Néhány tollvonással

Néhány tollvonással


Kenneth erős markával megragadta a nő könyökét, és egy rántással magához húzta.
– Hagyj békén – suttogta Maureen, miközben próbált kiszabadulni a szorításból.
– Tartozol ennyivel – mondta Kenneth, és belenézett Maureen szemébe, aki felhagyott a
hadakozással. Kenneth tekintete mindig szomorúnak hatott a bal szeme sarkától az állkapcsáig
húzódó sebhelytől. Maureen régen látta már ilyen közelről a férfit.
– Eressz el!
Kenneth nem engedhette el a nőt, és ezt a remek alkalmat sem hagyhatta elúszni.
A pályaudvar hatalmas üvegajtaja kinyílt, és táskákkal felpakolt tömeg özönlött ki rajta.
Néhányan megtorpantak, ahogy rájuk pillantottak. Kenneth még mindig a könyökénél fogta
Maureent, de nem szerette volna, hogy egy önjelölt túsztárgyaló a segítségére siessen, úgyhogy
inkább elengedte. Kerülnie kellett a feltűnést.
– Egyszerű. Megveszed a jegyet, ameddig akarod, de eggyel tovább utazol. Készpénzzel
fizetsz. Itt a toll, jól összefirkálod vele a jegy hátulját, és kész – Kenneth óvatosan elővette
kabátzsebéből a tollat. – Vedd el!
– Figyelj, Kenneth, én nem akarok ebbe belekeveredni – mondta Maureen, és nem nyúlt
a tollért. – Ha máshogy tudnék segíteni…
– Menj a francba, Maureen! Menj a jó büdös francba!
– Annyira egyszerű most minden, annyira normális – a nyakában lógó apró medált
szorongatta.
– Azt hiszed, nekem jó így? – Maureen kihallotta a férfi hangjából a kétségbeesést.
Kenneth ránézett az órájára, majd beletette Maureen tenyerébe a tollat. – Menned kell.
– Ez a tinta tényleg meg tud valakit… - elcsuklott a hangja.
– Igen, légy óvatos. Szenvedni fog, de te már nem leszel ott.
– És egyszerűen dobjam el utána?
– Tekerd papírba, rakd zacskóba, vagy bánom is én. Valahogyan szabadulj meg tőle.
– Képtelen vagyok rá – nyújtotta vissza a tollat.

2

– Elég a hisztiből! Menj, és végezd el, amit kell. Utána kvittek leszünk, és rohadtul
elfelejthetjük egymást – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Maureen papírzsebkendőbe
csomagolta a tollat, bedobta a táskájába, és a pénztár felé vette az irányt. Beállt a sor végére,
majd a bejáratra pillantott. Kenneth az üvegajtó túloldalán állt összekulcsolt karral, és őt nézte.
Semmit nem változott a férfi, nem hízott, nem fogyott, a karja izmosabbnak tűnt, de a haja nem
őszült, arca nem ráncosodott. Ott állt kint mereven, mint egy kőszikla. Megkeményedett az élet
súlya alatt. Maureen nem akarta tudni, milyen ügyei vannak mostanában. Remélte, hogy ez az
utolsó, és utána végre mindketten maguk mögött tudják hagyni ezt az egész tébolyt.
Ugyanakkor nem volt benne biztos, hogy Kenneth le tudna állni. Olyan mélyre süllyedt az évek
során, hogy az előbbi elbizonytalanodás a hangjában lehetett színjáték is. Vagy a benne lakozó
jó reményvesztett próbálkozása az elméje felett elhatalmasodó rossz ellen. Már nem ismeri
Kenneth gondolatait, motivációit. Elképzelhető, hogy közben Maureen változott meg, és
Kenneth ugyanaz maradt, aki régen volt. Nem tudta eldönteni, de azt érezte, hogy egy idegen
férfi figyeli őt, és egy idegen férfi várja el tőle, hogy gyilkoljon.
– Elnézést, Ön következik – húzta vissza a jelenbe egy mögüle jövő hang. Maureen a
pénztárablakhoz lépett, és kért egy vonatjegyet. Automatikus mozdulattal elővette a
bankkártyáját, és már érintette volna a terminálhoz, amikor eszébe jutott, hogy készpénzzel kell
fizetnie. Lopva kinézett az ajtón, a férfi nem mozdult.
Maureen a vágányokhoz indult, és még egyszer hátranézett. A férfi közben eltűnt. Nincs
visszaút, nem lenne értelme másik vonatra szállni, úgyis megtalálna – gondolta Maureen, –
most is megtalált. Teljesen magára maradt.
Kisétált a vágányhoz, és a peronon meglátta a kalauzt, amint épp egy cigarettára
gyújtott rá. Ő volt az áldozat. Bizonyára csúnyán keresztbe tehetett Kenneth-nek, ha odáig fajult
a helyzet, hogy meggyilkoltatja. Realizálódott benne, hogy tulajdonképpen bérgyilkosi
feladatokat fog ellátni nemsokára. Méghogy én bérgyilkos? – egy pillanatra elmosolyodott,
ahogy a helyzet abszurditására gondolt, – tegnap ilyenkor a leanderjeimet locsoltam nagy
boldogan.
Felszállt a vonatra, és keresett egy ablak melletti helyet, ahol több idős nyugdíjas ült.
Nem akart a vonaton lévő kamerák kereszttüzébe kerülni, az ablak mellett jó eséllyel egyáltalán

3

nem fog látszódni a felvételeken. Kivéve akkor, amikor az üléssorok között elsétál, hogy
leszálljon.
Maureen letette jegyét az ablak alatt lévő keskeny asztalkára, és rárakta a tollat.
Hátradőlt, és azon töprengett, hogyan kivitelezze a dolgot. A vele szemben ülő idős hölgy
újságot olvasott. Ez mindenesetre biztató körülmény volt. A másik oldalon két úr beszélgetett a
régi szép időkről. Nagyszerű, arról én is tudnék mesélni – gondolta keserűen. Arra számított,
hogy a kalauz hamar odaér hozzájuk, Maureen direkt abba a kocsiba szállt fel, ami előtt
cigarettázott.
Elindult a vonat. Innen már tényleg nem volt visszaút. Higgadtnak kell maradnom –
végiggondolt jelenlegi életén, banális, és imádnivaló problémáin, majd rájött, hogy nem
változtatna semmin, mindent úgy szeret jelenleg, ahogy van, és egy kalauz meggyilkolása nem
állhat útjába eddigi életvitelének. Tudta, hogy Kenneth mire képes, de fogalma sem volt arról,
hogy mennyi könyörület maradt benne. Nem kockáztathatta meg, hogy szabotálja az akciót, és
magára küldje a bajt.
– Jó estét! Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre bemutatni – szólt a kocsi elejéből
egy öblös hang. Maureen összerezzent, eljött a cselekvés ideje. Mintha mi sem lett volna
természetesebb, elkezdett a jegy hátuljára rajzolni. Először egy szívecskét rajzolt a bal felső
sarokba, aminek a belsejét kiszínezte. Emily-re gondolt. Majd egy virágot, néhány kört, vonalat,
nyilakat, mindegyiknél erősen rányomta a tollat, és amit csak tudott, kiszínezett. Közben a
szeme sarkából látta, hogy közeledett a kalauz. Amikor odaért, Maureen óvatosan megfogta a
jegy egyik alsó csücskét, ahova nem rajzolt, és a tintában tocsogó részét nyújtotta át a
kalauznak.
– Köszönöm – a kalauz ráfirkantotta aláírását, és amikor adta vissza Maureennak, akkor
vette észre, hogy kékre fogta be az ujjai hegyét. Tenyerébe dörzsölte, majd be-benyálazta ujjait,
és úgy próbálta eltüntetni a tintafoltot.
– Elnézést – mondta Maureen egy szemérmes mosoly kíséretében. Vigyázva, hogy ne
érjen hozzá, a papírzsebkendővel gyűrte össze a jegyet. A szemben ülő hölgy még mindig
újságott olvasott, egyáltalán nem figyelt fel az eseményekre.

4

Maureen zacskó híján még egy zsebkendőbe becsomagolta a jegyet. Megkönnyebbült. A
nehezén túl volt. Kenneth utasításai alapján két megálló múlva fog leszállni. Addig próbált nem
gondolni a kalauzra, de ezúttal sokkal jobban nehezére esett, mint a jegyátadás előtt, amikor
minden figyelmét a feladat elvégzésére összpontosította. Szörnyű dolgot tett, hiába burkolózott
saját életének nyomorúságába, erre nem volt mentség. Semmi sem jogosíthatta volna fel őt egy
ilyen horderejű szívességre. Sohasem szabadott volna Kenneth bűvkörébe kerülnie, vagy
Kenneth-et bevonni saját bűvkörébe. Nem, nem, nem – gondolta, miközben igyekezett
elhessegetni a feje fölött tornyosuló sötét felhőket.
Üzenetet kezdett írni Kenneth-nek, az utolsó üzenetét neki. Utolsó – ízlelgette magában
ezt a szót.
– Erre már végeztem – mondta egy raccsoló férfihang, és a kalauzhoz ment. Maureen
hátrafordult, és rögtön lesápadt, amint meglátta a két egyenruhás kalauzt.
– Bassza meg – bökte ki hangosan, mire a szemben ülő hölgy felhúzott szemöldökkel
nézett ki az újság felett.
– Jól van? – kérdezte a hölgy.
Maureen némán, falfehér arccal bólintott. Villámgyorsan lepergett előtte minden.
Melyik volt a célszemély? Kenneth nem mondta, hogy több is lehet. Mindig csak egy kalauz
szokott jönni. Másodpercek leforgása alatt eluralkodott rajta a pánik. Nem tudta megállapítani,
hogy azért pánikol, mert minden esély megvan rá, hogy egy ártatlan embert nyírt ki, vagy pedig
Kenneth haragjától tartott. Visszatért életébe a bizonytalanság, visszatért, és megvetette lábát.
Hova meneküljön? Felállt, és az egyik ajtóhoz tántorgott. Próbált nagyokat lélegezni,
lenyugodni, de végtagjaiban egyre kevesebb erőt érzett, és az arca változatlanul sápadt volt.
Élete leghosszabb két perce következett, amíg a vonat beért az állomásra. Maureen kirontott a
kocsiból, futott néhány métert a pályaudvaron, majd az aszfaltra hányt.
Miután továbbindult a vonat, a sínekre hajította a papírzsebkendőbe csomagolt tollat,
és elővette telefonját.

Vidéki ecloga

Vidéki ecloga

(avagy pásztori és császári múzsák)

A császári költő a messzi vidék marhapásztorai felé halad. Egyből szóba elegyedik a
pásztorokkal.
- Hová, hová?
- Városi útra igyekszünk – felelik a pásztorok.
- Úgy tudom, errefelé igen szépen, idilli képben éltek. Mit tudtok ti?
- Ó, mi őrizzük a nyájat, s ha legelt, itatóra tereljük. Közben figyeljük a vén bakot, mert ha az
megtorpan, ravaszul döf. Azért, mert ravasz.
- És még?
- Az a dolgunk, hogy a legelő tehén tőgye legyen tele tejjel.
- Most milyen évszak van itt?
- Tavasz. Láthatod. Az újult föld önti a virágot, a nyárfa fehéren hajlik. Összefonódnak a zöld
venyigék, a napos dombon nemsokára mosolyogva fürt piroslik.
- Hát a víz és a szél?
- Rengő partot ver a hullám, a sima tengernek fodra se rezzen, a fecsegő szellők meg
hallgatva leülnek.
- A háborút ismeritek-e?
- Már hogyne ismernénk. Dudvát írt a bokrok közt a paraszt, ha Mars dárdái ropognak. Mi
várjuk a békét. Ha majd a gyapjat a rét maga adja át a rajta legelésző kosnak, akkor béke lesz.
- Dalolni szoktatok-e?
- Ó, nagy költő, miért kérded. A hexametert te ismered. Hogy hallatszana fel a vidékről a lúd
gágogása, amikor az udvarban hattyúk lebegő hangja hallik.
A költő hallgat.
- Tudod – folytatják a pásztorok-, te már visszakaptad birtokaid is. A császár elismer, nem
vagy szegény, kivált, ha dicsőíted is. Sok időt töltesz császárunk udvarában, s az éneklő
hattyúk örökre felröpítik majd neved. A mi ludaink sosem hagyhatják el vidékünk határait,
bár lebegő hangjuk sokszor szépségbe hallik. Ám az udvari hattyú szárnyal, még ha rekedt,
akkor is.
A császári költő tovább hallgat, majd kecses hattyúnyakát és szárnyát a magasba emeli.
Nyakának bársonyos tollát a hallgatva ülő, fecsegő szél ölébe ejti.

