Nyárikonyha

Nyárikonyha


Juliska tétovázva áll szobájában. A konyhából fojtottan beszűrődő zajokra figyel. Unokái már elmentek az iskolába, látta, ahogy a kapun kifordultak, hanyagul vállukra vetve az iskolatáskát. Mostanra már csak fia és menye maradt a szomszédos helységben, és Juliska szorongva figyeli a mondatfoszlányokat, miközben azon töpreng, mikor lesz legalkalmasabb idő kilépni közéjük. Ha túl korán megy ki, menye vasvilla szemekkel néz rá, és megjegyzéseket tesz, miért nem maradt ágyban, míg a gyerekek elmennek, s hivatkozik a kevés helyre az asztalnál.
De hát olyan kevés az a hely? Igaz, a konyhába kellett bezsúfolni a mosógépet, hűtőt… Még mosogatógépet és fagyasztót is vettek. Csak itt lehetett legjobban megoldani öreg házában azt a sok elektromosságot, ami kell a működésükhöz… Ettől a sok mifenétől aztán összeszűkült a kis konyha, hiába tettek hat széket az asztal köré, ha kihúzzák, nehezen férnek el, igaz…- gondolta – s a gyerekeknek el kell készülni időre, különben elkésnek az iskolából…
De miért pont az ő csenevész kis teste zavarja őket…? – nézett végig inas, soványka karjain, behorpadó mellkasán, melynek emlőiből megszületett gyermekei kiszívták az anyatejjel minden erejét, vágyait, álmait… bezzeg a menye kilencvenvalahány kilója elfér, széles, rengő fenekével eltorlaszolja az utat a tűzhely felé, s ő nem mer magának egy kis rántottát csinálni, ha elfogyott az asztalról, amit menye készített reggelire. Mert ráripakodik ám, mit keres itt, mama, üljön csak le, nem férünk el itt ketten, mit akar?
Mit akar ő? Mit akarna… egy kis ételt, egy kis beszélgetést, egy kis emberséget… hisz olyan kevéssel beéri…! Az ebédet is megfőzi nekik a nyárikonyhában, nem is ebéd az, inkább ucsora; menye is, fia is dolgozik, egyik az önkormányzatnál, másik a gépállomáson, akkor esznek, ha hazajöttek munka után. Ő ad enni a két unokának, akik iskola után beesnek az ajtón, és már emelik is a fedőt, mit főztél mama, milyen finom illata van… drágaságaim…
Juliska szemét elfutja a könny.
Sebtiben letörli, hátha benyit a sárkány, ne lássa, hogy megint sírdogál. Múltkor is rajtakapta, és felháborodva pörölt vele, minek adja elő magát, - így mondta - mintha rossz dolga volna, mit sírdogál, mindene megvan, gondoskodnak a kényelméről… itt a sok háztartási gép, régen bezzeg moshatott kézzel fateknőben, járkálhatott ki a fagyba, pincébe, most meg hűtőt nyit, és minden a keze alatt van…! Csak azt a kis ebédet kell megfőznie… És lamentált egy órán keresztül, ádázul csapkodva…
Talán most kéne kilépnie… nem, még vár egy kicsit… hadd készülődjenek nyugodtan…
Hát, igen, a gépek itt vannak… megkönnyítik a munkát, nem vitás, ő is megtanulta apránként a kezelésüket, ha nehezen is… - és jólesően kuncog, ahogy visszaemlékszik a tanulóidőre; mit szenvedett velük, mire használni tudta – és merte - a szerkezeteket. Hiszen ő otthon volt, miből állt azt a kis szennyest berakni a gépbe…? Kimossa az, magának nem fáradság - mondta a menye, és ő szó nélkül rakosgatta a ruhákat ki-be. Ki is teregette, hiszen nem állhat addig nedvesen, amíg hazajönnek…
A konyhából felcsattanó mondatfoszlányok törik meg gondolatait.
- Minek annak a vénségnek…?
A menye haragszik.
Juliska leül a fotelbe, úgy érzi, jobb, ha még egy kicsit vár, hátha megnyugszanak a kedélyek, hátha a fia majd lecsendesíti a hárpiát; így hívj magában, mióta egyszer fia a védelmére kelt valami apróságban, s akkora égzengés lett belőle, hogy a menye három napig nem beszélt velük, csak odalökte a reggelit mindüknek, csapkodott, és vasvillaszemeket vetett; aztán elviharzott a munkába. Jó lecke volt, Juliska és fia akkor megtanulta, hogy óvatosan keljenek egymás védelmére.
A fia…
Valamiről igyekszik meggyőzni a sárkányt, és Juliska tűnődik, vajon mi csípheti a szemét menyének? Egy hónapja takarított utoljára, talán az lehet a baj… nyögve tologatta a porszívót, fájós már a dereka, nem olyan könnyű hajladozni, de inkább megcsinálta, neki ne mondja senki, mint a szomszéd Kovácsnénak, hogy ingyenélő… A menye eleinte tessék-lássék tiltakozott, de már régóta nem tette, sőt megjegyezte, ha valahol leszedetlen pókhálót látott… hiába, rossz a szeme is már… Abból a kevéske nyugdíjból… tavaly csináltatott szemüveget, de azóta megint romlott a szeme, s új kéne… de karácsonykor az összes pénzét odaadta nekik, hogy a fürdőszobát újracsempézzék… az unokáknak is vettek belőle számítógépet, pont kifért belőle… ó, kis angyalkáim…!
Már egy hónapja…? Juliska utánaszámol, mikor is reccsent egy nagyot a háta porszívózás közben, hogy nem tudott mozdulni utána, s eldőlt a földön, mint egy liszteszsák, úgy maradt a nagyszoba padlóján a fiataloknál… Fiatalok, ugyan már, fia is, menye is túl a negyvenen… Nagy szerencséjére a szomszéd Kovácsné épp átjött a kiskapun kicsit beszélgetni, amikor már két órája feküdt tehetetlenül, az hívta az orvost… Kovácsnét a sárkány nem szereti, pletykás vénasszonynak mondja, aki bujtogatja az anyósát, és még a szeme se áll jól… Megmondta tavaly Juliskának kerek- perec, ha társalogni akar vele, tegye a kerítésnél, hát nyáron még hagyján, jó időben még jól is esik kicsit ott ácsorogni, emlékezni a régi szép időkre, de most hideg van, hát mit csináljon?
- Még tévézni sem lehet tőle nyugodtan…! – csattan fel a hang mérgesen.
Tévé? Esténként beoson a szobájukba, félve ül le az ajtó melletti kis székre, összehúzza magát, ül csendben, nehogy zavarjon… halkan, szemérmesen nevet, kezét foghíjas szája elé téve, jaj, de sokba kerül a protézis, de hát nem bírta megszokni, amit a kis nyugdíjából csináltatott, ott áll a szekrényében egy tiszta fehér zsebkendőbe csomagolva… Mi zavarja őket? Nézi, ahova kapcsolnak, mindegy mit, örül ő mindennek, csak érezze, hogy köztük van, hogy nincs egyedül, hogy van kihez szólni néhány szót…!
- Nem érdekel! Kell a gyerekeknek a szoba, és kész! Menjen a nyárikonyhába…! Ott még melegebb is van, ha jól bedurrant!
A nyárikonyhába?
El akarják venni a szobáját…
Juliska megretten. Érezte ő, hogy baj lesz, ha egyszer lebetegszik, és az orvos egy hónapja megtiltotta a hajlongást, és csúnyán nézett a menyére… azóta nem porszívózhat… nem rakodhat a mosogatógépbe, mosógépbe… csak a főzés marad rá. Több lett a menye dolga, nem csoda, ha haragszik rá… De mit tehet ő erről? Nem akart ő beteg lenni, csak úgy lett valahogy… hiszen hetvenöt éves…!
Felkapja a támlára simított kendőt, s buzgón kötözgetni kezdi, miközben sebesen jár az agya, hova menjen, mit is csináljon…? Elveszik a tisztaszobát tőle, kizavarják a nyárikonyhába, ez nem is kétséges! A fia jó gyerek, aranyos gyerek, de nem mond ellent a feleségének szinte soha… most aztán nem fog a védelmére kelni, annyi szent. Jaj, mit csináljak, hova menjek…? A nyárikonyha külön kis épület egyetlen helyiség, még a víz sincs benne, csak mellette a kerekes kút, meg a régi budi…Ki kell járnia majd a hidegbe? Istenem, Karcsikám, drága jó párom, miért mentél el idő előtt… most itt állok egy szál magam, a többi gyerek mind szanaszét az országban… de hát náluk sem lenne jobb… teher már az öreg mindenhol… Istenem, mi lesz velem…?
Sebesen bújik a télikabátba, elhomályosuló szemmel bogozza a kendőt, majd nagy lélegzettel kilép a konyhába. Azok meglepődve bámulják, menye kutatva nézi, vajon mennyit hallott a szóváltásból.
- Mama, beszélnünk kell... – köszörüli torkát a fia, s Juliska pillantásai elől a falat nézi mereven. Az asszony valamit motyog, majd később fiam, majd… majd… és kimenekül a konyhából. Végre a pitvarban van, csak előre, előre, a kertkapu, az utca…
A harmadik utcáig vánszorog szédelegve, alig lát, a világ, mint molylepke csapong körülötte, fekete csíkok és foltok úszkálnak előtte, míg doboló erekkel beesik Mariska ajtaján.
Mariska, a testvér éppen a nyárikonyhájában tevékenykedik, már az ebédet főzi…? Jó meleg van, nemrég szellőztethetett, friss a levegő. Duruzsol a régi tűzhelyen a teáskanna, rádió szól halkan. Egy ágy, két szék, asztal, egy régi, festett szekrény a berendezés, amit kiselejteztek régen. Néhány új polcot fedez fel, ahogy körülnéz, tavaly óta nem változott itt semmi, most jó ez a meghitt változatlanság…
A testvére leülteti, s faggatná, mi baja, mert látja, hogy bánkódik, s Juliskából máris dől a panasz, a hosszú évek elfojtott keserűsége ömlik, mint gátja szakadt áradat, sírósan, szemet törölgetve, szakadozottan, hogy Mariska csak fejét ingatja, és tehetetlenül simogatja görnyedt vállát. Juliska lassan megnyugszik, s határozott formát ölt az útközben fejébe villant ötlet, a megoldás, ami mindenkinek jó és hasznos lenne, hisz annyira szeretik ők egymást Mariskával, nem is kérdéses, hogy beleegyezne…
- A menyem… a fiam… ki akarnak tenni a szobámból…a nyárikonyhába… Kell a gyerekeknek a hely. Tudod, nagyobbacskák már, zavarják a szülőket… nem is egészséges egy szobában lakni…
S gyorsan kimondja egy szuszra.
- Arra gondoltam, lakhatnánk együtt! Idejönnék hozzád… a te szobádba…összetennénk a nyugdíjunkat… A te menyed jó, sose panaszkodtál rá…
S elnyílt szájjal, rémült szemmel, letaglózva hallja a választ.
- Drága Juliskám… Nem panaszkodtam… De én már egy éve a nyárikonyhában lakom…!

