Enigma

Enigma


A gátőr az utolsó partszakaszt ellenőrizte. Alkonyodott, gyönyörködve nézte, ahogy a napsugarak bearanyozzák a Duna hátát. Mikor menni készült, a víz felől gyöngyöző nevetést hallott. Megállt, kezével ernyőzve szemét, kutatta a tükörként ragyogó folyón a hang forrását. Nem látott senkit, de a nevetést újra hallotta.
Leereszkedett a gátról egészen a partig. Tétován álldogált, mikor a vízből hirtelen felbukkant egy női alak. A karcsú, ragyogó test könnyed természetességgel hevert a vízi ágyon, haja aranyhínárként hosszan lebegett utána, gyengéd keblei ágaskodó, fénylő kupolák, dereka, csípője régi amforák kecses ívelése, szemei víz-zöld drágakövek. Pillantása ismeretlen gyönyörök ígéretével tapadt a férfire.
A gátőr megbabonázva gázolt a vízbe, hogy kimerítse magának a gyönyörű zsákmányt. Mire karnyújtásnyira ért, a vízi lény váratlanul alámerült.
Órákig ült a parton, a remény, hogy újra feltűnik, odabéklyózta. Nem észlelte az idő múlását, káprázó szemei belevakultak a fénylő víztükörbe.
Felesége talált rá, akinek zavaros magyarázatokkal kellett beérnie.

A gátőr ettől kezdve minden idejét a Duna partján töltötte a vizet lesve, hátha felbukkan újra a gyönyörű vízi lény.
Asszonya elhagyta, panaszolva, hogy hitvesi ágyuk hidegebb, mint a téli Duna medre. A gátőr nem tartóztatta. A falubeliek egy része hitte is, nem is a történetet, ami lassan legendává nőtte ki magát. Egy ideig a falu férfilakossága titokban látogatta a gátat, és többen határozottan állították, hogy látták a vízi asszonyt, de ezek csak mendemondák voltak.

Eltelt tíz év, a gátőr számára várakozásban és magányosan, mert földi nőt többé nem ölelt.

Mikor a gátőr belépett a kocsma ajtaján, sarkában egy bozontos kutyával, hirtelen csend lett az ivóban. Nyomában bezúdult a kinti fagyos levegő, lehűtve a párás meleget. Minden arc feléje fordult, a kezekben megállt a pohár, és az aranyszínű bor rezzenetlenül várt a szomjas gégékre. A hegedűs háttal állt az ajtónak, nem látta az érkezőt, tovább cincogott hangszerén. A férfi köszönést mormolt az orra alatt és megindult a pult felé.
A kocsmárosné szeme megvillant, kérdezés nélkül pálinkát töltött, majd a kutya elé tolt egy tál ételmaradékot. A kocsma népe is napirendre tért a jelenet fölött, és a szikkadt torkok újra nyelni kezdték a bort. A gátőr, akit kínzó szomjúság gyötört, poharát sürgetően újra az asszony felé nyújtotta, aki kis tétovázás után megtöltötte. A harmadik próbálkozás azonban megfeneklett a kocsmárosné ellenállásán. Olyan keményen markolta az üveg nyakát, mintha a vele szemben álló férfi torkát szorongatná. Az könyörögve nézett rá zavaros szemeivel, és kitartóan nyújtotta orra elé az üres poharat.
– Na, Erzsi, cudar hideg van, zajlik a Duna. – nógatta. Az asszony hirtelen elhatározással újra telelöttyintette poharát.
– Több nincs. – mondta fellebbezést nem tűrően, és olyan kíméletlenül verte a dugót az üveg szájába, hogy a látványtól a gátőr szava is elakadt. Álltak egymással szemben a pult két oldalán ellenségesen, de ebben több volt a megszokás, mint a harciasság.
– Isten áldjon, Erzsi! – hátrált meg a férfi, és füttyentett a kutyának.
– Magát is, Mihály. – lökte a szót az asszony.
A cigány közben új nótába kezdett, magas üveghangon jajongott a hegedű. A gátőrre az egymáson csúszkáló, sikító hangok és a hirtelen elfogyasztott pálinka ijesztő hatással volt. Megállt a kocsmaajtóban, kezeit a fülére szorította, kétségbeesetten belezokogta az emberek arcába:
– Sír a vízi asszony, gyönge testét vagdossa a jég. -
Aztán kifordult az ajtón, döbbent csend maradt utána. A férfiak szótlanul szedelődzködtek, szilárd véleményük a világ reális dolgairól megbillenni látszott, és ezen nem segített a hazafelé beszippantott, hideg levegő sem.

A középiskolás Falus Gábor az ajtón keresztül hallgatta, ahogy apja beszámol a kocsmában történtekről a feleségének. A fiú fantáziáját erősen megmozgatta a különös sztori. Már órák óta ült a számítógép előtt, de merő unalom volt a fészbuk.
Hirtelen támadt ötlettel, a vízi asszony legendáját feltette a hálóra. Az eredmény legvérmesebb reményeit is túlszárnyalta.
Megpezsdült az élet, nagyobb zsongás, csipkelődés akkor se lehetett volna, ha meggondolatlanul darázsfészekbe nyúl. Legtöbben a dunai „sellő” külsejét feszegették.
A fiú örült az érdeklődésnek, de zavarta, hogy a kérdésekre nem tud válaszolni. Mikor azt javasolták a kíváncsiskodók, hogy beszéljen a gátőrrel, kicsit megijedt, de a szellemet kiengedte a palackból, lépnie kellett.
Szüleinek azt mondta, átugrik a barátjához, valójában a gátőr házához sietett. A férfi nem volt otthon, sötét volt, a kutyát sem látta. Kis habozás után elindult a gáton, hogy megkeresse. A séta kellemetlen volt a metsző, hideg szélben. Már majdnem feladta, mikor izgatott kutyaugatást hallott. A természetes navigáció révén hamar megtalálta őket. A gátőr teste egy jégtáblán hevert, a parttól két méterre. Az állat kitartóan csaholt, nyüszített, jelezte, hogy baj van.
Gábor azonnal segítséget hívott, közben a zajló, csikorgó, dühös folyót leste, és reszketve fülelt, hogy látja-e, hallja-e sírni a vízi asszonyt?

A gátőr még élt, mikor a fiú megtalálta, a mentősök szerint erősen kihűlt, kezei véresek voltak, körmei letöredeztek, mint aki kétségbeesetten, sokáig küzdött a jéggel. Kórházba került. Senki nem csodálkozott, hogy a kocsmáros Erzsi kísérte zokogva.

Gábor, ahogy hazaért, azonnal tudósított az eseményekről. Délutánra az érdeklődés országossá lett a Mohács közeli Laposa iránt. A fiú lubickolt a közfigyelemben, de a sok cinikus, olykor gúnyos megjegyzéssel nem tudott mit kezdeni. Azokra a kérdésekre sem reagált, melyek a dolog szexuális oldalát feszegették, bár azok az ő fantáziáját is megmozgatták.
Rövidesen megjelent a településen a sajtó is, eleinte a legfürgébbek, és egyenesen Falus Gábort keresték. A fiú zavarba jött, még nem fejlődött ki az a képessége, hogy sokat mondjon arról, amiről keveset tud. Idővel a sajtó érdeklődése annyira megnőtt, hogy minden laposaira jutott legalább egy újságíró.
Közben az Önkormányzat meghirdette a gátőri állást a szokásos kedvezményekkel együtt. Mikor a hirdetmény megjelent, a falu asszonyai, soha nem tapasztalt egyetértésben, megtiltották a laposai férfiaknak, hogy bármelyikük elvállalja azt.

A patthelyzetet most is a net oldotta meg. Ahogy a hír napvilágot látott, rengetegen jelentkeztek a megüresedett állásra. Az eddig szorult helyzetben lévő polgármester most a bőség zavarával küzdött. A helyi asszonyok elégedetten nyugtázták, mikor egy nőtlen, szomszéd falubelire esett a választás. Az állás betöltése a jégzajlás miatt sürgős volt, a fiatalember napokon belül beköltözhetett a gátőri házba, és nagyon szerencsésnek érezte magát.
Nem zavarta, hogy a gátőri mellé a kísérleti egér státuszát is megkapta. Az sem, hogy további élete, ha tetszik, ha nem, élő bizonyíték, vagy eleven cáfolat lesz, a laposai legendát illetően.

A fiatal gátőr reálisan gondolkozó, műszaki ember volt, nem hitt a csodákban. Tavasszal összejött egy csinos, helybeli lánnyal, akivel nyárra tervezték az esküvőt. Elégedett volt sorsának alakulásával, kereknek látta a világot.

A gátőr, miután a kötelező penzumot elvégezte, hazaindult. Egy utolsó pillantást vetett a Dunára, melynek a tavaszi olvadástól felduzzadt testén napfény utazott sebesen.
Pár lépés után érte utol a víz felől érkező, cirógatóan édes nevetés.

Csak annyit mondj

Csak annyit mondj

Hosszúra nyúló percek óta állok majdnem mozdulatlan a régimódi tölgyfaajtó előtt. Ökölbe szorított kezem a mellkasom és az ajtó közt félúton megdermedt. Újra és újra elhatározom, hogy kopogtatni fogok, aztán az ujjaim valahogy mégsem engedelmeskednek, inkább szétterülve rásimulnak a mellkasomra, mintha így lecsillapíthatnák valamelyest háborgó szívemet. Mély levegő.
Amikor végre csitul kicsit a bordáim közt dúló vihar, újra próbálkozom. Elhúzom a kezem az ingemről, ökölbe szorítom az ujjaim, és mozdulok az ajtólap felé.
Nem megy.
Most meg a lelkem háborog, szinte üvölt rám, hogy ne tegyem. Figyelmeztetni próbál, hogy fájni fog, ha kinyílik előttem ez a ház. Még magányosan is jobb, mint kitaszítottan.
Elég ebből!
Erőszakkal előrelendítem az öklöm, és erőteljesen megkopogtatom a kemény tölgyfát.
Válaszul vidám gyermekhang szűrődik ki a küszöb alól, csilingelve, kacagva. Nekem kódolva azt üzeni: semmi keresnivalód itt!
– Apa, vendég jött, gyere, nyiss ajtót, engedd be!
Bántja a fülem a nevetése, bántja, ahogy kiáltja: „apa!”. Elszégyellem magam, amiért így érzek, de csak félig sikerül elnyomnom a fellobbanó irigységet.
Léptek közelednek, kattan a zár, feltárul az ajtó.
Ott áll előttem.
Ugyanolyan magas, mint én, borostás álla hegyesen ugrik előre, bronzbarna arcából világítva tekintenek rám a sötétkék szemek. Boldognak tűnik. A kisfiú a lábába csimpaszkodva néz fel rám hatalmas, mindent tudó szemeivel.
– Segíthetek? – szólít meg a mély férfihang.
Cserepesre száradt ajkaim alig nyílnak szóra, de muszáj megtennem. Minden bevezető nélkül belevágok, tiszteletlennek és neveletlennek tűnve, pedig nem vagyok az. Fiatalsága ellenére az én édesanyám megtanított az életre.
– Igen. Horváth Borbála fia vagyok.
Életemben először látom, milyen az, amikor egy ember szemében felcsillan a felismerés, átsuhan a döbbenet, előtolakszik a lélek. Mintha érzelmek hullámzó hada borítaná el azt a sötétkék íriszt. Másodpercek csak, míg bámuljuk egymást, aztán a lélek visszabújik az odujába, a férfi pedig rezzenéstelennek tűnő arccal néz végig rajtam.
– Apa, ki ez a fiatal bácsi? – rángatja a nadrágját a kisfiú.
Az „apa” ádámcsutkája megugrik, aztán csendesen annyit felel:
– Nem tudom.
Lábaimból minden erő kiszalad, de kitartok, nem zuhanok össze, most még nem. Majd később.
Nem tudom.
Visszhangzik elmémben a két szó: meg nem született kötelékünk gyilkosa. Közénk furakodik anélkül, hogy esélyt adna. Magamban gyűlölöm az elmúlt napokban felgyülemlett ábrándokat, mert most fájdalmasan mardossák a mellkasom. Mondanom kellene valamit válaszul, nekiállhatnék magyarázkodni, megmondhatnám a nevem, ami talán ismerősen csengene, talán nem.
Míg a válaszomra vár, lopva a háta mögé sandít, be, a békés, csendes házba, mintha attól félne, valaki rajtakapja, hogy itt áll velem szemben. Mintha ez bűn lenne.
Kiszáradt számmal szinte öntudatlan formálom a választ.
– Bocsánatot kérek. Nyilván rossz helyen kopogtattam.
Sarkon fordulok, reszketeg lábaimon lassan lépdelve hagyom el a verandát. Hátamba fúródva érzem az utánam bámuló tekinteteket, kezeimet a zsebem mélyébe rejtve indulok el a kertkapu felé. Anyám utolsó levele az ujjaim közé furakszik és szinte égeti a bőröm. Kibokszolt cipőimet egyre szaporábban szedem, semmi mást nem szeretnék most, mint minél távolabb lenni innen, elfelejteni ezt a kínt, ami nyomaszt. A gyökértelenség kínját. Kibírhatatlan, hogy nincs mibe kapaszkodnom, a szél szabadon cibálhat bármerre, mint valami ócska rongyot, ami ha valaha tartozott is valahová, most megtépázva repül tovább.
Előhúzom a levelet.
Még érzem rajta anyám kölnijét, ahogy a betegség-szagú verítékével összekeveredve beleivódott a papírba. Még érzem rajta az érintésének nyomát. Látom magam előtt, ahogy gyenge, remegő ujjaival ráírja, amit muszáj tudnom.
Hiába.
A jövő, ami az enyém lehetett volna, elszállt a két kiejtett szóval együtt: nem tudom.
Széthajtogatom az agyonolvasott, gyűrött lapot. Szóról szóra tudom már, mi van ráírva, most mégis elolvasom. Talán csak azért, hogy édesanyám velem legyen ebben a pillanatban.
Drága fiam! Túl fiatalok voltunk még, amikor fogantál, de igaz szerelem gyümölcse vagy. Apád jó ember. Nem vállalhatott, mert előtte állt az élet: a tanulmányok, az álmai… de tudom, hogy jó ember. Keresd meg őt! Nagy Kornélnak hívják, és Pécsett lakik. Annyit mondj neki, Horváth Borbála fia vagy. Tudni fogja. Tudnia kell!
Dühtől és fájdalomtól hajtva összegyűröm a levelet, és már éppen kilépnék a kiskapun, amikor a hátam mögül hang szólít.
– Várjon egy pillanatra! – kiált utánam a férfi.
Megtorpanok, reménytől vibráló szívvel pillantok hátra.
– Talán egyszer eszembe jut – mondja egészen halkan, miközben a kisfiú kezét szorongatja. Hosszan kapaszkodik a tekintetembe, mielőtt útnak ereszt. Alig észrevehetően bólintok csak, mielőtt tovább indulnék, a mellkasomban szétáradó remény pedig erőt ad, hogy kivárjam azt a pillanatot, amikor apámnak talán egyszer eszébe jutok.