Dinnyés József hetvan éves

 Dinnyés József hetvenéves

Születésnapi beszélgetés a daltulajdonossal
„A zene kézen fogja a verset”

 

Vannak ifjúkori barátaim, akiket elsodort közelemből a sors, de
számon tartom őket, mert tudom, hogy valami fontos küldetésük
van, hogy azonos kultúrkörbe tartozunk, ahogy Márai mondja:
dolgunk van a világban. Ilyen barátom Dinnyés József, akit 1972-
ben ismertem meg a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat
propaganda osztályán, nekem az volt a feladatom, hogy írókat,
költőket, művészeket kísérjek vidéki előadásaik színhelyére.
Ilyenkor a vonatba vagy kocsiba összezárva, jókat beszélgettünk.
Ezek a csevegések voltak az én egyetemeim. Sokat tanultam ezektől
a beszélgetve tanító tollforgatóktól, művészektől. Aztán elsodort
bennünket a sors egymástól, de mindig, ha szóba került Dinnyés
József, érdeklődve figyeltem, hol lép fel az országúti vándordalnok,
miket dalol. Amikor pedig 22 év késéssel, 1989-ben megjelent
Dalaim könyve című kottás versválogatása, irigykedve
csodálkoztam rá. Jé, a Jóska, milyen jártas a magyar költészetben. A
száz verset tartalmazó kis kötetben 46 költő verseit olvashattam és
persze mellékelte a versekhez a kottákat is. Irigykedtem, mert több
poétát nem ismertem. Újdonság volt, hogy többnyire a határon túli
magyar költők verseit ismerhettük meg. A bevezetőjének több
fontos mondata közül a szerző egy vallomását a költészetről
megjegyeztem: „A zene kézen fogja a verset, hogy elvezesse a
dallam útjain az olvasó értelméhez…” Vagy egy másik szép
gondolatát őrzöm: „Versekkel élő ember vagyok. A nyelv
legizgalmasabb titkainak megismerése mindig különleges
kalandokat ígért nekem…”
Aztán újabb évek teltek el, de a véletlen és a szerencse megint
közel hozta irodalmár lelkemhez a versszerető lelkirokon
daltulajdonost, mert a Hungarovox könyvkiadója, a költő, Kaiser

László barátomtól dedikált példányát kaptam a Dinnyéssel készült,
izgalmas beszélgetőkönyvét. Ebből már jobban megismerhettem az
örökmozgó, kalandos életű igricet, Tinódi Lantos Sebestyén XX-XXI.
századi lelkes utódát, aki nyugodtan felírhatta volna, az mi sokat
daloltam, igazat daloltam. Válogatós volt. Csak olyan költők verseit,
énekelte, amelyek a szerelemről, az emberi méltóságról, a szabadság
fontosságáról, magyarságunk megtartására sarkalltak bennünket.
Hazug verseket, hazug költőket nem énekelt. És ez utóbbi tette
különösen magányos harcossá, - pedig nem harcos alkat, csak
makacs, következetes - aki a mindenkori hatalom fura urai előtt
mindig gyanús volt. Píárja, reklámja is ennek megfelelően alakult,
nem lett tévésztár, de az irodalombarátok szerették, szeretik. A
hatalom pedig, amely mindig a látszatot akarja megőrizni,
demokratának akar látszani, megtűrte. A legmaradandóbb kép ebből
a könyvből, amikor a magányos vándordalnok, Jóska áll az országút
szélén, nem Godotra, autóra várva, amely majd elviszi valamelyik
művelődési házba versszerető civileknek, irodalommal jó erkölcsöt
tanítani, dalolni. Úgy tett, mint a sokunk szeretett erdélyi költő,
Kányádi Sándor, aki nem restellt a legkisebb faluba is ellátogatni,
verseit mondani, magyar irodalmat népszerűsíteni. Majd megint
eltelt néhány év és nemrégiben megint a véletlen és Kaiser László
jóvoltából egy kocsiba zárva utazhattam a daltulajdonossal Csongrád
városába, a művelődési házba egy író-olvasó találkozóra. A Dinnyés-
Kaiser irodalmi estre. Dinnyés barátom, mint én is, sajnos
megöregedtünk, viszont derékban sokat fejlődtünk. De talán azzal
vigasztaltuk magunkat, hogy szellemünk a tűz nem égeté meg… Őszes
a szakálla, kissé borzas, oldalra fésült frizurája is szürkült, de szemei
ugyanúgy derűt és jóindulatot sugároztak, mint 46 éve. Kezében az
elmaradhatatlan gitár. A szeme, a lelke nem öregedett. Mert a
személyiség magja nem változik, ha az ember egy maga által
kiválasztott értékes, hasznos hivatáshoz minden áron ragaszkodik.
Csaknem ugyanazzal a lelkes, önmaga fontosságában hívő, - vele
kapcsolatban, nyugodtan írhatom, küldetéses emberrel találkoztam, -
mint az ánti-időkben. A csongrádi művelődési házban nem volt
nagyszámú közönség, de annál lelkesebb. Mi divatja múlt

irodalomkedvelő civilek lehettünk vagy 30-40-en, ami manapság már
tisztes létszámnak számít. És akkor a daltulajdonos úr egyszál
gitárjával szerényen kiállt és verseket dalolt nekünk. Énekével
megemelve a versélményt, értelmezve, kiemelve a költemények
lényegét. Nagy tapsot kapott, sikere volt. Elégedett lehetett. Néhány
embernek örömöt szerzett. Az előadás után néhány nappal
felkeresett, ritkán fordult elő, 46 évi újságírói működésem során,
hogy egy költő vagy író jött el hozzám látogatóba. Jóska nem érezte
méltóságán alulinak. Az alábbiakban igyekszem felidézni
beszélgetésünket, életről, irodalomról, versekről, versdal-szerzésről.

Pontosságot és tisztaságot jelent a vers

- Mit adott neked, mit jelent számodra a vers, a költészet, a
verséneklés? Mi lennél versek nélkül?
- A vers tömören megfogalmazva, válasz a világ dolgaira, hiszen jól
megszerkesztett gondolat, amelyben ritmus van. Arra lehet
válaszolni. Hiszen még az ostoba szurkolók, primitív mondókái is
ritmusos szövegekből vannak. Nem akarom bagatelizálni, de amikor
világméretű változásokat okozhat egy szép vers, például Talpra
magyar, hí a haza. Itt az idő, most vagy soha. Nem is kellett volna
többet írni Alexandr Petrovicsnak. Vagy Ne rejtőzz el, úgy is látlak,
rád csukom a szempillámat… ugye milyen gyönyörű? Döbbenetes
sorok. A szemnek van emlékezőtehetsége. Ha ránézek valakire vagy
valamire, behunyom a szemem, egy picit még látom azt a tárgyat
vagy személyt, és a “rád csukom a szempillámat”, ezt az emlékképet,
szó szerint a képet rakom el, hozzá természetesen a személy hangját,
alakját, gesztusait. Buda Ferenc két sora pontosan fogalmaz. Tehát
pontosságot és tisztaságot jelent a vers. A szavak használata pedig
arra való, hogy gazdagítsuk szókincsünket.
- Te már biztos érzékkel meg tudod határozni, mi a jó vers, meg
tudod fogalmazni, egy versről, miért szép? Azt írta Weöres Sándor
1942-ben a Nyugatban: „A szépség lázmérője a hátgerinc”.
- Nagyon sokat csalódtam a szép versek szerzőiben. Ott van a szép,
tetszetős szöveg és kiderült ezt olvasva, hogy a költő nem igaz,

hamiskás ember. Élt például a 17. század végén egy fickó, karintiai
származású elmagyarosodott Liszti László. Hazáról, helytállásról írt
verseket. Külön jegyzeteket írt hozzájuk. Kiderült, hogy nyugat-
magyarországi főúr és rabló volt. Saját kereskedőinket is kirabolta. És
Bécs röhögött a markába, hogy van egy házi gazemberük. Mígnem
bécsi aranyat hamisított. Na, akkor aztán elfogták, elrettentésül
fölnégyelték, Bécs négy kapujára kiszögezték testrészeit.
- Miért van az, hogy sokszor sokan a költő magánéletét versei
megítélésekor is figyelembe veszik?
- Első oka a műveletlenség. Van, aki roppant bátor műveiben,
egyébként visszahúzódó. Ilyen volt a kitűnő költő, Juhász Ferenc. Aki
óriási versszabadsággal rendelkezett, szókészlete határtalan volt. És
egyszer, mikor nála voltam – már Kossuth díjas volt – anyagilag jól
ment neki, - olyan szakadt, foszló, kötött-mellény, kardigán volt rajta,
hogy megdöbbentett. Miért ezt veszed fel? Kérdeztem, mire ő: nem
tudom kifűteni a lakást. Hogyhogy nem tudod kifűteni, két Kossuth-
díjad van, az Új Írás jól kereső főszerkesztője vagy. Mesélem Nagy
Lászlónak, voltam Ferinél és képzeld el... Ó, Feri mindig „nyafog”,
mindig sír – mondta. Állandóan a versen gondolkodik, bezárkózott a
maga világába. És valóban gyönyörű verseket írt Például, Babonák
napja csütörtök, csütörtök a legnehezebb. És 1956-ban, csütörtökön
volt a sortűz a parlament előtt. És megverselte!
- És mit érnek zeneileg ezek az általad szerzett énekelt dalok?
- Ha a dallam szolgálja a verset azzal, hogy kézenfogják egymást,
egyik sem nyomja el a másikat, akkor értékes a dal és a vers együtt.
Hogy milyen értékesek, azt a hallgatóság magatartásán le lehet
mérni.
- Legutóbb, amikor Kaiser László verseit daloltad, a dallam
megemelte a verseket, hatásosabbá tette.
- Igen, például Finta Éva leveléből is ez derül ki. Egyetlen költő sem
mondta, hagyjál békén. Nem félnek tőlem, hogy elrontanám a
dallammal a verset.

- Világnézettől függetlenül, szívesen vették megmuzsikálásaidat a
különböző irodalmi szekértáborok költői? Remélem, nem veszed
beskatulyázásnak, te nemzeti konzervatív beállítottságú vagy. Ez illik
rád, nem?
- Ez illik rám, de nem vagyok fanatikus és hívő protestáns is vagyok,
ami azt jelenti, hogy lázadó és anyanyelv-védő, nemzeti
gondolkodású. A protestáns a nemzethez kötődik elsősorban és mint
hívő a világhoz.

A vers az, amit mondani kell?

