Ezeregy szó a nőkről

EZEREGY SZÓ A NŐKRŐL
 
A szeretet nem erkölcsi erény és nem vallásos érték és nem érzelem, hanem a létrontás erőinél magasabb erő (erőtlenség), amely nem a lét alapállását igazítja helyre, hanem a létezés végleges alapját teremti meg. (Hamvas Béla)
 
 A másik nem mindig izgatta képzeletemet, de sokáig csak az igenjére vágytam annak a másiknak. Lelkem és testem jobbik fele, gondoltam elsőre. Hiszen együtt és VELE vagyok egész, ha végre megtalálom a kiegészítőmet! A kiegészülés vágya, hogy „egész” legyek végre – főleg ifjúságom mohó idejében – a külsőségek hatására lépett fel bennem. Először a szem, gondoltam, színe nem számít, de a tekintet ereje már igen. A nem kitépett szemöldök szintén sokat mesél, persze, ha „kigyomlálták” az is. Aztán a száj, az ajkak harmóniája, amelyre figyelek – talán a „legmultifunkcionálisabb” szervünk –, a vágyakat ébresztő, fantáziámat megindító rezdülése, mosolyra húzódása, harsány nevetése, sírásra görbülése. Ó, és persze a haj, ami a formás arc, figyelmes tekintetet, érzékeny száj keretét adja. A hosszú haj angyal szárnyként repdes felém, álmokat idéz. A homlokba hulló tincs elsimítása az érintés lehetősége. A rövid frizura határozott külsőt ad tulajdonosának. A hajzat színe csak másodlagos, akár a bőré. Ezek után következzen a testi vágyakat ébresztő testrészek helyzetbe hozó játéka. A mellek rezdülése, feszülése alkalom, érintése az érzéki világ kezdete, a derék íve már gótikus építkezés, csípő ringása gyötrelem, fenék feszülése döntéshelyzet. Már hallom, ahogy – Robert Merle után szabadon – lefallokratáznak egyesek, de vigyázat, várjuk ki a végét! Amire boldogult ifjúkoromban még felfigyeltem – ma már érteni vélem/,/ miért – a lány, a hölgy vagy asszony járásának misztikája, mert az van neki. Ahogyan a földön jár a Drága! Lágyan ringva, esetleg óvatosan lépegetve, vagy határozott járásával is irányt mutatva. Mindegyik más, és máig élvezem sokféleségét!
 Többet talán nem is kéne mondani, „most kéne abbahagyni, elfutni, elrohanni” stb. De a helyzet bonyolultabb ennél. A testi vágyakat ébresztő külsőségek fontosak és részei annak a furcsa nehezen meghatározható valaminek a felidézéséhez, amit szerelemnek hívunk. Szeretni valakit, aki nincs velünk és ezért nagyon hiányzik, az már-már betegség. Ez a „kór” fáj, éget. Hiába vannak technikai eszközök: levél, telefon, skype. Egyszerű és nagyszerű gyógyszere a viszontlátás. Az együttlét viharos ereje: a bőr érintése, forrósága az egymásra talált testek lelkesült csodája.  A szeretett személy hiánya nem mindig orvosolható, a halál befejez valamit, ami akkor, tovább nem folytatható. Vannak azonban végzetes nagy szerel/e/mek, amelyek, akár létsorsokon át találkozhatnak fájdalmat és gyönyört okozva egymásnak újra és újra…
 Szeretni! Mert végre rátaláltam, hisszük teljes szívből, a legszebb öröm. Puhán oldódni a másikban, egyetértve odaadni, elfogadni, hinni és büszkének lenni. A végtelenség képzetével játszani. A „soha el nem múlik” kábítószerével álltatni mindhalálig érzékeny lelkünket. Egy pillantásába belezuhanni, az ölelés örömébe feszülni. Az egymáshoz illő lelkek találkozásának testi kifejeződése.
 Az együtt élés útján majd lassan „megszeretitek egymást” megoldása – Krúdy Álmoskönyvének stílusában – „jegyez” hosszú kínhalált. Bújtatott keservek, rejtett, sötét szenvedélyek ébrednek szívünkben.
 Földanya, anyaföld. Anyák és anyátlanok. Anyafüggők és anyagyilkosok. Vajákos asszony, csókos asszony, asszony csók, asszony lesz a lányból… Lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség! Nőgyűlölők és nőfalók, tudósnők és butalibák. A női szeszély nem a szeszélyes nő érzése, hanem egy finom sütemény, akár, mint a borzas Kata, hogy ne édességről szóljon, minden legyen hát boszorkány pogácsa is a batyuban, miként azt Jókai nevezte. Az ízlelés öröme. Az asszony. A nőimitátor nem nő. A Nő, nem a nőtanács és nem az emancipáció harcosa – ezt csupán megpróbáljuk egymásba belebeszélni. A Nő, az a felünk, amelyik hiányzik ahhoz, hogy valóban Egésszé válhassunk. Miképpen mi nekik. A többi csak kábító szó! Összeugratás.
 Az egésszé válás ősi vágya az androgünoszig a teremtő által teremtettig megy vissza. (Androgünosz görög szó, annyit jelent, mint hímnőlény. Hamvas Béla) Ott van a leküzdhetetlen vágy gyökere, amiért a „másik felünket” keressük. Eggyé akarunk lenni. Újra az Isten kertjében egy fa alatt heverészni és vígan fütyörészni a bársony kék ég alatt. Hamvas írja Scientia Sacra c. művében: Az androgünoszról minden hagyomány tud. A Tóra szerint az Úr az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette férfinak és nőnek. Isten tehát hímnőlény, és az első ember is az volt.
 A részletek fontosak. A béke egy mosoly mögött, mozdulatnyi ölelés. A léleküdülése az a biztonságérzet, amely segít átmenteni szerelmünket a túlpartra. Bőröd simasága és borzongása egy simogatásnyi időben. Ez alapmérték: egy simogatásnyi idő. Mértékegysége az örökkévalóság! Nem több és nem kevesebb. A megnyugvás szertartása, az összeillés érzése. Az őrjöngő testiségen innen, a rátaláláson túl, az álmokkal bőven fűszerezett valóság lélektől vezérelt testszagú királyságában. Szerelmünk léte a végtelenül keringő bolygóterekben is vágyat éget bennem, és társul a szerelem galaxishoz. Már nincsen nő vagy asszony, csak szívembe rejtett szeretet a testen túli mindenségben, az újra találkozás örök vágyában.
 Az emléked. Ahogy ott álltál és vártál, mélyvörös nadrágkosztümödben a presszóvá változott valamikori kávéház sarkán, a városban, melynek minden kövéhez ezer emlék köt. De nekem csak te voltál. Az arcod mosolygását körülívelő rövid, barna hajad és szürkéskék szemed fénylő ragyogása. Léted finomsága, ahogy voltál, mert eljöttél. Alig egy órája beszéltük meg, mert bejöttél a műhelybe valami miatt. Minden egyszerűen történt. Három évig osztálytársak voltunk, váltott műszakban dolgoztunk és most egyszerre elkezdtél hiányozni. Elmúlt a nyár és jól benne jártunk az őszben. Halottak napja volt, esteledett már, de nem volt hideg. A város lámpái égtek és az utcákon, tereken sokan jártak akkor este: koszorúkat, csokrokat vivő emberek igyekeztek a temetőbe. A levegőben krizantém illata lengett, mint valami különös fogadáson, ahol az emlékeinkkel fogunk találkozni. Kértelek gyere velem, ha nem zavar, hiszen senkitek sincs a belvárosi temetőben. A virágillatba lassan belevegyült az égő gyertyák, mécsesek szaga; a temető előtt a sarkon sültgesztenyét árultak fejkendős asszonyok.  Bementünk a lobogó fényektől sárgálló, vöröslő rendezett sírok közé és megfogtad hirtelen a kezem, mert a tömeg elsodorta volna mellőlem. Dédszüleim sírjánál már együtt gyújtottuk a gyertyákat. A magamban elmormolt gyors ima után, amit megvártál csendes tisztelettel, szinte egyszerre néztünk a szomszéd sírra, ahol egy rózsabokor virágzott teljes erővel. Sötétvörösek voltak akár a vér, vagy a ruhád és az illatuk szinte bódítón áradt felénk. A legszebbet megfogtam, feléd hajlítottam, és fejed a vállamra hajtottad. Egy pillanatra eggyé váltunk - a rózsa, te és én. Az illatban, csendben, gyertyák lobogó fényében, csak álltunk a libbenő időben. Együtt, egymásnak.
 

