Miért és hogyan olvasunk karanténban?

Mit és hogyan olvassunk a karanténban?

Popper, az Olvasó,
avagy, hogyan lehetünk műveltek és sikeresek?

Vannak elsősorban népművelő, népnevelő írók, akik számára az írás és az ismeretterjesztés azonos súlyú. Az ő esetükben különösen elfogadható, még akkor is, ha ma már közhelynek számító, közismert vélekedés, hogy a jó könyv tanít, nevel, szórakoztat, meg hogy a jó könyv és a jó író a lejobb barát. Még akkor is, ha egyoldalú ez a barátság, mert a jó író nem is tudja számontartani, hány barátja van. Mert hiszen ahogy mindenkinek vannak kedvenc ételei, italai, úgy az olvasó embereknek is vannak kedvenc szerzőik, akiket jobban ismernek, akikre jobban hallgatnak, mint családtagjaikra, tanáraikra. Vannak írók, költő divatkedvencek, akiket a hatalom vagy az úgynevezett közvélemény ideig óráig ránk erőszakol, de aztán elmúlik hatásuk a tiszavirág életű hatalom és a buta közvélemény kimúltával. És vannak szerzők, akiket csak a művük propagál és az emberek mégis a szívükbe, tudatukba engedik és ott is marasztják, míg csak élnek. Mi a titkuk? Van egyáltalán titkuk? Én már több mint hetven éve szorgalmasan olvasok, és napirendembe beletartozik az olvasás, és ez talán feljogosít arra, hogy eláruljam a titkot - amit, ha megtudnak, már nem titok -, hogy a siker oka az érdekfeszítő, gondolatgazdag, a közérdekű téma, a mesélés, a szórakoztató adomázás, de mindez csak ürügy, hogy okítsanak az élmények és érzelmek feltámasztásával. Minden jó író, jó mesemondó, humorérzékkel megáldott ember is és jó paidagógosz, vagyis vezető a betűrengetegben.
Lehet, hogy magamról állítok ki szellemi-szegénységi bizonyítványt, de én mindig a mesélő írókat kedveltem, még akkor is, ha nem a legnagyobbak, nemigen kerültek, kerülnek be a tankönyvekbe, a tanmenetbe, annál inkább a köztudatba, mert a köz, habár többnyire alul-művelt, de előfordul, hogy gyakran okosabb, mint az elfogult fontoskodó tantervkészítők. Gondoljunk csak a pipás, raccsoló, 100 könyves Hegedüs Gézára, a mezítlábas, borzas Faludyra, a Benedek-család tagjaira: a gyermekújságot szerkesztő Elek apóra, az irodalomtörténész Marcellra, a tudománynépszerűsítő, orvos-pszichológus Istvánra, az orvos-esszéíró Németh Lászlóra és a saját viccein is nevető, szatíráival és szociológiáival is nevelő Moldova Györgyre, akik ma nincsenek benn a tananyagba. Gondoljunk ezekre a valódi felvilágosítókra, valódi népnevelőkre, akik hihetetlen szorgalommal és kitartással írtak és meséltek a köznépnek és fordították közérthető nyelvre tudós, de bonyolultan fogalmazó kollégáik értékes gondolatait. Én e népművelők közé sorolom házi lélek-kurkászomat, a vallásszociológus, közírót, Popper Pétert. Házipszichológusom, mert csaknem minden reggel – igaz, csak távoktatással, a Mesterkurzus előadásaival - ő állítja helyre lelki békémet. Szépirodalommal kedvelteti meg a pszichológiát és pszichológiával a szépirodalmat, a regényeket, a költészetet, a verseket, az olvasást. Popper egyik előadásában elárulta, hogy ő több lélektant tanult a szépirodalomból, mint az orvosi tankönyvekből, egyetemi előadásokból. Én azt vallhatom be, hogy többet tanultam Poppertől lélektanról, valláspszichológiáról, mint az egyetemen, vagy mint a szakkönyvekből. Mindezt Popper előadásainak és könyveinek köszönhetem, amelyekben legalább annyi lélektan tudósra, mint íróra, költőre hivatkozik. Ő volt az egyik legolvasottabb magyar pszichológus, közíró. És irodalomszeretetét megerősítette, fia, Gábor, aki apjára visszaemlékező könyvében elmeséli, hogy bármikor találkoztak, vagy autóztak, apja verseket szavalt és mesélt, mesélt olvasmányélményeiről. Ezzel ugyan nem hozta helyre, hogy kiskorában elhanyagolta fiát, de ezekkel a ritka mesenapokkal nagyban hozzájárult, hogy irodalomkedvelővé lett fia, aki ma, nagy kerülővel immár tanár. Nem vagyok fanatikus rajongó, nem szoktam hasra esni a nagyságok előtt, hiszen sok valódi nagyemberrel és nagynak tartott gazemberrel találkoztam és beszélgettem 47 évnyi újságírói pályám során, de csak azokat tiszteltem, akiket teljesítményük, emberi értékeik szerint lehetett. Nos, Popperrel volt szerencsém megismerkedni és interjút készíteni. Kicsi, egyszobás, igencsak szerényen berendezett lipótvárosi lakásában beszélgettünk, és mint Hegedüs Géza bácsi, Faludy bácsi és Baranyi bácsi elvarázsolt, azóta is hatásuk alatt vagyok. Otthon könyvespolcaimon mindháromnak ott sorakoznak műveik. Nemcsak szavakkal, de pénztárcámmal is hozzájárultam életszínvonaluk emeléséhez és az életszínvonalam csökkenéséhez. Miről beszélgettünk Popperrel? A Hazugság nélkül című könyve éppen 2001-ben jelent meg és természetesen a hazugságról mesélt. Én elmeséltem, hogy mivel nem hazudtam, nemrégiben rúgtak ki az állásomból. - És maga csodálkozik ezen? – kérdezte mosolyogva. Csinos második feleségem is ott volt, és természetesen inkább neki mesélt, mint nekem, hja, kérem a pszichológus is ember. Azt mondta és azt írta, hogy nem szabad minden előírást, szabályt mereven venni. Napjában többször előfordul, hogy az ember hazudik. Amikor az ember, habár volna rá oka, mégsem kritizálja meg főnökét, barátját. Lehet ilyen helyzetben is őszinte az ember, és nem kell szégyenkeznie önmaga előtt. És egy történetet mesélt el Buddháról, aki tanítványaival majdnem belebotlott egy oszlófélben lévő bűzlő kutyahullába. A tanítványok hatra hőköltek, Buddha előre lépett és ekkor a nap sugarai rávetültek a döglött kutya egy fogára, amely csillogott, mint a gyémánt és azt mondta: - Nézzétek, milyen gyönyörű a foga. A ne hazudj követelményét nem lehet, nem kell mindig, mindenáron betartani, magyarázta. Hiszen Hugo Nyomorultak című regényében a püspök azt hazudta a csendőröknek, akik le akarták tartóztatni Jean Valjeant, hogy ő ajándékozta az ezüstöket a szegény flótásnak, holott tudta, hogy a szerencsétlen lopott. Másnap az interjúért kapott honoráriumból megvettem könyveit - és aztán is minden új művét - és mindent félretéve olvastam. Sajnálom, hogy ezután csak futólag találkoztunk.
Sokat tanultam tőle. Ő, én vagyok. Mit tanultam tőle? Hogy szerény volt, de öntudatos. Azaz tudatában volt saját értékeinek. Őszinte volt, de nem exhibicionista. Öntudatos magyar-zsidó és zsidó-magyar volt. Kételkedő volt, de nem mindent tagadó, hanem az a gondolkodó, aki tisztában van azzal, hogy minden lehetséges, minden megtörténhet. Kíváncsi volt önmagára és a világra, megbocsátóan tekintett önmagára és a világra. Nem csodálkozott semmin, mert tudta, bárkivel bármikor bármi megtörténhet. Elfogadta önmagát és ezért a világot is, és mindegyikről volt megbocsátó véleménye. Azt tanította, hogy a megbocsátás csak felejtéssel lehetséges. Azt vallotta, hogy ha nem szeretünk valakit - mert a szeretetet nem lehet erőszakolni -, akkor is legyünk udvariasak. És Popper türelemre intett. Elmesélte egy előadásában, hogy édesanyja kijelölt számára a konyhakertben egy kis részt, ahol répát termeszthet a kis Péterke. De a répák csak nem akarnak növekedni. Kérdezi a mama: - Péterke! Miért nem nőnek a répáid? Én mindent megteszek, hogy nőjenek, ápolom, öntözgetem őket és reggelenként mindig megnézem, mennyit nőttek. A mama elmagyarázta fiának, hogy türelmesebbnek kell lennie. A legtöbb baj a türelmetlenségből származik. Hagyni kell, hogy a dolgok megérjenek, mindennek megvan a maga ideje. És a dolgokat, jelenségeket több oldalról kell vizsgálni. Amikor találkoztam vele előadásain, mindig udvarias, derűs, okos, ironikus volt, nem durva humorú. Élete végéig iróniával védte önamagát. Egy példa. Nem pontosan idézem. Popper már kórházban volt. Halálos betegen feküdt. Szólt a telefon, egy művelődési ház igazgatónője hívta. - Popper úr? - Igen, parancsoljon. - Szeretnénk önt meghívni egy előadásra. – De kedves asszonyom. Haldoklom… - Kis csend után a nő azt kérdezte: - Különben jól van? – Különben jól vagyok – válaszolta az író. Sokszor hallgattam előadásait, és igyekeztem rájönni, miért sikeres, miért szeretik, mint egy bölcs nagypapát – főleg női hallgatói. És rájöttem. Előadásaival úgy szerez örömet, hogy a végére tartogatja művészete utolsó fogásait. Úgy tud előadni, hogy az okosságát tanítása közben sem adja ki egészen, úgy adagolja, hogy a végére is maradjon, sőt olyan hiányérzetet okozott, aminek hatására a következő előadására is elmentek abban reménykedve, hogy válaszol az addig meg nem válaszolt kérdésekre. Kitűnő előadó volt. Csak ült és mesélt, mint egy okos, tapasztalt tudós, akiről lerítt, hogy szereti hallgatóságát és az cserében viszontszerette. Tudta, hogy a tudás átadásához művészet kell. A tanítás művészete. Előadása közben forrását nem hagyta kimeríteni, éreztette, hogy még sok tudás van a tarsolyában. Habár többször hangoztatta: nem tudom. És őszinteségével, mesélőkedvével, derűjével még a legkomolyabb témák tárgyalásakor is tudott mosolyt és nevetést kicsalni a nézőkből. Ezzel őrizte meg tekintélyét, és a nézői észre sem vették, hogy kellemes függő viszonyba kerültek a tanár úrral és elfogadták iróniáját. Popper előadásaiban betartotta a maga által évtizedek alatt kidolgozott szabályt, hogy a csodálatot mindig táplálni, a tökéletességet fokozni kell. Tudatában volt mint tanár és orvos, hogy az élet és a siker egyik legfőbb törvénye: mindenből készletet kell tartani, kivált azon a szinten, amit ő elért, nem szabad mindent lapot kijátszani, efelfedni. Tudta, hogy ha azt vallja, hogy ő nem tud mást, mint elmondani, hogy mások mit gondoltak, azzal a pártoskodókat, az előítéleteseket is megnyeri. Tudta, hogy az emberek szeretik, ha egy okos ember bevallja, hogy nem tud semmit. Hiszik is, nem is. És okfejtésemnek végére hagytam - amiről ez a tisztelgő dolgozatom is szól - , hogy megerősítette bennem a már meglévő hitet, hogy olvasni jó, olvasni kell, még akkor is, ha ma már a józan, racionális gondolkodásúak megmosolyognak ezért. 2003-ban az Ők, én vagyok. Harminchárom legfontosabb könyvem címmel jelent meg kötete. Ennek elején olvasható, amit örökre eltettem tudatomba. A diákok megkérdezték tőle:
Hogyan lehet művelt az ember?
Popper így válaszolt:
„- Úgy, hogy olvas.
- És azután?
- Elgondolkozik azon, amit olvasott.
– És azután?
- Megint olvas.
- És?
- Megint gondolkozik.
- És nincs tovább! Csak jönnek végtelen sorban a „megintek.” Ha szerencséje van, ez így tart mindhalálig.”
Ilyen egyszerűen lehet elmagyarázni az olvasás hasznát, azt, hogy hogyan lehet művelt az ember. És a karantén idején, és mert közeledett az elmaradó könyvhét, a könyves sátrak közti barangolás helyett önmagamnak adtam feladatot, hogy könyvnap nélküli könyvnapos esszét kellett írnom és feltettem magamnak az igencsak aktuális, kissé együgyű újságírói kérdést:
Mit olvasnál életedben utoljára?
Poppert megint - vágtam rá gondolkodás nélkül, mert elegem van Faludyból, meg Máraiból, meg Nyírőből, meg Wass Albertből, és Popper kedvenc írói is várhatnak: Kosztolányi, Krúdy, Thomas Mann, Karácsony Benő, Török Sándor és a többiek is. Meg kell érteniük, hogy más írók is vannak a világon. De nem hallgattak rám, sértődötten néztek rám. Mert mint tudjuk, az írók hiú népség, rajtam kívül.
Hogy miért éppen Popper?
Mert Popperről még nem írtam, intettem le őket, ráadásul benneteket propagál gyakran, és ahhoz, hogy írjak, el kell olvasnom csaknem ötven könyvét, amit ugyan már olvastam, de az emlékezetem rostáján kihullottak a Popper-szavak. De mert 50 könyv elolvasásához legalább egy év kell és ennyit a koronás vírus nem biztos, hogy engedélyez, elővettem a Tűnődések napról napra című Popper-breviáriumnak is tekinthető gondolatgyűjteményt, amelyben a fent említett 50 könyv kvintesszenciája megtalálható, és ebből gyűjtöttem ki az író olvasásról szóló, illetve az olvasással kapcsolatba hozható gondolatait és mindehhez hozzászerkesztettem azokat a gondolatfoszlányokat, amelyek megmaradtak más Popper könyvekből és előadásaiból a fejemben, benne. Azt a módszert választottam, hogy leírom Popper gondolatait és aztán megjegyzéseket, kiegészítéseket fűzök hozzájuk, mint az előbb idézett olvasási kedvcsinálóban mondtam. Poppert olvasok és Popperről gondolkodom, remélve, hogy az író nem tiltakozik, és nem forog a sírjában. De ismerve megbocsátó mivoltát, biztos bölcs mosollyal veszi tudomásul sarlatánságomat.
Azt állítja Popper: Igazi mondanivaló nélkül beszélni, igazi szomjúság nélkül inni és igazi vágy nélkül lefeküdni valakivel – ez a három alapvető bűn, amit az ember leggyakrabban elkövet. Ez ugyan nem Popper gondolata. André Gide francia szerző írta. Popper őt idézte egy előadásában, de nyilván csak azért, mert egyetértett vele, magáénak tudta, interiorizálta, ahogy ez a pszichológusok szaknyelven nevezik. Magam is egyetértek mindezzel, de kiegészítem – Popper szellemében - a negyedik bűnnel: igazi érdeklődés nélkül olvasni, csak közönyösen turkálni a mondatok között tilos, olvasás nélkül egy könyvről véleményt mondani ostobaság. És az ötödik bűn: gyorsan olvasni nem szabad. Nem lehet. Csak csendben, a könyvben előre-hátra lapozva, elgondolkodva egy-egy mondaton, a szavak, kifejezések szépségén. Ha figyelmesen hallgatják egy-egy előadását, rengeteg kölcsöngondolatot, anekdotát használ fel, teszi élvezhetővé, szórakoztatóvá szövegét, és mindezt Popper-szerűvé lényegíti.
Azt tanítja Popper: „… még a teremtés könyve is csak a természeti világ, az állatok felett ad hatalmat az embernek. Ember nem uralkodhat ember felett, ez a halhatatlanok kiváltsága. De hatalma van egyetlen ember – önmaga felett - amíg élete idejét éli. Önmaga útjaiért, tévútjaiért felelős.” Kiegészítés: Az ember, az olvasóember nemcsak önmagáért és másokért felelős, hanem azért is, amit olvas. és azért is, amit olvasni ajánl, és azért is, milyen könyvet ajándékoz szeretteinek. Nem mindegy, mit vesz meg, vesz kézbe, mit ajándékoz. Megmondod, mit olvasol, megmondom, ki vagy. Mert a gonosz könyv méreg. A jó könyv, például Márai Füves könyve és Popper Belső utak könyve - orvosság.
Popper vallja: „A fontos dolgokat nem lehet, „kicsit” csinálni. Az ember nem lehet egy kicsit terhes, egy kicsit vérbajos, egy kicsit halott… az életnek az a sajátossága, hogy életveszélyes. A gyáva ebbe belegebed, a bátor erőket kap, amelyek átlendítik a nehéz helyzeteken.” Kiegészítés: Nem véletlenül énekli Zorán: Nekünk így is jó. Ez egy így is jó ország? És ez az olvasásra is igaz. Nem lehet kicsit olvasni, kicsit belekóstolni egy író műveibe és aztán ostoba véleményt mondani, mint az elfogult politikusok és szolgáik. Olvasni csak pontosan, szépen szabad. A jó könyv erőt ad. Nemcsak az Élet, a gonosz ember, az ostoba politikus, de a gonosz könyv is életveszélyes.
Popper mondta: „Az igény valóságot szül. A dolgok megvalósulásának az a kezdete, ha makacsul rájuk gondolunk. Minden ami igazán fontos, eljön az életünkbe.” Kiegészítés: Azt tartja Benedek István, hogy a fontos könyv előbb-utóbb utoléri a szorgalmas olvasót. Ez igaz. De állandaón fejben kell tartani, mit kellene elolvasni, mennyi restanciám van. És bár ars longa vita brevis, az művészet hosszú, az élet rövid, és bepótolni a bepótolhatatlant nem lehet, de állandóan fejben kell tartani, hogy amíg élek, olvasok. Egy olvasó akkor hal, meg, ha már nem vesz kézbe könyvet, amikor már nincs rá igénye.
Popper vallja: „Adódhatnak az életben olyan helyzetek, amikor az embernek jó egy időre egyedül maradnia, befelé szemlélődnie, elszámolnia önmagával. Valamiféle belső megtisztulást átélnie. Ez a lehetőség sohasem adatik meg annak, aki retteg ötpercnyi csendtől, magányosságtól is, aki, ha egyedül van egy szobában, azonnal bekapcsolja a televíziót, rádiót, magnót, mert nem tud háttérhangok, képek nélkül élni./”/ Kiegészítés. Igaza van Poppernek. És most a vírus király regnálása idején kipróbálhatja minden karanténba zárt, mit jelent egyedül maradni otthoni csendben gondolatainkkal. Amikor feltehetjük végre a legfontosabb kérdéseket: miért élünk, mi a célunk, ki vagyunk. Valóban sok ember van eben a zajos világban, akik félnek a csöndtől, félnek egyedül maradni önmagukkal, mert akkor számot kell adni cselekedeteikről. Egy ember felnőtté válásának legfőbb bizonyítéka, ha belső útjait karban tarja, állandóan vizsgálja. Faludy idéz egy Peter Ustinov nevű orosz emigránst, aki azt tanította: „Arra vagyunk ítélve, hogy szellemünk börtönében töltsük el életünket. Bútorozzuk be tehát, tegyük lakályossá szellemünket, amennyire csak lehet”. Igen. Olyan az olvasás, mint a takarítás; ma olvasok, és holnap mindent újra elkezdek, azaz folytatom elölről. Az olvasás - gondolkodás.
Popper mondta: Mint író, sok jogos szemrehányást kaptam azért, hogy gondolatok tömegét vetem fel anélkül, hogy kifejteném őket, és nagyon gyorsan váltok témákat, és ezzel az olvasót egyfajta szellemi éhezésre ítélem. Ez tudatos alkotási módszer: ibseni szavakkal szólva, én is kérdezni akarok valamit az olvasómtól, netán a társadalomtól, de semmiképpen nincs szándékomban véleményt sugallni. Kiegészítés. Igaz is meg nem is. Popper a szókratészi, kérdve kifejtő módszerrel él, mintha beszélgetne. Írásai előadásai kérdések és feleletek sora. A szánt szándékkal a kételkedést, a bizonytalanságot erősíti, és arra készteti olvasóit miközben hallgatják, vagy olvasás közben vagy után, hogy feltegyék maguknak a kérdést: hogy is van ez? Popper ugyanis tudja, hogy egy-egy előadása, könyve hat a hallgatóira, könyveire és így befolyásolja őket, miközben azt is mondja, nem akarlak benneteket befolyásolni. Ti döntsétek el, mi lehet az igazság. Vagyis azt a képzetet kelti az olvasóban, hogy nem akarja befolyásolni, és mégis manipulálja. Ő, mint a „bizonytalanságok guruja”, ahogy valaki őt nevezte, feldob egy témát és hagyja, hogy az olvasó, a hallgató töprengjen rajta. Popper nem akar készételt adni, még látszólag receptet sem, főzzön az olvasó. És aki nem akarja ránk kényszeríteni mozgópontját, tudja, hogy az álláspont megmerevedett tudás, előítélet. És mert életünk állandó változásban van, természetes, hogy véleményeink is változnak, ezt nevezi szellemesen mozgópontnak. Így, aki nem akar többnek látszani, mint aki, valóban őszinte hozzánk, annak mozgópontját szívesen elfogadjuk.
Popper vélekedése: Lassan minden üzletté válik? Vagy sokan csak érdekessé akarják tenni magukat? Talán némi tudatos csalafintaság, megjátszás, simlizés sem kizárt? Honnét került elő ez a sok beavatott, látó, jós, misztikus, keleti mágus? Kik hirdetik síppal, dobbal, nádi hegedűvel a szigorúan zárt ezotéria állítólagos tanait, nem kis összegű belépőjegyekért vagy tandíjért? Kiegészítés. Azt tartja Popper, hogy lassan minden üzletté válik. Pontosabb és pesszimistább és talán a valósághoz közelibb, ha azt állítom, már minden üzletté vált. Kivált a kultúra, vagy annak kikiáltott „ezoterikus csalafintaságok” – Popper udvarias, nem fogalmaz olyan erősen, mint én, amikor azt állítom ezoterikus blődségek, butaságok, aminek sokan áldozatul esnek, mert nincs hitük és ezért valamiben hinni szeretnének, szükségük van a vallásra.
Popper írta: Amikor egy kiadó úgy hirdet egy könyvet, hogy Igaz történetek, azt én biztosan nem veszem meg, mert engem az igaz történetek – mint regény – nem érdekelnek. Engem az író fantáziája jobban érdekel, az igaz történeteket én az újságokból akarom olvasni és nem egy szépirodalmi alkotásból… Füst Milán esztétikája, a Látomás és indulat a művészetben, leteszi a garast amellett, hogy jelentős alkotás csak és kizárólag a lázadás talajából sarjadhat ki. A kiindulópont az, hogy a művész elégedetlen Isten művével. Elégedetlen a világgal. És nekiáll „kijavítani a teremtést”. Amilyennek lennie kellene a világnak. Ez a Látomás. Kiegészítés. Poppernek megint igaza van. Mert tudja, hogy a művészet, látomás, vagyis a fantázia és az indulat, vagyis az érzelmek összekeverése versbe, regénybe, szoborba, képbe… És mert több ezer könyvet elolvasott, ezért tudja, azt is, hogyan kell értelmezni egy olvasmányt, írót. Nem véletlenül idézi többször Füst Milánt. Füst azt állítja a Látomásban egy baleset szemtanúinak különböző véleménye alapján, hogy a történteket nem lehet pontosan felidézni, a fantázia mindig közrejátszik a történtek elbeszélésben. Hogy valójában mi történt, az a rendőr feladata. Hogy egy könyvnek mi az esztétikai értéke, azt nem a kormánynak és mamelukjainak, hanem a hozzáértő irodalmároknak és az olvasóknak kell eldönteni. És az egyoldalúságot bírálja, amikor egy indiai mesével szolgál: „A jaipuri maharadzsa összegyűjti a város vak embereit. Közéjük vezetett egy elefántot. – Milyen az elefánt? – kérdezte. Aki az ormányát tapogatta, így felelt: - Az elefánt egy vastag tömlőhöz hasonlít. Aki a lábát tapogatta: - Az elefánt olyan, mint egy hatalmas oszlop. Aki a farkát fogta: - Vékony bőrredő az elefánt.” Popper hozzáfűzi: így tapogatjuk a világot évezredek óta és csak azzal egészítem ki, hogy sokan a könyveket és az írókat is csak egyoldalról, egyoldalúan mérik.
Popper véleménye: Dicsérjük Szókratészt, hogy szépen halt meg? Mennyivel inkább kellene dicsérnünk azt a kultúrát, amelyik engedte, hogy szépen haljon meg. Kiegészítés. Ma már az emberek többsége nemcsak méltatlan körülmények közt hal meg, hanem emberhez méltatlan körülmények között élt és él. Nem vigasztaló, hogy ez az ókori Göröghonban is így volt. Szókratész kivétel volt. Joggal kérdezheti az olvasó, ennek a gondolatnak mi köze az olvasáshoz. Hát csak annyi, hogy egy nem olvasó társadalom nem tudja megbecsülni embertársait, köztük az öregeket sem.
Popper mondja: A világban csak egy évben, milliónál több könyv jelenik meg. A többségüket nem érdemes elolvasni. Mégis van művelt ember. De ehhez jól kell olvasni: azt kell elolvasni, ami fontos és jó. Az értéktelenbe bele kell lapozni, és félre kell tenni. Én erre képes vagyok és a mai napig bízom az ítéletemben. Kiegészítés. Popper méltán lehet büszke arra, hogy jól tud választani. De ehhez évtizedek gyakorlata szükséges. Egy műveletlen, nem olvasó ember nem jól választ. Viszont van egy csapda, egy könyvről csak akkor állapíthatjuk, hogy csapnivaló, ha elolvastuk. Legalább egyszer.
Popper véleménye: Életem során gyakran megkérdezték tőlem, hogy kit tartok a legnagyobb magyar költőnek. Én ezt a kérdést besorolnám a butaság lélektanának példamondatai közé. Kiegészítés. Igaza van. Ez valóban besorolható a butaság lélektanának példamondatai közé. Mert a könyvírás, a versírás nem verseny, még akkor sem, ha pályázatokat írnak ki. Verseny közben nem lehet mélyen gondolkodni, futás közben nem lehet írni.
Popper szerint: Nagyon sokan azt hiszik, hogy könyvekből meg lehet tanulni, hogyan lehet jó anyának, szülőnek lenni. Nem lehet könyvből megtanulni. Dehogy lehet. Ehhez belső biztonság kell. Kiegészítés. Csak sok gyakorlással, sok kudarc árán és siker árán lehet megtanulni a szülői mesterséget. És minden mesterséget: az írás és az olvasás mesterségét is.
Popper vallja: Miért írja ezt a könyvet? Mindenki meg fog haragudni magára. A zsidók, a zsidógyűlölők, az izraeliek, a mélymagyarok, a fasiszták, a kommunisták, az ateisták és a hívők egyaránt.
– Tudom. De én fontosabb vagyok mindannyiuknál. Ezt a könyvet kizárólag magamnak írtam…
- Az identitásról van szó? Az asszimilációról?
- Talán inkább a maceszgombócleves és a paprikásszalonna ízéről. Arról az emberről, aki bűnös módon mindkettőt szereti. Erről a bűnről van szó. Vagyis az európaiság bűnéről. No comment.