Kampo

2027

(Reggel hat óra. Magas, erős férfi lép be az ajtón. Negyvennél idősebb, de még nincs ötven. Farmert és fekete inget visel, az ing nincs begyűrve nadrágjába. Erős, sűrű szemöldöke fekete, a szeme is sötét, de inkább ábrándozó mint kegyetlen, ujjai hosszúak, nagy keze inas, de finom.)

        Tisztelt hölgyeim és uraim! Érezzék megtisztelve magukat, hogy itt vagyok! Látogatásom szándékolt és tervezett, melynek semmi köze a marxizmus-leninizmushoz, talán csak a Jóistenhez és egyéb, kisebb istenekhez, mert önök számára most eljött az idő! Nekem ehhez semmi közöm, tényleg semmi. Jaj, de udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam, Gecsvalik Ede Hunor vagyok, az ítéletvégrehajtó. Nem szép mesterség, tudom, de ez is csak egy munka, melyért megfelelő fizetség jár. Megígérem önöknek, méltányos és gyors leszek, nem azért, mert nem szolgáltak rá a szenvedésre vezérlő nagyjaink szerint, hanem mert az én gyönge szívem együttérző. Nagyjából.

Azért mondom, hogy nagyjából, mert egyszer szívesen kipróbálnám a nácik módszerét, akik hentes kampóra akasztották fel az árulókat. Higgyék el, még én is beleborzongtam, elképzeltem, ahogyan a hegyes kampó beszalad az áll alatt a húsba, átszúrja a nyelvet, majd a szájpadlásban áll meg a vége, nem éri el az agyat, nehogy túl gyors és könnyű legyen a halál; a test súlya húzza lefelé a hátrakötött kezű elítélteket, a fájdalom, a zubogó vértől való fuldoklás végez velük. Idővel. Szörnyű. Tényleg beleborzongtam, amikor ezt egy filmben láttam, bár az is lehet, csak a bomlott elméjű filmrendező találmánya ez a kivégzési mód, még a nácik sem voltak képesek ilyen aljasságra, bár ebben nem vagyok biztos. Sokat beszélek, tudom, de meg kell adni a tiszteletet a halálba menőknek, és tudom azt is, hogy szavakkal is lehet ölni, de úgy sejtem, erre most nincs elegendő idő, bocsássanak meg nekem ezért.

(A folyosóról rohangálás, ordítozás zaja szűrődik be, néhány pisztolylövést is hallani, messzebbről géppisztolyok kereplésének hangja fut végig a megszürkült falak között.)

Most következik az a rész, melyet nagyon utálok, fel kell olvasnom önöknek az ítéletet. Tudom, elhangzott már a bíróságon, fellebbezésnek sincs helye, ám ez a szabály, hát, ne szegjük meg, mert még a végén mi feszengünk itt kötéllel a nyakunkban. Jaj, de paraszt vagyok, önök már kötéllel a nyakukban ácsorognak, látom, a kolléga kellően megfeszítette, hogy érezzék a halál leheletét, mely bizony bűzös. Legalábbis úgy sejtem.

Ne haragudjanak rám, én szívesen csevegnék önökkel, bár tudom, összevarrták a szájukat, hogy ne tudjanak megszólalni, még a végén vad eszméket ordibálnának szét, éljen a haza, éljen a szabadság, éljen a demokrácia, tudom én, de erre tényleg semmi szükség, és valljuk be, túl sok értelme sem lenne. Úgy látom, önök fiatalok, önök előtt állt volna a jövő, a két hölgy szülhetett volna egy tucat gyereket, szerethette és kényeztethette volna férjét, finomakat főzhetett volna; nekem például a csirkepaprikás a kedvencem, szeretem a hagyományokat, és tisztelem is. A két fiatalember pedig szolgálhatta volna a hazát, csinálhatott volna gyerekeket, főzhetett volna pálinkát, hogy mást már ne is emlegessek. Na, mindegy is, nem az én dolgom ítélkezni, vannak erre megfelelő, tanult emberek, akik végzik a dolgukat, akik megállapítják és kimondják a bűnösséget. A törvény szent. Nincs apelláta, aki lop, levágják kezét, aki másképp vét, lógni fog. Na, mi ez a lárma, nem lehet így dolgozni!

Szóval, az ítéletek. A Nemzeti Szittya Tanács és a Nagy és Örökéletű Nemzetvezető iránymutatása szerint, a Nemzeti Megfellebbezhetetlen Bíróság ítélete alapján Solymosi Szidónia vádlott felbujtás, izgatás, az állam elleni bomlasztó tevékenység, rémhírterjesztés, a Nagy és Örökéletű Nemzetvezető szidalmazása miatt kötél általi halálra ítéltetett, mely ítélet azonnal végrehajtandó. Bocsásson meg kisasszony, megnézem, ki ricsajozik ennyire odakint, így nem lehet dolgozni, így nem lehet átéléssel csinálni semmit sem! Még meghalni sem.

(Az ajtóhoz sétál, kinyitja, kidugja fejét, szétnéz, aztán gyorsan visszalép, visszacsukja az ajtót, a zárban elfordítja a kulcsot. Odalép az egyik férfihez, megfogja az állát, a másik kezével hátul a fejét, egyetlen mozdulat, egy halk reccsenés.)

        Gömöri doktortól tanultam, csak egy finom mozdulat, semmi fájdalom, semmi felesleges kín. Így kell ölni, kérem. Úgy láttam, börtönlázadás tört ki, néhány fogoly fegyvereket is szerzett. Ne aggódjanak, ez nem gátolja meg az ítéletvégrehajtást, hiszen nekem ez a feladatom. Természetesen leverik majd ezt a nevetséges lázadást, mert a hatalom erős, bebiztosította magát időben, felfegyverkezett, megfizeti bérenceit és zsoldosait. Na, miket beszélek? Szerencse, hogy itt nincs beszerelve kamera, mikrofon. De ez a helyzet, hölgyeim és uraim, a Jóisten sem mentheti meg önöket, a rendszer tökéletesen kiépült, minden csavar a helyén, a mű egész és megismételhetetlen, vértelenül épült, de véres kegyetlenségre képes immár. Nincs ellenség, mert mindenki ugyanazon az oldalon áll, vigyázban, szemlesütve, fejet lehajtva, engedelmesen.

(A második férfihez lép, egyetlen mozdulat, egy halk reccsenés. Az ajtón dörömbölnek, rázzák a kilincset. Az egyik nő mellé áll, egyetlen mozdulat, egy halk reccsenés. Géppisztolyok ütemes dörrenése hasít bele a csendbe. Kívülről szétlövik a zárat, belökik az ajtót. Négy fegyveres rohan be a cellába. Gecsvalik fogja a lány állát és fejét.)

        Tisztelt uraim! Beszéljük meg! Tudják, én parancsra cselekedtem, mert még a katonaság idejéből ismert a mondás, a parancsot megbaszni nem szabad, mert szaporodik. Ne értsenek félre, nem tréfálkozom, az élet véges, a helyzet szomorú, a rendszer mindenkit beállított a sorba, maguk is tudják! Van egy kölyköm, ja, és ott az asszony is, élni kellett, valahogy. Ez is egy munka. Ha én nem csinálom, elvégezte volna más. Mindig van jelentkező, jó pénzért mindenre.

Igen, a rendszer, én is tudom, gyalázatos, korrupt, aljas, számító, hazug, de ezt senki sem merte kimondani. Most egyébként forradalom van? Csak kérdem. Mert annak örülök. Mindennek vége szakad egyszer.

De nem szaporítom a szót. Egyezzünk meg! Én elengedem ezt a csinos lánykát, önök pedig elengednek engem.

(Az egyik fiatal férfi bólintott, Gecsvalik elengedte a lányt, felemelt kézzel előre lépett. Egy másik fegyveres odament a lányhoz, eloldozta, egy szikével óvatosan átvágta száján a varratot.)

        Uraim, remélem, megegyeztünk. El is megyek haza. Az asszony marhahúst készített, gombával. Nagyon finom, meg is hívhatom magukat, ha gondolják. De jó, hogy vége van már ennek a mocsok rendszernek, az étel is jobban esik az embernek – nevetett hangosan. – Akkor én mennék.

        Sehová sem megy! – lépett elé Solymosi Szidónia. – Hozzatok egy hentes kampót!

(A lány merőn néz Gecsvalik szemébe, akit megbilincselnek. Nincs benne harag, de még mindig remeg a keze, nyakán piroslik a kötél nyoma.)

        Egy húskampó. Csak a feeling miatt. Amíg beszélgetünk – mondta mosolyogva. Eszméletlenül fájt a szája, minden egyes szónál. – Csak a feeling miatt.

A romlás lépcsői

A romlás lépcsői

(Szabó András emlékére)