Rossz álom

Rossz álom
 
Valami történt, biztos voltam benne, mozdulatlan ácsorgott a levegő, nekitámaszkodva a horizontnak, az égbolt narancsban úszott, néhol mélyvörös foltokkal, barnás fekete, komor felhőkkel, viszketett az arcom, de nem a borosta miatt, teljesen más érzet volt, úgy tűnt, a kocsmapult szürke bádogján, egy kiömlött kisfröccs tócsájában tükröződik a sorsom, a Rhapsody in Blue hangjai közé bepofátlankodott egy citera hangja, nem is értettem, miért; aztán magamba roskadva bámultam Gerencsért, a helyi önkéntes tűzoltót, aki mindig tejet ivott vodkával, fene a gusztusát, s egyre inkább egy vörhenyes rókára hasonlított az arca, hegyes, szőrös fülekkel, vörös, gyér bajusszal, hegyes fogakkal, ravasz tekintettel. Jó híre volt, minden tüzet eloltott, bár úgy sejtettem, néhányat ő gyújtott, hiszen az ember melegségre vágyik, ahogy Örkény is megírta valamikor; mert sosem volt tökéletes a világ, ezután sem lesz az, az arcom még mindig viszketett, elindultam haza, bár semmi kedvem sem volt semmihez, Vadalma elment világgá, de csak egy piros ridiküllel, két apró bugyi, egy alma, egy doboz mentolos cukorka, és Rimbaud-verseskötet volt benne, reménykedtem, nem olyan sokára visszatér majd.
Számoltam a járdán a bazaltköveket, kommunista csökevény a múltból, új idők új urainak még nem szúrt szemet, hetvenhatnál jártam, amikor Prubán Emese, a helyi iskola tanára sétált el mellettem, magasra emelt orral, semmibe fűzött tekintettel, mintha én ott sem lennék, mintha a pillantását sem érdemelném... Lila páva volt, hegyes csőrrel, pislogásra alkalmatlan, üveggyöngy hatású szemekkel, szoknyája hasítékából előbukó díszes farktollával a földet söpörte. Köszöntem. Halkan. Aztán hangosabban. Majd még hangosabban, ám a tanárnő, aki szakmája szerint a történelem ismerője volt, úri huncutságnak tekinthette a köszönést, ügyet sem vetett rám. A templomba igyekezett, az esti misére, mióta kitagadta egyetlen lányát, akiről kiderült, hogy leszbikus, már a végrendeletét is elkészíttette Gömörivel, az alkoholista ügyvéddel, akiről köztudott volt, hogy egy disznó, szóval, a végrendelet alapján a páva teljes vagyonát az egyházra akarta hagyni. Szentpéteri atyáról meg az a hír járta, forró kapcsolatokat ápol a hozzá járó gyerekekkel, egészen közelről szeret szemlélni mindent, tapintás útján érzékelni. Lárva formájú arcán néha még a nyál is csorgott, én meg azon gondolkodtam, a pedofília miért is bocsánatosabb bűn, mint a homoszexualitás?
Már majdnem hazaértem, amikor Varga Gerzson állta az utamat, aki függetlenített szakszervezeti titkár volt az előző rendszerben, az újban meg kántor a helyi katolikus templomban, szép hangja volt, tenor, kis blues-os rekedtséggel; amikor ivott is keveset a miseborból, akkor bátorsága is megjött az énekléshez, s olyankor gyönyörű dallamokkal szökött a templom falain kívülre a muzsika. Persze Gerzson semmit sem változott, patkány volt mindig, aljas, rosszindulatú, mosolygósan gonosz, velejéig romlott, kis gombszemei földöntúli fénnyel villogtak, és sosem nézett senki szemébe.
Mit akarsz, kérdeztem volna tőle, ám nem jött ki hang a torkomon, Gerzson átváltozott, a szemem előtt, szürke szőr fedte arcát, rózsaszín fülei hegyesen meredeztek a feje mellett, hatalmasra nőtt metszőfogai kilógtak széles szájából. Vigyorgott, én meg undorodtam, nem féltem, de mindig undorodtam a rágcsálóktól, ez a patkányember pedig kiváltképp szörnyű látvány volt számomra, tényleg olyannak látszott, mint akinek pórusain keresztül kitüremkedik arcára valós önmaga, állattá torzult lelke, melyet a génjeiben rejtőző ösztönök mitikus tulajdonságokkal ruháztak fel, s vadállattá formálták.
Kiscsibe, kiscsibe, krákogta sejtelmesen, most lerágom a fejedet, lépett felém, s én rémületemben mozdulni sem tudtam, éreztem, hogy a sárgás, pelyhes tollazat felborzolódik arcomon Gerzson bűzös leheletétől, éreztem, amint a hatalmasra nőtt fogak belevájnak húsomba, recsegve törik darabokra koponyacsontomat, agyamba harapnak.
Csuromvizesen ébredtem, még a hajnal sem tért magához, a sötétség ölelte, vadul szorította, nem engedte, nem vagyok kiscsibe, nem akarok kiscsibe lenni, hajtogattam, még mindig éreztem a húsomba maró patkányfogakat, hallottam a csontok recsegését, s kirázott a hideg, Kafka is megirigyelhette volna azt a pillanatot; ám dühöm és kétségbeesésem erőt adott, tigris akartam lenni, csíkos bundával, hatalmas karmokkal, fogakkal, hogy szétmarcangolhassam Gerzsont, akit sosem kedveltem.
Felültem az ágy szélére, Vadalma moccanatlan aludt, elképedtem a félelem hatalmán, hogy mily gyorsan képes haragot és gyűlöletet teremteni, mely minden gondolatot megöl az agyban, csak a túlélés genetikusan kódolt ösztönét engedi feltörni a tudatalatti mélyéről, mindenáron; meglepetten vettem tudomásul az erőt, nem vagyok kiscsibe, nem akarok kiscsibe lenni a táplálékláncban, nem akarom a kiosztott szerepet, bárki is rendezze ezt a pocsék színdarabot, bárki is állítsa, majd a szeretet ereje legyőz minden rosszat, a gonosz elnyeli méltó jutalmát.
Ültem magamba roskadva az ágy szélén, csalódtam a sors vízfestékkel festett táblaképében, melyet tépázott a vihar, elmosott az eső, szürke mosogatóléként csurgott végig az élőnek látszó, egyre töredezettebb kereten, s azon is túl, megmutatva, hogy a világ több annál, mint amit gondolunk róla, hiába is akarjuk az általunk kitalált szabályszerűségek börtönébe zárni, kineveti a mindenhatónak hitt emberi akaratot.
Nem akartam kiscsibe lenni, csak ember, tiszta tekintettel, tiszta szívvel, ám már láttam, szükségem lesz a tigris erejére, a sas éles szemére, a farkas kitartására, mert sok a patkány, a rágcsáló, az ölésre „szakosodott” ragadozó, s beláttam, amit oly gyakran mondanak, a gonoszság hatékonysága csak a jók erős, cselekvő jelenlétével, céltudatos harcával csökkenthető, már nem elég az ima, nem elég a tiltakozás, nem elég a kiállás, ha kell, erővel, „karddal” kell érvényt szerezni isteni és emberi törvényeknek, határt szabni a harácsolásnak, a hazugságnak,  a betegségeknek, az éhezésnek, a beteg, gőgös, nagyravágyó emberi elmék ámokfutásának, mert nem lehet több Auschwitz, nem lehet több elhagyott cipő a Duna partján, nem lehet több gulág, nem lehet több Recsk, nem lehet több Andrássy út 60., nem lehet több Vietnám, nem lehet több Észak-Korea, s nem jöhet létre ismét az Iszlám Állam.
Csak rossz álom volt, tudtam, én soha nem leszek kiscsibe.
 

A Bándy meg én

A Bándy meg én
 
Minden nap történik valami, és annak minden órájában és annak minden percében és annak minden másodpercében. Már rég megtörtént, ahogy ezt leírtam. Vele. Mert velem semmi említésre méltó nem történik, csak az, hogy meghalni sincs időm, míg az a másik meg éli más világát. Nem takarít, nem mos, nem főz, nem viszi ki a szemetet, nem rak rendet, nem pelenkázza be a gyereket, nem is játszik vele, nem szoktatja be a bölcsibe, nem sétáltat, nem megy oviba és nem is kell így onnan eljönnie.  Már a nevemet is elfelejtettem, folyton felcserélem, hol a lánykorit a Bándyt, amit mindig utáltam régen, mert nekem kellett mindent kezdeni, hol a férjezettet írom alá, ami Péntek. Már majdnem a hét vége. De mégsem az. Bezzeg Ő, nem téveszt sosem.
 Ez a másik folyton csak álmodozik. Sosem vásárol be, nem fizeti be a csekkeket, nem spórol és nem is fizet. Ez a másik sosincs velem. Nem gondolkozik helyettem, nem beszél hozzám, még csak rám se hederít. Ez a másik akkor kel fel, mikor én kidőlök a délutáni altatásban. No meg éjszaka. Ez a legdühítőbb. Felpattan, és mint egy holdkóros ontja magából a szavakat. Hol kisebb, hol nagyobb ívben, hol költeményben, hol csak hosszú sorokban. Máskor a világot is megformázná. Tavasszal virágokból, nyáron homokból és napsugarakból, ősszel falevelekből és agyagból, télen meg hóból készít valami szebbet, valami jobbat erre a világra. Vagy dalol. Hosszú éveket énekel ilyenkor ki magából. Elveszett perceket, eltűnt órákat, nyomuk vesztett napokat, elfeledett éveket, letűnt évtizedet. Egy elfelejtett életet.
Ez a másik tudhat valamit, mert míg én félholtan agonizálok az élet prózaiságán, s hogy vajon hasznos vagyok-e a világnak, idegeskedem, hogy miért köhög már megint az a gyerek és aggódva figyelem, hogy már ennyi az idő és még mindig nincs itthon a férjem. Addig ő csak szárnyal, csak azért, hogy élvezze a friss levegőt. Dalol, csak azért, hogy gyönyörködjön a hang lelket felemelő magasságában. Ír, csak azért, hogy valami maradandót hagyjon maga után a papíron. Fest, csak azért, hogy lássa a színeket. Alkot, csak azért, hogy megteremtsen egy olyan világot, ami itt van bizonyosan. Erről én csak álmodni szoktam. És amíg én átalszom a másodpercet, a percet, az órát, a napokat és az éveket, ő addig nevetve örömtáncot jár ismeretlen könnyedséggel, s én felriadok, mikor visszanéz rám.
Megriadok, mert nem is tudom, hogy rám néz-e vagy én őrá.
 

