Mici

Mici

- Apád sírján találtam. Hárman játszottak a márványlapon. Kettő elszaladt, ez meg odajött és rám nyávogott. Az anyjuk nem volt sehol. Nézd meg, hogy fiú-e vagy lány, hogy nevet adjak neki.
A férfi gyengéden, a nyakbőrénél fogva fölemelte a kismacskát. Az, miközben farkasszemet nézett vele, farkát a hátsó lábai között a hasához görbítette. Csak vissza kellett hajlítani. Lány volt.
- Akkor mostantól Mici lesz a neve.
Az özvegy még nem volt hatvan, és ötvennél is fiatalabbnak nézett ki. Fő mozgatója a határozottság volt. Fia gyakran eltűnődött: ilyen anya mellett hogyan is kerülhette el, hogy homoszexuális legyen. Talán úgy, hogy az apja, míg élt, az anyjánál is keményebb volt, ugyanakkor hajlékony, mint az acél.
Mici megbecsülte magát. Boldogan falt minden maradékot, a tepsijébe végezte a dolgát és hálás volt a legkisebb figyelmes gesztusért, simogatásért is. Már koraősszel, amikor hozzájuk került, a radiátorok valamelyikét választotta hálóhelyül, és ezen akkor sem változtatott, amikor azok felforrósodtak. Igazi igénytelen cirmos volt, soha beteg vagy ingerült, egész nap ellézengett egyedül is a lakásban. Derűsen fogadta az érkezőket, és ugyanúgy búcsúzott a távozóktól.
Kellemesebbé tette az életet. Lehetett játszani vele. Ritkán kezdeményezte, de mindig készen volt rá. A lakásban a kárpitozott bútorok öregek voltak, nem tett feltűnő kárt bennük a körömélesítés.
A nyár egy vízparti vityillóban telt. A férfi és anyja egymást váltották, csak a macska volt lent végig. Sokszor elcsavargott, máskor vendégei jöttek, idegtépő csecsemősírással vitatkoztak az ablak alatt. Lehetett dühöngeni vagy nevetni, érdekesebb volt a nyaralás.
Mici hazafelé, a Trabant kalaptartóján is jól érezte magát. Amikor nem aludt, az előzni készülő sofőrökre mosolygott.
Otthon mintha kevésbé találta volna a helyét. Gyakrabban sírt, hogy már büdös a vécéje (egy kiszolgált tepsi), homokot kéne cserélni. A radiátoron szunyókálásról is leszokott, a játékossága sem volt a régi. Felnőtt – gondolta a férfi. Akkoriban volt elég dolga, sokszor éjfél felé tért haza, nemigen törődött a macskával. Azon a hideg októberi éjszakán is merev fáradtsággal lépett ki a liftből. Furcsa nyiszogás ütötte meg a fülét. Nem törődött vele, mert csak aludni vágyott, de mégis megtorpant. A hang az emeleti kukából jött. Az iszonyattól kapkodni kezdte a levegőt. Nem akarta látni. Ha akkor tudja meg, amikor belép a lakásba, talán kezet emel anyjára. Így is keményen kellett fegyelmeznie magát. Mici a fürdőszobában egy rongyon feküdt, keservesen nyávogott.
- Hányat dobtál ki? – kérdezte az indulattó reszketve a férfi.
- Hármat, de előbb vízbe fojtottam őket mutatott az anyja a vérszálas, opálos vízzel teli zománclavórra. Kicsi korában ebben fürdették a férfit.
- Élnek. Nyávog a kuka.
Tudta, hogy az anyja átélt egy ötven napos ostromot, látott embereket meghalni, hullákat cipelt és lódögöt evett akkoriban. És ez csak egy volt korosztályának megpróbáltatásai közül. És a férfit is tárgyként kezelte, nemhogy az alsóbbrendűnek vélt állatokat.
„De hogy az anyám ilyet tegyen egy másik anyával…”
Visszament a folyosóra, már gyűjtött annyi erőt, hogy felnyissa a kuka fedelét. De már nem volt mozgás, nyiszogás, a kiscicák kihűltek.
Visszatérve a lakásba éppen meg tudta akadályozni a negyedik gyilkosságot. A kicsit pár hónap múlva egy barátnő magához vette.
Micivel télen és tavasz elején nem volt gond. Visszamerészkedett a radiátorokra, hagyta magát simogatni, törleszkedett. Közben eljött az ideje a lakás felújításának, amit már évek óta terveztek. Aznap, amikor a festő-mázoló letette az asztalra a költségvetést, Mici megbolondult. Órákig tartó rohamaiban keservesen nyávogott, sírt, morgott. A hall szőnyegén „radírozott” a fenekével, hányta-vetette magát. Az anya másnap kérdezés nélkül elvitte az állatkórházba, ahol Micit ivartalanították.
Három nap múlva vitte haza a nyomorultat. Az rögtön bemászott a kihúzott fotelágy alá, onnan újabb három napig nem lehetett kicsalogatni. Amikor végre kijött, kimért lett és távolságtartó.
Rövidesen megkezdődtek a munkálatok. Micit a férfi egy ismerősnek adta, kertes házba.
Amikor készen lettek, nem a macska volt az első gondolata. Újabb hetek múlva hívta fel az ismerőst.
- Ne haragudj, szólnom kellett volna, olyan kínos…
Micit másfél hónappal korábban elcsapta egy teherautó. A kertben temették el.
Az újjávarázsolt lakásban már nem is hiányzott annyira.

Találj partnert a közeledben!

SOMOGYI FERI:     Találj partnert a közeledben 

Utáltam a karácsonyt világ életemben. A szentestét a legjobban. Azt a sok körítést, amíg eljutunk az ünnepig, mert azt akarjuk, hogy minden tökéletes legyen. Végül nem lesz az. Hogyan is lehetne, hiszen a Jézuska sohasem Julit hozta nekem ajándékba. Pedig már évek óta őt kértem.

Tavaly, egy pillanatra azt hittem, minden megváltozik, amikor megláttam azt a lányt. Egy társkeresőre regisztráltam fel a vacsora alatt. Annyira sós volt a hús, hogy inkább a telefonomért nyúltam. Csak pár perc volt az egész. Azt ígérték, nem kell messzire mennem. Találjak partnert a közelemben. Erre vágytam. Mire kibontottuk az ajándékokat, már meg is volt a koordináta, és az idő, amikor ott lesz a nő. És tényleg. Lementem cigizni, és két sarokra ott volt ő. Azt hittem távolról, hogy a Juli az. Úgy tűnt. De csak a tengerkék szem stimmelt. Vörösre festett haj, kissé mackós termet, pepita körmök. Azt mondta, menjünk fel hozzá, van egy szobája, ahol tudunk beszélgetni. Alig léptünk a kis levegőtlen helyiségbe, máris azt mondta, csináljuk, fél éve nem volt senkivel. Valóban, nem is nyikorgott az ágy. És nem is volt időm senkire gondolni. Egyszerre húzta le rólam a nadrágot és az alsóm. Már értettem, amit az előbb mondott, hogy kiváló operátor, mindig időre elvégzi, amit rábíznak. Nincsenek akadályok, amik pedig felmerülnek, le tudja küzdeni. Nem volt esélyem. Elmerültem benne. És még a nevét sem tudtam meg. Csak azt, hogy ez ennyi volt. Nincs folytatás. Neki én kevés vagyok. 

Rohantam haza. Sietve nyitottam az ajtót. Orsi ölelt meg rögtön, anyósom pedig megjegyezte, hogy a cigaretta káros az egészségre. Megittam egy fél unikumot, utána egy kávét, közben arra gondoltam, holnap is jó lenne találkozni valakivel. Persze ebből nem lett semmi. Az én szüleimnél voltunk, vittük a gyerekek ajándékait is. Minden évben ugyanazt kapják. Ruhát és társasjátékot. Csak az utóbbinak örülnek. Főleg a logikai és IQ-s játékoknak. Tudják mindenre a választ. És ez így van jól. Egy dolga van a gyereknek, tömje a fejébe a sok haszontalannak látszó információt, és maradjon ebből valami az órára, amikor számot kell adni belőle, és mire felnő, álljon össze ebből valami egységes világkép. Ezt akarjuk formálni, mi szülők is. De nem igazán figyelnek ránk. Csak ilyenkor, társasozás közben. Ha egész évben nem is, most elvárják, hogy velük legyünk, és játsszunk az utolsó leheletünkig. Anyósom lóg csak ki a sorból. Neki bármilyen válasz jó, csak haladjunk. Együnk már. Igyunk végre valami jófajta olasz bort. És már indulna is, de anyám mindig rászól, hogy a parti végén, majd akkor állhat fel az asztaltól. A gyerekek élvezik a játékot, és a civódást is a nagyszülei között. Én kevésbé. Ma is, mint az utóbbi harminc évben, anyám mondja meg helyettem a helyes választ. Semmi sem változott gyerekkorom óta. Nem szeretem a karácsonyt. 

De talán az ideit fogom. A Jézuska ugyanis elhozta őt. A Julit. Alig akarom elhinni. Eljött hozzánk az anyósommal. Azt mondja, a partnere lemondta, és a szentestét nem akarta egyedül tölteni.  Csak őt nézem egész este. A tökéletes nőt. Próbáltam mellé ülni, de Orsi mindig közénk furakodott. Láttam Juli arcán az elnéző mosolyt. Én nem vagyok ennyire megbocsátó. Úgy érzem, nem bírom tovább. Julit akarom. Őt szeretem. Vele akarok lenni. Csak vele. 

Anyósomnak be nem áll a szája. A munkatársnőiről pletykál, mint mindig. A gyerekek az ajándékokat forgatják, próbálják kitalálni, mi lehet a csomagolás alatt. Orsi a csillagszórót nyomja a kezembe, hogy lám elfelejtettük, de még időben észrevette. Igyekezzek már. Juli jön oda segíteni. Érzem a lágy parfümjét, elbódulok kissé, itt van, tényleg ő az, érzem a pórusait, ahogy egymáshoz ér a kezünk. Hogy vagy, kérdi. Engem már szétfeszít ez a nagy szeretet, felelem. Felkacag. Édesen nevet. Ahogy kell. Nem úgy, mint egy asztmás jegesmedve. Mindig megijedek, amikor Orsi nevet. Mintha repedne a jég. Félelmetes. Nem lehet megszokni. Mióta Juli itt van, nem is akarom. 

Feltekerek néhány csillagszórót a fenyőfa ágaira. Olyan magasra, ahol már csak mi érjük el. Juli és én. Egymásra nézünk, és bólintunk. Szeretem ezt a hosszú, szőke nőt. A kicsit hosszú orrát, túl piros száját, a tincsei közül kikandikáló füleit, gyönyörű, tengerkék szemeit. Ha nem lenne itt a családom, most biztos megcsókolnám. Így csak az öngyújtómat helyezem a tenyerébe. Pár pillanat múlva, miközben pattognak a szikrák szerteszét, és azt hiszem, a sötétben mindenki ezt figyeli, Juli mögé lépek, és átölelem egy pillanatra. Ráteszi a kezét az enyémre, és lefejti magáról. Persze, így helyes. Még megláthatnak. 