- Kányádi Sándor, a kitűnő erdélyi költő, akit te is nagyon szeretsz és
tisztelsz, első kötetedbe, a Dalaim könyvébe több versét
beválogattad. Ő azt mondta, a vers az, amit mondani kell. Te pedig,
gondolom, úgy tartod, hogy a vers az, amit dalolni kell?
- Nem egészen. Minden egyes metafora ízű mondásnak több
jelentése lehet. Minden ilyen kijelentést szavakra, fogalmakra lehet
bontani. Minden egyes szónak más-más ember számára más-más a
jelentése. A Kányádi-féle mondás nekem azt jelenti, hogy ha van
mondanivalód barátom, és azt el akarod mondani, légy szíves úgy
mondd, hogy az megformázott, tömör, szép és talán még elegáns is
legyen. Mikor jöttem hozzád, két rosszarcú ember állt az utcán. A ház
előtt köszöntek el egymástól, rossz érzéssel hallgattam. Nekem ezt
jelenti ez a környék. Te nyilván megszoktad, neked más. A Kányádi
versekben is benne van a zene. A magyar beszéd dallamos, zenés
nyelv. Pontosan az ereszkedő dallama miatt. A magyar nyelv
képekből és zenéből tevődik össze, egyszerre. Aki nem vigyáz, dalolva
beszél. Rádióban hallani gyakran, hogy szinte eldudorássza magát a
bemondó vagy riporter. Ez borzasztó. Nem lehet élvezni. Van egy
tárgyilagos hang, amely megadja a szöveg lüktetését, de az nem
dalolás, zenei lüktetés. Ha pedig dallam formába akarjuk elmondani,
az hatásos lehet. Avar István, ő volt ebben a legnagyobb. Nagy
Lászlónak egy versét úgy szavalta, hogy szolmizálni tudtam. Ez valami
csoda volt. Nagy László Csontváry cédrusát megverselte képvers
formában. Libánus fa, libanoni cédrus… ezt le lehet szolmizálni. Mert
minden egyes magánhangzónak mássalhangzójával együtt megvan a

maga fekvése és a színész a versbeszédet mondja, azon belül a zenei
ritmusát, akkor el kezd zenélni a vers. De attól még nem lehet
lezongorázni. Csak, ha tényleg igazi hangközöket kezdek belőle
formázni. A francia nyelvnek egész más a dallama. Honnét van, hogy
a magyar nyelv dallamos nyelv, pontosan az ereszkedő dallamképe
miatt minden mondata magasan kezdődik és a mondat ereszkedik
lefelé. Ugyanez nem mondható el a francia, német, angol nyelvről.
Ott sokszor felfelé kunkorodik a mondat vége, mint a skorpiónak a
farkincája. A magyarban mindig az első szótagban van a hangsúly,
tehát olyanfajta lüktetést találunk a szövegben, ha egyenlő módon
osztjuk el a szavakat, akkor határozott lüktetést kapunk. Innét van,
hogy szinte jambikus némelyik szövegrészünk, akár prózaként, akár
versként kezeljük. A trioláktól kezdve a szinkópákig minden ott van
mondatainkban. Ugye a szinkópa ti-tával kezdődik, nem tá-tivel és
nem az első szótagnál. A szinkópa mindig beljebb van és nem a sorok
elején.
- Te külön mindig utakon jártál.
Ez nem külön út, másik út.
Az én házifeladatom, a mai napig is a versek eléneklése. Én nem
dallamot akarok énekelni. Ahhoz nem kell vers.
- Vagyis a vers uralkodjék?
- Mellérendelő módon szóljanak, ahogy ezt Karácsony Sándortól
tanultam. Ha mellérendelő módon énekelhető verset találok zenében
és versben, akkor nincs probléma, mert akkor minden szakasz
szolgálja a zenét és verset egyaránt. A zajnak nincs harmóniája. A
hangoskodás mindig üresfejűséget takar. Attól még nem jó a zene, ha
fülsiketítő. De van, akinek a zaj is tetszik. Nehezen veszem ezt
tudomásul. De tudom, ahány nemzet, annyiféleképpen viszonyul az
időhöz. A Felvidéken jártam, s azt mondta magyar vendéglátóm, tíz
éve nem láttalak. Kérdeztem, ez szlovák mondás? Igen. Felelte. Egy
csíkszeredai azt mondja: tudod a románok, hogy mondják ezt? Száz
éve nem láttalak. Mondom, mi meg Magyarországon azt mondjuk,
ezer éve nem láttalak. Hogy is van ez? Aztán leesett a tantusz.

Ezekben a szólásokban ott található e nemzetek története.
A költészet megítélése a rendszerváltozás után

- Szerinted rendszerváltás után miért szorult háttérbe például Ady
társadalombírálata, amely ugyanolyan bátor tett volt, mint az istenes
versei?
- Semmi másnak nem tudhatom be, csak műveletlenségnek. Ennyi
az egész. Ha műveltebbek vagyunk, akkor tudjuk kezelni Ady ügyeit,
akár pro, akár kontra. Minden mással is így vagyunk. Miért van az,
hogy a Kossuth-díjas Bella Istvánnak 1500-2000 példányban elfogytak
a versei a rendszerváltozás előtt és utána sírógöcsöt kapott, amikor
csak 300 példányban jelent meg kötete. Buda Ferencet nem fizette ki
a kiadója, de adnak neki 100 tiszteletpéldányt. Adja el! Mondja a
kiadó. És ott áll a költő és nem érti. Vettem egy könyvét, vittem
dedikálni. Ó, Jóskám adok én neked. Mondtam: Ne ajándékozzál, add
el. Veszek tőled hármat. Műveletlen a kultúrpolitika is.
- A rendszerváltás előtt, el kell ismerni, az aczéli kultúrpolitika
jóvoltából sok verseskötet jelent meg, nagy példányszámban. Mi
történt, hogy drasztikusan csökkent a megjelent verseskötetek száma,
hogy csökkent a költőket olvasók száma, hogy csökkent az érdeklődés
a versek iránt?
- Az iskolai oktatásban, amiben én részt vettem rendszerváltás után
kiderült, hogy a szülők és diákok számára hihetetlen volt, hogy van
élő költő. Majdnem mindenki azt hitte, hogy csak halott költők
vannak. Az élő irodalmat író-olvasó találkozókon vagy lelkes
előadóktól ismerhették meg. Vagy lelkes tanárok becipeltek az
iskolába élő költőket. Nem volt kapcsolat a költők és a diákok között.
Míg a rendszerváltozás előtt élő, rendszeres kapcsolat volt. Volt egy
második nyilvánosság, amikor tudtuk, ki, mit, mikor írt verset. Hogy
valaki már megírta. Ezt informálisan is tudták, vagy
előadóművészeken keresztül, mit írtak a költők. Volt egy első
nyilvánosság, amelyben főleg halott költők vagy főleg a rendszerhez
lojális poéták szerepeltek és volt a második nyilvánosság, amelyben
már az élők is.

- Miért múlt ki ez a második nyilvánosság? Mert azt hittük, az első
nyilvánosságban mindent el lehet mondani?
- Igen. Azt hittük, hogy mindent el lehet mondani. De még mindig
szájzára van az embereknek, öncenzúrát birtokló magatartása, amit
nem értek.
- Azért nem érted meg, mert te szabad lélek vagy. Egész életedben
igyekeztél függetlenül élni, aki számára mindennél fontosabb volt a
szabadság.
- Én nem látom ilyen egyszerűnek a dolgokat. Attól félek, hogy
vissza kell térnem a zsoltárénekléshez. Réges-régen, bizonyos
versszakokat nem szabadott elénekelni nehogy sértsék a Habsburgok
és a katolikusok érzékenységét. Mert szellemi és fizikai önvédelmi
versszakok vannak a zsoltárokban. És ezeket a versszakokat
megjelölték a cenzorok és évszázadokon keresztül figyelték, hogy a
kántor vagy a pap elénekli-e. Példát mondok, a hatodik zsoltárban
van egy szakasz, ahol azt mondja: Uram! Ne tegyél rám több terhet,
mert meghalok és ki dicsér téged. És a templomban ott ül a
Habsburgokhoz hűséges földesúr és családja meg a céhes mester, a
paraszt, a termelő és nekik éneklik ezt a verset. Hadd idézzek Sebők
János írásából a magam érdekében: „Dinnyésnek, azt hiszem, nem
kell szerénykednie. Az ő horizontja az idők múltával arányosan nőtt, s
minél több lemezre, nagyobb nyilvánosságra volna szükség, hogy ez
be is bizonyosodjék. Mert csak a művek, illetve az emberek, a
közönség és a közösség által birtokba vett, megértett művek
számítanak. Tartok tőle, hogy a legendák ma már eltakarják „Bob
Dinnyés” igazi arcát. Annak a művésznek, népénekesnek az arcát, aki
ma már sokkal inkább hasonlítható kelet-európai elődeihez, például
Bulat Okudzsavához, mint „pályaelhagyó” angolszász példaképeihez.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint új terve, új műsorának szinopszisa,
amelynek címe Határtalanul. Az est „sztorija”: egy XX. századi énekes
eljátssza egy XVIII. századi elődjének történetét; aki 1686. a török
kiűzése és Magyarország felszabadítása után el akarja mondani, ki
akarja nyomtatni az előző két évszázad sanyargatásainak történetét.
Dinnyés új estjét Buda felszabadulásának 300. évfordulóján szeretné

bemutatni, majd az ismertebb történelmi emlékhelyeken is.
Gondolom, nyilvánvaló, hogy pályájának új szakasza kezdődik ezzel.
Olyan új szakasz, amely az ifjúsági kultúrát ismét egy lépéssel
közelebb viheti a társművészetek (irodalom, színház) felé. Hogy
mennyire lesz sikeres ez a kísérlet, ma még nem tudni. Dinnyés eddigi
pályája, s most megjelent nagylemeze, azonban több mint garancia,
hogy neki ez is sikerülni fog. Csak végre érdemei szerint figyelnénk rá!
17 év után ideje volna öt felfedeznünk!”
Sebők Jánosnak és más írástudónak, aki foglalkozott dalaimmal,
a dalok tartalmával megtalálhatja a következetes utat a nemzeti
énekek koncertjén, amit folyamatosan énekelek mindannyiunk
érdekében, védelmében. Köszönöm a megértő figyelmet, hogy
elmondhattam kérdéseidre gondolataimat. Volna még miről
beszélgetni, de nem akarom újra leélni az elmúlt ötven esztendőt. A
következő három év a fontos, mert talán megtalálom a régtől
keresett dalt, amivel bizonyságot tehetek szeretetről, hitről,
reményről.

xxx

Bizonyítás

Bizonyítás


1.
A zöld lombszöcskét az ezüstfa egyik ágának tövisére húztam, a szarvasbogár és az erdei egér mellé és anya azt mondta, hogy ez így jó. Azt mondta, hogy megnézte a könyvében és ez így egyértelműen rendben van. Arra persze ügyelnem kellett, hogy csak minden második tövisre szabad tűzni valamit. Ez nehéz dolog, mert az ezüstfa tövisei sajátos szabályosság szerint nőnek, nehéz egyértelműen meghatározni, hogy pontosan melyik is a második. A rendszert csak anya látta tisztán és ő azt mondta, hogy megnézte a könyvében és ez egyáltalán nem probléma, minden rendben lesz. Anyámat B., apám legjobb barátja tette tönkre végleg. Egyetlen telefonjába került és vége volt az addigi életünknek. Hogy miért? Apám miatt és a szex miatt és a büszkeség miatt. Azért, mert anyámnak nem vette be a gyomra, hogy a férje még ki sem hűlt teteme felett üljön tort az elhunyt egykori legjobb barátjával. Nem, ez nem ment neki, de az is lehet, hogy egyszerűen nem jött be neki B. Nem tudom.
A pontot az i-re mindenesetre két látványos pofon tette fel, amelyek közül az egyik széles közönség előtt csattant. Ez megalázó, ezt nem lehetett ignorálni, gondolhatta B. és nem is tette. Tett azonban mást: tárcsázott. Na de ez már később volt, több, mint egy évvel apám halála után.

