magyar hitvilágának maradék köveiből építették, mert a kereszténység hívei igyekeztek minden pogányságot és pogány alkotást kiirtani. És a latin irodalom hozadékából és keresztény hit habarcsával építettek tovább. Erre a szilárd alapra épült egyházi irodalmunk román, majd gótikus, aztán barokk és végül modern temploma. Álmomban ott ültem a magyar irodalom templomának egyik oldalhajójában és láttam, hogy ide hordott építőkövet Gellért püspök és Szent István Intelmeit építette be a falba. Ide hordták hatalmas történettömbjeiket Anonymus, Kézai, Kálti Márk…Itt énekelték el a Mária siralmat, és itt mondta el először magyarul Halotti beszédét egy ismeretlen lelkész. „Látjátok feleim mik vogymuk, isa por es homu vogymuk…” Ez a nekrológ lett mintája Kosztolányi és Márai Halotti beszédének. Ebben a templomban gyűltek össze a magyar írók és költők, kicsik és nagyok, Janus Pannonius, a papköltő és Vitéz János társai, akik előkelő helyet foglaltak el. Az első sorokba ültek. És jött Mátyás király és a királynő, Beatrice bértollnoka, a tehetséges Bonfini, az első hivatásos, lefizetett dicshimnuszt zengedező, talpnyaló íróval. Elfordították fejüket, nem köszöntek Janus Pannoniusnak, az első világhírű magyar, de latinul író költőnek, aki utálkozva, megvető pillantással húzódott el tőlük, nem szerette sem a királyt, sem a valóságot szépítő bértollnokát. És jött utánuk lihegve Orbán János Dénes kezében Janus Pannonius kitűnő fordítása. Kísérőm, Kányádi nem állhatta meg, két epigrammával köszöntötte a latinul író költőt:

„gyilkos epigrammákkal vemhes időket
érhetnek meg a mostani költők
ámde csak úgy ha nem írnak
gyilkos epigrammákat
inget s lábravalót szabatott a szabadság
zászlaiból a tirannus
abban reménykedvén hogy a sűrű mosásban
végképp kifakulnak

S jöttek az utódok, és hordták műveiket és téglaként beépítették a templom falába és vérükkel, szavaikkal keverték a habarcsot, aztán megnyugodva leültek. Ki-ki a kánon által kijelölt helyére. Érdekes, gondoltam álmomban, hogy a régi magyar irodalom kánonját, értékrendjét illetően nem sok vita van az irodalmi és politikai ellenfelek között. És jött a sok latinul író szerző után Sylvester János, aki bebizonyította, hogy magyar nyelven is lehet verset írni. „Az ki zsidóul és görögül, és vígre deákul/ Szól vala rígen, szól néked az itt magyarul:/ Minden nípnek az ű nyelvín, hogy minden az Isten/ Törvénnyinn íljen, minden imádja nevít…” És maga Kányádi mutatta be Apáczai Csere Jánost, aztán helyére kísértük és közben Kányádi elmondott egy részeltet gyönyörű prózaverséből, mert ő szinte minden verség fejből tudta:

„…megyünk hát mögötte amerre elöljárói tekintetének
fénykévéi mutatják az irányt s az ösvényt lábunk előtt
követjük mint diákjai annakidején gyulafehárvárról
kolozsvárra jövet egyetlen batyunk borunk fegyverünk
az anyanyelv

És jött a két Gáspár. Heltai Gáspár, aki ízesen mesélte, már magyarul kedves fabuláit és Károli Gáspár, a református lelkész. Ő talán a legszebb, legszilárdabb követ építette be a magyar irodalom templomába, a  magyar nyelvű református magyar Bibliát. Aztán jött az első száguldó riporter, az újságíró, hírnök, Tinódi Lantos Sebestyén, Dinnyés Jóska daltulajdonos elődje, és lantzene kíséretében dalolta el a török-magyar háború szörnyűséges és dicsőséges eseményeit. „Az mi keveset írtam, igazat írtam…” üzente utódainak, hírlapíró utódainak büszkén, akik persze többnyire nem fogadták meg tanácsát. Mert vagy megfélemlítette őket a mindenkori hatalom, vagy lefizette. És belépett a templomba a két lutheránus prédikátor, Bornemissza Péter és Szkhárosi Horváth András. Szkhárosi dörgő hangon ma is aktuális ítéletet mondott a csalárd
fejedelmekről: „Nagy szégyenségben fejedelmek vagytok,/ Ország pusztítóknak, csalárdnak mondattok,/ Dúlók, kóborlóknak, lopóknak mondattok.” A kalandos életű Bornemissza csendesen mormogta Siralmas énekét: „Siralmas énnéköm tetűled elválnom,/ Áldott Magyarország, tőled eltávoznom./ Vajjon s mikor lészön jó Budában lakásom!// Az Felföldet bírják az kevély németök,/ Szerémségöt bírják az fene törökök./ Vajjon s mikor lészön jó Budában lakásom.” Mellé ült a XX. századból való kiváló irodalom népszerűsítő, Nemeskürty István tanár úr, aki külön könyvet szentelt Bornemisszának és irodalomtörténetében is több oldalon jelentőségének megfelelően tárgyalta.
Nagy kardcsörtetéssel büszkén dobbant a templomba Balassi Bálint Juliájával a karján. És mondta, csak mondta: „Vitézek, mi lehet széles föld felett szebb dolog az végeknél…” Alig ült le, már ment is valamelyik perére. Csak halála után száz évvel ülhetett végre megnyugodva az első sorok egyikébe, babérjaira. Mellé telepedett a XX. századi szorgalmas költő, Takács Tibor, aki regényt írt a kalandos életű, nagy természetű poétáról. És jött Pázmány Péter, kései életrajzírójával, Sík Sándor katolikus költővel. Sík egy gyönyörűséges magyar nyelven írt részletet olvasott fel az érsek művéből: „Mint ahogy a halálos skorpiócsípést a skorpiókból vett orvosság gyógyítja, én is úgy gondoltam, hogy akiket az újítók mérgezett kötetei megvakítottak, azoknak is nem egyéb orvosság adhatja vissza legkönnyebben szemük világát…” Aztán a szigorú, zengő szavú érsek csodálatos, ízes, barokkos magyar nyelven legyalázta ellenségeit, a reformátusokat, a túloldalról mérgesen figyelő, hitükhöz hű, de a katolikusok által hitetleneknek tartott Alvinczy Pétert, Szenczi Molnár Albertet és sokat közülük talán az ő kultúrharca hatására szántak gályarabságra. És Szenczi Molnár csodálatos zsoltárokat énekelve felelt nagy ellenfelének, hogy így is lehet istenhez imádkozni:

„Tebenned bíztunk eleitől fogva…”