Érzem, innom kell. Töltök mindenkinek vodkát, vörösbort, sört, ki mit kér. Én csak narancslevet iszom. Sok vodkával. Csak Orsi meg ne lássa. Ma még vezetnem kell.

Juli lép mellém. Vörösbort kér. Tartja a poharát. Figyelj, csilingel a hangja, hagyd abba ezt a játékot. Csak sógorok vagyunk. Semmi több. Oké?

Nem várja meg a választ. És mit is mondhatnék? Iszom inkább még egy narancslevet. Erősen feljavítva. Nem értem Julit. Miért jött? Miért? Tudja, hogy szeretem. Tudja. Érzi. Vibrál köztünk a levegő, a világmindenség. Még tizenöt év után is.  

Szeretem Julit. Nem értem miért, hiszen azt mondta annak idején, másfél évtizede, de lehet annak már tizenhat éve is, hogy nem megy, nem tud rám koncentrálni. Neki a futás az élete. Oké, de a szerelem, az szerelem, feleltem. Széttárta a karjait. Ez csak az én problémám. Ő konkrétan nem szerelmes. 

Amint összejöttem Orsival, Juli máris abbahagyta az atlétikát. Orsi még két évig kajakozott, csak aztán tette le a lapátot. Amint kiderült, hogy terhes. Lacikával. Bűn rossz kölyök. Nem is értem, miért akartunk másik gyereket. Orsi akart. Lett is. Zsófi. Ő szerethető, simulékony, egy szavam sem lehet. 

Csak Juli. Ő hiányzott egész életemben. Az a Juli, akit szerettem. Aki elbűvölt egy felolvasóesten. Arról írt, milyen futni. Mit érez közben. Az elrugaszkodás, a suhanás, a beérkezés. A hatása alá kerültem. Odamentem hozzá, beszélgettünk, majd kijártam az edzéseire, ott voltam minden versenyén. Mint egy agár, úgy futott, gyűrte le a távolságot. Az arca is megnyúlt, agárszerűvé változott. Szerettem. Szerettem, ahogy fut, ahogy nevet, amint átveszi a díjat, ahogy nyilatkozik a riporternek, amikor megkérdezik, mi a titka, hogy mindig ő nyer. A kitartás, feleli, hogy nem adja fel soha. 

Ebbe az életbe nem sok egyéb fért. Én is csak néha, mellékzöngeként. Azt mondta, a húga lenne az ideális nekem. Bár még csak tizenhét éves, de tudja, rajong értem. A verseimért, amit neki írok, de aztán mindig Orsi szokta felolvasni. Annyira átéléssel adja elő. És tudja, vett nekem egy sálat, egy piros selyemsálat. Biztos jól állna. Orsi a macsó srácokat szereti. Meg engem. De az a sál sokat javítana. 

Nem hittem ebben az egész Orsi dologban. Tánciskolába járt, mert készült a szalagavatójára. Megkért legyek a partnere. Vállaltam. És passzoltunk. Nem volt jó táncos, de kitartó. Az ünnepség is jól sikerült. Nem lógtunk ki a többiek közül, pedig sűrűn elrontottuk a lépéseket. A tánc után a végzősök siettek egy diszkóba, mi pedig ott maradtunk a rendezvényen. Juli, meg én. Táncoltunk egész este, egy twist-versenyt meg is nyertünk. Amikor a díjat átvettük, éreztem itt a vissza nem térő alkalom. Megcsókoltam. Visszacsókolt, Még egy percig forgattuk egymás szájában a nyelvünket, aztán eltolt magától. Ezt most itt hagyjuk abba, kiáltotta. Ennek semmi értelme. Vége. Érted? Én ezt nem akarom csinálni. A futás az életem, nem te. Sarkon fordult, és sietős léptekkel távozott. Néztem utána, amint két kézzel is próbálja letörölni arcáról a nyomainkat. 

Nem láttam azóta Julit. Az elmúlt másfél évtizedben szebb lett. Csodaszép. Igazi nő. 

És ma is szeretem. Vagy megint? 

Tudom, én vagyok a hibás. Meg kellene békülnöm a sorsommal, az életemmel. Orsi úgy szeret, ahogy kell. Beburkol a szerelmével. Körbevesz a szívével. A testével. És jó. Azt hazudom, hogy jó. Becsapom magam. Tudom.

Julit szeretem. Most, hogy itt van, biztosan tudom. Azt akarom, hogy ő is tudja. Odamegyek hozzá, és leöntöm borral a blúzát. Aztán csak állok, és nézem, majd a lábai elé térdelek. Ott guggolok előtte, a kezét a kezemben tartom, ilyen közel tizenöt éve nem voltunk, tengerkék szemébe nézek, elmosolyodik, végem van, érzem, ennek következménye lesz. Elpirulok.

Orsi választ szét bennünket. Magával rángatja Julit a fürdőszoba felé, miközben rám rivall, hogy tegyem már magam hasznossá, és töröljem fel gyorsan a bort a szőnyegről. Anyósom megelőz, mielőtt észbe kaphatnék, már törli a szőnyeget, a talpam, az asztalt, a tévét, a fenyőfa alját. Látom rajta, azt sem tudja, mit csinál. Észrevette. Tudom, hogy észrevette. 

Elszívok egy cigit, kiáltom, veszem a kabátom, anyám utánam szól, hogy sálat és sapkát is vigyek, de én már kiléptem az ajtón, és szaladok le a lépcsőn.

A ház előtt gyújtok rá. Hosszan tartom bent a füstöt. Meg kell nyugodni. Át kell gondolni. Nem történt semmi. Túlreagálom a dolgot. 

Van egy cigid, hallom a hátam mögül. Ezer közül felismerném ezt a hangot. Persze, felelem. 

Amikor tüzet adok, ismét a kezem közt érezhetem az ujjait. Nehezen gyullad meg a cigarettája.

Kettőt szív belőle, máris eldobja. Tudod, menyire utállak most, kérdi. Nem, felelem. Kiveszi az ujjaim közül a cigit, az ajkához emeli, beleszív, majd a füstöt az arcomba fújja. Hát, ennyire. Eldobja a cigit, és az arcát odatartja elém. Egy apró csókot lehelek az ajkára. Ő azonban máris átkarolja a nyakamat, és nincs visszaút, menthetetlenül csókolózni, ölelkezni kezdünk.

Orsi hangjára riadunk fel. Ti meg mit csináltok? 

Úgy teszünk, mint akik meg sem hallották. 

Kérdeztem valamit. 

Öleljük egymást még szorosabban.

Abbahagynátok egy pillanatra? Meg kellene ezt beszélnünk.

Juli a kabátom alá bújik. Onnan kiáltja.

Visszavágó kishúgom. Az van, hogy ez kurva jó. Ölelj, te mafla. Ezt akartad nem?

Igen, ezt akartam. Julit. Megkaptam. Imádom ezt a karácsonyt.

Karácsonyi ajándék

Karácsonyi ajándék

   Csilingel a kristálypoharak hangja, hófehér ünnepi terítő kerül az asztalra, és a csak ünnepekre elővett porcelán. Megadják a módját, hiszen karácsony van, szenteste, öröm, szeretet, békesség.

    A házaspár már elegáns ruhában, kis fekete a nőn, illatfelhővel, a stólaként használt lepkekönnyű sál a fotel karfáján várakozik. Elegáns zakó, nyakkendő a férfin, igazi márka, ebben a házban hamisat, bóvlit nem használnak. Ha vendéglőbe mennének vagy operába, mint szoktak minden évben a Szentestén, akkor előkerülne szmoking is, de ma otthon maradnak, hisz vendégség lesz, testvérét várja a férfi Dániából. Öccse nagyon ritkán jár haza, leköti a munka, vállalatot vezet egy ideje, és ez igénybe veszi minden erejét és idejét. Nagy nemzetközi cégnél tevékenykedik, ha jut pihenésre egy kis lehetősége, akkor valami egzotikus országba utaznak feleségével, ahol kifekszik a napra, áztatja magát a meleg tengervízben, s úgy kiszolgálják, mint egy herceget. Az asszony is a cégnél dolgozik, kisebb beosztásban, de az állampolgári jogok minden előnyével: ő ott született, az öcsi csak bevándorolt.

   A férfi ellenőrzi, be vannak-e csomagolva az ajándékok, felesége bosszúsan bólogat, hát persze. Ugyan nem ő csinálta, rábízta az eladónőre, aki szakszerűen elvégezte a feladatot, sokkal hozzáértőbben, mint ő, hiszen ilyenkor százával veszik a parfümöt, ha nem is olyan méregdrágát, mint ők, és a bolt grátisz csomagol. Különben is, mit rázza a rongyot a saját öccse előtt, minek akar mindig túltenni mindenkin…

   Mikor jönnek vajon, pislog az órára a nő, és megnyugodva látja, még alig múlt dél, semmivel sincsenek elmaradva. Az öcs a nejével már tegnap megérkezett a városba, de későn, és a szállodából telefonált, nem maradnak itthon, csak ezt az egy estét töltik el velük, hiszen évek óta nem találkoztak. Utána tovább repülnek Balira, két hétre. Tulajdonképpen hízelgő, hogy miattuk megszakítják a pihenésüket. A férje bezzeg nem szakítaná meg, a szüleivel sem szoktak együtt karácsonyozni, húsvétozni, csak levelet ír, vagy ajándékot küld. Nyáron elmegy két napra hozzájuk, aztán kész. Így hát ő sem hívhatja apját, anyját.

   Nehogy leégjen a szarvas, nyugtalankodik a férj, de finom illatok szállonganak, pánikra semmi ok, a biztonság kedvéért azért beles a sütőbe, minden rendben, hálistennek. Ki akar tenni magáért, megmutatni, hogy ő sem akárki, ő is vitte valamire, még ha öccse az egyetemet ösztöndíjasként, kitüntetéssel végezte is Oxfordban, s utána mindjárt sikerült külföldön elhelyezkednie, hogy attól kezdve töretlen ívet fut be karrierje. Közben megnősült, elvette ezt a dán nőt, akivel már tizenéves gyereket nevelnek… tényleg, hány éves is most már a fiú?