Böszme

Böszme

Megszólalt az óra végét jelző csengő, kiengedte diákjait, egy-egy mosolyt simogatott rájuk, majd letelepedett a tanári asztalhoz, gondolatai a múltba tévedtek – egészen nyolcéves koráig –, akkori tantermében találta magát.
Tél volt, kint hatalmas hófúvás, alig tudott eljutni az iskola épületéig, hócipője beázott, a rozzant vaskályha mellé kellett tennie, hogy mire vége lesz a tanításnak, viszonylag szárazon húzhassa lábára. Feri felállt, odaballagott, egy jókora fahasábot dobott a tűzre. Itt ez volt a szokás, versengtek, ki ér oda előbb, már nem is szóltak a tanító néninek, a fűtéshez mindannyian értettek. A meleg hatására szinte gőzölgött az olajos padló, orrcimpája kitágult, imádta jellegzetes illatát.
Abban a tanévben költöztek a kis hegyvidéki faluba. A tanító néni szigorúsága nem ismert határt, keményen járt el minden – neki nem tetsző – rendbontásnál és akkor is, amikor valaki nem készítette el a leckéjét, vagy nem tudta megoldani az órai feladatokat. Félt tőle, nem akart úgy járni, mint a többiek.
Az alsó négy osztály évfolyamának tanulói négy padsorban foglaltak helyet. Nehezen szokta meg az összevonást. Társai elevenek voltak, mindenféle csínytevésre kaphatók, ő – lány létére – kiváló partnernek bizonyult ezekben, sok borsot törtek egymás orra alá, aminek sírás lett a vége, vagy hasukat fogták a nevetéstől.
Csak egy lány volt, aki nem vett részt semmiben, csöndesen meghúzódott a hátsó padban, anyányi termetével alig fért el benne. Éva tizenhat évesen ült a harmadikosok padsorában. A többiek bukott szamárnak csúfolták, mert minden évfolyamot többször ismételt. Nem is értette, hogy miért jár még iskolába, hiszen lassan férjhez kellene mennie. Szegényes ruhájában rendezetlennek tűnt, szégyellte ócska cipőjét és ormótlan lábait, ezért az ülőke alá rejtette. Mindig szoknyát hordott vastag, barna harisnyával, így még feltűnőbb volt csámpássága. Vállig érő lángvörös haja világított, sápadt arcát szeplők sokasága csúfította; szünetekben hallgatagon gubbasztott vonalas füzete fölött, mintha írna valamit, de mindenki tudta, hogy alig ismeri a betűket, sem írni, sem olvasni nem tud. Sajnálta emiatt, bár fogalma sem volt, hogyan lehetséges ez, hiszen már tíz éve járt iskolába.
Odament hozzá, ám minden kérdésére hanyag vállrándítás érkezett válaszul, majd a sokadik után földhöz vágta töltőtollát, mely kettétört, a padlóra folyt belőle a tinta. Csak bambán bámult maga elé, meg se mozdult, nem kért a segítségből, hatalmas rúgással odébb lökte az íróeszköz maradványait. Közben a „figyelő” lóhalálában szaladt, hogy jön a tanító néni, így mindenki a helyére iszkolt, behúzta fülét-farkát.
Számtanóra következett. Neki elég jól ment a számolás, ha mégis elakadt, padtársa titokban megoldotta feladatait. Akkor volt nehéz, amikor ki kellett menni a táblához, ott nem lehetett sumákolni, azonnal kiderült az igazság. Mindenki rettegett a nyilvános feladatoktól, mert kegyetlen bánásmódban részesült, aki nem jutott el a megoldáshoz. Soha nem felejti el azokat az órákat, amikor szorongva lapult a padban, nehogy rá is sor kerüljön. A tanító néni kopott favonalzójával ütemesen csapkodta az asztalt, kárörvendőn nevetett a sikertelen próbálkozásokon, eszébe sem jutott segíteni, néha képes volt hosszú percekig várni, végül egy csattanó pofon kíséretében küldte helyükre a „buta” diákokat.
Gúnyos tekintetével végigpásztázta a harmadikosokat, pillantása megakadt Éván, kihívta a táblához. A lány hétrét görnyedve cammogott ki a két padsor közti szűkre szabott helyen, fejét lehajtva, szótlanul állt a tanító nénivel szemben. Haja csapzottan lógott élettelenre fakult arcába, egyik lábáról a másikra billegett, cipője orrával birizgálta az olajos padlót. Írd fel a táblára, negyvennyolc, szorozva kilenccel! Már a számok kanyarítása is nehézséget okozott. Ormótlanra, kacskaringósra sikeredtek. Remegő kézzel húzta alá, meglehetősen görbe lett a vonal, majd meg se mozdult, halálra váltan várt a tábla és megszeppent társai előtt. A teremben pisszenés sem hallatszott, mindenki tudta, mi következik, nem először fordult már elő hasonló eset. Percekig csönd volt, csak a tűz pattogása törte meg, majd elhangzott az első felszólítás; mi lesz már, kezdj hozzá!, vagy a vacsorát is itt akarod enni? Éva sírni kezdett, csak hangtalanul, de egész teste remegett, reszketett, mint a nyárfalevél. Olvasd fel, amit írtál, jött a kíméletlen parancs, egy vonalzócsattanás kísérte az asztalon, Éva nem volt képes többé megszólalni; ekkor újabb artikulátlan kiabálás következett. Nem hallod, mit mondtam?, megkukultál?, és az ütemes csapkodásra mindenkinek összeszorult a gyomra.
Semmit nem hallott, nem érdekelte az ordibálás, magába zárkózott, csak szaporodó könnyei jelezték, hogy van még benne élet, aztán egy tétova mozdulat, amikor a tanító néni parancsa eljutott tudatáig; tartsd ide a kezed!, ezt már megszokta, ujjai megkeményedtek a sok ütlegeléstől, annyi körmöst kapott. A többiek elhűlve számolták és rettegtek, hogy rájuk is sor kerül. Mindannyiuknak fel kellett volna ugrani, kiállni Éva mellett, de senki nem mozdult.
A lány ujjai berepedeztek, vér serkent, ha akarta volna, akkor sem tudta volna megfogni a krétát, de nem is akarta, már nem volt ott, lélekben egész máshol járt, üveges tekintettel bámult maga elé. A tanító néni még hangosabban ordított, és mivel Éva nem mozdult, ismét csépelni kezdte a vonalzóval.
Amikor végre felügyelet nélkül maradtak, körülvették a magába roskadt lányt, aki nem nézett rájuk, könnyei közt zavartan mosolygott, nem állt szóba senkivel, komótosan bepakolt a táskájába, és egy alig hallható „sziasztok” után kivánszorgott az épületből.
Lehangolóan ért véget ez a nap; felhúzta – még félig nedves – hócipőjét, az egyre erősödő hófúvás közepette indult haza, nem akart beszélni senkivel. Otthon anyja várta, záporoztak a rutinkérdések; mi volt az iskolában?, milyen jegyeket kaptál?, kikkel beszélgettél az úton?, mit mondtak?, miért nem kerülted ki a latyakot?, tönkremegy a hócipőd, vehetek újat!
Észre sem vette, hogy sír. Nem adott válaszokat, ám megkísérelte elmesélni, ami Évával történt. Ja, a böszme?, még azt sem tudja, hogy a nyúlnak négy lába van, nevetett gúnyosan anyja, és ebben a nevetésben minden benne volt. Akkor még nem tudta pontosan, mit jelent a „böszme”, ám a hanghordozás tőrként hasított lelkébe.
Másnap rosszkedvűen – gombóccal a torkában – ment iskolába, a többieken is látszott, a történtek nem múltak el nyomtalanul, mindenki Évát kereste, de többé nem jelent meg, kiiratkozott, mondta valaki.
Amikor a tanító néni belépett a tanterembe, megfagyott a levegő. Aznap a szokásosnál jobban fáztak, hiába pakoltak a tűzre fahasábokat.