Minden egyes szívdobbanása annyira dobolt a dobhártyáján, mintha egy őrült zenész keményfa dobverővel püfölné az üstdobot, a megfeszített bőr mély jajdulással reagált a monoton ritmusra; kicsit remegett a keze, kicsit szédelgett, de az ő korában ennek nem volt semmi jelentősége.
Kávéja a konyhapulton gőzölgött, lassan, óvatosan nyúlt a csésze felé, ám keze átszaladt rajta, úgy tűnt, a fizikai létezés szigorú szabályai megszűntek, hologramként igyekezett megfogni a kávés kanalat. Csodálkozva bámulta kezét, göcsörtös ujjait, meg akarta dörzsölni arcát, ám keze akadálytalanul hatolt be fejébe. Nem érzett semmit. Nem baj, úgy is forró még a kávé, később megpróbálom, dörmögte félhangosan.
Fél óra múlva megitta kávéját, mintha mi sem történt volna; megcsalták érzékei, igen, csak ennyi történt, az agy nem működik már rendesen, keresni kell a szavakat, emlékezni az illatokra, ízekre, kutatni újabb és újabb indokok után, hogy az embernek még érdemes élni.
A következő napok eseménytelenül teltek, néha összezördült az asszonnyal, elfáradt a gyomlálásban; nem csinálod meg rendesen!, morgott felesége, sosem csinálod meg rendesen, ez csak „félmunka”!, vetette oda dühösen. Igen, az, bólintott hangtalanul, ha nincs már öröme a munkának, akkor sosem lesz tökéletes, sosem lesz „egész munka”, akkor csak nyűg és szenvedés. Percekig ácsorgott a gyönyörű amarillisz előtt, szépsége elbűvölte; csak az ember tökéletlen, állapította meg egykedvűen, furcsa, ismeretlen fájdalom hasított hátába, gerince közepébe, még a lélegzete is elakadt.
Kedden reggel korán kelt, kiment a piacra, krumplit, paprikát, paradicsomot és uborkát vásárolt; minden nagyon drága, mi a fene történik itt?, az emberek sietősen, lehajtott fejjel, mosolytalanul oldalogtak el mellette, rá sem néztek; bosszankodott, hogy mennyire kevés a nyugdíja, minden tartalékot felélnek már, aztán elnevette magát, nincs is pénze, se otthon, se a bankban; a kisemberek útja a munkából a temetőbe vezet. Azon törte fejét, mi szerez még neki örömet; nem volt hosszú a lista, sőt, egyre rövidült, mintha valaki titokban minden éjjel megkurtítaná a cetlit. A gyerekei ritkán jártak haza, élték a maguk szövevényes, pörgős életét, alig fértek bele az öregek. Csak néha. Csak kicsit. Ivott egy stampedli barackpálinkát, aztán még egyet. Igen, utána jobb lett. Kicsivel.
Mondd meg, öreg, mi a fenének farigcsálod ezeket a szobrokat?, mutatott felesége a kert végébe. Eladtál belőle egyetlen egyet is? Van valami haszna, vagy ez csak a te idióta szórakozásod? Nem válaszolt, bámulta a szobrokat, arc nélküli, egyforma emberek, némelyik nőnek nézett ki, a többség férfi, az elsőkbe már belemart az idő, az akácfa megfeketedett, néhol meghasadt. Mindig egyre alacsonyabb szobrokat készített, az erdésztől egyre kisebb akáctörzseket kapott, az utolsó már csak akkora volt, mint egy gyerek. Előző nap fejezte be, de ennek a szobornak már volt arca. Mosolygott. Reggelre valaki egy baltát állított bele, a fej kettéhasadt, a mosoly torz vigyorba váltott. Nem az asszony volt. Biztos nem ő. Csak állt előtte, potyogtak könnyei. Nem szólt senkinek.
Az a te bajod, hogy „valaki” akarsz lenni, de te már nem lehetsz „valaki”. Ahhoz te már öreg vagy!, vágta oda flegmán az asszony, aztán bosszúsan legyintett, elindult a konyhába.
Éjszaka nem aludt jól, pedig lefekvés előtt ismét ivott egy kis pálinkát. Azon gondolkodott, amit az asszony mondott. Igen, igaza van. Ő már öreg mindenhez. Az ember hatvanhat évesen csak „senki” lehet. Nem vitatkozott. Nem voltak érvei. Korán ébredt, megolajozta a láncfűrészt, aztán feldarabolta a szobrokat, mind a huszonnyolcat, közben úgy érezte, mintha a szívét marcangolná a fűrész, fröcsögött a vér, a lánc éles fogai szaggatták a szívizmot, az ereket, a gép visításától a szívdobbanások is szétforgácsolódva hullottak szanaszét. A végén már alig kapott levegőt, fájdalom feszítette mellkasát, belemart gerincébe, egészen belegörnyedt a kínlódásba. A falnak támaszkodva lépegetett a műhely felé, óvatosan, kicsit szédült. A satupadra tette a lecsorbult szélű poharat, remegett a keze, mellé is csordult az aranysárga színű pálinka. Gyorsan felhajtotta. Érezte szájában a kellemes ízt, nyelőcsövében a pálinka erejét, de mintha nem érkezett volna le gyomrába. Lenézett, látta a tócsát, az apró korty apró csöppekben hullott a műhely betonpadlójára, kezével meg akarta érinteni gyomra környékét, hasát, de keze akadálytalanul hatolt át testén. Döbbenten kapaszkodott meg a satupadban.
Nyilván mindennek ára van, nem vitatta, ő nem jó ember, nem életrevaló, nem simulékony, nem kedves, durva fejszéjével ilyenre faragta a sors, igyekezett változni, de nem tudott, aztán már nem is akart. Eszébe jutott, amikor egy veszekedés után összepakolt, kilépett az ajtón, vissza sem nézett. Az asszony sem szólt egy szót sem. Tizenkét esztendeig szabad volt, ott aludt, ahol az este érte, azt ölelte, aki visszaölelte, akkor dolgozott, amikor kedve tartotta, minden nap ivott, dohányzott, egyre többet. Abban az évben, az utolsó szabad évben farkasfogakkal toppant be a november, zúzmarásan, ködbe öltözve, a hideg műhelyben, a vasút mellett, ahol ideiglenesen lakott, nem volt fűtés. Lázasan, köhögve feküdt a szalmazsákon.
Kilencet ütött a templom órája, percekig ácsorgott az utcán az apró ablak előtt, aztán csak megzörgette, finoman, óvatosan, hátha nem hallja meg senki. Azt kívánta, hogy ne hallja meg senki, de nyílt az ablak, felesége elkerekedett szemekkel bámult rá; Julcsi, hazajöttem, mondta halkan, miközben a földet bámulta. Azt várta, hogy az asszony elzavarja, elátkozza, becsapja az ablakot, de csak annyit felelt, várj, kinyitom az ajtót.
Valójában nem sok minden változott, kevesebbet ivott, naponta fürdött, hetente kétszer megborotválkozott, tiszta ruhákban járt, és beteg volt, az orvos szerint szívasztma, szerinte csak kőből lévő szíve – gyötrelmek között – lassan elporladt. Az eredmény ugyanaz, szívasztma vagy elporladás. nincs különbség. Az asszony visszafogadta, de már nem együtt, csak egymás mellett éltek, néha összezördültek, aztán napokig nem beszéltek egymással, fájdalmukat mélyre ásták, olyan mélyre, hogy onnan már nem hallatszottak a ki nem mondott szavak.
Egy éjjel csuromvizesen ébredt, ujjai görcsben, összeszorított öklében a lepedő; a rémálmok néha még mindig gyötörték; mi a faszt keresünk mi itt, András?, kérdezte rémült tekintettel Gras Dezső, elfehéredve szorította a puska szíját, tömött hátizsákja meggörbítette keskeny vállát, a vékony, durva katonai kabát egy számmal, netán kettővel nagyobb volt nála, a vékony talpú csizma is lötyögött rajta, hiába tömte ki kapcával, pipaszár lábaival nem tudta betölteni. Én sem tudom, felelte komoran; a katolikus pap megszentelte a fegyvereket, megáldotta őket; a hazáért, fiaim, a hazáért!, kántálta átszellemülten. Ez nem az én háborúm, súgta Dezső, én nem akarok menni.
Ahogy kiértek a Don-kanyarhoz, az orosz mesterlövészek negyedik nap lelőtték a szakácsot, ő állt be helyére, Harc nélkül teltek a hónapok, közelített a tél, Dezsőt minden éjjel őrségbe vezényelték, mindig lilára fagyva tért vissza. A közeli falvakból ruhát és élelmiszert rekviráltak, aki ellenállt, zokszó nélkül agyonlőtték. Az orosz hideg megcsapolta erejüket, még igazán harc sem volt, de már megfogyatkozott a század létszáma.
Aztán egyik pillanatról a másikra megindult a szovjet invázió, hasaltak a lövészárokban, szorították puskájukat, rettegtek. Ez nem az én háborúm!, zokogta Dezső! Akik kihajtottak ide, otthon ülnek a meleg szobában, rántott csirkét zabálnak, konyakot isznak, nevetgélnek, mi meg itt pusztulunk el. Haza akarok menni!, üvöltötte a fiatal férfi, aztán találat érte a lövészárkot, egy repeszdarab Gras Dezső torkába csapódott, a szívdobbanásai ritmusára spriccelt vére, kimeredt szemmel kapkodott levegő után, miközben barátja kezét szorította.
Két hónap múlva tért haza, lesoványodva, rühesen, fagyási sérülésekkel. Valamit ott hagyott az orosz sztyeppén, melyről soha többé nem akart beszélni, csak fojtogató álmaiban bukkant elő, amikor arra ébredt, hogy azt kiabálja, ez nem az én háborúm, ez nem az én háborúm! És tényleg nem az ő háborúja volt, az urak eldöntötték, az egyszerű embernek menni kellett, az urakból hőst csinált a történelem, az egyszerű emberek pedig elpusztultak, jeltelen sírokban feküdtek, lassan már senki sem emlékezett rájuk. Valamiért nagyon nem szerette a fehér lovakat és a díszünnepségeket, felvonulásokat.
Egyik reggel orvost kellett hívni, az asszony rosszul lett, szóltak a mentőnek, irány a kórház. Eltelt egy hét, aztán még egy, néha meglátogatta feleségét, csak ült az ágya mellett a széken, nem sokat beszélgettek, megigazította párnáját, adott neki inni. Nem sok jóval biztatták az orvosok.
Elővette a serpenyőt, szalonnát darabolt és füstölt kolbászt, Verkától, a szomszédasszonytól kapott friss csiperkegombát. Régóta vágyott már egy ilyen rántottára, de az asszony nem engedte, hogy megsüsse magának; napokig büdös lesz tőle a lakásban, a sült szalonna szagát még a függöny is magába szívja, dohogott Julcsi; hát, nem sütött szalonnás-kolbászos rántottát. Összeszaladt szájában a nyál, az illatok régi emlékeket idéztek, hajnalig tartó mulatságokat, melynek a vége mindig lerészegedés volt. Meztelen fürödtek a Zagyvában, a lányok pedig eldugták ruháikat, visítva szaladtak a fiatal férfiak elől, némelyik hagyta magát elkapni, de csak a szerelmének. Neki még akkor nem volt szerelme, nem volt kit kergetni az aprócska folyó melletti erdőben.
Leült a konyhaasztalhoz, vágott egy karéj kenyeret, mohón falta az ételt, amikor lenézett, megrökönyödve látta, hogy amit addig megrágott és lenyelt, egy kupacban ott van a széken, a világos kárpit vöröslött az őrölt paprikától. Megint ez az őrültség, morgott halkan, ez létezhetetlen, biztosan megbolondultam; kivitte az udvarra a széket, a megrágott ételt lesöpörte kezével, hozott egy vödör vizet, sikárkefét, tisztítószert. Vadul dörzsölte a szék ülőlapját, de a halovány virágminták egyre élénkebbé váltak; azon kapta magát, hogy sír, úgy rázza a zokogás, mint még soha.
Egy este a konyhában ücsörgött, bort ivott, vizespohárból, a múltban turkált, ha már a jelennel nem volt kibékülve. Egyszer nagyon berúgtak a Vasmacska nevezetű hírhedt vendéglátóipari egységben, nem nagyon emlékezett részletekre, másnaposan, fejfájósan ébredt. A főnöke parancsolta le az épülő ház negyedik emeletéről; mi a szart csináltál már megint, András?, kérdezte korholva.
Két rendőr és két fekete bőrkabátos férfi várt rá, megbilincselték, belökték a kocsi hátsó ülésére. Úgy érezte, a cella szűk falai a sötétben összenyomják, fázott és éhes volt, de órákon keresztül nem szólt hozzá senki, aztán csörrent a kulcs, nyikordult az ajtó. Átvezették a kihallgató helyiségbe, két egyszerű vaslábú székből, egy asztalból és egy vödör vízből állt a berendezés, apró, rácsos ablakon keresztül szökött be a lebukó nap utolsó sugara.
Bandi, baszd meg, hogy kerülsz te ide?, fordult felé a megtermett katonatiszt, megcsóválta fejét. Gyerekkori barátja, Füzes Gerzson ácsorgott előtte, aztán az asztalról felmarkolt egy dossziét, kinyitotta, olvasott. Szóval, azt írják itt, szidtad a rendszert, Rákosi pajtást is. Meg a kommunistákat. Nem emlékszem, felelte fejét lehajtva, nagyon berúgtunk. Te marha, tudod, hogy a magyar emberek egy része spicli, mindenütt ott vannak, fizetést, juttatásokat kapnak érte, az anyjukat is feladnák! Nem emlékszem semmire, és én nem szoktam politizálni. Van két kölyköm, az asszony is dolgozik, én is, de néha ki kell kapcsolni kicsit, tudod, a háború; Dezső szelleme még mindig kísért, nem bírok rendesen aludni, ha nem iszom kicsit.
A Dezső rendes gyerek volt, sajnáltam, amikor hallottam, hogy ott pusztult el, tárta szét kezét Füzes Gerzson, abban a szemét háborúban sokan ott hagyták a fogukat. Az sem volt jó világ, a mostani sem az. Túl kell élni, akárhogyan is. Ne járj kocsmába, tudom, hogy Klenyánszkynál legjobb a bor, ott ácsorognak és vedelnek napestig a cimborák, de akkor se járj oda. Látod, itt az aktád, már nem üres. Megpróbálok neked segíteni, de nem lesz kellemes, a látszatra adni kell.
Másnap kiengedték, Füzes alapos munkát végzett, egy hétig enni sem tudott, még egy hónap múlva is fájt az arccsontja, vállán, hátán, combján a gumibot nyomának lila csíkjai csak nagyon lassan tűntek el, úgy nézett ki a háta, akár egy absztrakt festmény. 1954-et írtak akkor.
Korán felébredt, sokáig feküdt az ágyban, csak bámult ki az ablakon. Reggeli után csöngettek, Csollák doktor felesége jött át a szomszédból. András, most telefonált a férjem, hogy szóljak magának, Julcsi meghalt. Nagyon sajnálom.
Felült biciklijére, nem igazán sejtette, hogy mit is kell ilyenkor csinálni, még senkit nem temetett. Csak a háborúban. De az más volt. Még ott találta a kórteremben, feküdt az ágyban, le sem takarták. Szép öregasszony volt, vonásaiban még mindig ott rejtezett a nagyon csinos húszéves, akaratos fruska. Leült az ágy mellé durva kezébe fogta felesége kezét, ráhajolt az ágyra, homlokát az asszony mozdulatlan combján támasztotta, ereiben egyre lassabban áramlott a vér.
Julcsi, nem jól van ez így. Rám már semmi szükség, te kellesz a kölyköknek, téged szeret mindenki, neked maradnod kell.
Fiatal nővér lépett a kórterembe, egy dossziét szorongatott a kezében, letette az asztalra, feléjük pillantott, aztán kirohant.
Itt vagy, öreg? Jól érzem magam, hátha már hazaengednek, ki tudja?, mondta halkan az az idős asszony, simogatta az öregember fejét, összekócolta a ritka, ősz hajszálakat. Nagy rendetlenséget csináltál otthon? Nem baj, majd kitakarítok. Már jól vagyok. Csak nem szabadultál meg tőlem, látod? Bolond öregember; suttogta, és elmosolyodott.

Utolsó ajándék

Utolsó ajándék

Délután, szieszta idején siettem végig a visegrádi üdülő folyósólyán.
Kicsit zavart cipőm sarkának hangos kopogása, ezért néha lábujjhegyre váltottam. A zaj, amit
okoztam úgy hangzott, mint versben a bicegő ritmus.
Beléptem a szobába, csukott szemmel feküdt az ágyon.
– Alszol Dide? – hajoltam közel. Felém fordította arcát, de szemét olyan lassan nyitotta ki,
mint aki habozik, hogy megtegye.
– Jól vagy? – faggattam. Pillantásában szikrányi öröm sem volt.
- Nem alszom, és nem vagyok jól. Ábrándozom.
Már a számon volt, hogy megkérdezzem miről, vagy kiről, de tudtam nem mondaná meg, és
talán én sem akarom hallani. Szótlan volt, befelé forduló, eltorlaszolta magát némaságával,
rést sem hagyott, hogy közelebb kerüljek hozzá. Üldögéltem mellette szavak nélkül, mert így
akarta.
Megváltozott velem szemben mióta itt van. A betegség teszi, nyugtattam magam.

Távozáskor, majdnem beleütköztem egy fiatal barna nőbe, a szemünk összevillant.
– Pardon. – mondta, kikerült, és elsietett.
Utána néztem, végigment a folyosón, és kilibbent az erkélyre, a korlátra dőlt, de a válla felett
visszalesett rám. Furcsa érzésem támadt, ismerjük egymást?
Otthon sem tudtam kiverni a fejemből. Este nehezen aludtam el, mikor végre sikerült, az álom
az ismeretlen nő karcsú sziluettjét rajzolta elém.
Elmondhatatlanul szép volt, engem nézett és nevetett. Hirtelen nőni kezdett, teste
ezüsthúrként feszült az éjszakai égre. Kicsinek, és fenyegetettnek éreztem magam, sírni
kezdtem. Könnytelen, ziháló, fuldokló sírás ébresztett.

Nem volt elég az állandó nyugtalanság Dide betegsége miatt, de közös ismerőseink
figyelmeztettek, hogy a hátam mögött szerelem szövődik. Sűrűn látják férjemet erdei utakon
andalogni egy fiatalasszonnyal, aki a fiával szintén az üdülő lakója. A templomba is elkíséri
őket, a nő vallásos.
Dide és a templom? Ez a hír gyengítette gyanakvásomat, kissé megkérdőjelezte az egészet,
vagy komollyá tette?
Nem szóltam, mert azt hittem, súlyos betegsége nem ad realitást románcuknak.
De ahhoz viszont vaknak kellett volna lennem, hogy ne vegyem észre felragyogó arcát, ha
meglátta. Pillantása úgy tapadt rá, mint a mézbe ragadt bogár, nem próbált szabadulni, élvezte
édes fogságát.
Meg sem lepődtem, mikor megtudtam, hogy az új szerelem az a barna nő, akivel
összefutottam az ajtó előtt.
Talán akkor is Didéhez készült, csak megzavartam.

Mikor azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem lehet, a férjem vallani kezdett.
Beavatott ebbe az egész valóját felforgató szerelembe, szinte kikövetelve jóváhagyásomat.
Figyelmen kívül hagyta, hogy én ellenérdekelt fél, mellesleg a felesége, gyermekének az
anyja vagyok. Szenvedélyesen adta tudtomra, hogy mást szeret, és el akar válni.
Kegyetlen szavak voltak, de nem rá haragudtam, hanem az asszonyra.
Mi történt velünk? Pár éve még azt írta nekem:

„ Megszoktalak, akár a levegőt,
bármerre nézek, mindenütt te vagy,”

Fontos voltam neki, az életet jelentettem, akár a levegő. Most fuldoklik ebben a levegőben,
légszomja van.
Mikor beteg lett, még jobban egymásba kapaszkodtunk, megjártuk e szörnyű betegség összes
stációját, Stockholm, műtétek, kezelések, gyógyszerek, hullámzó remények, kétségbeesés.
Mellette álltam szilárdan, és ő verssel köszönte meg:

„ Csupán te állsz itt, kedvesem, árny gyanánt,
távolba mosva, sápatag és merőn,
már mint az özvegy, kit halott férj
hűtlenül elhágy.”