   Hát, már lassan egyetemre megy, számolgat a nő, miközben azon töri fejét, hány éve találkoztak utoljára, és milyen keveset tudnak egymásról. Ők is hajtanak, saját vállalkozásukat fejlesztik, a szülőkre sincs idejük, hisz a gyerekekre is csak kevés. Még jó, hogy a szomszéd Lili néni vigyázott rájuk éveken át, cserébe szinte eltartották… Lili néni már nincs, szüleiknek most is postán adták fel az ajándékot, férje szerint senki sem kívánhatja, hogy a jeges utakon csúszkáljanak hozzájuk a világ végére…

   Megérkeznek a vendégek, nagy ölelkezés, puszi, puszi, a nő irigyen lesi a dán asszony ruháját, ékszereit, és megállapítja, ő sokkal jobban ad magára. Annak egyszerű, dísztelen az öltözéke, semmi rafinéria, semmi márkajelzés, arca is festetlen, csak leheletnyi rúzs, és egy szem gyöngy a fülbevalója, szemben az ő vastag arany karkötőjével, hatalmas fülbevalóival, kozmetikusnál csináltatott sminkjével. Megnyugszik, nem vallanak szégyent az ajándékaikkal, bár ebben eddig sem kételkedett igazán, hisz egy vagyont költöttek a parfümre, arany nyakkendőtűre és egyebekre, hiába ellenkezett. Megtérül ez majd, erősködött a férje, amikor vásároltak, nyilván azok is szép ajándékot hoznak nekik, meg aztán mennek ők még vendégségbe az öccséhez…

   Finom volt az ebéd, a kacsamell rózsaszín és forró, a pezsgős káposzta, halászlé isteni, a mártás nemkülönben. Közben a gyerekeket kérdezték, ó, hát a két fiuk már a hegyekben síel, az Alpokba utazott az osztály, magukban töltenék a szentestét, ha az öcs be nem jelentkezik. De hol az ő fiuk?

   Ó, mondja a férfi, az most meleg helyen karácsonyozik, Afrikába utazott két hétre, ingyenmunkára, a határ nélküli orvosok szervezetével, ezt kérte karácsonyi ajándéknak.

   Hogyan? A házaspár megrökönyödik. Micsoda ötlet…

Nyilván orvosira akar jelentkezni, nevetgél a férj, jó lesz neki egy kis kapcsolati tőke majd a felvételinél, de az öcs tiltakozik. Szó sincs róla, ügyvédnek készül. Ha ezt kérte, hát ezt kérte, a házaspár vállat vonva összenéz, elkönyvelik magukban, furcsa gyerek a kis dán asszony fia. De szóval nem mondják, sőt, egymás szavába vágva lelkesen dicsérik a gyerek jó szívét, empátiáját.

   Menjünk át a nappaliba, indítványozza a férj, és egy konyak mellett nézzük meg az ajándékokat. Büszkén nyújtják át az angyalkás papírba, csillogó flitterekbe bűvölt drágaságokat, elhárítva az ellenkezést, és csodálkozva nézik a két díszes borítékot, amit cserébe kapnak. Bontsátok csak ki, biztatja őket az öcs, remélem, meg lesztek elégedve, bár nem tudtuk előre, féltünk, örülni fogtok-e, de miután az előbb annyira dicsértétek a fiunk jó szívét…

   Angol a szöveg, nem is értik, de látják a díszes, merített papíron a nevüket és a számjegyeket. Mi a csuda, pénzt adnak ajándékba…? Kétszáz-kétszáz euró, kábé százezer, ha átváltják, de hát hogy van ez…?

   A dán asszony elmagyarázza, mert látja arcukon az értetlenséget. Elmondja, befizették a nevükben egy segélyszervezetnél az összeget, ők küldték köszönetük jeléül ezeket a leveleket, a pénzt az éhező afrikai gyermekek étkeztetésére fordítják. Azt gondolták, nekik is megvan mindenük, jobban fogják érezni magukat karácsonykor, ha arra gondolnak, juttattak valamit szerencsétlen afrikai szegényeknek is. Ők is befizettek saját nevükben ugyanennyit. Ugye nem probléma…?

   A nő ránéz férje elhűlt, hitetlenkedő arcára, és majdnem elneveti magát. Vagy sírjon inkább, tűnődik, hiszen ők sem érnek rá többet törődni saját rokonaikkal, és annyi szegény éhező van itthon is… Elhatározza, jövőre idehozza az összes szülőt, nem engedi többé karácsonykor is magukra hagyni őket.

Karácsonyi testvérek

Karácsonyi testvérek

 

  • Ennek sosem lesz már vége? Nem bírom tovább! - nyolc és fél hónapos állapotos anyám

elkeseredetten sírt, mikor újabb bombasorozat nyomán  ledőlt a szomszédos ház. Apám szó nélkül magához vonta egy pillanatra összetört anyámat, aztán engem kapott az ölébe. Férfitől szokatlan gyengédséggel, kissé sután ringatni kezdett. Tudta, hogy pillanatokon belül pánikba eshetek és sikoltozni kezdek. Szinte elrejtett az ölében, két hatalmas tenyerét játékosan a füleimre borította, miközben esengve nézett zokogó anyámra. Mellkasán fekve hallottam, hogy ver a szíve. Ettől megnyugodtam, és elaludtam. Még akkor is aludtam, amikor a házunk összedőlt. Arra ébredtem, hogy apa rohan velem  ki az utcára az óvóhelyről, s kinn folyamatosan  visít a sziréna. 

1944 karácsonya volt, öcsém bármelyik pillanatban világra jöhetett; borzasztóan vágytam már egy kistestvérre, a babáim untattak, bár mire öt éves lettem, valójában szinte semmink sem maradt, életem négyötöde a háború jegyében zajlott, így testvérem érkezésének hírét rajtam kívül senki sem fogadta valami nagy ovációval. Én önfeledten boldog lehettem volna, ha nem riasztanak a háború zajai, amelyek főleg éjszaka törtek ránk, és rángattak ki a nagy nehezen felmelegített ágyból. Mivel az első emeleten laktunk, könnyen lejutottunk az óvóhelyre – orvos apám rendszerint hátra maradt, hogy segítsen az idős, egyedülálló embereknek is, aztán hihetetlen szervezőkészségének köszönhetően néhány nap alatt összehangolta, hogy ki, mikor, kinek segít légitámadáskor, mert anyámnak már nagyon nagy szüksége volt rá előre haladott állapota miatt. Így  nem kellett aggódnunk, míg megérkezik ő is a legnagyobb bombahulláskor. Ahogy múlt az idő,  és a németek kezdték felmérni, hogy a háborút minden bizonnyal elvesztették, egyre nagyobb támadásba lendültek, akkor még nem tudtuk, hogy az oroszok válasza még keményebb lesz; karácsonyra szinte minden éjszakát az óvóhelyen töltöttünk, olyan szörnyűséges választ adtak a felszabadító seregek. Karácsony első napján már ki sem mehettünk az óvóhelyről. Anyám  nem is kelt fel, csak feküdt félőrülten, én meg apámba kapaszkodva mentem vele egyik lakótól a másikig, ahogy próbálta a betegeket ellátni. Ha elengedte  a kezemet, vagy eltűnt szemem elől egy pillanatra, fejvesztett sikoltozásba kezdtem, levágtam magam a földre, és ilyenkor órákig nem tudtak megnyugtatni.  Így aztán feladta - mentünk az óvóhely minden kis sarkába együtt. A másodikon lakó  pap magával hozta a Bibliáját is, csendes, reszketeg fejű kis emberke volt; Jézus történetét tőle hallottam először, mikor felolvasta nekünk ezen a lehetetlen, valószínűtlen éjszakán. Mondom, aprócska  ember volt, de csodálatos orgánummal megáldva – szállt, szállt a hangja, jóformán eltűnt a pince, és ott álltunk Betlehem istállójában, én, a túlzott fantáziával megáldott kislány szinte hallottam az állatok bőgését is, éreztem a széna finom illatát, és megörültem: az én öcsém is mindjárt meg fog születni, mint a kis Jézus, és egészen beleéltem magam a soha nem hallott történetbe aminek így, ilyen formán mi is a részeseivé válunk majd...  A pap nem a könyvből olvasott ; saját szavai hipnotikusan láttatták a történetet. Hatalmas csönd volt, senki sem szólt, lélegzet visszafojtva hallgattuk, megérintett minket a karácsony misztériuma. Aztán  imádkozni kezdett, határozott hangon mondott köszöntet a Megváltóért, aki ím’, az ígéretnek megfelelően  eljött, és most már nincs mitől félnünk, mert a halál legyőzetett. Mikor belefogott a Miatyánkba, a lakók lassan, szégyenlősen -  ki maga elé, ki hangosan-, követték és vele mondták az ige szavait.

Ezekben a percekben pár  pillanatban megszűnt épp a bombázás.  Semmi más nem hallatszott, csak a lakók halk, megindult hangja. 

Az  áhítatos csendet egyszer csak a  vasajtón hallatszó kopogtatás zavarta meg.  A pap kiesett a révületből, és üveges szemekkel nézett apámra, a néma egyetértésben, mindenki által elfogadott vezetőre. Apám nem szólt, csak bólintott a papnak, hogy folytassa. De az ajtón újra jeleztek, most már dörömbölt valaki. Apám szája elé tette az ujját, így mutatva nekünk, maradjunk csöndben, s odament, hogy a direkt az erre a célra fúrt lyukon kilessen. Egy asszony állt az ajtó előtt vastagon bebugyolálva, melléhez egy magam forma kislányt szorított. Apám gyorsan kinyitotta az ajtót, és berántotta a nőt gyerekestül. Még sietve körbe pillantott, de senkit sem látott odakinn. A nő mellén egy jókora sárga csillag éktelenkedett.  A pap megszólalt: - „És ímé a csillag, a melyet napkeleten láttak, előttük megy vala mind addig, a míg odaérvén, megálla a hely fölött, a hol a gyermek vala.”

Apa hátrafordult, és riadtan  kérdezte a papot:

  • Tessék? 

  • Semmi...csak az ige szavai...gyermek születik...karácsony..és most íme, a csillag is...

Persze, sem apa, sem más nem igazán értették, mit akar a pap mondani, mi ez a párhuzam az ige szavai és a mostani életünk között. A nővel lévő kislányon is ott volt a nagy, sárga csillag. Az egyik lakó, a nyilas érzelmeit csak kevésbé palástoló Kertész Jóska bácsi kiabálni kezdett:

  • Ha ezeket itt találják, mindannyiunkat megölnek! Azonnal zavarják el a zsidókat!  - Apám

némán, keményen  nézett a kiabálóra, aztán csendesen így szólt: - Ha még egy szót szól, leszedem a csillagot az asszonyról, és magára teszem, úgy lököm ki az utcára! – szemével odaintett két markos lakót, azok aztán folyamatosan ott ültek a mostanra megcsendesedett követelőző mellett. Én a kislányt bámultam gyönyörködve. Micsoda, nagy,  gyönyörűséges, barna szemek! És milyen csodálatos, göndör, sötét fürtök! Az én szőke hajamat és kék szememet hozzá képest sápadtnak és unalmasnak éreztem. Aztán valami feltört bennem. Felsikoltottam, odaugrottam a kislányhoz és letéptem róla a csillagot, majd zokogva átöleltem.  Ő is átölelt.  Érdekes, kicsi lány létére érzékelte, ez most valami különleges érzelmi megrázkódtatás, nem ijedt meg, odaengedte magát hisztériás féltésemnek, és szorosan ölelt ő is. Onnantól apám végre szabadon mozoghatott az óvóhelyen. 