És persze jöttek a neves és névtelen hitvitázók. Jött nem tudva kivárni sorát, az örökké utazó, kíváncsi, minden lében kanál Moldova György Negyven prédikátorával, akiket gályarabságra hurcoltak a kor fanatikusai. Akiket Pázmány sokszor isten szolgájához méltatlan durvasággal, szeretetlenséggel szidott a szószékről. A kultúrharc már itt, ekkor folytatódott. A hallgatók pedig beleremegtek a rettegésbe és a
gyönyörűségbe. Már ekkor kialakult, közéletünk és így irodalmunk kettéosztottsága, úgyhogy szét kellett ültetni a református és katolikus szerzőket, nehogy minduntalan hajba kapjanak. Jobbkézt ültek a katolikusok, balról a reformátusok. De akárhogy gyűlölték az ellenfeleiket, a magyar irodalom templomába minden alkotó bejöhetett, kicsi vagy nagy, katolikus vagy református, evangélikus, antitrinitárius hozhatott egy-egy mívesen készített téglát, ki milyent tudott faragni, aztán beült a padba és kíváncsian hallgatta az újonnan jötteket. Mert csak egységes magyar irodalom létezik. Nagy zajjal, kardcsörtetéssel bedobbant a székesegyházba a szerencsétlenül járt Zrínyi Miklós, a mögötte üldöző, Habsburgok által felbérelt vadkant nem engedték be. És a gróf megnyugodva, hogy halála után már nem ölhetik meg, még egyszer, öntudatosan szavalta a nagy latin költőtől, Vergiliustól kölcsönzött sorokat: „Fegyvert s vitézt éneklek…” És jött Gyöngyösi István, a köznemes udvaronc Murányi Vénusszal a karján és helyet kért, nagy hajlongások között Zrínyitől. És ekkor, ekkor különleges dolog történt, belépett Petrőczy Kata Szidónia, az első magyar költőnő, akinek írásait életében alig ismerték és művei csak jóval halála után jelentek meg.  Igaz, manapság sem ismerik. Ezekből a szerelmes versekből megtudjuk, mily sokat szenvedett férjének hűtlenségétől. Aztán jött a bázeli egyetemen kitanult, bölcselkedő orvos, Pápai Páriz Ferenc, kezében orvosi
tanácsadó füves könyvecskéje, és elégedetten körülnézett a tisztes társaságon, és örült, hogy köztük foglalhat helyet. Talán éppen azon gondolkodott, hogy „A mi elménktől függ egyedül, hogy vagy tetszik, vagy nem tetszik nagyobb része a dolgoknak, tudniillik amint azoknak vonattatunk, vagy azok mihozzánk.” Pápai mellé telepedett Tóthfalusi Kis Miklós, aki padszomszédjának mesélni kezdte a Maga személyinek, életinek és különös cselekedeteinek mentségét. Külön helyet foglaltak el az emlékirat szerzők, akik személyes sorsuknak voltak kitűnő hiteles, tolmácsolói: Cserei Mihály, Kemény János, Bethlen Kata. Gróf Bethlen Miklós egy igen aktuális művet szorongatott a hóna alatt, címe: a Haldokló Erdély. II. Rákóczi Ferenc, a nagyságos fejedelem és asztalos, a csodálatosan őszinte Vallomások szerzője is eljött, aki talán nagyobbat alkotott ezzel a művével, mint elhamarkodott, kudarcos szabadságharcával, politikai kísérletével. Mellé ült le a szintén hányatott életű hű jóembere, Mikes Kelemen nagynénje táraságában és azt kérdezte, Édes néném, megkaptad levelemet, amelyben azt írtam: „Úgy szeretem Rodostót, hogy nem feledhetem Zágont? A fejedelem elismerően biccentett. A fejedelemtől direkt távol ült le, Koháry István a labanc  altábornagy, aki végig a Habsburgok szolgálatában harcolt, de aki az ország felszabadítása után kiábrándulva megírta a felszabadulás utáni káosz szörnyűségeit, szenvedéseit: „De ember emberrel tartja bajvívását,/ Sokszor is barátját és társát, /S ha végbe viheti földre lecsapását, / Nem sokszor követi oroszlán szokását!” Aztán a kuruc kor névtelen rongyos költői zsoltáros szomorú dalaikat énekelve szerényen foglaltak helyet a református prédikátorok mellett. Melléjük telepedett hivatlanul, a kurucversek, a kuruc költészet szerelmese és tehetséges hamisítója, Thaly Kálmán, aki a maga hamisította, később népszerű dalát dúdolta: „Őszi harmat után/ Nagy hegyeknek ormán/ Fújdogál a hideg szél/ Fújdogál a hideg szél./ Zöld erdő harmatát,/ Piros csizmám nyomát/ Hóval lepi be a tél,/Hóval lepi be a tél…” Ó, ez nagyon szép – mondta a mellé telepedett a másik híres átköltő, Faludy György XX. századi kortársa, aki egy Villon átköltést tiszteletpéldányát adta át elismeréseképpen Thalynak, mondván: gratulálok, Kálmán, ez jobb,
mint az eredeti. Egy kis derűt hozott magával a 18. századi Faludi Ferenc, akit Fortuna istennő vezetett helyére és azt szavalta: „Fortuna szekerén okosan ülj,/ Úgy forgasd tengelyét, hogy ki ne dülj: /Ha
szépen vezetett,/ Ha miben kedvezett,/ Meg ne örülj: /Fortuna szekerén okosan ülj…” Ekkor a templomba behallatszott a paripák patadobogása, dübögve lépdeltek a testőrírók nagy zajjal, kardcsörtetéssel egy egész sort foglaltak el: Barcsay Ábrahám, Orcy Lőrincz, és társai. A templomablakait kibővítették. Beáradt a napfény. A felvilágosodás fényét hozták magukkal, aminek lényegét a magukat műveltnek mondó lojális irodalmárok és politikusok ma sem ismerik. Szerényen foglalt helyet mellettük Bessenyei György, aki hiába dolgozta végig szorgalmasan életét, sem életében, sem halála után nem vált ismertté, inkább életmódja, élete a Mű: töretlen hite az írásban lett a példa. És bármennyire is tiszteljük ezt a hitet, szorgalmat, nagy írót, nagy gondolkodót a legelfogultabb tisztelője sem csinálhatott belőle. Leült mellé Hegedüs Géza önkényesen, pedig nem is hívták. Hiába mondták neki, hogy Géza bácsi, eltévesztetted a századot, te később jössz, nem ebbe a századba való vagy. De ő ragaszkodott hozzá, hogy ifjúkorának kedvence mellé üljön, mondván, ő támasztotta fel Bessenyeit a harmincas években azzal, hogy kiadta lelkes diáktársainak segítségével az elfeledett írót. Sőt maga mellé hívta tanárát, Vajthó László irodalomtörténészt is, aki szellemi vezére volt a Bessenyeit feltámasztó mozgalomnak. Mellettük foglaltak helyet jobbról-balról Bessenyei szatirikus államelméleti regényének szereplői, Tariménes és Ágis, akiket jó lenne ismét elküldeni körülnézni mik vagynak most e hazában. Nem sokat váratott magára Gvadányi József, a hagyományokhoz görcsösen ragaszkodó, nyugállományú katona, aki magával hozta a Falusi nótáriust, akivel hétköznapi budai kalandjait élte át és hozta persze hősét, Rontó Pált is. Szerény öntudattal telepedett mellé Dugonics András Etelkájával. Majd jött a felvilágosult gondolkodó, a Látó költője, Batsányi János. Jó messzire ült a konzervatív Gvadányitól. Kazinczy mellé telepedett, akivel együtt szerkesztette a Magyar Múseum-ot és Szentjóbi Szabó Lászlónak írott versét mutatta Kazinczynak: „Jer, menjünk, mint emberek és polgárok,  igazság Útján, szent kötelességünk betölteni. Nincsen Emberiség nélkül, nincs érdem s nincs haza nélkül/ Emberiség! – Haza, szívemnek bálványa! Tenéked szentelem én magam és minden szándékom ezentúl!
A te javad és kiderülésed lesz tárgya fiadnak Már egyedül – mivel ah! teneked hasznodra lehetni Boldogság, teveled s érted szenvedni dicsőség!” Kazinczy jelölte ki helyét – a 27 évesen elhunyt író, Kármán Józsefnek és az Uránia című folyóirat szerkesztőjének, az első magyar regény – a Fanni hagyományai szerzőjének, aki Goethe Werther utánzatával írta be nevét a magyar irodalomtörténetbe. Így aztán nem csoda, hogy Goethe tanácsos úr is eljött, magával hozva titkárát, Eckermannt és életrajzíróját, a hazájából elüldözött Fejtő Ferencet, József Attila barátját, akinek könyveit bezúzták a bolsevisták. És leült szerényen melléjük Verseghy Ferenc, a Marseilles első magyar fordítója, aki Marsziliai ének címet adta a forradalmi éneknek: „ébredj hazánknak bajnok népe, ragadd ki híres kardodat, / nevednek esküdt ellensége/  dühödve hozza láncodat…” És megjelent kissé dülöngélve Csokonai Vitéz Mihály csikóbőrös kulacsával, Lilla nem jött, mert megbízhatóbb férfit választott, mint a zajos életű költőt, de jött vele Dorottya és Szegény Zsuzsi. Csokonai bánatosan húzott egy jó nagyot csikóbőrös kulacsából és azt szavalta: „Ah egy vén tölgynek aljában/ Láttam a sápadt Időt/ Sereg szú pezsgett markában,/ Ah, mely sírva kértem őt,//Hogy törülje ki belőlem/Lillám és a bánatot!/ De ő elfutott előlem,/ Könnyezett és hallgatott.” Milyen szép, bólogattak irigyen az írók és költők. Aztán derűs perceket hozott magával Fazekas Mihály uram, nyomában Ludas Matyi gágogó lúdjaival és mögötte és a háromszor eltángált, de jó útra tért Döbrögi uram és Soós Imre, aki feledhetetlenül alakította Matyit. Így aztán hiába ölte meg magát, él tovább emlékezetükben. A ludakat nem engedték be a sekrestyések, de a megjavult Döbröginek helyet szorítottak Fazekas mellett. És szerényen elfoglalta helyét Berzsenyi, a niklai remete. Szigorúan ránézett Kazinczyra, akinek igaztalan bírálata miatt hagyta abba a versírást és elszavalta Napóleonról versét: „Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság”. És jött Virág Benedek, felment a szószékre. Áhítatos csend költözött a gyülekezetbe és a költő elimádkozta Békesség-óhatjás című versét: „Szállj le fenséges palotád egéből,/ Béke! Mennyeknek koronás leánya!/ Szállj le, s Európánk mezején jelenj meg/ Már valahára!” A vers elhangzása után, a kései utód, Kosztolányi Dezső a szószék elé lépett, megigazította csokornyakkendőjét és válaszul elszavalta az Ének Virág Benedekről című versét: „Jaj, hogy szerettem volna élni régen,/ vén századok bús mélyein, korábban,/ mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma,/ a buta „modern technika” korában./ Otthontalan bolyongok, hazavágyván/ és sírva vágyom vissza, mi volt már,/ akkor a szemek föl az égre néztek/ s úgy állt a szív, mint liliomos oltár.// Az emberek akkor meghaltak őszen,/ mosolygván az aszú édes őszben, / szívükbe hordták az „örök szerelmet”/ s mindég holdfényben mondták, hogy: szeretlek…” Ezt hallván, a meghatott Virág Benedek lejött a szószékről, megölelte Kosztolányit és azt kérdezte: ilyen szépen is lehet írni magyarul? Jött Garay János. Nem akart feltűnést kelteni. De Háry János mögötte oly hangosan mesélt és lódított, hogy mindenki őket figyelte és a nevető írótársak unszolták, meséljen még. És Garay-Háry elmesélte obsitos kalandjait. Az írók tátott szájjal és irigykedve hallgatták a vitéz fantáziadús füllentéseit, mert a fantáziadús szépség mindig irigységre készteti az írótársakat. A jól, szellemesen író minden szerző versenytársa. Kányádi meg is jegyezte: „A mesék nem arra tanítanak, hogy a világban minden rendben van, hanem arra, hogy rendet lehet benne tenni, vagy legalábbis meg kell próbálni”. De erre már beszökött, berobbant, ágyúgolyón érkezett, aki nemrég még hajánál húzta ki magát a mocsárból, a hívatlan német, a lódító, Münchausen báró vele Tyll Ulenspiegel belga tréfacsináló kópé társaságában és féltékenyen ugyan, de szívből kacagtak. Garay-Háry pedig csak mondta, mondta: „Hárman valának együtt, a potrohos bíró,/ Egy obsitos vitéz és a furfangos író:/A többi asztaloknál együtt és szerteszét,/ vidám parasztlegények itták a hegy levét./ Ott ültek, iddogáltak a vecsernye óta már,/ Keringett és fel is dőlt a bujdosó pohár,/ Mátyás király sem nyert több éljent a Dunán,/ Mint amennyit Háry János az obsitos, magán…” És melléjük telepedett szerényen Kodály Zoltán zeneszerző, aki zenébe költötte Háry János kalandjait. Róla is írtam, bökött oldalba szelíden Kányádi és már mondta is: „be már örökre/ nem borulhat// lendül a karja nyílik/ sugarasra az ég és// hozza már a galamb/ hozza az olajágat// boldog akinek térdén/ egy nemzet lovagolhat.”
Elcsendesedtek az írók és költők, amikor belépett a félelmetes ítész, Kazinczy Ferenc, hóna alatt a Fogságom naplójával. Berzsenyi szemrehányóan nézett rá, ledorongoló levelét mutatva. És megpihentek Batsányi János és Kazinczy mellett a börtönből szabadult írók: Verseghy Ferenc, Szentjóbi Szabó László. Felborítva a kronologikus rendet, jöttek a késői századok lázadó, börtönviselt magyar tollforgatói és szolidaritásukat bizonyítva leültek a régi „rovott múltúak” mellé. Bizony igaza van Pomogáts Bélának, rabokban gazdag a magyar irodalom. Sokat mondó névsor: Táncsics Mihály, Határ Győző, Kárpáti Kamill, Obersovszky Gyula, Déry Tibor, Tollas Tibor, Gérecz Attila, Faludy György, Göncz Árpád, Eörsi István, Csurka István, Kunszabó Ferenc, Lakatos István, Zsombok Tímár György, Kis Dénes, Gáli József, Bibó István, Fekete Sándor, Ignotus Pál…
És beléptek a templomba a Kisfaludy testvérek. Sándor, a Himfy-dalok szerelmes költője. És büszkén szavalta: „A havasnak oldalában/ Keletkező patak te!/ Melly a fenyők homállyában/ Búsan zúgva szakadsz le,/ És tétova csavarogva/ Fába, szirtbe ütődöl,/ Míg küszködve és zokogva/ A tengerbe verődöl: - / Képe vagy te életemnek,/ Melly temérdek sérelemnek/ Tőrit lelvén úttyában,/ Zokog kínos voltában.” És testvére, a magyar múltat sirató Károly, azt szavalta: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,/ Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” és vele szavaltam: „Hősvértőlpirosult gyásztérsó hajtvakö szöntlek”, ahogy kisdiák koromban egybe skandáltam röhögve. Aztán Károly a magyar emigráns sors egyik legszomorúbban szép versét szavalta: „Szülőföldem szép határa/ Meglátlak-e valahára?/ Ahol állok, ahol megyek, mindenkor csak feléd nézek.” És elgondolkodva lépett a szent helyre Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője, aki hű maradt elveihez és inkább választotta a vidéki magányt, minthogy elárulja választóit. Manapság vannak ilyen politikusok? Kazinczy mellé ült és vigasztalásképpen elmondta neki epigrammáját: „Sírba Kazinczy leszállt: s későn fakad érte hevítvén/ A remegő könnycsepp harmatozó szemeket./ És fölkél hideg álom alól bús árnya sötéten,/ S rémletes arcával dombja fölébe leül./Nemzetemért e szív tettel bizonyíta szerelmet,/ Szól keserűn, s a díj könny leszen érte csupán?” Aztán a Himnuszt imádkozta: Isten áldd meg a magyart… És bevonult a templomba egy énekkar és fenségesen szépen elénekelték a nemzet imáját. Kocsis Zoltán, a kitűnő zenész vezényelt. Közben leült a hátsó sorokba Erkel Ferenc a Himnusz megzenésítője és meghatottan hallgatta a fenséges előadást. Mellé ült Egressy Béni, aki a Himnusz ikerkölteményéhez, Vörösmarty Szózatához írt zenét. És amikor a Szózatnak ahhoz a sorához ért az énekkar, hogy „Az nem lehet, hogy annyi szív, hiába onta vért”, megérkezett Márai Sándor kezében a magyar száműzöttek Halotti beszéde és azt mondta csendes rezignációval: Maradj nyugodt, lehet… Mire Vörösmarty azzal felelt: „Az ember fáj a földnek. Oly sok/ Harc – s békeév után/ A testvérgyűlölési átok/ Virágzik homlokán:/ S midőn hinnők, hogy tanúl,/ Nagyobb bűnt forral álnokul./ Az emberfaj sárkányfog-vetemény,/ Nincsen remény. Nincsen remény.” Márai csak annyi tett hozzá, mikor megpillantotta a szent helyre beosonó, egyik legnagyobb magyar áruló írástudót, Lukács Györgyöt: Vigyázat! Ember! És jött kissé dülöngélve, a kudarcot nem bíró, reménytelenségbe belefáradt, alkoholba menekülő Katona József Tiborccal és Bánk bánnal. Tiborc persze a mindenkori, kiirthatatlan, úrhatnám merániakra panaszkodott: „És aki száz és százezert rabolt,/ Bírája lészen annak, akit a/ Szükség garast rabolni kényszerített.” És nagy zajjal jött Petőfi Sándor, szélesre vágta a bejáratot, hogy bejöjjön a nép az irodalom templomába. A nép nevében jött Kukorica Jancsi és Iluska, meg a Széles Tenyerű Fejenagy koma, meg négyökrös szekerén maga a szerelmes költő Erzsikéjével. „És szólék én ábrándozva Erzsikéhez. Ne válasszunk magunknak csillagot?...” Aztán jött Szendrey Júlia és az ifjú férj a csodálkozó, ámuló írótársaknak elmondta a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versét, a Szeptember végént: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,/ Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,/ De látod amottan a téli világot?/ Már hó takará el a bérci tetőt…/. És Márai Vörösmarty mellől átült Petőfi mellé és elmondta neki, mit írt az Évszakok című könyvében róla: „Bombával és ökörnyállal kezdődik, s a végén, szeptember végén, természetesen egy verssel ér véget, melyben minden rögzítve van, amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers külön lebeg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. Tartalma szegényes. Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a völgyben a kerti virágok, s a huszonnégy éves költő neszeli az öregséget, az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül még a világmindenség is benne van, s minden, ami az élettel és a halállal kapcsolatban érez. Ezt a verset mondogatom, s kutyámmal járok, mint egy orosz író, az édes mustárgáz illatú őszben…” Druszám, ez olyan szép, mint az én versem! - Cserében mondok neked – válaszolt Petőfi egy kevésbé ismert versemből részletet: „Olyan az élet, mint futó felhőnek/ Árnya a folyón, mint tükrön a lehelet” Aztán belépett a templomba Arany János Toldi és a Walesi bárdok kíséretében. Leült Petőfi és Márai mellé és azt imádkozta: „A lantot, a lantot/ Szorítsd kebeledhez,/ Ha jő a halál:/Ujjod míg azt/ pengetheti: vigaszt/ Bús elme talál…” És akkor Isten, a balján ülő Szent Péternek azt mondta meghatottan: Te, Péter, ez gyönyörű, ó be szépen bánnak ezek a magyar írók, költők a szárnyas szavakkal. Nem is tudtam. Miért nem mondtad, hogy ilyen tehetséges ez a nép!? Péter, utasítsd szolgánkat, a Béke koronás leányát, szálljon le fenséges palotája egéből. Mondd meg neki, Béke! Mennyeknek koronás leánya!/ Szállj le, s Európánk mezején jelenj meg/ Már valahára!” És alaptörvénybe rögzítsd, hogy a boldogságra törekvés emberi jog, és hogy a testvérgyűlölséget, az ostoba pártoskodást a törvény büntesse, és hogy ezt a népet nem szabad bántani. A szárnyas szép szavakért és okos gondolatokért cserébe megáldom a magyart jó kedvvel, bőséggel.
Ekkor álmomból feleségem dühös hangja ébresztett fel: „Én melózok két ember helyett, te pedig itt döglesz. És a harisnyáidat és ruháidat már megint szétszórtad.”… Elfeledtem rögtön az álmom és halkan káromkodtam és nem mertem fütyörészni…
xxx

Modern amerikai költészet 2.

