Távbeszélgetés Nagy Imrével, A Hetedik főszerkesztőjével

Távbeszélgetés Nagy Imrével, A Hetedik főszerkesztőjével

   A sors és a koronavírus-járvány miatt sajnos nem állt módunkban személyesen találkozni. Pedig a járvány előtt, amikor az interjú ötlete megszületett, arra számítottam, hogy de jó lesz újra unikum, sör és Nagy Imre társaságában kvaterkázni a Görbe Bögre kávézóban, ahol rendszerint szerdánként összejön A Hetedik Független Irodalmi Folyóirat öt szerkesztője – az alapító, Ferenczfi János és szerkesztő társai, Ferenczfi-Faragó Eszter, Fábián József, Nagy Imre, Szecsődy Péter, és be-beesik egy-egy munkatárs, hogy egymást „élve boncolják”, vagyis írásaikat felolvassák és szemtől-szembe megbírálják.

  Nagy Imre 2016 óta tölti be ezt a nem kis felelősséget, türelmet és sok figyelmes olvasást kívánó főszerkesztői munkát. Vele táv-beszélgettem életéről, A hetedikről és a szerkesztői teendőkről és az ezzel járó felelősségről.  

   Mikor és hol születtél? Kik voltak a szüleid, mit tanultál tőlük.

 Szilveszteri gyerek vagyok, 1967. december 31-én születtem Cegléden. Édesapám már nem él. Édesanyám aktív nyugdíjas. Ahogy manapság megszokott, állandóan dolgozik, nyüzsög. Hála Istennek, lételeme az aktív élet. Csodálom a vitalitását. Sok-sok fiatal megirigyelhetné erejét és tisztánlátását az élet dolgai felől. Nem mellesleg, ami ehhez párosul, a nyitott szellemet, amely engem oly érzékenyen érint, mert meglátásai és affinitása a verbális művészet irányában igazán nem mindennapi. Édesapámnak a mindennapi kreativitást és az egyszerű, kétkezi munka becsületét köszönhetem. Édesanyámnak, minden bizonnyal a művészet szeretetét. Ő tanított meglátni a szépet, meglátni mindenben, például fűben, fában, virágban, minden egyes esendő, múló pillanatban a gyönyörűséget, mely által feltöltődhetek és erőt nyerhetek.

    Hol végezted tanulmányidat? Mihez kezdtél az érettségi után? 

   Általános iskolai tanulmányaimat Ceglédbercelen végeztem, majd a budapesti Vági István Építőipari Szakközépiskola épületgépész szakán érettségiztem, és később a technikusi minősítést is megszereztem. Magas követelményrendszerű, kitűnő iskola volt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ott tanulhattam. Először a MÁV-nál találtam munkát mint fűtésszerelő, majd végzettségemnek köszönhetően művezető lettem. Innen később „áteveztem” a kereskedelembe. Voltam eladó és boltvezető is két szakkereskedésben. Most raktáros, logisztikus vagyok egy kivitelező cégnél. Igaz, ez szakmai szempontból komoly visszaesés, ám egzisztenciálisan eleddig semmiképpen sem az.
De nem vagyok egyedül ezzel a kérdéssel, hisz köztudott, hogy hazánkban kizárólagosan csak irodalomból megélni nem lehet. Ferenczfi János kommunikációs szakemberként üzletkötő. Felesége, Eszter látszerész, illetve most kapcsolattartó asszisztens egy kommunikációs cégnél. Fábián Józsi geológus-informatikus. Szecsődy Péter nyugdíjas újságíró, aki pedagógusként ment nyugdíjba. Szóval élünk és dolgozunk normálisan, mint mindenki más.

   Minden ember, de egy irodalmár külső élete mellett különösen fontos belső élete, amelyet főleg az olvasmányok alakítanak. Mit jelent neked az olvasás és mit olvas egy főszerkesztő, akinek feladata beválogatni vagy kihagyni az érzékeny szerzők írásait?

   A könyveknek köszönhetek mindent. Mindent, amit jelen életem fontos részének tudhatok. Egyszerre és szakadatlanul olvasni és írni napról napra, hogy értelme legyen annak az életnek, amit kaptam. Ez a lényeg. A többi „csak” külső történés – már ami az egyéni sorsot illeti.
A kevés szabad időmben, ami marad, nemcsak a hobbiból, szórakozásból kell olvasnom, a különböző folyóiratokat tanulmányoznom, hanem főleg magát a folyóiratunkat ától-zéig és a kötelező olvasmányokat, a szerzők kéziratait. Merthogy nekem „hivatalból”, feltétlenül tudnom kell, mi jelenik meg A Hetedikben. Az elmúlt négy és fél évben, ha jól számolom, körülbelül háromezer írást olvastam, ami töredék része a hozzánk beküldött írásoknak, melyek véleményem szerint meghaladják az ötezret is. Ami a magánéleti olvasmányaimat illeti, meg kell vallanom, hogy valójában rendkívül kevésre van időm. Annál mindenképpen kevesebbre, mint amennyit szeretnék és szükséges lenne, de ahhoz mégis többre és sokfélét, hogy itt felsoroljam őket. Ezért inkább arra koncentrálnék, hogy kiket. Ha a kedvenceimet kell említenem, szigorúan csak a klasszikusokra és magyarokra fókuszálva Ady Endrére, Radnóti Miklósra, József Attilára, Nemes Nagy Ágnesre, Füst Milánra, Csáth Gézára és Pilinszky Jánosra hivatkoznék. Pilinszkyt sokszor előveszem, amennyiszer csak időm engedi. Nekem ő példaképem, az alfám és ómegám. Jelenkori, azaz kortárs alkotókat a teljesség igénye nélkül nem szeretnék megnevezni. Félő, hogy még valakit kihagyok, akit nagyon nem szeretnék.

    Mióta írsz és miért?

    Hogy mióta írok, az idők folyamán számomra már lényegét vesztette. Régóta. Hogy mit írok és hogyan, az már fontosabb ügy. Régebben „csak” verseket. Mostanában már a novellaírás is érdekel. Persze csak bízni tudok abban, hogy egyiket sem feleslegesen. Megítélni képtelen vagyok. A „miért” vonatkozásában sosem tudnék a klasszikus és elcsépelt válaszokon túltenni, úgyhogy csak ennyit mondhatok: csak. Csak úgy, írok. És csak addig, amíg felvetődik, azazhogy jelentkezik az indulat, hogy ezt, meg ezt le kell írnom. Minden valószínűség szerint, ha már nem „kell”, majd nem fogok és nem is tudok – még így sem.

   Mesélj erről a még kisgyerekkorát élő folyóiratról. Mi volt kezdet? Kik, és hogyan alapították A Hetedik-et? Mióta és mi különbözteti meg ezt a folyóiratot más hasonló orgánumoktól? 