Zsófi anyja képzett szülésznő volt. Apám ekkor kezdett hinni a Gondviselésben, hiszen belgyógyászként nem sokat értett a szülészethez. Napjában egyre többször hallgatta a papot. Mint mások is... Huszonhatodikán éjjel megszületett Zsófi mamájának segítségével a testvérem. Apám, aki orvos volt, azt mondta, ezt nem bírta volna egyedül, nagyon nehéz szülés volt; Angéla nénit a jó Isten küldte, ezért kérték, nevezze el ő az öcsémet.  Így lett a testvérem keresztanyja egy zsidó nő, és ezért lett a testvérem neve Gáborka. 

Hogy Jóska bácsi mikor szökött ki a pincéből, nem vettük észre, mert mindenki anya és a kisbaba körül sürgött- forgott. 

Egyszer csak újra  dörömböltek  az óvóhely ajtaján. Apám csendre intett bennünket. Kikémlelt a lyukon. Nem látott mást csak Jóska bácsit, de mivel így is gyanús volt a dolog, hogy csak úgy szó nélkül elillant, s jött megint vissza, apám suttogva kiadta az utasítást, hogy Zsófit és Angéla nénit gyorsan rejtsék el a lakók. Aztán apám mosolyogva nyitott ajtót, próbált fesztelen és könnyed lenni...

Jóska bácsi mellett két náci  katona  lapult jobbról és balról. 

  • Maguk rejtegetnek itt két zsidót? – csattant a német szó a rituális köszöntés után, és a két

katona bemasírozott az ajtón.  Apám tehetetlenül állt félre. Riadtan és bénultan néztem a férfiakat. Anyám melléhez szorította az öcsémet. A nácik odaléptek hozzá, tisztelegtek. 

  • Most szült, asszonyom? – kérdezte az egyik. Hangja kicsi lágyabb lett. Anyám megpróbált

felülni, és kihúzta magát méltóságteljesen. Öcsém a váratlan mozdulattól ordítani kezdett. A német katona kajánul rámosolygott; - Úgy tűnik, jó a tüdeje...egészséges kis fickó...kézbe vehetem,  asszonyom? 

Anyám remegő kezekkel emelte fel Gáborkát és nyújtotta az katona kezébe. Láttam, hogy a pap magában motyogva imádkozik, kezét összekulcsolva, szemeit lesütve. A katona  egy gyors mozdulattal felemelte a baba lágyékánál a kezdetleges pelenkát, aztán mosolyogva adta vissza az anyámnak.

  • Úgy látom, helyes kis árja fiúcska...aztán jó hazafit neveljen belőle, asszonyom! Heil, Hitler! –

ordította el magát váratlanul, és merőn nézte az  anyámat. Anyám rebegve válaszolt:

  • Heil, ...- és hátra hanyatlott. Apám odaugrott anyámhoz, és bocsánatot kérően nézett a

tisztre:

  • Ne haragudjék rá, pár órája szült...sok a vérveszteség...tudja, hogy van ez...

A férfi  ekkor apámhoz fordult:

  • Hol rejtegetik a zsidókat?Elviszem a háza népét  gyerekestül, asszonyostul,  ha nem

adják ki őket, mire hármat számolok! 

Néma csönd lett. Csak a német szavak hallatszottak. 

  • Eins...

  • Zwei...

  • Drei...

 A pap lassan, méltósággal fölállt. 

  • Én vagyok az a zsidó uram, akit maga keres... 

A német végig nézett a kis emberen, aztán kiköpött. Majd váratlanul a puskatussal  a pap arcába sújtott, és megvetően elfordult. A kis ember úgy csuklott össze, mint egy rongybaba, hangja sem volt, orrából azonnal ömleni kezdett a vér. Apám odaugrott hozzá, hogy ellássa.  A katona  pár percig gondolkodott, aztán Jóska bácsihoz szólt:

  • Mutassa meg maga, hol vannak a zsidók! Magam mondta, hogy itt rejtőznek! – Jóska bácsi

riadtan nézett egyikünkről a másikunkra. Egyre sápadtabb lett. 

  • Elrejtették őket, uram! Nem látom, hol vannak!

  • Megkeresni! –  hallatszott keményen. Jóska bácsi rémülten indult keresni Zsófit és a mamáját,

s  látszott, hogy már nagyon bánja, amit tett. A másik német alaposan, akkurátusan állt neki a kutatásnak. Aztán olyan gyorsan történt minden, hogy még ma is alig tudom visszaidézni...

Egyszer csak Angéla néni ugrott elő rejtekhelyéről, és Jóska bácsi nyakába ugrott.

  • Jóskám! Józsikám! Megvagy végre édes szívem!  – kiáltotta és sírva csókolgatni kezdte. Mellén

még mindig ott fityegett a nagy, ronda, sárga csillag, ahogy a riadtan tiltakozó Jóska bácsihoz préselte magát – Éreztem én, hogy nem halhattál meg! – és könnyes szemét a németekre emelte. Zsebéből kiesett a másik csillag. Az egyik katona fegyverével felemelte és Jóska bácsi felé nyújtotta:

  • Hitvány férge! Képes lettél volna elárulni az asszonyodat, hogy te megmenekülj? Mind ilyenek

vagytok ti, zsidók...azonnal tűzd föl!  Indulás! Asszonyság! Jól nézze meg! Mondhatom, büszke lehet rá ...pfuj!

Jóska bácsi szólni akart, de a katona, aki az előbb a papot ütötte arcon a fegyverével, most őt ütötte meg, ha lehet, még kegyetlenebbül.  Jóska bácsi vadul bömbölt, orrán-száján dőlt a vér. Elvitték őket.

Így történt, hogy karácsony este két testvérem is született; Zsófia és Gáborka.  

Ha hull a hó, és betölti a házat a mézeskalács és a sütemény  illata, a karácsony nekem két új életet is jelent; odaállok az ablakhoz, és arra gondolok, hogy az én Megváltóm él, és nincs még vége a történetnek, és Angéla nénire is gondolok, és az anyaságra, hogy milyen találékony, ha a gyermekéről van szó, és Júdásra, hogy hány arca van még,  és hányszor kell megküzdenünk vele, míg Krisztus Urunk diadallal újra visszatér...



Egy régi Karácsony

Egy régi karácsony - Zentai Eta

 
Megállás nélkül esett a hó, fehér kötésként borította a háború által megsebzett várost, Budapestet. Hat éves voltam a bátyám tizennégy, az öcsém három.  Édes egyedül küszködte végig három gyerekkel a háborús éveket. Édesnek hívtuk anyánkat, elspórolva ennek a szépséges szónak a végét.

Édesapám a háború alatt a fronton harcolt, aztán fogságba esett. Már felnőtt voltam, mikor megtaláltam és elolvastam egyik megsárgult tábori lapját, amit Édesnek írt. A múltból érkezett levélen egy vágyódó, szerelmes vers volt. Meghatottan néztem szép, szálkás betűit, és a különleges vallomást. 

Hogyan éltük át ezt az időszakot, milyen fáradságos varázslattal teremtette elő Édes a mindennapit, az már a családi legendárium része. Most elmesélem annak a bizonyos karácsony estének a történetét, amit soha nem felejtek el, amit elmeséltem a gyerekeimnek, később az unokáimnak is.

Édesapám is hazajött a fogságból, fedél volt a fejünk felett, kint havazott, bent pattogott a tűz, 1946. december 24-e volt, karácsony napja. Együtt volt az egész család.
Édesapán egy csupasz villanykörte alatt olvasott, a konyha közepére húzott széken. Mindig, és minden helyzetben olvasott. Gyerekként nem értettem, mi ebben a jó? Ma már tudom, a könyv és benne a szavak, olyan édes mákony, hogy aki azt megízlelte, örökké vágyik rá.
Azt sem értettem, miért nem megy be a szobába, ha olvasni akar, a sürgő-forgó Édesnek állandóan kerülgetnie kellett. Néha elkaptam a tekintetét, ahogy nézett minket, a világon a legkékebb szem volt az övé, az öcsém örökölte. Ma már tudom, a hosszú távollét után, minden percet velünk akart tölteni, olvasott, de közben elmerült az ismerős illatokban, zajokban, Édes szoknyájának suhogásában, a mi nevetésünkben, vitáinkban, a régen nélkülözött családi életben.

Bátyámmal színes papírfüzért ragasztottunk, majd pattogatott kukoricát fűztünk hosszú cérnára, hogy ezekkel díszítsük a fát. Édes a konyhaasztal eternit lapjára öntötte a forró cukormasszát, és mikor kihűlt, kockákra vagdosta.  A finom, édes illat betöltötte a konyhát. Öcsém vágyakozva nézte, Édes titokban kis cukorforgácsokat dugott a szájába, de magán érezve éber tekintetemet, nekem is adott.  Végül a cukrokat cifrázott, vékony papírba csomagoltuk, és készen volt a szaloncukor.

Öcsém életében az igazi biztonságot Édes jelentette. Apró, fehér székét magával hurcolva, követte mindenhova, mint az árnyék. Ha főzött, mosott, vagy takarított, ott ült a közelében, mint egy sovány, hűséges, kis strázsa.  Éreztük anyánk őt szereti a legjobban. 

Estefelé édesapa abbahagyta az olvasást és sugdolódzni kezdett Édessel, majd eltűntek a nagyszobában. Játszani kezdtem az előkészített evőeszközökkel. Nem volt babám, de a háborús gyerek mindennel tudott játszani.  Öcsém a székén ült, és engem figyelt.
Valami nagy várakozás feszült bennem.  Mesélni kezdtem neki, hogy mi minden lesz a fa alatt. Annyi csodát ígértem, hogy nyitva felejtett szájából, apró nyálbuborékok szánkáztak az álla felé.
Bátyám többször rám szólt:
- Ne szédítsd! Hagyd abba! – Csendes, barna fiú volt, komoly, sötét szemekkel.
Nem tudtam leállni. Én hittem is, amit mondtam, magamnak is odaígértem mindazt, amire vágytam. 

És megszólalt a csengő.