Nerys Williams: Contemporary Poetry 2. rész
értelmező, és áttekintő recenzió

II. A nyelv és költészet

„Language Poetry”

Charles Bernstein a korai 70-esekben kezdett a language poetry-vel jelentkezni. A „nyelvi költészet” a szavak illetve a nyelv jelentésének egyértelműségét tagadja, a többértelműséget használja ki: megcsúsztatja a hangsúlyokat, megtöri a szintaxist, szójátékokat alkalmaz, hogy a vers a második jelentésektől mentes legyen. A költői nyelv és a publikus beszéd ál-egyértelműsítő elválasztásával politizál. Berstein egyébként szinte pár óránként írt egy verset a WTC elleni támadás után, mint egy riporter. Versei tele vannak értelmetlen rímekkel, sötét humorral, idézetekkel, szólásokkal, gyakran nyelvi hibákra építi a humort.
Szerinte egy költőt nem kell olvasottnak lennie, hiszen egy fának sincsen arra szüksége, hogy alá üljenek.

Sad Boy's Sad Song

By Charles Bernstein

I ruin my hats and all the mat slides glad
I hop my girls and all is skip again
I jump I run you up inside my truck

The car goes looping out in dark and light
And yellow hat slides in
I run my mats and all the girl slides glad

I hoped you skipped me into luck
And jump me black, ruin me glad
I jump I run you up inside my truck

I jump my slopes and all the dopes slide glad
I glide my luck and all is slip again
I jump my hopes and all the rope glides sad

I skip you jump the way you said
But I run old and sigh your name
I ruin my mats and all the girl slides glad

At least when luck hops it skips back again
A rune my mats and all the girls slide glad
I jump I run you up inside my truck

A vers fordítására nem vállalkozom. A rövid, egy szótagos angol szavak teszik szaggatott ritmusúvá, szökdécselővé szinte a verset.

    A verset Sylvia Plath "Mad Girl's Love Song" című verse mintájára írta.

 Kérdés, hogy mi az, ami politikaivá teszi a verset. Politikai versről beszélhetünk-e, ha egy-egy konkrét szó (pl. társadalom, háború stb.) előfordul benne? Nyilván nem. A politikai vers fő gondja efemer volta. Húsz év múlva mit sem jelenthetnek olyan fordulatai, amelyek megírása idején relevánsak. Hatásuk csak addig tart (ha van), ameddig létezik az a társadalmi közeg, amelyre hatni akarnak velük.

Eliot Weinberger prózaverse (What I Heard about Iraq) politikusok, iraki civilek és katonák összevágott mondataiból áll. Ezeknek a mondatoknak egymás mellé illesztéséből rajzolódik ki a politika és az általa használt nyelv abszurd volta. Fallujah elfoglalását és lerombolását egy amerikai katona nyilatkozata kommentálja: "Valami módon rossz, hogy mindent leromboltunk, de legalább így adtunk egy esélyt az újra kezdésre":

I heard that three-quarters of Fallujah had
been shelled into rubble. I heard an American
soldier say: ‘It’s kind of bad we destroyed
everything, but at least we gave them a chance
for a new start.’

I heard that only five roads into Fallujah
would remain open. The rest would be sealed
with ‘sand berms’, mountains of earth. At the
entry points, everyone would be
photographed, fingerprinted, and have iris
scans taken before being issued identification
cards. All citizens would be required to wear
identification cards in plain sight at all times.
No private automobiles – the vehicles of suicide
bombings – would be allowed in the city. All
males would be organised into ‘work brigades’
rebuilding the city. They would be paid, but
participation would be compulsory.

I heard Muhammad Kubaissy, a shopkeeper,
say: ‘I am still searching for what they have
been calling democracy’.

I heard a soldier say that he had talked to his
priest about killing Iraqis, and that his priest
had told him it was all right to kill for his
government as long as he did not enjoy it.
After he had killed at least four men, I heard
the soldier say that he had begun to have
doubts: Where the fuck did Jesus say it’s OK
to kill people for your government?’

Hallottam, hogy Fallujah háromnegyedét
rommá lőtték. Hallottam egy amerikai
katonát, hogy azt mondja: „Valamiképpen rossz,
hogy mindent leromboltunk, de legalább
lehetőséget adtunk nekik egy újrainduláshoz.

Hallottam, hogy csak öt út maradt nyitva
Fallujah felé. A többit lezárták
„homok padokkal” – földhegyekkel. Az áteresztő
pontokon mindenkit le fognak
fényképezni, és ujjlenyomatot is vesznek, valamint
írsz szken is készül, mielőtt az igazolványt kiadják.
Mindenkinek kötelező lesz látható módon
mindig magán hordania az azonosító igazolványt.
Magántulajdonban nem lehet autó – az öngyilkos
merénylők eszköze – a városban. Minden
férfit kötelezően „munka brigádokba” szerveznek
a város újjáépítésére. Kapnak majd fizetést, de
a részvétel kötelező lesz.

Hallottam, hogy Muhammad Kubayssy, egy üzlettulajdonos
azt mondta: „Még keresem, hogy mi is az,
amit ők demokráciának hívnak.”

Hallottam, hogy egy katona azt mondta, hogy
a gyóntató papja beszélt az irakiak legyilkolásáról,
és azt mondta neki, hogy semmi baj az irakiak megölésével
a kormány számára egészen addig, amíg nem kezdi élvezni.
Miután legalább négy embert megölt, hallottam,
hogy a katona azt mondta, hogy kezdtek kétségei lenni:
hol a picsában mondta Jézus, hogy
a kormányod számára OKÉ az emberek megölése?

részlet

Rita Dove Parsley-ja a dominikai tömegmészárláson keresztül a nyelv politikai szerepét mutatja be. Trullijo e szót mondatta ki spanyolul (perejil). Aki az r-t nem megfelelően ejtette (nem pergette), lemészárolták. 20000 haitit mészároltak le 1937-ben.

Parsley
By Rita Dove
1. The Cane Fields

There is a parrot imitating spring
in the palace, its feathers parsley green.  
Out of the swamp the cane appears

to haunt us, and we cut it down. El General  
searches for a word; he is all the world  
there is. Like a parrot imitating spring,

we lie down screaming as rain punches through  
and we come up green. We cannot speak an R—
out of the swamp, the cane appears

and then the mountain we call in whispers Katalina.
The children gnaw their teeth to arrowheads.  
There is a parrot imitating spring.

El General has found his word: perejil.
Who says it, lives. He laughs, teeth shining  
out of the swamp. The cane appears

in our dreams, lashed by wind and streaming.  
And we lie down. For every drop of blood  
there is a parrot imitating spring.
Out of the swamp the cane appears.


2. The Palace

The word the general’s chosen is parsley.  
It is fall, when thoughts turn
to love and death; the general thinks
of his mother, how she died in the fall
and he planted her walking cane at the grave  
and it flowered, each spring stolidly forming  
four-star blossoms. The general

pulls on his boots, he stomps to
her room in the palace, the one without  
curtains, the one with a parrot
in a brass ring. As he paces he wonders  
Who can I kill today. And for a moment  
the little knot of screams
is still. The parrot, who has traveled

all the way from Australia in an ivory  
cage, is, coy as a widow, practising  
spring. Ever since the morning  
his mother collapsed in the kitchen  
while baking skull-shaped candies  
for the Day of the Dead, the general  
has hated sweets. He orders pastries  
brought up for the bird; they arrive

dusted with sugar on a bed of lace.  
The knot in his throat starts to twitch;  
he sees his boots the first day in battle  
splashed with mud and urine
as a soldier falls at his feet amazed—
how stupid he looked!— at the sound
of artillery. I never thought it would sing  
the soldier said, and died. Now

the general sees the fields of sugar  
cane, lashed by rain and streaming.  
He sees his mother’s smile, the teeth  
gnawed to arrowheads. He hears  
the Haitians sing without R’s
as they swing the great machetes:  
Katalina, they sing, Katalina,

mi madle, mi amol en muelte. God knows  
his mother was no stupid woman; she  
could roll an R like a queen. Even  
a parrot can roll an R! In the bare room  
the bright feathers arch in a parody  
of greenery, as the last pale crumbs
disappear under the blackened tongue. Someone

calls out his name in a voice
so like his mother’s, a startled tear
splashes the tip of his right boot.
My mother, my love in death.
The general remembers the tiny green sprigs  
men of his village wore in their capes  
to honor the birth of a son. He will
order many, this time, to be killed

for a single, beautiful word.

Nourbese Philip Zong! c. verse egy rabszolga hajóról szól, amely eltévedt és ezért a 4-5 hét helyett 4 hónapig tartott az útja. A rabszolgák tömegesen pusztultak, járvány is fellépett, élőket is vízbe dobáltak. A biztosító társaság és a tulajdonosok közti per mondatai szerepelnek összetörve, szétszórva a versben, ahogyan a rabszolgák népei is szétszórattak. A vers latin és yoruba szavakat kever az angol szövegbe, a vers szerkezete pedig a fugák szerkezetét tükrözi. A zenei csendeket szünetek, a szöveg tagolása jelzik, az ellenpontozást hangutánzó és alliterációs szerkezetekkel fejezi ki a költő. Az egész vers száznyolcvan oldal, amelyben a történet szétdaraboltsága állandóan arra kényszeríti az olvasót, hogy előre-hátra ugráljon a szövegben, hogy összerakhassa a történetet.
Valójában nem csak a történet van szétdarabolva, hanem a szöveg is 2-3 szavas darabokban van szétszórva az oldalon:

tune to find

only fear and who

we are flip

her over flop                                                            flop splash dive

dive my queen she

dove on a wing                                                        let me di

ve too                                                                        let me

die the hen

ran the cat                                        ran the rat     ran the ne

groes ran

- Adorno szerint a ii. Világháború után újra kell gondolni a személyes és a publikus kapcsolatát a költészetben.
- Ezért a költőknek a tanu és a vizsgálóbíró szerepét kell vállalniuk
- sok költő számára a költészet és politika kapcsolata problematikus: gyanús a pusztán rhetorikai célt szolgáló vers, a politika efemer volta a költészet időtlenségével szemben, illetve a csak protest költészet
- a csapda elkerülésének a személyes és a köznapi, mint kiinduló pont, illetve a történelmi analógiák használata bizonyul (Seamus Heaney, Rita Dove)
- Többféle nyelv használata (Charles Bernstein)
- a költészetnek fontos szerepe van a háborúellenességben, a háború bemutatásában mind a katona, mind a civil oldaláról
- kibányássza, és artikulálja a múltban elnyomott hangokat

 

 

Gondolatok a megváltoztathatatlanról

Gondolatok a megváltoztathatatlanról

Vannak örök, megváltoztathatatlan dolgok.
Mint ahogy az ember vére vörös.
Még ha színvak is lennék, attól még vörös maradna. Nem sárga, mint a tükörtojás sárgája vagy
barna, mint a fa kérge. Amelyek meg semmiképp sem vörösek. Átfesthetem ugyan a fa kérgét
más színűre, de az igazi színe attól még barna marad.
*
Ha bokán rúgnak, fáj. Az is, ha mélyen megsértenek. Megváltoztathatatlan, egyértelmű érzés
a fájdalom. Legyen az külső vagy belső. Kénytelen vagyok mégis ragaszkodni hozzá. Tudom,
elmúlik egyszer.
Az öröm is ilyen.
*
Néha haladok az út mentén, és látom,
vannak helyek, ahova sosem térek már vissza. Annyira bizonyos ez számomra, mint ahogy
léteznek terek, utcácskák, beszögellések, amelyeket száz százalékig biztosan látni fogok még.
Ezt mindig érzem. És azt is mindig tudom,hogy vannak arcok, illatok, érintések, amelyeket
úgy tűnik, végérvényesen el kell engednem. Egyszer mégis biztosan visszatérnek.
*
Tudom, hogy most nyolc óra húsz perc van és reggel. Az órám mindig pontos. Ha elromlik,
megnézem máshol. Így sosem kések el sehonnan. Elég ügyes vagyok. Viszont nem tudom,
mikor érkeznek meg a fontos pillanatok az életembe, meddig várjak rájuk, mikor öltöztessem
ünneplőbe a szívem, mint Exupery rókája. Vagy mikor feketébe. Az időpont mindig
bizonytalan. Viszont megváltoztathatatlanul bekopognak egyszer hozzám. Ha nem kérem,
akkor is.

Modern amerikai költészet 1.