Kis bolondom

Kis Bolondom

A mennyezetig érő polcok roskadoztak a könyvektől.  A klasszikus vonalú bútorok és a dohányszínű kárpit férfi dominanciát sejtetett. A hatást pár rikító, síkosan selymes párna és néhány betolakodó, modern csecsebecse törte meg.
Borús volt a reggel, az ablakon fény helyett szürke derengés szivárgott, csak a kihajtott szekrényajtó egészalakos tükre villogott óriási szemként. Eszter öltözködött, megszokott mozdulattal csöpp levendula kölnit simított a füle mögé, álla alatt masnira kötötte a fekete muszlin sálat, végül a fejére illesztette a kalapot, és kedves kacérsággal fordult hátra, keresve férje szemében az elismerést.
 – Vásárolni megyek, a kis boltba – mondta nyomatékosan.
Mikor a vegyesbolthoz ért, elbizonytalanodott, nem értette, Ákos miért ragaszkodik ahhoz, hogy itt vásároljon, mikor a közelben ott az új hipermarket. Férjét egy éve karosszékhez kötötte a köszvény, egész nap olvasott, beérte azzal a szellemi világgal, amit a könyvek által bejárhatott. Eszternek viszont a valóságos világból csak minimális mozgásteret engedett, észszerűségre, féltésre hivatkozva. Tanáros precizitással meg is indokolta:
- Kis Bolondom, minek fájdítanád a szíved, ha úgysem vásárolhatsz kedvedre? - Az irodalom jeles ismerője sok mindent tudott a világról, de a női lélekről vajmi keveset. Arról az apró, érzéki örömről, amit egy finom anyag tapintása, egy új illat varázsa, vagy egy formás kalap felpróbálása jelentett, szinte semmit.
Eszter egy pillanatig még tétovázott a bolt előtt, majd sarkon fordult, kis bűntudattal elindult a hipermarket felé, melynek vonzereje a tiltás miatt sokszorosára nőtt. Ahogy belépett a hatalmas, fényektől ragyogó üzletbe, azonnal rabul ejtette az árubőség. Gurulós kocsijába kapaszkodva sodródott az emberek között. A gondolák előtt hosszan nézelődött, legtovább a játékokkal tömött polcoknál álldogált és a gyermektelenek örök sóvárgásával nézte azokat.
-  Nem lehet mindenkinek gyereke – zárta rövidre Ákos az ismétlődő témát, ha Eszter szóba hozta.
Végzős gimnazisták voltak mikor új tanárt kaptak. A frissen végzett, jóképű tanár megjelenése felért egy palotaforradalommal. Az irodalom és a történelem órák népszerűsége az egekbe szökött. A leányosztály, mint óriási színes virág kínálkozott fel ártatlanul az ifjú tanárnak. Eszter volt az egyetlen tüske ezen a virágon. Őt nem hozta lázba az új tanár, ott ült a padban, mégsem volt jelen, figyelt, de mindig máshová, néha látványosan unatkozott, vagy a pad takarásában a körmeit festette.  Ha rajtakapták/,/ csokoládébarna pillantása egyszerre volt édes és pimasz. Egész lénye kihívást jelentett az ambiciózus, kezdő tanárnak. Eszter különállása őszinte volt, a kórusból nem kitűnni akart, ő korábban sem volt a kórus tagja. A benne rejlő bájos infantilizmus azt sugallta, soha nem fog felnőni igazán.  A tanári kar meglepetésére és az osztály csalódására az ifjú tanár érettségi után azonnal megkérte Eszter kezét, és ő, akinek nem voltak tervei a jövőre nézve, kis habozás után igent mondott. Gyermekük nem született, ebben a házasságban Eszter volt a gyerek.
A pipere részlegnél egyik polctól a másikig szédelgett a hihetetlen kínálat láttán. Eszter a nyugdíjig drogériában dolgozott, neki való munka volt, csak azt kellett megjegyeznie, ami úgyis érdekelte.  Esténként bőrén és haján hazavitte ágyukba az illatokat. Boldog és hosszú házasság volt az övék. Mindketten önmagukat adták, pontosan azt, amire a másiknak szűksége volt. Ákos otthon is szenvedélyesen tanított, elalvás előtt rendszeresen felolvasott valamelyik népszerű klasszikusból.  Eszter ilyenkor az ölébe bújt, de a szavaknál jobban élvezte férje hangját és közelségét.  Ákost boldoggá tette a figyelő szempár, ha látta, hogy elálmosodik, a fülébe súgta:
 – Kis Bolondom, holnap kikérdezlek.
Esztert biológiai órája, a gyomra figyelmeztette az idő múlására. A hosszú távollét, az elmaradt ebéd, Ákos megjósolhatóan feddő tekintete visszarántotta a jelenbe. Fürgén indult a frissen sült kenyerek illata nyomán, hogy ebédet vegyen.  Váratlanul májusfának álcázott sálkínáló állta el az útját, az anyagok, színek mesés választékával. Eszternek a kalap után a sál volt a gyengéje. Mindenről megfeledkezve kezdett turkálni, válogatni, próbálni. Finoman ráncolt, puha arca felélénkült, kipirult az egymásba folyó színek vibrálásától, a selymek könnyű érintésétől. - Ma hideget eszünk - mondta félhangosan, Ákosnak címezve, mikor végre kitépte magát a sálak bűvöletéből.
A lakásban csend fogadta.
-  Azonnal terítek - intett férjének - csak levetkőzöm. - A biztonságba helyezett kalap után, döbbenten meredt a nyakáról letekert sálra. A sajátja helyett az utolsóként felpróbált hamuszürke selyemben jött haza, ami a szolid kezdet után, fokozatosan tüzesedett át a pirkadat színeibe. Vissza kell vinnem, tekerte újra idegesen vékony nyaka köré, közben elégedetten nézte/,/ milyen jól választott. Az idő Eszter számára megint elfolyni látszott. Állt a tükör előtt, az otthoni, visszafogott környezetben még erősebb lett a sál hatása. Nagyon másnak, különlegesnek látta magát. A reggel óta készülődő eső rántotta vissza a jelenbe, mikor teljes erővel verni kezdte az ablakot. Ilyen időben nem megyek vissza, majd holnap. Ákos miatt is lelkifurdalás gyötörte, mer férje nem evett és szótlan volt. Este megágyazott/,/ és mikor a felolvasás is elmaradt, biztos volt benne, hogy haragszik. Elalvásig sírdogált.
 Másnap egyenesen a sálakhoz ment, amit véletlenül elhozott, visszaakasztotta a többi közé, majd keresni kezdte a sajátját. Egyre idegesebben turkált, de a muszlin sálnak nyoma veszett. Keresgélés közben észrevette, hogy tegnap óta új darabokkal bővült a kínálat, és a mókuskerék újra mozgásba lendült. A sálak, mint színes pányvák tekeredtek a nyaka köré és nem eresztették. Különösen egy remek, pihekönnyű darab varázsolta el, melyen két tiszta, átlátszó szín, a vízkék és a víz zöld hullámzott egymásba. Érezte, ennél szebbet nem találhat. Nyakára simította, gondosan tetszetős masnira kötötte, majd bevásárolt és elégedetten a pénztárhoz sietett. Kifizette az élelmiszert, de elmenni már nem tudott, mert egy testes férfi lépett hozzá, és udvariasan felszólította, hogy kövesse.
- Miért?  Hová? – kérdezte ijedten az előtte tornyosuló, széles mellkastól.
- Jöjjön – fogta meg törékeny karját – ellenőrizzük a számláját! -  Elindult engedelmesen, de érezte, most valami rossz történik vele. Az események gyorsan követték egymást. Eszter zavarodott volt, csak képeket, hangokat észlelt, egy kopár szobát, táskája asztalra borított tartalmát, a szétgurult zsemléket, az iratait, a számlát, Ákos fényképét, vasalt zsebkendőjét, ami fehéren hevert az asztalon Később egy nő is megjelent, és az adatait kérdezte, az arca szigorú volt. Csodálkozott és rosszallását fejezte ki, hogy hetvennyolc évesen sálat lop.
 – Nem loptam. - hajtogatta, közben könnyektől vakon nézte a felvételt, amit róla rögzített a kamera. -  Véletlen volt, az első is véletlen volt.
 – Szóval első is volt? - nézett rá gúnyosan, de elégedetten a nő, a könnyen jött beismeréstől.
 – Igen, az én sálam itt maradt, ezt - mutatott a bizonyítékra, mely hideg színeivel részvétlen hevert az asztalon - azért vittem el, mert az enyémet eladták közben. 
A férfi mosolygott, a nő hitetlenkedve csóválta a fejét. Akárhányszor nekifutottak, a védekezés egyre zavarosabb, zaklatottabb lett, de a történet nem változott.
– Milyen volt a sálja? – kérdezte végül fáradtan a nő.
 – Fekete muszlin - A kérdező elment, és rövidesen visszatért Eszter sáljával. Próbálta elmagyarázni türelmesen, hogy a dolog még sincs rendben, de mikor a megkönnyebbült, öreg szempárba nézett, feladta. Kissé megszégyenülten figyelte, ahogy remegő kézzel pakol és a biztonsági ember készségesen segít neki. A nőt hirtelen megcsapta az öregség szele, a kiszámíthatatlan jövő, a tudat, hogy vele is megtörténhet ugyanez, vagy bármi.
 –  Várja otthon valaki? - kérdezte szinte gyengéden, megsejtve törékeny jelenét.
 - A férjem.
 - Kísérje haza! – utasította a biztonsági őrt.
Eszternek nemcsak a keze, de a lába is reszketett. A biztonsági őr karjába kapaszkodott, aki a bevásárló szatyrát is vitte. A férfi, hogy megtörje a csendet, a férjéről kérdezte. Eszter megviselt arca felderült, látszott, hogy a kérdés kedvére való, de csak annyit mondott, jó ember. A lakásajtóig kísérte. A bejárati ajtó nyitva volt. Egy hazatérő szomszéd gyanakodva figyelte az ismeretlen férfit. A biztonsági őr kellemetlenül érezte magát, tisztázni szerette volna a helyzetet, de nem akarta leleplezni az öregasszonyt sem.
 – A néni rosszul lett az üzletben, hazakísértem.  – A szomszéd bólintott, de továbbra is szótlanul állt, várva, hogy elmenjen. 
– Az ajtó nyitva volt - folytatta kényszeredetten – szerencse, hogy itthon a férje, mert ápolásra szorul. 
 A szomszéd szeme elkerekedett.
 – Mit beszél? A bácsit egy hete temettük el.
 A közéjük hullott csendben tisztán hallották az asszony felszabadult hangját.
– Máris terítek Ákos, ma hideget eszünk.
 

A vak is láthatja

A vak is láthatja!
 