Öcsém a székével együtt igyekezett befelé, bátyám mögötte lépkedett, de még egy rosszalló pillantást vetett rám. Utolsónak léptem be reszketve az izgalomtól. A szobában ott állt a karácsonyfa, apró gyertyák égtek rajta.  A libegő lángok különösen gyönyörűvé varázsolták, a díszek, amiket mi készítettünk átlényegültek, a papírlánc színei felragyogtak, a kukorica fehér gyöngysorként fénylett zöld ágain.
Édesapánk büszkeségén, az öreg gramofonon, felcsendült a Csendes éj.

Odaléptem a fához. – Ez a tied. – mutatott Édes, egy szép, faragott, kétajtós faszekrénykére.  Olyan volt, mint az igazi, csak sokkal szebb.  A tetején, mint egy óriási hópehely, egy fehér kutyus ült.  Aranyos, kis játékállat volt, de engem csak a szekrény tartalma érdekelt, hogy mii lehet benne?
Sok-sok babaruha, reménykedtem.  Nem zavart, hogy nincs babám, elképzeltem az apró fogasokon lógó színes ruhákat, kabátokat, sapkákat, sálakat, alul kis cipőket.  Remegő kézzel, boldogan nyitottam ki az ajtaját.  A szekrényke üres volt, teljesen üres.

- Ebben nincs semmi! – jajdultam fel.  Szüleim kicsit zavarba jöttek kétségbeesett csalódásom láttán. – Azt teszel bele, amit csak akarsz. – próbálkozott Édes.  De én csak álltam megsemmisülten, nem válaszoltam, hirtelen üressé vált számomra a karácsony. Arra sem emlékszem, mit kaptak a többiek. A szekrényt ott hagytam a fa alatt, nem sírtam, de minden közeledést elhárítottam. Öcsém később játszani kezdett a szekrénnyel, szőke feje meg-megvillant a gyertyafényben, ahogy nyitogatta, csukogatta az ajtókat. A lengő ajtócskák, folyamatosan és csúfondárosan mutatták, hogy nincs mögöttük semmi.

Azóta sok év telt el, meghitt, szeretetteljes, gazdag karácsonyokkal, szülőkkel, gyerekekkel, unokákkal, de egyetlen ajándék képe sem maradt olyan eleven, mint azé a kis szekrényé.
Még ma is le tudnám rajzolni a faragások kacskaringóit. Talán azért, mert összes gyermeki vágyamat, kívánságomat előre belepakoltam, és a háború, az év legszebb estéjén fosztotta ki.

Fácánok

Fácánok

A mező hatalmas, végeláthatatlan hótáblában kezdődött és végződött. Nem volt annak se csücske, se sarka, a hófehér terítő mozdulatlanul terült szét a síkságon. Ha valaki hullámot vagy ráncot akart az abroszra, csak a szél munkájában bízhatott. Itt aztán nem terítettek ám lakomára! Se egy bokor, se egy fa nem árválkodott, de még egy távoli tanyának füstöt fújó kéménye sem látszódott. Hogy mindezt honnan tudom? Miklóska mesélte, aki a téli hidegben egy álomszép mesevonatban utazott, éppen kibámult az ablakon. Különben a nagymamához igyekezett, karácsony napja volt.

A vonat végigviharzott a hótáblán, szinte kettészelte azt. A fagyott sínek úgy viselkedtek, ahogy a csillagszórók szoktak, csillagokat szikráztak. A mozdony lihegve fújtatott, füstcsíkja karikákat hányt, a magas ég felé tartott. Halk zene szólt, a kerekek szabályosan kattogtak. Az ablakra jégvirágok kapaszkodtak. Ha az utazó a szemét lehunyta, akkor is a vakító fehéret látta. Mert az mindent betöltött, a mindenséget úgy uralta. Miklóskát már épp az unatkozás környékezte, amikor a vonat kicsit lassított. Ekkor vette szemügyre alaposan a két madarat. Könnyű volt észrevenni őket, egyedül ők mozogtak, éltek a kihalt, tejfehér színű tájban. Barna tollazatuk kiemelkedett, egészen biztos, hogy fácánok voltak. Nem akármilyenek ám, hanem óriás fácánok, bizonyosan! Szemben álltak egymással. Az pedig nem vitás, hogy az óriások földjéről származtak. Az egyik magot tartott kemény csőrében, fejét megemelte. A másik óvatos mozdulattal közeledett feléje, nem kétséges, a magot akarta magának. Többet megtudni nem lehetett, mert az álomvonat gyorsított, nagy vágtába kezdett. Vajon megosztoztak a magon? Melyiküknek jutott? Nem tudhatjuk. Az álom tovaröppentette a vonatot más országokba. A kérdések válaszát pedig meleg paplanba burkolta.

Karácsony estéjén mindenki a nagymama meséjét hallgatta. Milyen érdekes! Egy fácánpárról mesélt, akik a mezőn laktak. Nyáron élvezték a napot, a langyos szelet, a szomjat oltó esőcseppet. Szemezgették a mező termését, éldegéltek vígan. Egyszer egy vadász puskavégre kapta őket, mesélte a nagymama. Nem, mi nem szeretjük a fácánlevest! Még az is kiderült a mesében, hogy a fácánok egy magon veszekedtek, ezért nem vették a vadászt észre.
- Nem is igaz! – vágott közbe Miklóska. – Én láttam a fácánokat a fagyos hótáblában, amikor a mesevonatban utaztam. Igenis, élnek. Most is egy magon vesződtek.
A nagymama csak nevetett.
- Mit gondolsz, kicsikém! Hány fácán él a mezőkön a nagyvilágban?
Miklóska elszámolt tízig, azután megállt. Egyrészt több ujj kezein nem volt. Másrészt rájött, hogy a kérdésre lehetetlenség pontosan kiszámolni a választ. Már éppen az óriások országát akarta segítségül hívni, ám a nagymama a mesét folytatta, lefejezte az óriásokat.
- Úgy beszélik, azt suttogják a mindentudók, hogy karácsonykor visszajön a két fácán. Nem nyughatnak. A magon csak meg akarnak osztozni. Na, látod! Még az is lehet, hogy tényleg őket láttad! Mesebeli tájakon barangol az a mesevonat – simogatta meg Miklóska fejét a nagymama. – Kibontottad már az ajándékodat?

A titokzatos fenyő ágai alatt lapult a csomag. Nem volt sem széles, sem magas. Miklóska kibontotta. A selyempapírba egy képet csomagoltak. Az üveg alatt valaki egy fácánpárt festett a vászonra. Vakító, fehér hótáblában álltak. Barna tollukat szél borzolta. Mögöttük egy hosszú vonat siklott a nagy fehérségben. Elöl angyal kormányozta, hátul a jóságos sárkány tolta. Torkából piros láng csapott ki, füstje felfelé szállott, alul meg szikrázott. A fácánok szembenéztek egymással. Az egyik csőrében magot tartott, fejét az ég felé emelte. A másik csak nézte – nézte vágyakozva, ő is a magot akarta.

Ezen az estén nehezen aludt el Miklóska. Sem ő, sem a nagymama, de még én sem gondoltam, hogy a karácsonyi mese lehet akár igaz, és a világban annyi, de annyi megfejtetlen titok lappang.

Két sóhajtás között

Két sóhajtás között

Csóró és Kócián már nagyon régen találkoztak. Van vagy három évtizede. Akkor egy utcán futottak össze. Tülekedett ott az ember darázsfészke, bor és sör leve csorgott le a bajuszokon. Akkor szuszogott, füstölgött és őrjöngött a kígyózó embertömeg, a bazárokban hamis ezüstök csillogtak, bőszen harsogott a trombita, a kolbász égő zsírban fröcsögött. Az égen vasmadarak parádéztak, tüzes istennyilák hullottak, mintha sosem akart volna megszikkadni a vastag jólét röhögő pofákba csordogáló pörköltleve.
Most egészen más világ íródott. Csóró sápadtan lesett ki az utcasarkon, gyorsan visszalépett, amikor észrevette a falhoz támaszkodó Kóciánt. Kócián még nem látta meg, sánta lábával araszolt volna tovább, ha nem állja útját a rengő falak nagy kupacú vakolatának tömege.
- Hát te? – kapaszkodott belé Csóró, vagy inkább csak csontsovány vállát érintette.
Kócián összerezzent, majd miután megismerte, a torkát egyre jobban mardosó köhögés után üdvözölte.
- Hogy kerülsz te ide? Nem tudod, hol vannak az emberek? – köpött egy nagyot a sáros földre.
Csóró vállat vont, választ ő sem tudott a kérdésre.
- Azt hallottam, hogy a kérdések azért szépek, mert nincsenek rájuk válaszok – vágta hátba Kóciánt.
Most hatalmasat mennydörgött az ég, elsötétült minden. A másik oldalon billegő ház tornya leszakadt, nagy robajjal terítette be a csúszós, iszapos kocsiutat, a járdát elmosta a hömpölygő, piszkos víz régen. A mocskos lében egy kék szájmaszk úszott, a szélnek volt vitorlája.
- Miért nem viselsz maszkot? – vonta azonnal felelősségre Csórót Kócián, amikor a kék száj meglebbent.
- Hülye! – került ki egy patkányt Csóró ügyesen. – Ugyan minek?
- A kérdésekre kik tudják a válaszokat? – érdeklődött Kócián, mint aki mentőövet talált.
- A válaszok Isten titkai – suttogta Csóró átszellemülve. – Ez afféle misztérium, amiben hisznek az emberek, ami megérinti a lelkiismeretüket.
- Hazudsz! – üvöltött Kócián. – Neked nincs is lelkiismereted! Mit prédikálsz itt? Ismerlek. Engem aztán nem csapsz be!
- Mert neked van? – ragadta meg grabancát indulatosan Csóró, majd elengedte. – Úgyis mindegy! – csettintett piszkos ujjával, majd orrát kezdte el piszkálni egészen addig, míg fulladás környékezte, s eltorzult arca valahogy görcsös nevetésbe rándult.
A rohamból Kócián rángatta ki, egészen pontosan akkor, amikor egy gebe döcögött feléjük, maga után egy koporsót húzott.
- Elfelejtettem már, messze a temető, oly rég nincs sírhely – ismerte be Kócián.
A felettük tátongó törött, pókhálós ablakból most egy ősz hajú, pongyolás nénike nézett le rájuk.
- Kedveseim! – Nem tudják véletlen, hány lélegzetvétel történik két sóhajtás között? – kérdezte nagy érdeklődéssel. – Már hónapok óta itt vagyok, ki sem mozdulhatok.
- Csak maradjon ott! Számoljon! Ott a legbiztonságosabb! – figyelmeztette Csóró.
Néhány lépést megtettek előre, egymásba kapaszkodva.
- Biztos, hogy erre van előre? Nem ez a hátra? – ingatta fejét Kócián.
- Nem érted, hogy mindegy? – üvöltötte Csóró, habzott a szája. – Ezt nem érdemeltük meg! Egyszerűen… nem érdemeltük meg! Aki engedte… Vedd tudomásul, hogy Isten nincs! – kiabálta be a két szakadozó fal közti sikátorba.
A sikátor végében egy pap állt vigyázva. A szétzúzott templom keresztjét emelte az égre, majd letérdelt, s nagyon halkan rebegte. Talán Csórónak, Kóciánnak s minden még sóhajtani tudó léleknek.
- Ha Isten nincs, kétségbeesetten hinnünk kell, hogy ott van!
Csend, nagy csend lett. Az ősz öregasszony számolt csak hangosan, egyre hangosabban, majd sóhajtott egyet.