   - Az ötlet Ferenczfi Jánostól származik. Ő alapította 2016-ban. Pontos dátumhoz kötve hivatalosan 2016. január 26-án alakultunk. János munkatársait - ahogyan engem is -, a szűk baráti és ismeretségi köréből válogatta.  Az akkori, mintegy fél tucat szerkesztői stáb összetétele ugyan némiképpen megváltozott, de a centrum töretlenül egyben maradt, és a teljes létszám mára több mint a duplájára emelkedett. Ez feltétlenül szükségessé vált a gyarapodó feladatok hiteles és maradéktalan ellátásához.
Első netes lapszámunk 2016.január 26-án jelent meg. Ekkor még nem voltak rovataink. A szükséges tagolást, hála Istennek, az időközben egyre emelkedő színvonal tette szükségessé. A Hetedik a többi, hasonló orgánumtól, talán abban különbözik, hogy az alapkoncepción túl, ami elsősorban a tehetséggondozásról, a népszerűsítésről és segítségnyújtásról szól, mi olyan kulturális tevékenységeket is végzünk, amely a kortárs alkotókat nem csak személyesen, de szervezeti egységek szintjén is megszólítja. Időről-időre különböző szintű és formájú kulturális rendezvényeken veszünk részt rendezőként, társszervezőként és vendégként is. Ezekre, a meglátásom szerint igen magas színvonalú alkalmakra alkotóinkat és népes olvasótáborunkat is mindenkor szívesen és örömmel invitáljuk. Ebben talán még nem is különbözünk annyira a többiektől, de hadd említsem itt rögtön kuriózumként azokat az iskolalátogatásokat, ahol oly nagy sikerrel tizenéves diákokat sikerült megszólítanunk. Hadd említsem a vidéki irodalmi körökkel való találkozásainkat, ahol a tiszta szó, az irodalmi nyelv értéke a falat kenyér értékével ér fel. És már elkezdtük kapcsolatainkat kiterjeszteni a határon túlra. Emlékezetes szép napokat töltöttünk Beregszászon, folyóiratunkban nem a világnézet, hanem a minőség a fontos. Mindemellett, kollégáim aktív alkotói és innovatív képességeinek köszönhetően most számos olyan kezdeményezést szeretnénk megvalósítani, amelyek tudomásom szerint hasonló környezetben nem, vagy nem így működnek. Ilyen például a frissen indított A Hetedik Íróműhely, mely igen jól prosperál. Vezetője, Szecsődy Péter, hétről hétre online felületen találkozik az alkotókkal, akik írásaikat megosztva és megvitatva, igen aktív műhelymunkát folytatnak. A többi fejlesztést gyakorlatban szeretnénk bemutatni. Ezekhez még szükséges az alapos és jól átgondolt előkészítés, illetve tesztelés, és majdan a végleges bevezetés is, melyre megfelelő erőforrásokat is kell majd biztosítanunk. Ezek már folyamatban vannak.
 
    Milyen az ismertsége A Hetediknek?

   Ismertségünk az évek folyamán megnőtt, és reményeink szerint ez a növekedés minden szinten és formában kiszélesedik. Gondolok itt a mennyiségi növekedésen túl a minőségire is, és elsősorban a minőségire, mert az elengedhetetlen alapfeltétele az előbbinek.

    Neked mi a szereped a lapszerkesztésben? Érzed-e a felelősség súlyát az írások megítélésében?

    Ahogyan már említettem is, mint tartalomért felelős főszerkesztő feltétlenül szükséges, hogy pontosan tudjam, mikor és mi jelenik meg a lapban. Ennek a felelőssége igen nagy. Ugyanakkor, ami az írások megítélését illeti, én sosem egyedül döntök. Sőt, tulajdonképpen inkább amolyan feladatkövető, rendszerező ítész vagyok, ami azt jelenti, noha elolvasom a kollégáim által elfogadott és megjelenésre ajánlott írásokat, ám a konkrét rovatba sorolásokra csak javaslatot teszek a megelőző bírálatok tükrében, amit a rovatvezetők vagy elfogadnak, vagy nem. Természetesen van vétójogom, de azzal a legritkább esetben kell élnem, mert számtalan megoldás van annak kikerülésére, mint például az átsorolás lehetősége, mely az új Függelék rovatnak köszönhetően igencsak kitágította a mozgásterünket.

   Tévedhetetlen vagy?

    Nem, egyáltalán nem vagyok tévedhetetlen. Számtalan eset volt már, ami felől, ha csak magamnak kellett volna döntenem, bizony óriási hibát követtem volna el. De hála Istennek a rendszer, amelyben dolgozunk, nem engedte, hogy ez megtörténjen. Mi itt, A Hetedikben csapatmunkát végzünk. Mindenkinek megvan a maga gyenge és erős vonala. A struktúra a legtöbb esetben lehetőséget ad arra, hogy a gyengeségek még időben lelepleződjenek és adott helyzetben a területen erősséggel bíró kollégák hathatósan korrigálják a tévedéseket. Mindazonáltal jól tudjuk, hogy a teljes kollektíva, azaz A Hetedik sem tévedhetetlen. Ha tudomásunkra jut a tévedés, képességeink és lehetőségeink szerint, mihamarabb orvosoljuk! Volt rá eset, és minden bizonnyal lesz is. Ezzel a ténnyel mindnyájunknak meg kellett, és meg kell barátkoznia ezután is.

    Mennyire kell felkészültnek lenni egy szerkesztőnek, hogy bíráljon?

   Önmagához képest mindenképpen maximálisan. Amely területeken hiányosságaim vannak, igyekeznem kell mihamarabb pótolni. Segítségkérésre számtalan lehetőségem van. Akár személyes kapcsolatok igénybevételével, kollegiális szinten, vagy akár a világháló által nyújtotta előnyök kiaknázásával. Személyes tapasztalatom ez, mert számos esetben használtam már én is mindkettőt, és sikeresen. A legfontosabb az az alázat a szerző és írása iránt. Az az alázat nem meghunyászkodást jelent, hanem a művészi értékek öntudatosan alázatos tiszteletét, figyelembe véve a szerzők érzékenységét. Ez óvatosságra int és figyelmeztet, hogy mindent nem tudok és nem is tudhatok. De igyekszem korrekt lenni és elsősorban az esztétikai szempontokat figyelembe venni.  S ha ez megvan, úgy gondolom, már elégséges jogosítványt kaptam ahhoz, hogy hozzá merjek nyúlni az alkotáshoz.

   Milyen esztétikai értékek alapján jelentettek meg egy-egy szerzőt? Mi a legfőbb szerkesztői elved?  

 Nem szerzőt, hanem az alkotását értékeljük! Esztétikai értékrendünk alapja az az irodalmi értékrend, amely szerint egy-egy írást hitelesnek és maradandó irodalmi műnek értékelhetünk, azaz szerzőtől, társadalmi címtől és elismertségtől függetlenül.  Mindenkor a kollektíve kialakított érték-, és elvrendszerhez igazodom. A jó írásnak illik megjelenni, a rossznak nem. Mindamellett kirekesztő, rasszista, embertelen politikai- és egyéni ideológiáknak nincs helye ebben a lapban. Ezt honlapunk „Szerkesztési elveink” menüpontjában tételesen is kifejtettük.
  

Fórum

Fórum


A „fórum” szónak három – látszólag gyökeresen eltérő – jelentése van. Eredetileg a görög „agóra” latin megfelelője volt, afféle piactér és gyülekezőhely, ahol a szabad polgárok elmondhatták panaszaikat, véleményüket, ahol törvény elé vihették sérelmeiket. Másrészt ma is fórumok osztanak igazságot, nemzetközi vagy országos bíróságok. És harmadszorra fórum az újságokban vagy az interneten a nem hivatásos hozzászólók véleménynyilvánításának helye is.
Nos, hogy kerül a csizma az asztalra, miért hívjuk a „Hetedik” egyik rovatát „Fórumnak”? Rosszindulatú állítás szerint azért, hogy alliteráljon a másik két rovattal, a „Forrással” és a „Fókusszal”, valamint a lapalapító nevével.
Ám legyünk jóindulatúak!
Ha két dimenzióban (mint egy rajzot vagy festményt) vizsgáljuk a három rovatot, egyszerű fölérendeltségi viszonyt látunk. A Forrásba kerülnek a jó alkotások, a Fórumba a jobbak, a Fókuszba a legjobbak. De a három rovat viszonya más módokon is megközelíthető. Térben, sőt, több dimenzióban.
A Forrásban jelenhetnek meg azok, az írások, amelyek figyelemre méltóak, esetleg kiemelkedőek lennének, de van egy kicsi (vagy nagyobb) „bibijük”.
A Fókusz minden esetben a csodák csodája. A legigényesebb, úttörő, rendkívül szellemes és/vagy megrázó versek, novellák, dolgozatok tárháza. A céltábla kellős közepe (ahogy a neve is mutatja).
A Fórum lépcső a kettő között. Több az elfogadó bólintásnál, de kevesebb, mint a csodálat.
Olyan művek gyűjtőhelye, amelyeket érdemes megvitatni, elemezni, hogy kiderüljön róluk valami.
A Fórum rovat vezetőjeként ilyennek képzelem a „Hetedik” ama szeletét, amelybe beleszólásom van. És ha ilyennek képzelem, ilyennek is szeretném. Az internetes folyóirat egyik komoly erényét, lehetőségét még nem használtuk ki. Itt ugyanis interakció lehet(ne), ahol az olvasók nem csak tetszésüket vagy nemtetszésüket jelezhetnék – mint például a facebookon vagy a youtube-on, hanem megjegyzéseket is fűzhetnének az elolvasott írásokhoz. Ha a „Hetedik” felvállaltan a „hivatalosságból” kiszorult szerzők fóruma, akkor kövessük el azt a szentségtörést, hogy közvetlen visszajelzést kérjünk az olvasóktól! Ha ez a kísérlet sikerül, talán új fejezetet nyithatunk a magyar irodalom történetében.
Minden bizonnyal díjazhatnánk valamivel a lapszám, vagy az év legnépszerűbb szerzőit, a szerkesztők visszajelzést kaphatnának arról, hogy mennyire találkozik az ízlésük-véleményük az olvasókéval. És talán közismert szerzők is megmérethetnék magukat, természetesen álnéven.
Ehhez, persze, kapacitás is kell. Az olvasók talán tudják, hogy a „Hetedik” igazi, a szó szoros értelmében vett „nonprofit szervezet”. Bevételei nincsenek, csak kiadásai. Nemcsak a szerzők nem kapnak honoráriumot, de a szerkesztők, főszerkesztők sem. Sőt. A „Hetedik” vezetése állja a szükségképpen felmerülő kiadásokat is, mint például a honlap fenntartása, rendezvények szervezése, lebonyolítása. Szűk a keresztmetszet, de megpróbálunk kihozni belőle, amennyit lehet.
Hogy miért? Mert nem csak kenyérrel él az ember. Az emberi lét méltóságához hozzátartozik a kultúra, az irodalom is. Mi ehhez értünk.
A Fórum így virtuálisan létezik, hiszen egy virtuális folyóirat rovata. De valóságossá is szeretném tenni. Ennek két, korábban már bevált módját képzelem el:

Az első az „Íróműhely”. Ez fórum lehetne, de nem csak a „Fórumosoknak”. Aki nem igazán biztos a művében vagy okulni, közösen gondolkodni szeretne, ellátogathatna e műhelybe, felolvasni, értékeltetni művét, meghallgatni másokét, elmondani a benyomásait. Presszóban-kávéházban jönnénk össze, kávé-tea-sör-sütemény mellett beszélhetnénk az alkotásokról. A második az „Írótábor”. Ehhez el kell utazni az ország egy távoli csücskébe, egy befogadó, mégis távolságtartó faluba (Zemplénbe, Füzérradványra), ahol egy volt paplakban 10-15 ember kényelmesen elfér, ahol egy szűk hét alatt rengeteget beszélgethetünk, tanulhatunk, feladatokat oldhatunk meg.
Természetesen nemcsak rovatvezetőként, de szerkesztőként is rendelkezésére állok a szerzőknek. Aki megtalál a Facebook-on, felveheti velem a kapcsolatot.


Szecsődy Péter
szerkesztő-rovatvezető

Szerkesztőségi üzenet

Tisztelt szerzők, kedves Barátaink!

 

A Hetedik online irodalmi és művészeti folyóirat sok ember önkéntes és ingyenes társadalmi munkájával áll elő. Mint nem profit szervezet – baráti társaság, reményeink szerint előbb-utóbb egyesület – kénytelen a művészeti közösség – és a lap – érdekeit jogi úton is védeni.

Mint ahogyan az a szoftverek világában régóta elfogadott gyakorlat, a lap szolgáltatásainak használatával a felhasználó – annak olvasója is, de elsősorban szerzője – magára vonatkozóan automatikusan elfogadja azokat a feltételeket, amelyek 2016. január 16. óta olvashatók lapunkban.

Ezért megkérünk, hogy ha eddig nem tetted, olvasd el a lap főoldalának láblécéből elérhető szerkesztőségi nyilatkozatszerkesztési elvek és szerzői jogok linkekről megnyíló lapokat, amelyek tartalmát lapunknál megjelentetni kívánt műved beküldésével automatikusan vállalsz, és továbbra is csak abban az esetben küldj számunkra megjelentetni kívánt tartalmat, ha az ott leírtakkal egyetértesz, illetve azokat magad számára elfogadottnak tekinted!

Röviden összefoglalva: mint az a nyomtatott formában megjelenő kiadványok, napilapok és folyóiratok esetében is így van, szerkesztőségünk nem vállalhat felelősséget egy szerzője írásáért. A szerzői jogból eredő jogok és kötelezettségek a szerzőt illetik, illetve terhelik. A megjelentetésre beküldött műveket szerkesztőségünk saját belátása szerint bírálja el és jelenteti meg vagy utasítja el megjelentetését. A beküldött művekért honoráriumot nem áll módunkban fizetni. A beküldésnek és megjelentetésnek nem feltétele, hogy az adott mű első közlésű legyen. Az elfogadott, és már megjelentetett művet szerkesztőségünk kizárólag bírói ítéletre köteles eltávolítani, ellenben fenntartja magának a jogot egyes cikkek, művek, vagy egész lapszámok utólagos eltávolítására is. A műveket a szerző hozzájárulása nélkül nem módosítja – noha helyesírási hibákat javíthat benne.

Hozzá tesszük, a fenti esetekben törekedünk a szerzőkkel az elfogadható mértékű kompromisszum megkötésére.

Kérjük, az ennél némileg precízebben megfogalmazott szerkesztőségi nyilatkozat, a szerzői jogokkal kapcsolatos – egyébként jogszabályból következő – nyilatkozat, valamint szerkesztési elveink ismeretében dönts megjelentetni kívánt műved beküldéséről, ugyanis annak megküldésével az itt említett feltételek automatikusan elfogadottá válnak. Jelen elveink első megjelenésünk óta, 2016. januártól elérhetők lapunk honlapján, de fenntartjuk a jogot rá, hogy a körülmények változása okából – a mindenkori jogszabályokkal összhangban – a későbbiekben módosítsuk bármelyik cikk bármely részét.

Küldjük ezt az üzenetet szerzőink, barátaink, és szerkesztőségünk egésze, valamint egyes szerkesztőink személyes jogi védelmében is.

 

Üdvözlettel:

az aHetedik szerkesztőségi kollektívája nevében
Fábián József
főszerkesztő

"Nyelvében él a nemzet"

„Nyelvében él a nemzet.”

Kőváry László XIX. századi erdélyi történetíró, lapszerkesztő

A szállóigévé vált idézet minden nyelvre igaz, s hogy származását tekintve éppen magyar szájtól ered, csak még inkább elmélyíti bennünk annak lelki igazságát, hogy minden magyarul kimondott szó, mondat a világ bármely táján, bizony, rólunk tesz tanúbizonyságot. Létünk, identitásunk erejét nyelvünk szülőágya, gondolatiságunk anatómiai mélysége, természete adja. A magyar nyelv se nem több, se nem kevesebb, mint akármely élő, avagy letűnt nyelvi rendszer, amennyiben
funkcionalitásától elvonatkoztatva, a maga valóságában olyan pótolhatatlan kulturális, és társadalmi érték, melynek megcsonkulása, elvesztése, vagy teljes megsemmisülése nem csak egy nemzet, vagy akár egy tágabb értelembe vett társadalmi közeg – mint például az európai -, de világméretű veszteséget jelent.

Április 12-13-án Ukrajnában, Beregszászon vendégeskedtünk. Sok helyen voltunk már vendégségben, ám ilyen határon túli, különleges közegben még sosem. Pénteken úgy léptünk be a helyi közösség egyik kulturális központjába, a Járási Könyvtárba, mintha szentélybe léptünk volna. S nem csak „mintha”, de valójában úgy is volt. Vendéglátóink olyan szeretettel és kedvességgel fogadtak bennünket, mint akik rég nem látott rokonait, barátait fogadják. S noha, valójában semmit sem tudtunk egymásról, a szellemi, nyelvi közeg hamar utat talált közöttünk. Felolvasásaink színessé tételét Kőrösi Gábor költő, zeneszerző barátunk biztosította. Az általa hozott gitár, és handpan, amely, leginkább két egymásba fordított serpenyőre hasonlítható zeneszerszám, különleges élményt nyújtott, lenyűgözve egész
hallgatóközönségét. A mintegy hatvan írás felolvasása cirka egy óra alatt zajlott le, s mi mégis úgy éreztük, hogy csak egy-két perc telt el. A végtelenül meleg, baráti
légkört a műsor végi kötetlen beszélgetés még inkább közvetlenebbé tette. A felfokozott közös nyelvi élmény, az adás, és fogadás kölcsönös alázata, s benne az
örömérzés ténye maradandó emléket hagyott mindnyájunkban.