A pályaudvarral szemben, az út oldalán húzódó betonpárkányra pakolt. A beton mellett az úttest fut, csupa forgalom, itt áll meg a busz. Ízléstelen förtelmeket árul, vagy öt méter hosszan lefoglalja a betonpolcot. Ő nevezte ki polcnak, engedélye nincs biztosan. Két police sétált el az előbb, egy szót sem szóltak, talán észre sem vették, vagy még arra sem méltatták, hogy észrevegyék. A nő roma. Egész rendesen öltözött, magas szárú műbőr csizma védi a lábat, hátán az unalmas paplandzseki, de fehér szőrme melegíti körbe a nyakát. Lehet, hogy megél itt, mendegél az üzlet. Fekete, festett haját lófarokba fogta össze. Arcát nem látom, nekem háttal áll. Egyébként ünnepi tárgyakat árul, csupa értéktelen bizsu, ízlésromboló borzadály. Mondtam már. Nem is részletezem. Az ujjával mutatja az árat. Egy szőke, cigarettázó nő áll meg előtte, inkább csak a füstöt fújja ki nyugisan, megy tovább. Vevő nincs, mindenki siet, pedig a buszról sokan szállnak le. Nem veszít senki semmit sem. A fiatal gyerek bámészkodik, egyik kezében pizza, másikban mobil. Egész más érdekli, ha egyáltalán érdekli valami. Egy őszes, sapkás pasi lelassít, majd tovább siet. Egyszer még hátra néz. Hiába, kíváncsi. A portékára, ami a világban eladó, általában ősidők óta kíváncsi mindenki. A nő éhes. Műanyag kistálkát vesz elő, valami egytálétel gőzölög belőle. Két srác komótosan sörözik, átnéznek a vásár fölött.  Jártukban húzzák meg az üveget. Mások guruló bőröndöt húznak sietősen maguk után, utaznak, a pályaudvarra igyekeznek. Olyan gurgulázó, szaggatott hangzavar tölti be a homályos utcaképet. Meg kell hagyni, a vásár helyszíne nem rossz választás. Egy hiányos öltözékű, kendős nő is lassít, igazán vásárolhatna valamit, talán paplankabát is akad itt, borzongató a hideg. Nem. Megy tovább, úgy látszik, nem fázik. Hát ebből nem lesz nagy üzlet, úgy gondolom, nem. A nő rágyújt. Biztos voltam benne, hogy cigizik. Ezen a járókelőn szemüveg van, talán nem lát jól, azért állt meg egy pillanatra. Most már történnie kellene valaminek, este lett, csupa sötét. A mögöttes kávézóban egy ezres a tea, hát még egy teányit sem árulsz, nem jól van ez így. Egy újabb járókelőnek most megakad a szeme a százéves, barna pálinkásüvegen, jaj, majdhogynem az autó alá esik. Ejnye, ejnye! Mit fogsz majd vacsorázni? L/legalább lenne pálinkád az üres üvegben. Szabályosan együtt érzek már a roma nővel, valamit nem jól csinálsz, mondogatom. Ízlést kéne tanulnod, de ahhoz már késő. Nem te vagy az egyetlen. Azt hittem, nekem van, mégsem vittem semmire. Elvegyülsz, nem hívod fel magadra kellően a figyelmet. Szerényen és bután álldogálsz ott, ahelyett, hogy kiabálnál. Hogy vegyenek, azért, hogy jaj neked, azért. Na! Most, most figyelj! Ez a nő téged célzott meg. Fehér kötött sapkát visel, nagy bojt éktelenkedik a csúcsán. Szürke paplan a kabátja, ugyan mi lenne más, ezt szeretik mostanság. Egyenesen feléd tart. Engem csak az zavar, hogy két furcsa botot lóbál a kezében, mintha a levegővel hadakozna. Egészen közel van már a portékáidhoz… puff!... a botokkal mindent lesöpör a földre, hallom a csörömpölést. Szegénykém! Nemhogy árulnál, még kár is ér. De miért? Mi történt? Te fogod a fejed, van miért. A botos nő átesik a betonon, majd feltápászkodik, s rémült bizonytalansággal halad a kávézó felé, az üvegkirakatba egyenest.
Én ott ülök különben, szalvétára írok, figyelek. Már rég figyellek. Egy undok csitri meg engem figyel, röhög, azt hiszi, én vagyok a hülye, a kézírást még ismerem. Szívesen adnék egy pofont neki, de most nem ez az érdekes. A botos nő nem hátrál, engem is fellök székestől, ha nem vigyázok.  Ahogy közeledik, azért megnézem. Te szentséges Isten! Ez a nő vak! Látod? Csak neki kellett a te portékád, csak ő volt képes meglátni, mire érdemes. Majd hatalmas zuhanással esik rám, vékony papírom szanaszét szakadozik, az írásomnak lőttek, rólad szólt, világos, másra ez sem érdemes. Most már én is fogom a fejem.
Azért van ám közös a sorsunkban! Te a rongyos portékáidra, én meg a gyűrött cetlire emlékezem. Emlékezünk… Akár együtt is vacsorázhatnánk valahol… valamit veled…

Csodálatos világ

Csodálatos világ
 
- Apu meghalt… - hallom a telefon halk, akadozó, lányos hangját.
- Ne!!! - sírom vissza, s a mellkas bal oldalában megint kitapintható villámok cikáznak át.
Valahogy úgy, ahogy régebben, a másiknál. Még szerencse, hogy Márti itt van, miért is jött, nem tudom már. Önkéntelen hozzábújok, valaki, valaki öleljen át, mert megint süt a fagy, jól esik fejemen a simogatás.
- Gyújtsál gyertyát! – szól rám, s a gyertya újból pislákol a konyhaasztalon, csodálatos világ.
Már annyira mindegy, milyen színű a ruhám, s a gyertya is éghetne örökké valahol. Miért kellene lángját elfújnom? Még magam előtt látom, érzem azt a keserves-gyönyörű pillanatot, mikor a kórházi ágy betegével ismét hárman vagyunk. Csak hárman! Ő, én és a leány. Mint régen, nagyon-nagyon régen. Mégis megcsap az érzés, pedig elszállt negyed évszázad, csodálatos világ! Szétszakadt, szétszakított, önmagát felfaló család. De látok képeket, emlékek kúsznak fel homályosan, s a montázs címe fájdalom.
- Szerettelek nagyon! – sírom az ágyba.
- Én is szerettelek nagyon! – hallom tisztán és érthetően, ugyanonnan a hangot.
A végső szavak. Hát akárki, akárhol áll a temetés színpadán, nekem ezt kongatja a kisharang, és már nem gondolom, hogy tied a világ. Állhatnék elbújva akár a fűzfa mögött, a szavak igazságán nem változtat semmi sem. De nem állok sehol sem. Mert nem megyek! Ez nem rólam szól, másé a főszerep, azé a harmadiké, az utolsó betolakodóé, mondják. Csodálatos világ!
Már az utcán imbolygok. Érzem, hogy határozottan figyelnem kell a járásomra. Botladozva futnék az én drágámhoz, ki most is meghallgat, a víz borzolt hullámokkal fogad, várt reám. Könnyeim megpergeti, viszi őket tova. A víz fodraival együtt szédülök, akár a hintán. Most úgy szeretném a víz fodrait átölelni, közöttük hömpölyögni, de az életösztön visszafog. Az eső csepeg, csendesen. Én csak mondom könnyeimen át a magamét, de válasz már nem érkezik. Régóta nincs. Mégis megnyugszom valamennyire, mert én már csak itt tudok megnyugodni. Hosszan búcsúzkodom, immár két férfitől, hirtelen nem is tudom, melyiktől, és alig tudok feltápászkodni.
- Jó estét! – mosolygok esernyőm alól a köszönőnek, s tudom, hogy csak a lépéseimre szabad figyelnem, csodálatos világ!
 Nekem senki nem mondta, hogy menjek el szeretteimhez, oldódjon, aminek oldódni kell! Bírjam ki, vigyem át valahogy! Egyáltalán vannak még szeretteim nekem? Egyedül vagyok. Csak a víz hullámainak cuppanása szól hozzám. Így van ez. Szépen eldöntöttem, hogy a temetés utáni napon liliomot helyezek az urnára. Liliomot, életem ártatlanságát. Hogy a vízbe mit dobok? Ó, talán egyszer testem hamva fog nagy robajjal megérkezni, hogy megtalálja békéjét egészen lent, a meder mélyében. Beteg, fonnyadt kóró, néhai virág. Csodálatos világ!
Másnap elhaladok az utcasarok előtt, ahol egy bicikli, rajta kosár és esernyő áll. Egy ablak alá, a fához támasztották. Ez a bicikli is elhagyott engem, habár súlya kicsiny. Még sincs. Ez sincs. Az élet él. Tulajdonosa bent szeretkezik, habzsolja a mámort, s a bicikli bárdolatlan üzenet, legalább el tudjam képzelni, milyen is a szerelem. Már a pofonon, az átkokon is túl vagyok. Hideg megvetés fut rajtam át. Ám eddig meg kellett érkeznem, mint mindenhová. Mert az utat kikerülni nem lehet. Csodálatos világ!
                                                       
Majd szobámban Armstrongot hallgatok. Katonák tapsolnak, pálmákat fúj a szél, az égen repülő száll. A rizsföldeken emberek dolgoznak, fejükön kalap. A ruhát kézzel mossák, a piszkos vízben gyermeket látok fürdeni. A katonák menetelnek, ez a hajó indulásra készen áll. Jó reggelt, Vietnám! Valahol lángol a tűz, robbantanak, tyúkok döglenek. A lány ruhája fehér, miként Armstrong öltönye. S mily elegáns a zenekar csokornyakkendője! Satchmo arcából sugárzik a rekedt jóság, már Robin Williams is elment messzire.
A zene mélyen megérint. A szél fúj, meglebbenti a falevelet. Az idő halad, s a víz hullámzik mindenütt. Lehet, hogy tényleg csodálatos a világ!