Az utolsó utáni

Az utolsó utáni

Messziről nem lehetett megállapítani, hogy együtt vannak-e, vagy csupán az egyik gyorsabb a másiknál, akit utolért, s pár lépés múlva el is hagy. Mindenesetre egymás mellett mentek. A drága, de kissé kopott ruházatú harmincas nő és a kopaszodó, toprongyos, akár hajléktalannak is vélhető, kacsázó léptű férfi.
Egyszerre álltak meg, egymás felé fordultak, együtt voltak. Aki megállt a számítástechnikai bolt kirakata előtt, hogy a legújabb számítógépprogramokat szemügyre vegye, kiválóan hallhatta a hangjukat, a férfi gondolatait is.
- Olyan vagy, mint egy here, amihez nincs pöcs! – sziszegte az asszony. A "cs" hangot összeszorított foggal csikordította. A férfi - középtermetű, szakállas - maga elé emelte a kezét. "Szent Jobb, szent Jób", gondolta. - Nem dolgozol, nem csinálsz semmit, és a pénzem is elloptad! Meg amit a Bélának mondtál! Be ne tedd még egyszer a lábad a munkahelyemre, és ezt a Béla is üzeni! – egy járókelő hátrakapta a fejét, ahogy elment mellettük. – Idefigyelsz? – a férfi cigarettáért kutatott a zsebében, bólintott. – Először is Béla a főnököm, másodszor is szép és fiatal felesége van, akit nagyon szeret, és semmi közünk egymáshoz, harmadszor meg neked semmi közöd a mi ügyünkhöz, meg hozzám sem.
- A Béla egy takony, egy tetű. De üljünk be valahova, beszéljük ezt meg, megiszunk valamit, és emberi módon...
- Mit emberi módon? Az emberi mód volt, hogy elloptad a pénztárcámat kétheti kajapénzemmel? Az emberi mód volt, hogy megkértelek, hogy hozzál hat zsömlét meg vacsorát a sarki Közértből, és te két óra múlva jössz meg részegen, zsömle nélkül, hogy elittad a pénzt, amit odaadtam neked? Vagy azt hazudtad, hogy elittad?
- Beszéljünk rendesen egymással, üljünk be...
- És te hogy beszéltél a Bélával? Már az egy szívesség volt tőle, hogy engedett téged ott ücsörögni az irodában, és akkor te visszajössz, és részeg vagy a tőlem ellopott pénzből, és akkor a kurva anyját, meg szálljon le a feleségedről! Nem vagyok a feleséged, már holnap beadom a papírt! És nem ülök be veled sehová. Piálj egyedül!”
- Jól van! – csapott a levegőbe a férfi. – Nyertél. (Nyert él.)
- Akkor hallgass meg! Még ma vissza akarom kapni az egész pénzt, az utolsó fillérig! Ezentúl a tartásdíjat postán küldd, és ha a gyereket látni akarod, akkor majd elviszem az anyádhoz, és érte megyek.
- Menjünk be, itt van a sarkon túl az a jó kis kocsma, beszéljük meg! Tudom, hogy szeretsz engem. (Szeretsz, eressz, eresz, Árész, árrés.)”
- Én téged?
- Jó. Ha nem, akkor, szervusz. Akkor minek üvöltözöl itt velem? Szervusz! – belemarkolt a levegőbe, de mire az asszony a kezéért nyúlt volna, már hátat fordított, neki.
- Péter! – a férfi megállt, mint akit eltaláltak. – Börtönbe juttathatnálak, mert megloptál. Tönkreteszed a gyereket is az üldözéseddel. Anyád idegroncs. Ha hazamész részegen, kiakad. Nem ezt érdemli. Engem is kikészítesz. Miért nem hagyod abba?
- Meg a nyikhajról miért nem beszélsz? A nyikhajról? Az is biztos aggódik, amíg be nem mosok neki. Ne félj, nem ő győzött le, hanem a szar kispolgárságod. Magánügy.
- Ha így beszélsz, akkor menj a fészkes francba! Miért kell mindent elrontanod? Te hagytál ott egyhónapos gyerekkel. Te hajszoltad a kurvákat, dühöngtél részegen, amikor nem tudtam mozdulni a hasamtól. Az a kispolgárság, ha az ember tejet akar venni a gyerekének, vagy kaját a feleségének, hogy tudjon szoptatni, és nem rumot az első osztályú helyen, ahol hiába adja a borravalókat, kinézik, mert szaga van a göncének? Igen?
- Olyan vagy, mint az anyám, az se ért meg. Magánügy.
- Persze, neki is fáj, ha belerúgsz. De hozzá mindig visszamehetsz, ha szarban vagy, és ha egy darabig jól viseled magad, de nekem elegem van, hozzám nem jössz vissza soha többé! Nálam elkapartál egy életre! Menj haza az anyádhoz, bújj be a szoknyája alá, csinál majd egy hisztit, hogy beutaltat elvonóra, meg szemét ember vagy, meg ilyeneket, hogy ő tart el, aztán pátyolgat tovább. Nem is kell neked más, csak ő. Azt hiszed, hogy minden nő ilyen, de tévedsz!
- Gyere, tudom, hogy szeretsz, gyere el hozzám, beszéljük meg a dolgot! (Beszéljük, beszüljük, beszűküljük, szűköljük).
- Én abba a lukba nem teszem be a lábam! Egyszer ezt is eljátszottuk, de már minden variáció ki van merítve. Engem csak az érdekel, hogy hozd vissza a pénzemet, a tartásdíjat postán kérem, és a gyerek ürügyén se zaklass többet, mert elegem van!
- Figyelj, én megölöm magam! (A magom, a földre veszejtve, hagyom elpusztulni.)
- Az lenne a legjobb, de nem féltelek! Majd eliszod az eszed, a szíved, a májad, és nyüszítesz a kórházban, de az még odébb van! De te nem kellesz nekem, mást szeretek, te meg mehetsz a pokolba! A hasam csikar, ha rólad hallok! Csak annyira érdekelsz, hogy szeretnék megfizetni az összes kurvádért, akit az orrom alá dörgöltél nagy őszinteségedben!
- Nem kell a szöveg, magánügy! Még mindig oda vagy értem, hagyd ott azt a faszt, próbáljuk meg újra! Tudom, hogy velem volt a legjobb!
- No, jó. Én most elmegyek, ha utánam jössz, itt az utcán felpofozlak. Sajnálom, hogy ennyit ugattam neked. A falnak is beszélhettem volna.
Elindult. A lépésein látszott, hogy vár még valamit, de a férfi már másfelé figyelt.

Kávépénz

Kávépénz


– Nem hiszem el! Mi a fészkes fene megint ez? Itt volt még tegnap délután a dobozban egy ezres, meg egy ötszázas a sok apró mellett, most meg a papírpénz teljesen eltűnt! Ki a rosseb lopkodott már megint! Délben akartam kávét venni, de most nincs miből, csinálja tovább, aki akarja, én kiszálltam ebből! – Horváthné mérgesen odavágta a dobozt az írógép mellé, és az asztalához ült.
– Gyerekek, ez tényleg szemtelenség! Én is tudom, hogy volt még tegnap egy ezres itt. Palotai Zita tette be, mert apróra volt szüksége. De hogy lehet valaki ennyire pofátlan, hogy elveszi! – fakadt ki Margit. – Az utolsó adag kávét még felteszem. Mindenki kér?
A könyvelők bólogattak. A reggel mindjárt ezzel a kellemetlenséggel kezdődött. Csendben pakoltak ki az asztalukon, mindenki magán érezte a másik tekintetét, akár mindenki gyanús lehetett. Az a legrosszabb, amikor az ember becsületébe gázolnak, az alaptalan gyanúsítás vérlázító. Sokuknak sírásra állt a szája.

– Ez már isten tudja, hányadik eset. Nem csak mérgelődni kell, hanem ki kell deríteni, mi folyik itt, mert teljesen megmérgezi a légkört. Én senkiről sem tudom elképzelni közülünk, hogy lop. Nem lehet, hogy a földszinti számlázók közül valaki feljár ide? – dünnyögött Joli. – Én már kilenc éve dolgozom itt, az átépítés előtt nem volt ilyen, az biztos.
– Én már gyanúsítottam korábban Visegrádinét lentről, mert mindig kisírt szemmel, meg monoklival jár be dolgozni, de Éva megvédte, azt mondta nem az az asszony volt. De ő mindenkit megvéd – mondta Zita.
– Helló csajok! – vágtatott be Annuska, idős, dagadt lábú, ősz asszony, és zihálva rögtön rávetette magát a jelenléti ívre. – Hála istennek nem volt még itt Éva, hogy elvigye, pedig már elmúlt nyolc óra. De miért vagytok ilyen kifacsartak, mi mérgezi már megint a levegőt? A kávépénz? Ki a fenét érdekel! Hát tudjátok meg, nekem nagyon jó napom van ma. Tegnap, amikor hazamentem, még délután is rekkenő meleg volt. A szomszéd ember a múlt heti vihar összetört cserepeit rendezte a háztetőn. Én pont aláláttam a kerítés szélétől. Sortnadrág volt rajta. Hát gyerekek! Nem bírtam levenni róla szemem. Olyan nagy, kemény tökei voltak, majd felrobbant a nadrág rajta. Egész éjszaka ez járt a fejemben.
A nők nevettek, Éva lépett be a terembe a jelenléti ívért. A felújítás óta ő az igazgató titkárnője, úgy három éve. Alacsony, szolid öltözködésű, fiatal nő. Az igazgatónak pont ez tetszett. Ki nem állhatta a festett, tűsarokban topogó, csipogó libákat, akik tele vannak mütyürökkel, meg mindenféle hülye magazinokkal. A lány testi hibája sem zavarta. Tulajdonképpen senki sem tudta, milyen betegség vagy tünet ez, nem merték megkérdezni. Évának a nyaka szélesebb volt, mint az arca, mintha egy vastag sál lenne többszörösen körbe tekerve rajta. Szőkésbarna, vállig érő haja csak részben tudta leplezni. Csendben, megbízhatóan dolgozott, ez a lényeg.
– Képzeld Évi, – rontott rá köszönés nélkül Horváthné, – valaki már megint fosztogatta a kávépénzt! Esküszöm, megfojtom, ha kiderül, ki volt az.
Mindenki, egymás szavába vágva elkezdte mondani a magáét, újra felhozták Visegrádinét, sőt a takarítónőt is.
– Takarítónő úgy rám rontott, majd letépte a hajamat, amikor rákérdeztem a dologra. De nem gondolnám, hogy ő volt. Ennyi pénzért nem kockáztatja az állását – emlékezett vissza Zita.
– Én azt gondoltam, hogy áthelyezzük egy titkos helyre a kávépénztartó dobozt. Napközben itt lesz elöl, de munkaidő után elzárnánk egy rejtekhelyre. Még nem tudom, hol lesz, de neked megmondjuk, Évi. Margit, szemével körbetekintett az irodán, az alkalmas helyet keresve.
– Ugyan már, semmi közöm hozzá, de jó ötlet a titkos hely.
– Hát én csak annyit figyeltem meg – szólt bele Annus, – hogy az utóbbi fél évben szaporodott meg a lopkodás. Nem csak kávépénz tűnt el, hanem egyéb is a hűtőszekrényből.
– Ezt csak azért mondja Annus néni, mert én jöttem utoljára, nagyjából fél éve. Mindjárt a belépésem napján loptam el a sajtot a hűtőszekrényből, mi? – heveskedett Kenderes Zsuzsi és az asztalára csapott.