Nerys Williams: Contemporary Poetry
értelmező, és áttekintő recenzió

Az Amerikai Egyesült államok lakossága mintegy 324 millió fő. Ez azt jelenti, hogy ha a népesség 2 ezrelékét tekintjük kiemelkedő képességűnek, valamilyen területen, 650 ezer kiemelkedő ember él, ez több ezer- tízezer ma élő – jó – költőt jelent. A jelenkori amerikai költészet áttekinthetetlenül hatalmas még akkor is, ha csak a rendszeresen évtizedek óta (illetve évtizedeken át) publikáló költőket vesszük számításba.

Ezért ez a, Nerys Williams, a dublini egyetem amerikai költészettel foglalkozó professzorának könyve, a Contemporary Poetry nyomán íródott munka is csak egészen vázlatos képet adhat erről a költészetről. Ráadásul csakúgy, mint a magyar költészet, az amerikai költészetnek is a XVII.-XVIII. századra visszanyúló előzményei vannak, sőt, az elsődlegesen használt angol és spanyol nyelv miatt igen erőteljesen beágyazódik az európai angol illetve spanyol költészeti hagyományba. A XX. század folyamán – és napjainkban is – számos olyan költőt (és írót) tekintenek amerikainak, akik életük egy részében (vagy alkotó munkásságuk nagyobb részében) Európában életek és alkottak. Ilyen író például Hemingway, de ilyen költő az amerikainak éppúgy, mint angolnak tekintett Thomas Stern Eliot, aki az Egyesült Államokban, St. Louisban született 1888-ban és Londonban halt meg 1965-ben, miután 1910-11-ben a párizsi Sorbonne-ra utazott tanulni, majd Németországban járt, végül Londonban telepedett le. Nerys Williams kötete ráadásul a szűken vett amerikai költészetnél jóval nagyobb teret fog át. Példái között angol, ír, skót és ausztrál költők is szerepelnek.



Lélektan és költészet

T. S. Eliot szerint a költészet nem az érzelmek szabadjára engedése, hanem éppen fordítva, a tőlük való megszabadulás, nem a személyiség önkifejezése, hanem a személyiségtől való menekülés. Természetesen – teszi hozzá Eliot – csak azok számára, akiknek vannak érzelmeik és van személyiségük.

Noha ez Eliot programja, a legtöbbünk számára azonban a külvilág jelenségei az érzelmek kifejezését szolgálják. Mégpedig eléggé precízen: egy adott kifejezés, egy adott kép, eseményláncolat vagy szituáció leírása egészen konkrétan egy adott lelkiállapotot idéz föl az olvasóban. Ez az úgynevezett jelenet modell a 70-es évekre tipikussá vált a költészetben világszerte, noha az előzményei a romantikáig nyúlnak vissza. A romantikus versek egy tartózkodó, szűkszavú, visszafogott személyt helyeznek érzelmeket, például hiányt kifejező narratívába (sivatag, pusztaság, üres szoba stb.). Ezután a költő megpróbálja a veszteséget a szomorúság vagy a száraz elfogadás megjelenítésében feloldani.

Erre a jelent modellre példa Andrew Motion: Anniversaries című verse, amelyben a költő a tájat használja a belső kifejezésére. József Attilánál már pár évtizeddel korábban volt tipikus az a megoldás, amelynek során a lélektani állapotot vetítette ki a külső környezetre:

Anniversaries - The fourth (Anniversary weather) (English)

Anniversary weather: I drive
under a raw sunset, the road
cramped between drifts,
hedges polished into sharp crests.

I have it by heart now;
on this day in each year
no signposts point anywhere
but east into Essex,

and so to your ward,
where snow recovers tonight
the ground I first saw lost
four winters ago.

Whatever time might bring,
all my journeys take me
back to this dazzling dark:
I watch my shadow ahead

plane across open fields,
out of my reach for ever,
but setting towards your bed
to find itself waiting there.

Évfordulók - A negyedik (Évfordulós idő) (Hungarian)

Évfordulós idő: nyers alkonyatban
vezetek - a hótorlaszok közé
szorult út mentén fagytól tarajosra
csiszolt sövények sorfala.

Mára már mindezt kívülről tudom:
ezen a napon évről évre
ahány útjelző tábla, valamennyi
Essex felé mutat, keletre,

a kórházad felé, ahol
ma éjjel ismét hó takarja
a földet, melyet négy éve először
láttam elveszni.

Bármit hoz a jövő,
engem már minden út ide
vezet, e szemkápráztató
sötétbe. Figyelem, ahogy

árnyékom szétterül a nyílt mezőn -
én el nem érhetem soha, de a
te ágyadnál lenyugszik, s megleli
virrasztó önmagát.

Csengery Kristóf fordítása

Az amerikai költészetben ez a típusú állapot ábrázolás már Robert Frostnál (1874-1963) is jelentkezik.

A lélektani táj ábrázolásával szemben Grace Nicholls és Cathy Park Song költészete önéletrajzi elemekből építkezik.

Itt veti közbe Nerys Willams, a szerzőség kérdését: a szerzőség is a romantikából eredő fogalom, előtte gyakorlatilag érdektelen volt, az avantgard folyamán pedig elmosódottá, homályossá vált a szöveg az újrafelhasználások, allúziók, és idézések miatt. Az eredeti fogalmat Foucault, Barthes és mások is megkérdőjelezték. Szerintük ugyanis az irodalmi szövegek nem hordoznak végső, megmásíthatatlan jelentést, jelentésük mindig függ az interpretációtól, azaz a befogadó-olvasótól, annak ismereteitől, sőt pillanatnyi állapotától is.

Cathy Park Song Hawaiin született, koreai-kínai bevándorló szülők gyermekeként (azaz kínai, akinek szülei Koreából költöztek Hawaiira). Költészete intenzíven személyes, mégis az amerikai kínai bevándorlók közös tapasztalatát hordozza. Cathy Song első kötetének címadó verse, a Picture bride, a kínai, kép alapján történő házasságkötés, a hagyományos kínai nőszerep mellett az anya-lány kapcsolatot, az öregedést is körüljárja: A Kínából az USA-ba vándorló vendégmunkások egy részének nem sikerült a hazautazáshoz elegendő pénzt összegyűjteni, amíg el nem jött a házasságkötés ideje, így képeket küldtek magukról haza Japánba, hogy feleséget találjanak maguknak. Ez a házasságkötési mód nem sokban különbözött a hagyományos, a család által megszervezett házasságkötésektől a menyasszony számára, csak itt a választásban a leendő férjnek sem nyílt szerep.

Ikebana

By Cathy Song

To prepare the body,
aim for the translucent perfection
you find in the sliced shavings
of a pickled turnip.
In order for this to happen,
you must avoid the sun,
protect the face
under a paper parasol
until it is bruised white
like the skin of lilies.
Use white soap
from a blue porcelain
dish for this.

Restrict yourself.
Eat the whites of things:
tender bamboo shoots,
the veins of the young iris,
the clouded eye of a fish.

Then wrap the body,
as if it were a perfumed gift,
in pieces of silk
held together with invisible threads
like a kite, weighing no more
than a handful of crushed chrysanthemums.
Light enough to float in the wind.
You want the effect
of koi moving through water.

When the light leaves
the room, twist lilacs
into the lacquered hair
piled high like a complicated shrine.
There should be tiny bells
inserted somewhere
in the web of hair
to imitate crickets
singing in a hidden grove.

Reveal the nape of the neck,
your beauty spot.
Hold the arrangement.
If your spine slacks
and you feel faint,
remember the hand-picked flower
set in the front alcove,
which, just this morning,
you so skillfully wired into place.
How poised it is!
Petal and leaf
curving like a fan,
the stem snipped and wedged
into the metal base—
to appear like a spontaneous accident.

Ikebana

Hogy a testet felkészítsük,
célozzuk meg azt az áttetsző tökéletességet,
amelyet a szeletelt fehérrépa
forgácsaiban lelhetünk meg.
Annak érdekében, hogy ez megtörténjen,
el kell kerülnie a napot,
védje az arcot
papír napernyő alatt
addig, amíg meg nem fehéredik
mint a liliomok bőre.
Használjon fehér szappant
egy kék porcelánból
étel erre.

Korlátozza magát.
Egyél a dolgok fehérjeit:
bambuszrügyek,
a fiatal írisz vénái,
a hal elhomályosított szeme.

Ezután tekerje a testet,
mintha egy illatos ajándék lenne
selyem darabokban
láthatatlan szálakkal együtt tartják
olyan, mint egy sárkány, ami többé nem mér
mint egy maroknyi zúzott krizantém.
Elég könnyű ahhoz, hogy lebegjen a szélben.
Azt akarod, hogy a hatás
a koi vízen áthaladva.

Amikor a fény elhagy
a szoba, csavarja az orgonát
a lakkozott hajba
mint egy bonyolult szentély.
Apró harangok kell lenniük
valahol beillesztették
a hajszálban
a tücskök utánzása
énekel egy rejtett ligetben.

Fedezze fel a nyak nyakát,
a szépségpontod.
Tartsa az elrendezést.
Ha a gerinced ellazul
és gyengédnek érzed magad
ne felejtsd el a kézzel szedett virágot
az első fülkében van
ami ma reggel,
olyan ügyesen vezetett be a helyére.
Milyen felkészült ez!
Szirom és levél
mint egy rajongó,
a szár megragadt és ékelt
a fém alapba -
mint egy spontán baleset.

(saját fordítás)

 Ikebana című verse a japán nők (japán férfiak számára fenntartott) szépségideálját járja körül.

Grace Nichol Fat Black Woman Poems-e szintén a bevándorlásról, a Karibi-kelet indiai kínai nő londoni életéről szól, de ezeken kívül a szépségideálról (Fat black woman goes shopping), a karibi nyelvről (verseiben karibi-spanyol-portugál-angol szavakat használ keverten)

Grace Nichols, ‘The Fat Black Woman Goes Shopping’

Shopping in London winter
is a real drag for the fat black woman
going from store to store
in search of accommodating clothes
and de weather so cold
Look at the frozen thin mannequins
fixing her with grin
and de pretty face salesgals
exchanging slimming glances
thinking she don’t notice
Lord is aggravating
Nothing soft and bright and billowing
to flow like breezy sunlight
when she walking
The fat black woman curses in Swahili/Yoruba
and nation language under her breathing
all this journeying and journeying
The fat black woman could only conclude
that when it come to fashion
the choice is lean
Nothing much beyond size 14


Kövér fekete nő bevásárol

A vásárlás a londoni télben
igazi szívás a kövér fekete nőnek
üzletről-üzletre járni
hogy megfelelő ruhát találjon
és olyan hideg van
A vékony manökeneket nézi
akik fintorral tekintenek rá
és a csinoska eladó fiúkat
akik csúszós pillantásokat váltanak,
és azt hiszik, nem veszi észre
még az Úr is sújtja
semmi sem puha, és fényes és csillogó
hogy lebegjen, mint a napfény
amikor sétál
A kövér fekete nő szuahéli/yoruba nyelven
szórja az átkait minden lélegzetvételre
végig utazása és útjai során
A kövér fekete nő csakis arra juthat
hogyha divatról van szó
a választék szegényes
Semmi nincsen 14-es méret fölött

(saját fordítás)

-különbség van abban, hogyan közelítik meg a személyest, az illusztráltat
-az önéletrajzot sokan használják az etnikai és bőrszín szerinti azonosság tárgyalásához
-az önarckép lehetőség az alkotás és a kompozíció folyamatának vizsgálatára
-sokan megkérdőjelezik a szubjektum létét a költészetben. Mások annak változó (fejlődő) voltát hangsúlyozzák.
-vannak, akik számára a nyelvi önkifejezést a nyelv konstruálása, átszerkesztése cseréli le

Politika és költészet

Angliában a poet laurate kitüntetettel szemben egyre sürgetőbb elvárás, hogy szerepeljen műveivel állami eseményeken. Carol Ann Duffy első ilyen minőségben előadott verse a politika, és személyesen a politikusok korruptságát veszi célba (2009). Ő az első poet laurate (Nagy Britannia), és ilyen minőségében egy ideig kötelezettsége is volt az állami eseményekre (így például a királyi család eseményeire) verset írni.

Alábbi, Yes című versét Barack Obama beiktatása inspirálta, noha ő brit állampolgár.

Carol Ann Duffy: YES

we can he said, and something in his voice
drew listening silence to it like a day
draws history; a gathering of hope and hurt
within the human music of his words.
This is what language asks of us, to hear
the truth’s full rhyme; and why the millions came
to where he spoke, the air they breathed a canvas
for his living speech. We read his lips: a prayer
for bitter faithlessness to learn, a blessing, vow,
a spell which banished lies and greed and harm
into the endless, generous sky. In his voice,
global and intimate, the voices echoed back –
a black woman’s insisting on her seat,
another man’s who said he had a dream.


Igen,

képesek vagyunk, mondta, és hangjában valami
a csendet magához vonzva
mint a történelmet csináló nap,
amely reményt és a sérelmeket gyűjti magába
az emberi zenébe szavaival.
Ez az a nyel, amely arra kér,
teljes ritmusának igazát halljuk meg;
és amiért milliók mentek oda, ahol beszélt,
az általuk belégzett levegő vált
élő beszéde vásznává. Ajkáról olvastuk:
ima a keserű hitetlenségért, amit meg kell tanulnunk, egy áldás, sőt, egy ige,
amely megtiltja a hazugságot, kapzsiságot
és sértést, a végtelen, nagylelkű egekbe űzi.
Hangjában amely globális és intim egyszerre,
hangok visszhagoztak - egy fekete nőét, aki helyét követeli, és egy másik emberét,
aki azt mondta: van egy álmom.