A nagy költők a jövőbe látnak, de néha tévedhetnek is. Ő már életében elhagyni készült.
Mindenképp hűtlen.
Az is fájt, hogy baráti körünk pártolta az új szerelmet. Füst Milán volt a postásuk, hozta, vitte
az üzeneteket, leveleket. Azt remélték, hogy ettől a lángoló érzéstől, ami Radákovich
Máriához fűzi, Kosztolányi, mint a mitológiai főnix, új erőre kap.
Házasságunkat hamar leírták, emlékezve Dide szavaira: „Családom szétzüllött” „Örömöm
semmi”
Hozzám írt verseiben kutattam megszállottan, volt-e előszele a készülő viharnak? Voltak-e
jelzések, amiket nem vettem észre? Magamat kínozva analizáltam a rólam írt sorokat, hogy
tetten érjem.

„mert köznapi voltál te mindég,
mint a verőfény.”

Eddig elkápráztatott, hogy a verőfényhez hasonlított, nem figyeltem a jelzőre, „köznapi
voltál.”.
Köznapi voltam mindig?
Egy megkopott érzés, egy jólismert arc, ami beleszürkült a mindennapi jelenlétbe? Nem
voltak fényes pillanataim, lázas ünnepeim, melyek megújíthatták volna szerelmünket?
Nem, tiltakozott a szívem, akkor még nem akart bántani. Ez a két sor azt jelentette, hogy
mindennap beragyogtam az életét.
Meghűvösödött körülöttem a levegő, tudtam, csak magamra számíthatok. Az utolsó csepp a
pohárban az volt, mikor az asszony megpendítette a közös öngyilkosság gondolatát.
Mérhetetlen haragot éreztem. Egy anya, aki egyedül neveli a fiát, hogy tehet ilyen ajánlatot?
Egy vallásos nő, a szerelemre hivatkozva, hogy bíztathat öngyilkosságra egy családapát, aki
már évek óta küzd az életéért?
Végiggondolta vajon, hogy akit csókkal és öleléssel csábítgat erre az útra, az Kosztolányi
Dezső, a kor egyik legnagyobb költője? Aki gyengén és betegen, fájdalmaktól gyötörve is,
ontja magából a gyönyörű verseket?

Kemény levelet írtam Radákovichnak. Nem vagyok büszke a levél stílusára, de az elkeseredés
nem válogatott a szavak között.
„Szerencsétlen, tájékozatlan lúd”-nak tituláltam, aki kihasználja, beteg, „gyenge jellemű”
uramat. Fizikálisan is megfenyegettem, hogy „a nyílt utcán összeverem...lelövöm, mint egy
veszett kutyát” Felszólítottam, azonnal vessen véget az üzengetéseknek, levelezésnek.
Elismerem, amit írtam méltatlan volt hozzám, de nem bántam meg.
A levélnek – melynek hangja miatt sok elmarasztalás ért – semmi eredménye nem lett.
A szerelem, ha lehet, még nagyobb intenzitással égett, ellenállásom csak táplálta
vonzalmukat.
Dide állapota rosszabbodott, újra Stockholm. Mikor hazajött erősen kívánkozott Visegrádra.
A baráti kórus is felerősödött: az új szerelem ajándék a nagybeteg Kosztolányinak, olyan
csoda, mely eltereli figyelmét testi bajairól, megerősíti a lelkét, érzelmi mankó, segíti talpon
maradni, remény egy szép női testben, érzékeit felizzító, szenvedéseit csitító morfium.

Elbizonytalanodtam, vajon érdemes tűzzel-vassal harcolni a házasságomért?
Dide sose volt még ilyen eltökélt, ilyen határozott a szándékaiban, mint most a válást illetően.
Nagyon jól emlékszem a mi szerelmünkre, házasságunkra. Megismerkedésünk után sokáig
pajtásság volt köztünk, átszőve csiklandós érzékiséggel. Szerelmünk hol fellángolt, hol
kihűlni látszott, szakítások, kibékülések láncolata volt. Állandó bizonytalanságban tartott.

Azt írtam neki: „Maga tönkretette önmagamba vetett hitemet, mert nem szeretett eléggé.”
Három évig tartott ez az állapot, éreztem Kosztolányi vonakodását az elkötelezettségtől.
Végül elhatároztam vidékre szerződöm, pontot teszek a kapcsolat végére.
Ekkor kérte meg a kezemet.
„Bevallom, nem érzek zavartalan örömöt. Restellkedem. Ha több bátorságom van, talán
nemet mondok.” – írtam utána. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a szánalom is
szerepet játszott abban, hogy elvett. Egyszer nevetve mondta: „A férfi sohase nősül önként.”
Most ez a tézis is megdőlni látszott.
Házasságunk elején még sikeres színésznő voltam, később nem kaptam megfelelő szerepeket.
Dide akkor azt mondta maradjak otthon, mindkettőnknek jobb lesz. Írni kezdtem én is, nem
voltam tehetségtelen, de zsenijének árnyékában az írás nem volt annyira fontos, mint az, hogy
az ő munkáját segítsem a nap huszonnégy órájában.
Fájdalmas felismerés, hogy együtt töltött éveinkben, nem a szerelem volt a meghatározó.
Most ismertem meg ezt az oldalát, sohase láttam még így lobogni, ilyen mindent feladón, nem
mérlegelve semmit, teljesen elvakítva az újra megtalált érzéstől.

Mintha örömöt okozna az öngyötrés, összehasonlítottam a két verset, melyekben a nevünkkel
játszik. Az Ilona vers, csupa könnyedség, játékosság, ritmus. Játszott a szavakkal, betűkkel,
színekkel, az érzések könnyű áramlatai lüktettek minden sorában. Még elkötelezettsége is
súlytalan szavakban volt jelen, mintha pajtásával évődne:


„ Elmúló
életem
hajnala,
alkonya,
halkuló,
nem múló
hallali,
Ilona”

Egy vidám hallalival zárta le könnyedén, a férfilét kalandot, izgalmat, vadászatot jelentő
korszakát.
Radikovich Máriának, a Röpima című versben súlyosabb szavakkal vall szerelmet. A címben
tündöklő szó, az ima, a megszólítottat kiemeli, a többi asszony fölé helyezi elérhetetlen
magasságba:

„semmit se tud, csak mindent. Mária
igaz, szilárd, őszinte. Mária
a hallhatatlan nagyság. Mária
az élhetetlen jóság. Mária
az emberi nemesség. Mária
haldokló ágyam fénye. Mária
múltam, jövendőm együtt. Mária
nem az enyém s enyém ő. Mária
a „sohasem” s a mindig. Mária
a lelkem felesége. Mária „

Semmi játékosság, semmi sziporka nincs ebben a versben, csak az érzések végletes, szinte
vallásos komolysága. Talán az utolsó sor fájt a legjobban. Ha a mindent elsöprő szerelmet
nem is mondhattam a magaménak, legalább „a lelkem felesége” megilletett volna.

Visszaengedtem Visegrádra. Nem tiltakoztam, pedig minden jogom megvolt másképpen
dönteni. Ez volt az én ajándékom, az utolsó ajándékom Didének. Tudtam ez boldoggá teszi,
az én helyzetemen pedig nem javít.
Úgy látszik a szerelem sem gyógyír mindenre, állapota napról-napra rosszabbodott, a válás
már szóba sem került.
Beszállították a Szent János kórházba. Haláláig mellette voltam, ápoltam azzal a tudattal,
hogy szívesebben látott volna egy másik arcot az ágya fölé hajolni, és egy másik kéz
érintésére vágyott.
Nem tudtam, és nem is akartam átengedni az engem megillető helyet, mert biztos voltam
abban, hogy én ismerem a legjobban, és betegségében én tehetek érte a legtöbbet.
Azt is tudtam, hogy érzései, az utolsó pillanatig szenvedélyesek maradtak Radákovich Mária
iránt, és szavait, engem megkerülve, most is eljutatta az asszonyhoz.
A lelkiismeretem tiszta, talán Radákovich Mária is azt gondolja a sajátjáról.

Elöljáróban

Elöljáróban

Állítólag minden történetnek van eleje és vége. De ez nem mindig igaz. Hiszen, ez még nem a
történet. Vagyis ennek nem lehet eleje. Pláne nem vége. Ez olyasvalami inkább, ha pontosak
és precízek akarunk lenni, mint egy bevezető egy történethez.
A nevem Paliskó Nándor, azaz Nándi. Éppen tegnap voltam az öcsémmel, Lalival, néhai
nagybátyám feleségénél, Zsófinál, a lőrinci temetőben lévő Paliskó sír ügyében, mely sírban a
nagybátyánk, nagymamánk, és apánk hamvai nyugszanak. Beszélgettünk. Vittem neki párat a
könyveimből, mire ő:
- Te író vagy? – kérdezte csodálkozva.
- Igen, ő író! – mondta lelkesen Lali; én meg bólintottam.
- És… írtál már az életedről? – vetette fel Zsófi.
- Hogyne – mondtam –, egy regényt, csak a kiadó nem fogadta el, úgyhogy… De egy
színdarabot már írtam belőle, egy szakaszából, legalábbis. Van érvényes szerződésem
is, meg ki is fizették már nekem, de hogy mikor adják elő…?
Azt persze már nem mondtam el neki, hogy szerintem, szerződés ide vagy oda, rohadtul
semmi sem lesz a színreviteléből. Dehát, úgy gondoltam, nem kell mindent tudnia.
24 évet kellett várnunk az öcsémmel, hogy Zsófi újra meghívjon minket. Nem tudni
mikortól és miért alakult úgy, hogy az öcsém és én (meg persze a nővérünk és a húgunk)
úgyszólván mindkét részről kitagadottak lettünk, családunk apai és anyai ágáról – immáron
ősidők óta. Annyi bizonyos, hogy mi erről nem tehettünk. Nagyon kicsik voltunk mi még
ehhez. Az én véleményem szerint a következőképpen áll össze a kép: apám családja az anyám
miatt tagadott ki minket, míg anyánk családja apám miatt. Ilyen egyszerű.
Négyen vagyunk testvérek. Stefi nővérünk két évvel idősebb, mint én, Lali öcsém 4 évvel
fiatalabb, mint én, Csilla húgunk nálamnál 15 évvel fiatalabb. Stefi 10 éve egy határmenti
pszichiátriai otthon szomorú lakója. Csilla Cegléden él, dolgozik, és boldog mennyasszony.
Őt ceglédi nevelőszülők nevelték fel. Csilla a legszerencsésebb négyünk közül – családban
nőtt fel. De mind a négyen megjártuk: az intézetet. Én a legtöbbet. 9 hónapos koromtól szinte
egyfolytában, 25 éves koromig.
Mi, emberek, általában furcsa viszonyban állunk az emlékeinkkel. Az esküig bezárólag
hajlandók vagyunk úgy hinni a múltunkban, mint ahogyan azt elképzeljük, ahogy a mi
fejünkben van. Megdöbbentő, mennyire görcsösen ragaszkodunk, szinte körömszakadtáig, a
vélt vagy valós igazunkhoz. Nemrégiben beszélgettem arról az öcsémmel, hogy hogyan
jutottam fel a Zamárdii nevelőotthonból a Zrínyibe, még ’85-ben.
- És tényleg, úgy szállítottak minket, azon a rozoga kis furgonon, föl Pestre, mintha egy
rabomobilon utaztunk volna! Senki sem szólt hozzám! Azt se tudtuk, hová visznek!
Mindenki kussolt és maga elé nézett! Ne tudd meg, milyen volt! – mondtam feldúlva.
Erre az öcsém rám nézett és csendesen így szólt:
- Én is veletek utaztam.
Nagyon meglepődtem. És elég sok hasonló meglepődésben volt részem ahhoz, hogy szépen
kezdjem el – úgymond – átrevideálni emlékeim egy jó részét.
Sajnos már rég meghaltak, vagy teljesen elérhetetlenek számomra azok a személyek (itt
főképp a családtagjaimra gondolok), akitől megtudhatnám azt, hogy: hogy is volt? Így hát, mi
egyebet tehetnék, minthogy kitalálom a múltamat. Nem tudom, mi igaz, mi nem.
Pontosabban: nem tudhatom.
De valahogy ilyesformán történhetett: …

A kezdetekről és más nehézségekről

K. e. 44-ben kezdődött minden... Vagyis, a Kovid előtt, a múlt században (sőt, tulajdonképpen
a múlt évezredben), 1976-ban, február 19.-én, pénteken, reggel 8 órakor. Állítólag ekkor
születtem. Jól emlékszem rá, milyen hangosan sírtam fel, miután letekerték a köldökzsinórt a
nyakamról. Nagy megkönnyebbülés volt. Mindenki boldog volt, hogy sírtam.
- Na, hála Istennek! – sóhajtott fel a szülőorvos, és gyorsan elkötötte azt, ami anyámhoz
fűzött.
- Egészséges? – kérdezte elgyötört anyám.
- Igen, az. És nagyon szerencsés fiúcska.
- Fiú? Tényleg?
- Nézze meg – és odaadott anyámnak, miután lemosdattak a nővérek.
Anyám üdvözölt mosollyal nézett rám.
- Nándi gyereeek…– suttogta, könnyekkel a szemében.
A többire nem emlékszem.


A Füzér utcai nagy családi ház, 1972. nyár vége, késő délután. A kánikulai melegben a
szalonban a függönyök sejtelmesen lebegnek a nyitott ablakok előtt. Mama komoran
cigarettázva ül egy nagy fotelben, előtte Anyu és Apu állnak megilletődötten; a szemükben
boldog öröm.
MAMA (elnyomja a cigarettáját, majd krákogva szól Anyuhoz) Khm! Én nem is tudom… mit
lehet erre mondani? Valószínűleg, semmit. Bözse: te be-teg vagy. Sú-lyos be-teg.
APU (átöleli Anyu vállát) Én majd ápolom.
MAMA (mintha meg se hallotta volna; Anyuhoz) Szóval, Bözse, neked nem…
APU Éva néni… Izé… Mama!
MAMA (szúrósan ránéz) Igen,… Nándor?
APU (mosolyogva) Esedezem: Nándi. Nándinak hívjon, kérem.