A műsor után sétálni mentünk. Házigazdánk, Lengyel János a történelmi jelentőségű város múltjáról, jelenéről, hányattatásairól, híres és hírhedt személyeiről, építményeiről mesélt nekünk.

Itt, az anyaországtól elszigetelten élő maroknyi magyar közösségben a magyar nyelv kérdése nem csak a mindennapi, és természetes közlekedés szükséglete, szellemi igénye, annál jóval több! Az identitásában és létjogosultságában megkérdőjelezett közösség élni akarása túlmutat mindenen. A fenyegetettség, a mindennapi harc a nyelvért, az identitásért, a máshol természetesnek gondolt jogokért, a szegénység, s a magára maradottság érzése, s annak kézzelfogható gyötrelmei egy nyitott szellemű vendég számára megrázó élmény.

Szombaton János elvitt minket a Beregvidéki Múzeumba is. A múzeum termeiben, falain és folyosóján a történelmi város minden sorsfordító korszakáról megemlékeznek. Fotókkal, szobrokkal, festményekkel őrzik a múltat a történelmi kezdetetektől fogva a legutóbbi forradalmi válságig, melynek kihatásai mind a mai napig kézzel tapinthatóan érezhetőek a város életében. Itt minden utcának, minden névnek, minden szobornak, és minden politikán inneni-, és túli kulturális megmozdulásnak kiemelt jelentősége van. A megértés és elfogadás fogalmai esetenként más-, és más dimenziók fogalmaivá válnak. A kimondott szó ereje időnként többet, s tán egészen mást is jelent, mint amit mi, idehaza gondolnánk.

A magyarság, a magyar nyelv ügye, nem csak magyar ügy. Jelentősége, jelenlétének fontossága nem egyetlen nemzethez köthető értékfogalom! „Nyelvében él a nemzet”, sok nyelvében a kontinens, Európa, s a világ összes kontinense, s nemzete. Ki-ki a maga nyelvében, identitásában. Szabadsága, kiteljesedése közös ügyünk. Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy háborúság helyett az irodalmár, a nyelvművelő feladata az értékmentés, a megtartás, az ápolás, és a segítés határon innen, és túl.

Nagy Imre

Hálás köszönettel tartozunk a meghívásért és a szívélyes vendéglátásért Lengyel János író barátunknak, mint főszervező házigazdánknak, párjának, Hildának
és Szemere Juditnak, a Kárpáti Magyar Krónika munkatársának.
Külön köszönet a karpatinfo.net, illetve és a Kárpátalja.ma, kárpátaljai magyar hírportálon megjelent, vendégségünkről írt beszámolóért Molnár Krisztinának!

Ferenczfi János alapító,
Fábián József megjelenésért felelős főszerkesztő,
Nagy Imre tartalomért felelős főszerkesztő,
Kőrösi Gábor vendégművész.

Adatvesztés után

Adatvesztés után

2018. október 6-án súlyos adatvesztést szenvedtünk el. Az előző időszakban egy rosszindulatú alkalmazás százával hozott létre hamis felhasználói profilokat az oldalunk adatbázisában. Ezeket rendszeresen töröltük. Egy ilyen törlés alkalmával, téves kijelölés folytán megsemmisítettem közel ötven valós szerzői profilt is.
Ennek következménye az, hogy az elmúlt hónapban a hírekre, felhívásokra, és más egyébként fontos információk közzétételére már nem maradt kapacitásunk.
Arra sajnos nem volt mód, hogy ezeket könnyedén helyreállítsuk. Alapvetően minden adatot ismét fel kell vinnünk. A sérült és megsemmisült szerzői profilok többségét ismét létrehoztuk. Folyamatban van a technikailag szerző nélkül maradt művek és az újonnan létrehozott szerzői profilok összerendelése. Ez a munka jól halad. Az év végéig ezzel szinte bizonyosan elkészülünk.
Hátra van még az eddigi összes címlapunk ellenőrzése, s az ott elhelyezett hivatkozásoknak az új szerzői profilokkal való összekapcsolása.
Fontosnak tartjuk, hogy minden szerzői adat és minden megjelent mű megfelelően elérhető legyen az oldalon. E téren minden segítséget örömmel fogadunk!
A hamis profilokat létrehozó kéretlen alkalmazástól a jelek szerint sikerült megszabadulnunk. Minden érintettől elnézést kérünk a kialakult helyzetért.

Ferenczfi János

Utószó egy vitához

Utószó egy vitához, amit nem vitattunk meg

Bábel Antónia megtörten, mégis tárgyilagosan mondta el a telefonban: Ágotát baleset érte, meghalt.
Egy voltam azok hosszú sorában, akiket értesíteni kellett. Újra és újra elismételni a tényt, ami ellen minden érzésünk, ösztönünk tiltakozik.
Tudtam, hogy igaz, de nem akartam hinni.
Kapui Ágota A Hetedik munkatársaként kiváló munkát végzett. Elsősorban a beérkezett írások előzetes minősítésében vett részt. Azt reméltem, hogy előbb-utóbb jelentősebb szerepet is vállalni tud. Felkészült, tudatos ítészként végezte feladatait. Igényesen, szorgalmasan, fegyelmezetten.
Fájdalmas sajátossága a munkánknak az, hogy még két lapszámban biztosan feltüntethetjük a nevét azon munkatársak sorában, akik munkája az adott szám elkészültéhez hozzájárult. Fájdalmas, hogy később viszont már nem írhatjuk le a címlapon, hogy ő is közreműködött.
Ágota lényéből áradt a vitalitás. Folyton dolgozott, folyton úton volt. Terveket szőtt. Aktív volt. Joggal gondoltuk, hogy most végre elindult a pályája. Fiatal volt. Sokkal fiatalabb, mint kortársai, mert voltak álmai, volt hite, céljai, reményei. Mert végre elkezdtek kinyílni előtte az oly soká bezárt kapuk.
Ágota Erdélyben élte át azt, amit közülünk sokan itthon élhettünk át. A kirekesztettséget. Az elvetettséget. Azt, hogy a szerkesztőség viszonyulása egyszer csak megváltozik. Hogy a bíztatásból egyszeriben elutasítás lesz. Azt, hogy akik szívélyesek voltak, aktívan felejtenek.
Minden ember keresi a maga identitását. Mindenki keresi a helyét azokban a közösségekben, amelyekhez tartozónak hiszi önmagát. A személyiségünk integritása is megbomolhat, ha nem találjuk a helyünket a világban. Márpedig az alkotó embernek a fölöslegesség érzése a legpusztítóbb. Megszámlálhatatlan, hogy mennyi tehetség fulladt önpusztító frusztrációba a feleslegesség érzése miatt, amit az egymást váltó szörnyű korok hoztak létre. De mit is mondok? – Korok? Dehogy! Emberek, akik szemmé váltak a láncban.
Az, hogy Ágota képes volt újrakezdeni hazát váltva, az ottani és itteni ismeretlenségből újraépítkezni, s eljutni a megérdemelt sikerek küszöbéig, nagyszerű emberi teljesítmény. Vártuk a kötetek sorát. Vártuk a „hivatalosabb” elismeréseket, díjakat. Úgy gondoltuk, Ágota egyike azoknak, akik méltóak rá, hogy az élvonalban is elismerést szerezzen. Hittük, hogy meg is kapja ezt az elismerést. Láttuk az erejét!
Azonban egy szerencsétlen pillanat megszakította az utat.
Éreznek-e felelősséget azok, akik elvették Ágotától az előző húsz-harminc évet? Érzik-e a terhét annak, hogy egy jó ember, egy tehetséges alkotó azért nem jutott időben magasba, mert ők lemetszették a szárnyait?
Nincs illúzióm. Azok a székek a lelkiismeret súlyát nem bírják el.
Szegényebbek lettünk. Egy életmű befejezetlenül vált véglegessé, egy baleset miatt. Egy életmű az értékeinél kevésbé vált ismertté a kirekesztés miatt.
Miről is vitáztunk? A kirekesztésről. Úgy volt köztünk nézeteltérés, hogy az alapvető igazságról ugyanazt gondoltuk. Azt, hogy minden kirekesztést el kell utasítanunk. Felületes dolgokról vitatkoztunk. Arról, hogy hogyan is utasíthatjuk el ezt a mélyen gyökerező rosszat. Végül beláttuk, hogy tévedés a vita, hiszen abban, ami fontos, egyetértünk.
A válaszokat most már egyedül kell keresnünk. Egyedül, de Ágota szavaival. Mert úgy hagyott itt minket, hogy művei által, az elvégzett munkája által formált bennünket, így köztünk maradt.
Ágota A Hetedikben nemcsak az itt publikált művei által, de a folyóiratot formáló munkája által is nyomot hagyott. Olyan értéket, amelyet őrzünk.