Popper írta: Az ember úgy küzd a lelki egyensúlyáért, ahogy tud. Szvatoszláv Richter… zongoráján egy papírlap állt, saját magának szóló utasításokkal: és este alaposan fogat mosni, és mindennap olvasni egy kevés Proustot vagy Thomas Mannt. Kiegészítés. Nem kisebbíti Popper-Richter igazát, hogy ugyanezt tanácsolja a Popper Péter által sokat idézett író, Márai Sándor is: „Ha csak teheted, élj mindig úgy, hogy az emberi szellem kristályba fagyott remekműveinek egyikét mindennap megszólaltasd, s ha néhány pillanatra is. Ne múljon el egyetlen napod, hogy nem olvastál néhány sort Seneca, Cervantes, Arisztotelész, a Szentírás, Rilke vagy Marcus Aurelius könyveiből. Mindennap hallgass néhány ütem zenét, ha másképpen nem lehet, szólaltasd meg a zenedobozodban Bach, Beethoven, Gluck vagy Mozart valamelyik tételét. Ne múljon el nap, hogy nem nézegetted néhány percen át Brughel vagy Dürer vagy Michelangelo valamelyik festményét vagy rajzát. Mindezt oly könnyű megszerezni, s oly könnyű megtölteni lelked az emberi tökéletesség boldog összhangjával. Gazdag vagy, akármilyen nyomorult is vagy. Az emberi szellem teljessége a tiéd. Élj vele mindennap, ahogy lélegzik az ember.” Meg lehet ezt valósítani? Ki képes erre? Én most a karanténban megpróbáltam; lehet, de igen fárasztó.

Pap Károly, az elfeledett

Pap Károly, az elfeledett
Magyar-zsidó írósors

Pap Károly, a gyűlölet áldozata
  Radnóti Miklós, Sárközy György, Bálint György, Karácsony Benő, Szerb Antal, Halász Gábor, Rejtő Jenő, Gelléri Andor Endre, Kner Imre, Tolnai Simon, Szigeti Ernő, Szomory Dezső, Pap Károly………………………………………… 
   Esszém hőse, Pap Károly életrajzi adatai szerint is sajátosan jellemző és tragikus pályát futott be 1897. szeptember 24-i soproni születésétől 1945. januári bergen-belseni elpusztításáig. Ezek a dátumok, főképp az utóbbi, annyira meghatározóan utalnak a Történelem Áldozatainak hosszúra nyúló és mindig felötlő halállistáira, hogy az életrajzi adat, önmagában is érdekessé válik. Pap Károly tragikus élete azonban összes fordulataiban irodalmi műhöz hasonlít. Sőt, önként ingerel annak kimondására, amit néhány krónikása még életében és halála után különösen szívesen jelent ki: mintha módszeresen készült volna a halálra, és csak igent mondott volna neki. Erre az állításra később visszatérünk. Elöljáróban annyit: az emlékezés a legendák szülője.
   A legenda innen feljegyezhető tények szerint. Konzervatív zsidó papi családból származik, apja Pollák Miksa soproni rabbi, „irodalomtörténész”, akinek világa csak tagadást válthat ki fiaiból. Egyikük kivándorol, a másik önként az I. világháború frontjára kívánkozik, hogy ne mondhassák, kivonja magát, mert zsidó. És huszonegy éves korában így lesz Murakeresztúr vörös városparancsnoka, aki katonáival világforradalmat akar csinálni és csak erélyes parancs tilthatja el valami vad kalandtól. Mintha ennek a lázongásnak és támadókedvnek adna választ, a megtámadni tervezett Ausztriából érkeznek azok a fehérek, akik egy napig siralomházban tartják, majd a szombathelyi börtönben hónapokig ütlegelik, végül a Horthy-bíróság elítéli.
   1923-ban, szabadulása után Bécsbe emigrál. Itt annyira nyomorog, hogy rövidesen inkább hazatér, és alkalmi munkával, vándorszínészettel, végül tisztviselői állásnak csúfolt irodai körmöléssel próbálja keresni kenyerét. Még ugyanaz év őszén teljesen reményt vesztett fizikai állapotban, de valószínűtlen önbizalommal és indulattal – ahogyan Fodor József, a szemtanú leírta – állít be Mikes Lajoshoz költeményeivel. Mikes unszolására, aki ugyanígy bíztatja Gelléri Andor Endrét elbeszélések írására, és Pap Károly meg is fogadta, Mikes tanácsát és ír, és már az elsők meggyőzik a jó szimatú „rejtélyes doktort”, hogy valódi tehetséget talált.
   A következő néhány évben – úgy tűnik – akadálytalanul indulhat a pályának. Az Est-lapok után a Nyugat is pártfogolja, különösen az 1926-os novellapályázati siker után. Kapcsolatai a világgal ugyan most sem harmonikusak, de ezt mindenki betudja az átélt szenvedéseknek és az általános légkörnek, amely az egykori „bolsinak” nem felejti el múltját, hiszen írásaiban állandóan bizonyítja, ő sem felejtett semmit. Gondjai azonban inkább irodalmi jellegűek. Környezetének felpanaszolja, hogy Dosztojevszkij és Knut Hamsun elírták előle legjobb megírandó élményeit, s némileg bele keveredik Mikes és Osvát testvérharcába is – éppen béketűrő voltánál fogva. De ezek a viszonylag nyugodt évek oly gyorsan múlnak el, mintha valóban nem illene hozzá „öröm és vigasság.” Osvát öngyilkos lesz, Mikes meghal és a gömbösi Magyarországon átfú az első náci eszmék szele. Igaz, már 1930-ban, a Baumgarten-díj körüli csúnya afférnál kitűnt: Pap Károly diszkriminálásához nem szükséges a fasizmus erősödése, őt, mint gyanús elemet, a kurzus kormányzata számon tartja, és elrekeszti 19-es múltja miatt.
  Nagyon tanulságos, hogy a „Baumgarten-ügy” miatt még közeli ismerősök és hozzátartozók is Mikes Lajost okolták, mert ő szavazott volna Pap Károly ellen, sőt előzőleg is ellenezte a díj neki ítélését. Ez az állítás szerintem inkább anekdota, de annyiban mégis igaz. Akkor csak azt támasztja alá: Mikes, aki közismerten jó diplomata volt, nem akarta Pap nevével a díj kurátoraira és a díjra magára uszítani a jobboldali heccsajtót, hiszen eleve számolnia kellett minisztériumi vétóval, amire a törvény adta jog egyben kötelezte is a hivatalt.
    A nacionalizmus korbácsolta indulatok között Pap Károly, mint annyian, megpróbál a gondolat, az irodalom irányában befelé emigrálni. Soha ilyen pontosan és mély átéléssel nem írt alkotó bibliai-modern történetet, mint most ő. A mű címe: Megszabadítottál a haláltól. Soha annyira nem vállalta zsidó származását, tehát üldözendő voltát, mint ő. E „megmozdulás” szinte atavisztikusnak tűnhet – hiszen egy rabbi gyermeke rejtőzhet-e megfelelőbb szerepbe, mint a pusztulásra szánt Igaz, öngyilkos nyugalmának merevségébe? Sőt 1935-ben megjelent Zsidó sebek és bűnök vitairatával, melyben önkínzó módon elébe megy a legjobboldalibb előítéletes, gyűlölködő ellenségeinek, egyértelműen igazolni látszik halálra szántságát. Különösen megrázó okfejtés, amely az asszimiláció fölösleges és hazug voltára irányul. Ezek szerint a zsidóság, amikor szövetségre lépett a magyar urakkal és pótolta a hiányzó polgári réteget, önkéntesen szolgálatra vállalkozott, amellyel a befogadásért cserébe útját állta a magyar polgári réteg kialakulásának. Ezzel állandósította az elnyomást és kiszolgáltatta az elnyomást és kiszolgáltatta magát mindkét osztály megvetésének, indulatainak. Mikor pedig - ezt helyrehozandó – vállalta a radikális polgárság forradalmi feladatait, akkor „végzetesen” egyedül maradt. Itt különösen leplezetlenül tárulnak fel Pap Károly értelmiségi aggályai: részleteiben jól ismeri föl a múltban játszódott folyamatot, a következményt is előre látja, és megoldásként olyan transzcendens módszert javasol, mely aligha védheti meg a támadó fasizmussal szemben: a zsidók disszimilációját és nemzetiségi integrációját.           
   Ez az író akart valaha világforradalmat? Természetesen. Ez az író ugyanis a forradalmaktól vörös Közép-Európában volt húsz éves. Most azonban 1935-öt írunk, és az akkor baloldaliak tűntek közül sokan már csahos karrierista jobboldaliak ebben az időben, amikor az értelmiség oly jellegzetes tétovasággal húzza fejére a kultúrából és előítéletből szőtt talizmánt, hogy ne lássa meg a halált. Ő legalább szembenéz vele. Kortársai időnként Messiásnak nézik, pontosabban a messianizmust tisztelik benne, az emberiség krisztusi integrációját egy korban, amely nem kedvez a tízparancsolatnak, Thomas Mann szerint.
   A hősiesség azonban bizonyos érelemben megbosszulja magát, ha egy életmű belső fejlődésének evilági következményeit büntetésnek lehet minősíteni. Pap Károly a Megszabadítottál a haláltól-szerű példabeszéd-formát sokkal maibb hangvétellel váltja fel. Azarel-je nem a röpiratban kifejtettek illusztrációja, hanem az író regényes önéletrajzán keresztül a legkeményebb önbírálat a legkevésbé várt pillanatban. A hatás 1937 légkörben is döbbenetes: még megmaradt majdnem független orgánumokban minden eljövendő üldözött „sírva üdvözli Pap maguk ellen zseniális művét”. Az Azarel valóban irgalom nélkül szól a zsidó létforma csődjéről és papfi kitöréséről. Mint műalkotás: helyenként túlpszichologizált, érződnek rajta egy korábbi mű, A VIII. stáció freudista ízei.
   A messiássággal gyanúsított ekkor már alig alkot. Két dráma – 1940-ben a Batséba és 1944-ben a Mózes, ezutóbbi műkedvelő előadásban – meg az izraelita évkönyvekben utánnyomott korábbi elbeszélésének: ennyi szava maradt a világ számára. A háborús években Krisztus-regényt is írt, s végül már azt sem, csak konok következetességgel egy kiáltvány tervén töpreng, melynek szerzőjét és aláíróit főbe lőnék, és ettől a nemzet lelkiismerete végre megmozdulna. Utána 1944 következik és az életrajz elején említett Történelem, tipikus és eltűrhetetlen – mert mégis megtűrt – gyalázatával, az áldozatok névsorával, akiknek halála füstként kanyarog. A többi: utóélet. Ő úgysem hitt a hamleti néma csendben: külsődleges nyugati gesztusnak, álegyensúlynak tartotta.
   Kit gyilkoltak meg hát Bergen-Belsenben? Mint már jeleztem, a halottat többen tekintették sajátjuknak, de minden minősítésében, még a „laikus” méltatásokban is ott áll, hogy milyen felekezethez tartozott. Legnagyobb zsidó-magyar írónk volna tehát? Nehéz ezt megállapítani, hogy a hosszú névsorból, ki volt a legnagyobb. Ki? Radnóti Miklós, Sárközy György, Bálint György, Karácsony Benő, Szerb Antal, Halász Gábor, Rejtő Jenő, Gelléri Andor Endre, Kner Imre, Tolnai Simon, Szigeti Ernő, Szomory Dezső, Pap Károly?   Azt hiszem, nem ez a lényeges.  Annyi bizonyos, hogy Ő a legmegragadóbb momentuma ennek az életműnek, és egy halálát túlélő PapKároly már nem a sebek és bűnök fájdalmával válaszolna. Ez volna-játék, mely oly természetellenes, mint amilyen elterjedt, ebben az esetben azért indokolt, mert annyi visszaemlékező feltételezést kell ellensúlyoznom vele, ahol az időbeli embert nem képesek függetleníteni saját halálától, és igazát azonosítják a halállal. Holott Pap Károly egyáltalán nem volt öngyilkos alkat, halálra született és ebből kifolyólag par excelence a „legnagyobb zsidó magyar író”. Ha írásainak biblikus hangvétele és mélységes ószövetségi indulatai korra jellemzőek. Pap lényegében ugyanabból a mechanizmusból kiindulva vetíti elénk bibliai falvainak mítoszát, amelyből Krúdy a „sosemvolt magyar polgári múltba menekül”, Pap Károly azonban nem szürrealista, hanem expresszív művész. Ezért a máshollét sokkal tanítóbb jellegű, és ez csak azért nem tűnik elő, mert a bibliai nyelv eleve meglevő példázat-volta feloldja a tanítói pózt. A cél, amit Krúdy hasonlóan el akar érni, hogy olvasóját szembe fordítsa a jelennel. Csak amíg Krúdy természetesen hátra vinné az olvasót. Mintegy elrántja a robogó idő útjából, addig Pap Károly a neki tetsző idővel szemben dörgi el mondatait, bízva a szó erejében, mely csodákra képes. Az eredmény mindkét esetben sajátos művészi alkotás, nyelvezetével, mint eszközzel vonzva-taszító. Pap Károly esetében ez a vonzás különösen azért hatékony, mert a legközösebb kulturális emlék, a Biblia felé mutat. Bizonyos, hogy zsidó olvasói számára közvetlen kulturális hagyományt jelenít meg, de képzetei és képzettársításai nem idegenek attól sem, aki csupán elemi iskolai hitoktatásban részesült. Így bizonyos célratörést, mondhatni meggyőző szándékot egy pillanatra sem vitathatunk el műveitől, és ez a szándék akaratlan cáfolja holmi kultúr-messianizmusról szóló mesének.
   Pap Károlyra Azerel György sokkal kevésbé jellemző, mint Mikaél, az ács. Ez nem Azarel Györgynek, a regényhősnek hitelességét jelenti, csupán annyit, hogy az írónak már korábban sikerült Azarel-i állapotát kinőnie. És Mikaélra vagy alkotójára. Mert Pap Károly elsősorban is nagyon jól él a nyelvi eszközökkel, továbbá: felüláll mindenfajta önként vállalt korlátján is. Mindnyájunk emberségéhez szól, és hősével, az emberrel úgy érez együtt, mint áldva-átkozott példaképe, Dosztojevszkij. S ha nem adatott meg, hogy feljegyzéseit a holtak házából megírhassa, ez nem változtat szavának erején és hitelén. Jó lenne, ha igazán élő irodalom lenne.
   Fontos még megemlíteni, hogy ritkán fedeztek fel ennyiszer életében és holta után embert. Ritka az a következetesség, mellyel a kötelező lelki koszorúkat évente emlékből szőtt jelére felakasztották. Özvegye, Pap Károlyné, míg élt buldog kitartással elintézte, hogy gyakran megjelentették férjének könyveit. Az özvegy meghalt a hetvenes években, Pap Károly könyveinek megjelenése ritkult. Az évenkénti emlékezés is szűnni látszik az utóbbi harminc évben. Társaság is alakult a hatvanas években emlékének ápolására, igaz rövid életű és különféle hasonló társaságok utóéletét ismerve, talán az író szerencséjére nem állt fönn sokáig. Ez persze inkább érdekesség. A dolog lényege, hogy az élő Pap Károlyról aligha beszélhetünk. Mindebből adódik a kérdés, meddig él egy író halála után? Miért nincs élő Pap Károly életmű? Miért nem olvassák eléggé? Ezekre a kérdésekre természetesen nem vagyok hivatott válaszolni, talán egy nálam szorgalmasabb irodalmár kideríti az okokat. Meg nem kérdeznem azonban lehetetlen volt.                                                         
 

JASPERS ÉS AZ ABSZOLÚTUM

JASPERS ÉS AZ ABSZOLÚTUM
– Az Abszolútum létének bizonyítása, annak tagadása alapján –

Jelen tanulmány  célja Karl Jaspers gondolkodásának (véleményem szerint)  legnagyobb problémáját, az abszolúthoz való viszonyát tisztázni. Ehhez előbb ismertetnünk kell legfontosabb nézeteit, a világról, a megismerésről, és az emberről, melyhez a Mi az ember? című könyvet hívom segítségül. Ez Jaspers gondolkodásának remek összefoglalását nyújtja, még ha maga a szerkesztés nem is az ő munkája. A rekonstrukciót nem a könyv fejezetei szerint, hanem tematikusan kívánom véghezvinni, kulcsfogalmain keresztül – úgymint Átfogó, határhelyzetek, exisztencia, szabadság, és transzcendencia; ezek előtt egy kis kitérővel a tudományfelfogására. A végső kérdés tehát: vajon létezik-e abszolút?