Dúvad

Dúvad

 Hol lehet az a fránya zokni? A fiú már végig kutatta az egész szobát, most az ágy alá nézett be. A poros parkettán heverő, régen berugdalt játékok között sem látta meg. Akkor megteszi ez is, és a földre dobott táskája alól előhalászta a kilógó barna zoknit. Gyorsan felrántotta a jobb lábára. Kicsit furán nézett ki a bal lábán lévő zöld-sárga színű mellett, de úgysem látja senki. Utána a kifakult melegítő nadrágot húzta fel, a jobb térdén egy lyuk keletkezett valahogyan, de ez most nem számít. A pulóverén is van már egy-két plecsni, az egyiket egy eresztő golyóstolltól szerezte, a másikat a menzán. A fésülködést kihagyhatja, úgyis sapka lesz a fején.
 Éhes volt. Életének kilenc éve alatt csak az iskolában reggelizett. Most szombat van, a hétvégeken a reggeli elmarad. Petihez igyekezett, az osztálytársához kalózosat játszani. Ők ketten találták ki ezt a játékot, de mellette az a jó, hogy Petinek mindig van gumicukra meg keksze és nem sajnálja tőle. Annyit ehet, amennyi akar. Délután meg Gömböchöz megy. Neki mindig aludnia kell délután, így csak három óra után mehet fel hozzájuk. A nagymamája addigra mindig túrós meg lekváros buktát, vagy palacsintát süt a családnak. Nem szereti, ha az unokáját Gömböcnek hívják. Ő egyébként az iskolában Gömbinek nevezi, így sokkal kedvesebb, de ezt se szereti a nagymama. Előtte mindig Jóskának szólítja a barátját, így őt is megkínálják a süteménnyel.
 A hétvégeken délben vagy este a szülei, attól függően, mikor kelnek fel, legtöbbször pizzát rendelnek, amit többnyire ő fogyaszt el egyedül, mert az apjáék tekézni mennek, legalábbis ezt mondják. Tudja, hogy a kocsmába töltik az estét.
 Tegnap vacsora nélkül feküdt le, mint általában, de azért kinéz a konyhába, hátha mégis hoztak valami maradékot a szülei az éjszaka. A folyosóra kilépve ütemes horkolás hallatszott a nagyszobából. Apja mély torokhangon gurgulázott, anyja meg mint egy berekedt tücsök, szaggatottan ciripelt mellette.
 A konyhában a savanykás sörszagon kívül semmi sem volt. Az üvegtelen vitrin üresen tátongott, a tányérok, poharak, bögrék ripityára törve már rég a konténerben landoltak. Csak akkor volt béke, ha volt ital, ha nem, akkor ordibálás, tányértörés. Jól sejtette, szülei az italon kívül semmit sem hoztak haza az éjjel. Az asztalon egy nyitott sörösüvegben talált egy félpohárnyi italt. Büdös volt, de gondolkodás nélkül felhajtotta. Durván keserű íze miatt az arca fintorba rándult. Legalább van valami a gyomromba – gondolta. Az előszobában felvette a dzsekijét meg a sapkáját és elindult.
 Petiék néhány utcával arrébb a Varsó utcában, egy kertes házban laktak. Az előkertben tuják sorakoztak gondozott zöld gyepen, majd két fehérre festett, cirádás vaskapu állt az utca fronton a járda mentén, az egyik a személy bejárathoz, a másik, sokkal szélesebb, két autójuk számára. Szürke és piros térkövek borították az udvart. Belül, a ház oldala melletti járda és az autóbejáró között végig virágágyást alakítottak ki. A fiú elcsodálkozott, hogy a csípős márciusi idő ellenére milyen szépen virágoznak már a nárciszok. Még nagymamájától tanulta meg, hogy a lehajtott fejű szép, sárga szirmú növény a nárcisz, azok meg ott jácintok. Duzzadt rózsaszínű meg kék bimbóikkal még virágzás előtt álltak. Milyen jó Petinek, hazatér, belép az udvarukba és ilyen szép növények köszöntik. Biztos, örömmel jön haza minden nap. Az még külön tetszett neki, hogy a nárciszokat, egy csomóba négyet-ötöt, félig földbe ásott kaspókba ültették, és így kimagasodtak a többi növény közül. Az L alakú épület rövidebb végének a sarkáig ért el a fiú, amikor a hosszabbik oldalán egy ajtó nyílott és Peti anyja lépett ki rajta. A magas, erős testű nő bárány bekecsben, papucsban csattogott végig a betonon, amikor meglátta a fiút, rárivallt.
 – Te meg mit keresel itt?
 – Petihez jöttem játszani, Kati néni.
 – A fiam nem ér rá! Tanulnia kell, később meg vásárolni is megyünk.
 – Csak egy órát engedjen Kati néni – könyörgött a fiú. A nő viszolyogva nézett végig a kopott dzsekis, szakadt nadrágos, sovány fiún.
 – Szó sem lehet róla!... Különben sem szeretem, ha a fiam alkoholista szülők gyerekével barátkozik. – mondta lebiggyesztett szájjal. – Tűnés innen, lódulj!
 A fiú torka elszorult, szólni sem tudott, mintha fejbe bunkózták volna. A nő sarkon fordult és becsattogott a házba, becsapva maga mögött az ajtót úgy, hogy a csipke függöny is meglebbent.
 – Mi van? Miért nem játszhatok? – A fiú nem értette. – Mi rontottam el, miben hibáztam? Csak állt és érezte, a szíve megtelik keserűséggel, a korgó gyomrú éjszakák, a lepusztult lakás, szakadt ruhák mellett most még el is zavarták. Miért történik vele ez?
 Hideg szél rázta meg a kopasz ágakat a kertben. Amint ott topogott, egyre nőtt benne a feszültség, a düh.
 – A fene egye meg ezt a ronda világot! Ronda, rohadt világ! – Fakadt ki magában és elöntötte a düh meg a tehetetlenség érzése. – Ha ronda ez a világ, akkor a szépnek sincs helye! Teljesen elszabadult benne az indulat és hatalmasat rúgott a virágzó nárciszokkal beültetett cserép edénybe. A kaspó kifordult a földből, pördült egyet és nagy puffanással az autófeljáró térkövére esett. Ott több darabra tört, a föld a virágokkal együtt kihullott belőle. A mellette álló kis, kék bimbójú jácintot a cipője sarkával tiporta el. A fiú dühe nem csillapodott, az asszony szavai úgy égették, mint az ostorcsapás. Sorban rugdalta fel a virágedényeket, azok összetörve feküdtek hol az ágyásban, hol a kocsifeljárón, a sok sárga szirom, üde-zöld levélkék holtan feküdtek a sötétbarna göröngyök között. Az utolsó kaspóból, ott ahol legtöbb nárcisz nyílott, kézzel tépte ki, utána a járdára dobta a virágokat. A kis duzzadt bimbójú jácintokat cipője talpával kente be a földbe. Lihegve szemlélte a pusztítása nyomát. – Most legalább nekik is fáj valami! Öklével elmaszatolta a kibuggyanó könnyeit és bevágta maga mögött a vaskaput.

A guminő

A guminő
 
A guminő 46 éves volt, és egy irodában dolgozott reggel nyolctól délután, ameddig kellett. Átlagosan barna, átlagosan kékszemű volt, egyedül bőre volt fehérebb a megszokottnál. Száját mindig élénkpirosra rajzolta és nem mosolygott feleslegesen. Mégsem volt barátságtalan, inkább tudatosan visszafogott. Volt véleménye, tudott főzni, remekül vasalt, mégsem szeretett receptekről beszélgetni vagy a napi politikát szidni. Gondosan ügyelt a kezére, mert látványosan hosszú ujjait mindenki megcsodálta.
Mindkét fia egyetemre járt, ritkán látta őket. Ezt nem bánta, nem mintha rossz anya lett volna. Egészen kicsik voltak, amikor elment az apjuk. Ő meg nem mártírkodott, nem jajongott naphosszat a körfolyosós bérház második emeletén, hanem hagyta, hogy a napok vigyék előre az életét, ahogy annak már lenni kell. Egy férfi nem állítja meg a Földet forgásában, viszont elindítani sem tudja. Erre gyorsan rájött, mégsem kesergett.