MAMA (bólint) Jó, legyen. Tehát… (elfintorodik) Nándor… (Apuról azonnal lehervad a
mosoly) Nézze, a lányom beteg és… Nem adhatom feleségül magához, nem, mert…
alkalmatlan a házasságra… és ha neadjisten, gyermekük lesz… (megtörli a homlokát)
Akkor… akkor…
ANYU Mutter, ne csináld már! (szerelmesen ránéz Apura) Szeretjük egymást, és… már össze
is házasodtunk!...
MAMA (fölpattan a fotelből) Micsoda?! Hogy merészeltétek?!
ANYU Izé… örömet akartunk neked szerezni…
MAMA (gúnnyal) Örömet… Szép kis öröm! És hol akar élni a tisztelt házaspár?
ANYU Hát, itt. Hol másutt?
MAMA (fejét rázza) Erről szó sem lehet! (egész testében remegve visszaül a fotelbe, és
reszkető kézzel rágyújt)
ANYU Miért? Van elég szoba ebben a nagy házban, nem? Az én szobámban is lehetne…
MAMA Ha ezt megtudja a nővéred és a két öcséd…
ANYU (bosszúsan) Ez engem nem érdekel. (fölrikácsolva) Vegyétek tudomásul, hogy
megházasodtam és valahol kell laknunk, vagy nem?!... (Apu nyugtatni próbálja)
MAMA Szerencséd, hogy nincs itthon senki...
ANYU (már egészen feldühödve) AKKOR IS ITT FOGOK LAKNI! MEG A GYEREKEIM
IS, NE SZÓRAKOZZ MÁR VELEEEEM!... (Apu kétségbeesetten próbálja lefogni a már
hevesen hadonászó és elvörösödött arcú Anyut; hiába) A kurva istenbe! Abba!...
Mama a telefonhoz nyúl. Anyu rögtön ott terem és kirántja a kezéből a telefont.
ANYU (fenyegetően) Kit akartál felhívni, mi?!
MAMA (ijedten) A… mentőket… Úgy látom, megint nem vagy jól és…
ANYU (kikelve magából) Még hogy én nem vagyok jól?! ÉÉÉN???...
Apu gyorsan odaáll a Mama és Anyu közé.
APU (Anyuhoz) Ne! Állj le, kérlek! (megöleli) Ne csináld, légy szíves! Nyugodj meg…
nyugodj meg… (elveszi a telefont Anyutól és visszateszi a helyére) Erre nem lesz szükség.
Nem akarsz kórházba kerülni, ugye? No szépen, Bözsikém…
Anyu elsírja magát.
APU (a Mamára nézve, de Anyuhoz) Nincs is semmi baaaaj. Ne sírj már, no… Vedd be
szépen a dilibogyódat.

Apu az ajtó mellől elhozza Anyu kistáskáját. Anyunak adja.
ANYU (durcásan) Neeeeem… nem akaroooom…
APU De, vegyél be szépen egy tablettát, mindjárt jobban leszel! (elveszi a kistáskát, matat
benne; magában) Melyik lehet az? A rózsaszínű? Aha! (kivesz egy kis gyógyszeres dobozt,
abból vesz egy szemet, odaadja Anyunak) Szépen vedd be!
Mama föláll és hoz egy pohár vizet; odanyújtja Anyunak; Anyu mérgesen néz rá, majd beveszi
a gyógyszert és ráiszik egy fél pohár vizet; aztán leül a kanapéra; sötéten néz maga elé; Apu
felsóhajt.
MAMA (visszaül a fotelbe, és rágyújt ismét; egy nagyot sóhajt ő is; kifújja füstöt, aztán fölnéz
és csendesen mondja) Ez a házasság egy nagy kérdőjel…

Szerintem inkább egy nagy felkiáltójel volt. És ezzel mások is egyetértenek – már úgy értem
azok, akik ismerték a körülményeket. Szóval valahogy így festene:! De még inkább
így:!!!!

(Részlet a Szárnyak és csapások c. regényből)

Cserekereskedelem

(Cserekereskedelem – Gina és Sanyi)


Kapaszkodjatok meg, Sanyit úgy hívták, hogy Petőfi Sándor. Nem viccelek, ez a rendes,
anyakönyvezett neve. Huszonnyolc éves, nem véletlenül mondom. Ja, és ez csak most ugrik
be: ráadásul a Szamos utcában lakik. Értitek: oda rúg ki.
Ahogy mesélte, a suliban már eleve folyton röhögtek rajta a neve miatt, hát még, amikor
elkezdett verseket írni. A tanárai először azt gondolták, nyilván a névazonosság fordította
érdeklődését a líra felé – meglehet, így is volt –, és majd elmúlik, mint egy rossz szokás,
teszem azt, a körömrágás, feltéve, ha szigorú következetességgel óva intik tőle. Akkor még
voltak pedagógusok, akik szívükön viselték a gyerekek sorsát. Csakhogy nem múlt el. Így
aztán jobb híján támogatni kezdték a törekvésében. Nem lett valami jó költő, de nagyon rossz
sem. Ilyenből van a legtöbb, mert a tehetségtelen emberek többsége azért tudja magáról, és
meg se próbálja. De akinek csak egy kicsit is megy, az próbálkozik és reménykedik. Sanyi
szorgalma, kitartása és barátkozási hajlandósága eljuttatta odáig, hogy megismerjék a nevét a
szakmán belül, és meg is jelent egy vékony kötete.
A középiskolával végezvén, baráti körének és az irodalmi anyaszervezetének köszönhetően…
Azért mondom így, mert nem akarom néven nevezni, de akkor már nevezzük IASZ-nak…
tehát az IASZ-nak is köszönhetően úgy tudván, hogy ő nagyon jó költő, úgy döntött,
amennyire lehet, ebbéli minőségében próbálja meg előteremteni az élethez szükséges javakat.
Jó, hát még tizenkilenc éves se volt akkor, mit tudta ő, mi van. Az egyetemre felvették, de a
szülei ekkor már nem nagyon tudták vagy akarták eltartani. Tehát Sanyi megkezdte önmaga
menedzselését. Összeállított egy promóanyagot, arcképpel, bemutatkozással, néhány verssel,
és egy másfél órás irodalmi műsor ajánlatával bombázni kezdte a művházakat, városi
könyvtárakat, egyebeket. Ha egyáltalán kapott választ, az csupa olyasmi volt, hogy: Ez valami
vicc? Vagy: Kedves Petőfi Sándor! Tudja, mivel szórakozzon! Pedig Sanyi azt gondolta,
marketing szempontból nagyon is jól cseng majd a neve. Esetleg lehetett volna II. Petőfi
Sándor.
Na, szóval sok éves kínlódás után elege lett a szellemes vagy durva válaszokból, és tavaly úgy
döntött, megváltoztatja a nevét. Figyeltek? Huszonhét évesen. Tehát pont akkor szűnt meg
Petőfi Sándor lenni, amikor Petőfi Sándor megszűnt lenni. Beballagott a megfelelő hivatalba,
és kitöltötte a papírokat.
Úgy gondolta, az esemény alkalmából pertut iszik újdonsült önmagával. De mielőtt ezt
megtette volna, még beugrott az IASZ-hoz, ami ugyanabban az épületben van, ahol az én
IASZ-om, és ahol egyébként a fizetős fuvarjaim egy részét intézem egy harmadik
szervezetnek. Jellemző módon a három szervezet fasírtban van egymással. De ez most
mindegy. Szóval akkor is éppen folyóirat-remittendát trógeroltam fel a másodikra. A
harmadik kanyarnál Sanyit ott találtam a járdán, a nyitott, vészileg villogó furgonom mellett.
Azt mondja:
– Na, helló! Itt voltak a parkolósok, meg akartak büntetni, de megdumáltam őket.
Én meg dühömben, mert tudjátok, rühellem ezt az egész bandát, meg a rendszerüket,
köszönés nélkül azt mondtam:
– A rák egye ki a belüket, a főnökeik belét és azok főnökeinek a belét hetedíziglen!
És folytattam a pakolást a kis molnárkocsimra.
Azt mondja Sanyi:
– Te, András! Igyál velem valamit! Meghívlak. Ebben több meghökkentő infó is rejlett.
Először is, Sanyi nem az a nappal ivós fajta. Másodszor meg sose volt pénze, így a
meghívásokkal is igen csínján bánt.
– Ünneplünk valamit?
– Nevet változtattam. Hivatalosan.

– De hülye vagy. Már ilyen fiatalon elneveztek rólad kábé kilencezer utcát, erre te
megváltoztatod a neved?
– Éppen azért.
– Na és mire változtattad?
– Petrovicsra.
Éppen kiemeltem volna a furgon rakteréből két köteg folyóiratot, de erre felegyenesedtem.
Megnéztem Sanyi vigyorgó képét, aztán nem szóltam semmit. Végül is hirtelen
végiggondolva, ez teljesen normális megoldás. Petőfi elvette az ő eredeti nevét, hát ő is
elveszi az övét. Így kvittek.
Na, szóval a következő történet egyik hőse Petrovics Sándor. Az ifjabb, hogy úgy mondjam.
A Grand Fotelba tértünk be, ahol Sanyi még életében nem járt, mivel nem éppen olcsó hely,
főleg nem költőknek. Tudjátok, melyik az Pesten, tele van olyan viccesen bazi nagy
fotelokkal, amúgy meg puccparádé, világító italpultja is van, és estétől reggelig kurvák ülnek
a pultnál. De nem olyan szakadt lim-lom Jolánok, hanem bomba csajok, akik tetőtől talpig ki
vannak glancolva. Sanyi azt mondta, valami exkluzív helyre kívánkozik, hagyjuk most a
talponállókat. Mondjuk az ilyen helyeken csak az árak exkluzívak, de mindegy, Sanyi oda
vágyott, hát oda mentünk. Talán a végzet keze…
Fényes nappal volt, így a helyiség üres, csak a pultos csajok törölgették a poharakat, töltötték
a hűtőket, készültek az éjszakára. A pultnál álltunk meg, Sanyi kért két italt, még mielőtt
jelezhettem volna, hogy én narancslét iszom. Ebben a két italban ki is merültek pillanatnyi
anyagi lehetőségei, így nem fenyegetett az a veszély, hogy az egész nap az ördögé lesz. A
rend kedvéért én is kértem neki egy konyakot, de magamnak már csak egy narancsot, aztán
türelmetlenül vártam, hogy megigyuk, és menjünk a dolgunkra. Vagyis, hogy én menjek a
dolgomra. Még volt egy kanyarom, aztán mentem volna főzni Ernőhöz a Burkolóba.
Na, szóval udvariasan türelmetlenkedtem, és hallgattam Sanyi fecsegését, amikor bejött Gina,
akinek akkor még nem tudtuk a nevét. Szakmájához illően feltűnő jelenség, ledéren öltözve,
de akkor éppen nem volt a topon, a sminkje mintha még az előző éjszakából maradt volna
rajta, a haja kócos, és fáradtnak is tűnt. Mindezek ellenére erősen delejezte a teret, nem
csupán dús mellei, remek vonalú alakja és lába, hanem abban a futó pillantásban is érezhető
asszonyos melegség és sejthető odaadás végett is. Igenis van ilyen, ez az extra nőiesség, ami
kurvát kurvától, pornósztárt pornósztártól megkülönböztet, és ami nőiesebbé tesz nőket
akármelyik hivatalban vagy apácazárdában is. Ez nem tanulható, ez belülről árad, és éppúgy
velük születik, ahogy férfiakkal a férfiasságuk mértéke, amin aztán alapvetően nem változtat
sem katonaság, sem háború, sem küzdősportok, legfeljebb az adottságukból hozhatják ki a
legtöbbet.
Gina odaszólt az egyik pultos csajnak:
– Csinálnál nekem egy kávét, szívem? Nem hagytam itt éjjel a mobilomat?
– De igen – felelte amaz, és elé tette a pultra a telefont.
Erre Gina:
– Na, hála Istennek, legalább ez megvan! Tiszta idegbe’ voltam, nagyon szar műszakom is
volt, az utolsó kuncsaft lenyúlta a pénzemet. Csak én lehetek ilyen hülye.
– Jézus, Gina! Frédi tudja már? – kérdezi tőle a pultos csaj, Gina meg azt feleli:
– Nem.
– És mit fog szólni?
– Nem tudom. Még sose volt ilyen.
– De nem fog bántani?
– Frédi? Á, nem hiszem. Amúgy meg az éjjel többször is oda akartam adni neki az összejött
pénzt, de sose találtam itt. Hívogattam is, cseszett felvenni. Hát hol a francba volt, nem igaz?
Biztos megint a valóságshow-s haverjaival lógott. Na, mindegy. Megpróbálom bepótolni,
amit lehet, azért is nem mentem haza aludni, pedig nem látok az álmosságtól.

A tekintete kettőnkre tévedt, akik minden másról megfeledkezve őt bámultuk és hallgattuk.
Az arckifejezésén látszott, hogy nem sokat néz ki belőlünk, de azért tett egy próbát. Azt
mondja nekünk:
– Helló, férfiak! Nincs kedvük egy nappali ügylethez? Úgy értem, külön, mer’ máshogyan
már nem vállalok.
Sanyira pillantottam, és láttam, hogy már szerelmes. Ez ellen semmit se lehet tenni, akkor
sem, ha teljesen világos, hogy reménytelen az ügy. Pénz híján szinte lehetetlen küldetés. A
kurvák erősen bizalmatlanok a hagyományos szerelmi közeledéssel szemben, hisz joggal
feltételezik, hogy pusztán takarékossági manőverről van szó. Így aztán, folytatásra nem
számítva, nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget Sanyi izzásának. Gondoltam, ha Gina
lepattan, majd sóhajt néhány falrengetőt, aztán elfelejti. Ehelyett könnyed, fecsegő hangon azt
kérdezi tőle:
– És szabad tudnunk, mivel foglalkozik a hölgy?
Gina rám pillantott, láttam, gyorsellenőrzést végez, hogy én is értelmi fogyatékkal élő
vagyok-e. Vagyis dinka. Elhárítóan felemeltem a kezem, és egyben bizonyítva is
épelméjűségemet, mondtam neki:
– Köszönöm, én nem élek a lehetőséggel.
Gina visszafordult Sanyihoz, és azt mondta neki kissé szárazon:
– Hármat találgathat!
– Talán masszőr? – kérdezi ez a hülye.
Gina belekortyolt a kávéjába.
– Esetleg valamiféle terapeuta? – folytatja Sanyi a baromságot.
– Langyos – mondja Gina, erre Sanyi megvilágosodva:
– Megvan! Ön pszichológus! Szerepel is olykor valamelyik reggeli tévéműsorban, azért olyan
ismerős!
Azt hittem, Gina elküldi a bús francba, ehelyett elnevette magát. Azt mondja:
– Hát… ha ismerős is vagyok magának, tutira nem a tévéből. Legfeljebb képernyőről.
– Ugye! Tudtam én – mondja erre a Sanyi. – Talán színésznő?
– Ez már a negyedik találgatás. Nem vagyok színésznő, de szerepeltem már filmben.
– Tényleg? Mifélében?
Gina arcáról leolvadt a kedélyes csevegő mosoly.
– Maga tényleg nem tudja, mi a foglalkozásom?
– Miért, tudnom kéne? – kérdezi Sanyi bizonytalanul.
Gina segítségkérően rám nézett.
– Sanyikám, a hölgy kurva – mondtam, és Gina felé fordulva hozzátettem: – Remélem, nem
sértettem meg a kifejezéssel.
Gina nagyvonalúan legyintett, azt mondta:
– Nem probléma! Úgy látom, így időt takarítunk meg.
Nekem is nagyon szimpatikus volt. És hát engem is erősen beindított, szerintem nincs férfi a
világon, akit Gina ne gerjesztene be a puszta megjelenésével és egy pillantásával. De nekem a
jó kedélye és a humorérzéke is imponált. Bár azt gondoltam, mindaz, ami imponál benne,
bizonyára nagyrészt a szexuális vonzalmam következménye, illetve annak torzítása, és ha
lenne alkalmam jobban megismerni, vagy jóllakni a testével, akkor jó eséllyel már csak egy
buta libának tűnne a most még minden szempontból tökéletes és kivételes angyal. Ez már
csak így van. Általában.
Sanyi, aki koránál fogva mindezt még nem tudta, megvetően pillantott rám. Azt mondja:
– Mondták már, hogy mekkora durung tudsz lenni, de nem hittem volna, hogy tényleg.
– A költő haverjaid mondták, mi?
– Történetesen azok. Kérj bocsánatot a hölgytől!
– Tulajdonképpen megtettem. És ő megbocsájtott.