A szerep

A szerep


Eljött végre a nap! Még mindig alig hiszi el, hogy ez megtörtént, pedig már itt ül a buszon a többiekkel.
- Öt éve, már öt éve, hogy regisztráltam. És csütörtökön felhívtak, hogy engem választott a rendező!
- Hát ez nagyszerű – dörmögi az orra alatt egy nem túl szimpatikus, lehangolt fiatal lány, aki mellette ül. Vajon mi lehet a baja? – morfondírozik el rajta, de csak egy pillanatig, mert annyira izgatott a szerep miatt, hogy a rosszkedvű lány sem tudja ezt megzavarni.
- Öt éve, igen, emlékszem, mert… - aztán elhallgat, mert a lány felvette a napszemüvegét és elkezdi bámulni az ablaküveget.
„Emlékszem – folytatta magában –, mert akkor várta Juli Mikikét, gondoltam, de jó lesz, keresek egy kis pénzt, segítek a fiataloknak. Nem könnyű a mai világban boldogulni. Azóta már Zolika is megvan, de nem hívtak sose, már el is felejtettem, de aztán csütörtökön megszólalt a telefon!”
Lassan megérkeznek. Körülötte mindenki egyszerű, hétköznapi ruhában, meg farmerban. Neki nem mondták, mit vegyen fel, ő kiöltözött erre az alkalomra. Persze, nem nagyon, nem akar feltűnősködni, de hát mégiscsak a jobbik ruháját vette fel, ha már egyszer kiválasztották! A jegygyűrűje mellett ott tündököl a tizedik házassági évfordulóra kapott rubintos gyűrűje is (nyugodjék békében szegény, jó György!). A nyakláncot is felvette természetesen, ezt Juli születése után kapta Györgytől. Nagyon jó férj volt, azt meg kell hagyni. Ezeket az ékszereket nagy becsben tartja, csak különleges alkalmakkor hordja, de hát őt most kiválasztották! A haját is frissen festette, szőkére, divatosra.
- Adnak ruhát, és lesz smink – szól hozzá a mogorva lány.
- Ó, akkor ezeket az ékszereket levegyem? Én, én nem tudtam, én először vagyok itt.
- Ja, azt le kell venni. Csak el ne lopják. Táskát nem vihet magával a szetbe.
- Hát én nem tudtam, igazán nem tudtam.
- Jesszusom! Mi ez? Sminktetoválás?! – ez egy másik lány, akinek rádiótelefon van a kezében. Dühösnek látszik valamiért. Hát ilyen nagy bűn az a sminktetoválás? Jó, hát ő is hibázott, de ki nem? Miért gondolják, hogy ez csak a fiatalok kiváltsága? Különben is akkor még fiatal volt, mert hát ő is volt fiatal, bármilyen hihetetlen.
- Valami baj van? – kérdi félve.
- Igen, az a baj, kedves hölgyem, hogy egy természetes kinézetű, ötvenes nőt kértünk. Erre magát küldték, akinek a haja festett, és sminktetoválása van! Mindenképp reklamálunk az ügynökségen! Na de mindegy, ha már itt van. Kendő a fejére, úgyis parasztasszony lesz. Te, Vivi, te tudsz kezdeni valamit ezzel? Le tudod sminkelni? Próbáld meg, jó? Most már abból főzünk, amink van. Menjen öltözni. Utána a sminkbe és fodrászhoz. Megoldjuk.
A kezdeti nehézségek után minden nagyszerűen alakul; jelmezt és sminket kapott, az arcát és kezét összekenték cipőkrémmel – hát ez nagyon mókás! Készített néhány fotót: szelfit is, teljes alakosat is – megkérte rá a mogorva lányt – és elküldte az unokáknak. Hát a Zolika azt mondta, ez nem is a mama! Hogy ez nem is a mama! Jaj, egyemmeg a kicsi szívét! De sokat kell várni. Körülötte nem túl szívélyesek, vagy szaladgálnak az emberek össze-vissza, vagy a telefonjukba mélyülnek. Olyan is van, aki alszik a padon. Ilyenkor! Hát nem izgul? De aztán hívják őket, beállítják egy helyre, valaki jön és magyaráz, mit kell csinálnia. Jaj, csak el ne rontsa! De nem, nem ám! Megy minden, mint a karikacsapás! Ó, ha György most látná! Mindig is tudta, hogy van érzéke a színészethez, és tessék!
Mindent összevetve kiváló napja volt, nagyon élvezte az egész nyüzsgést, a feladatokat, a sok-sok szorgos ember ide-oda futkározását, de leginkább a jelmez tetszett neki. Teljesen más embert csináltak belőle! Úgy érezte, ez élete nagy kalandja, amit aztán sokáig mesél majd mindenkinek: hiszen ő volt az Anyóka! Egy statiszta a tömegben.

Áthallás

Áthallás


A pult felől áradó kávéillatok sem oldották fel Bálint feszengését. A fiú szabadnapjának szinte egészét a törzshelyén töltötte, végig a laptopjába bújva. Ám képtelen volt kisajtolni magából egyetlen értelmes mondatot. Pedig már két hónapja készült erre a novella-pályázatra! Kínjában újraolvasta a korábban megjelent tárcáit, hogy azokból nyerjen ihletet, hiába. Mindössze a vesszőhibák javítására futotta erejéből. Bálintot a szellemi székrekedéséből végül a szomszéd asztaltól hallatszó telefonbeszélgetés rázta fel.
– Szia Réka, Fanny vagyok… igen, ez az új számom – mondta a hosszú, fekete hajú, kék szemű lány. – Igen, a Dani miatt, offoltam a drágámat, vagyis ő engem… Miért? Mert egy nárcisztikus pöcs! Nem, nem azért… egyszerűen beijedt, amikor másfél év után fel mertem vetni az esküvőt! Pedig a szüleivel is jól kijöttem, segítettek nekünk költözni, amikor összebútoroztunk. Persze, így utólag tudom, már az elején voltak jelek… igen, te is jól láttad… Képzeld, egyszer véletlenül meghallottam, amikor Dani pénzt kért az apjától nyelvtanfolyamra. Megkérdeztem, melyik nyelvsuliba akar beiratkozni, merthogy mehetnénk együtt… erre leoltott, hogy én mit kagylózok! Felment bennem a pumpa, és nem túl barátságosan megkérdeztem, Dani, tényleg a tanfolyamra kellett a pénz, vagy másra?! Ha az apádnak kamuzol, velem sem vagy őszinte! Micsoda…? Nem, egyáltalán nem vette az adást!
Még ő állt neki hőzöngeni, mit képzelek és különben is, ha nem tetszik valami, nyugodtan elhúzhatok a gecibe! Így, ebben a stílusban! Még azt is hozzátette, ne ugráljak, mert fogalmam sincs, hogy ő milyen bomba csajokat hagyott ott miattam! Hát nem édes? Mit? Nem… szó nélkül cuccoltam, ettől egyből üresbe állt! Mindjárt könyörögni kezdett, de én faképnél hagytam. Egy időre… aztán visszaédesgette magát a szokásos ígérgetésekkel… hogy hajlandó megváltozni, meg ilyenek… Elvoltunk utána, úgy tűnt minden nagyon lol… Mikor? A múlt hétvégén a Mátrában… lefoglaltunk egy vendégházat, Dani az útra kölcsönkérte a Zozó haverja kocsiját. Késő este értünk oda, végig faszkodtunk a GPS-el. Másnap kirándultunk, de ő egyfolytában a Facen lógott, csak akkor méltóztatott hozzám szólni, ha már nem volt térerő. Amikor megálltunk ebédelni, a kajáldában is a telefonját nyomkodta, én pedig rászóltam, ideje elgondolkodnunk a közös jövőnkről… Megkérdeztem, komolyan gondolja-e az esküvőt, mert ha nem, akkor hagyjuk békén egymást! Hogyan reagált…? Fel sem nézett a kütyüjéből, mellédumált, aztán az egyik pillanatban felállt, közölte, a slozóra kell mennie… és nem láttam többé! Amikor tíz percre rá keresni kezdtem, már a telefonja is ki volt kapcsolva. Aha… fizethettem az ebédet, még jó, hogy volt nálam „kes”, mert a vendéglő terminálja éppen bedöglött! Képzelheted, mekkora lett a fejem… Ezek után egyedül kellett visszatalálnom a szállásra! Utána mi volt…? Felhívtam a szüleimet és ráírtam Zozóra, hogy hová mehet a kocsijáért. Kurvára gáz volt, mivel még nem tudok vezetni, Zozó pedig pampogott a telefonban, hogy Dani nem ilyen hosszú időre kérte kölcsön tőle a verdát, különben sincs meg a műszakija, taram-taram-taram… hogy hova ment az az idióta? Felugrott az első buszjáratra, vissza anyucihoz! Otthon pedig azt adta elő, hogy bepánikolt, mert én megzsaroltam őt! Biztos babát várok, ezért jövök folyton az esküvővel… Nem, azóta nem beszéltünk… le is tiltottuk egymást… az egész sztorit Dani apjától tudtam meg, ki is volt akadva rendesen! Vagy fél órán keresztül panaszkodott nekem… szerinte a felesége és az anyósa tehet az egészről, ők nevelték mafla balfasszá Danit… igen, így mondta! Tessék? Aranyos vagy, de már megoldottam… találtam egy szuper kecót! Akkor csütörtökön talizunk, jók legyetek! Puszi!
A fekete lány a retiküljébe csúsztatta a telefonját, fizetett és távozott. Bálint néhány pillanatig töprengett az imént hallottakon, majd a következő címet adta készülő művének: „Fanny már nem lakik itt”.

Az a büdös macska

Az a büdös macska

A május pokoli hőséggel köszöntött be abban az évben. Anyák napja tájékán már nyoma sem volt az orgonáknak. A körfolyosós ház második emeletén fura szag terjengett. A lakók fintorogva vettek levegőt és sietve nyitották ki fülledt lakásaik bejáratát, hogy bemeneküljenek. Nem sokan laktak a régi, szebb időket talán új korában sem látott bérházban. Főleg öregek és magányosak.
Az emberek többsége alig tudja elviselni bármelyiket. Ezzel így volt Klári néni is, aki a sarki, kis beugró lakásban lakott lassan fél évszázada. Még önmagát sem kedvelte, nemhogy a többi, sápítozó, örökösen panaszkodó öregasszonyt, akikből mindig áporodott bűz áradt, mert a fürdés régóta nem tartozott a mindennapi rutinjaik közé. Klári néni más volt. Ő mindig pedáns úriasszonynak képzelte magát. Még 82 évesen is csinos, madárkákkal díszített kalapokat hordott. Csak a jóisten tudja, hogyan őrizte meg őket ennyi év után. Kezét, arcát minden nap többször megmosta. Nagyon ügyelt a tisztaságra, bár a teste többi része mutatott némi elhanyagoltságot. Konyhájában a bögrék katonás rendben sorakoztak a polcon, a tányérok már nem kaptak ekkora figyelmet. Pontosan olyanok voltak, mint a gazdájuk. Kívül még csak-csak elfogadhatóak, de a használatban igen-igen megkoptak.
– Szűzanyám! Mi ez a bűz? – mondta félhangosan, de ezt senki más nem érzékelte, csak a macskája. Azt viszont semmi a világon nem érdekelte, csak a máj, amit heti egyszer kapott a gazdájától.
Már előző nap este is terjengett a szag a folyosón, de azt hitte, talán az öreg Szűcs odaégette a hagymát, mert elég gyakran megtette. De ez bűz kellemetlenebb volt, mint a hagymáé.
Úgy döntött, inkább becsukja az udvarra nyíló ablakot. A nap szinte folyékony aranyként áradt be a lakás apró résein, az ajtó alatti hosszanti lyukon, amit már soha senki nem fog megjavítani. Vajon ki toldozna-foldozna meg manapság egy megvetemedett ajtót?
Leült a kopott, valaha rózsásnak mondott karosszékébe. Előtte még egy könnyed mozdulattal lesöpörte a macskát, ami méltatlankodva nyávogott egyet, de aztán puha mozdulattal felugrott a kanapéra. Elnyújtózott és folytatta a semmittevést.
Klári néni napok óta nagy munkában volt. Szerelmes leveleit rendezgette. Csak mostanában jutott eszébe, hogy Lajos mennyi epekedő sorral próbálta őt levenni a lábáról. Hiába volt jómódú, hordóhasa elriasztotta az akkor 17 éves lányt. Akkor még ragyogó, szőke szépség volt. Olyan barna szemekkel áldotta meg az ég, hogy aki ránézett, biztosan bele is feledkezett. Szép barna tekintetén kívül viszont semmije sem volt. Így feleslegesen ácsingózott a kisváros kellős közepén, a kétszintes házban lakó jegyző fia után. A fiú nem házasodhatott kedve szerint, ezt mindenki tudta. Pedig Kisklári, ahogy ő hívta, nagyon tetszett minden porcikájának. Nemcsak a szeme csillant fel, amikor meglátta a lenge búzakalászt néha napján a Vásárcsarnok felé tartani.
Lajos már egy éve katona volt, de minden nap írt a lánynak. A bolondos kis fruska egyszerűen fel nem foghatta, hogyhogy nem ért a szóból. Pedig ő aztán nem köntörfalazott. Megmondta neki, hogy mást szeret és kész. Az első két-három levélre még válaszolt, de azokban is önmagát ismételte. Egyenes természete volt, nem flörtölt volna semmi pénzért. De az az ostoba férfi csak írt. Egy idő után már fel sem bontotta a rendszeresen érkező leveleket. A barna borítékok tartalma lassan elsüllyedt egy fiókmély tengeren.
Aztán egy bágyadt, őszi napon Lajos leszerelt. Első útja a vasútállomásról a városka legdivatosabb virágüzletébe vezetett. Vett egy akkora rózsacsokrot, amekkora a hordóhasát is eltakarta. Egy vagyon lehetett, de a leszerelt katonát ez nem érdekelte. Az apja jól menő húsboltja észre sem vette a jövendő örökös hóbortját.
Klári néni finoman elbóbiskolt, miközben a 224-es számú levelet olvasta. A számozást nem ő intézte. Lajos jelezte ezzel is, hogy ő aztán kitart a végsőkig.