1
JASPERS NÉZETEINEK REKONSTRUKCIÓJA
1.1.
JASPERS TUDOMÁNYKRITIKÁJA
 Bár a filozófia a kezdetektől fogva tudományként tekintett saját magára, s volt maga az első és az egyetlen tudomány századokig, melynek igénye a konvenciók kikérdezése és mindenekelőtt az igazság keresése volt  – ebbéli minősége, azazhogy tudomány, a 19. század folyamán megkérdőjeleződött: számon kérték rajta gyakorlati teljesítményeit, és az olyan, némiképp idegen megközelítésmódokat, amelyeket a természettudományok sikerei hoztak a felszínre.
 Egyesek elfogadták ezt a kritikát, és a filozófia alárendelt szerepét – közülük kerültek ki azok is, akik új, „tudományos filozófiát” kívántak létrehozni, szaktudományos vagy azokat utánozó módszerekre alapozva. Egy másik reakció viszont elvetette az ilyen kívülről betüremkedő kritikát mint inadekvát kritikát. Szűken véve viszont a filozófia elveszítette a tudományként való minősítést: a mai értelemben azt mondhatjuk, hogy a filozófia nem tudomány többé.
 A világ képe rendkívüli mértékben megváltozott a modern tudomány következményeként, azonban mindig újabb részleteket fedezünk föl: a tudomány lezáratlan és nyitott kérdésekkel „terhelt”. A legvégső elképzelések már csak matematikai képletek formájában léteznek, és tökéletes mértékben egyik sem igazolható – a végtelen felé mutat a legnagyobb és a legkisebb vizsgálata is, és nincs eszme, mely mindent összefogna. Úgy látszik, az anyag is (akár a világegyetem, akár a részecskék világa) örökre nyitott és végső soron meghatározhatatlan marad.  A világ egészét érintő kérdésben a tudomány kudarcot vall – sőt, minél inkább letisztul, annál inkább töredezett lesz.
 Ennek ellenére, sokan úgy tekintenek a tudományra, mint lezárult, végleges, biztos tudásra. Ez félreértelmezés. „A régi világképtől való megszabadulás azonban a félreértelmezett tudományt új, tudományosnak vélt világképhez vezeti el (azaz: félre), ami minden korábbinál inkább megfoszt minket szabadságunktól.” Ez az út mintha a világ „varázstalanítását”  jelentené, ám mégis, ez is egyfajta „mágikus gondolkodás”, csak más – egy tudományosnak nevezett, szubjektum nélküli, uniformizált, személytelen világkép tudománytalan áhítata.  Ezt az ideologizáló és nihilista gondolkodásmódot a tömegtársadalmak is felerősítik.
 Az áhítat azonban elvárásokhoz és csalódásokhoz vezet, illetve a tudomány túlzott komolyan vételéhez.  Ilyen volt az, amikor minden választ a tudományról reméltek, és amikor ez a remény nem teljesült be, annak megvetését hozta magával. Jaspers szerint ezzel az volt a hiba, hogy a világot teljes mértékben megismerhetőnek tartották, és olyasmit vártak el a tudománytól, amire nem képes. Ez az „abszolút bizalom”, mely „ellenvetés nélkül meghajol” a tudomány tekintélye előtt. Ha pedig ez a babona csalódik a tudományban, elutasító és vádaskodó lesz vele szemben.  Erre példa az is, amikor az első atombomba ledobásakor az embereket „iszonyat fogta el”, és „a tudomány fölötti büszkeség meghátrált” a tőle való félelem előtt.
 Ezzel szemben önmagunk és mások megértésének éppen, hogy a határtalan kommunikáció az útja, ami egyúttal „az emberré válás titka” is, és az ez iránti vágy „a legjobb ellenszere annak, hogy egy hitigazság kizárólagosságába tévedjünk”. A kizárólagosság igényével fellépni „a fanatizmus, az emberi gőg, a hatalomvágy okozta öncsalás eszköze”, és kerülendő, mert „a Földön sehol sem találjuk meg a végső igazságot”.  A kizárólagosságigény bibliai örökség, és annyira sok kárt okozott, hogy jobb lenne megszabadulni tőle – ne legyünk kártékonyak, ne kényszerítsünk másokat semmiféle nézet (színlelt) elfogadására: ne legyünk türelmesek a türelmetlenséggel szemben.
 A modern tudományok egyik fő vonása tehát, hogy mindent megismerhetőnek tart és meg is akar ismerni,  még ha nem is értünk meg mindent.  Ezen túl, önellentmondásos módon, befejezettként tekint magára, és mégis teljes képre törekszik.  A világ ugyanis Jaspers számára az Átfogó egyik arca, melyet, ha meg akarjuk ismerni, szétesik. Sosem adódik egészként, mivel világ-egész nem létezik – azaz a világképünk szükségképpen mindig hiányos lesz. Az egységes világ (hamis) képe a tudás e kudarcából származik.

1.2.
AZ ÁTFOGÓ
 Jaspers gondolkodásának hármas tagolását a szubjektum, az objektum és a kettő keretét adó Átfogó adja. Ez alapszinten megérthető Kant számunkra való (Ding für uns) és magánvaló (Ding an sich) fogalmaiból is, melyek közül a szubjektum és az objektum jelenti a számunkra megjelenő világot, az Átfogó pedig a magánvaló létet.
 A szubjektumot az ész és az exisztencia alkotja, két egymással poláris elem, melyek nem ellenfelek, hanem egymás feltételei és generálói. Az ész a külső fél, ez világítja meg az exisztenciát és törekszik kívülről felé, s az exisztencia visz tartalmat az észbe. Az exisztencia határhelyzethez kötött és bizonytalan, az ész tere a mindenség.
 Az ember tudásra törekszik, és tudatában van önmagának is; az alaptudás pedig az az absztrakció, melyre a megismerés során teszünk szert. Szubjektum és objektum nincs egymás nélkül, a kettő egésze pedig az Átfogó, mert kell valami, ami e meghasadtságot összekapcsolja, átfogja – ez az egész, ez a hármas leírás a tudatunk alapstruktúrája és Jaspers filozófiájának az alapja. Az Átfogó nem gondolható el tárgyként, mert eltárgyiasulásával objektummá válna, és megszűnne az egész perspektívája, kerete lenni.
 Minden, ami van, az az Átfogó, ami azonban sokrétű. Lehet első lépésben eleven lét  – persze, az élet már alapvetően is létezés, de az eleven létezés az, amelyben már felbukkan az önreflexió, azaz az Átfogó, benne a szubjektummal és az objektummal; ez tehát egyfajta emberi, öntudatos élet. Másodikként lehet általános tudat  – amiként az Átfogó tartalmazza mindazt, amit mindannyian tudhatunk, és ezeket kategóriákba rendezi; ám itt a szubjektum még felcserélhető. Harmadikként lehet szellem – ez a szubjektív tudat, a közösségünk élő szellemi világa, és ennek aktív lehetősége, folyamatos létrejövése, élő eszme, ám még ez sem az exisztencia önálló döntéseit jelenti. S végül, negyedikként, lehet szabadság – szabadság vagyunk mint lehetséges exisztencia, és a szabadságban az exisztencia már tudja magáról, hogy a transzcendenciára vonatkozik.  Másutt Jaspers az Átfogó más módozatait is kifejti.
 Ezek nem elkülönülő részek, hanem a (nem teljesen, de lényegében) homogén Átfogó színezetei, árnyalatai. Mindez az alapja annak, hogy kilépjünk a létezésből az exisztencia felé,  és gondolkodó, tisztánlátó emberekké váljunk.
 És mi mutatja meg azt, hogy a „valóságban” élünk? Nem más, mint a saját hozzáállásunk: hogy a világot a saját magunk számára nem tartjuk mellékesnek vagy közömbösnek, továbbá az az elhatározás, hogy vágyunk az exisztenciára. Ez az aktív odafordulás, a felelősség, az élet valónak tekintése mutatja meg azt, hogy élünk, mégpedig a valóságban élünk. A szubjektum és objektum kettősségében és „a megvalósulás világossága” által fedezhetjük föl az Átfogót.

1.3.
A HATÁRHELYZETEK
 A határhelyzet először az 1919-es Világnézetek pszichológiája (Psychologie der Weltanschauungen) című művében bukkan föl, ami a 20. századi német filozófia, és egyben a német egzisztencializmus első nagy műve. A határhelyzetek az élet törésvonalai, melyekkel tökéletes őszinteséggel kell szembe néznünk és feldolgoznunk.
 Folyton folyvást helyzetekkel szembesülünk. A helyzet az a valóság, ahol a szubjektum a létezésben érdekelt – ámbár a létezés mindig helyzetekben való létet jelent, az egyikből kilépve mindig egy másikba jutunk. Mivel a szubjektum a valóság része, azt egészében nem ismerheti meg, de a helyzetek változnak és változtathatók, sőt, előidézhetőek, és természetesen össze is függhetnek, mi több, a tudatosulás már eleve megváltoztatja őket. Bárhogy is ragadunk meg egy helyzetet, az már eleve egy állásfoglalás az iránta való hozzáállásunkban.
 Létezésünk minden pillanata valamilyen helyzet. Mindig helyzetben vagyunk, egyeseken lehet változtatni, másokon nem. A határhelyzetek ez utóbbiakat jelentik, melyek a szerző szerint a csodálkozás és a kétely mellet a filozófia harmadik nagy inspirációi. Azonban sokszor csak úgy kitérünk előlük, mintha nem is léteznének – pedig a határhelyzetek éppen azt a lehetőséget adják meg, hogy önmagunkká legyünk. Bennük figyelünk fel arra, bennük mutatkozik meg az (a döntéseinken keresztül), hogy kik is vagyunk igazán.
 Az első határhelyzet az, hogy mindig egy helyzetben vagyunk – és minket terhel a döntés súlya. A határhelyzetek mutatják is az irányt, megkérdőjelezve a létünket, és új létet (exisztencia) kínálva.  „A lehetséges exisztencia csak a határhelyzet nyilvánvalóvá válása által képes a létéért való aggódásának köreiből egy másik tudatba átlépni.”
 Sohasem tehetünk meg a kényünk-kedvünk szerint bármit. Még az ember születése sem abszolút kezdet; az embert és szabadságát a (helyzetek) meghatározottsága korlátozza, ellenállást fejt ki: a lét egyszerre lehetőség és korlátozottság is.
 A határhelyzet nem feltétlen ritka és nehéz helyzetet jelent, hanem állandóan jelen lévő, megváltoztathatatlan, végleges, ámde áttekinthetetlen helyzeteket, melyek magával a létezéssel adottak: a kudarc falai. A határhelyzet egyúttal horizont is, ami jelzi a túloldalt, a tudat által elérhetetlent. Ha megváltoztatni nem is lehet őket, hatni viszont lehet rájuk, vagy inkább saját magunkra: elkendőzhetjük vagy tisztázhatjuk őket, szembenézhetünk velük, ha már megkerülni nem lehet.
 A határhelyzetek foglalata a kudarc. Mit lehet kezdeni a kudarccal? A sztoikus választ, miszerint keressünk menedéket a gondolkodásban, Jaspers kevésnek tartja, mert meghagyja a világot olyannak, amilyen, és nem adja meg a lehetőséget, hogy legyőzzük önmagunkat. De a kudarcot nem csak ekképpen (elmenekülve) lehet megélni – a másik lehetőség letisztultan szembenézni vele. Hogy tehát az ember kivé lesz (kivé teszi magát), azt a kudarchoz való hozzáállása alapozza meg. A határhelyzetek, mint kérdések, mind-mind a világra és az önmagunkra találás útját mutatják – a határhelyzet és a kudarc a léthez vezető út.
 A létezés és az exisztencia nem azonos: a létezés általános és adott, az exisztencia egyedi és más minőség, egy új lényeg kifejeződése, amit el kell érnünk, és nem jár alanyi jogon senkinek sem. Jaspers számára a filozófia fő kérdése, hogy az exisztencia hogyan is valósulhat meg a létezésben, a válasz pedig az, hogy a határhelyzetek megtapasztalásában – nyilván úgy értve, hogy az ezekkel valós szembenézést választottuk.
 Ha csak létezünk, úgy kerüljük el a határhelyzeteket, hogy önkéntesen vakok leszünk iránta – de ez csak ideig-óráig tarthat. Az igazi megoldás a bennünk lévő exisztencia megvalósítása, azaz az önmagunkká válás, ami a határhelyzetekkel való szembenézés által lehetséges. Ezek valósága csak az exisztencia számára hozzáférhető, kívülről nem – „a határhelyzetek érzékelése és az exisztencia egy és ugyanaz”. Ez egyúttal a tehetetlenség felszámolását is jelenti, a szolgai beletörődés és önfeladás helyett a harcias felvállalást.  Hogyan lehetséges ez az áttörés?
 A határhelyzetekben a lét önmagasága ugrás által tudatosul, így a határ megmutatja a transzcendenciát, ami felénk nézve mutatja önmagunk. Az áttörés három ugrással jön létre.
(1) Ugrás a megszokásból az általános gondolkodás felé – ez választja szét a helyzeteket és a határhelyzeteket; s adja az exisztencia megtapasztalását.
(2) Ugrás a határhelyzetek értelmezésébe – ez már egyfajta beleállást, szembenézést is jelent; s a határhelyzetek lehetőségként való felismerését.
(3) Ugrás a határhelyzet elsajátításába – ez már maga a határhelyzet; amit itt teszünk, azt már megvalósult exisztenciaként tesszük.
 Az exisztenciához vezető első ugrás tehát az, hogy a készen kapott közhelyek „világa” helyett elmélkedő emberekként élünk. Ekkor válunk képessé arra, hogy magunkat is kívülről lássuk, és célunkká válhat az Egész tudása. Ez a tudni akarás egyetemessége, a gondolkodó élet magánya, a „magányos önlét”. A határhelyzetek innen már lehetőségként adódnak. De ezek felismerése és megismerése még nem exisztenciális, hanem csak a lehetséges exisztencia lehetősége – a helyzet megismerése még nem maga a helyzet, csak a feltétele. A tudatos önlét magányából lehet átugrani az exisztencia tudatába, ahol az exisztencia már több mint a helyzeteknek csak a megjelenítése. A harmadik ugrásban a határhelyzetek már az exisztencia egészét érintik; de a helyzetektől csak akkor szabadulunk meg, ha már teljesen átláttuk őket.
 A határhelyzetek a létezés törékenységét mutatják; Jaspers ezt a létezés antinomikus struktúrájával magyarázza. Nincsen teljes harmónia, és ezért azt sem tudhatjuk, milyen a helyes létmód. A harmónia kifejezés megtévesztő lehet, én úgy vélem, a szerző itt bizonyára a befejezettség és az egész átlátásának hiányára gondolt – ebből a hiányból következik, hogy, mivel nem ismerjük a körülményeket teljes mértékben, döntéseinkkel sokszor hibát követünk el. Minden határhelyzet „kihúzza a talajt” alólunk: nem tudunk tartósan megmaradni egyfajta létezésnél, mert a határhelyzetek folytonosan előállnak, és a létet töredezetté teszik. Minden létezés kétséges, vagy azzá válik egy idő után. Ez a létezés antinomikus struktúrája.
 Bár belátásokra törekszünk az ellentmondások által inspirált gondolkodással, az antinómia ennél több: megkerülhetetlen, feloldhatatlan. A létezésre ez úgy alkalmazható, hogy az ellentétek megoldásai mindig csak részmegoldások, az egészet tekintve nincs végső megoldás: a létezés teljességét tekintve mindig befejezetlen. A határhelyzetek mind antinómiák, és ami közös bennük, az az antinomikus struktúrájuk – mindez a végső alapot és helyet kereső lény kiúttalanságaként tudatosul, mely így feloldhatatlan ellentmondásokkal terhelt.
 És miért „kell”, hogy így legyen? Mert abszolút világban nem lenne exisztencia, mert nem lennének határhelyzetek és antinómiák. Ha befejezettnek látjuk a világot, azzal tagadjuk a transzcendenciát. De ennek fordítottja sem helyénvaló: ez az antinómiák iránti önemésztő vágyat jelentené. Kitérve mindezek elől (a helyzetbe való bele nem állással vagy az önkéntes vakság által) viszont nem jutunk el önmagunkhoz. Ha tehát az exisztenciát akarjuk, akkor az antinómiákat is akarnunk kell, hiszen éppen ezekre szolgál megoldásként.
 Az egyes határhelyzetek a halál, a szenvedés, a harc, a bűn. Mindegyik a világgal és az önmagunkkal való szembenézés, ezzel az exisztencia megmutatkozásának egy-egy esete, lehetősége, jó esetben megvalósulása. A konkrétabb megközelítésekből itt, az egyszerűség kedvéért, csak a bűnt emelném ki. A vétek nem más, mint az önmagunk elleni vétek, amikor a kommunikációban nem vagyunk száz százalékos mértékben nyitottak az igazságra, vagy nem vagyunk nyitottak az exisztenciává válásra, és ezzel elvesszük magunktól a lehetőséget, hogy exisztenciává legyünk.  Ez utóbbi persze minden határhelyzetre igaz.
 Mint az már említésre került, a határhelyzetek mindegyike egyfajta kudarc, ami így tehát a határhelyzetek alapfogalmának tekinthető. Állandó kudarcra vagyunk ítélve, ezért még az exisztencia is csak töredékesen valósulhat meg. A kudarc végső, a kilátástalanság végtelen: minden megoldás csak részmegoldás, és az exisztencia is végső soron meghiúsul a létrejöttében.  A létezés végességét az exisztencia feltétlensége lépi át: az állandóságot meg kell zavarni, ki kell lépni belőle, hogy exisztálóvá váljunk – sőt, a feltétlen az exisztencia feltétele. Az exisztencia véges létezésként fogja föl önmagát, ám teljessé akar válni, be akar teljesülni, de ez mégsem fog sikerülni neki. Sőt, minél inkább befejezett és feltétlen akar lenni, annál inkább statikussá válik, „szét akarja robbantani a végességet”, s ezért kell kudarcot vallania. Töredékes jellege lesz transzcendenciának rejtjele.

1.4.
EXISZTENCIA, SZABADSÁG, TRANSZCENDENCIA
 „Az exisztencia a választás és döntés útján valósul meg”  – így foglalhatjuk össze az exisztencia értelmét, a szerző saját szavait idézve. S mit tudhatunk még róla?
 Az exisztencia nem írható le tulajdonságokkal, mert akkor eltárgyiasulna, és megszűnne lehetőségként lenni. Ezért nem ismerhetjük meg, csak megláthatjuk. Nem lét, hanem létlehetőség – mindig előttünk van, miközben mi úton vagyunk felé, s ezzel magunk felé. Ezzel tehát az exisztencia az önmagához viszonyuló lét is. Szabadság, ami nem önmaga által, hanem a transzcendencia által van, de a transzcendenciát is csak a szabad exisztencia láthatja meg. Egyedi, bizonyíthatatlan, és helyettesíthetetlen individuum, de nem az egyén tényszerű jelenléte (létezése), és nem fejezhető ki szavakkal sem. Nem tárgy, hanem „valóság, amely önmaga számára való feladatként végtelen”.
 Az exisztencia a döntéseink által jön létre, és a döntéseink tudatosulása mutatja meg, hogy kikké lehetünk; a választás lehetősége annyit tesz, mint „valóban létezni tudni a transzcendencia színe előtt”. De az exisztencia rejtezik, hiszen mindig újabb és újabb kérdések merülnek föl: mindig a túlsó oldalon létezik, sohasem közvetlenül. Történeti, az időben valósul meg, de egyszersmind örökkévaló is, mert befejezetlen; s csak exisztenciák kommunikációjában van.
 A kommunikáció előli kitérés nem más, mint az önmagunk előli kitérés. Az exisztencia elengedhetetlen feltétele a határhelyzetek elsajátítása és a kommunikáció folyamata is, ami individuumok között zajlik – s jó esetben kölcsönös teremtést jelent. Az egyik csak akkor kapja meg szabadságát, ha a másik is a saját szabadságát kívánja, és mindketten kívánják egymásét. Hozzátehetjük még azt is, hogy az exisztencia végtelensége maga után vonja a kommunikáció végtelenségét is.
 A kommunikáció és az exisztencia forrása és motivációja a szeretet, melyben „mintha az eredet szólítaná meg önmagát”. A szeretet, a valami/valaki iránti lelkesedés tehát az exisztenciának, önmagunk nyilvánvalóvá válásának a forrása, de ha teljessé/véglegessé válik, akkor azon nyomban megszűnik, így megszüntetve a transzcendenciát, és ezzel az exisztenciát is: a statikusság a folytonosság és az élet végét jelenti.
 Csak szabadsággal vagyunk képesek a határhelyzetbe állni és kommunikálni. A szabadság nem más, mint létlehetőség, de egyúttal szükségszerűség is: az exisztencia megfelelni vágyása az igazság iránt.
 „Az abszolút szabadság gondolata olyan létre tör, amely mindenféle szabadság korlátozását megszünteti anélkül, hogy magát a szabadságot is megszüntetné.” Az abszolút szabadsággal tehát ugyanaz a gond, mint a szeretet teljességével – befejezettsége miatt meghaladja és megszünteti saját magát. Abszolút szabadság ezek szerint nem létezhet: a szabadság ellentmondások által inspirált folyamatokban valósul meg, azaz mindenkor korlátozott is.
 Így tehát, az exisztencia hívása felől nézve, a szabadság és a szükségszerűség azonos. Az exisztenciális lét szabadsága az, hogy csak az önmaga által választott kötöttségeket ismeri el.
 A nihilista hozzáállás elveti még azt a kérdést is, hogy ki az ember – épp most, amikor a leginkább ezzel kellene foglalkoznunk, magunkkal, a saját helyünkkel és önmeghatározásunkkal. Vegyük észre, hogy az ember exisztenciaként lehetőség, azaz önmaga számára feladat is. Ez természetesen az exisztencia határhelyzetekben való megvalósulását és a teljesen nyitott kommunikációt jelenti, ami csak közösségben lehetséges. Az egyén számára igazi szabadság csak akkor van, ha a közösség számára is: hiába van szabadsága az egyénnek, ha ezt nem tudja a közösségében gyakorolni, megvalósítani.
 Feltűnő, hogy a modernitás „szabadsága” csak a szabadság feltételeit valósította meg, de nem magát a szabadságot; sőt, úgy tűnik, ez a „szabadság” éppen az ember szabadságát semmisíti meg: a technika kora elveszi az emberek belső szabadságát. De az sem elég, ha csak az egyén szabad, mert ehhez kell a közösség szabadsága is: mindenki csak annyira lehet szabad, amennyire az őt körülvevő közösségben szabad emberek vannak. Vállalunk kell a kockázatot, hogy a szabadság útjára lépjünk, és ezzel megmutassuk magunk számára a transzcendenciát és az exisztenciát.
 A technikai felfedezések által adott szabadságból sokszor csak gépies rabszolgasors lesz. Ez elkerülhető: az ember szabadságának feladata önmagáról tanúságot tenni – a magának szabadságot teremtett exisztencia erejéről. És azt se felejtsük el, hogy „az ember sokkal jobban és alapvetően más, mint a bármilyen élőlény, és több mint minden, amit önmagáról megtud, amikor az antropológia, pszichológia, szociológia tárgyává teszi magát.”
 De az ember meghatározott is. Ami a szabadságában áll, az az, hogy döntéseivel részt vegyen az önmagává válás azon kérdéseiben, melyek valamilyen mértékben nyitottak. Az exisztenciális szabadság szükségszerűsége nem a kiszolgáltatottságot jelenti, hanem többet: az önmagunkat létrehozó döntések rajtunk kívüli, ámde saját önmagunk által szabadon felvállalt útját.
 A tudat három fajtája: tudat mint megélés, általában vett tudat, abszolút tudat; másként: mindennapi, teoretikus, és exisztenciális. Az abszolút tudat jelei a szeretet, a fantázia, a játék, és a higgadtság.
 Az exisztenciális (vagy abszolút) tudatban a szeretet a legbiztosabb talaja a transzcendenciának; a szeretet végtelen és önmagának az oka, s egyúttal immanens is. A fantázia „az a szeretet, amely a létbizonyosság megvilágosodásává lesz a dolgok szemlélésében, képekben és gondolatokban” – ez az exisztencia megvalósulásának pozitív feltétele, a lehetséges tere, ami által, mivel absztrakció, kitörhetünk a létezésből az exisztencia felé. A játék a valóságnak való megfelelés terhétől mentes, „naiv gyönyörűség”, ami a valóságon alapszik, de benne a lehetséges teljes szabadságot nyer, és ezzel lehetőségek sokaságai fejezhetőek ki általa. És végül, a higgadtság nem más, mint a létbizonyosság, ami a megszerzett és igazságra nyitott exisztencia nyugalmaként is létrejöhet.
 Minden kézzelfogható: jelenség. A transzcendencia nem kézzelfogható: valóság. Azon jelentéseket, melyek nem oldhatóak fel a jelentett felmutatásával, Jaspers úgy nevezi el, hogy rejtjel, azaz chiffre. ,   A chiffre kifejezés arab eredetű – bár Arisztotelész nyomán kezdték el használni a 12. században – és eredetileg a nullát vagy a semmit jelenti. Jaspers nagyszerűen fejezik ki vele azt a teljes mértékű nyitottságot, amivel a transzcendencia az ember felé néz, és amellyel az ember az előtte álló exisztencia felé fordulhat.
 A rejtjelek sosem egyértelműek, mert jelentésük nem rögzített, hanem sokrétű – ezért, ha valaki mégis meg kívánja fogni őket, az babonákhoz és erőszakhoz vezet. A rejtjelek egyszerre objektívek és szubjektívek: kívülről adatnak felénk, de magunk is teremtjük őket. Amitől a „racionális” tudomány megfosztotta az emberiséget, mindent empirikussá téve vagy legalább is ekként vizsgálva, a rejtjelekben maradt meg: a világ derengő nyitottsága, amiből még bármi kirajzolódhat, a nyitottság emberies bizonytalansága, vagy akár a világ nyitott feltárása a fantázia által.
 A rejtjelek nem azonosak a transzcendenciával, túlmutatnak magukon, ezért vonzó, hívó jellegűek, s a transzcendenciába hívnak, szólítanak, s ezáltal az exisztencia felé is.