Gina meg közbekotyog, Sanyihoz intézve a szavait:
– Maga is költő?
– Igen – mondta neki Sanyi, és édesbús, megtörten angyali mosoly bujkált a szája
szegletében.
Azt mondja Gina lemondóan:
– Na, akkor magánál hiába próbálkozom!
Aztán hozzám fordult:
– Maga is költő?
– Én aztán nem – feleltem gyorsan, és arra gondoltam, ráadásul nekem pénzem is van rá.
De, tudjátok, én még soha nem voltam kurvával. Már úgy értem, tudtommal. Szóval pénzért
még nem. Ne higgyétek, hogy erkölcsi kifogásaim vannak, vagy ilyesmi. Csak mindig úgy
éreztem, a fizetés a legjobb részét rontja el a dolognak. Ha érted, mire gondolok. Bevallom,
akkor és ott majdnem meginogtam, mondtam is magamban, egy írónak vagy mifenének
tulajdonképpen kötelessége megszerezni ezt a fajta tapasztalatot is. De végül pont azért nem
vettem meg, mert vonzónak és szimpatikusnak találtam. Egy ilyen nőt áldozatos és okos
munka árán elnyerni az igazi élvezet, nem pedig megvásárolni.
Egyszer csak azt kérdezi Sanyi:
– Megengedi, hölgyem, hogy írjak magához egy verset?
Gina újra elnevette magát. A nevetése természetes és kedves volt. Kérdezi, hogy:
– Most?
– Most – mondja Sanyi, erre Gina:
– Tudja mit? Írjon hozzám egy verset! Költő! De kár, egy ilyen jóképű, fiatal fiú… – azzal
hozzám fordult, és kedvesen mentegetőzve hozzátette: – Maga is nagyon jóképű ám, ha nem
is annyira fiatal, mint a barátja! Ugye, nem bántottam meg?
Amikor ilyen verbális atrocitás ér, gondolatban mindig Anikóhoz menekülök, akinek pont úgy
jó a korom és arcomon az árkok, ahogy vannak. Ezt biztosan tudhatom, még akkor is, ha már
rég külön élünk. Akkor is ezt tettem, és meglehet, ez mentett meg attól, hogy kicsinyes
bosszúból megvegyem Ginát egy órára. Ehelyett én is nagyvonalúan legyintettem, miközben
Sanyi előhalászta költőien csonkolt ceruzáját és jegyzetfüzetét, és firkálni kezdett. Úgy nézett
fel időről időre Ginára, mintha rajzolná.
– Ugyan, nem érdekes! – mondom Ginának. – Egyik generáció se él többet az előzőnél, csak
később kezdi.
– Nagyon igaz! Majd mondom anyámnak, ő tiszta ideg ettől, kábé egyidősek, ha jól látom.
Maga hány éves?
– Ötven.
– Na! Jól tartja magát. Az anyám csak negyvenkettő, igaz, nem volt könnyű élete. Persze nem
tudom, a magáé milyen volt.
– Inkább kalandosnak mondanám, mint nehéznek.
– Tényleg? Egy kínai fószer szerint… nem tudom a nevét… ha boldog akarsz lenni…
mármint ha boldog akar lenni…
– Tegeződjünk, jó?
– Jó. Szóval, ha boldog akarsz lenni, vigyázz, hogy ne legyen kalandos az életed.
– Aha. Ismerem ezt a mondást.
– Igen? Azt is tudod, ki mondta?
– Én Kőszeghy Pétertől hallottam.
– Őt nem ismerem. De gondolom, nem kínai.
– Nem. Irodalomtudós. És most már író is.
– Nem vagyok valami nagy könyvmoly. Ciki?
– Dehogyis, csöppet sem ciki, ilyen adottságok mellett – mondtam teljesen őszintén, és ahogy
a kávéjába kortyolt, gyorsan végigfuttattam a szemem dús mellén és combjain.

A kvázi bókra megint elnevette magát, aztán Sanyihoz fordult.
– Na, mi van, költőkém, hogy állunk?
– Kész van – mondta Sanyi, mire azt gondoltam, valami négysoros haknival nem fogja
lenyűgözni Ginát, mert ha nem is valami nagy könyvmoly, de okos csajnak tűnik.
Gina nyújtotta a kezét a vers után.
– Muti!
– Á, nem tudod elolvasni – mondja Sanyi, és mutatja neki az összenyilazott, áthúzott sorokat.
– Inkább felolvasom neked.
– Oké – mondta Gina, és látványosan fészkelődve kényelembe helyezte magát a bárpulton. A
„látványosan”-t szó szerint értsétek. Sanyi meg fátyolos hangon, lassan olvasni kezdett.

Azt a verset megírnom nem szabad

Gina szélesen mosolygott, sőt vigyorgott.

Megfogant az a vers, de aztán a bába,
hogy ne legyen se keze, ne legyen se lába,
kivájja, vödörbe vágja,
mert meg kell ölni, mielőtt a szája
kedves, becéző szavakra állna,
szerelmes szavakat kiabálna,
mielőtt a kifejlődött ajkak
veszélyes mosolyra fakadnak
Nem szabad hagyni, hogy tüdeje legyen,
az üvöltéshez levegőt vegyen,
hogy szeme nőjön, amivel rád néz,
és gyöngyöző könnyekkel parádéz

Itt valahol Gina arca elkomolyodott, és figyelmessé vált.

Nem, ezt semmiképp nem szabad hagyni
Le kell gyilkolni, meg kell tagadni
Nem nőhet lába, hogy fusson utánad
Holmi szerelmekről sohasem dumálhat
Orra sem lehet, amivel szagol,
s majd ilyen meg olyan illatodról papol
A nyelve sohase nőjön ki,
hogy mézízű nyelvedről szavakat bökjön ki
Nem lehet keze, hogy arcod simítsa
Torka, hogy szépséged világgá sikítsa
Nem nőhet füle, mert aztán majd azzal
csobogó lányhangot hall és felmagasztal

Ebbe a versszakba Gina beleásított egy akkorát, hogy a poharak megremegtek a polcon, de a
tekintete ekkor már gyöngéd áhítattal csüggött Sanyi ajkain.
– Bocsánat! – mondta ijedten.

Nem lehet karja, még átölel téged!
Bőre, hogy érezze vérbő lüktetésed
Erényeidről árva szót sem ejthet,
Sosem hallhatod, sosem fecseghet.
De ha mégis világra találna jönni,
nem fogod Istennek, sorsnak megköszönni
Ha mégis lesz keze, tüdeje, lába
Füle, orra és becéző szája,
foga és körme, s majd harap és karmol,
és neked nem fáj, kicsit sem haragszol,
akarod majd, még, még, kéred,
vénát szúrsz, szavaival hígítod véred
Gina szája kicsire, szemei nagyra nyitva, és feszülten lesi a végkifejletet.
És függő leszel, mint narkós a szertől
Bástyáid otthagyja ezer dezertőr,
És te elbuksz egy gyermekkel szemben,
kit szavaimmal érted, ellened vezettem.
De kettőnk közt két világ,
Te hercegnő vagy, én szolga,
Azt a verset megírni
Másvalaki dolga

És Gina leesett állal, döbbenten bámul Sanyira.
Igen, kívülről tudom, mert később Sanyi megkért, hogy írjak hozzá zenét. De nem játszom el,
mert rossz dal lett belőle. Nem lehet versekből jó dalt írni, ez meggyőződésem. Illetve csak
ritkán. Na jó, talán lehet.
Azt mondja Gina egy pillanatra elkeseredve:
– Én hercegnő? Én csak egy kurva vagyok! – De aztán rögtön elnevette magát. Viszont erre
Sanyi döbbent meg.
– Hogy micsoda?!
Gina meg csodálkozva:
– Azt hittem, csak úgy csinálsz, mintha nem hinnéd el. Udvariasságból. Kedvességből. De
igen, ahogy a barátod mondta, kurva vagyok. De a versed az izé… igazi vers. Fantasztikus!
Te tényleg költő vagy, hé! Akkor tényleg nincs egy filléred se, mi?
Jómagam nem osztottam Gina feltétlen lelkesedését, de a négysoros hakninál Sanyi tényleg
jóval többet nyújtott. Meg hát mit értek én a versekhez, nem igaz?
Sanyi megrökönyödése dacára is fürdött Gina meghatódott rajongásában. Ő meg kérdezi tőle:
– Hogy hívnak, költőkém?
– Pető… Petrovics Sándor.
– Sándor. Tudod, mit? Én most hazamegyek aludni. Ha akarsz, jöhetsz velem. Ezér’ a versér’
kapsz tőlem… mondjuk fél órát. Ha nem baj, hogy közbe’ elalszom esetleg. Na?
Gavallér egy csaj, mi? Sanyi nem is köszönt nekem, megszűntem számára létezni. Csak Gina
mosolygott rám, és dobott egy sziát, amikor kissé slamposan, de azért roppant szexisen
kivonult a csehóból. Sanyi hipnotizáltan követte, a félhomályban nem láttam, de lehet, hogy a
nyála is folyt. Néztem, ahogy eltűnnek az ajtónyílás nappali fényében.
– Kér még valamit? – kérdezte az egyik pultos csaj barátságtalanul, kifejezéstelen lárvaarccal.
– Kösz, nem. Gina sokkal barátságosabb, mint maga.
Nem törtem meg a közönyét.
Ekkor belépett az ajtón egy hatalmas, kigyúrt pali, kétoldalt felnyírt fejjel, csak a tetején volt
hajóformára meghagyva a haja. Ujjnyi vastag fuksz lógott a nyakában, és a szükségesnél két
számmal kisebb fehér pólót viselt.
– Subidubidú! – kiáltja vidáman, szemernyi kétséget se hagyva bennem, hogy ő Frédi. – Gina
volt itt? Mizu, öreg? Beindult a délelőtti alkeszműszak?
Az öreget nem vettem magamra, úgy döntöttem, ez csak amolyan pajtási megszólítás, ahogy
kölykök is illetik így egymást. Az alkeszt viszont igen.
– Narancslevet iszom – mondom neki megfontoltan.
Azt mondja:
– Oké, nem akartalak megbántani. Kriszti, adj az öregnek még egy narancslevet!
És a pultra szórt egy csomó papírpénzt, mintha csak cetlik lennének. Aztán megragadta az
egyik csupa vas bárszéket, ugyanolyat, amit én arrébb tolni is alig bírtam, amikor leültem, és
nyújtott kézzel tartotta, mint Toldi a petrencerudat. Azért szar lehet olyan környezetben élni,
ahol egyfolytában reprezentálni kell. Erőt, pénzt, hatalmat… értitek. Azt mondja neki Kriszti,
a lárvaarcú pultos lány:
– Gina három perce ment el. Ennek az úrnak a barátjával. Költők.
Ha kint állunk az utcán, alighanem köpött is volna. Frédi újra felém fordult, és vigyorgott.
– Tényleg költő vagy, öreg? Na, akkó’ mondjá’ egy verset.
Még mindig tartotta azt a dög nehéz bárszéket. Úgy látszik, Frédi és Gina közös érdeklődési
köre a vers. Meglehet, eddig nem is tudták. Megköszörültem a torkom, és mondtam a
csávónak:

Hosszan, egyenesen tartja félkezével,
Mutatván az utat, hol Budára tér el,
S mintha vassá volna karja, maga válva,
Még csak meg se rezzen a kinyújtott szálfa.
Másik szánva mondja: „Szép öcsém, be nagy kár,
Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.”