Esteledett. A nap már nem tűzött be a függöny ráncain. A meleg kitartott. A macska is megunta a heverészést, és az ajtófélfa kaparászásával jelezte, mehetnékje van.
Az asszony feltápászkodott. Egy kicsit meg is szédült, de ennek nem tulajdonított nagy jelentőséget. 82 évesen kevés dolog kavarja már fel az embert. Ha netán meg a halál incselkedne vele, hát neki sem mondana nemet. Egyszer úgyis menni kell. Aztán ott, abban a távoli világban talán találkozhat a szerelemmel, ami olyan gondosan elkerülte őt hosszú életében.
Még fordult a kulcs a zárban, amikor a macska szinte kinyomakodott a lába mellett az alig nyíló ajtó szorításában.
– Ej, de sürgős lett a nyavalyásnak – méltatlankodott magában. De ha egy perc múlva a beengedésért kaparászik, biztos, hogy megsegíti egy jó kis fenékberúgással.
A szag, ami eddig csak furának tűnt, addigra már elviselhetetlen bűzzé változott. Megült a folyosón és rátelepedett a forró, tavaszi alkonyatra.
– Mint a rohadás… - jutott eszébe.
Ezért gyorsan becsukta a kopott faajtót. Még a kulcsot is elfordította a zárban, mert soha nem lehet tudni, kinek jut eszébe egy öregasszonyt kirabolni. Sok mindent hallani manapság a híradóban.
Az esti fények lassan átvették az alkonyat lankadó erejét.
Úgy döntött, készít magának egy finom kamillateát, ami kihűlve is finom. Még mindig meleg volt egy gőzölgő italhoz. Már nagyon utálta a klóros vizet. A kamilla majd elveszi a szagát. Az alumínium kannában lassan kezdett forrni a víz. Ezalatt, hogy ne toporogjon tétlenül a konyhában, kent magának egy vajas kenyeret és kis pirospaprikával is meghintette. Csak így szerette. A rotyogó víz hangja visszarántotta gondolatait a tűzhelyhez. Miközben a kamillavirágot forrázta, azon tépelődött, vajon miért van az, hogy egyeseknek nagy szerelem jut, másoknak pedig még kicsi sem. Mennyire rosszul dönt ott fenn az atyaúristen, hogy olyanokat jutalmaz szenvedéllyel, akik nem is akarják. Bezzeg, aki vágyakozna, annak meg nem jut semmi.
Jó lesz majd egyszer isten szent színe előtt állni, mert neki, mint egyszerű földi asszonynak, bőven lesz mondanivalója. Lesz abban egy jó adag számonkérés is. Aztán meg csak nézzen a Mindenható a fenséges trónusán, mert ő már elég régóta készíti neki a szemrehányásait.
Az 527. levél volt az utolsó. Lajos akkor döntötte el, befejezi az írogatást. Igaz, hogy a katonaságból akkor még volt neki jó pár hónapja, mégsem írt többet. Vagyis még egyet. De abban csak ennyi volt ideges írással: Szeptember 16-án otthon leszek. Beszélni akarok Veled!
Veled! Tegezte! Pedig előtte soha nem tett ilyet. A bálban is csak kétszer táncoltak, ott sem merte ezt a hangot megütni. Vajon mi lelte?
16-án Klári egész nap a várost járta. A keresztanyját látogatta meg, majd a barátnőjénél trécselt. Még a házsártos nagymamájára is maradt ideje, pedig őt végképp nem kedvelte. Tőle mindig csak szidást és kemény bírálatot kapott. Hol a haja volt csúnya és fénytelen, hol meg a ruhája. Máskor a nevetését találta túl vígnak a nagyanyja. De aznap még ezt is elviselte.
Hét óra is elmúlt, mire elindult hazafelé. Abban reménykedett, hogy egy jóérzésű férfi ilyen későn már nem állít be beszélgetni. Ez így is volt. A házuk csendesen pihent. Anyja varrogatott a félhomályban, az apja pedig hátul a fészerben kalapált. A két öccse még az utca végén rúgta a bőrt.
Fellélegzett. Még nem tudta, hogy a sorsa már három órával előbb elrendeltetett. No, nem ott fenn! Csak úgy szépen itt a földi világban. Az apja egy perc gondolkodás nélkül adta el őt. Tudta, hogy jó vásárt csinált.
A macska megunta a bóklászást, mert minden finomságot mellőzve, erős karmait hangosan élezte az ajtófélfán.
– A fene enne meg téged is – kiabált kifelé, mintha ez a macskának számított volna. – Csak ugráltatod az embert, te büdös dög.


Azért csak elfordította a kulcsot a zárban. Az állat mintha sejtette volna, hogy egy oldalba rúgás részese lehet, ha nem siet, hihetetlen sebességgel ugrott fel a karosszékbe.
Másnap a kamillatea, a kor, vagy bármi is tette, Klári néni nyolckor ébredt. Régen nem aludt ennyire nyugodtan. Talán az emlékek súlya nyomta agyon és nem engedte vissza a valóságba. Bezzeg a macska tett róla, hogy az ébredés valóságos legyen, mert egy szép kis, bűzlő kupaccal büntette az elalvást.
– Hálátlan jószág vagy! - kiabált rá, amikor meglátta a szőnyeg szélén az undorító halmot.
Gubancos hajjal, mosdás nélkül a fürdőszobába csoszogott papírért, hogy minél előbb eltakaríthassa a mocskot.
A macska nem volt túl türelmes, pimasz hangon nyivákolt és nyújtogatta testét az ajtón, miközben a karmai jelezték, nagyon menne.
– Ha eddig kibírtad, akkor kibírod még ezt a néhány percet – morogta dühösen.
Amikor az ürülék végre a vécékagylóban landolt, kezet mosott. A szemtelen közben a bokájához dörgölőzött. Elfelejtette, hogy rosszat tett, és csak hízelgett, ahogy mindig.
Nem tudott rá hosszan haragudni. Senkije sem volt, aki szerette. Csak ez a macska, amit két éve talált a parkban egy novemberi délutánon.
– Gyere, hadd szabaduljak tőled!
És a macska már kinn is volt, és futott át a szemközti szomszédhoz. Ott is kaparta az ajtót. Klári néni még odanézett. A szag, ami negyedik napja terjengett, már belepte a folyosó minden szegletét. Csak azt nem értette, hogy ez miért nem zavar senkit.
A vörös dög nem tágított. A folyosó azon részén Mártika lakott, akinél undokabb teremtményt nem hordott hátán a föld. Csak panaszkodott és kritizált mindig. Aki tudta, elkerülte, de ő sokszor megállította a lakókat valami mondvacsinált ürüggyel, és máris ömlött belőle a szó. Klári néni is menekült előle. Egy öregasszony, aki nála csak három évvel fiatalabb, vajon hogyan lehet ennyire elviselhetetlen? És még büdös is volt. Egyszer elmesélte neki, hogy a férje nem szerette, ha megfürdik a szerelmeskedés előtt. Pfuj!
Nem csukta be az ajtót. Várt. Figyelte a macskát. Az csak kapart. Majd nyávogott és újra kaparta a bejáratot.
Ekkor jutott eszébe, hogy napok óta nem látta a szörnyűséges öregasszonyt. Nem leselkedett ráncos feje a rácsok között, és nem sietett ki rozoga térdeivel, ha a postást hallotta.
– Baj lehet…- sejlett fel neki. És ebben a pillanatban kétsége sem volt a szag eredete felől.
Nem vett fel köntöst, nem ment át bekopogni. A mentőt hívta.
Eltelt egy óra is, mire az megérkezett. Az ajtó zárva volt. Meg kellett várni a rendőrséget. Mire azok kiérkeztek, mindenki tudni vélte, mi történt. Akik otthon voltak, most mind a folyosón pusmogtak és várták a fejleményeket.
Mártika az előszoba szőnyegén feküdt nyitott szemekkel. Úgy ment el, hogy nem vette észre senki, nem is hiányolta.
Klárika csak annyit mondott a rendőröknek, hogy valójában a macska jött rá arra, mi történt.
A rendőrök közömbösen hümmögtek. Egy 79 éves öregasszony, aki talán agyvérzést kapott, nem kavarta fel őket. A nap sütött tovább, a májusi ég kéken világított.
Miután a mentősök kicipelték a letakart testet, elcsendesedett a ház.
Klárika ekkor döntötte el, hogy ezentúl inkább egyszer eszik egy nap, de a macska több májat fog kapni. Akár heti két alkalommal is. Ha annyira szereti.