(saját nyersfordítás)

De vajon lehet-e hatása a költészetnek az életre?

Auden szerint a versek semmire nincsenek hatással.
Shelley szerint a költészet a kultúra teremtője,
Adorno szerint a Holokauszt után barbarizmus verset írni
Seamus Heany szerint a költő kötelessége, hogy a barbarizmus rettenetét megalkuvás nélkül adja vissza. A líra új formájának nem kell feltétlenül a Holokausztról szólni, de arról igen, hogy mit jelent embernek lenni.

Mi, versolvasók, könnyen érthető kategorizáláshoz szoktunk: személylíra- politikai vagy közéleti líra, de valójában a versnek az emberről kell szólnia.

Carolyn Forché antológiája: A felejtés ellen: a XX. Századi tanuk költészete első, második világháborús, holokausztot átélt, a közép-kelet európai elnyomásban élő, a mediterrán diktátorok alatt élő, az India-Pakisztáni, a Közel keleti háborúk a latin amerikai forradalmak, az amerikai civil mozgalmak, a koreai, vietnami háborúk az afrikai elnyomás, Dél Afrika és Kína költészetét szemlézi: Langston Hughes, Gertrude Stein, Robert Lowell, Charles Simic, és H. D.(Hilda Doolittle), keveredik benne Afrikaia (Wole Soyinka és Dennis Brutus), ázsiai (Bei Dao and Duoduo), közép-keleti (Ali Ahmad Sa’id and Yehuda Amichai), és Latin amerikai (Pablo Neruda és Cesar Vallejo) költészetével. Az antológiáról Nelson Mandela azt mondta, „Carolyn Forché Against Forgetting-je maga a robbanás az önkény, az előítélet, és az igazságtalanság ellen. A gonosz tanúja, olyan tanuság, amelyet legszívesebben elfelejtenénk, de amelyet nem lehet felejteni – és nem is szabad.”

A xx. és xxi. Század költészetének meg kellett tanulnia, hogyan lehet etikusan bemutatni a háborút az etnikai háborúktól a világháborúkig.

Határozott különbséget kell tenni a politikáról szóló és a politizáló versek között: Az USA-ban évtizedek óta dívik az elnöki beiktató vers fogalma és szokása. John Kennedy, Clinton, Obama beiktatásán Frost, Angelou, Miller, és Elizabeth Alexander szerepeltek.

De a költészetnek, ha van nyilvános szerepe, az az, hogy független marad a társadalmi diszkurzusoktól. Angelou és Alexander versei nem a politika eredményeit dicsőítik, hanem a polgárok összetartozását, a köztük lévő kapcsolatot hangsúlyozzák. Seamus Heaney (ír) nem vezetőnek, hanem a megszomorítottak tanujának szerepében látja a költő politikai szerepét.

Maya Angelou: On The Pulse Of Morning

A Rock, A River, A Tree
Hosts to species long since departed,
Mark the mastodon.
The dinosaur, who left dry tokens
Of their sojourn here
On our planet floor,
Any broad alarm of their of their hastening doom
Is lost in the gloom of dust and ages.
But today, the Rock cries out to us, clearly, forcefully,
Come, you may stand upon my
Back and face your distant destiny,
But seek no haven in my shadow.
I will give you no hiding place down here.
You, created only a little lower than
The angels, have crouched too long in
The bruising darkness,
nothing.



A kő, a Folyó, a Fa
Sajátosak, amióta szétváltak,
Vagy vegyük a dinoszauruszt,
amely száraz nyomokat hagyott,
arról, hogy itt élt,
a mi bolygónk felszínén,
és minden rettenete eltűnt az ő, az ő gyűlöletüknek
az idők porában és homályában elveszett.
De ma a Kő szól hozzánk tisztán, és érthetőn
Jöjj, mert jöhetsz, állj föl, állj mögém,
és nézz szembe távoli végzeteddel,
de ne keresd a mennyet az árnyékomban,
Nem adok elrejtőzni árnyékot itt lent.
Te, akit csak egy kissé teremtettek kicsinyebbre,
mint az angyalokat, túl sokáig kuporogtál
a sötétségben,
a semmiben.

(saját fordítás)

Paul Muldoon 1985-ben azt mondta egy interjúban: mindegy én hol állok, az én véleményem is csak egy a többi között Észak Írországban. Gathering Mushrooms c. szonettciklusában apja ősi harcosként, gombatermelő idilli ábrázolásától a H börtönblokkig, az 2970-es tiltakozásig és a 80-as évek éhségsztrájkjaiig jut.


Előszó a modern amerikai költészet recenziójához

Előszó

„Az Amerikai Egyesült államok lakossága mintegy 324 millió fő. Ez azt jelenti, hogy ha a népesség 2 ezrelékét tekintjük kiemelkedő képességűnek, valamilyen területen, 650 ezer kiemelkedő ember él, ez több ezer – tízezer ma élő – jó költőt jelent. A jelenkori amerikai költészet áttekinthetetlenül hatalmas még akkor is, ha csak a rendszeresen évtizedek óta (illetve évtizedeken át) publikáló költőket vesszük számításba.”

Fábián József Nerys Williams Contemporary Poetry c. könyvéről írt áttekintő recenziójának első sorai világossá teszik, hogy milyen hatalmassá nőtt a kortárs amerikai költészet. Bukowski, Larkin és még néhány ikonikus költő neve mindenki számára ismerős lehet, de tény, hogy tízezer ma élő amerikai szerző költészetét alig ismerjük hazánkban. Időnként megjelennek persze antológiák, mint amilyen például a Félmeztelen múzsa is volt, de a puszta szövegmennyiség miatt a teljes kép még azon kevesek számára is rejtve marad, akik tudatosan igyekeznek nyomon követni az amerikai líra történéseit.

De mitől is amerikai az amerikai költészet? Nyilván nem a lokalitás miatt, hiszen akárcsak mi, magyarok, az amerikaiak is számos olyan költőt éreznek magukénak, akik életük egy (vagy akár nagyobb) részében nem Amerikában éltek és alkottak. Főként ezt a kérdést vizsgálja Williams nyomán Fábián József is, de kitér az előadásmód, a költészet és a (társadalmi) tér viszonyrendszere mellett a jelen trendjeire, az elektronikus írásra és a flarf poetryre is.

A recenziót terjedelme miatt havi bontásban közöljük a Fókusz rovatban, az alábbiak szerint:

1.      Lélektani költészet. Politika és költészet
         Language poetry
3.      Előadásmód
4.      Költészet és a tér. Ecocriticism. A társadalmi tér
5.      Globális költészet. Dialektus- és fonetikus költészet, kétnyelvűség, idiolektusok
6.      A jelen trendjei. Elektronikus írás, flarf poetry
7.      A félmúlt

Hamvast olvasni

Blaszfémikus, ámde fenntartásokkal teli tiszteletadás Bélának
Avagy hogyan olvassunk Hamvast?
Bírálhatjuk-e, akit kedvelünk, a nevezetes névtelent?

„…teret biztositani az ellentmondásoknak,
még akkor is, ha akkor is, ha ezek az emberi
ész számára elviselhetetlenek, sőt éppen azért,
mert elviselhetetlenek.”. (Saint-Exupery)


Lehet-e mosogatás közben Beethovent hallgatni?

Mosogatok. Közben Beethoven VII. szimfóniájának csodálatos hangjai betöltik be a konyhát. Sírok a gyönyörűségtől, a meghatottságtól. Könnyeim belepotyognak a mosogatólébe. Micsoda blaszfémia! Gondolom. És kézfejemmel igyekszem törölni könnyeimet. Aztán azzal mentegetem magam, hogy elvégre is modern ember vagyok, aki nem úgy hallgat zenét, hogy kiöltözik hozzá, hanem az élet legintimebb tevékenységei közepette is művelődik. Meg különben is a modern ember egyidőben több dolgot is művelhet. Én például most nemcsak mosogatok némán, hanem gondolkozom is. És néha hangosan éneklem a VII. dallamát, kissé falsan. Jó, hogy csak én hallom. Közben arra gondolok, mit szól ehhez a szomszéd, aki egy iskolában konyhai dolgozó volt, már nem tud mosogatni sem, halálos beteg. Nem szabadna nyugalmában zavarni. Mégis teljes hangerővel szól a fenséges zene. Azzal áltatom magam, hátha gyógyít ez a fenséges muzsika. Mosogatok, gondosan tisztítom az edényeket. És tudom, hasznos, racionálisan magyarázható cselekedetet hajtok végre. Mert tudatában vagyok a Tisztaság és a Rend összefüggéseinek, fontosságának, meg azzal, hogy hever egymáson a világ s így mindegyik determinált. Én is determinált vagyok, a Rend determináltja.


Hogy is mondja Márai, a háziszentem? „Te rendetlen, vigyázz, a Rend veszélyes.” És nem érzek ellentmondást, hogy Beethoven fenséges dallamainak hallgatása közben egészen prózai munkát végzek. Rendnek muszáj lenni, de emellett művelnem is kell magam. Csak gyorsan, most és akciósan. Ki tudja, lesz-e időm. Tisztítom az edényeket és tisztul a lelkem. Racionális haszon és irracionális izgalom. Régebben is hallgattam a VII-et, többször és mindig meghatotta kérges lelkemet, sírtam, de most új feladatot adott Weiner Sennyey Tibor, Hamvas kutató, aki esszékötetében a mester és a zene kapcsolatáról írt. Címe: Hamvas és a zene - avagy esszé a harmadik fülről. No, mondok, ez a fiatal költő tud valamit a harmadik fülről. Hol van ez a harmadik fül? Természetesen a süket Beethovenben. És bennünk is megtalálható, de nem oly kifejlett, mint a zseniális zeneszerzőben. De akárhol van az a harmadik fül, érdemes elolvasni az esszét és elgondolkodni okos, lendületes és főleg Köz Érthető magyarázatán. Aztán érdemes elővenni Hamvas esszéjét, amely a Láthatatlan történet esszékötetében olvasható. Címe: A VII. szimfónia és a zene metafizikája.

Mosogatok. Beethoven hetedikje betölti a konyhát, a lakást. És könnyeim hullanak a mosogatólébe. Megtisztítottam az edényeket és megtisztult kérges tömeg- és csőcselék lelkem, ahogy Hamvas az örökösen kétkedőket illeti. Mert én balos vagyok és ateista, hátha-deista, meg liberális-konzervatív és internacionalista-nemzeti, aki az Európai Egyesült Államokról álmodik és persze világpolgár is. Nem haragszom a mesterre, mindenkinek joga van úgy gondolkodni, ahogy neki tetszik. Hogyan is szól a másik kedvenc, szentségromboló háziszentemnek tulajdonított mondás, amely az újabb kutatások szerint, Voltaire életrajzírójától, Evelyn Beatrice Hall-tól származik: Nem értek egyet veled, de mindent megteszek, hogy elmondhasd véleményedet. Ezzel az elégedettséggel ülök fotelomban és úgy szeretem magam, amikor ilyen jó és megértő vagyok, meg toleráns. Előkeresem, mit is írt Hamvas Beethovenről A láthatatlan történet című esszékötetében. Olyan gyönyörűen ír, mint Nietzsche, hogy megbocsátom neki olykor engem sújtó tévedését. Hogy is írja? „Közhely, hogy Beethoven zenéje titáni. De igaz. És nem is azon múlik, hogy emberfölöttien nagy, inkább azon, hogy a világegyetemet kirabolta. A hangokat kicsalta rejtekükből, kitépte búvóhelyükről, erőszakosan letépte onnan, ahová nőttek, rendszeresen kiszívta őket, kiemelte őket a mélyből, ahová süllyedtek, kövekből, tengerből, földből, lélekből, csillagokból, alvilágból, szenvedélyesen, vadul, bőszülten, kegyetlenül kiolvasztotta őket, elbűvölte, kirántotta, előráncigálta őket. Ami még utána megmaradt, alig számít. Biztos, hogy a zene titáni. De a sors is az. Mert amit tett, csak titán tehette. Meglakolt érte ez az az összeszorított szájú, nagy koponyájú, magányos, modortalan szörnyeteg, megbűnhődött amiért a világ minden hangját kirabolta… Amikor a VII. szimfónia első tételének sziréni zenéje után a második tétel monoton, kétnegyedes lágy hangjai megszólalnak, nem lehet kétség, hogy a madárdal muzsikája után itt most a tücsökmuzsika csendül fel. Az elíziumi tücskök örökkévaló, kétnegyedes, lassú, csendes zenéje, amely örök idő óta szól, túl minden szenvedélyen. A tiszta lét muzsikája, a tiszta Van, túl munkán, játékon, szerelmen, csábításon, örömön, túl boldogságon, túl a győzelmen, túl szépségen, szól örök ideig, halkan egyhangúan, végtelen békével és kimondhatatlan megnyugvással, a múlandóságon túl, az örök létből nézve a sors változásait, a változhatatlanságból az elmúlást…” Ugye gyönyörű!  Csaknem olyan szép, mint a VII. Szimfónia. Csak másképpen szép, a VII. fenségesen szép, Hamvas magyarázata okosan szép. És tiszteletet ébreszt, mert igyekszik, elmagyarázni a magyarázhatatlant. No, ezért lehet szeretni és tisztelni Hamvast. Leteszem a könyvet, a meditációs objektumot, ahogy a mester a képet, a zenét, a könyvet nevezi, és hallgatom újra és újra Fischer Iván vezényletével a Fesztivál Zenekart, ahogy nagy átéléssel játsszák a VII. szimfóniát. Ó, ha ilyen összhang lenne életünkben. Véget ér az előadás. Taps. Köszönöm Ludwig a zenét. Köszönöm Béla a nem mindennapi elemzést és köszönöm Tibornak, hogy ismét felhívta figyelmemet erre a fenséges muzsikára és Hamvasra. És gondolatban bocsánatot kérek a komoly mestertől, aki tudatában volt annak, hogy a komoly dolgok magukban hordják a derűt, a humort és az iróniát.