Frédi megfontoltan letette a bárszéket, aztán elgondolkozva bámult rám. Úgy éreztem,
távoznom kéne. Ekkor azonban Kriszti jó érzékkel megszólalt:
– Gina nem örült, hogy nem voltál itt éjjel. Le akarta adni a pénzt. Hívogatott is.
Frédi feléje fordult, és én hálás voltam Krisztinek.
– Mi? Ja, igen. Lemerült a telóm, mer’ videókat mutogattam. Egy buliba kellett legyek, ahol
ott volt a Való Világtól egy ilyen tévés faszi… producer. Meg pár régebbi szereplő is.
– Igen? Na és tud segíteni? – kérdezi a csaj, Frédi meg azt feleli neki:
– Aha, lehet. Azt mondta, a fazonom jó, csak jó lenne, ha valami különöset is tennék mellé.
Valami hobbi vagy izé… tököm se tudja. És akkó’ bekerülhetek. Hallod, ott volt a Majka is.
Annak má’ pizzázói vannak egy rakással. Mindenhol látom a városban, hogy ott áll az ajtóban
egy pizzával. Mármint az a papírmasé izéje, tudod.
– Jaj, mingyá’ beájulok! Beszéltél vele?
– Hát… pár szót. Összefutottunk a sloziajtóban. Ő is azt mondta, amit a másik csákó. Hogy jó
a fazonom, de kéne valami plusz. Há’ mindegy, azé’ így is bejutottam a második körbe a
meghallgatáson, csak oda má’ kéne valami.
– Mikor lesz? – kérdezi Kriszti, Frédi meg mondja, hogy:
– Két hét múlva.
Este Sanyi bejött a Burkolóba, tudjátok, Ernő vendéglőjébe, ahol főzök. Megállt a konyha
előtt, a kiadóablaknál, és azt mondta:
– Te, András, elfelezünk egy sört?
– Hát… – mondom –, inkább felezzünk el kettőt! De amúgy neked nincsenek magad korabeli
barátaid?
Azt mondja:
– Szerelmes vagyok.
Mondom:
– Az nem kizáró ok.
Azt mondja:
– Beszélni akarok róla. De izé… nem akarom mondani másoknak, hogy egy kurvába estem
bele, te meg már úgyis tudod. Megmutatni se akarom másoknak, mer’ izé… jönnének a hülye
kérdéseikkel, például, hogy igazi-e a melle, meg ilyen baromságok. De te más vagy, idősebb
is már, szóval érted.
– Értem. Na jó, hozzál két sört a pulttól, mondd az Ernőnek, hogy én kérem.
– Szöget ütött a fejembe, amit mondott. Mindenképpen tisztázni akartam, mielőtt elkezdjük a
beszélgetést – ami nyilván abból áll majd, hogy Sanyi beszél –, ezért amikor visszajött a két
sörrel, mindjárt rá is tértem:
– Na és igazi a melle?
Nem válaszolt, láttam, azt hiszi, csak viccből kérdezem. Nekitámaszkodott a hústőkének, és
ahogy gondoltam, sokat és szívesen beszélt Gináról. Elmesélte, hogy a Grand Fotelből
egyenesen hazamentek hozzá. A lány hívott egy taxit, ismerőst, aki hitelben fuvarozta őket
Budára, ahol Gina két másik lánnyal bérelt lakást egy panelben. Ahogy Sanyi meghatottan
mesélte: oda nem szokott ám kuncsaftokat vinni, mert az az otthona. És bár Sanyi fizetős
fuvarnak számított, az, hogy verssel fizetett, mégiscsak valami más, ugye. Tehát Gina
hazavitte őt magához, nem valami szállodai vagy motelszobába, és tudod, ott mi történt? Az
égvilágon semmi, ami a szexet illeti. Gina lezuhanyozott, Sanyit is szépen lesikamikálta,
aztán kézen fogva, anyaszült meztelenül a szobájába vezette, és már akkor félig aludt,
miközben a paplan alá bújt. Egy perc alatt álomba zuhant, de még odamotyogta neki, hogy
nyugodtan szolgálja ki magát. És már aludt is, egy pisszenés nélkül, mozdulatlanul, oly
gyönyörűen, akár egy porcelánbaba, Sanyi pedig áhítattal melléfeküdt, és bár a farka állt, mint
a Buzogány torony, mégse próbálkozott semmi illetlenséggel. Csak simogatta, cirógatta Ginát
finoman, könnyű kézzel, hogy ne zavarja meg az álmát, de belecsempéssze a gyöngéd
kényeztetést. Gina egy idő után dorombolni kezdett, és dorombolt álmában délután ötig,
amikor is felébredt, és kidobta Sanyit, mondván, hogy mi a bánatot csinál még ott, neki este
dolgoznia kell, márpedig az készülődéssel jár. Gyors puszi, aztán úgy, ahogy volt, a cipőjével
a kezében kitolta az ajtón, azt is hozzátéve, hogy csak fél óráról volt szó. Kérdezem Sanyitól:
– Tényleg nem kefélted meg? Azt a csajt?!
– Tényleg.
– Hát akkor ez szerelem.
– Az hát, mondom.
Sanyi éjfélig szórakoztatott, és az egy sörön kívül nem ivott mást, mondván, nem akar piásan
Ginához menni. Kérdezem tőle:
– Mikor mész oda?
– Reggel, ha már végzett. De addig még egy verset is kell írnom hozzá, és pihenni is akarok.
– Hogy aztán simogathasd délutánig, amíg ő alszik.
– Igen.
– Szerintem keféld meg. Már ha egyáltalán újra magához enged egy versért cserébe.

Sanyi megütközve nézett rám. Már a „keféld meg” után is, de láttam, hogy amit aztán
mondtam, az korábban még lehetőségként sem merült fel benne. Ami nem is baj, mert Gina
megint magával vitte a műszak után, és Sanyi délutánig simogatta álmában, este pedig újra ott
támasztotta nálam a hústőkét, és álmatagon, szinte verselve beszélt Gináról, hogy mennyire
gyönyörű és kedves és okos és szellemes és odaadó, satöbbi. És igen, mindezt nagyrészt
álmában állapította meg róla. Elég volt hozzá egy újabb vers. Bár az is igaz, hogy Gina a
verseit nagy örömmel és élvezettel hallgatta. Nyilván, különben miért hurcolt volna haza egy
ilyen ágról szakadt, kóbor kutyát, ha nem azért, mert megindították a sorai, és adni akart
valamit neki, hogy ne legyen annyira nincstelen?
Az ötödik vagy hatodik ilyen alkalom után jutott először eszembe:
– Te! És legalább tudja, hogy nem is keféled meg ilyenkor?
Láttam, erre még nem is gondolt. Azt mondja:
– Látod, ezt nem tudom.
És kiderült, hogy Gina nem tudja.
– Hát mit csinálsz ott egész nap mellettem? – kérdezte, és amikor megtudta, hogy Sanyi csak
cirógatja és simikézi, nyögve hozzátette: – Ó, szent szar! Szóval nekem kéne fizetnem neked.
Sanyi nem is értette a felvetést. Szokása lett már hajnali háromkor ott téblábolni a Grand Fotel
környékén, és lesni Ginát, aki akkor még nagyban bonyolította a műszakját, és kábé
kétóránként távozott egy palival, majd tért meg egyedül. Sanyinak az is gyönyörűséget
okozott, hogy ezt figyelve, apró darabokra törhet a szíve.
Fenti beszélgetésüket követő éjszaka Gina egy fuvarból visszatérőben nemcsak intett neki
mosolyogva, hanem oda is lépett hozzá, és így szólt:
– Tudod mit, Sanyika? Menjünk haza. Össze akarok bújni veled, de úgy, hogy ébren vagyok.
Hidd el, nem bánod meg.
Sanyi szava fennakadt, lehelete megszegett… ha már aranyjánosoztam korábban is.
És hazamentek, és Sanyi felolvasta, aztán letette az éjjeliszekrényre a költeményt, és ágyba
bújtak, de Gina nem aludt el, hanem rendesen ledolgozta a verset, meg egy kicsit az előzőeket
is. És aztán ez rendszerré vált, ami azt mutatta, hogy Gina már túl volt azon, hogy pusztán
csak szánalomból és irodalmi fellángolásból szolgáltasson Sanyinak. Szóval kölcsönös
szerelem lett a dologból, bár az üzleti jelleg látszatát továbbra is fenntartották, amolyan
játékpénzzel, vagyis versekkel. Szex-monopoly.
Egyszer aztán, amikor Gina ismét hamarabb befejezte a műszakot, és épp hazaindult Sanyival,
Frédi lefékezett mellettük, kipattant a középdrága, csupa spojler és tuning BMW-jéből, és
elkérte Ginától a lét. Gina odaadta neki, mire Frédi Sanyihoz fordult.
– Ne haragudj má’, haver, de nem jönnék ma má’ vissza, add oda te is ennek a fuvarnak az
árát, oké?
Sanyi csak pislogott, és nem nyúlt a zsebéhez. Frédi meg azt mondja:
– Na! Nem hallod, mit vakerok, kisember?
Gina válaszolt helyette.
– Az van, Frédi, hogy ő nem fizető kuncsaft… illetve… izé.
– Mi van, bazmeg? Mit izé?
– Illetve verssel fizet – bökte ki Gina, és várta a vihart.
– Mi van, bazmeg? Milyen verssel?
– Hát verssel, tudod. Rímelő sorok.
– Tudom, mi az a vers, bazmeg! De mi a faszt jelent az, hogy verssel fizet? Elmond egy
verset, te meg leszopod?
– Lényegében igen. De nemcsak elmondja, hanem ő is írja.
Frédi hitetlenül bámult egyikükről a másikra, Gina és Sanyi pedig tudták, biztosak voltak
benne, hogy nekik végük. Frédi kinyújtotta a kezét, mire mindketten összerezzentek.
– Na, ide vele, bazmeg!

– Sajnos, nincs nálam pénz – mondja Sanyi –, de semmi gond, holnapra szerzek, rendben?
Frédi meg:
– A verset add ide, bazmeg!
Sanyi nem értette, de azért a zsebébe nyúlt, és odaadta az aznapi versét. Frédi kihajtogatta, a
telefonjával világítva kisilabizálta.
– Há’ bazmeg! – szögezte le végül. – Ez tényleg egy vers. Azt hittem, hülyéskedtek.
Gina és Sanyi hallgattak, Frédi meg csak fixírozta őket, aztán újra a kezében tartott versre
nézett, és azt mondta:
– Te, figyu, haver! Igyunk valamit!
Sanyi nem mert ellenkezni, követte Frédit, Gina meg Sanyit és Frédit.
– Mit iszol? – kérdezi a Fotelban Frédi.
– Én konyakot.
Frédi kért egy konyakot, magának meg egy whisky-redbullt. Aztán ajánlatot tett Sanyinak.
Már tudjátok, mit, igaz? Ja, Frédi azt találta ki, hogy Sanyi, ahányszor elviszi Ginát, írjon
verset, és adja oda neki, de úgy, hogy aztán ő azt a saját nevén futtatja. Hát persze, hogy
abban a valóságshowban, ahova annyira szeretett volna bejutni. És persze kevesellte az egy
verset, hisz üzletember volt, hármat kért Gináért alkalmanként, aztán megalkudtak kettőben,
és abban is, hogy csak az egyik lesz szerelmes témájú, ja, és abban is, hogy visszamenőleg is
Frédié az összes elkészült Gina-mű. Gina duzzogva állt mellettük, valami vásári kecskéről
motyogott, de nem nagyon volt felháborodva, hisz végül is ő találta ki az egészet, nem igaz?
Úgyhogy Frédi bejelentette a Való Világban, hogy ő tulajdonképpen egy költő. Ginának és
Sanyinak többé nem kellett bujkálnia.
Na, aztán egyszer a Burkolóban már harmadszor csöngettem a konyhaablakból Ernőnek, hogy
kész a rendelése, aztán felpakoltam a karomra, és kivittem a placcra magam. Nem bírom, ha
kihűl a kaja. Letettem az asztaltársaságnak, aki kérte, aztán a tévé felé fordultam, amit Ernő és
a vacsorázó vendégek bámultak.
– Most nézd meg ezt a barmot! – mondta Ernő.
A képernyőn Frédi állt a szokásos, két számmal kisebb ujjatlan pólójában, fukszokkal,
shortban és strandpapucsban, a vádliján nonfiguratív tetkók és két tigris kergetőztek. Kissé
akadozva verset olvasott fel egy szilikon szájú és mellű organizmusnak, aki tangában,
tökéletesen kifejezéstelen lárvaarccal a lábujjkörmeit lakkozta éppen. Frédi úgy jutott át a
második és a harmadik válogatáson, aztán a képernyőre, mint huzat a csukott kórházi ablakon.
Egy cikket is olvastam róla valamelyik színes újságban, az volt a címe, hogy Éjszakai
nehézfiú egy költő szívével.
Aztán megtalálta az egyik gagyi kiadó, tudjátok, olyan arany- meg ezüstborítós izéket
csinálnak. Hogy kiadnának tőle egy kötetet. Ki is adtak. Az utóbbi hatvan évben verseskötet
olyan példányszámban nem fogyott Magyarországon. Próza se. Na, de a lényeg, hogy Sanyi
rárepült a piaci résre, és felajánlotta Frédinek, hogy ha Ginát végleg elengedi, annyi verset ír
neki, amennyit csak akar. Ő meg belement. Így lett örökre vége Sanyi költői pályafutásának,
de a versei a legkeresettebbek az országban. Frédi nevén. Most Gina tartja el Sanyit, de azt
mondják, csak amíg össze nem jön annyi pénz, amihez kölcsönt vehetnek fel egy
szépségszalonhoz vagy egy látványpékséghez. Ezen még vitatkoznak. Amúgy boldogan
élnek. Én voltam az esküvői tanújuk. Három gyereket szeretnének. Itt a vége, fuss el véle!

Felébreszt a csend

Felébreszt a csend 

Orkánok visítottak, sártenger cuppogott, olvadás a jég birodalmában, földrengés, tüzek csaptak föl. Villanások. Rémisztő jelzések jöttek. 

Leszakadt az ég. Beborította a világot. Már nem bírta tartani a testére tapasztott szennyet. Az égi takaró itt-ott kiszakadt. Templomok csúcsos tornyai kiszakították a takarót. Lerázták magukról a terhet. Másutt hatalmas felhőkarcolók bújtak elő szúrós, hegyes fejjel az égi takaró alól. Térkép róluk. 

A leszakadt ég darabjai között fagyos csönd. Fagyos csönd templomokban. Fapadok recsegtek szikkadásig. Nem ült ott senki. Nem lobogott a lobogó, az orgona is hallgatott. Egy-két ostya még megmaradt. A turibulum tömjén szagát kereste. Csalóka érzés. Harangok súlyát éreztem ebben a kísértésben. Hangjuk neheze maradt. Szavaikban élő jelek voltak. Voltak. És hallották a felhőkarcolókban is. A földre zuhant ég végigosont a falak hátán földig. A sötét ablakok felfelé tolakodtak a csúcsig. Törhetetlenül. Vakon néztek, mint előtte. A biznisz csúcsra járt, de most álltak a liftek. Óceán túlsó partjáról nem érkezett a világon senki. Semmi. A félelmetes elmék kiszáradásig. Az elmés számítógépek agya falakon belül megbújtak, csicskás sírásók, meg pénzcsináló programok tutira. A kapu nyitva volt. Tövében a lezuhant ég darabjain át próbáltam bejutni. Gépre görnyedt elpusztult emberek üres szemgolyóikban pókháló fészkelt. A megroggyant biztonsági pulton a néma rajtgomb. Pénzcsináló programok ültek tétlenül. Megcsapott a dohos állott levegő. A dúsított urán és a katonai hadigépezet információ alapján némán kotyogott. Rosszabb, mint egy pletykagép. Ablakba ült a szellem. Dúsan pusztult az élet. 

Mint egy fikció. Leszakadt az ég. Keresztszülőt keresek miértre. Bölcsőt építek. Gyertyát az ablakokba. Harangok hangját hallom. És elzakatol a hajnali vonat is. Álmoskönyvet keresek a polcról. Leszakadt ég vagy halál szavait keresem vagy valami „összetartozó” szavakat magyarázatul. De nem volt a könyveben sem. Az álmos térkép ma is kísért. Én elengedném de ő nem. 

2021.