Az első tíz év még a próbálkozásoké volt, mert hinni akarta, hogy lehet még kerek családja. Nem lehetett, mert hárman voltak és négyszöggé vagy akár sokszöggé senki nem akarta változtatni a sorskavarta síkidomot. Jöttek a Tamások, Lacik, Péterek és Ádámok, de szépen tova is sétáltak. Egy ideig betolták a szekerüket, amelyre keserveiket pakolták, majd némi idő múltán, megerősödve, vagy lepakolva kivonszolták magukat, és eltűntek.
Egy alkalommal roppant csak bele a szakításba. Dani majdnem tökéletes volt. Egyetlen dolog, ami miatt felszisszent időnként, a mérhetetlen pazarlása volt. Mindenben. A pénz menekült tőle, az ételek, amelyekbe beleevett, a hűtőben végezték penésszel a szélükön. Nem tudta megfogni a mindennapi kicsinységeket. Ez a nő számára egyenlő volt a bűnnel.
A guminőnek régen volt neve. Nem kisbetűs, hanem egyszerűen két szóból álló. Nagy Gréta. Semmi több. Már több, mint öt éve, hogy csak aláírásoknál használta a bankban vagy a postán. Önmagára csak egyféleképpen gondolt: ahogy a legjobb barátnője egyszer keresetlenül az arcába tolta: guminő.
Öt és fél éve volt szeretője egy nős férfinak. A szó valóban a szeretést jelentette. Gréta általa lett igazi nő. Kinyílt, karcsú derekára rövidebb szoknya került. Lábát mintás harisnyában mutogatta. A szerelem számára közhelyesen Mindent jelentett. Odaadta volna a lelkét is, ha kérték volna. Ám a lelke nem kellett. Csak a rajongása, biztató szavai, a megértő hallgatása és a teste.
Nem látszott különlegesnek már induláskor sem a kapcsolat. A cég másik fiókjától jött át hozzájuk segíteni valaki, aki szemet vetett rá. Persze tudta, hogy nős, hogy két gyereke van. Látta a képeket róluk. Nem volt ott titok, szemernyi sem. Még maga előtt is tagadta, hogy legjobban a férfi kisugárzása vonzotta. Az a magabiztosság, amelyről utóbb kiderült, hogy csak színlelés.
Utálatos dolog volt az egész, mert ilyesmit csak szerencsétlen nők tesznek. Ő nem volt az, csak magányos. Meg céltalan. Meg ostoba. A sodrásban úgy hitte, meg tud állni, mert egy tévedést lehet korrigálni, ha nagyon akarjuk. Hetek alatt tíz kilót fogyott. A lelkiismeret-furdalás cafatokban tépte le a húst a csontjairól. Alig aludt, mégis virágzott.
Mindenki észrevette a változást. Egyetlen út a tagadás volt. Nem lehetett elmagyarázni senkinek, hogy szeretni nem csak olyat lehet, aki „nőtlen” táblával a nyakában járkál. Nyomorult dolog szerelmesnek lenni egy házasba, aki épp a nyaralásról posztol képeket.
A szeretővé avanzsált férfiak mindegyike boldogtalan kapcsolatban él. Mindnek van szép meséje arról, hogy nem értik meg, nem támogatják otthon. A szex persze alig működik, hideg az ágy, üres az asztal. Valószínűleg van egy hibás DNS mindegyikükben. Oda kódolták a sablonokat.
A másik hibás gén a nőkben van, akik ezt akarják hallani, és azonnal segíteni akarnak. Kilátják a férfiból a csodálatost, a viccest, az intelligenst, és megássák önön pokoli csapdájukat, amibe mosolyogva belesétálnak. Gréta lépésenként tette mindazt, amit nőtársai ezrével. Ugyanúgy mentegette magát, és ugyanúgy sajnálta a múló idő folyóját. A partról néha kiabáltak neki egy-egy ébresztőt, de olyankor másfelé nézett.
A remény a legpiszkosabb festő a világon. Minden förtelmet képes átmázolni.
Öt és fél év. Előrelépés nulla, hátralépés ezerkétszáz. A napok nem válogattak az öröm és a bánat kosarából, csak adogatták a diónyi jót és ontották a dinnyenagyságú keservet.
Az egyik átpanaszkodott délutánon, amikor a nap sem támogatta a nyavalygást, annyira melegen sütött, Nóra megmondta neki a nagy büdös igazságot.
– Nem vagy te más, mint egy szeretet után kuncsorgó guminő! – Hangja visszhangzott az üres cukrászda falai között.
Nem volt ez újdonság, de ilyen durván senki nem merte a képébe vágni. Gréta fel sem emelte a tekintetét, ahogy a szalvéta szélét pödörgette. Az volt.
– Most ne add itt a hős szenvedőt, hanem tegyél valamit! – Az újabb támadás letaglózta. A kicsi Gréta, akit apja oly sokszor alázott meg, hirtelen kilépett a mostaniból. Megbökte a nagyot, aki azt tette, amit mindig, ha beolvastak neki: sírt.
– És ha nekem ez így jó? – kérdezte nagy sokára. A másik elfintorodott.
– Akkor mi a jó francért panaszkodtál megint? Ne áltasd már magad! Kérlek! Annyira szánalmas, ahogy bizonygatod, hogy szereted.
– De hát valóban szeretem!
– És?
– Nincs és.
Nóra olyan dühvel nézett rá, mint akinek kezében megérett a pofon. Valóban az a nő ül itt vele szemben, aki pár éve, amikor a lánya leesett a mászókáról és nyílt lábszártörése lett, azonnal tudott intézkedni? Ez az a nő, aki a szomszédban lakó Lajos bácsit két héten belül be tudta juttatni egy jó nevű otthonba?
Mit tudhat egy férfi, aki kifordít egy nőt önnön valójából azzal, hogy nem szereti, csak használja? Elöntötte egy újabb méreghullám.
– Gréta! Az isten szerelmére, nézz magadra! Közeledsz az ötvenhez! Nagyok a fiaid. Már most egyedül vagy. Húsz év múlva éhes macskák fogják kienni a szemed, ha összeesel otthon.
Minden szava ütött. Nem a szívén, azon felesleges volt. Inkább a gondolatai bokszzsákján. Mégis haragudott. Mit tudhat egy barátnő arról, hogy a szerelem legyen az bármilyen ócska, mégiscsak szerelem? És ha megöli, mi marad utána?
– Mennem kell – állt fel. A hónaljához tapadt izzadt ruha gusztustalanul feszült. Váratlanul erősen kezdett verni a szíve, és nem kapott levegőt. A lába nem tartotta meg vékony testét. Szivárvány tündérek röpködtek szeme előtt, amikor összecsuklott.
A kórházban csak annyit mondtak: pánikroham. A szíve erős, mint egy bivalyé. Legalábbis az a része, ami orvosilag kimutatható. 
Aztán még kétszer fordul vele elő az elkövetkező három hónapban. Mindkettő hosszabb volt, mint az első.
Közeledett a karácsony. Az év legrosszabb ünnepe. Az a sok tökéletes mosoly meg fénykép. Az álságos világ legálságosabb kivetülése.
A fiúk megígérték, hogy hazalátogatnak 23-án. Kókusztekercset csinált nekik, meg krémest.
A férfi, ahogy mindig, a családjával ünnepel majd. Ő meg filmeket néz, a régieket, amelyekben hömpölyögnek az érzelmek. Aztán sír egy keveset, de valóban keveset, mert többhöz joga sincs.
Hirtelen eszébe jutott valami. Az ajándék. Mit adhatna, amit nem adott hat éven át? Tudta.
Megmosta a kezét, felvette a kabátját és elindult megvenni, hogy még időben eljuttathassa. Majd a cégen belüli posta elszállítja.
A villogó neonfényű boltban unott eladó bámulta a monitort. Kérdésére csak annyit mondott, balra, alul. Valóban ott sorakoztak. Volt szőke, vörös és egy fekete is. Barna nem. Egy haltekintetű szőkét választott. A lány diszkrét zacskóba tette.
Ő otthon semleges papírba csomagolta. Valami bézsbe. Egy papírt csúsztatott mellé. Ennyi állt rajta: Soha többé.