Mi az a meditációs objektum? 


Így nevezi Hamvas a művészet „tárgyait”, a képet, zenét, könyvet, a gondolatot az az általa szerkesztett Anthologia Humana bölcs szövegek gyűjteményében. Itt ad okos, megszívlelendő tanácsokat az olvasás hogyanjára. Azt írja: „A meditációs objektum megválasztása az emberi életben a legszemélyesebb tevékenység…Évek során át közvetlen érintkezés következtében csodálatos szerepre tesz szert… A meditációs objektum nem arra való, hogy az ember azt praktikusan kihasználja… A könyv arra való, hogy az embert meggyőzze: életének erőit nemcsak az érvényesülés, a megélhetés, a gazdagodás, a gyönyörszerzés külső szempontjai köré lehet csoportosítani, hanem belső középpont köré is és e középpontokat mindjárt meg is jelöli… A könyv néhány száz mondata egyre kimeríthetetlenebb lesz. Az ember felfedezi, milyen kincset nyert azáltal, hogy mindig van belső objektuma, amelyhez figyelmét kapcsolni tudja. Fő szempont itt az állandóság. A meditációs objektumok igazi erejüket csak évek múlva kezdik tudni kifejteni.” És még azt tanácsolja Hamvas, hogy hordjuk zsebünkben A Könyvet és olvassuk és gondolkodjunk el a bölcs szövegeken, amelyeket úgy állított össze, hogy bárhol nyitjuk ki azt, fontos üzenetet kaphatunk. Ugyanezt a tanácsot adja Márai, akinek műveit bárhol lapozzuk fel, fontos üzenethez juthatunk. Talán szerénytelenségnek tűnhet, én évtizedek óta könyvvel a zsebemben utazom és igyekszem gyorsan ülőhelyet keresni, hogy olvashassak és persze zavarnak az utasok, akik nem átallnak, hangosan telefonálni és üvöltve beszélgetnek, telefonjaikba kiabálva pletykálják el, hogyan csalta meg a Piri a Pétert, meg hogy mit kellene főzni, meg úgy pofán vertem a Józsit, hogy betört nekije’ az orra. És ezen szövegük foszlányai belekeverednek, például Hamvas vagy éppen Seneca mondatai közé. És mint Hamvas, az úgynevezett töredékidőket is igyekszem olvasással kitölteni. Amikor könyvtáros voltam, ugyanúgy elvonultam olvasni, mint a mester a Főváros Könyvtárban. Ha viszek magammal könyvet, lehetőleg kisalakút, hogy beférjen zsebembe, nem idegeskedem, ha késik a busz vagy villamos. És meg kell mondjam, szerencsés vagyok, a buszok és villamosak egyre nagyobb időközökben járnak, így aztán néha az utazás során több fejezetet tudok elolvasni. Ars longa, vita brevis. A művészet hosszú, az élet rövid. Belebújok a könyvbe és betűkkel veszem magam körül. Az Anthologia humanát is zsebemben hordtam hónapokig. Művét Hamvas kedvenc íróinak bölcsességeivel rakta tele. Erasmus is nagy sikert ért el aforizmagyűjteményével. Több százezer példányban kelt el. Kár, hogy magyarra nem fordították. Hamvas könyvét is négyszer adták ki, és csak azért négyszer, mert a lukácsféle kommunisták „demokratikusan” pofátlankodtak, tolakodtak és elhallgattattak minden másként gondolkodót. Megmondom, mit olvasol, mit idézel, megmondom, ki vagy. Ez a mű, habár csak idézetgyűjtemény, közelebb visz a mester megkedveléséhez. Kezdetnek nem rossz bevezető Hamvas belső világába, jó szellemi tréning könyveinek olvasásához. Mintegy előkészíti az olvasót, mire számíthat.


Mint macska a forró kása körül…


Harminc éve kerülgetem Hamvas könyveit, halogatom az elmélyült Hamvas-olvasást, és minél inkább divat lett, annál inkább. Mert engem mindenféle divat inkább riaszt, mint vonz. Persze, mindig a rábeszélőgépek, hazudós juhászok győznek, mert tudják, ha sokszor hajtogatják ostoba reklámjaikat, az előbb utóbb szeget üt a szerencsétlen, kiszolgáltatott olvasónak, hallgatónak, nézőnek az ő fejiben. Nos, megvallom, hatott rám a közszellem, mint Kosztolányira, aki egy publicisztikájában megvallotta, hiába harcolt egy agyon reklámozott szappan beszerzése ellen, végül mégis megvette. És ha véletlenül jó a szappan, akkor még csak nem is kellett, hogy lelkiismeretfurdalása légyen gyöngesége, befolyásolhatósága miatt. Mert hiszen vannak esetek, amikor a divat valódi értékeket hoz felszínre. Senki sem tud korának köpenyegéből kibújni, mondja Hrabal és igaza lehet.


Miért tisztelem és becsülöm a Bélát?


Elsősorban, mert élete és műve összhangban volt egymással. Nem alkudott meg, mondom én, akinek élete megalkuvásokkal, kényszerű kompromisszumok sorozata volt és csak akkor lázadtam, amikor méltóságomat kezdték ki a szellemi vagonlakók. Azt szeretem benne, ami belőlem hiányzott. Most már persze könnyű nekem, hiszen nyugdíjasként függetlenedtem a hatalomtól, a politikától, akár bátor is lehetek, mit árthatnak „ezek” nekem. Nemcsak én vagyok így megalkuvást nem ismerő nagyjainkkal. Nézzük meg parlamentünk előtt szobraikat, legtöbbjük a meg-nemalkuvás áldoztai: Rákóczi, Kossuth, József Attila, Nagy Imre…Ez a magában morgó, megalkuvó nép, aki csak akkor lázad, amikor nagyon sarokba szorítják, ez a lázadó és megalkuvó, Janus arcú nép, talán lelkiismeretfurdalásból sokszor a meg nem alkuvóknak állít emléket. Ezért vonz Petőfi, Márai, Kertész Imre, Konrád György és most már Hamvas is, mert ők meg merték tenni, amit én nem. Először A láthatatlan történet 1946-os kiadását vettem meg és olvastam nagy gyönyörűséggel. Emlékszem, milyen szépen, költőien írt egy angol költőről, a zöld színről: „Wordsworth filozófus költő. Azt mondja, a költészet minden írás közül a legfilozofikusabb… "Wordsworth filozófiája, a zöld filozófiája…” Csodára késztetnek Hamvas meghökkentő képzettársításai, például, hogy miképpen függ össze a zöld, a május és g-moll: „A zöld nemcsak szín és a g-moll nemcsak hangnem és a május, nemcsak hónap. Valami ez, ami a világ minden dolgában és személyében és jelenségében megvan, valami zöld és g-moll, valami május: egy kicsit nyers, de szabad és friss, mint egy hegytetőről hangzó rikoltás, mint a sziklamedrű patak kristályos vize, valami átlátszó és csillogó, mint a kora hajnali levegő, mint a rigófütty márciusban, üde ropogós pompázó nedv. Úgy benne van a világban, ahogy a színek benne vannak a napsugárban…” Ugye gyönyörű, mint egy költemény, mint egy ima… Hamvas hosszan elemzi az analógiás megjelenítést és említi Rimbaud-t, aki a betűk színéről és a legyek faráról ír meghökkentően, de szépen. Íme Tóth Árpád fordításában egy versszak ízelítőnek.
„Szurok Á! hó É! rőt I! zöld Ü! Kék O! - csak egyszer
lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!
Á!: bolyhos öv, mely a setét legyek faráról
csillog, ha szörnyű bűzt belepnek lomha testtel!

Más forrás szerint:

Szurok Á! hó É:! rőt I! zöld U! kék O! - csak egyszer
Lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!
Á! - szőrös öv, mely a setét legyek faráról
Csillog, ha némi vad bűzt belepnek lomha testtel!

Bocsájtsanak meg, kedves olvasóim, nem tudom megállni, hogy meg ne osszam önökkel egyik legemlékezetesebb olvasmányélményemet, ami erről a csodaszép Hamvas szövegről jutott eszembe. Álljon itt egy kevésbé ismert, de nem kevésbé szép Capek idézet az Arany föld című írásából: „A föld arany, vörös, lila, zöld. És megint arany, sötétvörös, kékes és barna, az okker, a sziéna vagy a szépia árnyalataiban: piros, mégpedig cinóber- és kárminpiros, velencei vörös, pozzuolai vörös, kénsárga, krómsárga, indiai sárga, terrakotta színű, búzérszínű, kékeszöld, sárgászöld, kék, sötét ibolyakék. Vonatunk a Kárpátok erdői közt robog. Az ámulattól kótyagosan nézzük, mire képes az október. Amott egy jegenyenyár hatalmas sárga lángnyelvként ragyog fel, amikor rásüt a nap. A bükkök széltében messze szórják apró narancsszínű lángjaikat, s egy nem tudom, miféle cserje vörösen izzó tüzes kohóként világít. Arany, vörös, lila, zöld. Szent, szent, szent! Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, ó, de gyönyörű ez’” Bizony, bizony, gyönyörű. Karel Capek Évszakok publicisztika kötetében találtam ezt az írást, amely 1978-ban jelent meg, Hamvas halála után. A mester, aki imádta a természetet, bizonyára csodálta volna ezt a vallomást. Aztán egy Hamvas-imádó kinézte a kezemből A láthatatlan történtet és neki ajándékoztam. Nagyon boldog volt. Lám, nyugtáztam némi iróniával, nemcsak szenvedés az élet, ahogy Hamvas többnyire állítja. Aztán amikor az életmű-sorozat megjelent, betévedtem egy antikváriumba és érdeklődtem művelt Árvai Tivadar barátomnál, mert nincs párja a tanult könyvesnek.
- Van Hamvas könyved?
- Nincsen, kidobtam őket, - mondta a felháborodottan barátom. – Kidobtam, mert A száz 100 könyvben egyetlen magyar szerzőt sem említ.
Nosza, több sem kellett. Megvettem. És valóban nem volt benne magyar szerző, de ez nem kisebbítette a mű értékét. Hogy miért? Azt nehéz megmagyarázni. Nemzeti érzékenység szempontjából talán sértőnek tűnik, de Hamvas szemlélete szerint nem az, vagyis a magyar irodalomnak mindig csak követője, még ha értékes követője is a nagy irodalmi áramlatoknak. Vegyük végre tudomásul, még ha fájdalmas is, hogy a magyar irodalom provinciális. Külön, elszigetelt territórium a világirodalomban. Különben is, a világirodalom kifejezés mesterséges: sok-sok nemzeti irodalom összessége, de külön-külön, egymásra hatva él. Végig olvastam a vékony kis kötetet, amelyben 10-20 soros, rövid szellemes, frappáns és találó képet fest egy-egy íróról és életművéről. Igazi kedvcsináló és útmutató, hogyan igazodjuk el a könyvrengetegben. Még akkor is, ha meglehetősen szubjektív válogatás, és én valószínűleg más szerzőket vinnék a lakatlan szigetemre, ahol mindennel el lennék látva és csak olvasnom és gondolkodnom kellene. Kár, hogy nem került előbb a kezembe. Ebben az esetben különösen igaz: megmondom, mit olvasol, kit ajánlasz, megmondom ki vagy. Hamvas magáról büszkén azt vallja, hogy ő a legműveltebb magyar író. Ez erős túlzásnak tűnik Kosztolányi, Babits, Szerb Antal, Németh László, Benedek Marcell korában. Maradjuk annyiban, hogy a legtöbb írónál műveltebb író, különösen a keleti világ irodalmát, filozófiáját, művészetét tekintve. A száz könyv felér egy világirodalom kézikönyvvel. Talán csak Németh László Minőség forradalma esszéi és Márai Sándor irodalmi naplói ilyen szubjektív, ámde izgalmasan elfogult könyvrengetegben eligazítók. Hamvas arra tesz kísérletet, hogy a keleti és a nyugati szerzőkről, könyvekről egyaránt szóljon. Ugyanaz a törekvése, mint Faludynak, aki a Test és lélek cím műfordítás, műferdítés kötetében igyekezett arányosan bemutatni a kelet és nyugat költészetét. Ő is és Hamvas is azokat emelte ki, akik megfeleltek értékítéletének. Érdemes csak felsorolás szinten megemlíteni, kiket ajánl Hamvas az európai emberek többsége számára többnyire ismeretlen keleti művekből: Rigévda himnuszai, Az Upanisadok, Szankhja-karika, Patadzsali: Jóga-szutra, Mahabharata, Manu törvénykönve, Buddha beszédei, Sankara: Védánta kommentár, Pert em heru, Hermész Triszmegisztosz, Lao-ce, Kung-ce, Naropa, Milarépa, Bardo Tödol, Hénoch, Zohár, Ardai Viraf… Csak kapkodtam a fejem. Kik ezek? Nem is hallottam róluk! Persze tudom, ez engem minősít. A szerző talán megkövetelheti, hogy ezt a keveset tudjam. Pedig szorgalmas olvasó voltam, vagyok. És lelkiismeretfurdalásom meg kisebbrendűségi érzésem feltámadott. És tudtam, nem vagyok egyedül. Csak kevés olvasó létezik, aki mindezt elolvasta. És megint: ars longa, vita brevis. A száz könyv elolvasása egy életre szóló feladatot ad. Olyan fontos olvasmány, mint Popper Péter Ők én vagyok című 33 kedvenc könyve vagy Fried István: Tíz könyve és az olvasásban eligazító bevezetők, a Száz híres regény vagy Tótfalusi István: Irodalmi alakok lexikona. Ez utóbbi 1998-as kiadásában nincs Hamvas. De kinek van arra ideje, hogy elolvassa az általuk ajánlott szerzőket?! Nekünk hétköznapi embereknek, amikor időnk nagy részét elfoglalja a kenyérkereset és a család. Mind erre nincs időnk vagy kevés. Ráadásul a felsorolt „keleti” könyvek nem az én kultúrkörömből valók, és a szerzők gondolkodása idegen nekem, az európai kultúrán nevelkedett olvasónak. Persze abban sem vagyok egyedül, hogy sokszor nem is értjük sok helyütt a Hamvas szöveget, arra azonban mégis jó, hogy felhívja a figyelmünket, hogy nem igaz, hogy például extra Hungaiam non est vita. Nem igaz, hogy Hungárián kívül nincs élet és nem igaz, hogy ezt a világot csak partikuláris, befelé forduló, önkritika nélküli szemlélettel kellene néznünk és a békaperspektívából megítélni, elítélni. Önmagunkat nemcsak önmagunkhoz, hanem a világhoz is kell, kellene mérnünk. Ezért kellene megismerni a felsorolt könyvekben rejlő „titkokat”. És nem is biztos, hogy titok, mert sok olvasással eljuthatunk a megértésig. Talán. Érdemes még egy példát felhoznom, mire kötelez Hamvas Béla, aki A Waldstein szonáta című esszéjében a következő megfejtendő keresztrejtvény-mondatokat írta. Ezek a mondatok csak akkor érthetőek, ha több mint jártasak vagyunk a mester által hivatkozott művekben: „A görög alluzió egyébként is természetes. Csupa fehér szikla, kék tenger és még kékebb ég. A Waldstein görögebb, mint Goethe Iphigéniája, ez kellemes és ízléses hamisítvány. Ez itt nem goethei görögség, inkább hölderlini, csaknem nietzschei. Beethoven nem gondolt Ödipusra, sem az Antigonéra, mégis a tragikum Szophoklész óta sehol sem ragyogott így, és a végzet sehol sem volt fenségesebb. Ha az Iphigénia ión, A Waldstein biztosan dór, fehér márvány, mint a hét korinthoszi oszlop. Semmi pszichológia. Nem mentegetőzni abban a gyáva hitben, hogy az ember ártatlan. Ellenkezőleg. Tudni azt, ami van, lázadás és kétségbeesés nélkül, a tündöklő létezésben való részesedés abszolút tényében…”
Nem tudom, lázadás és kétségbeesés nélkül olvasni ezt. Nem elég, ha egy szöveg fennkölten költői, érthetőnek is kell lennie. Ezek után talán megbocsátják a Hamvas hívők is kettős tudatomat kedvencükkel szemben.