Az én bogaraim

Az én bogaraim…

 

   Nem tudom, hányadik oldalamra fordulhattam, amikor erőtlen, de kitartó kopogtatásra lettem figyelmes. Mindjárt azt hittem, valaki egyenest a mennyországból keres. Nem, most nem megyek, máskor jöjjenek, motyogtam, oly álmos vagyok, most nem tudok menni. Később a fehér, ovális tükör előtt púderoztam magam, ezt a Jolánkától tanultam, nagyon-nagyon régen. Ismét halk kopogásra lettem figyelmes, az ajtó felől érkezett. Nem siettem. A vastag fához hajolva apró neszeket észleltem, mintha egy bogár kért volna bebocsátást, talán cserebogár, azt hiszem. El is határoztam, megsimogatom kemény páncélját, sőt meg is hívom reggelizni velem. Már nyújtottam kézfejem, de nem volt ott senki sem. Az utcán tűsarkú cipőim kopogtak, egyedül haladtam, mint mindig. Tűsarkú? Ugyan! Már a félcipőben is nehéz a falban megkapaszkodni. Biztosan a bogár követ, gondoltam. A villamoson csüggedt emberek ültek, egymástól távol, némán, egyik sem nézett a másikra. Én is a padlóra szegeztem tekintetem, s a bogár most a talpam alá költözött, lábhegyemen egyenletesen dobolt. Nem! Nem akartam én rálépni, csak megfogni, bekeríteni. Hiába. Hirtelen a boltban találtam magamat, most már határozottan akartam a bogarat. Szembe álltam a mozgólépcsővel, lábak tömkelege között kutattam, vártam, hogy megérkezzen végre. Nem jött. Vagy nem akart velem találkozni, vagy másik utat választott. Otthon izgatottan ültem le a monitor elé, reméltem, ott fogom majd megtalálni. Sokáig tekeregtem az egérrel, mikor ismét hallani véltem a halk kopogtatást, s talán láttam is a monitoron egy pillanatig. Akár össze is törtem volna érte a képet, de elillant, miként a pillangók, mikor kergettük őket. Minden sötét fekete lett. Reggel első mozdulatom a függönyhöz vezetett. Az ablakot akartam kinyitni. Sötét, mozgó foltot érzékeltem a fehér csipkében, azonnal megmarkoltam, ügyesen. Megvagy, gondoltam. Lassan, örvendezve nyitottam szét ujjaimat, alig hittem el, hogy üres a tenyerem. A szúnyogháló túlsó oldaláról nézett rám két zöld szem, két bogárnyi. 
- Ugye szeretnéd, ha a markodban lennék? – hahotázott a két szem.   
Bólintottam. Most miért ne lehetne nekem egy bogaram? Legalább EGY igazi bogaram? A markomban? Ő nem válaszolt, inkább elrepült. 

 

Én összesöpörtem a tegnap elejtett almacsutkát, sajnáltam volna a szúnyoghálóhoz vágni. Aztán rájöttem, már megint sok Kaffkát olvastam, a reggeli újságban minden címet szokásosan aláhúztam, ráadásul a teámba kettő helyett megint öt kockacukrot számoltam. Hát azért van énnekem elég bogaram! Szóval megint egyedül, testtelen bogárkáimmal kávéztam.

 

A krumplinyomó

A krumplinyomó

 

- A rohadt gyüttment fajtádat! - kiabálta Lujzi néni sokadszorra, amikor meglátta Zsigát anyjával a kertben.

Épp átlátott a bokrok között, hiába ültettek valami átok gizgazt a drótkerítés mellé, ő akkor is kileste, mi folyik a szomszédban. A majdnem kopasz nő állandóan kinn van az idióta gyerekével, tán játszanak, de nem lehet tudni, mert a gyerek arca fura, és mindig van valami a kezében. Ritkán szólal meg, de olyankor sem pontosan érti, mit mond. Ez azért is lehetett, mert kilencven is elmúlt. Már nem sok mindent várt a hétköznapoktól, de nyugalmat igen. Sokáig nem jött rá, mi az ördögöt tart a kezében az a nyomorult gyerek, de egyszer egészen közel hajolva kifigyelte: egy krumplinyomót. Az volt nála. Miféle bolond lehet az ilyen, aki nem játszik autókkal, markolókkal, mint a többi? Egyszerűen fel nem foghatta. Bosszantotta, hogy a fiú hangosan kurjongat, és olyan hangokat ad ki, amitől neki összeugrik a gyomra. Ha az ura élt volna, rég rájuk küldte volna. Így nem tehetett mást, mint méltatlankodott, és ha már nem bírta tovább, akkor becsoszogott a házba. Pedig nagyon szeretett a kertben, a diófa alatt. Volt annak már ötven éve is, hogy elültették. Akkor ez a szedett-vedett városi nő nem lakott még a szomszédban a porontyával. A ház sem volt meg. El lehetett látni a mezőig, ahonnét az őszi trágya szagát hozta a szél. Más világ volt az. Csendes és egyszerű. Most meg naponta kellett hallgatnia a szemüveges, ordítozó fiút, aki krumplinyomóval hadonászik, mint egy eszelős. 

Nem is bírta tovább a kukkolást, inkább behúzódott a kisszoba hűvösébe, oda, ahol még anyját felravatalozták egykor.

Éva tűnődve nézett a káromkodó öregasszony után. Soha egy rossz szót nem szólt hozzá, sőt az elején még köszöntek is egymásnak. Mindez akkor változott meg, amikor Zsiga úgy ötéves lett, és egyre többet kinn akart lenni a kertben. Születése előtt nem sokkal költöztek ki a fővárosból, mert elegük volt bűzből. A forgalmat még elviselték volna, de a bűz beleívódott sejtjeikbe. Volt abban benzinszag, kutyapiszok, vizelet, káposzta és minden, amit el lehetett képzelni. Tamás nehezen váltott, mert szerette a várost, de ő addig könyörgött neki, amíg beadta a derekát. 

Érdekes módon, azonnal teherbe esett, ahogy kiköltöztek. Már az első hónap után. 

Zsiga érkezése kezdetben nem sokban változtatta meg a napjaikat, mert mindenhová vitték magukkal. Csendes volt, és könnyen alkalmazkodott mindenhez. Éva csodálattal figyelte apró kezecskéit. Az első problémák akkor jelentkeztek, amikor nehezen kezdett mászni, de aztán ezen is túljutottak. Férje szerint csak lusta volt, ahogy az már a pasiknál szokott lenni. Még anyósa is megharagudott rá, mert a trónörököst becsmérelte. Pedig nem erről volt szó. Éva tudta, hogy valami nincs rendben. Nézte fia csillogó barna szemét, mosolytalan arcát és a gyanú beleívódott a lelkébe. 

Zsiga most is a krumplinyomóját szorongatta. Tizenegy éves volt, és három éve csak azzal a tárggyal tudott létezni. Számára volt benne valami varázslatosan megnyugtató. Talán a szorongásait nyomta velük apróra, és a kis félelemmorzsákat így menet közben el lehetett szórni az úton. Minden morzsa láthatatlan volt, mégsem tűnt el örökre. Zsiga világában nem volt félelem nélküli nap. Mégis boldog volt. A legboldogabb gyerek, akit Éva valaha is látott. 

Egyedül a fürdőszobába nem vitte magával. Letette az előszoba kisszekrényére, és annak ott kellett lennie, amikor kijött. 

 Az első gyanúmag kihajtása után Éva egyre rémültebben vette észre, hogy Zsiga nem kezd el beszélni.  Hosszas gondolkodás után, elvitték orvoshoz, de az nyugtatta őket. Olyanokat mondott, hogy valószínűleg később érik, és akkor majd mondatokban fog kommunikálni.  Ez ostobaságnak tűnt annak függvényében, hogy a kisfiú ötéves volt, és még mindig csak egyetlen egy szót tudott vagy akart kimondani: a nemet.

Ez a nem tagadása volt mindennek, ami őt körülvette. Nem bújt, nem lehetett megölelni, csak akkor, amikor valami fura módon hagyta. Egy anya számára ennél kínzóbb érzés nem létezett a földön. Tamás nem panaszkodott. Mintha sokkal jobban viselte volna fiuk másságát. Éva helyette is szenvedett, és esténként, amikor elnézte az ágyában alvó kisfiát, kétségbeesetten kereste a választ a miértre. Tudta, hogy mindenki ezt tenné a helyében, legfeljebb a nagyon mártíranyák nem, akik mindent kibírnak. Ő megjárta a poklokat gondolatban, mert tudta, ez a világ nem lesz kíméletes a fiához, és talán ő sem az. 

Amikorra kimondták az orvosok, hogy Zsiga autista, ő már túl volt a diagnózison. Az interneten töltött éjszakák, az ezernyi oldal szakirodalom már mind kimondatta vele a tényt: az ő fiuk soha nem lesz már világhíres focista, orvos vagy épp tanár, ahogy a nagyszülei. Hogy mi lesz, abba nem is mert belegondolni. 

Egyik délutánon, amikor apja meglátogatta őket, Pécsről utazott fel, óriási tragédia történt. Ellejtettek szólni neki, hogy a krumplinyomó szent és sérthetetlen.

 Zsiga letette, ahogy máskor, és bevonult a vécére. Hosszú idő múlva került csak elő. Azonnal a szekrényke felé nyúlt, ahonnét lába kelt a szent tárgynak. 

A papa nézegette a konyhában, és valamit magyarázott Évának, amikor Zsiga visítani kezdett. Olyan artikulátlan ordítással, hogy mindenki lemerevedett. Szinte rávetette magát a nagyapjára, és vadul kitépte a kezéből az eszközt. 

– Ezt mondtam – jegyezte meg Éva komoran. – Figyelmeztettelek, hogy tedd le, de te makacskodtál, mint mindig. 

Az öreg szinte sokkot kapott a támadástól. A fiú, mint valami páncélos lovag, akitől elvették a grált, úgy csavarta ki a kezéből. Látszott rajta, hogy nem érdekli senki és semmi, csak az, hogy minél előbb a kezében legyen, mert a krumplinyomó testének egy darabkája volt. És most valaki megcsonkította pár percre.

Magához szorította és kifejezéstelen arccal meredt előre. 

– Jól van, na, nem eszem meg – morogta a papa értetlenül. 

Évának fájt látni apja szomorkás arcát, tekintetét, amelyben hatalmas kérdőjelként ült az értetlenség.

Miért az ő egy szem unokája? Miért kell ennek így lennie? Mi célja lehet a jóistennek egy ilyen gyerekkel? 

Sokáig hallgattak. Zsiga elvonult, és a nap hátralévő részében nem állt szóba senkivel. Érezhető volt, hogy az eset őt is megviselte. 

Tamás nem morfondírozott annyit az ehhez hasonló helyzeteken. Ez van, mondta. Ha kesereg, akkor is ez lesz. Így belenyugodott, sokkal gyorsabban, mint Éva, aki ha senki nem látta, sírdogált egy keveset, de kifelé továbbra is bátor arcát mutatta. 

A krumplinyomó már több, mint három éve lakott velük, amikor Berlinbe utaztak. Egy ősrégi punk zenekar állt össze újra, nem lehetett kihagyni. És Tamás amúgy is állásajánlatot kapott a német fővárosban. Úgy döntöttek, elviszik Zsigát is, ne maradjon ki ilyesfajta élményből sem. 

Leültették és elmagyarázták neki, hogy a biztonsági őrök szigorúan veszik a belépést, átvizsgálnak mindent.  A krumplinyomónak otthon kell maradnia. Zsiga hallgatott. Nem lehetett tudni, megértette-e vagy gondolatai messze jártak. Éva próbálta kierőszakolni a választ, de egy idő után feladta. 

Szerencséjük volt, mert még nem kezdett áramlani a tömeg nyolc óra tájt. Beálltak a rövidke sorba. Éva mosolyogva figyelte Tamás arcát, aki kamaszkora óta a banda rajongója volt, és azon az estén egy földi álom látszott beteljesedni azzal, hogy élőben hallhatta őket. 

A biztonsági őr pontosan úgy nézett ki, mint mindenhol a világon. Kopasz volt, és nyakán gyűrődött a háj. Fekete egyenruháját sárga felirat díszítette, jelezve, hogy nem összetévesztendő akárkivel. Éva elgondolkozott, hogy vajon vannak-e szikár, izmos beengedő emberek is a világon, vagy ez ostobaság, mert a tömeg egy részének kell a megfélemlítés. Már csak négy-öt fiatal várt előttük, amikor a kabátja alól Zsiga váratlanul előhúzta a krumplinyomót.  Tamás elsápadt. Tudta, hogy vége szakadt az álomnak, ki kell állniuk a sorból, mert fia meg nem szabadulna a harmadik kezétől. Soha nem értené meg, hogy neki mennyire fontos bejutni. Azt sem fogta fel, hogy ilyen eszközzel nem lehet koncertre járni, mert számára az nem egy tárgy volt, hanem testének darabja. Ahogy a többit sem hagyja otthon az ember, úgy ezt sem. 

– Most mi lesz? – kérdezte Éva reményvesztetten. Sajnálta a férjét és sajnálta a fiát is. 

– Nem tudom – hangzott a válasz. És valóban nem tudta. Elrejteni nem lehetett, a táskákba is belenéztek, Zsiga pedig látványosan fogta, ahogy mindig. 

A krumplinyomó attól a pillanattól sorban állt egy punk koncertre. 

A biztonsági őr, ellentétben a kinézetével, jámbor arccal végezte a munkáját. Olyan tekintete volt, mint egy nagyra nőtt csecsemőnek. Amikor meglátta őket, felhúzta a szemöldökét. 

Tamásnak nem jutott eszébe jobb az igazságnál. Pár mondatban elhadarta a megmásíthatatlan tényt: a krumplinyomónak be kell jutnia a nézőtérre. Nem várt szánalmat, nem hitte, hogy erre van lehetőség, de próbálkozott. Az őr odaszólt a másiknak. Mindketten Zsigára meredtek, aztán suttogva megtárgyalták az ügyet. Megint Zsigára néztek, aztán a szülőkre. Éva szíve összeszorult. Lehetett volna ez egy jó kis este. Lehetett volna egy kihagyhatatlan élmény. Tamás arca továbbra is színehagyott volt. 

Aztán a másik őr visszalépett a sorához. Az övéké elmosolyodott: 

– Ilyen eszközökre nincs semmiféle utasításunk. Nincs a tiltólistán, így bevihető! – mondta. Egy finom mosolyt elmorzsolt a szája sarkában. 

Tamás azt hitte, rosszul hall. Bevihető! Ez volt a varázsszó! A boldogság mindig csak egy pillanat, mondják az okosok. Ha ez igaz, akkor neki abban a pillanatban része volt egy váratlan, felülről jött kegyben. 

– Köszönjük – suttogta fél hangosan. Nem lehetett tudni, valójában kinek, de nem is volt fontos. 

Éva hosszú évek óta először értette meg igazán, hogy gyerekük különlegessége öröm tud lenni. Olyan terhet kaptak Tamással, aminek letétele lehetetlen, de cipelése közben ezer kéz simogatja fényesre a szívük.