2.
JASPERS NÉZETEINEK RÖVID ÉRTELMEZÉSE
 Jaspers világképét legfőképpen a teljes nyitottság jellemzi, s tagadja, hogy létezne abszolút, jelentsen ez akár abszolút tudást vagy emberben lévő állandóságot – még ha tisztában is van nézeteinek valamiképpen állandó jellegével, a transzcendencia állandó jelenlétével. Ezért szkeptikus a tudomány iránt, és hibának tartja, hogy egy legalapvetőbb kérdésekben bizonyíthatatlan vonatkoztatási rendszert  mégis lezártnak tartanak egyesek, és ezzel megfosztják az embert a szabadságától, az exisztenciától és a megértéstől, melyeket igazán csak a teljesen szabad és nyitott kommunikáció adhat meg – nem pedig a tudományos vagy bármilyen más előfeltételezésekbe lakat alatt bezárt, korlátozott kommunikáció.  Ahogyan a tudomány, úgy a világ és a világképünk is végső soron lezáratlan, és mindig is lezáratlan marad.
 A szerző számára a testi lét csupán csak létezés, melyből az öntudatra eszméléssel már eleve egy többlet jön létre – az exisztencia irányába haladás – és a határhelyzetek felvállalásával majd áttörésével egy olyan alkotó élet, ami egy olyan szellemi teremtő erő birtokába juttatja az embert, melynél fogva az meghaladhatja állatságát, és egy önmagához képest is némileg új, emberi minőséget hozhat létre, s nem is egyszer, hanem folyamatosan, örökké nyitva önmaga előtt.
 A világ és az ember nyitottságát és lényegi meghatározhatatlanságát hirdeti, ahol központi szerepet kap a személyes öntudatra ébredés és ez által a (lényegében szellemi) produktivitás, ami az egyszeri és megismételhetetlen ember részéről egy egyszeri és megismételhetetlen életet hoz a felszínre – és emiatt a léte nem csak mint ember, hanem mint egyes is elkülönbözik az összes többi élőlényétől, és mivel erre kizárólag csak ő képes, „az ember sokkal jobban és alapvetően más, mint a bármilyen élőlény”.
 Jaspers az ember emberségét annak autentikus és megismételhetetlen létében (exisztencia) találja meg, amit számára „a választás választása”, és a szükségszerű igazságok szabad felvállalása ad meg. Ehhez tartozik még végső lezárhatatlansága és folytonosan önteremtő mivolta is, mert „ami lényeges, az a személyes sors konkrét döntéseiben rejlik”.
 Az Átfogó, mely a szubjektum és az objektum közös tere, lehetővé teszi, legfőképpen mint szabadság, hogy az ember az exisztencia és a transzcendencia felé tekinthessen.
 A határhelyzetek az élet törésvonalaiként teszik lehetővé az önmagunkra találást, de csak akkor, ha teljes őszinteséggel szembenézünk velük. Ámde ezek sora is végtelen: minden kétséges, a kudarc visszatér, minden megoldás csak részmegoldás, a létezés örökké befejezetlen.
 Ezekre az állandó törésekre az exisztencia állandó önteremtése szolgáltatja a választ. Az exisztencia a határhelyzetek felvállalásával bukkan fel és rajtuk áttörve valósul meg, s mindez a döntéseinkkel megy végbe. A határhelyzetek tehát az exisztencia feltételei, mely bár a teljességre törekszik, mégis mindig kénytelen meghaladni önmagát.
 Az exisztencia tehát egyedi és nyitott lényegű, azaz örökké hiányos is, sohasem befejezett és sohasem válik teljessé – mindig megmarad lehetőségnek előttünk, mintegy önmagunk számára adott feladatként. Csak exisztenciák kommunikációjában van, melyek létének forrása a szeretet, ami megmutatja, mi hív magához, azaz merre tartunk mi magunk is.
 A szabadság is ebben a folyamatban valósul meg, az exisztencia teremti meg magának, de egyúttal szükségszerűség is mint az exisztencia igazság iránti elkötelezettsége. A chiffre (rejtjel) azon jelentések neve, melyek sosem kerülnek teljesen tisztázásra, ezért túlmutatnak magukon, egy végtelenségében nyitott és befejezetlen világra. A rejtjelek a világ és a transzcendencia örök létének a kifejeződései.
 Minderre egyedül csak az ember képes, ezért különbözik minden más élőlénytől – és ezt már az alapvető különbség is elárulja, mely a létezés és az exisztencia közt fennáll.

3.
JASPERS KRITIKÁJA
 A fentiekkel szemben több észrevétel is tehető, például, hogy hogyan is lehet türelmetlennek lenni a türelmetlenséggel szemben, vagy, hogy miért csupán csak az határozza meg a valóságot, hogy valamit eltökélten annak tartunk. Kérdéses továbbá, hogy honnan tudjuk, hogy a szubjektum nem ismerheti mega valóság egészét, hiszen ehhez a kijelentéshez éppen a valóság egészét kellene ismernünk. Mindezekkel most azonban nem foglalkoznék, mert van egy sokkal nehezebb és általánosabb baj: Jaspers gondolkodásának egyik legfeltűnőbb hiányossága, hogy nem tisztázza megnyugtatóan, hogyan különíti el tipológiájának statikus és dinamikus részeit. Ez a kérdés minden témában megválaszolatlan marad, s az ellentmondásosság egész életművén végigvonul.
 A szerző úgy tartja, hogy a világ nyitottságából és az exisztencia önmeghaladásából végérvényesen kilépni képtelenség. De, ha minden világállapot és exisztencia végül meghaladottá lesz, akkor ez az állandónak szánt, mélyebb alapstruktúra, és az általa létrejövő folytonos önmeghaladás is egyszer valamikor meghaladottá kell váljon.
 Azaz, a világ nyitottsága és az exisztencia állandó önteremtése egyszer mégis véget ér, amikor úgy fog túllépni önmagán, hogy ezt soha többé nem teheti meg. Mégsem lesz befejezetlen, és mégis eléri a végsővé válást, ráadásul úgy, hogy a transzcendencia megszűnésével megszűnik maga az exisztencia is, mert azáltal van. Jaspers saját belső felfogása azzal, hogy kifejezi a világ és az exisztencia teljes befejezetlenségét, egyúttal kifejezi ezek eljövendő befejezettségét is, vagyis önellentmondásos.
 Másként mondva: ha az „örök nyitottság struktúrája” meghaladható, akkor azért merevedik meg (mert így túllépünk a befejezetlenségek során és megszűnik nyitottnak lenni), és ha nem haladható meg, akkor már eleve egy merev, rögzült pont, ami éppen saját magára tekintve nem nyitott – egyik esetben sem lesz teljesen nyitott, ahogyan azt Jaspers szeretné. A világnak tehát mindenképpen van egy olyan alapja, mely mindörökre változatlan.
 Ezek szerint az „örök nyitottság struktúrája” felszámolja önmagát, nem végső, a világ mégis abszolút.
 Most akkor az egész tant fel kellene adnunk? Mi lesz az exisztenciával, ha a világ abszolút? Létezhet-e egyáltalán? Elérheti a teljességét? – Furcsamód, a válasz éppen Jaspers hibájából következik.
 Az egyik lehetséges megoldás, hogy az ellentmondást megpróbáljuk összefogni azzal, hogy az exisztencia megvalósulása egy végtelen feladat, aminek egyes részei megvalósíthatóak, teljességében azonban sohasem. De ez mintha nem működhetne. Egy helyen ugyanis azt olvashatjuk, hogy az exisztencia végső soron meghiúsul létrejöttében.  Így a szerző elzárja ennek az értelmezésnek az útját, és nem maradt más hátra, mint eszméjét öncáfolónak tekinteni. Vagy mégsem?
 Egy másik lehetőség, hogy elvégezzük azt a pontosítást, amit maga a szerző nem tett meg. Mert éppen az ember létének nyitottságából következik, hogy valóban léteznek határhelyzetek, ahol kérdésessé válik nem csak önmagunk felvállalása, hanem az is, hogy kik is vagyunk valójában. Valóban létezik transzcendencia, mely a világ számunkra ismeretlen részét rejti magában. Valóban létezik exisztencia, mint az öntudatos ember tartása és elkötelezettsége. Az egészhez csak annyit kell hozzátenni, hogy egy abszolút világban ezek nem tökéletes mértékben nyitottak, hanem csak annyira, amennyire ezt az Abszolútum megengedi.
 Ezzel két nyugtalanító kérdés is megválaszolásra kerül. Egyrészt az, hogy hová lesz az exisztencia, ha mindig kihúzzák alóla a talajt? A válasz az, hogy talaja mindig is lesz, mégpedig az abszolút, s az exisztenciához a nyitottság és az abszolút egyaránt hozzá tartozik, azaz nem csak „mindig túl”, hanem „mindig itt” is van. Másrészt az, hogy így azt sem muszáj idővel feladni – nem is lehetne – ami az Abszolútumhoz tartozik, és ezáltal az ember legautentikusabb lényegéhez is.
 Lehetséges tehát örök nyitottság, csak nem teljes mértékben, hanem az abszolút talaján – a világ és az exisztencia nem teljesen lezáratlan, de nem is teljesen nyitott; vannak biztos és elidegeníthetetlen részei. A statikusság és dinamikusság kérdése tehát az Abszolútum felismerésével tisztázható le, melyben mindkettőnek megvan a maga helye.

4.
AZ ABSZOLÚTUM MEGRAGADÁSA
 Az eddig elmondottakból jól látszik az Abszolútum egyik legfontosabbnak tűnő tulajdonsága, a végtelenség. Sőt, ez mondja meg talán a leginkább azt, hogy miért is abszolút az Abszolútum – mert mindenre kiterjed, nem csak időben, hanem mindenféle értelemben is, elsősorban metafizikai, és az ehhez tartozó logikai értelemben – azaz mindent átfog, mindent összeköt, egységes hálózattá szőve.
 Emlékeztetőül: az abszolút szó latin eredetije az absolutus, ami annyit tesz, hogy befejezett, eloldozott, fokozhatatlan. Az Abszolútum eszerint azon igazságok összessége, amelyek minden mástól eloldozottak, függetlenek, önmagukat igazolják és okolják meg, általános érvényűek és örökkévalók, vagy másként, feltétlenek – pontosabban, saját maguknak a feltételei.
 A végtelenség ezt hozza a felszínre: az egyik ilyen abszolút igazság maga a világ változatlan alapstruktúrájának végtelensége és mindenre való kiterjedtsége. Tehát az Abszulútum állandó és mozdulatlan – és ekként végtelen. Ha pedig állandó, akkor nem hozta létre semmi, azaz létre–nem–hozottságának saját maga (saját állandósága) az oka, így már saját létében is önmeghatározott – vagyis önmagának az oka.
 Az Abszolútum tehát örökkévaló, nem jött létre és soha nem fog megszűnni, tisztán önmagától és tisztán önmagáért létezik, azaz (saját magát kivéve) „mindentől eloldott”, vagyis abszolút. , 

5.
BEFEJEZÉS
 Jaspers filozófiájának előnye egyben hátránya is: szabadon engedett, intuitív gondolatai a filozófusi ihletettség állapotát idézik fel előttünk, ám egyes részeinek kidolgozatlansága ellentmondásokkal terhelt, időnként pedig olyan meggondolatlanságok bukkannak föl, melyek mintha egy egészen más embertől származnának. Legnagyobb gyengesége az, hogy önmeghaladó jellegű, ahogy minden eszme, mely a „minden változik” gondolatát vallja, még ha cizelláltan és színvonalasan is – ámde tévesen.
 Mert bár elveti a végső megalapozást, és következetesen tagadja, hogy létezik abszolút, éppen ez a következetessége lép fel a megalapozás és az abszolút igényével. A szerző ezzel tehát, szándékával ellentétben, az Abszolútumra mutat rá, csak némi pontatlansággal. De ez a pontatlanság egy megoldáshoz, talajtalansága egy talajhoz vezetett el minket, fő kérdésünk megválaszolásához: van abszolút, és ezzel van olyan alapja mindennek, melyről az ember sem tud leesni, még ha néha úgy is tűnik, hogy minden kétségessé vált – de még ez a kétségesség, az üresség, sőt, az összes nehézség is mind életlehetőség, alkalom, hogy (remélhetőleg) egyre közelebb kerüljünk az abszolúthoz, és ezáltal saját magunkhoz is.

* * *

IRODALOMJEGYZÉK
Jaspers, Karl: Ész és egzisztencia. in: Csejtey–Lackó–Dékány–Simon (szerk.): Ész – Élet – Egzisztencia II–III. Társadalomtudományi Kör, Szeged, 1992. 343–430.
Jaspers, Karl: Filozófiai önéletrajz. Osiris Kiadó, Bp., 1998.
Jaspers, Karl: Mi az ember? Katalizátor Könyvkiadó, Bp., 2008.
Olay–Ullmann: Kontinentális filozófia a XX. században. L'Harmattan, Bp., 2011.
Platón: Philébosz. Atlantisz, Bp., 2001.
Stegmüller, Wolfgang: Korunk hat német filozófusa. A fordító (Horn András) kézirata, Basel, 2006.

Petőfi: Akasszátok föl a királyokat!

AKASSZÁTOK FÖL A KIRÁLYOKAT!

Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Kaszálhatod a fűt világvégeig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad! -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Ezerfelé bús harcmező a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zúg a lég;
S halál, rablás mind a király miatt -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elől kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? -
Akasszátok föl a királyokat!
 
Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad -
Akasszátok föl a királyokat!

 
Debrecen, 1848. december

A magyar irodalom egyik kétségkívül legnagyobb tévedése Petőfi Sándorral kapcsolatos: róla az átlagolvasó, de még a szakavatott irodalomértő is azt tartja, hogy egy rendkívül könnyen értelmezhető szerző. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Petőfi Sándor egy roppant világosan és érthetően fogalmazó költő és író, de egyáltalán nem könnyen értelmezhető. Az érthetőség és az értelmezhetőség ugyanis egymástól igencsak távol álló fogalmak; vannak könnyen érthető, de annál sokrétűbb, nehezen értelmezhető költőink (ilyen a kortárs irodalomban például Kányádi Sándor, vagy Oravecz Imre) és épp ellenkezőleg: nehezen érthető, de könnyen értelmezhető alkotóink (erre kortárs példa Juhász Ferenc neobarokk költészete). Van természetesen olyan is, aki könnyen érthető és könnyen értelmezhető, de az már inkább a szépirodalom és a giccs határvidékén mozog.
Petőfi érthetősége nehezen kérdőjelezhető meg, hisz művei első olvasatban is világos üzenetet fogalmaznak meg, érdemes azonban jobban elmerülni bennük, mert így teljesen más, elsőre talán fel sem tűnő értelmezésmezőkre lelhetünk, és egy egészen új, sokkal színesebb költői világ bontakozik ki előttünk. Petőfit ugyanis nagyon könnyű beskatulyázni, hisz versei általában egy-egy nagyobb téma körül csoportosulnak, legalábbis azok, melyeket az iskolában tanítanak nekünk, azon művek felett pedig, melyek esetleg kilógnak ebből az egységes képből, könnyedén átlép az irodalomoktatás. Pedig ezek az elvileg könnyen kategorizálható versek is problémásak lesznek egyből, amint a mélyükre ásunk, mert többrétegűségüknek köszönhetően máris kilógnak abból a dobozból, ahová megpróbálták beszuszakolni őket.
A nagy témák, amik köré általában csoportosítani szokták Petőfi költeményeit azok a következők: népiesség, szerelem, forradalom, magyar tájak, elmúlás. Azonban ha megvizsgáljuk a költő bármely olyan versét, melyet valamelyik skatulyába szorítanak, egyből észre lehet venni, hogy kilóg onnan, hogy több elemet tartalmaz a másik skatulyában lévő versek közül. Nézzük például az egyik legszebbnek tartott szerelmes versét, a Szeptember végén-t: a költemény nyilván egy csodálatos szerelmi vallomás, de a magyar irodalom egyik leglíraibb tájleírásával kezdődik:

„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.”

Majd szinte végig az elmúlás szemszögéből vizsgálja a szerelem örökkévalóságát és időnkívüliségét:

„Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,”

De a leginkább az irodalomértők által Petőfi lírájára erőltetett úgynevezett „nagy témák” szinte minden versében keverednek, és ezeket most nem fogom egyenként végigvenni, de ha alaposabban megvizsgáljuk költőnk bármely versét, világossá válhat ez számunkra. (Csak néhány példa, ha esetleg valakinek kedve támad ezt megvizsgálni: Reszket a bokor, mert…, Megy a juhász a szamáron, Minek nevezzelek? Dicsőséges nagyurak.
Ezekben az alapvetően szigorúan bekategorizált versekben mindegyikben megfigyelhető a „nagy témák” keveredése.)
Ebből egyértelműen következik, hogy vannak olyan művek, melyeket olyan esszenciális Petőfi verseknek tekintenek, hogy azokat elolvasva egyértelmű képet alakíthatunk ki a szerzőjüket foglalkoztató egy-egy témáról. Ha e művek felszínét kapargatjuk csak meg, akkor ez így is van, de ha alaposabb vizsgálatnak vetjük alá a költeményeket, akkor a felszínről nem is látszó dolgokat lelhetünk bennük. Így aztán valósággá is válik az, amit a felszínes szemlélő feltételez: egy-egy ilyen vers kiváló képet alkot Petőfiről, azonban sokkal színesebbet, sokoldalúbbat, nem olyan egysíkút, amilyennek szívebben látják a költőt.
Az egyik ilyen esszenciálisnak tekintett vers, amelyet most elemezni fogok, az Akasszátok fel a királyokat!, mely mű esetén teljesen egyértelműnek tűnik a téma: forradalmi, politikai vers, ahol még csak nem is túlzottan elrejtve fogalmazza meg a költő a véleményét. Azonban az eddig kifejtettek alapján, gondolom, mindenki számára nyilvánvaló, hogy a vers mélyébe tekintve sokkal több dolgot találunk, mint azt elsőre sejtenénk.
A vers alapvetően négy szerkezeti egységre bomlik, melyek annak köszönhetően, hogy a költemény hét versszakból áll, nem egyenlő hosszúságúak. Az első három egység két-két versszakokból áll, míg az utolsó, melyben a záró konklúziókat vonja le a költő egyetlenegy szinte epigrammaszerű rész. Az első két versszak lényegében egy bevezetés, ahol a kisebb tettektől vezeti el az embereket a lírai hős a lehető legfontosabb cselekedetig, a királyok lemészárlásáig; a második részben tisztázza saját viszonyát a királyokhoz, majd jellemzi is őket; a harmadik részben egy véres, vadromantikus panorámát mutat a királyok bűneiről; a negyedik részben – ahogy már mondtam – tömören összegzi a vers mondanivalóját.
Mielőtt alaposabban megnéznénk az egyes részeket, vizsgáljuk meg a költemény verselését, mely ugyancsak szokatlan Petőfinél, és ez megint csak cáfolja azt, hogy ez egy esszenciális költemény volna. A költő ugyanis legtöbb versében magyaros, ütemhangsúlyos verselést használ, ez a mű azonban időmértékes, erősen jambikus lejtésű (Lamberg szivében tőr, Latour nyakán / U–U–U–U–U–). Ez a szigorú, stabil szerkezet azonban pont az ellenkező hatást váltja ki: ahogy skandáljuk a szöveget, éppen hogy zaklatottságot, lelki hullámzást, felajzott lelkiállapotot lehet kiérezni belőle. Bármelyik sort vizsgáljuk pedig meg a versben, ugyanezt a ritmusképletet kapjuk meg, vagyis Petőfi tőle szokatlan módon roppant következetesen viszi ezt végig a versen. Persze, csak akkor szokatlan ez, ha a felületes látásmódnál maradunk. Ha jobban megvizsgáljuk Petőfit, arra juthatunk hogy a könnyedség, és a könnyen érhetőség felszíne alatt egy nagyon is tudatosan alkotó, építkező költő képe rajzolódik ki előttünk.
Ugyanilyen tudatosan van felépítve a vers nyitánya is, ahol a költő két, a mű megírása előtt nem sokkal meggyilkolt politikai vezetőt idéz meg. Lamberg Ferenc Fülöp királyi és császári altábornagy 1791-ben született és 1810-ben lépett be a császári hadseregbe, 1834-be vezérőrnagyi, 1842-től altábornagyi rangban szolgált. 1848-ban az első felelős magyar kormány megalakulásakor Mészáros Lázár hadügyminiszter próbálta rávenni, hogy szolgálja a magyar kormányt, de ő inkább az új alkotmány ellensége lett. 1848. szeptember 25-én Jellasics sikeres előrenyomulása hatására a császár Magyarország ideiglenes nádorává és katonai vezetőjévé nevezik ki. Budapestre érkezik, hogy átvegye hivatalát, a Jellasics érkezésétől félő pestiek a Pest-budai hajóhídon felismerték és meglincselték.
Hasonlóan végződött Theodore Baillet von Latour osztrák hadügyminiszter élete is. Az 1780-ban született királyi és császári táborszernagy 1798-ban a bécsújhelyi katonai akadémia elvégzése után lett mérnöki hadapród, 1804-től százados, 1805-től őrnagy. Több nagy csatában is kitünteti magát, és 1831-ben már altábornaggyá nevezik ki. Az 1848. március 13-i bécsi forradalom után április 30-tól ő lesz a hadügyminiszter. Az október 6-ai forradalom alkalmával a tömeg meglincseli, majd holttestét egy lámpavasra akasztják. Mindkét, a vers első sorában megemlített katona-politikus hasonló sorsra jutott: a feldühödött tömeg kegyetlenül meglincselte. Ez pedig Petőfi számára egyértelműen pozitív tett, a mindennél szentebb „nép” ítélete.