Miért kedvelem és bírálom Bélát?


És miért írhatom a tiszteletlenség látszatát keltve, hogy Béla. Ezzel arra akarok utalni, hogy a bizalmaskodás elharapózott közéletünkben, de irodalmi életünkben is. Faludy például, nem György, hanem Gyuri bácsi. Weöres Sándor pedig Sanyika. No, és folytassam? Akkor nevezhetem Babitsot Misikének, Karinthyt Fricikének, Kosztolányit Dezsőkének? Nos, kedvelem Bélát és bírálom. Nyugodtan írhatom így, hiszen egyrészt Hamvas műve A Személyisége, mint Máraié becsülendő, ámde követhetetlen. Másrészt, azon ritka szellemi emberek közé tartozott, akinél a gondolat és tett nem vált el egymástól. Aki nem vált írástudóként árulóvá. Kibírtam alku nélkül, csalástalan és igazan – vallja a mester. Aki csak ennyit megértett Hamvasból, annak már érdemes volt megismernie, még ha csak felületesen is foglalkozik az íróval. Az ugyanis közérthető, hogy az emberi lét célja a személyiség művelése, megnemesítése. A személyiség alkotás. Hadd soroljak fel fontos üzeneteiből néhányat. Ezeket a megszívlelendő tanácsokat A valóságban felébredni Hamvas Béla Egy életút állomásai, írásokban és filmben elbeszélve című kötetből gyűjtöttem. Érdemes ezeken a meditációs objektumokon eltöprengeni, elgondolkodni. Van, amit fenntartás nélkül elfogadok, mint életvezetési tanácsot és van, amivel vitatkozom. Nézzük előbb, amivel egyetértek:
Csak egy valami van, ami az embernek méltóságot ad: a TUDÁS.
A gazdagságot, örömöt, tudást, tehetséget meg szabad szerezni,
de jaj annak, aki hozzá nem elég erős.
Aki magának főz, tiltott dolgot követ el.
Felelős vagy minden emberért.
Azért csinálok mindent olyan könnyen, mert játszom.
A fantáziának meg kell adni a helyét és tisztelni kell.
Ha az ember eléri, amit akart, az istenek nevetnek.
Minden meggyőződés börtön.
A betegség neve, unalom.
Aki sokat követel, attól sokat kell követelni.
A hatalom kerüli a tehetséges embert.
A hazugság, az erőszak és kizsákmányolás kapcsolatban vannak egymással.
A lehallgatás… jelentése: „ha ténylegesen oda hallgatok arra, amit valaki mond, abból, hogy lényemet mi érinti meg, holtbiztosan meg tudom állapítani az ideológiai automata hazugságszisztémája beszél-e, vagy pedig az emberi lélek.
A diktátor nem hallja, amit mondanak neki, sőt rögeszméinek szüntelen zakatolásán kívül semmi egyebet nem hall és hazugságformuláinak automatikus ismétléseiben él, ezért emberi mivoltában nem megszólítható.
A boddhiszattva viszont tudja, hogy a legelső követelménye önmaga iránt a másik ember megmentése.
A sok fontos Hamvas üzenetből hadd emeljek ki egy, még fontosabbat, amit a kellékekről, a dolgok hatalmáról, a vagyonról, a gazdagságról vallott. Ezt a gondolatát Popper Péter valláspszichológus is idézte az interneten hallható, látható Mit tehetünk magunkért című előadásában és könyvében. Nem pontosan idézem. Egyébként a dolgok hatalmáról részletesebben olvashatnak a Patmos I. kötetében, a Protektorátus című esszéjében.
Ahhoz, hogy megéljünk, természetesen szükségünk van kellékekre. De az emberek nagy része nem elégszik meg, amije van, ami a szerény megélhetést biztosítja. Ha ezzel megelégedne, akkor igazabb életet élhetne. Lenne ideje kimenni a természetben gyönyörködni, lenne ideje könyveket olvasni, gondolkodni. De nem. A gyűjtő ember mindig többet és többet akar. Ha kicsinek érzi kétszobás lakását, háromszobást akar, ha ezt is megunta, kertes házat. Ha van egyszerű autója, jobbat akar, ami kétszáz kilométeres sebességgel megy, ha ezt megunta, olyant, amiben megtalálható mindenféle extra. Többször cseréli tárgyait, a tárgyaknak él, kicseréli tévéjét, háztartási eszközeit, pedig a régi is használható még. Gyűjti, gyűjti a kellékeket egy életen át és nem veszi észre, hogy élete, ideje, energiája elfecsérlődött a kellékek megszerzésére, személyisége torzó maradt. S így nem is élt valójában.
No, most szükséges ezen a meditációs objektumon elgondolkodni. A lényeg, hogy ne hazudjunk magunknak. Vegyünk egy papírlapot és írjuk fel, hogy lakásunkban hány tárgyunk van, hány felesleges tárgyunk és ezek megszerzésére mennyi energiát, időt és pénzt áldoztunk. Hogy mennyi időt, energiát és pénzt pazaroltunk el, hogy ne éljük saját életünket. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, kiderül, hogy mi is a fogyasztói társadalom, a rohanás és szerzés áldozatai és haszonélvezői vagyunk. Csak a szerzés mennyiségében különbözünk egymástól.
Még egy megjegyzés. A Hamvas aforizmákban és bölcs mondásokban elgyönyörködünk. De ezután jön a neheze. Fel kell tennünk a kérdést. Meg tudjuk-e valósítani a mester által előírtakat? Képesek vagyunk-e rá? És ha nem? Akkor mi van? Felesleges volt elolvasni az üzeneteket? Hamvas kapcsán ezeket az idegesítő kérdésekre kell választ adnunk. Erre céloz, amikor Oetingert idézi: „az ember rendkívüli feladatokat meg tud oldani, egy dologra azonban nem képes, nem tudja a modern élet külsőségeit fenntartani, kenyeret keresni, társadalomban élni, és ugyanakkor belső nehézségeit radikálisan likvidálni. Ehhez magány kell.” Hamvas is látja tehát, hogy önmagunk belső nehézségit radikálisan likvidálni lehetetlen. Szinte. Ő igyekezett megvalósítani, de ezzel a törekvésével, nem fogadta el a hatalom hazugságszisztémáját, megalkuvás nélküli életvezetésével megnehezítette sorsát, elszigetelte magát embertársaitól, szegényen élt, magányosan. De a művét megírta. Még akkor is, ha reménytelen volt életében megjelentetnie. Ki az a „modern” emberek közül, aki ezt a nehézséget vállalja? Hamvas lehetetlent követel olvasóitól.

„Nem én olvasom a könyvet, a könyv olvas engem.”


Ne fogjon könnyelműen a húrok pengetésihez, nagy munkát vállal az magára, ki most kezébe Hamvast vesz. Nemcsak azért, mert olvasottnak, az átlagnál olvasottabbnak, tájékozottabbnak, műveltebbnek kell lennie, hanem azért is, mert egy szokatlan gondolkodásmódot közvetít a szerző, szokatlan fogalmakkal. És valljuk be, a mindennapi életű, földközeli emberek nehezen értjük. Sokszor én sem. Tisztelem, becsülöm Hamvast. Ha nem így lenne, nem költöttem volna könyveire egy hónapi nyugdíjam jelentős részét, nem sorakozna az egész életmű sorozata a könyvespolcomon: Hemingway, Heltai, Hegedüs Géza, Hrabal művei mellett, egyetlen életemből nem szakítanék időt, nem olvasnám újra és újra, nem vitatkoznék vele. Az embernek csak azzal érdemes vitatkoznia, akit becsül, tisztel, akihez köze van. Hülyékkel, szellemi vagonlakókkal, másodpercemberekkel, ostoba előítéletes politikusokkal, pártagyúakkal nem vitatkozom. Tehát nemcsak a véleményszabadság szeretete miatt mondom el fenntartásaimat, hanem azért is, mert talán feljogosít, hogy én valóban folyamatosan, mindennap olvasom Hamvas nehezen érthető könyveit. Megdolgoztam véleményemért, amely még így is lehet, hogy tévedés. Persze lehet, hogy Lichtenbergnek van igaza: Ha egy fej és egy könyv találkozik és a fej betörik, nem biztos, hogy a könyv az oka. Így aztán lehetséges, fejem nem elég erős a Hamvas könyvekhez.


Hamvas jó író, kitűnő esztéta, de…


Rá is vonatkoztatható: Ahogy nincs olyan szép kert, melyben valami gaz ne volna. Nincs olyan jó könyv, melyben semmi rossz ne lenne. Azért a rózsák közül kapáljuk ki a gazt, az író művéből pedig a lélekromboló, érthetetlen gondolatokat ne engedjük agyunkba. Viszont, ami jót az író művében találunk, az épülésünkre fordítsuk. Hiszen szelektíven olvasunk. Van, amit elteszünk agyunkba a könyvekből, van, amit gyorsan elfelejtünk. Műveltségünk, olvasottságunk teszi lehetővé, hogy minél többet hasznosítsunk - például - Hamvas műveiből. Is. Amennyiben megértjük Hamvas mondatait, már gyönyörködni is tudunk. Az olvasás végtelen történet, és lehet, hogy amit most nem értek, vagy amitől idegenkedem, azt pár év múlva megértem és elfogadom. Mert igaza lehet I. Lothár német-római császár állítólagos mondásának: Tempora mutantur, et nos mutamur in illis. Azaz változnak az idők, és mi is változunk velük. Ezt az aforizmát tovább gondolva, mondja Popper Péter, mivel változnak az idők és benne az emberek, változnak véleményeink is. Tehát nem helyes azt mondani, ez az álláspontom, mert ez csak a mostani véleményem, amely változik idővel és így az a helyesebb, ha mozgópontot mondok.