Miett

Miett
 
Miett, nem Almády, nem a regényhős, akit Zilahy alkotott, hanem csak egy nyúlánk, harmincas nő álldogált tétován a magas kőkerítés mellett. Ezzel a névvel nem lehetett mit kezdeni, emelt fővel kellett hordani, mert alig volt ember, aki ne kérdezett volna az eredetére. Már krónikusan merev arccal tudta végigmondani a mesét, amelyben anyja a régi regény hatásától nem szabadulva, a kislányának ezt választotta.
Vonásaiban volt némi arisztokratikus gőg, ahogy ezt a név is sugallta, de csecsemőként nem lehetett sejteni. Mostanra már megszokta.
A csengő hosszas bámulása nem segítette a döntésben. Bemenni vagy elfutni. Ez volt a kérdés, és ez legalább annyira nehéz volt, mint a hamleti. A fákról lágyan peregtek a levelek. A kis budai utca halk csendességgel várta az őszt. Az árnyékok beterítették a járdát és kellemes szélkabát borult a véletlenül arra gyaloglókra. A régi villa fala pontosan annyira mállott, amennyire egy jó fotózáson illet volna. Romantikusan romos volt.
Miett egy hete gondolkodott a válaszon, de most itt állva, nem a telefon mögé rejtőzve vagy egy semleges üzenetben gyáván megfutamodva, nem tudta, mit akarhat, vagy mit akarjon.
Lillát ovis kora óta ismerte. Önzetlen volt és kedves. Minden helyzetből képes volt viccet csinálni. Még akkor is, amikor egyszer alsóban eltört a keze. Leesett a fáról. Nem jajveszékelt hangosan, csak annyit mondott, majd összeforr, de addig sem kell Mari néni kín-tesi óráján kötelet másznia. Ezután sírt egy rövidet. Ha csak lehetett, együtt mentek iskolába. Még a középiskolás években is szoros volt köztük a kapcsolat.
Miett előbb ment férjhez, Lilla sokáig kereste az igazit. Amikor megtalálta, mindenki döbbenten tapasztalta, hogy az Igazi a Föld legjelentéktelenebb pasija. Az előnytelen külső, ami elálló füleket és semmitmondó arcot jelentett, végtelenül meleg szívet és odaadó lelket takart.
Ő megértette barátnőjét, aki 30 éves korára igazi szépséggé formálódott. Külsőleg.
A hernyóállapot Lillánál tovább tartott, mint másoknál, mert elhagyva a kamaszkort, a pattanásos arcbőrt, nem változott pillangóvá, inkább káposztalepkévé. De mostanra minden más lett. Az évek, a munkahelye, az elhallgatott kalandok átformálták.
Az esküvőjén Miett megállapította, hogy nála szebb menyasszonyt nem látott még. Hamvas barackbőre, lágy esésű kontya és nem utolsósorban a mosolya, tünékeny angyallá magasztalta. Ábel nem tudta levenni a szemét róla. Ahogy a többi férfi sem. Még Balázs sem, pedig igyekezett. Legalábbis ő így gondolta.
Ő volt a menyasszony tanúja, a csodaszép gyerekkori barátnőé, aki most, az előző héten olyan kéréssel fordult hozzá, amilyen nem sokszor hangzik el a világon. Vagy csak az amerikai filmekben. Először még viccesnek is tűnt, de csak egy kósza pillanatig. Lilla beesett szeme, könyörgő tekintete már semmiben sem emlékeztetett a két évvel ezelőtti lányra.
A konyhában ültek. Ő azon a rozoga hokedlin, ami a dédié volt. Szerette, sehogyan sem akart megválni tőle. Nem illett az IKEA-bútorok közé. Épp ezért. Masszív volt, kicsit sem inogott, pedig volt vagy hatvan éves. A fehér festék erősen pattogzott róla, ám még így is fityiszt mutatott az időnek.
Barátnője arcán csendesen csorogtak a könnyek. Újra az a kislány volt, akit oly jól ismert. Az a gyáva, aki a cseresznyelopás után beárulta mindkettőjüket. Az árulás után egy ideig kerülték egymást, de aztán elszállt a harag. Miett is igyekezett elfelejteni, hogy egy hét szobafogságot kapott nyár közepén.
Most is riadt volt, és újabb árulást készült elkövetni. A macska is megérzett valamit a feszültségből, mert csak egyszer dörgölőzött az asztal lábához, majd kivonult. Máskor leheveredett a küszöbre, és onnan leste asszonyát remélve, csurran-cseppen neki valami a főzés során.
– Édesem, ha volna más választásom, nem kérnék ilyesmit! – ismételte Lilla már harmadszor. – Ugye, nem hiszed, hogy rosszat akarok neked?
– Jót sem – válaszolta Miett.
– Nem fordulhatok máshoz! Ugyan ki értene meg? Senkiben nem bízom, csak bennetek.
Lehajtotta a fejét, várt. Kérése még a legjobb barátság határait is igen erősen feszegette.
– Létezik más megoldás is. Csak nem várod el, hogy azt higgyem, mi vagyunk a legutolsó mentsvárad? – morogta bosszankodva Miett.
– De épp azt kérem, hogy hidd el! Te és Balázs.
– És a spermabank?
– Oda nem mehetek. És ha sérült lesz a gyerek? Ha valami eszelős lesz a biológiai apja? A gondolattól is kiráz a hideg.
Miett fejében őrült táncot jártak a képek. Azt kiabálták, hogy eszelős csak ő lehet, ha egyáltalán fel meri tenni ezt a kérdést a férjének. Ilyet senki nem kérhet tőle. Ennyire jó barát nem létezhet. Mit mondjon? Kéne egy kis friss sperma, mert Ábeléi nem életképesek? Ez nem a sütőpor, amit csak úgy kölcsönkér valaki, hogy aztán elfelejtse visszaadni.
Lilla válla egyre erősebben rázkódott a sírástól. Egészen belelovalta magát, mert tisztában volt vele, ez az egyetlen vállalható megoldás a számára. Mindennél jobban akart gyereket. Szerette a férjét, nem akarta elhagyni. Nagyon sokat beszélgettek a jövendő családjukról. Végül Ábel ajánlotta a mesterséges megtermékenyítést más magjával. Pokoli kínokat okozott neki a gondolat, de tudta, ez egy semleges művelet. Így is lassan törődött bele. Ez nem szex. Ez semmi más, mint a természet törvényeinek ember általi kijátszása. Ha ilyen fejlett az orvostudomány, akkor élni kell vele.
Miett nem tudta pontosan, mitől lett szomorú. A bágyadt napsütésben Lilla haja vörös fényben izzott. Vékony teste ringatózott a széken, mintegy nyugtatva önmagát. Végtelenül gyengének és kiszolgáltatottnak tűnt. Mégsem tudta most átölelni. Egy sperma nem a világ, bár még Balázs nem mondott igent. De ha megszületik a gyerek, akkor az már nem csak egy kis adomány volt, hanem egy emberi lény, aki viselni fogja a férje vonásait, jellemének részeit. El lehet-e ezt viselni fájdalom nélkül? Pontosan tudta, hogy nem a megcsalás látszatának gondolata fájna neki, mégis annak érezné.
Az ő lányával játszana együtt egy kékszemű fiúcska, akiről soha senki nem tudhatná meg az igazságot.
Ahogy nézte Lillát, felsejlett előtte az elmúlt majdnem harminc esztendő. Mindig is ismerte. Az életének olyan részeibe is belelátott, amelyekbe még a férje sem. Tudott az elsumákolt abortuszáról, a csúnya szerelmi kapcsolatáról Álmossal, aki egyszer megütötte.
Ott volt Borcsi születésénél. Ő lett a keresztanyja. Amikor meghalt az apja, a kórházi ügyek intézését is átvette, mert ő nem volt magánál a fájdalomtól.
Egy hét gondolkodási időt kért.
Balázs sokkal lazábban kezelte a dolgot, mint várta volna. Fel sem nézett a telefonjából, úgy közölte, hogy természetesen adna.
Számára ez nem gyereket jelentett. Az meg sem fordult a fejében, vajon a másik férj hogyan dolgozná fel. Annyit tett csak hozzá, hogy ha lehet, maradjon titokban. Miett megütközve pislogott. Valóban csak ennyi volna? Csak egy kis segítségnyújtás? A házasságuk nem a Máltai Szeretetszolgálat. Mégis úgy látszott, a négyesből ez rajta kívül senkit nem foglalkoztat. Amíg ők a következményeket mérlegelték, azaz csak Miett, addig Lilla férje elveszett a süllyesztőben. Mindenki mást gondolt róla.
A feleség, aki titkon magában mérges volt rá, hiszen nem tudta őt anyává tenni, elhatározta, hogy nem mondja meg neki, hogy honnan van a sperma. Majd azt hazudja, hogy ismeretlentől, aki sportos volt és egyetemista. Mi más?
Balázs szánalommal gondolt rá, mert egy férfi attól férfi, hogy gyereket tud csinálni, ha kell, ha nem. Ábel pedig ez esetben nem volt százszázalékos. Azaz sehány százalékos. Bezzeg a cégnél! Ott évről évre kettesével ugrott a ranglétrán.
Miett vergődött. A mérlegen az egója és a szíve billegett. A napok múlásával egyre erősebben tombolt benne a féltékenység. Még nem történt semmi, de ő már előrevetítette a jövőt. Hol gonoszkodva mondta ki magában a nemet, hol meg restelkedve az igent. Ez a pokoli hullámvasút minden éjjel felvitte őt a magasba, és lelökte, hogy szembesüljön félelmeivel és a józanésszel. Ebben a helyzetben a józanésznek nem volt egy fikarcnyi szerepe sem.
A megkeresés harmadnapján verejtékben úszva ébredt. Álmában Lilla fia együtt játszott az ő kislányával, és megütötte a homokozó lapáttal. Erre Balázs nevetni kezdett. Könnyedén annyit mondott, minek szekálta Borcsi a kisfiút. Megérdemelte. Tekintetében büszkeség ült. Miett meg tudta volna ölni, de mielőtt nekirontott volna, felébredt.
Ez vár majd rá? Ilyen és hasonló szituációkkal kell majd megküzdenie, mert jószívű volt? Mi a jó égért kellett hozzájuk fordulnia ilyesmivel? Miért nem jó Lillának a spermabank, mint másoknak? És ha ő nemet mond, mi lesz, ha Balázs titokban mégis segít. Segít! Na, ezen még keserűségében is nevethetnékje támadt. A döntést a kezébe tette, ami szintén dühítő volt.
A nehéz várakozás közepette váratlanul kinyílt a kapu. Az egyik lakó sietős léptekkel tört utat mellette. Ő pedig beosont. Időhúzó léptekkel indult felfelé az első emeletre. Még a lépcsők is nyöszörögtek léptei alatt. A masszív tölgyfaajtó előtt remegni kezdett a lába.
Lilla libbenős nyári ruhában meglepetten fogadta. Későbbre várta.
– Hívni akartalak – közölte alig hallhatóan. Miett ekkor vette észre, hogy egy fehér lapocskát szorongat.
– Mi történt?
– Ide nézz! Két csík! – mosolyodott el. Szemében nem csak öröm, félelem is lakozott.
A teszt valóban két kék csíkot mutatott. Miett nem ért hozzá. Megrettent. 
– Ez meg hogy lehet? – kérdezte, miközben a gyomra golflabdányira zsugorodott.
–  Persze nem Ábelé – kacagott a másik. - Mondtam neked, hogy ti vagytok az utolsó mentsváram. De az utolsó előtti nem ti voltatok. Lefeküdtem Jocóval. Kétszer. Azt hittem, nem fog sikerülni, de bejött.
Miett arcán tucatjával futottak versenyt az érzések.
– Jocóval? Az meg ki?
– Emlékszel arra focista csávóra, akivel pár hétig kavartam Ábel előtt jóval?
Nem emlékezett. Rövid kapcsolat lehetett. Nemet intett.
– Tudja, hogy mire kellett?
– Dehogy! Azt hitte, könnyű ügy vagyok. Megint.
– És Ábel?
– Neki majd azt mondom, nem akartam őt kitenni a tortúrának, hogy kísérgetnie kelljen és elmentem egyedül a beültetésre. Úgyis folyton úton van.
Csend lett. Mindketten hallgattak. Lilla már nem mosolygott. Arcán az ideg enyhén megrándult.
– Biztos vagy benne, hogy lesz így? – kérdezte Miett. Közben meg azt gondolta, noná! A legjobb, ami történhetett.
– Igen. Mást nem tehettem. Tudtam, hogy te nem fogsz beleegyezni.
– Honnan tudtad?
– Édesem! Nő vagyok. Most magyarázzam? Már megbántam azonmód, ahogy eljöttem tőletek.
Nem hitt neki. Ha megbánta volna, biztosan szólt volna. Ehelyett hagyta vergődni a partra vetett halat, miközben ő már más vizeken halászott. Csúnya dolog volt.
Egy könnyű szellő meglebbentette a függönyt. Egymást nézték a tágas nappali közepén. A tükrök lassan elhomályosultak és ott állt két esendő nő, akik hazugságból egymás köré is hálót fontak. A szívük addigra már bepókhálósodott.