„Hatalmas kezdesz lenni végre nép,
ez mind igen jó, ez mind igen szép.”

A költő azonban úgy gondolja, hogy ebben a forradalmi, szabadságharcos helyzetben ezen politikusok elpusztítása már kevés, a legfontosabb rákfenétől kell megszabadulni, a királyoktól. Mert Petőfi szerint minden rossz gyökere a király és a királyság intézménye, így ha csak a rendszer egyes vezetőt öljük meg, vagy tüntetjük el, azzal semmit nem oldunk meg, meg újabbak jönnek helyettük. Ezt két nagyon plasztikus képpel magyarázza el a költő:

„Kaszálhatd a fűt világvégeig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;”

A két kép egyébként egyértelmű visszautalás a vers elején szereplő két politikus halálára, sőt inkább az ott megkezdett szöveg továbbépítése. A kasza pengéje a Lamberggel végző tőr képét idézi meg, míg a fa lombja, ágai azt a lámpavasat, amire Latourt akasztották fel. Ilyen sorsot képzel el a költő a királyoknak is a vers állandóan visszatérő refrénjében, ami így állandóan visszatérő motívummá lesz:

„Akasszátok fel a királyokat!”

Mielőtt továbblépnénk a második szerkezeti egységre, figylejük meg ez a refrén hogyan válik minden versszakban szerves részévé szövegnek. Az első versszakban a miniszterek meggyilkolása utáni következő, nagyon fontos lépést jelenti. A másodikban azt visszhangozza egyszerű, könnyen skandálható jelszóként, amit az egész strófában fejteget. A harmadikban olyan, mintha a költő kiömlő gyűlöletének tengere zúgná ezt a mondatot. A negyedikben a pokoli képek alóli felszabadulást jelenti, szinte egy új életet adó sóhajnak érzi az ember. Az ötödikben refrén szavai a király bűneinek megtorlását mutatják meg. A hatodikban újra az összes problémára való megoldásként visszhangzik a versszak végén. Az utolsó strófában a költő magára vállalja a feladatot, de azért végső reményként még egyszer felszólítja a társadalmat, hogy tegyék meg, és vegyék le a válláról ezt a mázsás terhet A második szerkezeti egységben a költő saját királyokhoz fűződő viszonyát tisztázza.
Ennek kifejtését abból a kérdésből indítja, hogy a világ megtanulta-e már gyűlölni ezt a rendszert és az uralkodókat, annyira, amennyire neki sikerült. Ezután azt a kívánságát fejti ki, hogy mennyire szeretné szétosztani azt a gyűlöletet, amit ő érez a király iránt. Szilajnak, veszettnek nevezi ezt a gyűlöletet, ami éppen arra a zaklatottságra utal, mely a vers ritmikájából is kiolvasható. Valamint ezt a gyűlöletet a tengerhez hasonlítja, amely kép egy másik, ugyancsak forradalmi, politikai versében is felbukkan, és ott központi szeretete tölt be. Természetesen a Föltámadott a tenger című költemény idéződik meg az emberben, ahol a háborgó tengert a fellázadt néppel azonosítja. Itt viszont már úgy érzi, ez a lázadás, ez a föltámadás kevés, és igazából csak benne van meg az a lelkesedés, amely a komolyabb változások eléréséhez szükséges.
A költő a következő strófában fejti ki ennek a gyűlöletnek az eredőjét, és elmondja, hogy ő milyennek látja a királyt. Itt vadromantikus képeket halmoz egymásra:

Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad –

E halmozás, bár roppant szenvedélyesnek és véletlenszerűnek tűnik, azonban nagyon szép ívet ír le, és ez is a tudatos versszerkesztés mutatja. Az anyaméhtől eljutunk a koporsóig három sorban, de pont azok a legérdekesebb sorok, amik látszólag kilógnak ebből az „életrajzból”. A „Szívöknek minden porcikája rosz” sor azt mutatja meg, hogy a királyok eleve, és javíthatatlanul romlottak, hiszen azokat a porcikákat, melyeket szívük mélyén rejtenek, sehogy sem lehet megjobbítani. A „Szemétől a levegő fekete” sor pedig azt mondja el, hogy ezek az emberek nem csak velejükig romlottak, de ezt a romlottságot úgy terjesztik maguk körül, mint a levegő szennyezését. Mindenkit, aki levegőt próbál venni, és nem csak a közelükben, azok megfertőződnek. Ezért kell megtenni azt, ami természetesen ismét visszatér a refrénben, és amit talán le sem kellene újra írnom: „Akasszátok fel a királyokat!” A harmadik szerkezeti egységben ismét egy felsorolás, halmozás következik, ahol a királyok bűneit ismerteti a költő. Már rögtön a második sorban visszatér a kés, majd a kasza a motívuma. Míg korábban a királyokhoz hű emberek elpusztításának eszköze volt (Lamberg szívében tőr, kaszálhatd a fűt a világ végeig), addig itt már a halál, a kaszás fegyvere (Ezerfelé bús harcmező a hon, Arat rajt a halál irtóztatón). A halál azonban nemcsak a harcmezőn végez irtóztató munkát, hanem szerte a honban, és nem csak „kaszájával” arat, hanem például tűzzel is (Itt egy falu, amott egy város ég,). Ez is egy érdekes visszautalás, hiszen korábban a költő az emlegette, hogy a keblében a gyűlölet tenger, és a lángban álló országot pont ezzel a gyűlölettel lehetne eloltani. Azt, hogy mi is ez a módszer, azt nem írom le sokadik alkalommal megteszi ezt helyettem Petőfi Sándor.
A következő versszakban az előző konkrét képek helyett két szimbolikus képpel mutatja be a királyok vétkeit. Itt egy földre tepert szörnyhöz hasonlítja a királyt, aki, ha nem törölik el véglegesen, akkor ismét felemeli a fejét, és akkor mindaz a küzdelem, pusztulás, amelyet az előzőekben felsorolt, hiábavalónak bizonyul majd. Ebben a részben megidéződik Vörösmarty Mihály Szózatnak szövege is:

„Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hû kebel
Szakadt meg a' honért.
Az nem lehet, hogy ész, erõ,
És olly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.”

Petőfi ezt a gondolatot feltételes módban fogalmazza meg:

„Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek”

Itt figyelhető meg a jelentős különbség Petőfi és Vörösmarty alkotása között. Míg a Szózat költője azt mondja: nem lehet, hogy hiábavaló maradjon annyi szenvedés, ezt nem hagyhatja Isten, addig Petőfi egy nagyon egyszerű feltételhez köti dolgot: „a korona eltörése” (ez a másik szimbolikus kép) elég ahhoz, hogy értelme legyen a harcnak. A vers utolsó versszaka, zárlata egy szinte epigrammaszerű, majdhogynem önálló alkotás; azonban természetesen nem különül el a műtől, sokkal inkább annak szerves része, hiszen tovább építi az eddigi motívumokat, sőt felbukkan benne Petőfi teljes költészetének két legfontosabb tárgya és ezzel kérdése is. A versszak egyértelmű betetőzése a költeménynek. Még egyszer kimondja a költő azt, hogy bárkinek bármilyen bűn megbocsátható, de a királyoknak immár semmi, ők már annyit vétkeztek az emberiség ellen az eltelt évszázadok alatt, annyi kín, baj, okozói voltak, hogy nekik már nem jár „barátság, kegyelem”. A költő arra is hajlandó, hogy lantját és kardját elhajítva a kezéből maga váljon hóhérrá, ha más ezt nem teszi meg. Ehhez pedig a legnagyobb áldozatra is hajlandó:

„Lantom s kardom kezembül eldobom”

A cél érdekében tehát a költő arra is hajlandó, hogy életének és költészetének központi problémáját, a lant és kard problematikáját is félre tegye, és másba fogjon. Ez az a kérdés, ami végigvonul Petőfi teljes művészetén: költő legyen, avagy forradalmár, szabadságharcos. Van amikor tudja egyeztetni magában és lírájában ezt a két szerepet, van amikor nem. De itt és most kimondja azt, hogy akár ezt is félre tudja tenni azért, hogy megoldódjon egy sokkal súlyosabb probléma, a királyok uralma. Ezután a kijelentés után – ahogy ezt már korábban kifejtettem – az utolsó remény felsóhajtásakét hat a refrén, hogy hátha a társadalom nem kényszeríti mégsem erre a feladatra a költő-forradalmárt, hanem végrehajtja maga, amit meg kell tennie.
Azt hiszem, ez az elemzés is bizonyította, hogy az egysíkúnak tűnő verseiben is mennyire sokoldalú, sokszínű Petőfi, és hiába tűnik úgy: nagyon könnyen értelmezhető, az alaposabb vizsgálat újabb és újabb rétegeket tárhat fel a legismertebb versekben is. Ebből pedig egyértelműen következik: nem a forradalmi mondanivaló teszi Petőfit nagy, sőt talán legnagyobb költőnkké, hanem az, hogy a verseiben rejlő tudatosan felépített, és talán máig fel sem fejtett rétegek, mélységek beszélni tudnak minden korok embereihez.

Ezeregy szó a nőkről

EZEREGY SZÓ A NŐKRŐL
 
A szeretet nem erkölcsi erény és nem vallásos érték és nem érzelem, hanem a létrontás erőinél magasabb erő (erőtlenség), amely nem a lét alapállását igazítja helyre, hanem a létezés végleges alapját teremti meg. (Hamvas Béla)
 
 A másik nem mindig izgatta képzeletemet, de sokáig csak az igenjére vágytam annak a másiknak. Lelkem és testem jobbik fele, gondoltam elsőre. Hiszen együtt és VELE vagyok egész, ha végre megtalálom a kiegészítőmet! A kiegészülés vágya, hogy „egész” legyek végre – főleg ifjúságom mohó idejében – a külsőségek hatására lépett fel bennem. Először a szem, gondoltam, színe nem számít, de a tekintet ereje már igen. A nem kitépett szemöldök szintén sokat mesél, persze, ha „kigyomlálták” az is. Aztán a száj, az ajkak harmóniája, amelyre figyelek – talán a „legmultifunkcionálisabb” szervünk –, a vágyakat ébresztő, fantáziámat megindító rezdülése, mosolyra húzódása, harsány nevetése, sírásra görbülése. Ó, és persze a haj, ami a formás arc, figyelmes tekintetet, érzékeny száj keretét adja. A hosszú haj angyal szárnyként repdes felém, álmokat idéz. A homlokba hulló tincs elsimítása az érintés lehetősége. A rövid frizura határozott külsőt ad tulajdonosának. A hajzat színe csak másodlagos, akár a bőré. Ezek után következzen a testi vágyakat ébresztő testrészek helyzetbe hozó játéka. A mellek rezdülése, feszülése alkalom, érintése az érzéki világ kezdete, a derék íve már gótikus építkezés, csípő ringása gyötrelem, fenék feszülése döntéshelyzet. Már hallom, ahogy – Robert Merle után szabadon – lefallokratáznak egyesek, de vigyázat, várjuk ki a végét! Amire boldogult ifjúkoromban még felfigyeltem – ma már érteni vélem/,/ miért – a lány, a hölgy vagy asszony járásának misztikája, mert az van neki. Ahogyan a földön jár a Drága! Lágyan ringva, esetleg óvatosan lépegetve, vagy határozott járásával is irányt mutatva. Mindegyik más, és máig élvezem sokféleségét!
 Többet talán nem is kéne mondani, „most kéne abbahagyni, elfutni, elrohanni” stb. De a helyzet bonyolultabb ennél. A testi vágyakat ébresztő külsőségek fontosak és részei annak a furcsa nehezen meghatározható valaminek a felidézéséhez, amit szerelemnek hívunk. Szeretni valakit, aki nincs velünk és ezért nagyon hiányzik, az már-már betegség. Ez a „kór” fáj, éget. Hiába vannak technikai eszközök: levél, telefon, skype. Egyszerű és nagyszerű gyógyszere a viszontlátás. Az együttlét viharos ereje: a bőr érintése, forrósága az egymásra talált testek lelkesült csodája.  A szeretett személy hiánya nem mindig orvosolható, a halál befejez valamit, ami akkor, tovább nem folytatható. Vannak azonban végzetes nagy szerel/e/mek, amelyek, akár létsorsokon át találkozhatnak fájdalmat és gyönyört okozva egymásnak újra és újra…
 Szeretni! Mert végre rátaláltam, hisszük teljes szívből, a legszebb öröm. Puhán oldódni a másikban, egyetértve odaadni, elfogadni, hinni és büszkének lenni. A végtelenség képzetével játszani. A „soha el nem múlik” kábítószerével álltatni mindhalálig érzékeny lelkünket. Egy pillantásába belezuhanni, az ölelés örömébe feszülni. Az egymáshoz illő lelkek találkozásának testi kifejeződése.
 Az együtt élés útján majd lassan „megszeretitek egymást” megoldása – Krúdy Álmoskönyvének stílusában – „jegyez” hosszú kínhalált. Bújtatott keservek, rejtett, sötét szenvedélyek ébrednek szívünkben.
 Földanya, anyaföld. Anyák és anyátlanok. Anyafüggők és anyagyilkosok. Vajákos asszony, csókos asszony, asszony csók, asszony lesz a lányból… Lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség! Nőgyűlölők és nőfalók, tudósnők és butalibák. A női szeszély nem a szeszélyes nő érzése, hanem egy finom sütemény, akár, mint a borzas Kata, hogy ne édességről szóljon, minden legyen hát boszorkány pogácsa is a batyuban, miként azt Jókai nevezte. Az ízlelés öröme. Az asszony. A nőimitátor nem nő. A Nő, nem a nőtanács és nem az emancipáció harcosa – ezt csupán megpróbáljuk egymásba belebeszélni. A Nő, az a felünk, amelyik hiányzik ahhoz, hogy valóban Egésszé válhassunk. Miképpen mi nekik. A többi csak kábító szó! Összeugratás.
 Az egésszé válás ősi vágya az androgünoszig a teremtő által teremtettig megy vissza. (Androgünosz görög szó, annyit jelent, mint hímnőlény. Hamvas Béla) Ott van a leküzdhetetlen vágy gyökere, amiért a „másik felünket” keressük. Eggyé akarunk lenni. Újra az Isten kertjében egy fa alatt heverészni és vígan fütyörészni a bársony kék ég alatt. Hamvas írja Scientia Sacra c. művében: Az androgünoszról minden hagyomány tud. A Tóra szerint az Úr az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette férfinak és nőnek. Isten tehát hímnőlény, és az első ember is az volt.
 A részletek fontosak. A béke egy mosoly mögött, mozdulatnyi ölelés. A léleküdülése az a biztonságérzet, amely segít átmenteni szerelmünket a túlpartra. Bőröd simasága és borzongása egy simogatásnyi időben. Ez alapmérték: egy simogatásnyi idő. Mértékegysége az örökkévalóság! Nem több és nem kevesebb. A megnyugvás szertartása, az összeillés érzése. Az őrjöngő testiségen innen, a rátaláláson túl, az álmokkal bőven fűszerezett valóság lélektől vezérelt testszagú királyságában. Szerelmünk léte a végtelenül keringő bolygóterekben is vágyat éget bennem, és társul a szerelem galaxishoz. Már nincsen nő vagy asszony, csak szívembe rejtett szeretet a testen túli mindenségben, az újra találkozás örök vágyában.
 Az emléked. Ahogy ott álltál és vártál, mélyvörös nadrágkosztümödben a presszóvá változott valamikori kávéház sarkán, a városban, melynek minden kövéhez ezer emlék köt. De nekem csak te voltál. Az arcod mosolygását körülívelő rövid, barna hajad és szürkéskék szemed fénylő ragyogása. Léted finomsága, ahogy voltál, mert eljöttél. Alig egy órája beszéltük meg, mert bejöttél a műhelybe valami miatt. Minden egyszerűen történt. Három évig osztálytársak voltunk, váltott műszakban dolgoztunk és most egyszerre elkezdtél hiányozni. Elmúlt a nyár és jól benne jártunk az őszben. Halottak napja volt, esteledett már, de nem volt hideg. A város lámpái égtek és az utcákon, tereken sokan jártak akkor este: koszorúkat, csokrokat vivő emberek igyekeztek a temetőbe. A levegőben krizantém illata lengett, mint valami különös fogadáson, ahol az emlékeinkkel fogunk találkozni. Kértelek gyere velem, ha nem zavar, hiszen senkitek sincs a belvárosi temetőben. A virágillatba lassan belevegyült az égő gyertyák, mécsesek szaga; a temető előtt a sarkon sültgesztenyét árultak fejkendős asszonyok.  Bementünk a lobogó fényektől sárgálló, vöröslő rendezett sírok közé és megfogtad hirtelen a kezem, mert a tömeg elsodorta volna mellőlem. Dédszüleim sírjánál már együtt gyújtottuk a gyertyákat. A magamban elmormolt gyors ima után, amit megvártál csendes tisztelettel, szinte egyszerre néztünk a szomszéd sírra, ahol egy rózsabokor virágzott teljes erővel. Sötétvörösek voltak akár a vér, vagy a ruhád és az illatuk szinte bódítón áradt felénk. A legszebbet megfogtam, feléd hajlítottam, és fejed a vállamra hajtottad. Egy pillanatra eggyé váltunk - a rózsa, te és én. Az illatban, csendben, gyertyák lobogó fényében, csak álltunk a libbenő időben. Együtt, egymásnak.
 

Tézisek a szabadságról

Tézisek a szabadságról

Társadalomtudományi értelemben nem a diploma teszi az értelmiségit, hanem a képesség arra, hogy új tudást hozzon létre. Hogy gyarapítsa a kultúrát. A művész, mint örök innovátor nem is tehet mást, mert minden önálló alkotás új teremtés egyben. A művész tehát szükségszerűen nyitottan, tág tekintettel és kreatívan szemléli a világot. Ezért a valódi művész minden hatalom kritikusa, lázadó és szószóló, mint a társadalom jövőbe tekintő lelkiismerete. Nincs két kultúra. Nincs két művészet. Aki kitagad a kultúrából művészeket, mert azok a hatalom kritikusai, az meglopja a kultúrát és a nemzetet. Aki a szerint méri a művészeket, hogy mennyire lojálisak a hatalomhoz, az prostituálja a kultúrát. A művész elnyomható. A művészt lehet úgy kezelni, mint ha nem létezne. A művész bebörtönöztető, főbe lőhető. De a művészet nem pusztítható el. Ahogy a bori notesz is előkerült az alkotó oszló teteme mellől, és messze ható részévé vált a kultúrának, úgy minden mellőzött, elnyomott és üldözött művész értékes alkotása él, hat, és ítél az üldözők fölötti.

Minden művész maga keresi az érvényes és időszerű kérdéseket, és azokra a valódi válaszokat. A művészet az emberi kultúra alapvető üzenetein alapszik. Vallási meggyőződéstől függetlenül átéljük a felelős művészeten keresztül, hogy Isten képmása vagyunk, nem fizikai, hanem szellemi értelemben. Hiszen Isten egy felől a Nagy Kreátor, a teremtő, aki a semmiből új létezőt szólít elő, másrészt az örök filantróp, aki emberibb világot akar az embereknek. A művészeten keresztül átéljük tehát, hogy szabadok vagyunk felelősen dönteni, az igazságot keresni és az igazságról kreatívan és érvényesen szólni. A művészek és a művészi közösségek maguk keresik a számukra fontos kérdéseket és érvényes válaszokat. Ebben felülről egységet teremteni csak diktatúrákban szokás, ahol a hatalom, mint megrendelő és hitelesítő elrendeli a kívánatos és tilalmas témákat és formákat. A művészet individualista szemléleten alapul, minthogy felelősségvállalás nélkül nincs érvényes művészi üzenet. Együttműködés, közös alkotás, együttes gondolkodás csak önkéntes alapon működhet, különben csupán alattvalói magatartás valósul meg. A hatalom igényeinek kielégítése lehet jó szakmunka, de maradandó művészi eredményt aligha hoz.

Nincs érvényes elitista művészet. A művészi alkotás kommunikál. A forma, a kifejezésmód megválasztása meghatározza azt is, kiket szólíthat meg az üzenet. Az elitizmus nem más, mint a művészi kifejezéshez olyan rétegnyelv választása, amelyet csak kevesen érthetnek meg. Amely kirekeszti a művészi üzenet befogadásából azokat a lenézetteket, akik nem rendelkezhetnek azzal a speciális kulturális tőkével, amelyet a választott rétegnyelv feltételez.

Márpedig, ahogy az emberek közösségében is a szolidaritás eredményez emberhez méltó viszonyokat, úgy a művésznek is kötelessége szolidaritást hirdetnie minden embertársa felé. Az elitizmus végső soron kirekesztés. Az elitizmus, mint választott módszer nem célozhat mást, mint az emberek kasztokra osztását, és jelentős rétegek szándékolt kirekesztését.

A felelős művészet a szó pozitív értelmében populáris, ahogy legjelentősebb íróink és költőink életművének legfontosabb részei úgyszólván bárki számára befogadhatók, és valamilyen szinten megérthetők, átélhetők.

Az a véleményformáló személy, intézmény, vagy közösség, aki, amely a mindenkori hatalom elvárásait állítja követendő eszményül a művészet és a művészek elé, félreérti, vagy védhetetlen okból félreértteti a művészet és a művészek társadalmi és kulturális felelősségét. A művészet és a művészek minden korban kritikusak és lázadók, mert ha nem azok, akkor nem töltik be küldetésüket. Fölöslegesek, unalmasak és gyávák.

A művész dolga és felelőssége nem az, hogy a hatalmat szolgálja, hanem az, hogy szószólója, képviselője, s bizonyos fokig az emberi értékekre vezetője legyen a sokaknak. A művész ügyvédje azoknak, akiket hátrány sújt, és vádlója azoknak, akik e hátrányokat okozzák, vagy haszonélvezőiként fenntartják.

Mit állítok tehát?

1.      Az emberek egyenlőnek, egyaránt méltósággal bírónak és szabadnak születnek. Ezt az egyenlőséget, méltóságot és szabadságot a legtöbb embertől legalább részben ellopják. A művész felelőssége nem az, hogy az elnyomót erősítse, hanem az, hogy felismertesse az emberekkel az egyenlőségüket, méltóságukat és szabadságukat. A művész dolga arra vezetni az embereket, hogy küzdjenek az egyenlőségükért, méltóságukért és szabadságukért.