Ferenczfi János
A Hetedik alapítója

Kapui Ágota írásai elérhetőek itt: http://ahetedik.hu/component/k2/itemlist/user/335.html

Utószó egy vitához

Utószó egy vitához, amit nem vitattunk meg

Bábel Antónia megtörten, mégis tárgyilagosan mondta el a telefonban: Ágotát baleset érte, meghalt.
Egy voltam azok hosszú sorában, akiket értesíteni kellett. Újra és újra elismételni a tényt, ami ellen minden érzésünk, ösztönünk tiltakozik.
Tudtam, hogy igaz, de nem akartam hinni.
Kapui Ágota A Hetedik munkatársaként kiváló munkát végzett. Elsősorban a beérkezett írások előzetes minősítésében vett részt. Azt reméltem, hogy előbb-utóbb jelentősebb szerepet is vállalni tud. Felkészült, tudatos ítészként végezte feladatait. Igényesen, szorgalmasan, fegyelmezetten.
Fájdalmas sajátossága a munkánknak az, hogy még két lapszámban biztosan feltüntethetjük a nevét azon munkatársak sorában, akik munkája az adott szám elkészültéhez hozzájárult. Fájdalmas, hogy később viszont már nem írhatjuk le a címlapon, hogy ő is közreműködött.
Ágota lényéből áradt a vitalitás. Folyton dolgozott, folyton úton volt. Terveket szőtt. Aktív volt. Joggal gondoltuk, hogy most végre elindult a pályája. Fiatal volt. Sokkal fiatalabb, mint kortársai, mert voltak álmai, volt hite, céljai, reményei. Mert végre elkezdtek kinyílni előtte az oly soká bezárt kapuk.
Ágota Erdélyben élte át azt, amit közülünk sokan itthon élhettünk át. A kirekesztettséget. Az elvetettséget. Azt, hogy a szerkesztőség viszonyulása egyszer csak megváltozik. Hogy a bíztatásból egyszeriben elutasítás lesz. Azt, hogy akik szívélyesek voltak, aktívan felejtenek.
Minden ember keresi a maga identitását. Mindenki keresi a helyét azokban a közösségekben, amelyekhez tartozónak hiszi önmagát. A személyiségünk integritása is megbomolhat, ha nem találjuk a helyünket a világban. Márpedig az alkotó embernek a fölöslegesség érzése a legpusztítóbb. Megszámlálhatatlan, hogy mennyi tehetség fulladt önpusztító frusztrációba a feleslegesség érzése miatt, amit az egymást váltó szörnyű korok hoztak létre. De mit is mondok? – Korok? Dehogy! Emberek, akik szemmé váltak a láncban.
Az, hogy Ágota képes volt újrakezdeni hazát váltva, az ottani és itteni ismeretlenségből újraépítkezni, s eljutni a megérdemelt sikerek küszöbéig, nagyszerű emberi teljesítmény. Vártuk a kötetek sorát. Vártuk a „hivatalosabb” elismeréseket, díjakat. Úgy gondoltuk, Ágota egyike azoknak, akik méltóak rá, hogy az élvonalban is elismerést szerezzen. Hittük, hogy meg is kapja ezt az elismerést. Láttuk az erejét!
Azonban egy szerencsétlen pillanat megszakította az utat.
Éreznek-e felelősséget azok, akik elvették Ágotától az előző húsz-harminc évet? Érzik-e a terhét annak, hogy egy jó ember, egy tehetséges alkotó azért nem jutott időben magasba, mert ők lemetszették a szárnyait?
Nincs illúzióm. Azok a székek a lelkiismeret súlyát nem bírják el.
Szegényebbek lettünk. Egy életmű befejezetlenül vált véglegessé, egy baleset miatt. Egy életmű az értékeinél kevésbé vált ismertté a kirekesztés miatt.
Miről is vitáztunk? A kirekesztésről. Úgy volt köztünk nézeteltérés, hogy az alapvető igazságról ugyanazt gondoltuk. Azt, hogy minden kirekesztést el kell utasítanunk. Felületes dolgokról vitatkoztunk. Arról, hogy hogyan is utasíthatjuk el ezt a mélyen gyökerező rosszat. Végül beláttuk, hogy tévedés a vita, hiszen abban, ami fontos, egyetértünk.
A válaszokat most már egyedül kell keresnünk. Egyedül, de Ágota szavaival. Mert úgy hagyott itt minket, hogy művei által, az elvégzett munkája által formált bennünket, így köztünk maradt.
Ágota A Hetedikben nemcsak az itt publikált művei által, de a folyóiratot formáló munkája által is nyomot hagyott. Olyan értéket, amelyet őrzünk.


Ferenczfi János
A Hetedik alapítója

Kapui Ágota írásai elérhetőek itt: http://ahetedik.hu/component/k2/itemlist/user/335.html

Búcsú Kapui Ágotától

Búcsú Kapui Ágotától

 

 

Kegyetlenül nehéz feladatot kapott a barát, a kortárs, a kiadó: le kell írnom, hogy Kapui Ágota nincs többé. S közben gondolni arra, hogyan távozott közülünk hatvanhárom éves korában, hogyan döntött az Ég és a Sors: egy végzetszerű hiba, egy szörnyű autóbaleset június 19-én s percek alatt egy más dimenzióba került az Élet. És mindeközben a felfoghatatlan rögzítése és az elmondhatatlan szomorúság közepette gondolni kell arra is – és ettől talán könnyebb a búcsú –, hogy a szónak leghumánusabb értelemében s esztétikailag az egyértelműségben: teljes élet, teljes költészet emléke és valósága van bennünk; bennünk, akik ismertük, szerettük, olvastuk Kapui Ágotát. Mélység és kedvesség, szeretet és pontosság, kötelességtudat és nemes gesztusok, hitek és odafigyelések: költészet és élet az ő esetében talán egybefonódott, mert szigorú mércéje volt, elsősorban önmagához, ahhoz a valakihez, akit annyian, de annyian szerettek, nem véletlenül. Nem a gyász mondatja velem, tényleg így van: semmi rossz érzésem s emlékem nincs vele kapcsolatban, s bár mint mindannyian, nyilván ő is gyarló ember volt, úgy vélem, akik ismerték, hasonlóképpen gondolnak rá.