A napok csendben teltek. Olyan vihar előtti csend uralta a hangulatot az irodában. Általában nyugalom volt, de egy félreértett szó, vagy nézés azonnal nagy kiabálást váltott ki, aztán hirtelen csend lett megint. Lehet, hogy jó ötlet volt a kávépénz titkos helyre helyezése, vagy az illető szállt magába, de egy ideje nem tűnt el semmi, úgy két-három hétig.
Egy napon az ebédszünethez készülődtek. Egy részük a városban töltötte el az ebédidőt, másik részük bent melegszendvicset ebédelt. Ez is megváltozott az utóbbi időben. Kezdetben közösen vásárolták meg a hozzávalókat, de miután gyakran eltűnt a sajt vagy a ketchup a hűtőből, inkább mindenki maga otthon elkészítette nyersen a szendvicsét és itt csak megsütötte. Margit indult a teakonyhába, hogy bekapcsolja a szendvicssütőt, de mindjárt kiáltása hallatszott.
– Ne, ne! Álom ez, vagy valóság! Nem hiszitek el, eltűnt a szendvicssütő! Vagy eltette valaki valahová?
Sorra nyitogatta a konyhaszekrény ajtaját, benézett mindenhová. Nincs. A többiek odaszaladtak, ledobták a bevásárlószatyrokat az asztalokra, kiabálni kezdtek.
– Ezt már nem lehet tűrni, megyek a főnökhöz, csináljon itt rendet, mert én felmondok. Ilyen helyen nem lehet dolgozni – fakadt ki Horváthné és elviharzott.
Az igazgató ingerült lett, de érezte, az eset már a munka rovására megy, ezért felkérette a földszinti irodák dolgozóit is az emeleti nagyterembe és türelmet erőltetve magára, meghallgatta a túlfűtött előadásaikat különböző tárgyak eltűnéséről az utóbbi időben.
– Emberek, két vidéki telepünkön a cég fennállását befolyásoló ki- és beszállítások folynak ebben az időben, és most ezzel az ostobasággal kell foglalkoznom. Nem hiszem el, hogy ilyen pitiáner dolgok még előfordulnak ezen a világon. Főleg azt nem értem, hogy miért. Három éve volt a felújítás. Mind a két emelet egy-egy teakonyhát kapott. Konyhaszekrénnyel, kávéfőzővel, vízmelegítővel, porcelán kávéscsészékkel. De hol vannak, egyet sem láttam az előbb itt, csak színes saját csészéket.
– Még tavaly Tóthné búcsúztatásakor levittük a földszintre, aztán nem hoztuk vissza őket – mondta Margit.
– Nem, még decemberben én magam hoztam fel az összeset, a konyhaszekrény pultján helyeztem el őket – toppantott indulatosan Ida a földszintről.
Néma csend következett, a munkatársak értetlenül egymásra néztek. A főnök telefonja megcsörrent.
– Folytassák nélkülem, a simoni telepre kell mennem sürgősen – szólt izgatottan. – Horváthné számoljon majd be a történtekről – hadarta és elsietett.
– Tessék, a kávés csészék is eltűntek, és még mik, amikről még nem is tudunk. Kiabáltak össze-vissza.
– Na ugye, nem csak fél éve történtek itt lopások, mióta én itt vagyok! – kiáltotta kárörvendően Kenderes Zsuzsi.
– A csészéket meg a pénzt munkaidő alatt is el lehet emelni egy ügyes személynek. De a szendvicssütőt csak munkaidő után lehet kivinni a konyhából a terjedelme miatt.
– Mit akar ezzel mondani, Annus néni? – kérdezte Zsuzsi.
– Azt, angyalom, hogy tegnap munkaidő után láttalak az edénybolt előtt állva, hogy visszaosontál az irodába.
– De én csak az esernyőmért szaladtam vissza, mert elkezdett csepegni az eső! Láthatta azt is, hogy néhány perc múlva már vissza is jöttem!
– Nem Kenderes Zsuzsi vitte el a szendvicssütőt – vágott közbe Éva, – hagyjátok békében, de nekem is mennem kell.
Hirtelen megint néma csend lett, mindenki a lányra nézett, aki kivörösödve ült a székén.
– Hallottátok, nem? - … Továbbra is fagyos némaság ült a teremben. – Hát én ezt nem hiszem el, tényleg engem hibáztattok, én vagyok a pitiáner tolvaj a ti szemetekben! Mert én vagyok a legfiatalabb! – könnyek gyűltek a szemében és odavágta a tollát az asztalhoz. – Tudjátok meg, hogy nem érdekeltek. Elmegyek ebből a kuplerájból, ilyen utálatos bandát még nem láttam – kirúgta maga alól a széket, felkapta táskáját és kiszaladt a teremből, végig a folyosón. Ez a vénasszony, hogy döglene meg, ez találta ki az egészet! Fortyogott magában. Csak a férfiak tökein jár az esze, aztán még az igekötőkkel sincs tisztában. Nem, nem fogtok ti a becsületembe gázolni! Lerohant a lépcsőn, ki az utcára.
Az út másik oldalán, kicsit lejjebb, van egy hirdetőoszlop, egy új gyár az ipartelepen dolgozókat toboroz, úgy látta, a napokban könyvelőt is felvesz.
Kint az utcán, szemben az épülettel egy busz állt, rengeteg fel-és leszálló utassal. A lány elrohant a jármű szélénél és épp hogy kilépett mögüle az útra, egy távolsági busz dudálását meg fékcsikorgását hallotta. Aztán egy hatalmas ütést érzett a fején, jobb vállán meg a combján, amitől magasra felemelkedett, úgy tűnt neki a könnyű szélben, hogy a házak tetejénél is magasabbra. Elhallgatott minden, végtelenül hosszú csend ölelte át, amitől egész testében, lelkében megkönnyebbült.

Az asztalon álló lámpa selyemernyője fülledt, bordó színnel árasztotta el a szobát. Éva pongyolában feküdt az ágyon és a konyakos pohár szélét nyalogatta. Arca, egész teste izzott, combjai lüktettek, lihegett, egész teste bepárásodott. Letette a poharat, derekát, mellét kezdte el masszírozni. Újra és újra átgondolta a tegnap délután történteket.
Már a megszervezése is kéjes izgalommal töltötte el. Nála a lopással járó feszültség szexuális izgalmat váltott ki. Előző nap a nyomtatványos raktárban, ahol a tisztítószereket is tartja a takarítónő, egy-két iratokkal teli dobozt közel az ajtóhoz húzott. A szája már ekkor kiszáradt, a teste lüktetni kezdet, mint aki titkos találkára készül.
Tegnap, munkaidő után akkor lépett ki a szobájából, amikor a takarítónő épp a tisztítógépért ment a raktárba. Intettek egymásnak. Ő gyorsan végigsietett a folyosón, tudta, hogy a takarítónőnek néhány percre szüksége van a torlasz eltávolításához, bement a könyvelői irodába, betette a szendvicssütőt a nála lévő szatyorba. Amint megpillantotta, már izgalom töltötte el, remegve végigsimította vele a mellét, hasát és csak utána tette a szatyorba, Ma délig még nem is tudta, hogy Kenderes Zsuzsi megzavarhatta volna, az a liba az esernyőjéért ugrott vissza. Ez a körülmény további kéjes izgalommal töltötte el, ami csak tovább korbácsolta a szenvedélyét. Megoldotta volna azt is.
Mennyi szerelmes éjszakát szerzett neki a kávépénz lenyúlása is. Minden lebuktató trükköt felismert. A süketek még a titkos helyet is el akarták neki árulni. Nem kell, rájön ő magától is, így nagyobb az élvezet. A kávéscsészék ellopása, mint egy-egy lopott csók, már nem elégíti ki. Több kell. Egyre több, egyre merészebb. Mikor a takarítónő kitolta a gépet a raktárból, ő már a lépcsőn ment lefelé. Intett is neki. Az a hülye csaj meg délután elkezdett rohangászni és egy busz elé lépett az úttesten, pedig ő kijelentette mindenki előtt, hogy nem a lány lopott. Az meg csak rohant, rohant... esztelenül.