2.
Jó, szóval kezdjük az elején. Apám meg B. nagybetűs gyerekkori cimborák voltak, kiskamasz koruk óta ismerték egymást. Az életük, mint két párhuzamos görbe, látszólag mindig egyazon pontok mentén fordult egyazon irányba. Együtt jártak iskolába, együtt jártak csajozni és szinte percre pontosan egyszerre vesztették el a szüzességüket is egy ikerpár szomszédos heverőin. Mindig mindent együtt csináltak és soha semmilyen titkuk nem volt egymás előtt. Logikusnak tűnt, hogy életük párhuzamossága örökké tart, azonban a görbéik értéktartománya jelentősen különbözött és elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb más-más irányt vesznek fel. És az egyetem második évében jött is a fordulópont: anyám.
A szüleim története nem volt maníros nagy szerelem, nem voltak romantikus éjszakák. Ez a két ember egymásra nézett és tudták, hogy ők akkor mostantól együtt és kész. És anyám görbéjének értéktartománya olyan értékeket is tartalmazott, mint én, meg a húgom. Igen, húgom is volt nekem egyszer.

3.
– Ez a három majd segít meglásd! – mondta anyám, amikor eldicsekedtem neki a szöcskével, meg a másik kettővel. – Ez majd elintézi azt a szarházit!
Ekkorra már gyűlölte B.-t, aki az ominózus pofonok után levette rólunk a kezét és anyámnak egyszerre nem volt családja, nem volt állása, nem volt otthona, nem volt szinte semmije sem. B.-t látszólag nem zavarta, hogy ezzel annak az embernek a fiát is tönkre teszi, akit annak idején testvéreként szeretett.
Valójában büntetett. Anyámat, mert visszautasította és felpofozta, apámat, mert feladva a görbék párhuzamosságát megnősült és gyerekeket nemzett, miközben ő, B. csak a közös álmot építette. Nagy cég, nagy ház, nagy család és mindez együtt, mint egy kommunában, ahol minden közös: az autó, a gyerek, a ház, a feleség.
Talán így gondolta, talán nem. Talán ez járhatott a fejében, amikor az egyik este keményen rámarkolt anyám fenekére a konyhában és a másikkal a mellét kereste mohón. Hát mit gondolhatott ez a marha? Ócska pornófilmekben látni ilyen giccset! A gyerek előtt a konyhaasztalon?
Ekkor csattant az első pofon.

4.
– Ezt meg ne próbáld még egyszer! – mondta anyám.
– Ugyan már! – mondta B. és tudta, hogy anyámmal szemben már másodszor vesztett csatát, hiszen anyám egyszer már elvette tőle a legjobb barátját és a közös álmot.
Ez persze tévedés volt, mert apámat egy csaprészeg kamionsofőr vette el mindannyiunktól a húgommal egyetemben és a családi batár – így hívta apám a hathengeres kombit – nem tudta megvédeni őket azon a késő őszi napon. A családi batár menthetetlenül összetört a frontális ütközésnél és vele együtt tört szilánkokra a mi addigi életünk is.
A kettős temetés után B. biztosított minket, hogy mindenben számíthatunk rá és mostantól úgy tekint ránk, mint a saját családjára és voltaképpen nem is hazudott, mert innentől kezdve teljes egészében magáénak tekintette anyámat. Kétnaponta telefonált és a legváratlanabb pillanatokban jelent meg nálunk. Eleinte természetesen örültünk a támogatásnak, de aztán kezdett egyre terhesebbé válni a dolog. Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy mire is megy ki a nagy ember túlzó gondoskodása.
– Hagyj egy kicsit békén! – mondta anyám.
– Ugyan már! – mondta B.

5.
B. már akkor nagy ember volt, amikor a szüleim összeházasodtak az egyetem végén. Ő szinte még be sem fejezte azt, máris egy jelentős cégfelszámolással foglalkozó cég élén találta magát. Megvoltak a kvalitásai: szemrebbenés nélkül forgatott ki embereket az életük törmelékéből. – Hogyan lehetséges ez? – kérdezte apám egy tudottan gusztustalan húzás után. – Régen nem ilyen volt. Hová lett a barátom és ki ez a fékevesztett barom?
Az meg sem fordult a fejében, hogy esetleg ő maga lehetett a gát, ami féken tartotta B. hedonista jellemét. Mert B. bizony habzsolta az életet, amihez pénz kellett. Nagyon sok pénz és lehetőség szerint másoké.
Apám talán azt gondolta, hogy beszél majd vele, hogy van ez az igaz barátság dolog és, hogy ők, akik szinte testvérek voltak, meg, hogy az életük görbéi újra párhuzamosságot mutathatnának, hiszen...
De apám ehelyett meghalt. Erre igazán nem számított. Ez a rosó fudzsó, ahogy a japánok mondják: nem tudhatod, hogy melyik percben ér véget az életed.

6.
A baleset után anyám egy szemeszternyi fizetés nélküli szabadságot kért és kapott az iskolaigazgatótól.
– Rendeznem kell a soraimat – mondta és azt hiszem, hogy ez volt élete legnagyobb tévedése. A rendezés ugyanis abból állt, hogy lépésről-lépésre átritualizálta az életünket, mert képtelen volt elengedni apámat és a húgomat. Ekkor kezdte írni a könyvét, ami eredetileg talán trauma-naplónak indult, de – és ezt csak akkor tudtam meg, amikor a halála után a kezembe vehettem – csupán egy meghasonlott ember a történtek visszafejtésére tett kísérleteinek jegyzéke volt.
Anyám sokáig ingázott a téboly és a valóság között. Tőlem telhetően támasza akartam lenni, szerettem volna ha bennem talál vigaszt, de próbálkozásaimért legfeljebb egy-egy halvány mosoly lehetett a jutalmam.
Azt hiszem, hogy sohasem bocsátotta meg nekem, hogy én aznap nem ültem az autóban.
Talán, ha minden egyes családtagját maga alá gyűri a felborult batár, talán, ha egyszerre veszíti el mindőnket, akkor képes lett volna feldolgozni a tökéletes veszteséget. Akkor talán maradéktalanul és feltétel nélkül át tudta volna adni magát a fájdalomnak, de így...
Így maradtam neki én, aki se nem voltam az erős férj, sem pedig a bájos hétéves kislány, csupán egy vézna, pattanásos, csetlő-botló tizenhat éves kamasz.

7.
Eleinte B. csakugyan sokat segített. Intézte a temetést és átnézte apám zavaros pénzügyeit is. Kiderült, hogy sokkal kevesebb pénzünk van, mint ahogyan azt gondoltuk és a temetés költségei sem igazán használtak ennek a kényes egyensúlynak. Ő ugyan be akart szállni a költségekbe, mégiscsak a legjobb barátjáról volt szó, de anyám nem engedte.
Ellenben a nagy ügyintézés közepette gyakran maradt ott vacsorára is és együtt néztük ahogyan anyám – hat hónappal a baleset után – még mindig megterít apámnak és a húgomnak is. Igaz, ételt sohasem szedett ezekre a tányérokra, legalábbis, amikor én láttam.
Így utólag kétségtelen, hogy B. egyre többet engedett meg magának gondoskodás címén. A vak is láthatta, hogy teljes gázzal rástartolt anyámra, aki egy ideig – és talán ez volt a hiba – nem utasította vissza egyértelműen a közeledését. Hamar elindultak a telefonok is: – Hol voltál? Igen? És kivel?
Az első pofon előtti este B., amikor már mindennapos vendég volt, szó nélkül kezdte visszaszedni azokat a tányérokat, amiket anyám apámnak és a húgomnak készített.
– Azokat hagyd békén! – mondta anyám.
– Ugyan már! – mondta B.

8.
Egy csattanás sok mindent tisztába tesz: bizonyítja, hogy elvesztetted a családod felét és bizonyítja azt is, hogy a nő, akit meg akarsz szerezni egyelőre nem lesz a tiéd. A kudarc érzése B. számára ismeretlen volt. Eddigi élete során mindössze két alkalommal futott bele és mindkétszer anyám révén. Ettől kezdve kevesebbet láttuk, de számos jel arra utalt, hogy szándékáról valójában nem tett le.
Azzal persze ő sem volt tisztában, hogy anyám elméje lassan elborul. Az ő görbéje és a valóság közötti távolság egyre növekedett. Erre egyikünk sem számított.
A következő őszi szemeszterben anyám már visszament tanítani és – bár a tányéros rituálé megmaradt – látszólag minden kezdett visszatérni a normálishoz közeli kerékvágásba.
– A káosz az életünkben szigorúan monoton csökken – mondta és nevetett, amikor ismét előbújt
belőle a matematika-fizika szakos tanár.
A könyvét persze rendületlenül írta tovább, bár fogalmam sem volt róla, hogy tulajdonképpen mi is az, amit ír. Sohasem mutatta meg. Talán fájdalomregény, gondoltam és rá is kérdeztem, de csak kitérő választ adott. Nem igazán törődtem vele. Magamat próbáltam újra összerakni. Elkezdődött a suli és én rengeteget lógtam a haverokkal.
Amikor írt, anyám csupán felületes kapcsolatban állt a valósággal. Sokszor hangosan káromkodott, vagy nevetett, tudomást sem véve rólam. Aztán felfedeztem a felszúrt állatokat a kert végében, az ezüstfa egyik ágán.
– Anya képzeld! Az ezüstfa ágai tele vannak feltűzött állatokkal! Olvastam egy madárról, ami…
– Azokat hagyd békén, hallod! Ne merj hozzájuk nyúlni! – kiáltotta és olyan vad tűz égett a szemében, amilyet azelőtt sohasem láttam. Ez az idegen gyűlölet pillanatok alatt lehántotta a mázat az őrület valóságosságáról. Pillanatok alatt egyértelművé tette, hogy apám és a húgom után az anyámat is elvesztettem.
Talán már abban a pillanatban eszét vette a fájdalom, amikor ők meghaltak, de anyám okos őrült volt, rejtőzködő elmebeteg, aki el tudta hitetni a világgal, hogy minden a legnagyobb rendben van és az acélos özvegy ki fogja heverni ezt a páratlan veszteséget és ki tudja, talán még új életet is kezdhet egy másik férfi oldalán.

9.
Ekkor kezdtem felfigyelni a titkos rituálékra, az alig észrevehető rajzokra a ház falain, a színes kavics- és homokkupacokra, a bekarcolt jelekre az ajtó- és ablakkereteken. Ekkor nyertek jelentést a rejtett mozdulatok, az újabb és újabb felnyársalt állattetemek az ezüstfa tövisein és ekkor értettem meg, hogy az imaként recitált szövegek – amiket eleinte csak akkor mormolt, amikor azt hitte, hogy én nem hallom – mind egy irányba mutattak.
Anyám korántsem naplót írt, vagy fájdalomregényt. Nem, anyám jegyzőkönyvet vezetett a kísérleteiről, amikkel vissza akarta hozni az életbe apámat és a húgomat, amikkel vissza akarta tekerni az idő kerekét, hogy megakadályozza, hogy azok ketten beszálljanak a batárba azon a késő őszi napon.
Matematikusként nem fáradozott holmi okkult szövegekkel és egyéb zagyvaságokkal. Mindent előröl akart kezdeni és a maga megfigyelései és szabályosságai szerint célba érni. Arra később, a könyv olvasása után, sem jöttem rá, hogy mi alapján vetett el, vagy tartott használhatónak dolgokat. A könyvben mindenesetre tételek és bizonyítások sorakoztak katonás, letisztázott sorrendben. Függvények, ábrák, megkötések, csakhogy az egésznek semmi, de semmi értelme sem volt:

„Adott a halott lány és az élő fiú
lim(0-tól a féleszűig)

A túlélés esélye szigorúan monoton csökken,
ha az egyenletből kivonjuk y-t (y = anya),
mert az apa már a megoldási halmazon kívül van.