Pedig nem volt könnyű élete, sőt pokolian nehéz. Kezdések, újrakezdések, otthonteremtések. Én az 1980-as években ismertem meg őt sepsiszentgyörgyi látogatáskor, akkor találkoztam verseivel is. Tudtunk egymásról később is, tudtam, hogy irodalmi pályája nem bontakozhatott ki kellően az akkori Romániában, hogy Magyarországra jött, s itthonra és otthonra lelt Dabason. És egyszer csak visszatalált, visszatért a költészethez is. Pontosabban fogalmazva: a költő mindig költő marad, akkor is költő, ha nem ír. Kapui Ágotában hosszabb nem író költői lét után hihetetlen bőségben és minőségben szakadtak föl a versek, gyöngyöző sorokban írt magáról, szabadságról, démonokról és belső békéről, életről, halálról. Az a költő, aki – Farkas Árpád előszóban írott szép szavaival – korán „szerelembe esett a Verssel”, szerelmesen ontotta magából újra a gyönyörű költeményeket. S én örülök, hogy barátként, kortársként újra egymásra leltünk, és kiadóként két remek kötetét jelentettük meg, A másik oldalt 2015-ben, A lélek szárnycsapásait 2017-ben, ehhez egyébként Czegő Zoltán írt bevezető sorokat.  És nem véletlen, hogy az olvasók és az irodalmi élet nyomban fölfigyelt erre a nagy ívű, hiteles költészetre, az őszinte hangra, a versek szépségére. Ezek a művek a komoly tehetségű költői megformáláson túl az ember és a lélek olyan mélységeire irányították az értelmet és szívet, amelyek az ízig-vérig művészre jellemzők. Tragikusság és fenség, szorongás és harmónia, szenvedés és öröm – képekben, ritmusokban, rímekben és nem rímekben, hihetetlenül hatásosan. Kapui Ágota költészete a ma emberének a hiteles érték és az őszinte érzés utáni sóvárgására és vágyára adott megfogalmazott megfogalmazhatatlant.

Ami történt vele, halála: tragédia. És tragédia azért is, mert nagyon teljes s amennyire lehetséges harmonikus életet élt – végre. Rendeződtek körülötte a dolgok, költészete, irodalmi munkássága kiteljesedett, készült – bocsánat a szóért – békés, alkotó idősebb korra, korszakra. Nem adatott meg neki az, ami járt volna. És járt volna a magyar irodalomnak is, nem beszélve fiairól, szeretteiről, barátairól, határon innen és túl. Nem tudjuk a választ, ne is keressük, hogy miért nem. Én biztos nem keresem. Én Kapui Ágota mosolyára gondolok, s mindarra, amit adott. Emberként, magyarként, asszonyként, anyaként, költőként.

Szürke napok

Szürke napok

A közösségi ügyek többsége lelkesítő lendülettel indul. Egy-egy új ügy a kezdetekor kalandos, romantikus. Szentimentális érzelmek, megindító hit, önzetlenség és összefogás hozza mozgásba azt, hogy az álmok a valósággá váljanak.
Ilyenkor sem könnyű egy-egy ügy élén állni. Az út járatlan, a megválaszolatlan kérdések kifogyhatatlanul szaporodnak, minden egyes mozzanat új döntést igényel, de e döntésekre még nincs semmilyen rutin. Azonban az újdonság vonzása, a lelkesedés, az élményszerűség erőt ad. Ebben a szakaszban az ügy olyan, mint egy tehetséges fiatalember. Könnyű jóindulattal lenni iránta. Nem tűnik nagy áldozatnak, hogy tegyünk érte valamit, ami nem is a kötelességünk. Könnyű elnézni a hibáit. Könnyű bízni és hinni abban, hogy sikeres lesz. S ha a vezetés nem követ el helyrehozhatatlan hibát, az ügy emelkedő pályát fut mindaddig, amíg az érintettek lelkesedése kitart.
Azonban az egyes ember sem és az emberek közössége sem képes végtelenül lelkesedni. A lelkesedés elfárad. Az ügy egyre inkább feladattá lesz, munkává, ami nem élmény már, hanem kötelesség. Úgy leszünk vele, mint a kedvenc ételünkkel, amiből túl sok volt a repeta. A tányéron lévő újabb és újabb falat legyűrése egyre kevesebb örömöt ad, s egyre terhesebbé válik. Végül megesik az, hogy eltoljuk magunktól. „Ezt már nem kérem.” Ettől kezdve egy ideig nem kívánjuk már azt, ami addig a kedvencünk volt. Másra vágyunk. Bármire. Talán egy ideig a semmire, azaz: nyugalomra. Csak az a csömör elmúljon végre.
Az A Hetedik előtt nehéz hónapok állnak. Elérkeztek a szürke napok. A szerkesztő elfárad. A szerkesztő is ember, mégpedig alkotó ember. De a lap elveszi az idejét az alkotástól. A szerkesztőnek is teljesítenie kell a munkahelyén. S míg kezdetben a kávészünetekből és a pihenésből lecsípett idő nem tűnt áldozatnak, idővel ez terhessé, nyűgössé válik. Talán nem azonnal mondja ki, de nem akar folyamatosan az alatt a teher alatt élni, amit egy ilyen burjánzó ügy hoz létre. Fel akar lélegezni. Talán a kedvencének tekinti még, de köszöni szépen, neki kevesebb is elég lenne. S megeshet, hogy egyszer csak eltolja magától, mert csömört érez.
Hasonlóképen a szerzők előtt is fogy a lehetőség csillogása. Már nem olyan nagy élmény megjelenni itt. Már nem olyan könnyű elfogadni a szabályait. S az olvasó is érezheti úgy, hogy ha jó is ez, de más ízekre is vágyik.
Ilyenkor a munkatársak, a szerkesztők, a szerzők és az olvasók kisebb-nagyobb mértékben eltávolodnak. Már nem olyan lelkesek, s nem olyan megbocsátóak. A szürke napok részben a harag napjai. Az erények kisebbnek tűnnek, mint a bűnök. A szerethető gyűlölhetővé válik. A hibák hatalmasra nőnek, a sérelmek elmérgesednek. Akik az ügyet képviselik, kiderül, hogy mennyi hibájuk van. Kiderül majd, hogy nem értünk hozzá, nem vagyunk alkalmasak, különben is, önző és téves az, ahogyan viszonyulunk ehhez is, ahhoz is. Nevetségesek leszünk, gonoszok, szánalmasak, unalmasak, gyűlöletesek. Botrány lóg majd a levegőben. Azt várják majd sokan, mikor történik végre meg a bukás.
A legtöbb ügy átmegy ezen. Sok ügy el is sorvad ebben az időszakban. De sok túléli. Természetesen, én a túlélést tekinthetem célnak. Mégpedig a sikeres túlélést.
Ezért dolgozom tovább. S dolgoznak velem együtt azok a társak, akik képesek kitartani ezekben a szürke napokban is. Nem tehetünk mást, minta azt, hogy a feladatainkat változatlanul az eredeti célra tekintve elvégezzük, legjobb tudásunk szerint, kompromisszumok nélkül. Akkor is, amikor hiábavalónak tűnik. Elfogadjuk, ha valaki hátra lép, s nem kéri a következő feladatot már. S üdvözöljük, ha valaki épp ebben az időben az ügy mellé áll. Tudomásul vesszük, hogy egy ideig esetleg nehezebb légkör vesz majd minket körül. Bízunk egymásban és az ügyben akkor is, amikor rengeteg negatívumot tudunk meg másoktól önmagunkról. Bízunk, dolgozunk és építkezünk.
Egy építkezésben látványos az, amikor a falakat, a szerkezetet felépítik. Lelkesítő, hiszen óráról órára nő az épület. De amikor a munkások eltűnnek a falak mögött, hogy a gépészetet, a burkolatokat építik, akkor csak por van és verejték. Kívülről nézve semmi sem halad. De a ház sohasem lenne készen ezek nélkül a munkák nélkül.
Az emberi viszonyulás ilyen. Az új ügyeket könnyen megszeretjük, aztán megcsömörlünk tőlük. De ami ezt túléli, az hitelessé válik. Az már egy másik korszak. Amelyik ügy odáig eljut, az erős és hiteles. Egyfajta hatalom megtestesítője. Olyan ez, mint átjutni a tavaszból a nyárba, de fordított úton: a szomorú őszön és a zord télen keresztül.
Én kész vagyok ezt az utat is végig járni. Főzöm továbbra is ezt a kedvenc ételt. S mire újra megkóstolod, lesz néhány izgalmas, új íz is benne.
Van hited és erőd tovább menni ezen az úton?