Így van rendjén

Így van rendjén
 
Karikára szeletelte a megpucolt krumplit, a répát, zöldséget, hagymát is, a maréknyi fokhagymagerezdet a tetejére szórta, óvatosan meglocsolta olívaolajjal, a bepácolt tarja szeleteket pedig katonás sorrendben elrendezte a köret tetején. Lefedte alufóliával, majd betolta a tepsit az előmelegített sütőbe. Másfél óra, aztán majd megfordítja a húsokat, leveszi az alufóliát, feltekeri a sütő hőfokszabályzóját; tizenöt perc, vagy húsz. Annácska is biztosan szeretné, mosolyodott el Ficzuk úr, kapna előtte egy pohár édes Martinit, az mindig feloldja a gátlásait; akkor olyan törvénytelenül tud nevetni, imádni kell.
Sorbi Helga a létra legfelső fokán egyensúlyozott, kicsit szédült, aznap még nem evett semmit. Vizes ruhával törölgette a tölgyfa szekrény tetejét, utána felmossa a konyhát, az előszobát és a teraszt, már végez is; ötezer forint, végre, Bencének visz csokoládét, megígérte neki, főz is valamit, napok óta nem ettek meleg ételt; a fiát nem vihette el az óvodába, még tegnap este is hőemelkedése volt. Elhessegette a gondolatait, melyek sötét, vad madárként köröztek lelke körül; gyászszertartás, lobogó, vékony gyertyák, halk mormogás, mely akár ima is lehetne. Alig nyomott fél mázsát a mérlegen, szemei alatt halvány, lila karikák húzódtak; nem aludt jól mostanában, a szíve ismét rakoncátlankodott.
Ficzuk úr letelepedett öblös foteljébe, komoran bámult ki az ablakon, mintha közelítene a világvége, ott hevert mellette becsukva egy könyv, de még olvasni sem volt kedve, pedig szerette Kafkát, ám most nem volt hozzá hangulata, kitárta az ablakot, friss levegő és fény öntötte el a szobát. Tegnap a könyvesboltban Terék úrral beszélgetett, aki elmondta, már nem akar tovább a gimnáziumban tanítani; „én már öreg vagyok beállni a sorba, öreg vagyok csöndben maradni, tisztesség és szellem nélkül nem lehet irányítani egy iskolát”.
Ficzuk úr bólogatott, megváltozott a világ, nem jó irányba fordult a szekérrúd, amikor csak urak, csatlósok és szolgák léteznek, s a nagy szemfényvesztéstől lassan mindenki megvakul, akkor már nagy a baj, érezni a félelem szagát, az elfojtott harag parazsának füstjét, mely egyre jobban csípi a szemet.
A mosogatónál engedett vizet a díszesen metszett pohárba, csak hosszas kísérletezés után tudta lenyelni a nagy tablettát, fájt a feje, nem érezte jól magát. Végre lesz egy kis pénze, holnap is takarítani fog Kupánszky főorvosnál, kedves ember, segítőkész, megígérte, elintézi az egészségbiztosítást; fizette ő, rendesen, ahogy kell, a kórházban mégis pirosat jelzett a gép, ki is számláztak neki négyszázezer forintot, remegett a keze, amikor háromszor egymás után elolvasta a levelet, átbogarászta a csekket; négyszázezer, négyszázezer, igen, az ő nevére.
- Maga az én poharamból ivott! – dörrent rá Kemenes Albert.
- Elmosom! – rémült meg Sorbi Helga. – Bocsánat, fáj a fejem, bevettem egy fájdalomcsillapítót.
- Az én poharamból ivott, legközelebb, amikor leveszem a szekrényből, ásványvizet töltök bele, az fog eszembe jutni, hogy a maga nyálas szája érintette, szuvas fogai nekikoccantak! Hiába mossa el, hiába, nekem az fog eszembe jutni! Tűnjön el innen, a pohár árát levonom a béréből, nem kap semmit; még jó, hogy nem feküdt be a fürdőkádamba, mert melege van! Tűnjön el innen!
A fiatal nő levegő után kapkodott, úgy érezte, menten elájul.
- Legalább a béremet fizesse ki, már majdnem végeztem a takarítással, a gyerekemnek ételt kell vinnem – könyörgött. A magas, kövér férfi a konyha kövére dobta a poharat, ezer darabra robbant szét.
- Ezt akkor még takarítsa össze, minek magának gyerek? Ahhoz volt esze, ahhoz volt kedve, hogy gyereket csináltasson magának, egy fattyút, akinek apját csak egyszer látta, amikor üzekedtek. Minek magának egy fattyú? Nem fizetek egy vasat sem, vehetek új pohárkészletet maga miatt!
- Rohadjon meg, a pohárkészletével együtt, vágta földhöz a felmosófát Sorbi Helga. – Rohadjon meg, a pénzével együtt!
Finom illat kúszott a sütőből, Ficzuk úr elégedetten elmosolyodott, jó étel lesz ez. Akkor jutott eszébe, hogy nincs otthon Martini, gyorsan felkapta cipőjét, a sarki üzlet nyitva van hétvégén is, hátha Annácska mégis előkerül, ott áll majd, amikor ajtót nyit, könnyű nyári ruhában, haja copfba fogva, sejtető dekoltázzsal, igen, s akkor ő meg sem tudja kínálni semmivel, pedig imádja, amikor törvénytelenül nevet. Benézett a sütő ablakán, minden rendben van, nem fog megégni a hús, még bő óra van hátra, addig megjárja a boltot.
Rosszul érezte magát, szédült, mintha a mellkasában nagy, nehéz kő lenne, nyomta, szorította szívét, dühös volt és keserű, hat órát dolgozott a semmiért, ma sem lesz meleg étel az asztalon, rohadjon meg az a szemét ügyvéd, rohadjon meg az egész világ! Egy szelet csokoládét vitt a fiának, annyi pénz még volt a pénztárcájában. Bence az ágyon ült, majszolta az édességet, közben be nem állt a szája, Margitka néniről beszélt, a szomszédasszonyról, mindig nála hagyta a kisfiút, amikor beteg volt, s nem tudta óvodába vinni. Margitka néni májkrémes kenyeret adott neki, utána barackbefőttet, és aranyos, mesélt egy könyvből, egy férfiról, aki meggyógyította az embereket, hosszú haja és szakálla volt, és már ott ül Isten oldalán, igen, ezt mondta Margitka néni, ő vigyáz ránk, onnan, fentről. De anya, onnan hogyan tud vigyázni ránk?
Sorbi Helga a könnyeivel küszködött, ha ő is meghal, mi lesz a fiával? Ki neveli fel, mi lesz vele? Mi lesz belőle? Ő is csak cseléd lesz, ügyvédek, orvosok szolgája? Bence megette a csokoládét, elvitte a szemetesbe a csokipapírt, aztán visszamászott az ágyra, átölelte anyját. A fiatal nő eszelős tekintettel bámult rá, kezébe vette a párnát, fia arcára tette, vadul nyomta rá, vadul, görcsösen, remegve, vinnyogva zokogott, míg el nem sötétült előtte a világ.
Már csak néhány lépés volt a boltig, Ficzuk úr felkapta a fejét, a felette nyújtózó ablakból egy hároméves forma kisfiú nevetett rá, aztán megbillent, s már zuhant is ki, az öregember alig tudta elkapni, a vékony kis ing reccsent egyet, amikor göcsörtös ujjai belekapaszkodtak, de megtartotta a gyereket, ott himbálózott a szürke járdától tíz centire. Jó mókának tűnt, hangosan kacagott, keze, lába kalimpált. Az öregember felnyalábolta, a fiú még mindig nevetett.
- Még egyszer – mondta, nyújtózott fölfelé.
- Egy frászt, te kis csibész, így is alig tudtalak elkapni – nézett rá szigorúan. – Gyere, megkeressük édesanyádat! – csikorogva nyílt az öreg kapu, végigsétált a körfolyosón, igyekezett kitalálni, melyik lakás ablaka nézhet az utcára.
Jó napot, Bence hogy került magához? – kérdezte Margitka, aki épp kilépett lakása ajtaján.
- A nyakamba pottyant az utcán – mosolyodott el Ficzuk úr. – Szó szerint, alig tudtam elkapni a grabancát; csúnya vége lett volna, ha a járdára zuhan.
- Várjon, hozom a kulcsot, már két napja nem láttam őket, épp azon gondolkodtam, becsöngetek hozzájuk; dolgos fiatalasszony az anyja, én vigyázok a fiúra, ha nem viheti óvodába, mert beteg a gyerek. Egyedül neveli, itt laknak albérletben, megsajnáltam őket, nem könnyű nekik az élet.
- Hát, senkinek sem könnyű – bólogatott Ficzuk úr.
- Jaj, ne mondja már – sápítozott Margitka. – ez a szegény asszony beteg is, és egyedül van a világban, mint az ujjam, a szülei kitagadták, amikor állapotos lett, a férfi is elhagyta, akit szeretett. Takarítani jár az urakhoz, alig eszik, mindent a gyerekének akar adni, hiába mondtam neki, hogy keressen már magának egy jóravaló fiút, csak nevet, hogy nem kell ő már senkinek sem, pedig még huszonöt éves sincs.
Margitka kitárta a repedezett festékű bejárati ajtót, bizonytalanul léptek be az előszobába.
- Helga, Helgácska, merre van? – szólongatta az öregasszony, belökte a nappali ajtaját. A fiatal nő ott feküdt az ágyon hason, karjai széttárva, szeme nyitva. Ficzuk úr letette a gyereket, aki az anyjához rohant, felpattant mellé az ágyba, átölelte.
- Felébredtél már, anya? Már nagyon sokáig alszol.
Az idős férfi odalépett az ágyhoz, felkapta Bencét, Margitka kezébe nyomta. - Menjenek át magához, és szóljon a mentőknek és a rendőrségnek!
A nő nyaki verőerére tette az ujját, de nem érzett semmit, az ismerős dobolás elmaradt.
- Huszonöt, még csak huszonöt, hol itt az igazság? – morgott halkan. Akit halálra ítélt a sors, az már semmit sem tehet? Mi alapján válogat a kaszás?
Dühösen ült le az egyik fotelbe, a keserűség szorongatta a torkát, mintha ő lenne a következő áldozat, mintha az élet csak egy mese lenne, egy hazug mese, melyet a lerongyolódott bérházak körfolyosóira fúj a szél, hogy bűbájos, behízelgő szavakkal elhitesse, van remény.
A mentőorvos szerint legalább két napja halott a nő, majd a kórboncnok pontosan megállapítja a halál okát.
- Ismerem őt, egyszer már beszállítottuk a kórházba, akkor is nagyon rossz állapotban volt, meg kellett volna műteni a szívét, talán még élne. Talán – fűzte hozzá elkomorodva.
Összepakolták Bence ruháit, papírjait, Ficzuk úr megadta a lakcímét, a telefonszámát az intézkedő rendőrnek, aki elmagyarázta, majd holnap megkeresik a gyámügyről, talán örökbe adják a fiút, hátha szerencséje lesz, még csak négyéves, kifoghat jó nevelőszülőket, talán akad majd olyan, aki adoptálja.
Otthon vizet engedett a fürdőkádba, a kisfiú élvezte a sok habot, a játékot az üres flakonokkal, csatahajó volt mind, szigorú, fehérruhás kapitányokkal, akik legyőzik a kalózokat. A hús még épp nem égett meg, a férfi lekapcsolta a sütőt, kicsit megnyitotta az ajtaját, aztán megterített két személyre.
Alig evett néhány falatot, csak nézte, amint az apró törpe tömi magába az ételt, közben nevet, be nem áll a szája; a Julcsival szokott játszani az óvodában, hosszú, fekete haja van, és nagy, fekete szemei, és egyszer megölelte, azt mondta, hogy a felesége lesz, és lesz házuk, autójuk, és gyerekeik is, Bendegúz és Laura lesz a nevük.
Öntött még baracklét a gyereknek, magának egy pohár száraz vörösbort, bámulta a csillogó szemű, szőke lurkót, aki anyjáról beszélt; egy ágyban aludtak, olyan jó szaga volt anyának, és olyan meleg volt, nevetett, és csiklandós volt a talpa, mint neki is; minden este mondott mesét, az égig érő paszulyról, és a bátor szegény gyerekről, aki legyőzte a hétfejű sárkányt, mert nagy, éles és hegyes kardot hordott az oldalán.
- Te is mondasz nekem mesét? – kérdezte, lemászott a székről, átfutott az asztal másik oldalára, és az öregember ölébe telepedett.
Nagy volt rá a póló, mintha csak egy hálóing lenne, hangosan nevettek, Bence táncolt, és furcsa, magas fejhangon énekelt hozzá: „…gyönyörű az éj, magasan a Hold, a csillagok fénye hűs szeszély, táncol száz kobold”. Anya énekelte mindig, amikor takarított. Aztán odafutott az öregemberhez, és átölelte a nyakát. A férfi meghatottan szorította magához, sosem volt gyereke, nem ismerte ezt az érzést, amikor valaki feltétel nélkül megöleli.
Befektette a gyereket az ágyba, betakarta a könnyű paplannal.
- Ugye, itt alszol mellettem? – nézett rá Bence. – Ugye, mesélsz?
- Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény asszony, akinek egyetlen fia volt; mindig arról álmodott, hogy okos, gazdag férfi válik belőle, megnősül, gyerekei lesznek, és még a király is megbecsüli.
- Mert legyőzi a hétfejű sárkányt – vágott közbe a kisfiú; igen, mert legyőzi a hétfejű sárkányt, bólintott Ficzuk úr, mert úgy kívánta édesanyja, mert ez így van minden mesében, mert ez így van rendjén.