2.      Az ember Isten képmása, és mint ilyen, fel kell nőnie a szabadságra. Ez ellentétben áll azok törekvéseivel, akik mások kihasználása, elnyomása, és kizsákmányolása révén építenek világot. A művész dolga az, hogy szószólója legyen azoknak, akik az igazságtalanság kárvallottjai, és kritikusa azoknak, akik az igazságtalanságot felépítik.

3.      Az emberi lét alapvető része az, hogy keressük a létezésünk értelmét. Kutatjuk azt, hogy milyen kérdéseket kell feltennünk legalább önmagunknak, s keressük a válaszokat e kérdésekre. A művész felelőssége, hogy maga is ezeket a kérdéseket és válaszokat kutassa, nem a múltba, hanem a jövőbe tekintve, hogy érvényes és felszabadító válaszokat adhasson a ma emberének.

4.      A művész alapvető felelőssége nem az, hogy a keveseket, a hatalomban lévőket szolgálja, hanem az, hogy lehetőleg mindenkiért és mindenkihez szóljon. Ezért a művészetnek minden korban meg kell találnia azokat a kifejezésformákat, amelyek a nagy többség számára megérthetőek, befogadhatóak és átélhetőek.

5.      A művész haladó, kritikus, lázadó. A művész az emberibb jövő hirdetője. A művészi lét értelme a sokaság, a közösség szolgálata, függetlenül minden hatalmi, vagy intézményi kerettől. Sőt, gyakran ezek ellenére.

 

Modern amerikai költészet 6.

Nerys Williams: Contemporary Poetry 6. rész

értelmező, és áttekintő recenzió

 

A jelen és trendjei

 

Simon Armitage Killing Time c. Versében egy emberszabású robot szerepel, amely a korai xx. Sz-i utópiákkal szemben egy rosszul sikerült majom: testrészei kommunikációs és informatikai hardwarek, elektronikus információkat fogyaszt. Megfigyelők ülnek lábainál, amikor bekapcsolják. Miután egy virtuális fingással bebootol, énekelni kezd.
A vers az ember ambivalenciájáról szól a technológiával szemben.

Valamiképpen axiómává vált, hogy a XX. Századi technológiai fejlődés alapjaiban alakította át a költészetet. Az internet hatása a jelenkori költészetre ma még kevéssé mérhető fel, de az nyilvánvaló, hogy a szövegek azonnali elérhetősége, az információcsere gyorsasága hatással van a szövegek textúrájára és tartalmára is.

Mások nem osztják Armitage bruitizmusát: Julia Spahr 'el nem tudja képzelni' egy interjúja alapján, 'hogyan voltak képesek emberek verset írni az internet előtt'.
A multimédia és az internet kétségtelenül hat a költői nyelvre és a formákra is. Vannak, akik számára az elérhető információk bősége lehengerlő tapasztalat. Másoknak , mint John Cayley, a technológia a vizuális és szövegalkotási kísérletezés lehetőségét jelenti. Van, aki az internetet verskomponálásra használja. Kétségtelen, hogy az internet tömeges hallgatóságot tesz lehetővé.
AEzekben a jelenségekben is lemérhető, hogy a költészet reagál az újra.

Mi az elektronikus írás?

Az elmúlt évtizedek technológiai fejlődése és azok a lehetőségek, amelyeket az irodalmi szövegek létrehozásának támogatására nyújtanak, nagy hatással voltak egyben a versek komponálására is. A jelenkori költészeti kritika is könnyen hozzáfér a digitális archívumokhoz, sőt, vitákba folyhat be egyedi blogokon és listszervereken keresztül. John Cayley, Peter Finch, Ingrid Ankerson és mások web technológiákat, programozási nyelveket és multimédia prezentációkat alkalmaznak verseik komponálásában. Ez a digitális irodalom nem a hagyományos irodalom digitalizálódása. A digitális objektumok itt hypertext elemek, nem szekvenciális írásmódok. Ez az irodalom azt az érzést adja az olvasónak, hogy saját igényei szerint mozoghat szabadon a szövegben, ami persze nem igaz, hiszen a "szabad mozgás" lehetőségeit a költő komponálja. Más példák az interaktív történetek, a hangköltészet vagy az installációs videók. Folyamatos a párbeszéd a kísérleti költészet hagyománya, és a digitális világ között.

Brian Stefans amellett érvel, hogy az elektronikus írás önálló művészet, mert nem csak használja a technikát, "hanem ennél fontosabb, hogy azok az alakok, amelyet az írás fölvehet, a gondolkodás új útjait jelzik, amelyeket a digitális technológia hatása hozott létre".
Az animált versben az "olvasótól" semmit nem kérnek, csak a figyelmét, ahogyan a szöveg végrehajtódik. A koncepcionális weboldalakon a felhasználót egy kísérletező interfész használatára kéri fel., hogy hozzon létre írásokat számítógépes programok segítségével. A kollektív alkotások pedig a jelenkor összes kommunikációs lehetőségét kihasználva: email, mobil telefon, chat - születnek meg.
Az elektronikus környezetben történő írás folyamatos konstrukció (poiesis). Ilyen értelemben "poietikus" az elektronikus írás.

A tartalom-specifikus elektronikus írás

John Caley, Jenny Weight, Ingrid Ankerson, Megan Sapnar, Reiner Strasser, M. D Coverly

A legmegalapozottabb elektronikus költő ma az angol-kanadai John Cayley.
A hetvenes évek vége óta használ számítógépet verskompozícióihoz. Cayle windsound c. 2001-es Electronic Literature-győztes műve nem interaktív munka, de azt igényli, hogy az olvasó koncentráltan figyelje a betűk átalakulását a képernyőn. A windsound eredetileg Macintosh HyperCard alkalmazás volt, amelyet állítólag áttettek lejátszható qucktime file-ba, csak nem érhető (már?) el a megadott linken.
Cayley munkája nem interaktív, de megköveteli az olvasó figyelmét, amint a betűk kialakulnak a képernyőn. Aztán ezekből bekezdések alakulnak, amelyeket egy narrátor fel is olvas. A szöveg lírai, de algoritmus generálja. Folyamatosan átalakul, a huszonhárom percnyi program futási idő alatt, olvashatatlanból értelmes szöveggé áll össze.
Jenny Weight Rice című verse (1998) a hipertexten alapul. A versben az olvasó maga választhatja meg a Vietnamban járt turista emlékei közötti útvonalat.
Az egyik állomáson ezt olvashatjuk: "Az előző dolgok/ soha nem estek meg Vietnamban./ Vietnami Emlékeimet/ az Internetről szereztem, /mielőtt elhagytam Ausztráliát./ Így sokkal hatékonyabb volt./ Aztán, hogy eltakarítsam őket, / megírtam ezeket a verseket. / Phű."
A versben Weight bemutatja, hogyan alakítjuk elvárásainkat egy előzetes narratívához.
Technikailag ez a mű a web-költészet korai fázisa: Shockwave-t, popup ablakokat és frameket használ. A vers legizgalmasabb momentuma a poet factory keresése Vietnamban. Aztán kiderül, hogy a poet factory a költészet temploma, ahol már 900 éve irodalmat alkotnak és tárolnak kőteknősök hátára vésve.

Ingrid Ankerson és Megan Sapnar kollaborációval készült Cruising című verse (2001) egy teenager perspektívájából szól, aki barátja autóját vezeti egy kis wiscosini városkában. A flash animációban egy nagyítható csíkon a városka fényképei fölött van a szöveg egérrel nagyíthatóan, de elég ügyesnek kell lenni a futkározó szöveg megszelídítéséhez, amelyet egyébként Ankerson el is mond. Az egér kezeléssel egyidejűleg megtanulunk vezetni a versben, mint a versbeli teenager az utcán.
Reiner Stasser és M.D. Coverley együttműködésének eredménye a ii - in the white darkness, ami a parkinsonos és alzheimeres páciensekkel foglalkozik. Az elektronikus szöveg a memória dimenzióit térképezi föl. Nem az foglalkoztatta szerzőket, ami törlődött, hanem az, ahogy megpróbálja az ember felidézni a törlődött emlékeket. A pulzáló pontokra kattintva különböző képek és hangok kombinációi hívhatók elő az alkalmazásban. A megjelenő objektumok hálózatát a véletlenszerűen pulzáló pontokon át járhatjuk be.
A poéma fő kérdése: ha történetünket az emlékek építik fel, akkor az emlékek elvesztésével elveszítjük a történetünket?

Peter Finch és Trevor Joyce

Akiknek művei hagyományos, nyomtatott formában olvashatók, azok is gyakran használnak munkához, kísérletezésre és együttműködéshez elektronikus eszközöket. Finch a welszi kulturális környezettel foglalkozik. Költészetében gyakran van valami hátborzongató rejtély. Finch rendszeresen kísérletezik korábbi verseinek, manifesztumainak átírásával, illetve más szövegek - kormányzati dokumentum-részletek - versbe illesztésével. 1980-ban írt egy programot még Basicben amely egy angolszász verset rakott össze a felhasználó által megadott szótárból. Pimasz, szemtelen szókovácsként kalapáltatja össze verseit programokkal, ehhez korábbi költők és saját korábbi verseit is használja nyersanyagként.
Egy vers sosem készül el, csak abbahagyjuk - mondja.
Az ír Trevor Joyce több más költővel egy levelezési listán, szabad asszociációkra épülő költeményt hoz létre. A táguló társaság és a beküldött szövegek mennyisége már a szerzőség megállapítását is ellehetetleníti.
Itt említem meg a magyar Zajácz Edina és Mészáros László együttműködéséből e-mail és facebook kapcsolattartással született szonettkoszorút, amelynek verseit felváltva írták, de rajtuk kívül szinte senki nem tudja, melyiket ki írta.
A szerzőség így elmerül a csoportban, mivel minden újabb részletet egy ismeretlen által küldött szövegrészletre vonatkozó asszociációként kell beküldeni, ám az asszociáció mikéntje nem meghatározott.
Még az is nehézségbe ütközne, hogy a szerző nemzetiségét megállapítsuk egy-egy részletről.
Joyce tizenkét vers sorait kombinálta át excelben (Syzygy, 1997). Noha a verset Machaut stílusában komponálta, az egész rá jellemző. A Data shadow címet adta neki, arra hívja föl a figyelmet, hogy nagy tömegű adatból, pl. bankkártyás vásárlásokból mennyire jó profilok készíthetők egyénekről.

Már számon tartják, mit telefonoztam,
és diszkre írják, miről is álmodtam.
Megalkotják abból fantom képemet,
azzal vezéreljék valós énemet.

Flarf költészet: a költők játszótere

A xxi. Század elején az internet egy lazán definiált költői csoportot hozott létre főleg az USA-ban azok között, akik a netes keresőket használják verskomponáláshoz. Ezt néha spam költészetnek is nevezik.
Michael Gottlieb szerint a 'flarf' karakterisztikáját az adja, hogy magába fogadja a véletlent, mint kompozíciós eszközt használó költőket. A felhasznált, internetes kereséssel talált szövegrészletek a bogarasságtól a bizarrig és a humorig változnak az együttműködő társaságokban. A név egy belső viccből ered, ma marketing név, a kreatív írás ezen módjára.

 

A Jacket című online folyóirat (2006) flarf poetryről szólt.
Az internet, mint kollázs gép etikai problémát vet föl. A kollázs készítőnek figyelnie kell a weboldalt, amelyről az alapanyagot veszi, de csak azért megy éppen oda, mert a kereső (google, yahoo) épp ezt mutatta meg. A kérdés, hogy vajon figyel-e arra hogy miért éppen ezt az oldalt használja.
A flarf költőnek figyelnie kell arra, hogy a kereső találatokat üzleti érdekek befolyásolják. Figyelni kell rá, hogy emiatt versük nem isteni vagy természeti törvény, vagy véletlen, hanem az nagy társaságok érdekeinek eredménye. A legtöbb flarf költő számára ez a környezet kiváló szociális kritikához és szatírához, de mindig szkeptikusan kell az eredményhez viszonyulnia.

Az interneten talált anyagok kiváló lehetőséget nyújtanak politikailag felelősségteljes költészetre. Mark Nowak 2009-es Coal Mountain Elementary c. kötete a fotó dokumentációt, a riportokat, dolgozó teszt eredményeit és akadémiai cikkeket kombinál. Nowak szerepe itt a karmesteré, nem a szerzőé. A Notes Toward Anti-Capitalist Poetry -ben világossá teszi, hogy a költészetnek politikai aktivitással kell társulnia. A kérdés, amire választ keres: a nagy cégek könyvesboltjai vajon megfelelő terep-e az antikapitalista költészetnek?
Nowak munkája az anerikai költészet dokumentációs vonalában gyökerezik, a 30-as, 40-es évek költői használtak költészeti formákat a szociális egyenlőtlenségek feltárásához.

Az információ szövete: Claudia Rankine és Joshua Clover

Hazel Smith "Visibility and the Generation of the Text" c. írása felveti a kérdést, hogyan minősíthetünk egy költészeti formát, amikor a XX. század kikezdte az időről, térről és érzékelésről szóló eszméinket. Az olvasó interaktivitása, a képek, a szöveggenerálás, mind szövegváltozatokat eredményez; az új közeg alapjában forgatja föl a szövegekről alkotott ideáinkat.
A globális interakciók is újszerű módon hatnak az írásra, a formákra és a költői nyelvre is. Clover egy manifesztumban a "szuperinformációra" hívja föl a figyelmet: a szuperinformáció ott lebeg, ahol az adatok áradata megtörik a fenséges tengerfalon, ahol a metaforák a végtelennel elegyednek. A szuperinformáció megtestesülés, de a megtestesülés csalás. A kategóriák a gondolkodás támaszai, de a szuperinformációval foglalkozók nem kiscserkészek. Clover Withered Walk c. verse szimultán módon írja le a városi teret az USA külpolitikájára való fókuszálással.
Claudia Rankine Please don't let me be lonely-je az önéletrajzot kombinálja képekkel és kommentárokkal. Tv hírekből, fényképekről, gyógyszeres üvegekről vett szövegek adják a különböző irányokba kalandozó meditáció apropóit. Rankine a személyes lírát az újságok bizarrsága felé tolja el:

Miután elváltunk, és a lakásomhoz vezető lépcsőn mentem föl,
az járt az eszemben, hogy a nők bizonyos hánydát nem erőszakolják meg.
De ezt nem tudom biztosan. Talán ez afféle dolog,
aminek utánajárhatok a Guglin. Azt hiszem,
hogy aztán a "milyen nőket nem erőszakolnak meg"
kérdés egy másfajta kifejezése lehet annak,
hogy "ez életem legrettenetesebb napja".

A kötet aztán dramatizálja, hogyan kapcsolódik össze a vallás és a scifi az adatok és információk területén. Egy evangelista pamfletjében olvasott szövegre: "légy olyan, mint Jézus" a Mátrixból (Reloaded film) húz elő egy reflexiót, amikor
Morpheus azt mondja: "azt mondtam Neonak, legyen olyan, mint Jézus".
Rankine hozzáteszi: Neo senkit nem tud megmenteni, Morpheusnak meg majd lesz egy újabb álma, egy olyan, amiben az emberek élnek, attól függetlenül, hogy mit álmodsz, és az álmodtól függetlenül halnak meg.
A különböző szövegek között Rankine így mutatja be, hogyan készül az önéletrajz szubjektivitással keverten.

Ebben a részben megkíséreltem bemutatni, hogy miként reagál a költészet a technológia változására, valamint, hogy milyen nyelvi nyomások érhetik a jövő költészetét.
A xxi. századba lépve a web alapú költészeti szemle lehetősége azonnal nyilvánvalóvá vált a 100 költő a háború ellen c. e-könyvben. Ezt először 2003-ban publikálták. A szerkesztő Todd Swift megmagyarázta, hogy megjelenését éppen a fegyverekről szóló Hans Bix jelentés megjelentetéséhez igazították. Ez volt eddig a leggyorsabban megszerkesztett globális antológia. Ír, skót, walesi, angol, kanadai, ausztrál, francia, indiai, amerikai, és más költők szerepelnek benne. Az angol kiadást francia, brazil és német verziók követték, gyakorlatilag az egész világról. Az eredeti kötet felszólítja az olvasót, hogy terjessze a hírét.


 

 

„…Álmaim bájos leplegiben véled ölelkezem”

„…Álmaim bájos leplegiben véled ölelkezem”
Berzsenyi Dániel Az első szerelem című versének elemzése
 
 
     Berzsenyi Dániel:
     Az első szerelem
 
     Szívem zsenge szerelmeit
El nem törli tehát a repülő idő,
     Sem más lyányka kacér szeme
Fel nem bontja, Dudim! rózsabilincsemet,
     Mely még szép fiatal korom
Boldog napja alatt öszveszövött veled!
     Mint egy számkivetett sohajt
Édes honja felé, hol csecsemő szopott,
     S ifjú élte virágozott:
Hozzád vissza-ohajt szívem s epedve kér.
     A csendes liget ernyein,
A zúgó Balaton déli vidékein
     Látják hullani könnyemet
A csendes patakok s Délia csillaga.
     Gyakran kellemes álmaim
Bájos leplegiben véled ölelkezem;
     Elgyengülve borulsz reám,
Haldokló ajakam szívja lehelleted,
     Szived verdesi szívemet;
Majd ismét bucsuzó csókjaid éltemet
     Oltják, s földre rogyom veled,
Majd eltűnsz, s repülő képed után futok,
     Míg lankadva felébredek,
S a forró szerelem könnyei buzganak.
[1807-1808 körül]

„Berzsenyi kijött, de mint jött ki! bosszúsággal vagyok eltelve mind B. mind Helmeczi eránt. Temérdek rossz dalt eresztett ki az első, s ezen utolsó nem illő szabadságokat vett magának. Legyen ő, mint akar; de ha Berzsenyi az, aminek e versgyűjtemény mutatja, úgy sajnálnom kell, hogy poétáink nem egyszersmind Kunstrichterek (műbírálók) is. O, az isteni Matthisont. Ennek stílusávak együtt lelkét is be kellett volna szívni Berzsenyinek. Csudálva láttam, amit máskor nem láték, hogy B.-ben a stílus praeponderál (uralkodik el), hány sor van, mint ez is: A dithyrambok lángköre, lélek s értelem nélkül? Én Daykával maradok, ki mint kezünkben van, mindeddig egyetlen literaturánkban…” - írja Kölcsey Ferenc Berzsenyi Dánielről, aki kétségkívül a magyar irodalom legjobban félreértett és félremagyarázott költője. Napjainkban is előszeretettel tekintünk rá úgy, mint egy nehezen értelmezhető és még nehezebben olvasható ódaköltőre, aki ma már érdektelen mitológiai utalások tömkelege mögé rejti mondandóját. De ez a mondandó sem érdekes modern ember számára, hisz olyan régen feledésbe merült gondolatokat jár körül, mint a nemzet erkölcsi romlása vagy a magyar nemesség nagyszerűsége.
Ennél nagyobbat azonban nem is lehetne tévedni Berzsenyivel kapcsolatban. Ő nem egy divatjamúlt, poros költő, hanem éppenhogy hihetetlenül modern, sőt azt is ki merem jelenteni róla, hogy az első igazán modern költő, aki le merte dobni magáról a sablonokat, az akkoriban kötelező manírokat, és őszintén nyitotta meg belső világát olvasója előtt. Annál is bravúrosabb teljesítmény volt ez, hiszen eközben előszeretettel használta a klasszicizmus nyelvezetét, formavilágát, és ezek hasznosításával, néha kicsavarásával tudott máig érvényes gondolatokat, lélektani mélységeket megfogalmazni. Ebben tévedett egyébként a legnagyobbat Kölcsey Ferenc megsemmisítő kritikájában is: ő a klasszicizmus eszmerendszere, formai követelményei irányából vizsgálta Berzsenyi líráját, és ezen mérték szerint ez a költészet el is bukott. (Nagyon szépen fogalmazta meg ezt a problémát Takáts Gyula Utolsó niklai töredékek című versében:
 
„Nem a feledtetés fátyolával!
Terítetttél le engem bárddal,
mint szérüdre toppant bikát,
……………………………..
Eged, pennád kicsiny… alája
nem fért agancsom koronája…”
 
Gyönyörű kép ez a kritikától lesújtott és elnémult lírájú Berzsenyiről, miközben egyertelműen Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a Titkok Kapujából című versére lehet asszociálni belőle.) Nem azért bukott el azonban Berzsenyi Kölcsey szemében, mert a klasszicizmus mércéjéhez mérten gyenge versek alkotott, hanem épp ellenkezőleg: Berzsenyi zsenije levetette magáról ezt a héjat, és lírája sokkal inkább mutat az őt követő nagy romantikus szerzők (Vörösmarty, Petőfi) irányába, mint az őt megelőző klasszicisták (Orczy Lőrinc, Virág Benedek, Dayka Gábor) felé. Költészetének egyéb jellemzői pedig még a romantikánál is előbbre visznek: lélektani mélységei a Nyugat koráig Ady Endréig, József Attiláig (nem véletlen, hogy szinte minden nyugatos szerző versben fogalmazta viszonyát hozzá), tűzzel és lendülettel teli, robosztus képei pedig egészen a modern líráig, Nagy László és Juhász Ferenc költészetéig nyúlnak előre. Ilymódon természetes a sajátja az is, ami az összes nagy, örökérévnyű alkotásnak: a ma már elavultnak tetsző formák mögül is érvényeset tud mondani a ma emberének.
Ennek bizonyítására Berzsenyi egyik nem túlzottan ismert, ennek ellenére nagyszerű versét veszem elő, Az első szerelem című költeményt. Abból a szempontból nem jó példa, hogy minimális mennyiségű mitológiai utalást olvashatunk benne, viszont használja a klasszicizmus formai követelményrendszerét, valamint a Berzsenyire olyan jellemző, szinte filmszerű, látványos képeket, sőt jelenetezést, az eléggé szentimentálisnak tűnő tartalom mögül pedig hihetetlen lékektani mélységek bonthatóak ki.
A vers formavilága egyértelműen klasszicista, hisz harmadik aszklepiádeszi strófában íródott, mely igazából nem is tekinthető strófafajtának, inkább a disztichonra hajaz abban, hogy egy hosszabb és egy rövidebb sor váltakozik benne. Ritmusképlete a következő:
 
– – – U U – U –
– – – U U – / – U U – U –
 
Ezt a nagy szabadságot adó, és könnyen variálható sorszerkezetet Berzsenyi több költeményében is előszeretettel használja (Virág Benedekhez, Egy hívtelenhez, Chloe, A szonetthez), mert a rövid és hosszú szótagok valamint a rövid és hosszú sorok hullámzó ritmikája kiválóan alkalmas a hullámzó érzelmek verstani érzékeltetésére. Figyeljük csak meg ezt a hullámzást például a Virág Benedekhez című költeményben:
 
     „Eván! merre hová ragadsz?
Mely szentelt ligetek boltjai fednek el?
     Tíbúr völgyei rejtnek-é,
Vagy Lesbos kiesült berkeit álmodom?”
 