Akkor x értékkészlete, ha B értelmezési tartománya a halmazok metszetébe kerül:

x1= szarvasbogár (Lucanus cervus)

x2= zöld lombszöcske (Tettigonia viridissima)
x3= erdei egér (Apodemus sylvaticus)”

És egy diagram, ami megjelenítette az egyenlet görbéjét az összes kitétellel együtt: közepén egy ezüstfával (Elaeagnus angustifolia), az x tengelyen a lombszöcskével és az y-on anyámmal együtt.

10.
Anyám bezáruló világában exponenciálisan növekedett az ellenségek száma. Külsőleg és belsőleg is elmozdult benne valami. Ránézni olyan volt, mintha egy szellemképes televízió műsorát bámulnám.
B. ebből semmit nem vett észre és elkövette azt a hibát, hogy néhány fórumon sejtetni engedte, hogy ők ketten tulajdonképpen már összetartoznak és minden más csak idő kérdése. Ezt többen készpénznek vették. Voltak akik gratuláltak is anyámnak, hogy milyen bölcs döntést hozott, mert bár a férjét és a lányát semmi sem pótolhatja, de hát egy erős férfi, az azért mégiscsak egy erős férfi és persze a fiúnak is apa kell.
– Miket terjesztesz te rólam? – kérdezte anyám.
– Ugyan már! – felelte B.

Anyám sokáig készült a válaszcsapásra. Meg akarta mutatni ennek az embernek, hogy ő is tud ütni, oda, ahol a legjobban fáj. Annyira tehát nem volt bolond, hogy ne mérje fel az összefüggéseket, annyira azonban igen, hogy tisztán lássa a dolgok súlyát és a következményeket. Túlzó, kicsinyes bosszút forralt.
A leszámolásra az iskola alapítványának karácsonyi bálját szemelte ki. B., mint az alapítvány kuratóriumának elnöke parádézott a szerepében. Terelgette anyámat, próbálta folyamatosan a közelben tartani. Embereknek mutatta be és bal keze egyszerre anyám derekára tévedt. Ő pedig tűrt mindent, sőt ragyogott a szerepében. Sötétzöld koktélruhát viselt, mélyvörös haját szoros kontyba fogta. Vékony, sápadt arcán – alig valami púder és egy leheletnyi rúzs – nyoma sem látszott az elmúlt egy évnek. Csakugyan gyönyörű volt.
Aztán a vacsora közben egyszer csak késével a poharát kocogtatva felállt és beszélni kezdett. Mindenki a nagy bejelentést várta, de ahogy anyám haladt előre az előre megírt és bemagolt szövegben, úgy hervadtak le egymás után az arcokról a mosolyok, úgy torzultak görcsös vigyorrá, úgy nyíltak el a szájak a hallottakról.
Anyám kacskaringós, néhol zavaros példabeszédet tartott, idézve az evangéliumokat, hogy úgy szeresd felebarátod, mint tenmagad (Máté 22:39), meg a tíz parancsolatot, miszerint ne kívánd meg felebarátod házát és feleségét (2 Mózes 20:1-14), hát még az egészét ugye.

B., amikor rájött, hogy mi is történik, felállt az asztaltól megpróbálta karon fogva elvezetni anyámat. Ekkor jött a második pofon: – Rólad beszélek te szarházi!
És ezzel mindennek vége volt. Anyámat végül az igazgató kísérte ki és mondanom sem kell, hogy borítékolni lehetett a következményeket. B.-nek csupán egy jóváhagyó telefonjába került és anyámnak nem volt többé munkája, azonnali hatállyal menesztették az iskolából.
Hitelezőink pénzt akartak és egyre-másra mondták fel a szerződéseinket, így néhány hónap alatt a házunkat is el kellett adnunk. Sok időmbe került, mire az ezüstfáról az összes odaszáradt dögöt eltávolítottam.
Új otthonunk egy penészes és vizeletszagú lépcsőházból nyíló ajtó, mindössze két kicsinyke szobát rejtett. Anyám ekkorra már teljesen munkaképtelen volt. A kontúrjai elmosódtak, olyanná vált, mint egy kifakult fénykép. Új lénye minden álcát levetve imágóként bújt elő: mozdulatai határozatlanok lettek, sokszor érthetetlen nyelven – csak ő tudta, hogy kihez – beszélt. Engem csupán közelgő nagykorúságom mentett meg az állami gondozástól. A sarki zöldségesnél kezdtem dolgozni az iskola mellett, hogy meg tudjunk élni valamiből.

11.
B. végül, csak megállapodott. Az esküvőre csaknem két teljes évvel apámék halála után került sor. Az arát senki sem ismerte. Honnan jött? Ki ő? Akik látták, azt mondták, hogy a vőlegény lánya is lehetne, annyira fiatal. Mindenki erről beszélt a városban.
B. mintha még egy utolsót belénk akarna rúgni, vagy talán a feltámadt lelkiismeret miatt – hiszen apám mégiscsak a legjobb barátja volt –, meghívott bennünket a szertartásra. Nyilvánvalóan tisztában volt vele, hogy nem megyünk el – anyám ekkor már nem volt olyan állapotban, hogy bárhol is megjelenjen.
Ami engem illet, nos velem valószínűleg egyáltalán nem számolt, mert miért is kellene számolni egy épphogy tizennyolc éves fiúval, aki a sarki zöldségesnél dolgozik és még a gimnáziumot sem fejezte be. Nem vagyok és sohase lehetek konkurencia számára semmilyen tekintetben. Mit akarhatott hát ezzel a meghívással? Semmit. Csupán egy gesztus volt, hogy ezzel véglegesen minden felelősség alól kivonja magát velünk kapcsolatban: – Segítettem, amit tudtam, a többiről nem tehetek. Lám, még az esküvőre is meghívtam őket! Bennem ugyan nincs harag.
Elmegyek, gondoltam. Elmegyek, hogy megmutassam magam, hogy a tudtára adjam: tőlem ugyan ne várjon feloldozást!
Szeptember 12. volt, fullasztó, meleg nyárutó. A barna csíkos, vastagszövésű angol zakó átizzadt páncélként tapadt rám. Használtan vettem a hozzá tartozó nadrággal együtt és csaknem egy teljes havi fizetésembe került a méretemre alakítással együtt.
A szertartásra sokan eljöttek. Feszengve álltunk és vártuk, hogy a pár kiszálljon a templom elé begördült hófehér limuzinból. B. – aki ritkuló sötét haját bőséges pomádéval ellensúlyozta – halványkék nyári zakóban és hófehér nadrágban feszített. Olyan volt az egész, mint egy cukrozott, szirupos álom. Színpadias mozdulatokkal nyújtotta a karját a menyasszonynak, akinek szolid, pasztell ruhája sejtetni engedte karcsú alakját. Finom metszésű, barna szeme, festett, gesztenye haja sehogyan sem illett ebbe a habosított One Man Show-ba. Ritkán látni két ennyire össze nem illő embert.
Ahogyan lépdeltek a templom vörös szőnyegén az oltár felé, akartam, hogy észrevegyenek. Akartam, hogy lássanak, hogy eljöttem, mert nem hunyászkodom meg, mert van bennem tartás és van, aki örökké emlékeztetni fogja B.-t apámra és most már anyámra is, aki holdkórosként bolyong valahol a közeli utcákon. És a szemébe akartam nézni annak a nőnek is, aki egy ilyen alakhoz köti az életét. Hogyan lehetséges ez?
És külön-külön mindkettejük tekintetébe fúrtam a sajátomat. B. arcán, amikor észrevett, pillanatnyi árny futott végig. Nyilván felötlött benne, hogy az anya után most a fiú is nagy jelenetet rendez majd, de elfordítottam a tekintetemet, jelezvén, hogy nem akarok botrányt. Elégedetten nyugtázta: – Ami volt, az elmúlt fiú. Harag? Ugyan már!
A menyasszony nem viselt fátylat. Szeme kissé tágabbra nyílt, amikor a tekintetünk találkozott. Éreztem, hogy nekem még dolgom van ezzel a nővel. Nem vártam meg a szertartás végét, hazamentem.

12.
A lakásba lépve láttam, hogy anyám arccal a kő felé a konyhapadlón fekszik. Nem kellett semmi bizonyosság, azonnal tudtam, hogy halott. Hiszem, hogy abban a pillanatban halt meg, amikor B. kimondta a boldogító igent.
Próbáltam, de képtelen voltam sírni. Napokig kondicionáltam magam, hogy legalább a temetésen fussa könnyekre. A szertartás rövid volt és csupán néhányan jöttek el. És én közben semmi másra nem tudtam gondolni, mint arra a mandulavágású, barna szempárra ott a templomban.

13.
Azóta csaknem két teljes év telt el. Számtalanszor láttam az utcán, de soha még csak nem is köszöntem neki. A múlt héten azt álmodtam, hogy egy szilvafát ültetek a régi házunk kertjében. A fa rohamos növekedésbe kezd és a következő percben már potyognak is róla az érett, húsos szilvák.
Én lehajolok és kiválasztom a legszebb és legnagyobb darabot és ahogy a két végén megnyomom roppanva hasd fel a húsa. A mag helyett azonban egy parányi nő fekszik összekuporodva a gyümölcs közepén. Fázósan húzza össze magát, anyaszült meztelen. Tenyerembe veszem és melengetni kezdem. Időnként rálehelek, hogy még melegebben tartsam és ő mindeközben egyre növekszik. Már nem bírom tartani, lassan a földre eresztem. És ott áll előttem és tudom, hogy ő az.
És már ölelem és csókolom és ő is vadul ölel és csókol és átizzadt pizsamában, kóválygó fejjel kelek fel.

14.
Az egyik délután, amikor belépett a zöldséges boltba, levegőt sem kaptam. Szilvát válogatott lassan, gondosan egy nylonzacskóba. Tátott szájjal bámultam. Szinkronicitás, mondja Jung ezekre, a jelentéssel bíró véletlenekre.
Felém nyújtotta a zacskót. Elvettem, de nem mértem le.
– Tessék – mondtam és visszaadtam neki.
– Nem méri le? – kérdezte.
– Nem. Ez pontosan egy kiló.
Két kézzel nyúlt érte, én két kézzel nyújtottam. A kezünk összeért. Szára, meleg érintés, de már húzta is vissza.
– Barackot is kérek – mondta.
– Egy kilót? – kérdeztem.
– Annyit. És almát is és paradicsomot.
És én minden egyes zacskót két kézzel nyújtottam és ő minden egyes zacskót két kézzel vette el. a kezünk az almánál ért össze a legtovább.
– Borízű – mondtam. – kicsit fanyar.
– Jó lesz – mondta.
– Biztosan?
– Biztosan.

15.
Ahogy telnek a napok és a hetek egyre biztosabb vagyok abban, hogy ez a nő kell nekem, mert ez a nő valójában az enyém. Nem, nem a bosszú miatt, hogy visszaüssek B.-nek. Nem azért, hogy megalázzam azt a pomádézott hajú majmot, aki elárulta apám emlékét és tönkretette anyámat is. Nem. ez a nő kell nekem a barna, mandulavágású szemével, a festett gesztenye hajával, a filigrán alkatával. Kell, pontosan úgy, ahogyan megálmodtam és azt is tudom, hogy én is kellek neki! Én most huszonkettő vagyok, ő talán, ha negyven éves. Mindössze tizennyolc év. Ennyi választ el minket egymástól. Tizennyolc év és az a fasz B! Hát B.-t akkor bizony ki kell iktatni a képletből. El kell érni, hogy B. görbéjének értékkészlete ne legyen releváns a mi egyenletünkre nézve. B. hatását szigorúan monoton csökkenteni kell, de majd én teszek róla! Már mindent megnéztem anya könyvében. Talán nem is lesz olyan nehéz!

A zöld lombszöcskét az ezüstfa egyik ágának tövisére húztam, a szarvasbogár és az erdei egér mellé.