Nos, mozgópontom a Béláról


Mint említettem, Hamvas okos művelt íróember, többnyire szellemes, okos, ironikus, magával ragadó szövegű, az életben, kapcsolataiban egyébként udvarias, szerény ember, de időnként beleesik abba a hibába, hogy mint író nem törődik azzal, hogy olvasói megértsék. Mintha néha nem hallgatna egyik kedvenc filozófusára, Plátonra, akinek olvasása azért szerez gyönyörűséget, mert nemcsak szépen ír, hanem közérthetően is. Nem véletlen, hogy az olvasható filozófusok népszerűbbek, mint a nehezen olvashatók: Platon, Seneca, Marcus Aurélius, Montaigne, Rousseau, Voltaire, Schopenhauer ismertebb, mert közérthetően írnak, nem úgy, mint Kant vagy Hegel, akik nem törődnek az olvasóikkal. Hogy a Hamvas könyveket csak kevesek olvassák vagy még inkább kevesebben értik, ennek oka a mester udvariatlansága. Ugyanis az olvasó nélkül a szerző mit sem ér. Miért dolgozott, kínlódott, szenvedett szövegével az író, ha olyan idegen szavakat használ, amelyeket többnyire nem ismerünk, olyan fogalmakat, amelyeknek megfejtéséhez külön szótár kell? Jaj, annak az tollforgatónak, akinek műveihez szótár kell! Pedig csak így lehet Hamvast olvasni. Persze, lehet másképpen is, felületesen, hogy nem nézünk utána, mit ért Hamvas egy-egy alapfogalmon, szón. Én inkább Kosztolányinak és Márainak adok igazat, akik lehetőleg nem használtak idegen szavakat. Tisztelték és védték a magyar nyelvet. Mielőtt kézbe vennék tehát egy-egy Hamvas könyvet, kénytelen vagyok körül bástyázni magam szótárakkal, segédkönyvekkel: a Bakos és Radó féle idegen szavak szótárával, a magyar értelmező szótárral, francia, német, angol és latin szótárral, a Hamvas Intézet könyveivel, a Czakó Gábor által összeállított kitűnő, olvasót kisegítő Hamvas szótárral és most már a Weiner Sennyey féle esszékötettel, Darabos Pál Hamvas életrajzával. Mert tudom, ahhoz, hogy megértsem Hamvast, majdnem olyan műveltnek kell/ene/ lennem, mint ő. Olvasás közben már a fejemben kellene lennie a magyar, a keleti és nyugati irodalomnak, a filozófiának, ismernem kellene behatóan a csillagászatot, az asztronómiát és asztrológiát, a mítoszok világát, az őstörténetet és még sorolhatnám. De itt érdemes megállnunk egy pillanatra.


Van, amikor hasznos az írói szótár


Nem magam fényezéséért említem. Magam is írok egy Faludy-szótárt és nem volt nehéz rájönnöm, hogy még a magyart is le kell fordítani magyarra. Nyelvileg és műveltségileg, de főleg politikailag több, mint kettészakított, sok részre szakadt ország vagyunk. Ezért beszélünk el egymás mellett. Bizony gyakran homlokegyenest mást értünk, ugyanazon szón, fogalmon, hiszen ahány magyar ember, annyiféle magyar nyelvet használunk, értünk. Mintha még mindig építenénk a Magyar Bábelt. Mert más a neveltetésünk, a műveltségünk, mást és másként olvasunk. Az, hogy Faludy szótárt készítek, ennek egyik oka, hogy sokan őt sem értik, vagy nagyon is értik, de nem akarják, pedig ő közérthetőbben ír, mint Hamvas. Oly sok ostobaságot összehordtak róla, hogy kénytelen vagyok tisztázni a Faludy-fogalmakat. Másrészt, amikor Kertész Imre divat volt, és sok buta, ostoba előítélet sötétítette el a magyar szellemi életet, véletlenül kezembe került Földényi F. László kitűnő, közérthető Kertész szótára, és ennek elolvasása után közelebb kerültem a Márait példaképének tekintő Nobel díjasunk gondolkodásának megértéséhez. Persze, akinek jó a memóriája, annak nincsen szüksége ilyen segédletekre. De gondoljunk egy átlagolvasóra. Hamvas esetében pedig egy átlagnál többet olvasóra is nehéz feladat vár. Két dolgot tehet, vagy dühösen leteszi a könyvet, dühösen viszi az antikvárimba, ahol filléreket kap érte, de legalább egy sörre valót igen és így bánatát leöblítheti. Ez a többség. Pontosabban, a még olvasó kisebbség többsége. Még pontosabban, a felületesen olvasók többsége. Az új sznobok, akik csak azért vettek Hamvas könyvet, mert divat, hogy azt mondhassák: nekem megvan! Ugyanakkor nem kell elítélni őket, hiszen a munka és a család mellett, a média butításainak következtében nem is tudják, mi a műveltség, mi az érték. Gondolják meg, mit jelent olvasáslélektani szempontból, hogy állandóan meg kell szakítanom egy-egy Hamvas mondat olvasását, mert túl sok az idegen szó, fogalom. Túl sok a hivatkozás általam nem ismert, vagy alig ismert szerzőkre. Meg kell fejtemen a Hamvas keresztrejtvényszerű mondatait. Nézzünk találomra egy példát, és kérem a kedves olvasót, a megfejtést küldje be a szerkesztőségbe. „Böhme azt mondja, hogy a luciditás Sternegeist. Ami annyit jelent, hogy eredete a csillagkozmosz, és az emberi lénynek csupán földi egzisztenciájára vonatkozó tudásszerve. Olyan síkról van szó, amely nem biológiai, nem pszichológiai, nem spirituális, de preta-erők sajátságával behatol a spirituális szövetekbe, a képességeket befolyásolja és mint a preta-erők általában túlhatalomra és egyeduralomra törnek. A preta a hindu hagyomány szava és a létnek azt a körét nevezi meg, amelyet Európában asztrálnak neveznek. A preta-erő a fizikai-biológiai-pszichlógiai-spirituális tulajdonságokon keresztül az ember sorsát irányítja. (Patmosz I. 144. oldal.)
Nos, az én tudás-szervem még szótárak segítségével is csak hiányosan tudta meg-megfejteni Hamvas palack-üzenetét. És ha sikerül is lefordítanom magyarra egy-egy mondatát, még akkor is ott marad a neheze: meg kell értemen gondolatrendszerét, ami Czakó Gábor szerint nincs. Ez utóbbihoz jó segítség lehet a nálam okosabbaknak, Darabos Pál Hamvas monográfiája, Czakó Gábor Hamvas szótára és Weiner Sennyey Tibor kitűnő és ami nagyon fontos, közérthetően megírt esszékötete. Címe: Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve.


Vitatkozni jó, még akkor is, ha nagy a tévedés kockázata


Nos, tételezzük fel, hogy eljutottam verejtékes munkával odáig, hogy megértem nemcsak Hamvas szavait, mondatait, hanem „nemlétező” gondolatrendszerét is. Akkor pedig az a gond, habár ez már kellemes gond, hogy az író vitára kényszerít szokatlan világszemléletével. Olvasom, olvasom. Az olvasás beszélgetés, olyan eszmecsere, amelyben az író – szerencsére - nem tud visszabeszélni. Olvasom, olvasom és egyszer csak azt veszem észre, hogy vitatkozom vele. Hogy jövök hozzá? Hiszen műveltségem csak töredéke Hamvasénak. De, mentegem magam, más, nagyobb gondolkodókról is kiderült, hogy eszmerendszerük nem elfogadható, de szövegrészeik bizony megszívlelendők. Hogy mostanában egy fekete bárány-szerzőre hívja fel a figyelmet. Marx tévedett, amikor megvalósíthatónak hitte a szocializmust. De nem tévedett a kapitalizmus bírálatát illetően, a kizsákmányolás tényeinek leírásában, az egyenlőtlen fejlődés és az elidegenedés megfogalmazásában. Olvasom Hamvast és nem értek vele egyet, mégis gyönyörködöm stílusában és persze vitatkozom vele. Én esszéit nem úgy olvasom, mint a tudományos munkákat, úgy olvasom, mint meséket, időnként gyönyörű meséket. Hiszen egy külön világot, számomra idegen világot teremtett magának, egy új mesevilágot, amelyet megtöltött a régi istenekkel és mitológiai hősökkel, héroszokkal, és ehhez az állítólagos Aranykorhoz hasonlítja modern korunkat. Egy magyar Rousseau. Másként gondolkodik, mint én vagy azt is mondhatjuk, a többség. De ez engem nem riaszt, inkább vonz és vitára késztet. Ő pesszimista, én optimista-pesszimista vagyok. Más a gondolatrendszere. Maga is bevallja, hogy ez az alapállás platonista idealista, de sajnos ez az alap homályosan bizonyított, ingatag, ingoványos alapon áll. Például Aranykorról ír, az ideáról, amely soha nem volt és soha nem lesz. És mindent ehhez viszonyít. Mintha nem tudná, hogy az a realitás, hogy Platont, aki meg akarta teremteni az ideális államot, eladták rabszolgának. Szókratészt, aki mindenre rákérdezett: to ti, mi ez?, az idegesítő állandó kételkedéséért az ifjúság megrontásával vádolta a bíróság és elítélte, méregpohár kiürítésére kötelezte, hogy Girodano Burnót megégették, hogy Galileit elhallgatták. Hamvast magát is elítélte, kizárta az ostoba hatalom a hivatalos irodalomból, az első nyilvánosságból. Hamvas okfejtésének alapja igen gyakran a mítoszok valóságtartalmának, az állítólag isteni őslény, ősember túlbecsülése. Erre a nem bizonyított, csupa feltételezésre építi gondolatrendszerét. Ami pedig végképp vitatkozásra késztet az, hogy Hamvas lebecsüli az európai kultúra jelentős korszakait: a reneszánszt, a humanizmust, a reformációt, a felvilágosodást, a liberalizmust, a modernitást. Nem akarja látni, vagy nem látja ezen korszakok civilizációt fejlesztő jellegét. Nem hisz a fejlődésben. Azt sugallja, a változás többet ártott az emberiségnek, mint használt. Ez a gondolat ma divatos. Pedig tudomásul kellene vennünk, hogy azért, mert a fejlődésnek nemcsak haszna van, hanem kára is van, mégiscsak van fejlődés. Nem igaz, hogy az Ember nem fejlődött, nem szelídült. És azért, mert jó és rossz cselekedeteinknek kiszámíthatatlan, káros hatása is lehetséges, nem kell minden ember erkölcsét kétségbe vonni. Furcsa ellentmondás. Tudomásul kellene venni, hogy az ember jó is rossz is. A világ negentropikus, vagyis egyensúlyt tartó rendszer. Hamvas nem becsüli a tudományt, a filozófiát, a beszédet, az írást, miközben az írásnak, a filozófiának, a tudománynak élt. Erősen vitatható, amikor azt állítja: „Az élet a beszédben profanizálódik, mert a beszéd lényege a: nem. Az élet az írásban problematikussá válik, mert az írás lényege az irónia… Az írás szégyen – szégyene az államnak, amely már odáig jutott, hogy már nem tudja teljessé tenni az ember életét, s szégyene az embernek, aki már nem tud alkotni, csak kifogásolni. És végül szégyen, mert ironikus, mert paradox, destruál, megvet, profanizál, mert ahelyett, hogy az életet élné, elszakad, azt bemocskolja. Az írás csak tagadni tud. Senki, soha nem mondott az írásban valamit, ami: igen. Ahogy a legnagyobb szónokok támadók voltak, a legnagyobb írók, kritikusok, a tagadók, az ironikusok. Minden írásmű ott igazán írás, ahol szembe fordul a világgal és pusztít. Mert itt írás, és semmi más csak írás. Az újság mindennap megöli a nap történetét. A regény sorsokat tesz tönkre. A filozófia világlehetőségeket, a tudomány isteneket tör össze. Az íráskultúra életellenes. Az elemi emberek tiltakozás a könyv ellen… Az írásnak akkor van értelme, ha platoni."  Az már csak folytatása gondolatsorának, ráadás, hogy a valóság megjelenítéséért létrombolónak nevezi Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Baudelaire-t, az idősebb Breughelt. És ez még semmi, azt állítja, hogy az írás demoralizál. Hogy Dosztojevszkij, Tolsztoj, Baudelaire, Breughel megmérgezik az olvasó lelkét. Engem egyikük sem mérgezett meg. Sőt. megtisztultam általuk. Hamvas csak a platoni idealista szellemben fogant írást fogadja el. Nem akarok egyetérteni Hamvassal, mikor azt vallja: „Ma már nagyobbára mindenki tudja, hogy semmi okunk sincs az élet igaz, szép, jó nemes, öröm és vidám voltában hinni.” Én nem tudom. Nem így tudom, nem így akarom tudni. De hát, kedves Béla, amikor Beethoven fenséges muzsikáját hallgatom, vagy okos könyveidet olvasom, írásaid nem demoralizálnak, érzem, tudom, minden okom megvan rá, hogy higgyek az élet igaz, szép, nemes, öröm, és vidám voltában, hogy az íráskultúra nem életellenes. Az élet szép, - IS - tenéked magyarázzam?

 


(A folytatásban arra kérdésre igyekszem választ adni, hogy a jobb megértés érdekében milyen sorrendben olvassunk Hamvast?)