Irunnya

Irunnya

Forró és száraz júliusi nap volt, mikor Tótit újra láttam. Elmúlt az ősz, amelynek az első heteit együtt töltöttük a tüsszentős osztályon. Így hívta a pszichiátriát, ahol pszichiáterek és pszichológusok foglalkoznak a pszichopatákkal. Csupa pszich, vagy hapszich. Ahogy tetszik.
Elmúlt a lucskos, szürke tél. Húsvét felé kapaszkodott a tavasz, amikor felhívott, egy utcai fülkéből. Utcai fülke, egy kis faluban, a huszonegyedik század második évtizedében. Hümmögök, mormogok. De ez is rá vall. Tihamér nem vesz telefont. Nem kapcsolódik az Internethez. Egyáltalán nem engedi közel magához a világot.
Valahogy eszébe jutott, hogy tartozik egy doboz cigarettával. Valóban tartozna? Ki tartja ezt számon?
Arra kért, látogassam meg, hogy illendően visszaadhassa. Meg aztán, bár ő útálja az embereket, de velem szívesen elbeszélgetne. Igaz, ez azt jelenti leginkább, hogy nézzük a csendben növő füvet, s ennek ürügyén a belső mozinkat. De ezt legalább megosztja velem, mert én vagyok a legjobb…, na jó, az egyetlen barátja.
Lám, egy agórafóbiásnak is lehet igénye emberi kapcsolatra.
Az én kék villámom, a lassan húsz éves Suzuki Sedan felszereltségéhez nem tartozik légkondícionáló. Az autópályán viszont a lehúzott ablakok olyan monoton dobogást idéznek elő, a levegő furcsa áramlása miatt, hogy a fűl megfájdul belé. Hát felhúzott ablak mellett izzadtam, a fáradt ventilátor zajos működtetése közben. Izzadtam, mint a ló.
A faluban megálltam. A főtéren, a boltnak és a kocsmának is helyet adó épület előtt volt egy kis park, abban egy kék, utcai kút. A falusiak megrőkönyödésére, derékig vetkőztem, és a hűvös vízben megmosakodtam, úgy frissítettem fel magam. Aztán felvettem egy tiszta pólót. Mindjárt kellemesebbé vált a világ.
A boltban aztán bevásároltam. Az itt kapható három féle bor közül megvettem azt, amely a legdrágább volt. Valami chipset is választottam, és sós mogyorót. Pisztácia nem volt, pedig ő azt jobban szereti. Sebaj. Legközelebb hozok a városból.
Poros földút vitt a kiserdő szélére. A boltos elég jól eligazított. Az zavart csupán, hogy rengeteg nevet mondott, hogy ugyanis menjek el a Szabó legelőig, ott forduljak balra a Márkus szérű felé, és a Koszta erdőnél térjek le jobbra, mégpedig a Barabás tó felé.
Igyekeztem mind ebből megjegyezni azt, amit egy jövevény az első napon befogadhat: legelő, szérű, erdő, tó. Előbb balra, aztán jobbra. Tényleg, ránézésre mi különbözteti meg a legelőt a szérűtől?
Persze, választ kaptam erre. A legelőn legeltek. Tudni illik, a marhák. Nem a marha emberek, hanem a szarvasmarhák. Füvet. A szérűn meg amolyan kaszálni való növény volt. Az is a marháknak. A marháknak marha jó dolguk lehet.
Tótiti tanyája tényleg mindentől távol esett. Innen még a földút sem ment tovább. Az utolsó kilométeren az út már nem poros volt, hanem gazos. Az autó alján súrlódott a vaskos gyom, ami az utat benőtte. A keréknyomot nem is láttam, csak a növényzet elrendeződése mutatta, hogy hol az út. Nem láttam a gödröket sem, amelyeken nagyokat döccent szegény igás lovam, de kátyúról-kátyúra, bokrok és füvek rengetegén átvágva megérkeztem.
Az öreg tanyaház ugyan roskatagnak tűnt, de látszott, hogy valaki javítgatta a tetőt. Újak voltak a széldeszkák. A cserepet is kipótolták itt-ott. Az ajtó és az ablakkeretek festése friss volt. Az udvar felőli fal fele frissen meszelve.
Az udvar nagy része le volt kerítve. Tyúkok hűsöltek egy öreg diófa árnyékában, fészekké mélytett poros kis gödrögkben, amelyeket nyílván maguknak kapartzak. A le nem kerített részen pedig, egy eperfa alatt keverék kutya hevert lustán az árnyékban. Távolabb egy kecske hessegette farkával a legyet, miközben méla unalommal rágicsálta az aszott füvet. A kutya, persze addig volt lusta, míg ki nem tettem a lában az autóból. Akkor aztán szorgalmas ugatásba kezdett. A hátát felgörbítette, és a szőrét felborzolta, akár egy dühös kandúr. A fogait csattogtatta, és a szeme forgott. Így hát azt az illetlen lábamat, ami az udvaron burjánzó papsajtot érintett, gyorsan visszahúztam, bezártam az ajtót, és még az ablakot is felhúztam.
- Csiba te! Barát! – szólt egy morgós hang a tornác felől.
Láss csodát, a kutya abbahagyta az ugatást, a fogai csattogtatását, a szőre felborzolását és a szemei forgtaását, de azért feszülten állt, és engem figyelt, míg a gazdája mellé nem ért.
- Szállj csak ki bátran! Hadd vegye le a szagodat!
- Biztosan jó lesz?
- Ne vacakolj már! Nem falun nőttél fel véletlenül?
- Igaz, hogy falun, de attól még féltem a bőröm.
- Na, ne izélj! Gyere már.
Kiszálltam. A kutya odajött, körbejárt. Alaposan megszimatolt mindenütt. Amikor az orrát a fenekembe döfte, kissé kínosan éreztem magam. De szippantott két nagyot a névjegyemből, aztán a gazdájára nézett, és elvonult az eperfa alá.
- Na, gyere! Bent hűvösebb van!
Tótiti nem nyújt kezet. Ha nyújtanék, kelletlenül elfogadná. Nem akartam zavarba hozni. Ez a „na, gyere!”, tőle messzemenő szívélyesség volt.
A hűvös konyhában öreg sparhelt állt. Abban gyenge tűz égett. Száraz forgáccsal felszította.
- Szalonna, kolbász, sok hagymával és tojással. Jó lesz?
- Jó. Nagyon jó. Hoztam bort. tegyük hidegre!
- Majd leeresztjük a kútba. Ott mindig hűvös van.
A kenyér nem volt friss, de puha volt, és ízletes. Hol lehet ilyet kapni? Mikor kisgyerek voltam, három kilós veknik voltak csak a boltban, tíz-nyolcvanért. Anyám azt vastag és puha konyharuhába tekerte, úgy tette el a zöld konyhaszekrénybe. Négy-öt nap után is finom volt. Nem penészedett. Ha szeletlelted, nem hullott szét morzsalékok ezreire. Hol lehet ma ilyet szerezni?
A tornácon ebédeltünk. Délben a nap már nem sütött ide. A fák lombja közt halkan motozó szél még egy kis hűvöset is adott.
Szabadkoztam, hogy hiszen vezetni fogok.
- Holnap. Majd holnap vezetsz. Nem gondolod, hogy ilyen hamar elengedlek?
„A család, meg a gyerekek…” – kezdtem a gyenge kifogásokat. Ő meg azt mondta, hogy telefonáljak. Ne aggódjak, van térerő!
Igaz is, a gyerek húszon évesek. Egy ideje már csak az egyikük él velünk. Az asszony is elvisel egy kis időt nélkülem. Majd annál jobban örül.
Hát, telefonáltam.
A gazdaságról mesélt. Hogy milyen nagy dolog, hogy ez van neki. A nagyanyjának köszönheti, aki a gyámja volt, mikor a szülei…
De a nagymama halála után az unokatestvérei ismét gyámság alá akarták vetetni, mert hisz megjárta többször a pszichiátriát. Persze, az a lakás kellett volna nekik, ami a szülei után maradt, és amit a nagymama olyan gondosan bérbe adott, hogy kicsit jobban éljenek.
Évekig zajlott a per. Szakértők sokasága faggatta, tesztelte, figyelte őt. Első fok, másod fok. S közben teltek az évek. A lakás hatósági zár alá került. Kifosztották, tönkre tették. De megmaradt.
Végül aztán a szakértők úgy nyilatkoztak, hogy bár fóbiás, képes felelősen intézni a maga ügyeit.
Az örökség után illetéket kell fizetni. Nem volt miből. Így eladta, s ami maradt, abból lett ez a tanya, meg egy műhely.
- Nézd csak meg! Itt van a hátsó szobában!
És az a szoba jobban fel volt újítva, mint a ház többi része. Benne fafaragó szerszámok a szekercéktől az egészen apró vésőkig, késekig, a polcokon pedig különféle faragott használati tárgyak. A hátsó részben félkész ebédlő asztal, robosztus székekkel. Meglepetésemre, elektromos gépeket is láttam ebben a szobában.
- Nálad van áram?
- Csak itt. Elől nem kell.
Volt ott egy búbos kemence is. Új. Ő maga rakta. Rejtély, hogy honnan ért ehhez is. A kemence áttörte a falat. A konyha felől volt fűthető. Még süthetett is benne. De a meleg nagyobb részét itt adta ki magából. Széles padkája szép téglákkal volt kirakva. Amolyan meghitt üldögélő helynek a hidegebb napokra.
- Azt hiszem, télen ez lesz a hálószobám és a nappalim. Miért fűtenék két helyen?
Bejártuk a birtokot. A kertet, ahol krumpli termett, meg hagyma, paprika, paradicsom és leveshez valók. Néhány öreg gyümölcsfa is állt ott, göcsörtös ágaik olyanok voltak, mint a kifacsart végtagok.
Majd újakat ültet, mert ezek alighanem kiöregedtek már, és csak egy kevés cefrének valóra futja az erejükből. Az anyaguk viszont jó lesz sok szép tárgyhoz.
A faragott tárgyaknak híre ment. Jár ide néhány kereskedő. Meg ő is eljár piacra. Azaz, egy kereskedőhöz jár, mindig a piac előtti napon, akinek egész héten nyitva van a boltja, éppen a piac mellett. Van egy maga csinálta, furcsa talicskája, amin egy köbméternyi árut is könnyedén eltolhat a főtérig, ott aztán szépen kipakolja, megbeszélik, hogy minek mi az ára. A java elfogy, mire az ebédidő megritkítja a vásárlókat. A többi meg apránként a hét többi napján. A kereskedő rendeléseket is felvesz. Így aztán Tótiti műhelyében a bútortól a sétapálcáig mindenféle készül, ami csak fából elkészíthető.
A kút nekem csalódás volt. Gémesre számítottam, de ez egy láncos, tekerős kút volt, beton gyűrűkkel. Viszont a tizenöt méteres mélysége épp oly megigéző volt, mint annak a régi kútnak, ahonnan én húztam gyerekként a vizet. A vödör a nyirkos mélységben, a víz felett lebegett, akár Isten lelke kezdetekben a mélység fölött. S ahogy a lánc lassan feltekeredett az ölfából szerkesztett dobra, az is kiderült, hogy épp a legjobb hűmérsékletet érte el a bor, amelynek palackján a gyengülő délutáni fényben páracseppek jelezték, amiről meg is győződtünk hamar, hogy hűs és kellemes a bor.
„Irunnya”. – mondta, mikor a tornácon üldögélve, különös, régi poharakból ízleltük a bort. Azzal egy albumot nyomott a kezembe.
- Nézd ezt meg, kérlek!
Az albumban fényképek voltak, és újságkivágások. A nyolcvanas évek. Tihamér, az elsős gimnazista, hosszú hajjal és trapéz nadrágban, pattanásosan. A szülei. Fiatalabbak voltak, mint amennyi idősek most vagyunk. Egy autó, egy kocka Lada. Fosbarna színű. Milyen menő volt ez akkor?
És mesélt.
A szülei elhatározták, hogy disszidálnak. Ibusz út, ahogy az szokás volt. Ők, és a gyerek, aki addig még csak oroszul tanult. A cél: Párizs, ahol lemaradtak volna a csoporttól.
Egy fényképen ott álltak hárman, bőröndökkel, mosolyogva, a hátuk mögött Ferihegy, a reptér régi főépülete.
Eddig tartott a vidámság. Mikor elkezdődött a beszállítás, egy vámtiszt behívta őket egy irodába. Ott két, komor rendőr várta őket olyan egyenruhában, amilyet addig nem láttak még. Valamiért szigorúbb volt, mint a hétköznapi rendőrök viselete. Az útleveleket kérték, és azt kezdték firtatni, hogy a gyerek utazásához miért nem szerezték be a KISZ ajánlását.
„Hiszen, csak most megy majd középiskolába. A KISZ tagja majd csak szeptembertől lehet.”
A hatósági szigort azonban ez nem enyhítette meg. Jó utat kívántak. Biztosították a szülőket, hogy a gyereket ők maguk viszik haza a nagymamához, és tíz nap múlva úgyis itthon lesznek, ugye?
„Hát, persze, hogy….”
Szinte feltuszkolták őket a gépre. „A viszont látásra!” A gépbe közben berakodták a gyerek holmiját is. A reptéri csarnok zsongása elnyomta az utolsó szavakat, amiket egymásnak mondtak. Az események a szülőket magukkal sodorták. Tihamért pedig mogorva, rossz szagú rendőrök vitték haza, egy rossz szagú autóval.
Párizsból kilenc képeslap érkezett. Minden nap egy. Mind arról szólt, mennyire hiányzik nekik, s hogy mennyire sajnálják, hogy nem lehet velük. A tízedik napon a gép leszállt. Nagymama és ő ott voltak a csarnokban, ahol a hozzátartozók az érkező utasokat várták. De hozzájuk senki sem érkezett. Ketten maradtak. Sokáig semmi hír.
Tihamért nem vették fel a KISZ-be. Építőtáborba nem mehetett. S valahogy mindig a rosszabb jegyet kapta. Mégis, jó volt gimisnek lenni.
Aztán változott a világ. Nagymama is, és ő is kapott útlevelet. A szüleitől végre jött levél. Mint kiderült, a sokadik, amit írtak. Akkor már Floridában éltek. Tihamér apja taxit vezetett, az anyja hajat mosott és takarított egy fodrászatban.
Telefonáltak is. Nagymama zokogott. Tihamér alig tudott szólni egy-egy szót. „Kösz, jól vagyok. Jól megy a suli. Oroszt még kell tanulni.”
Néhány hét múlva nagymama pénzt kapott, mégpedig dollárt. A banktisztviselő megdöbbenésére úgy is vette fel, dollárban. Kérte, hogy jöjjön vissza másnap, mert abban a bankfiókban az ilyet előre be kellett jelenteni. Aztán, egy hosszú borítékban megkapták, s a konyhában ülve együtt számolták, nézegették az ismeretlen bankjegyeket.
Az igazgató zárt ajtók mögött beszélgetett a nagymamával, és elengedte Tihamért májusban egy hétre, hogy elutazhassanak nyugatra.
A repülőtéren ezúttal senki sem volt mogorva. Külön irodában sem jártak.
Mikor Tihamér szülei elutaztak, sok orosz szót lehetett a csarnokban hallani. Most nyugati nyelvek szavai keveredtek a magyarral. Az épület közben megkopott, de minden szebbnek tűnt mégis ezen a napon.
Párizsba repültek. Ott volt egy fél napjuk, hát beutaztak a városba. A Szajna partján koraszant ettek, és nézték közben az Eiffel tornyot. Közelről látni nem volt idő.
Barcelonába amerikai géppel repültek, ami sokkal kényelmesebb volt. A nagymamának papírokra volt felírva minden. Taxiba ültek, és a taxisnak egy ilyen papírt mutatott. Papírt mutatott a pénztárosnak is a vasút állomáson, és a jegyek mellett a kalauznak is a vonaton.
A cél egy katalán város, Pamplóna volt.
A szülei két nappal hamarabb érkeztek. Így sikerült jegyet foglalniuk. Meg aztán, nem is nyaraltak, mióta elmentek. Nem bánták, hogy pár napig kikapcsolódhatnak. Tihamér és a nagyi még Párizs belvárosában jártak, amikor ők elindultak, hogy részesei legyenek a bikafuttatásnak.
Irunnya: mondták a katalánok. Pamplona: mondta a kalauz.
Leszálltak. Nagymama megállt a peronon, és a ritkuló embereket nézte körös-körül, de őket nem várta senki. Így hát a „ha elkerüljük egymást” esetre felírt cédulával taxiba ültek, és egy kicsi szállodához hajtottak, ahol őket is várta egy szoba. A recepciós kitöltötte helyettük a papírokat, és kedves, de számukra érthetetlen szavakkal felkísérte a szobájukba őket.
Tihamér szülei éjszak sem kerültek elő.
Másnap a nagymama a recepciós előtt állt, könyörgő arccal, kezeit tördelve, és három szót ismételgetett: „Konzuládó, hungaró, telefónó”. A recepciós végül megértette, vaskos telefonkönyvet vett elő, és a nagyi pár perc múlva már a telefonba mondta, hogy nem találja a lányát és a férjét, és segítségre van szüksége, mert ő csak magyarul tud.
Másnap reggel elegáns fiatalember érkezett Madridból. A recepcióstól szívélyesen érdeklődött, majd bekopogott Tihamérékhoz.
Rossz hírt hozott. Tihamér szüleit baleset érte.
A nagymamát figyelmesen leültette, majd természetes gesztusként a fürdőbe sietett, hogy egy pohár vizet hozzon.
Egy újságot mutatott. A képen egy bika volt, amely egy szűk utcán a földön feküdt, rohanó emberek vették körül. A teste alól pedig több kéz és láb kandikált ki. Férfiaké, nőké, akikre ráesett.
A szegény állat megriadt, elcsúszott a kövezeten, és több emberre ráesett.