A henger formájú ház bolondja

A henger formájú ház bolondja


A nagyváros magjában, közvetlenül a villamossín mellett állt egy henger formájú bérház. Kívülről lemorzsolta már az idő a vakolatát, az ablakok is elég rossz állapotban voltak. Az egyik, talán a legrozogább ablak, télen-nyáron nyitva volt. Az épület középső lakásának lakója tartotta nyitva fűtetlen, dohányszagú odújának kicsi kapuját a városra. Aki gyakran utazott a ház mellett elfutó villamossal, az szinte már ismerte mondatai alapján a koszos, bolond öregembert.
Éjjel-nappal, folyamatosan mondta mondanivalóját, még álmában is, megkeserítve ezzel szomszédjai életét.
Időközben ennek a furcsán henger formájú háznak alsó emeletére beköltözött egymás mellé két új lakó. Ezen az emeleten rajtuk kívül már csak egy üres lakás maradt, benne két macskával. Az első ajtó mögé egy szemüveges, vézna, kissé gyámoltalan, de természetkedvelő ember költözött. Szerencsétlen figurának tűnt, némi titokzatossága és csöndessége tekintélyével. A második ajtó takarásában egy értelmes, filozofikus hajlamokkal megáldott, lázadó természetű, szabad szájú, elves fiatal férfi folytatta életét. A harmadik lakásban pedig a macskák, egy fekete és egy fehér, akinek szeme felemás színű volt. Napok teltek, a bolond lakó ordított, és ennek kapcsán a két új lakó megismerkedett egymással. Az első lakásban élő úr, nevezzük most az egyszerűség kedvéért Ödönnek, kilépett a gangra. A második lakás ura, hívjuk őt csak Farkasnak, meglátta szomszédját, és mivel unalmában szerette emberismeretét csiszolgatni, na meg szórakoztatta a különböző személyek különböző értékeinek helyes megítélése, meg amúgy sem akadt aznap éjjelre női társasága, ezért kíváncsiskodó arcot mímelve Ödön személye után kezdett érdeklődni. Az első pillanatokban kiderült számára, hogy szomszédját nem áldotta meg az ég sem férfiassággal, sem értelemmel. Így talán érdekesebb lett megfigyelnie.
Az önbizalomban nem szűkölködő Farkas beszélgetés közben a sűrű dohányfüstön át meglátta, hogy az üres házból kiugrik a fekete macska. Ödön, megörülve, hogy valamihez hozzászólhat, megjegyezte, hogy van egy fehér is. A fekete dörgölőzni kezdett, Farkas urasan keresztbe tett lábához, de amint látta, nem törődnek vele, a muskátli mellé fekve próbálta az új lakók tekintetét magára vonzani. Négy-öt szál cigaretta után, minthogy a bolond elcsöndesedett, Farkas visszavonult otthonába ezzel Ödönt is nyugovóra intve.
Teltek a napok, a szomszédok ismerkedtek, a bolond üvöltött, a fekete és a fehér macska bújtak ide-oda. Mivel Farkasnak nem volt túl érdekes Ödön személye, Ödönnek pedig néha nehezére esett figyelnie és értenie Farkas elgondolásait, a beszélgetések hamar átalakultak macskacirógatásokká, és nemsokára mindkettejük számára ez lett társalgásaikban az élvezet fő forrása. A fehér macska kiszámítható és nyitott volt, de folyton nyávogott, mintha kétségei lennének mindennel kapcsolatban. No meg felemás szemei miatt is kiérdemelte, hogy Kételynek nevezzék el. A fekete macska viszont sohasem kételkedett, sőt, nagyon is határozott volt, de mérhetetlenül szeszélyes. Odabújt Ödön lábához is, de amint az megsimogatta, már nem is volt érdekes, és szaladt is Farkas ölébe. Néha csak öntelten és gyanakvóan odasétált a muskátli elé, és kecsesen elfeküdve Farkast nézte.
A bolond lakó üvöltött, Ödön megbotlott a virágcserépben, Farkas kilépett a gangra, és a harmadik ajtó résén kiszaladt Kétely, a fehér macska, utána pedig egy hosszú fekete hajú lány. Meglátták egymást, és bemutatkoztak a lánynak. A lány kecses személyét Átoknak hívták, ezt Ödön furcsállta, Farkasnak viszont rögtön imponált a vészjósló név. Kérdezgették érkezését és hogylétét firtatva, de a lány titokzatosan beszélt, azt sugallva, mintha már ide született volna.
Elhelyezte kedvenc kisszékét a muskátli mellé.
Nem telt el három hét, mire mindkét szomszédja beleszeretett Átokba. Ödönt a csinossága és szédítő mosolya kápráztatta el, na meg nyílt szexuális beállítottsága, Farkast pedig a ravaszsága, szeszélyes természete, kellemes tapintású haja, de főleg mélységes tekintete, és általa sejtett erős szellemi képessége. Átkot különösebben hiúsága érdekelte, hogy mindenki őt csodálja az emeleten, így elcsábította több alkalommal is mindkét szomszédját. Fehér macskájával együtt gyakran töltötték beszélgetve, négyesben az estéket, és idővel kialakult a rend, hogy Ödön Kételyt babusgatta, Farkas pedig Átkot. Mire beköszöntött a nyár, addigra Ödön és Kétely kiszorultak a gangra, Farkas pedig Átokkal, veszedelmesen szenvedélyes viszonyt kezdett odabent. Odabent egy mélyebb ismeretségben, mélyebb gondolatokkal, mélyebb érzésekkel és főleg mélyebb élvezettel, mint ami a gangon történő párhuzamos macskasimogatás volt.
Az öreg folyamatosan üvöltözött még álmában is, megkeserítve ezzel szomszédai életét. Farkas Átokkal hosszú csókolózásba és ölelkezésbe borult éjjelente, és máris elcsendesült fülében a mély hangú káromkodás, a világ kétségbeesett kérdezgetése és a támadó hangon előadott védekezés, ami a bűzös nyitott ablakon át áramlott szomszédjaira.
Farkast szerelme gyakran beszéltette a bolonddal kapcsolatos gondolatairól. Főleg arról, hogy vajon tudja-e, hogy szavait az egész ház, a villamosok utasai és Ő is hallja? Vajon van logika a tébolyodott ordításában, vajon volt valaha normális ez az ember, s vajon meddig él majd? Mitől lehet ennyire kiborulva? Mi idegesíthette fel ennyire, hogy egész hátralévő életére ideges maradt? Van neki családja, vagy voltak barátai? Tud róla egyáltalán, hogy nincs senki a szobában, s csak egymagában beszél? Sőt néha olyasmit is kérdezett, hogy vajon érzi e szerelmese is ezt a kísérteties hangulatot, ezt a ködöt, ami az alsóbb emeleteken lebeg, s hogy vajon ez ő miatta és hosszú fekete haja, meg a szemében csillogó beláthatatlan fekete rejtelem miatt van-e.
Farkas szerelme dagadt a végtelennél is tovább, és lassan szenvedni kezdett minden alkalommal, amikor Átok mellőzte a társaságát. Márpedig Átok elkezdte mellőzni. Fejébe vette, hogy az ő személye miatt bolondult meg a különös öreg a középső emeleten, és elkezdte látogatni.
A bolond nem sokat fogott fel a látogatásokból, többnyire értelmetlenül válaszolt a kérdésekre, vagy csak észre sem vette Átok jelenlétét, úgy kezelte, mint egy ágyán pihenő macskát.
Farkas kínjában zokogott, vagy pedig örömtől mámorosan, vadul szeretkezett a fekete hajú lánnyal, mikor az méltatta jelenlétével.
Eközben nem csillapodott a szerencsétlen Ödön szerelme se, aki vég nélkül próbálkozott, s már lassacskán még Kételynek is terhes lett simogatása, nem hogy Átoknak, aki folyton valamilyen testrészét kellett elkapkodja tolakodó keze alól.
A bolond öreg meghalt. Holttestét egy ijedten elszökkenő fekete macska mellett találták saját ablaka alatt. Többet nem ordított. Este a lenti emelet lakói összeültek egy gyászos emlékezésre Farkas otthonában. Boroztak, s fellazult hangulatában Ödön provokatívan, de szánalmasan próbált udvarolni Átoknak, aki már unta egész éjjel visszautasítgatni. Farkas nem volt féltékeny, tudta hogy a lánynak nem kell más, csak úgy érezte, hogy ő sem igazán.
Éjfélt ütött az óra, amikor Átok befeküdt Farkas ágyába, felemelte szoknyáját és ösztönös kéjjel, kívánósan nézett szemébe. Mivel Farkas ekkor még az asztalnál koccintott Ödönnel, ezért nem indult azon nyomban kegyetlenül megbaszni a lányt. A várakozással ellenben Ödön indult felé és szerelmes tekintettel lefeküdt az ágyba. Kezét lassan combjára tette és fenekéig markolászta. Hirtelen hatalmas villámcsapás ütött a házba, és a legnagyobb meglepetésre Ödön egérré változott.
Farkas, bár már várta, hogy a lány erélyesebben visszautasítsa Ödönt, nem várta ezt a lehetetlen fordulatot. Mintha valami köd borította volna el elméjét a látványtól, megdermedt. Kétely meglátta az egeret, rávetette magát és megette. Átok, mintha mi sem történt volna, megsimogatta macskájának kellemes puha bundáját, majd lecsúsztatta magáról az összes ruháját, A megmeredt Farkas ölébe ült. Utolsó pillanatig kiéheztetett falánksággal élvezkedve lovagolt a kissé ijedt, de nagyon is szerelmes és férfiassága teljében lévő Farkason. Ettől ő is magához tért, és mit sem törődve az előbbi különös jelenettel, nagy erővel és hevességgel végighemperegtek Átokkal az egész lakáson. Törtek a poharak az asztal ütemes ringásától földre hullva, Kétely jóllakottan nyújtózott el és eljött a másnap.
Kócosan keltek. Farkasnak furcsa köd maradt a fejében és nem tudta, vajon álmodta e az egészet vagy megtörtént. Később kiderült számára, hogy a bolond öreg tényleg meghalt, ugyanis pisszenését sem hallották, és lakása eladó lett. Farkas egy ideje tervezte lakását nagyobbra cserélni, ezért megvette, és beköltözött a helyére. Ödönt a különös álomeste óta nem látta, kezdte sejteni a félelmetes bizonyosságot, hogy szerelme macskája tényleg megette őt. Átok bár nem volt szerelmes, de beköltözött Farkashoz, hiszen így kényelmesebb volt folyton együtt lenniük.
Éjt nappallá téve kényeztette magát a férfi karjaiban, aki zavart bódulattal csókolta, nyalta-falta. Ezt néha Átok megunta, visszavonult az alsó emeleti lakásába, és napokig nem jött elő. Ilyenkor Farkas kínozta magát, zokogott, tört, zúzott, fetrengett padlóján.
Valamelyik szomorú este, mikor már három napja nem volt nála szerelme, kiment cigarettázni a gangra, s mint amikor elsőnek látta meg füstfelhője mögött a fekete macskát, újra megpillantotta a muskátli mellett heverészni. Már azt hitte, hogy megdöglött, s megörült a viszont látásának. Hívogatta, de a macska hátat fordítva beugrott Átok ablakán. Percek múlva rendőrök lepték el a henger formájú házat, és a felkavart szomszédok zajongtak házuk előtt. Kiderült, Ödönt keresik, gyilkosságról susmognak, pontosabban olyan gyilkosságról, amivel szomszédai Farkast vádolják.
A rendőrök kikérdezték, és elmondta történetét, Ödön utolsó pillanatait: Ébenfekete hajú szerelmét próbálta fogdosni, amikor is villámlott, Ödön egérré változott, és Kétely megette. Mindenki furcsán nézett rá, egy idős szomszéd asszony közbevetette, hogy hazudik, mert nőt még sosem láttak mellette, és különben is furcsa zajokat hallani tőle, pohártöréseket és hatalmas felhőkben büdös cigarettafüstöt áraszt ablaka. Néha napokig csak zokogást és csapkodást hallani felőle. Más szomszédai vádaskodtak: Mikor meghalt az öreg bolond üvöltöző úr, (talán mindenki örömére bár ezt igyekeztek nem jelezni) akkor Farkasnak azt a fekete macskáját találták a bezárt lakásában, az öreg holtteste mellett. Majd rögön megvásárolta lakását és átköltözött. Így, a gyanú árnyékában mentegetőzésre kényszerülve a szerencsétlen, értelmes, de zavarodott szerelmes sírva beszélt: hogy ő csak szeretőjével szerelmében hangoskodott, és hiánya rázta meg annyira, hogy zokogjon, magyarázkodott, hogy a lánynak van egy fehér macskája, és hogy a fekete is az övé, csak azt egy ideje nem látta, és hogy kérdezzék meg őt, ott lakik az első emelet utolsó lakásában. Az a lakás évtizedek óta üres, vallották szomszédai, és teljesen megbizonyosodtak, hogy a csöndes Farkas a gyilkosa a bolondnak és Ödönnek is.
A rendőrök, mivel bizonyítékot nem találtak, és egy pár vén, szenilis szomszéd vádjára nem zárathatnak be egy nagy fantáziájú, kissé zakkant embert, abbahagyták a nyomozást. A pletykák három hét alatt elültek, de Farkas elméjében ettől mélyebb zavarok keletkeztek. Szerelme hiánya, akit azóta sem látott, és a gyilkosság vádja, olyan mértéktelenül megkínozták, hogy csaknem megtébolyult. Ám az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor kinyitotta ablakát, ahonnan annak idején a bolond öreg üvöltése hallatszott, és beugrott rajta a fekete macska.
Izzadtságtól és szégyentől ázott ruhájában dőlt le a matracra, ettől kezdve a villamosról újra lehetett hallani az üvöltést, csak már másik hangon. Szomszédai kaptak egy új bolondot. Hangja élete végéig beterítette a henger formájú ház körüli tereket és összehúzott szemöldökkel hallgatták ocsmány káromkodását az emberek.
- A macskával basztam, Átok ha létezel, mondd el, miért lett egér a szomszéd, s miért ette meg őt Kétely? Miattam? Mert én felhúzott szoknyád láttára nem estem neked, s ezért az a szerencsétlen odakeveredett?
Ezek a mondatok a villamos utasaiban gondolatokat ébresztettek: Ki érti ezeket a bolond embereket?