Emlékezés Litván Péterre

Emlékezés Litván Péterre

 

Péter 2018. január 23-án kedden, a Mars vagy Árész Isten hatáskörébe tartozó napon meghalt

(1962. február 22-én csütörtökön, jupiteri azaz zeuszi napon született – hogy jön ide Árész és Zeusz, ezt a későbbiekben elmondom).
Halála után érezhetővé vált, hogy a szorosabb ismeretségi körben szinte mindenkinek van egy saját Pétere – ki-ki nagyon közel érezte magához, többen mondják őt a legjobb barátjuknak.
Szerteágazó tevékenységét nem fogom tudni a teljesség igényével áttekinteni, így azokra szorítkozom inkább, melyekben aktívabban részt vettem. Nem térek ki nagyon fontos mozzanatokra és időszakokra, a családjával az akkori NDK-ban töltött általános iskolás évekre, a Cseresorozatban, az RS9 Színházban, a Merlin Színházban és a Hejettes Szomlyazókkal folytatott írói, előadói, összművészeti alkotótevékenységre (nem részletezem a hazai és külföldi fesztiválokat, happeningeket, konferenciákat, ahol előadóként vagy szervezőként vett részt a pezsgésben, a kiadványokat, melyeket szerkesztett, a lapokat, melyeknél dolgozott, és pályáján, magánéletében nagyon fontos személyekre sem tudok kitérni, emlékezésem szubjektív és nem annyira adatközlő jellege miatt. (Szerkesztő volt egy ideig a 2000-nél is, ahonnan politikai vita miatt csupa pirossal aláhúzták a cikkét, így kellett távoznia) de mindenképp meg kell említenem édesapját, Litván Gábor zeneszerzőt, akivel egész életükben közösen dolgoztak.
Kedélyes, vállaltan és felvállaltan nem problémamentes, „dinasztikus” együttműködés tanúja és alkotótársa lehettem én is sokakkal együtt. (Az apai nagyapáról, Litván Józsefről.
Életem első és máig egyetlen rendezését a Zsivágó kávéházban adtunk elő néhány éve „Hogy nézel ki?” címmel. A jelenet Litván Józsefnek, Péter nagyapjának visszaemlékezése alapján készült, aki visszatért a mautthauseni koncentrációs táborból. A három fiából kettőt Péter és fia, Ádám alakított.) (Péter apai nagymamája Auschwitzban halt meg).
Az utóbbi tíz évben a Jósika utcai lakás „fészekmelegében” Péter húgának, Erikának a kamarazenekari próbákról ott maradt kottaállványai, az ott lévő hangszerek között zajlottak az előadó-beszélgető estek, ahol a „Litvánok” és az „Erdélyek” komoly szellemi magot képeztek az odamágneseződő barátok, alkotók, akadékoskodók, szimpatizálók, ellenszenvezők, elismerők és elutasítók számára. A Jósika utca mindezen vendégek előtt nyitva állt. Később, Gábor halála után Péter kivitte a találkozókat kávéházakba, így sokszor zajlottak a körúton a sajátos légkörű kávéházi estek, ahol egy-egy témához kapcsolódva lehetett felkészülni önálló szellemi termékkel, művel, vagy műismertetéssel, saját jelenetekkel.
Péter édesanyja Wéninger Edit operaénekesnő, édesapja, mint említettem,Litván Gábor zeneszerző és karmester volt. Mikor 22 évvel ezelőtt megismerkedtem Péterrel, és feltettem neki a kérdést: édesanyád is zsidó családból származik? Azt felelte : inkább az ellenkezője– és nevettünk.
Péter világbeli helyzetéhez én azt gondolom, nagyon is hozzájárul ez a – kívülről belsővé vált –feszültség, két világszemlélet (melyeknek ellentéteit mesterségesen élezik az „oszd meg és uralkodj” elve szerint) metszéspontjában, „nyughatatlan, zseniális izgága zsidóként” (ahogy egyszer Ferenczi László jellemezte Jézust ) mélyen hívő katolikusnak lenni.
Nagy, egymásnak feszülő erők és konfliktusok fűtik őt mint drámaírót és megjelenítőt, aki a mozgások, dinamikák keresője, s maga is nem csak ösztönösen, de tudatosan mozgató akar lenni.
Az alapot Istenben, és a Kant-féle jóakaratban találja, mely nem az eredményre, a sikerre néz, hanem egyetlen célja a felismert jó nevében tenni. Ebben az apai szemlélet is folytatását leli, (egyszer Gábor felcsattant egy beszélgetés során: „a siker mióta esztétikai kritérium?”) ugyanakkor nem egy szentet kell elképzelni az írásom nyomán, hanem a saját magát olykor Falstaffként, Calibanként is aposztrofáló, olykor önmagával is viaskodó, saját őserejét néha megvető vagy elfojtó, a megélés és a kiélés, tisztaság és szolgálat kérdéseibe újra meg újra belegabalyodó, önmagát az élet legkülönfélébb aspektusainak az esetlenség felvállalásával odaadó embert. (Mások esetlenségei nem egyszer különös módon váltak bontakozásokká a közelében).
Péter a bölcsész közegekben némileg hírhedtté vált, sokan tartották kötekedőnek. Péter egyik alapgondolata volt, hogy a kis forma visszahat a nagy formára, ezért nem érdekelte a „társadalom megváltoztatása” és hasonlók, hanem a saját közegben, a legközvetlenebb módon hozott létre kulturális atmoszférát. A szakma elismerte nagy tudását, de Péter nem tudott mit kezdeni a „csípésrend” fordítottjával sem, a „mosoly és elismerésrendekkel”, s még kevésbé azokkal a közegekkel, ahol ezek mögött az egymás hátbatámadása is bevett gyakorlat. Ennek csak részben volt az oka vérmérséklete, illetve az önkifejezés elfojtására való képtelensége, még kevésbé öncentrikus tetszelgés az „őszinte ember” szerepében - tudatosan mondta, kiabálta ki azokat a dolgokat, melyeket az adott helyzetben senki nem tartott „ildomosnak” mondani - ugyanis Péter a már korábban említett kis forma-nagy forma elv alapján azt gondolta, hogy a háború ellen ez a leghatásosabb küzdelem személyes szinten – azaz a konfliktusokat ott és akkor kell felszínre hozni, akár felszínre robbantani, ahol vannak, kicsiben, és így kevesebb lesz az elfojtás, és nagy robbanás.
Brilliáns előadást tartott például a Shakespeare Bizottságban, ahol egyúttal alaposan elmarasztalta a Bizottság tevékenységét, és az új Shakespeare fordításokat, melyeket indokolatlannak érzett, alighanem a sztárfordítók füle hallatára. Azt gondolta, hogy küzdjön meg mind a színész, mind a néző Arany nyelvezetével - itt újra Gábor szavai jutnak eszembe: „a siker mióta esztétikai kritérium” és hát igen, a honorárium nem lehet elég ok egy íztelenebb „megoldásra”,illetve ha elég ok, akkor a vezető értelmiséggel együtt bajban vagyunk. Azt nem tudta elképzelni, hogy az ő mércéje szerint íztelen, gyenge fordítást alkotója nagyszerűnek véli. Egyáltalán, nagyon ellene volt a minősítéseknek, akár jóknak, akár rosszaknak – azt gondolta, hogy a minősítések elvonják a figyelmet a jelenségről magáról. Amikor vitázott, azt jelenségek elemző elutasításával tette.- Másik közelmúltbeli eset, amikor a Bálintházban a tisztelői és rajongói körében beszédet mondó Heller Ágnes szavaival nem értett egyet, aminek nyíltan hangot adott, nagy megütközést kiváltva. És egészen biztosan mondhatom, a cél nem a hatás volt, Péter egyszerűen képtelen volt a tekintély általi delejezettségből nem kirángatni, kitoporzékolni, és önálló gondolkodásra buzdítani az adott közeget.