Együtt mentek el egy kórházhoz, amelynek a hűvös pincéjében kellett az elhunytakat azonosítani. Nagymama ment be, a fiatal konzuli titkár kíséretében. Tihamért leültették a folyosón, valamiféle recepciós pult mellett. A púlt mögött pocakos biztonsági őr ült egyenruhában, és a televíziót nézte.
Nagymama és a diplomata halkan beszéltek, és egy fehér köpenyt és szájmaszkot viselő nő kíséretében eltűntek egy üvegezett ajtó mögötti, hosszú folyósón. Hűvös volt. A tévében hírműsor kezdődött. A főhelyen felvételről az emberek között rohanó, megriadt bikákról, ahogy szűk, kanyargós utcákon vágtatnak. Aztán az egyik, talán valami kőre került nedvesség miatt elcsúszott, és tehetetlenül zuhant az emberekre. „Korrompidó”, múrió”: e szavakat mondta, ahogy a tömegben araszoló mentőautót mutatták, és azt, ahogyan letakart testeket emelnek be az autóba hordágyakon.
A recepcióhoz fehér köpenyt viselő, de hanyagul öltözött fiatalok csoportja érkezett. Hangosan beszéltek, és nevettek. Vidámak voltak. Olyan egyetemsita félék. „Tranquilla!”: mordult rájuk az őr. Meg is csendesedtek kicsit, de mégis, vidáman zsibongó áradatként vonultak a folyosó felé, lendületesen kitárva az üvegezett ajtót, amely az alvilág folyosóira vezetett.
Tihamér rosszul lett. A kezeit a füleire szorította, és összegörnyedve szűkölt, ordított. Bent, a hűvös és komor mélyben a szülei élettelen teste fekszik, a szüleié, akiket nem tudott jól felidézni már, és ez a rengeteg idegen ember elsodorja ebben a rettenetben, belehúzva valami örvénybe, ahol ő is megszűnik létezni, ahol kiúttalanul bolyonghat hideg, földalatti folyosókon olyan emberek folyamként hömpölygő áradatában, akiknek egyetlen szavát sem érti.
A szállodában tért magához. A nagymama elmondta, hogy nyugtatót adtak neki. Fájt is kicsit a karja a szúrás helyén.
A temetésre a testeket hazahozták. A koporsókat nem nyitották fel. Anya és apa arca ott volt még az emlékképekben, ahogy a reptéren elsodródnak. De, mint a nagyon régi fényképeken, a színek, a vonások elmosódnak, s lassan már csak a lélek látja, vagy az sem.
Tihamért többé nem láttuk. Szeptemberben nem jött iskolába. Annyit tudtunk csak, hogy kiiratkozott. Most tudom már, hogy beteg volt. Otthon ült, behúzott függönyök mögött, és sokszor napokig nem szólt és nem tett semmit.
A következő évben, egy másik gimnáziumban, magántanulóként letette a vizsgákat. Érettségizett is. Aztán éjszakai portásként dolgozott egy városszéli gyárban, ahol éjjelente soha nem járt senki.
Tihamér egy szép, kézzel faragott fűszertartó készletet küldött a feleségemnek. Köszönetként, hogy megengedte azt, hogy vele legyek. Mellettem, az anyósülésen pedig egy dosszié feküdt, amelyben versek voltak.
„Én ehhez nem értek, csak írok. Mutasd meg valami szerkesztőnek! Hátha van bennük valami fontos valakinek!”
Így lettem egy költő ügynöke. S hogy hol az a tanya? Azt nem mondhatom el. Aki szép, faragott holmit szeretne, az keresse a Barabás tó felé.