22:33

22:33

Szeptember.
Még két nap és ennek is befellegzett. Csatangolok…
Céltalanul bolyongok értéktelen kacatok között. Egykedvűen rovom a szokásos
köröket. Mindenhol ugyanaz. Mindig ugyanaz…
Nyomaszt az ősz. Köd. Zörgő levelek. Zokogó fák. Eső. Kopott vagyok. Fénytelen.
Fázom belül. Perceket számlálok órákon át. Várom, hogy történjen valami. Valami
felrázó, valami megrázó, valami helyrerázó. Valami eget rengető. Semmit nem
teszek érte. Majd erre téved magától, ha akar.
Nézelődök…
Nem látok. Vakon rovom a szokásos köröket. Monoton. Jeleket hagyok, nehogy
elfelejtsenek. Én elfelejtem magam. Kimegyek a fejemből. Mások mindig
fontosabbak.
MEGÁLLJ!
Alig érzékelhető selymes érintés mozdít ki egykedvűségem börtönéből. Hűvös csepp
gördül homlokomtól az ajkamig, s egy kiadós zuhé kellős közepén találom magam.
Ettől felocsúdok. Pupillám kitágul, rácsodálkozom a látványra. Alig hiszek a
szememnek. Sűrű az esőfüggöny, de mögötte felsejlik egy sziluett, majd
segítségemre sietnek a vízben játszadozó esti fények, hogy lebuktassák őt. Rám
nevet. Rám. Széles mosollyal hirdeti, hogy élek. Pillantása végigzongorázza
sejtjeimet, szemtelenül vetkőztet kutató tekintetével. Gondolattérképén nincsenek
útvesztők, szándéka kiül arcára és a lelke is.
„Gyere haza” - súgja. „Kimosom belőled a gondokat” - és fergeteges jókedvre derül
tőlem. Tő-lem. Behúzódunk az eső elől. Csapzottan, bőrig ázva, együtt fedezzük fel
labirintusunkat. Nincs szükség Ariadné bölcsességére. Elveszítem a fonalat, nehogy
megtaláljuk.
ÚJRAINDÍTÁS…
Gyönyörű az ősz. Titokzatos ködfátyol, szédülten kergetőző falevelek dallamos
zizegése, álmos lombú fák pihenni vágyó sóhaja, avarillatú eső keringője. A
keringőnk. Minden cseppjével tudatja velem, hogy létezem.
Hagyom, hogy átjárjon tisztító ereje…

Hírfolyam

Hírfolyam

– Imádom a vénasszonyok nyarát, oly melengetőn süt a Nap – veregette meg barátságosan a vállát Ficzuk úr Donáth úrnak, az agg ószeresnek. Az idős férfi meglepetten, elkerekedett szemekkel nézett a könyvesbolti eladóra, aztán se szó, se beszéd, sarkon fordult és köszönés nélkül átrohant a Váci úton, a tülkölő autók között, a Lehel piac irányába.
Két kelkáposztával szemezett, majd megtapogatott egy kígyóuborkát, utána halkan odasúgta Kovács úrnak, a réz színűvé változott öreg aranyifjúnak, hogy Ficzuk úr biztosan megbolondult, mert imádja a vénasszonyok farát, és feltehetően már jön a pap.
Kovács úr hangosan felröhögött és már indult is kedvenc kiskocsmájába, ahol két stampedli kommersz konyak és egy-egy üveg (rendszerellenes) Heineken sör társaságában harsányan újságolta Devecseri úrnak, a szintén nyugdíjas közterület-felügyelőnek, hogy Ficzuk úrnak elment az esze, ugyanis titokban szervezi a vénasszonyok hadát, mert hamarosan eljön a nap. Devecseri úr unottan kérdezte, miféle napra vár Ficzuk úr, Kovács úr pedig csak bosszúsan legyintett, majd aggodalmaskodva magyarázni kezdte, hogy a vén hülye, megátalkodott liberális elme, mindig azt a napot várja, amikor eljön a szabadság, no, de ehhez minek  kellenek a vénasszonyok, azt elképzelni sem tudja, legyintett lemondón.
Devecseri úr este otthon akkurátusan megszerkesztette a jelentést. Ficzuk úr a rendszer ellensége. Folyamatosan meg kell figyelni. Könyveket olvas. És könyveket árul. És szervezkedik. Nyilvánvalóan magyar- és rendszerellenes lázadást akar kirobbantani, az sem kizárt, hogy a migránsokat is bevonja, mert állítólag jól beszél angolul. A migránsok is biztosan jól beszélnek angolul.
Javaslom a titkos Kopasz Kommandó bevetését. Ficzuk urat meg kell félemlíteni. Ha nem használ, akkor el kell zavarni az állásából, hogy ne tudjon mindenféle felforgató könyveket árulni. Biztosan pult alól árulja. Ha ez sem használ, akkor a TEK rohanja le, verje bilincsbe, börtönözzék be, ítéljék el, akasszák fel. Az ilyen imperialista árulók nem érdemelnek mást.
Elégedetten dőlt hátra karosszékében, végre ismét érezte a régmúlt idők illatát, amikor még rend volt, amikor a kétes elemeket elvitte a rendőrség, az ÁVÓ, a titkosszolgálat, amikor nem lehetett csak úgy ugatni, szervezkedni, rendszert dönteni. A jól végzett munka örömére felbontott egy doboz Heinekent, de előtte vastag hegyű filctollal besatírozta a dobozon virító vöröscsillagot. Az embernek, ugye, legyenek elvei, vigyorodott el.

Ficzuk úr másnap a Gerbeaudba igyekezett, Annácska már ott várta, meghajolt, kezet csókolt a csinos hölgynek.
– Ficzuk úr, szombat este mit csinál? – kérdezte Annácska, miközben bugyiig elpirult.
– Éppen semmit. Ráérek.
– Akkor eljön hozzám vacsorára?
Az idős férfinak egy pillanatra megállt a szíve, levegőért kapkodott, ám úgy érezte, az élet gyönyörű is tud lenni. Hazakísérte Annácskát, kapott az arcára egy leheletnyi puszit, a vérnyomása ettől kicsit megugrott, de soha nem érezte még magát annyira boldognak.
Hazafelé beugrott a SPAR-ba, vásárolt egy üveg száraz vörösbort, villányit, mert azt szerette legjobban.
– Na, mi a helyzet a vénasszonyokkal? – állt meg mögötte Devecseri úr udvarias vigyorral a képén, lezseren rátámaszkodva a bevásárlókocsira.
– Imádom a vénasszonyok nyarát, oly melengetőn süt a Nap – válaszolt mosolyogva Ficzuk úr.
– Hát, még a végén feltüzeli ezeket a vénasszonyokat is, ugye?
Ficzuk úr határozatlanul bólintott, gyorsan fizetett, biccentett Devecserinek, akit nem igazán kedvelt, sötét és rosszindulatú tekintetével mindig az ember veséjébe akart látni. Még mindig melengetőn sütött a Nap, Ficzuk úr örült; rá is fér erre a szomorú országra, állapította meg halkan, nagy a sötétség, pedig az élet lehetne gyönyőrű is.
Devecseri tisztes távolságból követte. Büszke volt magára. Végre megtalálta az ellenséget.

November

November

Szavak kellenek. Sok szót felépíteni magunkban életről, halálról, a megismerésről, és üzenet fentről, hogy minden teljes legyen. Bimbótól sziromhullásig, ragadós rügytől a talpunk alatt fájdalmasan roppanó száraz levélig. Ártatlan kisdedtől vénséges vénig. A sárguló leveleken halálra ítélt legyek mászkálnak a napos, furcsa gondolatokat hordozó novemberi őszben, itt, ebben a salzburgi, városszéli parkban.
Felettünk az eget repülők fehéres csíkjai maszatolják szorgosan. A park füves részén egy fogyatékos kamaszlány rikoltozva labdázik szüleivel. A szomorú, fáradt arcú idősebb házaspár mozdulatai elárulják, hogy értik gyermeküket. Kicsit bánatos lettem. Én csak a körülöttem áramló szavakat szeretném megérteni, de az sem sikerül mindig.
Egy apró, fekete pók a fonalán lóg a „padom” széléről. A pad persze úgy az enyém, miként az élet: kölcsön kaptam és fizetem a részleteket. Meddig? Nem tudom. Zöld, foltos levél hull le mellettem a földre, a kis pók talán megijedt, gyorsan ereszkedik az őszi fényben a pad lába felé. Közben, a ragyogó napsütésban egyre hullanak köröttem szorgalmasan, hol itt, hol ott, a feladatukat elvégzett levelek.
Gyermekségem idején gyűjtöttem a lehullott leveleket, de a lapok között préselt nem más, mint egy „levélmúmia” egy emlékkönyvben, jövőtlen üzenetben. Látszik rajta minden ér, mely nemrég életet hordott, nem ismert bánatot, halált, csupán tette a dolgát. A pad széléről az elmúlás himnuszát figyelem – mégis szebb, mint amit a tükrömben látok reggelente – a fénybe fordítok egy sérült levelet. Mint égetett heg, ez a sötétlő sérület.
„Mama” – kiáltja, egyszerre érthetően a gyermek, de több értelmes szava nincsen, rikkantás minden újabb hangja. A levelek hullnak tovább rendületlen, s puhán neszező mintát raknak a park útjaira, fűre, padra, majd könnyen múló lombszőnyeggé szövődnek csendesen. A természet színpompás rekviemje Mozart szülővárosában, a büszke vár alatt elnyúló polgári városban, ahol esténként Karajan szobrának árnyéka vezényli az elmúlás szimfóniáját, s Almásy László gróf itteni sírján megáll pihenni a tisztelet csendje, majd az éjszakai város felett Georg Trakl verseiből susog strófákat a havasokból leszálló szél.
Szeretnék egyszer álmodban járni, te magasból lepergő levél, jó lenne Naptól, Holdtól, esőtől életet hordozó üzenetet kapni; madarakkal, csillagokkal bátran barátkozni, egyszerűen az életre csodálkozni! De mi lesz velünk, és utódainkkal? Lesz-e még vándor, hírül vinni azoknak, akiket illet, hogy nem mindig cselekedtük meg – mi európaiak – mit megkövetelt ez a tágas HAZA!