Ezekben sorokban egészen a betűk, a hangok szintjéig lebontva érzékelthető a hullámzás. Hullámoznak a mély és magas magánhangzók (például az első sorból kiemelve: É-á-e-e-o-á-a-a), ráadásul úgy, hogy az egyes szavak szinte kivétel nélkül vagy csak mély vagy csak magas hangrendűek (szentelt-völgyei/hová-álmodom). Nyilvánvalóan hullámoznak a versforma miatt a rövid és hosszú szótagok valamint a sorok is, ezt külön említeni sem kell. De hullámzást tapasztalunk a helyszínek említésében is, hisz egyik pillanatban még Tibur sejtelmes völgyében járunk (A Róma körüli alacsony dombos vidék, a Campagna Romana és az Appenninek hegyvidéke találkozásánál, a bővizű folyó mentén az ősi Itália lakói már korán kedvező klímájú, letelepedésre alkalmas helyet találtak, ami egyben lehetővé tette az Abruzzo felől érkező forgalom ellenőrzését is. A római hagyomány Tibur város alapítását az i. e. 1215. évre teszi. A legrégebbi emlékeket az i. e. 4. századra sikerült datálni, ezek a fellegvárat körülvevő fal maradványai. Róma már i. e. 380-ban kiterjesztette befolyását a városra, és kiépült az ide vezető út, a Via Tiburtina is. Forrás: wikipédia), a következő sorban pedig már Lesbos berkeiben.
Miközben a verstani és a lélektani hullámzás tökéltesen érvényesül Az első szerelem című vers esetében is, a hangtani szintű hullámzás sokkal kevésbé. Figyeljük meg például a vers első sorait, és annak magánhangzókészletét (Az első két sor például: i-e-e-e-e-e-e-i-e-e-ö-i-e-á-a-e-ü-ő-i-ő) a magas magánhangzók erős túlsúlyát tapasztalhatjuk, és még ezek sem túl változatosak, inkább monotonon kopognak, és ezzel nagyon komor hatást keltenek. Néhány szó ugrik csak ki ebből a monton szófolyamból, ilyen például a „rózsabilincsemet”, vagy néhány szókapcsolat: „boldog napja alatt”, „haldokló ajakam”. Ezeket a részeket azonban szinte mindig a boldog múltról szóló, arra visszaemlékező részekben találhatjuk meg, ezzel mintegy szembeállítva a jelen szürkeségét, monotonitását a múlt színességével, mely már csak „kellemes álmai bájos leplegiben” él. Azt természetesen nem tudom, hogy ez a hang és szóhasználat mennyire volt tudatos Berzsenyinél, és mennyire írható a véletlen számlájára, de ismerve költőnk írói módszereit, azt, hogy verseit nagyon aprólékosan fogalmazta meg, sőt, számtalanszor át is írta őket, egészen addig, amíg csak el nem érte a legideálisabb változatot, alaposan feltételezhető, hogy már ez is teljesen tudatos volt.
Erre abból is lehet következtetni, hogy a vers felépítése magasabb szinteken (mondatok, szerkezet) is teljesen tudatos, mégis benne van Berzsenyi kereteket szétfeszegető zsenialitása. A költemény alapvetően két részre osztható, és keretes szerkezetet alkot. A vers eleje és vége a jelenben játszódik, a lírai én pillanatnyi helyzetéről fest igen plasztikus, szinte már filmszerű képet, míg a középső rész a múltat villantja fel. Már ez a szerkezet is inkább a romantikát idézi, hisz a sivár szomorú jelenből tekint vissza a csodálatos, boldog múltra és állítja szembe fekete-fehérként ezt a két idősíkot. Ez ugyanaz a megoldás, amit a romantika költői is előszeretettel alkalmaznak, gondoljunk például Vörösmarty Szózatára vagy Kölcsey Himnuszára, ahol ugyanígy szembe van állítja a dicső múlt a borzalmas jelennel. (Ezért is volt különösen igazságtalan sőt igaztalan Kölcsey kritikája, hiszen ő is sokkal inkább romantikus költő volt, mint klasszicista, ezt mégsem vette észre Berzsenyiben.)
A vers egy felsóhajtásszerű mondattal kezdődik („Szívem zsenge szerelmeit el nem törli tehát a repülő idő”). Ez egy kiváló és erős indítás, hiszen olyan érzetet kelt az emberben, mintha a vele szembe ülő költő közvetlenül neki beszélne, sőt olyant, mintha valami régebben megkezdett gondolatmenet folytatása volna, esetleg válasz a mi felvetésünkre. Mintha a régi szerelmekről társalogva lírai én egyszercsak arra a megállapításra jutna, hogy hiába is számított rá, a „zsenge szerelmek” emléke örökre benne marad az emberben.
A következő mondatban konkretizálja is ezt a mondanivalót, mivel már Dudihoz, egy minden valószínűség szerint létező személyhez szól, azaz a kezdő sorok általános megállapítását egyetlen konkrét személyre, és ezáltal az első szerelem élményére szűkíti le. Dudiban a szakirodalom leginkább Berzsenyi első szerelmét, Perlaki Juditot látja, de mivel  a költő korai verseit elég nehéz datálni, és mivel a neveket is a jobb hangzás érdekében gyakran átírta szerzőnk, ezért ezt biztosra kijelenteni elég nehéz lenne. Az viszont biztos, hogy ez a konkrét személy Berzsenyi első szerelme lehetett, így itt a Dudi név sokkal inkább az „első szerelem” szinonímájaként funkcionál.
Ugyanígy az első szerelem képi megjelenítését szolgálja a „rózsabilincs” szó is, mely mármár olyan hatást kelt, mint Weöres Sándor egyszavas versei („Tojáséj”). Az embernek elsőként az az ellentét jut eszébe, mely a pozitív kicsengésű „rózsa” és a negatív konnotációjú „bilincs” szó között feszül. (Figyeljük meg, hogy még egy szón belül is milyen szépen és finoman alkalmazza Berzsenyi a korábban már emlegetett hangtani megkülönböztetést. A pozitív „rózsa” mély hangrendű, míg a negatív „bilincs” magas hangrendű.) Ha azonban eszünkbe jutna a rózsa tövisei, ez az ellentét máris enyhül, és újabb jelentésréteggel gazdagodik ez a sor. (Ezt a jelentésbővülést erősíti a következő két sor is, ahol a rózsabilincs a lírai ént „öszveszövi” Dudival, hiszen a rózsa tövises szára sokkal inkább tud öszveszövődni, mint a virágja.)
A költemény ezután egy gönyörű, és költőnktől megszokott módon többrétegű hasonlattal folytatódik:
 
     „Mint egy számkivetett sohajt
Édes honja felé, hol csecsemő szopott
     S ifjú élte virágozott
Hozzád visszaohajt szivem, s epekedve kér.”
 
Ebben a képben a lírai én jelenkori önmagát egy száműzötthöz hasonlítja, aki epekedve vágyik vissza szülőföldjére. Azt állítja, ugyanígy vágyik ő is vissza ehhez az első szerelemhez, hisz számára ez volt az igazi, az egyetlen. Maga a hasonlat azonban kétségessé teszi ennek az állításnak a hitelességét, hisz azt olvashatjuk, oda vágyik vissza, ahol „ifjú élte virágozott”, ez pedig azonnal fel is veti a kérdést: a költő nem azért vágyik-e ennyire arra a szerelemhez vissza, mert akkor még fiatal volt és erős. Vajon nem csak az azóta eltelt idő festette ilyen szépre az emlékeket? Ő maga pedig immár nem más mint ennek a régi szép időnek a számkivetettje, és ilyen minőségében ugyanúgy egy tündérszigetté varázsolódik benne ifjúsága ideje, és vele együtt első szerelme emléke is, mint például a ténylegesen számkivetett Mikes Kelemennek Zágon városa? E halványan felsejlő kétely mellett egy másik dologra is utal ez a hasonlat: azzal hogy ezt az első szerelmet a szülőföldhöz hasonlítja, lírájának kezdetét pedig valószínűleg ugyanúgy a kamaszkori szerelmesversek jelentették, ahogy nagyon sok más költőnél is, így ez a szerelem lényegében lírájának szülőföldje is. Akkor pedig ebben a képben benne van a visszavágyódás nem csak a szerelemhez, hanem az akkori lélekállapothoz is, ahhoz a gyermeki tisztasághoz, mely ezt a érzést, és azokat a verseket szülte benne.
A hasonlatot követő négy sor megint egy összetartozó egység, melyben Berzsenyi nagyon tömören de nagyon költőien festi meg saját önarcképét, ahogy ezek a gondolatpk megfogalmozdnak benne.
 
     „A csendes liget ernyein,
A zúgó Balaton déli vidékein
     látják hullani könnyemet
a csendes patakok, s Delia csillaga.”
 
Szinte látjuk is a költőt, ahogy borús gondolataival, emlékeivel egy dél-balatoni ligetben sétál, körülötte a tó zúgása, és a patakok csörgedezése, az égen pedig ott Délia csillaga, vagyis a Hold. (Délia ugyanis nem más, mint a Délosz szigetén született istennő, Arteisz, aki a vadászat és a Hold istennője is volt).  Egyszerre egy szentimentális, klasszicsta regénybe illő jelenet ez, és de nyugodtan tekinthetjük romantikusnak is, hiszen az éjszaka magányosan sétálgató és múltba révedő ember toposza sokszor előkerül a romantika irodalmában is. (Ismét a Berzsenyit nem túlzottan kedvelő, ugyancsak késő klasszicista és koraromantikus Kölcsey Ferencet hoznám itt példának:
 
„Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék;
     csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.”
 
Ezt a szép képet a mű másik szerkezeti egysége követi, az a rész, melyben a költő visszaréved a múltba, és megidézi az egyszer volt első szerelem emlékét. Ezt azonban szokás szerint úgy teszi meg, hogy egyetlen szóval, egyetlen gesztussal jóval többet mond el, mint azt az ember az első, felületesebb olvasat esetében gondolja.
 
     „Gyakran kellemes álmaim
Bájos leplegiben véled ölelkezem”
 
Azzal, hogy Berzsenyi a múltat álomként idézi meg, és helyezi el a jelen és a vers szövetébe, egyszerre több dolgot is jelent. Egyrészt a régen megtörtént eseményeket a jelen szerves részévé leszi, hiszen az álmodó ember az álmát adott pillanatban mindig teljes valóságként éli meg, és az hatással van az ember viselkedésére, egész életére akkor is, ha abban a régmúlt eseményei elevenednek föl. Azt, hogy ezeket az elvileg már korábban lezajlott esményeket a költő mennyire a jelen részének érzi, az is mutatja, hogy a leírásnál nem vált át múlt időbe, hanem ugyanúgy jelen időben folytatja. Az álmodás motívuma azonban el is bizonytalanítja ezt a múltban lezajlott eseményt, az ugyanis, hogy álmodja, kétségessé teszi, hogy valóban úgy zajlottak le ezek a dolgok, ahogy azt olvashatjuk, vagy csak az álmok sajátos belső törvényei, logikája működteti az emlékezést. Ezt a kétséget erősíti az is, hogy mindez az álmok „bájos leplegiben” történik, amely kifejezés teljesen homályossá, sejtelmessé teszi az „emléket” (most már csak így, zárójelbe merem tenni).
Az, hogy az emlék sokkal inkább egy álom leírása, mintsen valóban megtörtént eseménysor, az is mutatja, hogy a következő sorokban egy teljes haldoklás-halál-feltámadás ciklust ír le a költő. Figyeljük meg azt is, hogy ennél a jelenetnél egyetlen apró, szinte észrevehetetlen szó beszúrásával megint mennyit tud elmondani Berzsenyi:
 
„Haldokló ajakam szívja lehelleted,
     Szived verdezi szívemet;
Majd ISMÉT (kiemelés tőlem) bucsuzó csókjaid éltemet
     Oltják…”
 
Az első sorból egyértelmű, hogy egy csókolózási jelenetet ír le a költő, ahogy összeborulnak a szerelmesével. Aztán egyszercsak váltás következik, és már azt mondja, hogy „ismét bucsuzó csókjaid éltemet oltják”, tehát a két félmondat között történt egy csomó dolog, amit viszont nem oszt meg velünk. Hogy mik is voltak az események, mit is tett közben a két szerelmes „az álmok bájos leplegiben”, az persze nyilvánvaló. De így, hogy  a költő mindezt szemérmesen elhallgatja, míg az elő és utójátékot megint szinte filmszerűen teszi elénk, sokkal többet mond a kihagyással, mintha részletes leírást kapnánk az eseményekről.
A régmúlt állítólagos eseményei végül egy paradoxonnal záródnak, amely végképp világossá teszi, hogy ennek a jelenbe álmodott tegnapnak semmi köze a valósághoz, sokkal inkább egy költői allegória az első szerelemtől. A két szerelmes ugyanis a búcsúcsók után együtt rogy a földre, a költő ráadásul életerejét vesztve, holtan. Ekkor szerelmese eltűnik mellőle, mire a lírai én az eltűnő, repülő kép után rohan, tehát szerelmének semmibe foszlása akkora sokként éri, hogy még a halálból is visszatér. Itt természetesen megint egy hiátust, elhallgatást találunk, hisz arról, miképp is támadt fel a lírai én, miképp győzte le szerelméért a halált, semmit nem mond. Viszont ezzel egyértelműen kijelenti, hogy a szerelem erősebb a halálnál, és erősebb a feledésnél is.
A záró két sorban aztán visszatérünk a jelenbe, megtörténik az ébredés.
 
     „Míg lankadva felébredek,
s a forró szerelem könnyei buzganak”
 
Itt is egy meglehetősen érdekes szót használ Berzsenyi: lankadva, ami egyértelmű visszautalás arra, hogy a költő még az álomban belefáradt a tovatűnő szerelem üldözésébe. Ezzel a szóval is azt mutatja, mennyire jelene része ez az álom, ez az emlék, ez a szerelem, hiszen kihat lelki és testi állapotára. Végül pedig felszabadító sírásban tör ki, de hogy mit is sirat pontosan, azt homályban hagyja, de úgy tűnik, mintha egyszerre gyászolná saját halálát, azt a veszteséget, amit a szerelem repülő képe okozott és azt, hogy mennyire hiábavaló, és sikertelen is volt ennek a képnek az üldözése. Pedig ez nem így van, pont ez a vers a kiváló példa arra, milyen csodálatosan tudja megörökíteni ezt az első szerelmet, így az nem tűnt el, hanem épp hogy fennmaradt az örökkévalóságnak.
Ebből is világos, hogy egy költőzseni egy rövid versben, néha csak egy-egy odavetett szóval, vagy éppen azzal, hogy elhallgat valamit, micsoda léleltani mélységeket képes feltárni. Pontosan ennek köszönhető, hogy Berzsenyi Dániel nem elavult, méltán a könyvtárak mélyén porosodásra ítélt alkotó, hanem egy elképesztően modern költő, sőt, lényegében az első igazán modern költőnk. Olyan poéta, akinek versei nem csak az utána következő generációkat ihlették meg, és sarkallták újabb művek létrehozására, nem csak a mai művészekre hatnak, de az utánunk jövő nemzedékek is megmerítkezhetnek lírájában. Amíg csak magyar költők élnek, mindig biztos kézzel nyúlhatnak vissza Berzsenyi műveihez, ehhez az aranyalaphoz, melynek nagyságát Berzsenyi ravatala felett már Kölcsey is elismerte:
„Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelõ szózat! Nemsokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnõk azt? az élet utai keresztül járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akar tévedéstõl, akar félreértéstõl: de a sírdomb békesség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költõ miénk, e nemzeté marad végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsõséged szent örökség gyanánt birandja.”
 
Bibliográfia

BERZSENYI Dániel, Művei / KIS János, Emlékezései, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985.
KÖLCSEY Ferenc, Válogatott művei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975.
Berzsenyi kincses emlék-kalendáriom, szerk. KISS Dénes, Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, Budapest, 1986.
Berzsenyi emlékkönnyv, szerk. Dr. MERÉNYI Oszkár, Somogy megyei és Vas megyei tanács kiadványa, Somogy és Vas megye, 1976.
A magyar irodalom történetei, szerk. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, VERES András, Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.

Akit a kreativitása vezérel

Akit a kreativitása vezérel


"A költészet nemcsak irodalom, hanem művészet is – a nyelvé, és mindené, ami a nyelvből levezethető: vagyis a hangé, a képi megjelenésé, a mozdulaté, a testé."

Szkárosi Endre költő, művészeti író, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, az ELTE olasz tanszékének egyetemi docense. Intermediális művész, előadó. Tevékenysége számos területre kiterjed. Olasztanár lévén az itáliai kultúra, világlátás jó ismerője, tolmácsolója. Keresi a művészi megfogalmazás különféle formáit. A magyar posztavantgarde egyik kezdeményezőjeként indult, a XX. századi magyar irodalmi átalakulás kulcsalakja lett, és az idősebb Szkárosi sem fordul el korábbi önmagától. Nincs is rá oka. Egyéni vízióval rendelkezik.
1952-ben született Budapesten. A II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban érettségizet, aztán előbb jogot hallgatott, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-olasz szakán tanult. 1978–1983 között a Mozgó Világ szerkesztőségi tagja, 1983-tól öt évig a Lapkiadó munkatársa volt. 1984-ben megalapította a Szkárosi&Konnektor művészeti koncertszínházat. 1984 óta a József Attila Tudományegyetemen oktat. 1986 óta gondozza az Új Hölgyfutár című lap- és revüvállalkozást, amely a hazai párhuzamos kultúra, avantgárd irodalom és művészet nyomtatott, illetve élő színpadi fóruma. 1994 óta az ELTE-n olasz irodalmat tanít, docens, majd 2012 novemberétől egyetemi tanár.
Az 1970-es évek elején kísérleti színházban dolgozott a Brobo csoporttal, és hangköltészettel is foglalkozott, illetve totális koncertszínházi előadásokat szervezett, verseket írt, valamint kritikai- és szépírásokat publikált. 1987 óta videoköltészettel is foglalkozik. Az 1990-es években az angol Towering Inferno és a magyar Spiritus Noister együttessel zenélt. Nagyon sokféle hatást képes beépíteni egyéni stílusába. A különféle inspirációk összeolvadnak nála, és az összhatásuk lesz Szkárosi nyelve. Számára az avantgárd egyik rokonszenves definíciója: olyan alkotás, amely radikálisan túllép a kor esztétikai közmegegyezésén. Úgy tarja: a monolit rendszerekben, egy diktatúrában mindig a hivatalostól eltérő kultúra az igazi, az élő, a vonzó.
A hetvenes és nyolcvanas évek szubkultúrájában jelentős szerepet játszott. Tagja volt a (Szilágyi Ákos vezette) Fölöspéldány csoportnak, amely nevében is kifejezte, hogy rájuk itt nincs szükség, mert a sokszínűség és a szabadság gondolata errefelé nem primer állami szándék. Visszatekintve arra az időre, legendákkal és mítoszokkal övezett világra nézünk, ahol elszállt egy hajó a szélben, és az ördög álarcosbálján is voltunk. Gigantikus happeningeket szerveztek. Időnként brahiból is alkottak. Vonzotta őket az anti-siker, anti-zene és a pánik-rock is. Olyat csináltak, amiről úgy gondolták, hogy frankó.
Versei, szövegei előadása során egyre több eszközt használ, amelyeket részben a nyelv, részben a hang, velük együtt pedig a mozdulat, a térbeli jelenlét felelőssége ad az ember kezébe. Megbizonyosodott arról, hogy mindezzel autonóm költői munkát lehet létrehozni. Hangköltészeti performanszai így egyre komplexebbek lettek nyelvileg, és egyszer csak felvetődött benne a kérdés: miért nem társítja mindezt a zene dinamikus lehetőségeivel?

Eszmélkedéstörténeti emlékiratából nemcsak az embert, az alkotót, mint összművészeti jelenséget ismerhetjük meg – írta róla Láng Eszter, aki szerint tanulni lehet Szkárositól és könyvéből is. Hogy egymással dolgozva áll össze az a több, amire egyénileg senki nem képes. És azt is, hogyan lehet egyensúlyban tartani a szakmai (egyetemi) és művészeti tevékenységet, s a kettőt ötvözni, egyiket a másikkal többé tenni, amikor kell, elválasztani. Szellemi magatartásmintát kínál.
A szabadság, mint olyan alapvetően meghatározza Szkárosit, tudatosan és öntudatlanul is szabadságra törekvő, az „arctalan nemzedék” (Zalán Tibor kifejezése) személyes és művészeti szabadságának egyik arca és zászlóvivője.
Alkotásairól így vall: …az írott versek felől teljesen természetesen jutottam el a térben létező nyelvek költészetéig.(…) Ezért megyek tovább úgy, ahogy eddig mentem. Itthon, külföldön, a levegőben. Nem látom értelmét, hogy olyat írjak, amit bármelyik igényes költő – és elég sok van belőlük – meg tud csinálni. Ha teljesen őszinte vagyok, olyat szeretnék mindig csinálni, amit ők – alkatuknál, szokásaiknál, érdekeiknél fogva - nem tudnak, nem akarnak, vagy nem mernek megcsinálni.
Arra példa a művészete, hogy az nem igaz, hogy a költészet alapvetően az írott nyelvben létezik csak. Ezt a hamis beállítódást az is cáfolja, hogy a költészet az írásbeliség és nyomatás előtt is létezett, és Saussure óta köztudott, hogy az ember által hétköznapilag használt nyelv sem más, mint egy hangzásfolyam, amelyet az írott nyelvi rendszer, a betűk és írásjelek együttese csak lejegyez, mint a kotta a maga hangjegyeivel és jelzéseivel a zenész számára a zenét jegyzi.
Szkárosi azon nagyon kevés magyar költők egyike, aki eklatáns módon szemlélteti, hogy a költői közlés nyelve az írott kódrendszeren túl, a hangban, a látványban, a mozdulatban, a konkrét akusztikai és vizuális artikulációban valósul meg a maga teljességében. Nem az udvari kultúra vonzotta soha, a tiltakozás talizmánja van a kezében, látja az utópia végét. Benne együtt él az akarat és az okozás képessége. Tudja, a képmutatást használni lehet, de megszokni nem. Tudja, módunkban áll, hogy a világot pokollá tegyük.
Zene, hang, látvány, fény, szó, mozdulat – minden benne van munkáiban. Eligazítást nyújt a hangköltészet zenéjében, ahol energia-átadás történik. Így jön létre a hang. Ez vezet minket, ez irányítja gondolatainkat is, ez az életünk. (Legyen az a belső hang vagy egy külső.) Úgy gondolja, hogy maga az emlékezés mindig értelmezés, és ez az értelmezés jelentős részben racionális, de nem elhanyagolható részében érzék- és ösztönmunka.