A kendő

A kendő

Idén mennyi szúnyog van! És mind engem kóstolgat, morogtam, csak azt nem értettem, a fejem miért viszket ennyire. Anyám percekig figyelte vakarózásomat, aztán rám parancsolt, menjek oda hozzá.
A konyhában ténykedett, egy halom zöldség hevert előtte az asztalon. Azt gondoltam, segíteni hív. Öcsém tabu volt - egy férfi ne végezzen házimunkát, mondogatta mindig. Nővérem rengeteg tanulnivalójára hivatkozva húzta ki magát a házimunkából.
Mivel én sem jó tanuló, sem fiú nem vagyok, így rám maradtak egyes háztartási teendők.
Atyaég! Te tetves vagy!, sikoltott fel az anyám, amikor beletúrt a hajamba. Vöröses-szőke tincseim, ahogy végigfolyatta ujjai között, ragyogó fénnyel omlottak vissza csípőmig.
Most, hogy ötödikes lettem, jöttem rá, hogy nem is vagyok olyan csúnya, nővérem kinőtt cipői és ruhái ellenére sem. Amúgy ezt a Gyuszi is mondta, hogyha nem lenne ilyen cikis a ruhám, tetszenék is neki. Ezután nagyon sokat sírtam.
Amikor ezt anyám megtudta, rettenetesen megvert dühében, és azt ordítozta, hogy én ne a fiúkkal, hanem a tanulással foglalkozzam, különben olyan leszek, mint az apám, az a szemétláda! Elég neki, folytatta anyám, hogy ahányszor rám néz, az apámat látja bennem, még az hiányzik, hogy itt ruhákért nyavalyogjak, hát lopja ő a pénzt, mit gondolok?! Különben is, minden amiatt a szemét miatt van, tette még hozzá, úgy látszik, már én is olyan kegyetlen vagyok, mint ő volt.
Már nem emlékszem, milyen volt az apám, egyre mosódik az emléke. Annyi maradt meg, hogy vörös haja volt, mint az enyém. Talán barna, nem, inkább kék szemű lehetett, erre sem emlékszem, csak arra, hogy amikor ölbe vett, boldog voltam. Nővérem kilenc, én öt, öcsém egy éves volt, amikor itt hagyott minket. Azóta nem láttuk. Vagyis...
Egyszer, amikor osztálykiránduláson voltunk, megláttam őt. Fagyizott egy kisfiúval, aki nagyon hasonlított hozzá. Jól megnéztem, láttam, hogy igen, kék a szeme. Mint az enyém. Odaintettem neki, de ő megrázta a fejét, és elsietett a kisfiúval.
Anyám nagyot sóhajtott, elővette az ollót, és nekiesett a hajamnak. Egyre dühösebben vágta, nagyokat rántva egy-egy tincsen, a végén leborotválta a fejemet. Hiába sikoltoztam és tiltakoztam, anyám erősebb volt. A nővéremmel ezt sohasem tette volna meg. Remegve rogytam le a konyhaszékre, és nem tudtam abbahagyni a sírást.
Másnap nehezen keltem. Szemeim bedagadtak az órákon át tartó sírástól. Kértem anyámat, adjon valamit, hogy az iskolában ne csúfoljanak kopaszságom miatt. Megvetően odavetett egy régi, használaton kívüli kendőt, aztán elzavart az iskolába.
A nagyszünetben mindig a mászókán ültünk, hiába balhéztak velünk a tanárok, hogy hagyjuk a kicsiket játszani. A többiek már fenn ültek, amikor én is odaértem. A második, vagy harmadik fokon jártam, amikor Gyuszi a lábával lerúgta rólam a kendőt. Döbbent csend fogadta a látványt. Kopasz fejem teli volt sebekkel. Leugrottam és teljes erőből futottam hazáig.
Anyám otthon volt. Nem volt egyedül. Benyitottam a hálószobájába. Egy férfivel feküdt az ágyban, és most mind a ketten riadtan ültek fel, rángatták magukra a takarót. Takarodj ki!, üvöltötte anya, és én dermedten engedelmeskedtem. Néhány perc múlva a férfi félig felöltözve rohant ki az ajtón, de még előbb a konyhaasztalra dobott néhány bakjegyet. Anya is kilépett, köntöse övét rángatva. Álltunk némán, bámultunk egymásra. Aztán lehajtottam a fejem. Anya azt kérdezte, hol a kendőm, és miért nem tudom megbecsülni, amim van, de mielőtt válaszolhattam volna, nekem esett. A meglepetéstől mozdulni sem bírtam. Aztán eltaszítottam magamtól. Lerogyott egy székre. Felpattantam és kirohantam a lakásból. A bejárati ajtó hangos csattanással vágódott be mögöttem.
Futottam és futottam eszem nélkül. A kisváros patakpartján álltam le zihálva, mert akkor már szúrt az oldalam. Lerogytam a fűre. Halk nyüszítésre lettem figyelmes. Lassan felálltam, odamentem a patakhoz. Egy kölyökkutya vergődött a vízben, újra és újra ellepték a habok. Gyorsan lecsusszantam a meredek parton és kihalásztam a kiskutyát. Nem volt rajta nyakörv. Magamhoz szorítottam és bebugyoláltam a szoknyámba. Meleg májusi nap volt, hamar megszáradt a szőre, és már nem remegett. Megnyalta az arcomat, aztán lassan felfelé kezdett rajtam kúszni, míg a nyakamhoz nem ért. Újra megnyalta az arcom. Melegség öntött el. Haza fogom vinni, határoztam el. Haza?…
Még egyszer megsimogattam a kiskutyát.
Aztán leereszkedtem vele a patakhoz és belenyomtam a vízbe.

 

Koccintás

Koccintás

– Az Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek nevében, ámen – vetett keresztet Kopczek Béla, aztán lekevert egy pofont az asztalnál vigyorgó hatéves fiának, ifjabb Kopczek Béla Töhötömnek, aki lefejelte a tányért, a forró leves az ölébe folyt. Ordítani kezdett. – Ne üvölts, büdös kölyök, hányszor mondtam már, hogy ima közben nem vigyorgunk? Az ima nem tréfa!
– Béla, kérlek, ne bántsd a gyereket! – tördelte kezét Kopczekné, született Baltási Amália.
– Amál, te ne ugass bele, amikor én a gyereket nevelem!
– Nem neveled, hanem ütöd.
– Amál, te csak ne akarj okosabb lenni, mint amilyen vagy, igenis, nevelem a gyereket! Az én gyerekem, kötelességem is nevelni is!
– Az én gyerekem is!
– Te csak megszülted! – hördült fel Kopczek Béla. – Onnantól enyém a felelősség, hogy felneveljem, eltartsam, példával járjak elől neki, jó példával, mert engem a Jóisten kijelölt erre a feladatra, mert alkalmasnak talált. És még te is itt vagy koloncnak a nyakamon.
– Béla, kérlek, ne beszélj így. Valamikor szerettél.
– Szerettelek. De elmúlt. Méltatlannak bizonyultál, már ezerszer bebizonyítottad.
– De szültem neked hat gyereket, mit akarsz még? Nem segítesz semmiben sem.
– Ne járjon mindig a szád feleslegesen, azt akarom! Hogy nézel ki most is? Akár egy leharcolt cseléd. Öt perccel később került az ebéd az asztalra, hogy tanulnak így rendet ezek a kurva kölykök, ha az anyjuk se tartja be a szabályokat?
– Béla, kérlek, ne beszélj így velem!

– Neve?
– Kaszter Eszter, bíró úr.
– Maga Kopczekné Baltási Amália tanúja, a család takarítónője.
– Igen, bíró úr. Nagyjából.
– Mi az, hogy nagyjából?
– Nem nagyon akarnék tanúskodni, bíró úr, nem tudom én, hogy mi az.
– Jól van, csak válaszoljon a kérdéseimre. Maga látta, hogy Kopczek Béla megveri a feleségét?
– Azt nem láttam, bíró úr, csak mondta nekem, amikor kedden reggel mentem, láttam, hogy kék és zöld a nagysága képe, a háta és a karja. Én kenegettem be tejföllel, mert a Buzseki néni szerint az használ.
– Ki az a Buzseki néni?
– Ő a szomszédasszony. Azt mondják, vajákos, és boszorkány is, de én azt nem hiszem.
– Térjünk vissza a tárgyhoz, ne keverjen ide senki mást. Szóval, maga nem látta az erőszakot.
– Én, kedves bíró úr, nem láttam semmit. Csak panaszkodott a nagysága, hogy veri a férje, és már nem szereti, mert külön szobában alszanak.
– Tehát Kopczekné panaszkodott magának, de azt nem látta, hogy a férje megütötte volna őt?
– Nem láttam, bíró úr, de piszkosul csúnyán nézett ki a nagysága, szidta is a férjét, nem elég, hogy kicsi a pöcse, még veri is őt.
– Na, ezt fejezze be rögtön! Csak a kérdésre válaszoljon!
– Én arra válaszolok, kérem, a nagyságos úr pöcse tényleg kicsi, ezt én is tudom.
– Maga ezt honnan tudná?
– Mert egyszer a nagyságos úr fürdött, és azt mondta, segítsek neki megmosni, ott lent is, mert nagyon fáj a dereka, nem tud lehajolni. Hát, megmostam én, mert azt mondta, kirúg, ha nem teszem meg, megmostam, rendesen, jó sokáig.
– Nem kell részletezni, köszönöm!
– Nem részletezem én, de kicsi, az biztos.