Két zsemle

Két zsemle

 


Vánszorgás volt az, nem is lépegetés, amellyel haladt egy elmosódó árnyék a járdán. Nem lehetett tudni, fáradt-e, beteg, vagy csak van ideje mindenre. Ez utóbbi kissé szürreálissá tette a mozdulatait. Teste meghajlott, pedig negyvennél több alig lehetett. A szakáll, a ráncos arc azonban köszönni szeretett volna a múló időnek, ezért korán testére nyomakodott. Készített is egy gyenge karcolatot, aztán maradni akart.
Kezében egy szatyor himbálózott, néha megérintette a koszos járdaszegélyt. A súrlódó hang mintha valami ritmust kölcsönzött volna a lépéseinek. A buszmegállóban pár fiatal hangja zavarta meg az estét. Rájuk sem nézett, mert már előfordult, hogy belekötöttek. Inkább bekanyarodott az első sarkon, hogy minél előbb észrevétlen maradjon.
Igazi nyári este volt, pedig csak a május kacsingatott túl korán. Szatyrában egy darab szalonna és egy erős paprika hintázott. Jó lett volna egy kis kenyeret kukáznia hozzá. Ma nem sikerült. Pedig kenyérhéj mindig akadt. Érthetetlen, hogy a ma más.Sokszor megfigyelte, hogy vannak szerencsenapok.
Hétfőn bőségesen volt kidobott étel. Olykor egészen friss zsemlék, csirkecombok félig lerágva, vagy épp barnára fonnyadt banán. Nagyon szerette a már túlérett, szétmálló gyümölcsöt. Eszébe jutott, hogy gyerekkorában pont ilyen pépes volt a tejeskávéba aprított kenyér. Anyja minden reggel azzal indította iskolába. Egy bögre vizezett tejeskávé és a tegnapelőtti kenyér könnyű találkozása a családi meleg illúzióját volt hivatott helyettesíteni. Felnőttként is átjárta a melegség, ha eszébe jutott.
Kedden, szerdán és csütörtökön mindig szűkös volt a kínálat. A kertes házak közelében sokkal kevesebb ennivalót dobtak ki az emberek, mint a lakótelepen. Egyszer még egy oldalsonkát is talált. Tökéletes állapotban volt. Egy szombaton reggel érte a szerencse. Annyit evett belőle, hogy délutánra hascsikarása lett tőle. Már azt hitte, hogy az epéje nem bírja, de valahogy elmúlt a fájdalom.
A vasárnap volt az aranynap. Olyankor az emberek mintha ajándékot akarnának adni a külvilágnak. Sokáig alszanak, nem zavarja őket a forgalom, nem sietnek bevásárolni. Vasárnap mindenki kedvesebb és adakozóbb. Több vasárnap kellene egy héten, gondolta cinikusan.
Ahogy a szűk utcában találta magát, mintha azonnal megszűnt volna a kamasz-zűrzavar. Már az ablakok is aludtak. Az utcai lámpák fénye gyengén pislogott. Egy gesztenyefa bólogatott valahol a távolban. Alatta egy hívogató pad. Senki nem tartott rá igényt. Meggyorsította lépteit. Külső szemlélő ebből alig vett volna észre valamit. A bal térde erősen sajgott. Fel-felszisszent egy-egy keményebb lépés után. Harmincnyolcszor.
A pad mégsem volt teljesen üres, mint ahogy messziről kifigyelte. Az egyik sarkában újságköteg állt, De mellette is szépen felhalmozva sorakozott legalább ezer példány. Valaki mind gondosan átkötötte barna madzaggal. Öregség szaga áradt a papírokból. Vagy csak a doh. Pontosan ilyen szaga volt a dédinek gyerekkorában, akit havonta egyszer meg kellett látogatnia. Erre apja szigorúan ügyelt. A húgyszagú öregasszony. Most neki sincs különb szaga, pedig nem öreg. Az utca, a kutyapiszkos aszfalt, a külvilág felszivárgott a bőre alá.
Egy pillanatra elérzékenyült. A dédi. Sosem szerette. Mindig ölelgetni akarta őt. Mert a husifeje nagyon tetszett neki. Husifej. Ilyen utálatos szóval senki nem illette senki rajta kívül. Hiába tiltakozott, a felnőttek megmosolyogták. Mégis jólesett az emlékezés. Fura az emberi természet, gondolta, még a rosszat is képes visszafordítani, ha az idő tükre elé helyezi.
A legvékonyabb köteget fennhagyta a padon, a többit egy mozdulattal lökte a földre. Nem volt álmos, inkább csak fáradt. A kemény pad azonban nem szolgált túl kényelmes fekhelyül. Nem messze a templomóra 11-et jelzett. Még nem jött el a vészes gondolatok ideje.
Térde meg-megsajdult. Eszébe jutott, hogy ennie kéne valamit. De a szalonna kenyér nélkül nem volt túl biztató vacsora. Talán majd hajnalban, amikor a kisbolt elől elcsen két zsemlét. A pék mindig pontosan háromnegyed ötkor hozza. Akkor meleg mind. A kenyerek glédában sorakoznak a ládában és az illatuk felhőt rajzol köréjük. Soha nem nyúl hozzájuk. Csak két zsemlét vesz el, a lopáskódexe ennyit engedélyez. Sokáig abban a hitben volt, hogy a boltos nem jön rá. Mindig elosont, mielőtt nyílt volna a lakat a régi, redőnnyel záródó bejáraton. Hónapokkal később talált egy cetlit celluxszal ragasztva a redőny közepén.
Ennyi állt rajta: Egészségére! Magának rendelek kettővel többet. Ez lehetett akár gunyoros is, de a szavak mögé inkább jót látott. Hetekig megköszönni sem merte, mert mi van, ha mégsem a jó szív íratta? Kevés manapság a rendes ember.
Mivel a napi rutin folytatódott, megnyugodott. Egy papíroson visszaüzent. Csak annyit, köszönöm, P. Mert ő már csak P. volt. Nem Katona Péter, nem valakinek a fia, nem egy férj, nem egy ember, aki valaha világ körüli útra vágyott. A világ az utca volt és az út is valamiképpen teljesült, mert folyton járta. Alig pihent. Ha meleg volt, azért, ha hideg, akkor meg gyötrelem volt a szabad ég alatt. A tavaszt szerette. A langyos estéket, amikor olvasni tudott egy eldugott ligeti padon. Nappal nem lehetett. Nemcsak azért, mert a lábában volt a mehetnék, hanem amiatt is, hogy más utcán élők kigúnyolták volna.
Felült. A pad fája törte sovánnyá aszalódott fenekét. Bicskát vett elő és az egyik köteget kibontotta. Akkurátus mozdulattal szedte ízekre a napilapokat. A dátum szerint a 60-as évekből maradtak meg mementónak. Vagy gyújtósnak. Az egyikből, ami lepedő funkciót lett hivatott betölteni, kihullott valami. Nem lehetett összetéveszteni semmivel. Egy ezres volt. Arcát mohó mosoly kendőzte be. Micsoda isteni szerencse! Felkapta, megforgatta. Ezres volt kétségtelenül. A papírlapok között egy értékesebb papír. Volt ebben valami vicces. Zsebre vágta és azonnal jobb kedve lett. A következő újságból még terített egy lepedőnyit, amikor újabb ezres hullott ki. Meghökkent. Szétnézett. Ez valami tréfa? Valaki szórakozik vele?
Az éjszakai csendet azonban nem zavarta sem ember, sem állat. Az enyhe tavaszi szél megsuhintotta az ágakat, de csak játszott velük, nem akarta erejét fitogtatni.
A keze hirtelen megvadult és tépte, nyiszálta a madzagokat. Az újságok kibomlottak és úgy táncoltak, mintha a szeméttelep esti murira készülne. Mindet kirázta egyesével. Nem is vette észre, hogy órák óta lengeti a lapokat. A keze fekete lett a nyomdafestéktől. A 60-as éveket követték a 70-esek, majd a tegnapi valóság. Minden talált pénz ezres volt. Megbújt a lapok közt, de mindig más oldalak fogták közre. Egy ideig azt is figyelte, hogy talán mindig ugyanoda rejtette el valaki a pénzt, de nem volt benne logika.
Amikor végzett, számolni kezdett. Százkétezer. Egy vagyon. Lihegett a fáradtságtól és az izgalomtól. Az este nem volt ennyire felpörögve, unottan adta át a helyét a hajnalnak, mikorra megnyugodott.
Ki tehette a pénzt az újságokba és miért? Ha odatette, miért dobta ki? Ezek zakatoltak elméjében, de a válasz elveszett valahol a korahajnali szürkeségben.
A pénzt belecsúsztatta a szalonnás zacskóba és elkezdett rendet rakni. Nem akart káoszt maga körül. Szépen felszedte az elszálló példányokat, amiket a szél kicsit megrugdosott. Visszahajtogatta eredeti formájukra és bekötözte a kupacokat. Reggel lett, mire végzett. Alig páran lestek felé, ahogy dolgozott. Csak néhány szapora lépés törte meg a reggel némaságát. Nem sokan siettek munkába szombaton.
Gyomra korgása kibillentette a csodából. Lemaradt a zsemlékről. Már rég bevitték őket. Ettől kicsit megfájdult a szíve. A megszokás egyhangú pillanata hirtelen hiányozni kezdett.
A talált pénz öröme is háttérbe szorult. Az a két zsemle…A jóváhagyott lopás.
Fogta zacskóját a pénzekkel szomszédoló szalonnával és elindult a bolt felé. Most vesz reggelit, ahogy valaha. Nem kell elcsennie, nem fogja átjárni a lopás izgalma. A bejárattól pár méterre azonban megtorpant. Túl sokan voltak benn. A cukros briós illata kikúszott a nyíló ajtó mellett.
Nem mehetett be. Az emberek mindig fintorogni kezdtek, ha a közelükbe ért. Valóban büdös volt mindene, de akkor is rosszul esett neki, amikor pár napja egy kisgyerek ujjal mutogatott rá és befogta az orrát.
Tovább ment. A zsemlék maradtak. Éhes gyomra hangosan próbált jelezni, de csitította. Várta a napi körútja. A százkétezer forint megkönnyítette lépteit. Pár saroknyira a régi lakásától megszületett benne a terv. Betért a közértbe és sor nem lévén, sietősen vett két vizeszsemlét,egy fej hagymát, egy szappant és egy borotvát. Leült a fal tövébe és jóízűen megreggelizett. Két szemtelen veréb a közelébe merészkedett, de elhessegette őket.
A közeli benzinkúton megmosakodott. A szappan habja beborította az egész arcát. Jólesett megszabadulni hosszú szakállától. Amennyire lehetett, a felső testét is megmosta. A többire ott nem kerülhetett sor. Tudta, hogy új ruha is kell.
Nagyon jól ismerte a várost, így az apró, kilós turkálót sem volt nehéz megtalálnia Rákospalotán. Ott cipőket is árultak. Mire mindennel végzett, erősen délutánba hajlott a nap. Kockás ingében, barna fűzős cipőjében és enyhén molyirtó szagát árasztó farmerjében újjászületve indult a végcél felé.
A zsemlés kisbolt előtt megállva nagyot sóhajtott. Még mindig nagy volt a forgalom, de ez most nem izgatta. Elszánt mozdulattal nyomta le a kilincset. Benn még sosem járt. A húspult mögött egy fiatal lány szolgált ki. Balra sorakoztak az ismerős pékáruk. Jobbra a gyümölcsök, tészták és az édességek. Szétnézett. A tulajt kereste, aki üzenetet írt neki. Hátul egy férfi pakolta a konzerveket. Az nem nézett fel. Megszólítani nem akarta.
A bevásárlókosarát telepakolta. Csak péksüteményt vett és az összes zsemlét, ami megmaradt reggelről. Nem ismerte fel senki. Amúgy sem ismerte. Fizetett, és kisétált, ahogy bárki más. Átgyalogolt a Lajos utcába és a szálló vaskapujának kilincsére akasztotta a két zacskót.
A többieknek, akik közé sosem szeretett menni.
A térde megint sajogni kezdett. A kockás ingben hamar melege lett.
Amikor végzett, keresett egy árnyékot a közeli park gesztenyefái alatt. A feje alá tette a pénz maradékát és gyorsan elaludt.