Nézzük néhány versét!



 lábtextus

vékony        bélhúron     penge         függ           alább

sorsa           bévül          csont
monoton     bút    belülről
vezérelv       teve            idegzsinegen
megint         függő
játék   béli              láb             bőrben
bújdosó       partizán

meghurcolt            golyó                   torkolat
hurkolva      újjá    hordoz
fegyvertestmasszát
plazmát       váladék        passzát
fúa     át       pórusát
idegen         idegen         egyensúlyt
emel   a        burkolat      fölé
talpas          történelem   horgolat      nyomai
a        világbélnyálkahártyán


monitor       búlábat
függet          óvszerenként         hármat
szól   a       kokárda       tiszt
a        kár     mentség      a        talp   alatt
nyírkötélen            zsongva      hódol
bele   ment        nem             ment
bele   sül    ráfékez       a       talpas
ma     még hárman        másznak
ráfele           tafota

kár     tönk  óvadék
robot           lép     fene   mollban
lápon                    térden                   holtan

szállj fül      ivadék
ne      zsúrba         botoltan
azúrba         bélelten
lopva                    járakadékoltan
láb     alatt   a  véletlen
betéten        a        tenyér
légtalpas      vödörjár
minden gödrökön át



Bright

time has died
since I went by
it’s so bright
without time

space has died  
since it fell apart
it’s so great  
without space

my eyes have died
once I was high
come on, well,
take me, take me to hell
 
there’s no time
there’s no space
there’s no light
it’s so bright

Ragyogás


meghal az idő
ha elmegyek
ragyogás
ha nincs idő

meghal a tér
ha szétzuhan
szárnyalás
ha nincsen tér

meghal a szemem
ha elszálltam
na gyerünk már
pokolra velem

ott nincs idő
ott nincsen tér
ott nincsen fény
csak ragyogás




Közigazgatási dal 4/4-ben
az építési osztály az nagyon jó
a leveleket földre dobják nagyon jó
a határidőt nem tartják be nagyon jó
igaz is ha nincsen levél
minek is azt betartani hű de jó
ha-ha-ha-ha hi-hi-hi-hi
he-he-he-he hu-hu-hu-hu
hű de jó
                 
az erősebbnek dönteni az hulla jó
de nem is kelletik dönteni hulla jó
az erősebbnek eldől az majd
magától is hu-hu hi-hi hulla jó
asszisztálgatunk csendesen hulla jó
mi a fasznak élnek ezek
az ügyfelek hi-hi-ha-ha hulla jó
ha-ha-ha-ha hi-hi-hi-hi
he-he-he-he hu-hu-hu-hu
hű de jó
                    
a közigazgatási hivatal de jó
a leveleket iktatjuk az cseszett jó
de határidő nem létezik toszott jó
válaszaink üresek de
baszhatod mert jogerősek ez igen jó
nincs fölöttünk senki sem
de ha van is majd ledaráljuk hű de jó
csak meglegyen a prémiumunk durva jó
ha-ha-ha-ha hi-hi-hi-hi
he-he-he-he hu-hu-hu-hu



hű de jó
                     
kormány ide kormány oda
az ellenzék meg leszophatja
mi vagyunk az örök dada kurva jó
de ha valakinek mégis magasabbra áll
hát legyen boldog leszopjuk na nehogy már
csak meglegyen a prémiumunk na nehogy már
a kutyafaszu ügyfeleket
meg elhajtjuk a pokolba na nehogy már
izéljenek itten nekünk na nehogy már
menjenek innen a faszba na nehogy már
ha-ha-ha-ha hi-hi-hi-hi
he-he-he-he hu-hu-hu-hu
na nehogy már
                    
sej haj víg az élet na nehogy már
na nehogy már

Modern amerikai költészet 5.

Nerys Williams: Contemporary Poetry 5. rész

értelmező, és áttekintő recenzió

Globális költészet. Az angol, mint globális nyelv

A globalizáció az angol nyelv terjedésével jár. Noha a helyi kulturákat megnyitja mások előtt, mégis csak az angolon keresztül válik elérhetővé.
Vannak a globalizációnak árnyoldalai: Romana Huk szerint a világ- vagy globális költészet nem tesz lehetővé csoport-, csoport-közi vagy nemzeti identitásokat. Huk amiatt aggódik, ami a totalitásból kimarad, amit elveszítünk vele. Vagy el is akarjuk veszíteni?
Bár a globalizációval foglalkozunk, illetve a világirodalommal, de fontos számolni azzal a hatással, amelyet a globalizálódó költészet gyakorol az angol nyelvre. Hogyan reagálnak a költők a nyelv változására? A múltban axiómának számított, hogy a globalizálódás nyelvi homogenitást hoz létre. Jahan Ramazani szerint az emberek a globalizáció ellenében állandóan új különbségeket, új szlenget vezetnek be, sőt, időről időre új vallást, és ide sorolhatjuk a költészetet is. A transznacionális költészet kifejezés rávilágít, hogy a jelenkori költők képzeletben átértelmezik és átértékelik ezeket a globális erőket és ezzel fejezik ki a globalizálódó lokálist és a lokalizált globalitást. Wai Chee arra mutat rá, hogy az angol nyelvű költészet többé nem egy és csak egy nemzet költészete.

Az anglofon költészet háború utáni vonulatát a globalizációval együtt szemlélve fontos észrevenni, hogy a Sujata Bhatt-féle ambvalencia az elnyomók nyelvével szemben hogyan módosul az unokákban a megszeretem azt a nyelvet érzéssé. Mivel az angol ma globális nyelv, fontos figyelnünk arra, hogyan fejezhet ki egyetlen nyelv sokszínűséget és különbözőséget dialektusok, idiolektusok és többnyelvű költészetek nélkül úgy, hogy ne uniformizálná azokat.
Megkülönböztetjük a dialektusokat, amelyek regionális hangsúlyozásokhoz illetve szószerkezetekhez kapcsolódnak az idiolektusoktól, amelyek gyakran a nyelvtani szabályok deformálódását jelentik, hogy önazonosságot fejezhessen ki a nyelv. A jelenkori költők gyakran idézik meg saját munkáikat folyamatos nyelvek közti fordításként, például kínairól angolra, welsziről angolra, vagy spanyolból angolra.

Dialektus és fonetikus költészet

Egy korai interjúban Tony Harrison felhívta a figyelmet az angol irodalomban lévő hierarchikus formák érzékelésére. Azt mondta: eredetileg metrikus verseket írtam, mert olyan irodalmat akartam csinálni, amiben megkülönböztetjük őket és "münköt". Mára megtettem, olyan értelemben, hogy megtanultam olyan módon használni, hogy az embereknek föl kelljen rá figyelniük.
Az ú.n. hagyományos angol irodalomban nincs helye regionalizmusnak. A Making of the English Working Class c. 1963-as kötete beszédmódjával tesz különbséget a leedsi prolik és az "elfogadott" kiejtés között, és bemutatja az "angolok" (nyelvek) sokféleségét. v. című versét a 84-85-ös bányászsztrájk idején írta, ebben párbeszédet folytat a költő több különböző munkanélkülivel. Több hangú költeménye inkább a regények több hangúságára, mint a versek egységes nyelvére emlékeztet. Ez a szaturált (Bakhtin) , fertőzött nyelv a káromkodásokban a legfeltűnőbb, amelyekkel végig szemeteli a verset. A vers jambikus pentametere egy fiatal skinhead nyelvén beszél. A vers címe: v a versus, a szurkolótáborok, a műveltek és tanulatlanok, az etnikumok és rasszisták, a dolgozók és munkanélküliek stb. ellentéte.
Tom Leonard kifejti: a verseiben használt tájszólásnak semmi köze a nacionalisztikus szentimentalizmushoz, Skóciához, az kifejezetten a dolgozó osztály jellemzése. Harrison és Leonard szerint is a társadalmi osztályok nyelvi hierarchiában is megjelennek. Helen Kidd a költőnők esetében állapítja meg, hogy a skót költőnők akkor használnak dialektust, amikor nincsen a tropushoz használható speciálisan női nyelv. Ehelyett inkább a felforgató nyelvi kísérletezést ajánlja: iróniát, elkalandozást, muzikalitást és machó, a nőket alárendeltnek láttató dumát.
Jackie Kay költészetében a skót dialektus a hellyel való kapcsolatot jelzi. Kay nigériai apától és skót anyától született. Tudatosan játszik különböző hangokon, dialektusokban, ami bizonytalanná teszi identitását. Szerinte az emberek képtelenek értelmezni, hogy ő fekete és skót. Verseinek ez az alapja: az önazonosság helyének keresése. Skótként definiálva magát nála is előkerül a skót és az "elfogadott" kiejtés ellentmondása. Azt feszegeti, hogy a nyelvhasználat átalakulása visszahat a személy identitására

A nyelvi meghatározottság amerikai bennszülött származású költőknek is központi témája. Simon Ortiz új mexicói író a bennszülöttek nyelveinek kihalásáról, az angol és spanyol térhódításáról ír, arról, hogyan segítette a nyelv elterjedése a hódítást (Ugyanez a nyelvi hódítás zajlik az I. világháború óta a magyarlakta területeken - a recenzens).
Arról ír, azonban, hogy míg a nyelv kétségkívül nagy befolyással van az önazonosságra, addig a fizikai aktivitásokhoz kötődő szokásrendszer, az öntudatosság nagyobbik részét adja, így nyelvi változás esetén is megmaradhat az önazonosság.
(Így a nyelv elvesztése és az életmód megváltozása együttes nyomására megnő az identitás megváltozásának esélye, ami a teljes közösség számára káros hosszú távon: csökken a sokszínűség variabilitása. Ez a veszélye az elszlovákosításnak, elrománosodásnak, sőt az elmagyarosodásnak is. Eu a nyelvi-kulturális sokszínűség lehetne éppen az előnye az Európai Uniónak a nemzetállamokkal szemben. - a recenzens)
Ortiz költészete folyamatos átmenet a szájhagyományból a szövegbe, megkérdőjelezi a nyugati kánont: az eredeti amerikai kulturában a coyot a trükkös megszemélyesítője. Ezt használja Ortiz, bemutatva, hogyan győzi le a coyot a többszörös halált. Ortiz a Coyotot a környezetében élőktől függőnek láttatja.

Simon J. Ortiz: The Boy and Coyote
The Boy and Coyote

for a friend, Ed Theis, met at VAH
Fort Lyons, Colorado, November
and December 1974

You can see the rippled sand rifts
shallow inches below the surface.
I walk on the alkalied sand.
Willows crowd the edges of sand banks
sloping to the Arkansas River.

I get lonesome for the young aftenoons
of a boy growing at Acoma.
He listens to the river,
the slightest nuance of sound.

Breaking thin ice from a small still pool,
I find Coyote's footprints.
Coyote, he's always somewhere before you;
he knows you'll come along soon.

 

Joy Harjo, 1951
Deer Dancer

Nearly everyone had left that bar in the middle of winter except the
hardcore. It was the coldest night of the year, every place shut down, but
not us. Of course we noticed when she came in. We were Indian ruins. She
was the end of beauty. No one knew her, the stranger whose tribe we
recognized, her family related to deer, if that's who she was, a people
accustomed to hearing songs in pine trees, and making them hearts.

The woman inside the woman who was to dance naked in the bar of misfits
blew deer magic. Henry jack, who could not survive a sober day, thought she
was Buffalo Calf Woman come back, passed out, his head by the toilet. All
night he dreamed a dream he could not say. The next day he borrowed
money, went home, and sent back the money I lent. Now that's a miracle.
Some people see vision in a burned tortilla, some in the face of a woman.

This is the bar of broken survivors, the club of the shotgun, knife wound, of
poison by culture. We who were taught not to stare drank our beer. The
players gossiped down their cues. Someone put a quarter in the jukebox to
relive despair. Richard's wife dove to kill her. We had to keep her
still, while Richard secretly bought the beauty a drink.

How do I say it? In this language there are no words for how the real world
collapses. I could say it in my own and the sacred mounds would come into
focus, but I couldn't take it in this dingy envelope. So I look at the stars in
this strange city, frozen to the back of the sky, the only promises that ever
make sense.

My brother-in-law hung out with white people, went to law school with a
perfect record, quit. Says you can keep your laws, your words. And
practiced law on the street with his hands. He jimmied to the proverbial
dream girl, the face of the moon, while the players racked a new game.
He bragged to us, he told her magic words and that when she broke, became human.
But we all heard his voice crack:

What's a girl like you doing in a place like this?

That's what I'd like to know, what are we all doing in a place like this?


You would know she could hear only what she wanted to; don't we all? Left
the drink of betrayal Richard bought her, at the bar. What was she on? We all
wanted some. Put a quarter in the juke. We all take risks stepping into thin
air. Our ceremonies didn't predict this. or we expected more.

I had to tell you this, for the baby inside the girl sealed up with a lick of
hope and swimming into the praise of nations. This is not a rooming house, but
a dream of winter falls and the deer who portrayed the relatives of
strangers. The way back is deer breath on icy windows.

The next dance none of us predicted. She borrowed a chair for the stairway
to heaven and stood on a table of names. And danced in the room of children
without shoes.

You picked a fine time to leave me, Lucille With four hungry children and a
crop in the field.

And then she took off her clothes. She shook loose memory, waltzed with the
empty lover we'd all become.

She was the myth slipped down through dreamtime. The promise of feast we
all knew was coming. The deer who crossed through knots of a curse to find
us. She was no slouch, and neither were we, watching.

The music ended. And so does the story. I wasn't there. But I imagined her
like this, not a stained red dress with tape on her heels but the deer who
entered our dream in white dawn, breathed mist into pine trees, her fawn a
blessing of meat, the ancestors who never left.


Kétnyelvűség és fordítás a költészetben

Sok költő számára az angol nyelvű kultúrával kétnyelvűségen keresztül van kapcsolat. A fordítás az írás során történik meg. Venuti szerint a fordítás a fordító láthatatlanságát feltételezi, noha tudható, hogy ilyen nincsen: figyelmeztet a fordítás többértelműségére, hiszen a kapcsolatok és értelmezések mindkét nyelven végtelen láncokat alkotnak.

Gwyneth Lewis, Li-Young Lee és Lorna Dee Cervantes kétnyelvű költők. Lewis welszi és angol nyelven ír. Kiemeli, hogy saját fordításaiban eltér az eredetitől, sőt, azt írja egy esszében, hogy az egyik nyelven létrehozott írás a másik nyelven csak reflexió az eredetire, sőt, azt írja, még egy nyelven belül is szükséges néha az interpretáció. A nyelv nála az érintéshez, az erotikához kapcsolódik.
A Welsh espionage c. Verse a welszi és angol nyelv kulturális ütközéséről szól. Welszi szavakat ágyaz angol szövegbe, amint egy welszi apa tanítja gyerekét angolul megnevezve a testrészeket. A kritikusok szexuális abúzusról beszéltek, és annyiban igazuk is volt, hogy a versben két nyelvi kultúra ütközik össze a testrészekben. Amit a vers végső soron állít: egyszerre két anyanyelvvel bírni valami szégyenletes dolog. Ezt az értelmezést maga a költőnő erősíti meg egy kommentárjában. A vers ellenáll a rosszindulatú és a jóindulatú értelmezésnek is, megmarad ambivalensnek.
Lewis azt írja egy helyütt, hogyha kétnyelvű vagy, az nem azt jelenti, hogy világodban két nyelv van, hanem azt, hogy nagyon kevesen értenek meg igazán.
A kétnyelvűség nem két, egymástól függetlenül működő nyelv, hanem több, szimultán kulturális modell, belső megtöbbszöröződés.

Bevándorlás. Nyelvi különbségek

Li-Young Lee szülei Kínából Indonéziába menekültek, ő ott született, aztán amerikában telepedtek le. Nem tudott gyerekkorában angolul, később tanult meg. Észrevette, hogy míg bizonyos akcentusok (brit, francia) előnyt, mások hátrányt jelentenek: a The Winged Seed ezt a nyelvi meghatározottságot vizsgálja, ugyanakkor vágyakozást fejez ki az anyanyelv iránt. Felidézi a hatodikas tanárnőt, aki a szavak összekeverését pofozással torolta meg.
Kezdetben az onomatopeia vezeti a verset. Lee az ismeretlen nyelvet (angol) a szavak összevetésével, a hasonlók értelmi különbségének felismerésével mutatja be.
Hejinian szerint a különbségek ellentmondásokhoz vezetnek. Baktyin számára a kívülállóval való találkozás dialógust, kultúrális cserét és vizsgálódást jelent. A kívülállás a megértés feltétele. Idegen kultúrával szemben olyan kérdéseket teszünk fel, amelyek neki magának eszébe sem jutnak.
A vers vége felé Lee bemutatja a bevándorlók kulturális emlékezetét: hazatérvén a fiú már felnőttként lát egy képet a datolyaszilváról, ami a kulturális azonossággá alakul át a versben.
Lorna Dee Cervantes 1981-es, első kötete a chicano perspektívából mutatja be a mexikói-amerikai nő életét. A 60-as évek chikano írói után megjelent a költők első hulláma is visszakövetelvén a spirituális hazát, amely az indián Aztlán mitoszban gyökerezett. A nap és vér népétől való származást fogalmazta meg először női szemszögből. A női chikana költészet a megfigyelésen, érzékleteken alapul. Cervantes kezdeti költészete a spanyol és angol határmezsgyéjén volt. Az angol szövegben spanyol frázosok vannak. A két nyelv ütközése a hódítás és alávetettség történetét tárja fel.
Norma Alarcón chikana író célja a nyelvi hierarchia ellen lázadók bátorítása: az emberek elhallgattatása a domináns nyelv frázisainak erőltetésével kezdődik, azzal, hogy törvényen kívül helyezzük beszédformáikat. (Ez zajlik most Ukrajnában, Szlovákiában, ez volt Romániában - a recenzens).
Louis Reyes Rivera szerint, ha az elnyomó nyelvén beszélsz, vagy elfogadod elnyomód minden értékét, vagy minden szavának kiejtését fegyverré formálod ellene. Cervantes keverten használja verseiben a spanyolt és angolt. Ez bensőséges kapcsolatba hozza a beszélőt a földdel, kultúrával és a múltbeli menekülési vággyal. Ez a kombinált nyelvhasználat nem kétnyelvűség. Az alkalmazott nyelvi szerkezetek hibásak sokszor mindkét nyelven, ám a chikano kultúrában bevett a használatuk. A kétnyelvűség feltételezi a folytonos váltást a nyelvi kultúrák között (Bruce-Novoa), a nyelvközöttiség ellenben az állandó feszültséget tartja fenn.

Idiolektusok

A párbeszéd alkalmazása sokszor az identitás - regionális, nemzeti, gazdasági, faji - megerősítését szolgálja a költészetben. Derek Walcott könyv-hosszúságú Omeros-át a kreolizáció könyvének aposztrofálják epikája, karibi beszéde és a helyi történelem miatt. A kései hatvanas évek karibi beszédének topográfiája is benne van. Nyelvét idiolektusnak is nevezhetjük, azaz egyetlen személy által használt nyelvnek, amely még az azonos dialektust beszélőkétől is eltér.
Charles Berstein vezette be a fogalmat 1996-ban a Poetics of the Americas-ban. Bernstein szerint az amerikai költészet nem annyira a különböző használt dialektusokban, hanem az egyedi identitásokban jelentkezik. Míg a dialektus csoportnyelv, összetartó erő, az idiolektus szétválasztó, elkülönítő. Nem csak a nyelvtanilag szokatlan szórend, más tényezők is jellemzik. Szélsőségesen alkalmazva persze értelmetlen, hiszen az individuális nyelv nem alkalmas közlésre. A nem standard nyelvhasználat a kulturális ellenállás egy formája.

A nyelvi kereszt-termékenyülés: Tusiata Avia

Tusiata Avia költészete a példa arra, hogy a nyelvi kölcsönhatások és az idiomatikus szövet hogyan válik költészetté. Avia Új Zélandon nőtt fel. Költészete Samoai és Új Zealandi folklórt tartalmaz, a szájhagyomány szerinti történetmeséléssel. 2004-es kötete a samoai ábécé-t narráló vers sorozat, valamint hozzá tartozó szószedet a függelékben. A történeket két kultúra kifejezéseit feleltetik meg egymásnak. A V-re pl a virgin szót adja:

Mary was a virgin
and God was her husband
but Joseph was her husband
and Jesus was her baby

A kötetet egy kislány dominálja. Alofa c. prózaverse (Szerelem) dialektusokat, idiolektusokat és többnyelvűséget alkalmaz.
A samoai köznyelv a szexuális naivitáson és ártatlanságon alapul. A gyönyör és szerelem közé egyenlőséget tesz. Alofa (a vers hősnője) sétálni indul és minden bokorban alofát lel. Ugyanakkor az alofa a gazdagság is, mert Alofa Jézushoz énekel, adjon neki sok alofát, sok pénzt, hogy alofájából a templomnak gyülekezetének. adományozhasson. Végül, amikor nyer a bingón, a városba megy, hogy transzszexuálisokkal és fehérekkel szórakozzon. Közben átváltozik alofává: szeretkezik, és mire visszatér a faluba, zabigyereket hordozó pa'muka lánnyá változik át. A vers a történet narratívája mellett a faji előítéletesség brutális jelenlétét, a falu és város ellentétét is tartalmazza.

Dalsit Nagra brit ázsiai költőt (Look We Have Coming to Dover - 2002) az Egyesült Királyság férfi perspektivájú kisebbségijeként hirdetik. Nagra költészete felveti annak kérdését, mit is jelent autentikus brit ázsiai költőnek lenni, aki képviseli a brit ázsiai közösségek sokféleségét. Költészete még Aviáénál is idiolektikusabb; nem csak nyelvtanilag, hanem hangzásában is kihívó.
De Nagra kevésbé foglalkozok azzal, hogy autentikus pandzsábi stílusa legyen, mont azzal, hogy megragadja a pandzsábi munkások életstílusát a külső szemlélő számára. Beszélői mindig inkább a briteknek az ázsiaiakkal szembeni várakozásainak felelnek meg, mint a valóságnak. A The man who would be English c versében brit szleng keveredik archaizáló - néhol mesterkéltnek ható - kifejezésekkel, ami mulatságossá teszi a szöveget.

Bár az angol világnyelv, az angol nyelven író költők inkább a nyelv sokféleségét, mint egységes voltát mutatják szerte a világban.
A nyelvhasználat sokféleségét dialektusok és idiolektusok segítségével mutatják meg.
A természethez még közelebbi kultúrák az orális hagyományokat transzformálják írott költészetté napjainkban.

 

Vannak költők, akiknél a kétnyelvűség alapvető, lényegi, gondolkodásbeli ügy.
Az idiolektikus költészet jellemzője a nyelvtani szabályok, és jelentések egyéni átalakítása.
Tusiata Avia és Dalsit Nagra esetében kulturális kifejezésmóddá alakul a két különböző nyelv egymásra hatása.