– Kopczek Béla, a felesége azzal vádolja magát, hogy megverte, már nem először. Igaz ez?
– Drága bíró úr, én egy köztiszteletben álló keresztény ember vagyok, sem erkölcsösségem, sem emberbaráti szeretetem nem engedi, hogy ily elvetemült gaztettet elkövessek.
– Tehát tagadja? Akkor mivel magyarázza az orvosi látleletet, melyet felesége nyújtott be a bíróságnak?
– Feleségem esténként iszik egy-két kupica pálinkát, mert kicsit magas a vérnyomása. Ezt helyeslem én is, nemzeti érdek és nemzeti büszkeség a jó magyar pálinka, persze az én drága Amáliám nem bírja az italt. Nyüzüge, az öreg spániel mindig ott alszik a cipősszekrény előtt, Amália véletlenül rálépett a farkára, Nyüzüge felvisított, odakapott drága feleségem bokájához, aki ijedten arrébb ugrott, megbotlott a kutya fekvőhelyében, elveszítette egyensúlyát, ráesett a cipősszekrény sarkára, pofával előre, onnan a puff fakeretére, majd le a padlóra. Így történt, drága bíró úr.
– Értem. És ezt maga látta?
– Igen, láttam, bíró úr, épp akkor jöttem ki a fürdőből. Rögtön segítettem neki, behúztam a szobába, mert felemelni nem bírom már. Mindhárom küszöbön kopogott a feje, talán annak nyoma is látszódhat még az arcán.
– Értem. Tehát maga tagadja a vádakat?
– Igen, bíró úr, mindenképpen, mint említettem, én egy erkölcsös, köztiszteletben álló személy vagyok. Soha nem tennék ilyet, tudom, hol a nők helye.
– Hol a nők helye?
– Bíró úr, engedelmével most nem fejteném ki, minden tiszteletem a nők mellett szól, higgyen nekem!
– Rendben van.

Kopczek Béla ült az ebédlőasztalnál, vigyorgott, magasra emelte a poharat. Szemben vele Dicsár Gerzson, a megyei kormányhivatal vezetője is vigyorgott. Koccintottak.
– Tudod, Béla, te nagy gazember vagy. Mindent megúszol, de neked van igazad, rohadjon meg, aki nem velünk van. A nőknek tényleg meg kell nyirbálni a szárnyait, mint a csirkének, hogy ne tudjon átszállni a kerítésen. Ez a rohadt emancipáció, meg a feminizmus túlságosan kinyitotta a csipájukat.
– Így van, Gerzsonkám, tudják már, hol a helyük! Elvégre mi hordjuk a nadrágot és a kalapot, ne akarjanak már többet, mint ami jár nekik.
– Kedves barátom, teljesen egyetértek veled. Épp tegnap rúgtam ki egy fiatal jogásznőt, pedig olyan gyönyörű segge volt neki, hogy csodájára járt a hivatal, de túl nagy volt a szája, munkajogból akart leiskolázni engem, a dolgozók érdekeiről prédikált. Persze, akkor elkerekedett a szeme, amikor azt mondtam, hogy rabszolgaságban nincsenek jogok, csak kötelesség van, és ebben a baszott hivatalban az történik, amit én akarok. Esetleg, ha másképp akarna hatni rám, akkor beszélgethetünk. Megsimogattam a seggét, erre a kis ribanc az ölembe öntötte a forró kávét.
– Semmi tisztelet nincs ezekben a mai nőkben, azt hiszik, okosabbak lehetnek a férfiaknál, dehát nekik nem okosnak, hanem szépnek és engedelmesnek kell lenni.
– Bizony, így van. Szerencse, hogy messze van Isztambul.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Semmit sem. Semmit. Ne bonyolítsuk túl az egyszerű dolgokat. Gyorsan letörjük ezt a nevetséges lázadást, mint a többit is, az emberek buták és gyávák, nem lesz itt baj. Kedves feleséged jól van?
– Jól hát! Mi baja lenne? Egy-két pofonba még senki se halt bele.
Nevettek mindketten, Kopczek Béla töltött a poharakba, koccintottak.
– Kis idő még, aztán minden visszatér a rendes kerékvágásba – vigyorgott Dicsér. – Nem lesz baj. Semmi baj sem lesz.
– Nem lesz, mindenki befogja a pofáját, akinek be kell fogni.
– Igen. Teszünk róla.
– Teszünk!
– Egészségedre!
– Egészségedre!

Egykezes

Egykezes


Több évtizede dolgozott már bíróságon jegyzőkönyvvezetőként. Lenn ült nap mint nap a tárgyalóteremben és próbálta az elhangzó szavak lényegét gyorsan összefoglalni. Hamar megtapasztalta, hogy az elmondottak valóság tartalmával fordítottan arányos a rögzítés nehézségi foka. Ilyenkor a vádlott arra fókuszált, hogy kivédje véletlen elszólásait, egyszerű, eldöntendő kérdésre is hosszabb, nem a kérdésre válaszoló körmondattal reagált. Gyakorta a heves indulatok is kirobbantak, főleg egy-egy szembesítés során. Ilyenkor még a „kérdés nélkül”, „közbe kiabálva” stb. megjegyzésekkel is jellemeznie kellett a történteket, hogy valósághű legyen a jegyzőkönyv.
Ez a nap sem volt kivétel, mert a tárgyalás közepétől a beszédtempó felgyorsult, kezdődtek a bonyodalmak. A bútorzat úgy volt elhelyezve, hogy a bíróval egy sorban ült, csak lejjebb. Ha kicsit összehúzta magát, a monitor majdnem teljesen eltakarta. Látta néha, hogy az eljárás résztvevői azért felé sandítanak, hogy tudja-e rögzíteni az elhangzott szavakat, mert egyre hangosabban csörgette a billentyűzetet.
Az eljáró bíró kivételes emberségéről volt híres. Sokszor a sittesek is megörültek, ha kiderült, ő fogja tárgyalni az ügyüket. Mikor azonban egy újabb ellentmondás feloldására hármas szembesítéssel került volna sor, elszabadultak az indulatok. A bíró megpróbálta fegyelmezni a részvevőket először szép szóval, majd némi rendbírság kilátásába helyezésével. Ekkor már vele együtt négyen is beszéltek egyszerre.
Már úgy csapkodta a klaviatúrát, mint az egykori Tarzan filmek sztárja, Johnny Weissmüller a vizet, amikor a krokodilok elől úszva menekült. Mivel hiába várta, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, kínjában már elégedetlen nyögéseket is hallatott.
Ezt meghallotta a rendkívül türelmes bíró és türelmetlenül kifakadt:
- Egyszerre csak egy beszéljen! A jegyzőmnek is csak egy keze van! -végre bekövetkezett az áhított, döbbent csend.
Majd a felek és a hallgatóság is egyre hangosabban kezdett érdeklődni:
- Egy keze van? Egy keze van? – kérdezgették.
A figyelem kínos kereszttüzében, mint egy ócska bábjátékos egyszerre dugta ki mind a két sajgó kézfejét a monitor mögül…

Furulya

Furulya

Nyugdíjasként dolgozott tovább, amikor mellé kerültem. Ifjú titánként gyanakodva figyeltem a rendkívül udvarias, idősödő urat, aki rám adta a kabátot, ha akartam, ha nem. Akkor is előre engedett, ha eszem ágában sem volt kimenni a szobából, illetve kezet csókolt, pont akkor, amikor tintafoltos kezemet éppen rejtegettem. Addig beszédes, barátságos lánynak gondoltam magam, de ez a nagyfokú előzékenység megbénított. Nem voltam én ehhez szokva! Tisztességes, modern lányként észre sem vettem, hogy nagyjából magam elé engedem a férfinépet, illetve talán 5 éves koromban adta rám utoljára a kabátot anyám. Ezért aztán szinte csak szertartásos szavakat váltottunk az első héten, s így igazán nehezen telt a munkanap egy irodában, pedig tennivaló volt bőven. Azon a napon is annyira kapkodtam volna a határidős iratokkal, hogy az ebédet is kihagytam. Ő meg persze - mint minden délben - a híreket hallgatta fekete, Sokol márkájú rádióján.
Újabb téves eszmeként magamról - önismeret hiányában és távol a menopauza rémétől - azt feltételeztem, hogy végtelen türelmes alkalmazott vagyok, aki szó nélkül ül a kereszthuzatban, ha a kollégája friss levegőt szeretne szívni, illetve elviseli, ha a neonvilágítás tönkre teszi a szemét, vagy ellenkezőleg, félvakon tapogat, ha másik le kívánja oltani a világítást. A tolerancia hőseként is kezdtem úgy érezni, hogy minden munkám és bajom okozója, sőt fokozója, az a személy, aki a hírek után a rendkívül izgalmas vízállásjelentést is meghallgatja. Minden "hajóvonták találkozása tilos"-nál enyhén megrezdült a fejem, így a munkámra már egyáltalán nem tudtam figyelni, szó nélkül, fogcsikorgatva tovább hallgattam a vízállási tudnivalókat. Legnagyobb bánatomra a kínok ritkán érnek maguktól véget, mert a főnök úr egyszerűen megfeledkezett a rádiójáról. Én ahelyett, hogy megkértem volna egyszerűen arra, hogy kapcsolja ki a készüléket, rángatózó arccal hallgattam tovább az általam "pásztorsirató verbunkosnak" minősített, fúvós hangrendszerű zörej sipítását ugyanazon a hangfrekvencián. Végül úgy döntöttem, a tettek mezejére lépek. Nem ám szemtől szemben, hanem neki kezdek a hivatalos telefonhívásoknak, akkor kénytelen lesz kikapcsolni a könnyű zene hallgatására nem alkalmazott zajládáját. Ebbéli döntésre jutásomat követően határozottan megszólaltam:
- Telefonálnom kellene, lehalkíthatnám a furulyáját?
- Rendben, csak meg ne fújja! - riposztozott azonnal.
Ekkor végre kirobbant belőlem az az elementáris erejű, szinte vulgárisan fülhasogató, kétrét görnyedős, zokogós röhögés, melyhez öreguras módon ő is becsatlakozott, s mint a tisztító tűz, úgy söpörte át az irodát és mindent helyre tett. Évekig dolgoztunk ezt követően még együtt, nagy egyetértésben. Volt, hogy szóvá tette:
- Erzsike! Többen jelezték, hogy tetszett mosolyogni.
- És? - kérdeztem csodálkozva.
- A földszinten jelezték.
De a mi kis irodánk a harmadik emeleten volt.