Az utóbbi évtizedben felerősödött vállalásainak szolgálat jellege, összefüggésben egyre mélyülő katolicizmusával, ami persze nem jelenti azt, hogy szűkebb vallásos közösségekben szokatlan szenvedélyessége, alapossága, és nagy tudással megközelített tenni akarása miatt nem találta olykor ajtón kívül magát ezen a területen is – ezzel együtt az egyház alapjait soha nem kérdőjelezte meg, a külső kritikával szemben legalább olyan szenvedéllyel védte. (A „megoldás” szót utálta, a hitleri végső megoldással” hangzott egybe a számára, de megörült az általam javasolt „oldás” kifejezésnek, mint ahogy a tökéletesség görcse helyett a teljesség felé mozdulás-mozgás volt számára alapvető működés – rendkívül türelmes volt a tökéletlenségekkel, elakadásokkal kapcsolatban, egyedül a „fals” volt számára tűrhetetlen – ne felejtsük el a zenész szülőket, fizikailag sértette fülét, lényét a fals hang. Az emberi kommunikációs formákat zeneileg is megélte, és a hamis hangok hihetetlen szenvedést okoztak neki, ebből fakadt érzésem szerint néhányak által
„kötekedőnek” minősített viselkedése, kirobbanásai.
A zsidósághoz való viszonyát még több feszültség jellemezte, mint a katolicizmusát. Édesapjával együtt a baloldali klisék jó részét „áporodottnak” ítélték. „Van azonban e roppant értékvesztés közepette is ...két legenda, amihez hívei foggal-körömmel ragaszkodnak, amit tehát értéknek és sajátjuknak élnek meg, és ami emiatt alkalmas lenne feláldozásra: a törzsökösség Turul-identitása és az értelmiség világpolgársága. Ez az a két nagy családi - nagycsaládi – nimbusz, mely meghatározza szellemiségünket és átjárja mindennapjainkat. Kívánhatja-e egy modern értelmiségi, hogy mélymagyar felebarátja lemondjon a maga Turul-identitásáról, amikor ő sosem mondana le arról, ami neki érték - a világpolgárságáról? Nem kívánhatja. És hol van az az abszolút ítélőszék, mely kimondaná, hogy a Turul-monda rosszabb dolog, mint a világpolgárság? Hiszen mindkettő csodálatos. Jelen kultuszában azonban mindkettő identitás-pótszer, és mindkettő olyan, amit - pótszerként - a másik léte felé érzett rosszallás tart életben.” írja Péter Radnóti Sándor "A barátság filozófiája" című írására adott válaszában. Az áldozat kultuszt Péter nagyon határozottan elutasította, de a semlegesítő, a bűnt és bűnösöket relativizáló hangokat sem tűrte. Ezt sokan nem értették, időnként attól tartott, hogy feljelentik antiszemitizmus vádjával valamely vita kapcsán, máskor meg a zsidóság okán közösítették ki, vagy „szűrték meg” jobboldali közegekben. Az inkább konzervatív gondolkodású (de liberális érzelmű) Péter édesapjával oratóriumot írt Szenes Hannáról, a II világháború hősnőjéről, aki naiv, életvidám, szépreményű fiatal lányból az üldözöttségre cselekvően reagáló, bátor harcos, pilóta és kínhalált szenvedő mártír lesz.
Lehetetlen felsorolni az általa a közelmúltban is szerkesztett kiadványokat, műsorokat, eseményeket, a Hajógyári Szigeten évtizedekig való jelenlét összes savát borsát (Diogenész hordójától a a kérdezős játékig, ahol a görög Istenek jelleme, életének mozzanatai alapján összeállított kérdésekkel – angolul, németül, franciául, olaszul...- próbálta kitalálni a látogató születésének napját, melyből emlékezetes beszélgetések, játékos önfelfedezés lett, és a fesztiválról hazavitt maradandó élmény.(Néhány példa a kérdésekre Péter Mitológiai tipológia című befejezetlen művéből: „Szeléné 1. Az éjszaka úrnője. Éjszakai vagy nappali ember vagy-e? 2.
Tovább adja a nap fényét. Kezdeményező vagy inkább továbbvivő természetű vagy-e? 3. Nem a részletekben, hanem a vízióban nyilvánul meg elsődlegesen. A teljes kép igézetében élsz-e inkább, vagy a részletekében? 4. Bele lehet nézni, nem úgy, mint a napba. Barátságos vagy-e azokhoz, akik
feléd fordulnak. 5. Fogadja a halottak lelkét. Milyen a viszonyod a halálhoz? Félsz-e tőle vagy elfogadást érzel-e vele szemben?”)
Végül a legutóbbi kezdeményezésre térek ki, - a Vasárnapi Iskola keretében baráti összejöveteleket tartottunk (ami Péter halála után is folytatódik), a fentebb már leírt, „litvános” hangszerelésben, ahol Péter az általa kidolgozás alatt lévő, befejezetlen Mitológiai tipológia köré csoportosította a témákat. Az asztrológiát határozottan elutasította, viszont „Európa bölcsőjének”, a görögségnek az archetípusokra vonatkozó szemléletét be akarta emelni a keresztény gondolkodásba, a kettő szintézisét érezte eléggé elevennek és életet adónak egy kulturális és szellemi megújulás számára. Így a hét napjainak latin nevei alapján, a latin alakokat visszavezetve görög megfelelőjükre, a hétfő a Hold,(Szelené) kedd Árész, szerda Hermész, csütörtök Zeusz, péntek Aphrodité, szombat Kronosz (illetve a Titánok) és Vasárnap Apolló napja. Az Istenek jelleme és életeseményei alapján csoportosította az alkotókat illetve jelenségeket. „Ennek a mitológiai tipológiának sajátja, hogy az embert önmagánál magasabbhoz méri, nem saját hibái mentén akarja behatárolni, és nem
páciensnek tekinti, mint a pszichológiai tipológiák, karakterológiák. Az istenek cselekedeteik, szenvedéseik és gyarlóságaik árnyalataival maguk jelentik a karakter-együttest, az étoszt, a szülőiséget, mely az ezen étosz méhében táplált halandót ocsúdni engedi. Ógörögül az étopoiosz – a karaktercsináló - a színész. A halandó az élet színpadán az istenthőst mint karaktert éli meg teljességében vagy leszűkítve, eltorzítva, rájátszva, ripacskodva. Tehát nem egyszerűen kiszolgáltatva, hanem saját akarata szerint bánva a kapott tehetséggel. A híres vagy hírhedt személyiség történelmi nyomatékának része, hogy ez nála markánsan, ikon-szerűen történik.” (Litván Péter: Mitológiai tipológia) A Vasárnapi Iskola vezetését Péter az utóbbi időben átadta, mert abban látott további „mozgási” lehetőséget – számára nem a saját személye, hanem a feladat volt előtérben.
Mindannyiunk vesztesége mérhetetlen, akik szerettük, Péter innen nézve túl korán ment el, de meg kell említenem azokat, akiké a legnagyobb, a „Bohémélet” egyáltalán nem szürke eminenciását, Péter feleségét, Valit, aki nélkül ez a bohémélet valószínűleg még rövidebb lett volna, és fiát, Ádámot, akivel egy átlagos apa-fiú kapcsolaton messze túlmenő szellemi közösségben élt az édesapja. Ádám litvános feladattudattal és összeszedettséggel áll a változtathatatlan elé. Szeretettel, hálával, részvéttel állunk mellettük.
Péter számomra egyik legszebb gondolatmenetével zárom soraimat: „A barátságnál még ezen a szinten sem helyénvaló választásról beszélni. Mert a barátság nem olyan létfenntartó szükséglet, mint a párkapcsolat, nincsenek is társkereső irodák, melyek a barátságra építenék profiljukat. Ha nincs fogékony személy egy halmazban, például egy iskolai osztályban, akkor nincs az a választás, mely barátságot tudna teremteni, és marad a sivár magányosság. A barátság nem választás kérdése, hanem kegyelmi adomány: az egymásratalálás, az egymás iránti fogékonyság csodája, annak a
csodája, hogy egymásnak teremttettek, akik barátok tudnak lenni.”

 

(A temetésre 2018. február 9-én, 12:45.kor kerül sor az Új Köztemetőben. A megelőző napon, 2018. február 8-án, 18 órakor gyászmisét tartanak az elhunyt emlékére a Terézvárosi Templomban. Szerk.)

 

Litván Péter életrajza és az A Hetedikben megjelent írásai