Elmúlás szomorú illata,
halálszag múló létben.
Velem van most is,

csak nem érzem éppen.

Az őszi ég: „Őszikék”,
Arany mester szavával
játszom, ebben a libbenő,
fanyar lombhullásban.

Ez a fa sem tudhatja még
kihajt-e újra tavaszra?
Vagy elfűrészeli jövőjét
az örökkön többre vágyó
„teremtés koronája”.

Salzburg, 2018. november 10.

A varázslat hangjai

A varázslat hangjai

A varázslat hangjai
„A zene Istené!”
Dienes Valéria

Vukán György játszik a zongorán. Tulajdonképpen a mester játszik a zongorával. Hangokat, dallamokat varázsol elő, finom mozdulatokkal, a hangszerből. Vukán zenét áramoltat felénk, a várakozással figyelő hallgatók felé. Én meg írok, olykor rajzolok szintén törvényeimbe zárva, neveltetésembe csukva, jellemembe béklyózva. Zsákban futok. Szerencsére lepényt nem kell enni, és még jó, hogy levegőt kapok egy darabig. Kinn, a fűtött szobán túl, zordon tél van, hull a hó. A hókristályok mélyéről csendülnek köröttem a képeket fodrozó hangok.
Vukán tovább játszik a zongorán. Álmokkal ámít a billentyűket billegetve, nehezen ébredő, sok zajtól eltévelyedett fülünkbe. Pedig már régen volt reggel. Dél van. Ebédszünet. És Vukánt hallgatom, mégis egy varázslatos álom játszadozik bennem, míg ő kacérkodik a fekete és fehér billentyűk hadával. Hadosztály ez, sőt hangosztály. A hangok hadseregével igyekszik elfoglalni szívemet, értelmemet. Felém sereglik! A hódítás hamarosan bekövetkezik, mert lépeget felém a lelke, a Vukáné. Lassan belém költözik és ő – míg előadja szerzeményét a zongorán – addig, szellemünk villanásnyi idejére, én leszek. Ő ettől viszont nem lesz én. Mert ő játssza a zenét, én meg hallgatom. Az úr nemcsak ír. Az úr zongorázik. Zongot rázni vajon tud az úr? Természetesen kérem, minden hangban benne van ez a különleges művész. Most hirtelen csend. A csend nem szünetet jelez. A csend erőt ad, és vágyat ébreszt. Mindenfélét. Nem kell hozzá korán kelni, csak ébren, ébren, éberen lenni. Befogadni. Mert Vukán még  mindig játszik a zongorán.

Zell am See, 2015. január 12-én, Ernő napján. Tizenkettőhúsz és tizenhárom óra között az M 1 műsorát hallgatva.

Gombavacsora

Gombavacsora

Mindig is nagyra voltam a növényismereteimmel. Gyerekkoromban falun éltem, ráadásul nagyapám erdész volt, nagybátyám agronómus, így sokat tanultam tőlük a növényekről, állatokról, gombákról. Később már messzire kerültem innen. Férjem és a városi barátaim előtt nagy tekintélyre tettem szert azzal, hogy a téli kopasz fákról is meg tudtam mondani, melyik az alma- vagy a szilvafa, a zöldellő rózsabokorról meg azt, hogy májusban milyen színűt fog virágozni. A férjemet, mint városi gyereket csak a motorok, autók érdekelték, nem tudta megkülönböztetni a krumpli bokrot a paradicsom bokortól. De nem is kellett neki, hiszen itt vagyok én, ezzel vigasztaltam. Sokszor hívtak újdonsült kerttulajdonos barátaim kora tavasszal fákat metszeni, csemetéket ültetni.
Mindig szívesen mentem.
Két ikergyermeket neveltünk, a hatéves Juliskát és Gergőt.
Nyári szabadságunk alatt, egy rekkenő augusztusi napon erdei kirándulásra indultunk. Egész napra csomagoltam ennivalót, vágytam a hűvös, gombaszagú, bagoly huhogástól hangos erdei levegő után. Amíg lehetett autóval mentünk felfelé a Börzsöny lábához, amikor elfogyott a betonút/. A/ a kocsit egy parkolóban hagytuk. A gyerekeket kézen fogva mentünk tovább az erdő felé. Még mielőtt elértük volna az erdő szélét, egy kis tölgyfa ligetre bukkantunk. Talán a pár nappal ezelőtti kiadós eső hatására a száraz levelek között sok fiatal vargánya gombára akadtam. Teljesen felvillanyozott, hogy a felpúposodott avart megpiszkálva újabb és újabb ilyen gombát tehetek a kosaramba. Az, hogy vargánya gomba volt, biztos voltam, hiszen nagybátyámmal nem egyszer szedtük tele Zsigulija csomagtartóját ezzel a gombával gyerekkoromban. Bent az erőben kellemes félhomály és viszonylag hűvös volt. Ott, ahol a lombkorona kissé meghasadt, a napsugarak egészen az avarig leértek, sárga fénycsíkokat hagyva maguk után. A szökdécselő, futkározó gyerekeket a férjemre hagytam, és teljesen elmerültem a gombák keresésében. Szinte hajtott a láz, hogy minél többet találjak. Errefelé másfajta gombák nőttek, mint az előbbi kis ligetben. Vargányának nyoma sem volt, viszont találtam jó pár számomra ismeretlen példányt, amik mellett elmentem. Egy helyen megpillantottam a jól ismert fajtát, amit a nagymamámmal csak kék meg zöld hátúnak hívtuk, a nevére már nem emlékszem. Az ízére annál jobban. Egy kis dombon a/z/ púpos avart megpiszkálva egy kis, fehér, tojás alakú gombát találtam, alig bújt ki a földből. Olyan üde, fiatal volt, alakja, mint egy galamb tojás, hogy kedvem lett volna beleharapni. De inkább a kosaramba tettem. Férjem a gyerekekkel egy kidőlt fán ettek, ittak, de én megszállottan, leszegett fejjel gombásztam. Még jó pár ismerős gombára leltem, az ismeretleneket továbbra is gondosan elkerültem. Büszke voltam a tudományomra. Juliska és Gergő színes faleveleket, makkokat, tobozokat gyűjtöttek, apjukkal a madarakat figyelték. Gyorsan elrepült a délután. Hazafelé menet azt terveztük, hogy még ma elkészítem a gombákat vacsorára. Meg fogod tudni, milyen az igazi gombapaprikás, ez nem ám a bolti csiperke, mondtam a férjemnek. Az erdei gomba az igazi!
A gyerekek elpilledtek a sok szaladgálásban, de nekem is megfájdult a fejem, ezért lepihentünk egy kicsit. A férjem ébresztett fel, ideje lenne neki állni a vacsora főzésnek. Bevallom, nem sok kedvem volt hozzá, a fejfájásom sem múlt el. Bementem a kamrába, úgy láttam a hűvösben a gombáknak nem lesz bajuk, ha csak holnap főzöm meg őket. – Nehéz étel a gomba, későre készülne el, a gyerekek talán nem is ennének belőle, meg aztán másnapra nem is ajánlatos eltenni – magyaráztam Lacinak, aki savanyú képpel ült le tejbegríz vacsorához.
Szombaton reggel a férjem szervizbe készült. A gyerekeket átkísértem a szomszédba és bepattantam mellé az autóba a gombás kosárral a kezembe. – Biztos, ami biztos – nevettem és a gombákra mutattam.
A piacon a szombati színes forgatag fogadott. A gombavizsgáló kis szobájában éppen nem volt senki. A középkorú férfi egy tiszta papírt terített maga elé az asztalra és ráöntötte a kosaram tartalmát. Büszkén néztem, amint egyenként rakosgatja a gombáimat egymás mellé és figyelmesen szemléli őket. Óvatosan kiválasztotta a kis galamb tojásomat, majd megfogta a papír két ellentétes sarkát és nagy lendülettel az összes gombát a mellette álló nagy, bádog hordóba öntötte.
– Ez a kis gyilkológép az egész családját megölte volta – mutatott a kis, fehér tojásra, aminek az alakja az éjszaka folyamán kissé megváltozott. Az alsó harmadában körben elszakadt, most már inkább fiatal gombára, mint tojásra hasonlított. – Az téveszthette meg, hogy tegnap még nem láthatta a gallérját és a bocskorát. Mostanra már a bocskora láthatóvá vált. Ne haragudjon, hogy az összeset el kellett koboznom, mert ha ebből egy parányi is belekerül a pörköltbe, már az is nagy bajt tud okozni.
Kiszaladt a vér az arcomból, szédülni kezdtem, hiszen kiirthattam volna az egész családomat!
– Nagyon okosan tette, hogy bejött hozzánk és nem lett nagy baj. Ennek örüljön és ne szomorkodjon a pár kiló kidobott gomba miatt.
Kábultan jöttem ki a teremből. Nem tudtam elhinni, ami történt. Hogyan tudok többé a barátaim, a férjem szemébe nézni. Megbízhatatlan lettem. Nem ér semmit a tudományom. Nem a bölcsességem mentett meg attól, hogy megöljem a családomat, hanem a lustaságom, meg a fejfájás. Ha megfőztem volna akkor este, ma meg holnap még vidáman éljük az életünket, mert a galóca ilyen alattomos, harmadnapra a súlyos tünetek jelentkeznek, de ilyenkor már rendszerint késő. Látom magam előtt, amint két kisgyermekem, férjem halálos görcsben fetrengenek, velem együtt, májátültetésre várva. A másik énem azt mondta, de hát nincs semmi baj, végül is helyesen cselekedtem, hogy bevizsgáltattam a gombákat. A lelkiismeret furdalás akkor sem hagyott nyugodni. Az út mellett álltam az üres kosárral és a férjemet vártam. Egyszer csak eltűnt a tarka, színes forgatag, elcsendesedett a zsivajgás, az autók hangja. Egy hatalmas, kietlen tájon álltam, ahol minden szürke volt. Szürkék a felhők, az égbolt, szürke a homok, ahol álltam. Távolról az ég alján a gyerekeim hangját hozta felém a szél, ahogy egyre engemet hívnak. Szólni akartam, futni feléjük, de nem mozdult a nyelvem, a szürke homok fogva tartotta a lábam. Egyszer csak rángatást éreztem a karomon.
– Ági, Ági, mi van veled! Mintha nem ismernél meg! – a férjem volt az.
Megkönnyebbültem, mert eltűnt a szürke táj, újra színes lett minden körülöttem. Laci aggódva nézett az arcomba, aztán tekintete lesiklott az üres kosárra. Aztán újra az arcomba nézett. Szemem megtelt könnyel. Láttam az arcán a szörnyű döbbenetet és tudtam, mindenre rájött. Féltem a szavaktól, amit most a fejemre olvas, de csak ennyit mondott:
– Akkor most ebédre is… tejbegríz lesz? A fránya könnycsepp csak kigördült a szemem sarkából. Laci a vállamra tette a kezét és kissé meglökött.
– Na, menj vissza a piacra és vegyél legalább egy tököt ebédre!