Puszta indulat



Kora gyermekkorától kezdve izgága, minden lében kanál fiú volt Tóth Vendel. Állítólag ikergyerek lett volna, de már az anyja hasában se tűrte a konkurenciát, és addig mesterkedett, míg egyedül nem maradt. Ez nem rágalom, vagy rosszindulat, a bábaasszony mondta, aki a világra segítette. Az pedig nem hazudik. Állítólag olyan vörös volt, mint a róka, és üvöltött, akár a fába szorult féreg, amikor a Maris néni elvágta a köldökzsinórt. Aztán azzal kezdte a földi pályafutását, hogy lepisilte az öreganyját. Hát persze, mert ő meg ott toporgott körülöttük, mint a tojó galamb. Azon sopánkodott, hogy milyen nehezen vergődik a világra ez a szerencsétlen gyerek.
Közben vizet melegített a fürdetéshez, meg pelenkát vasalt… Egyre azt hajtogatta, hogy mégis jobb lett volna, ha ez az Annus bemegy szülni a kórházba, mert ha rosszul fogják meg a gyerek fejét, ez is olyan hülye lesz, mint a szomszédék lánya. De hát ennek ugyan beszélhet az ember, olyan önfejű, mint az apja. A gyerek meg ripsz-ropsz lepisilte, és mehetett átöltözni. Ilyen, és hasonló pletykákat regéltek róla a ráérő vénasszonyok, holott mindenki tudta, és az anyakönyvi kivonatában is benne állt, hogy a városi kórházban született. No, de akit egyszer a pletyka szárnyára kap, az onnét le nem száll többé…

Az óvodában meg nekiment a dadusnak. A homokozóban játszottak éppen a gyerekek. Várat építettek. Vendelke meg azt játszotta, hogy ő az a repülőgép, amit tegnap látott a tévében, és porig rombolta a többiek homokvárát. Miért? Mert csak… Az óvó néni már akkor Pukkancsnak nevezte, mert minden miértre csakkal válaszolt és egy torz vigyorral elfordította a fejét. No igen, mert az óvó néni kérdezte. A társainak általában egy-egy pofonnal válaszolt.

A dadust kissé magasnak ítélte ehhez, így aztán őt egyszerűen csak bokán rúgta. Volt is ebből némi vita a szülői értekezleten, mert az anyukák féltették az apróságokat ettől a Pukkancstól. Ki akarták tiltani az óvodából. No igen, de hát a törvény az törvény, a gyereknek joga van az óvodához. Végül abban egyeztek meg, hogy Vendikét el kell vinni a nevelési tanácsadóba a pszichológushoz. Elvitték. A dadus meg vigyázott rá, nehogy kárt tehessen a többiekben.

Majd ha iskolába kerül, megnyugszik ‒ mondogatta az anyja, és nem értette, miért nem akar egyik gyerek se mellé ülni. Hiába mondta a tanítónő, hogy tűhegyes ceruzával bökdösi a padtársát, meg óra közben kisétál a teremből, mert éppen egy szép madarat látott elrepülni az ablak előtt, puszta rágalomnak vélte az egészet. Abban nem kételkedett, hogy a szünetben verekszik. Hát persze, mert mindenki őt bosszantja. Mondta is neki, hogy ne hagyja magát, mert aki a mai világban egy pofonért kettővel nem válaszol, az rég elveszett ember. Az apja még néhány hatásos bokszütésre is megtanította. Nem csoda, hogy hamarosan az iskola réme lett. A tanítónő speciális iskolába akarta küldeni, de hát száz kilométeres körzetben nem volt olyan. Maradt hát újra a nevelési tanácsadó a maga pszichológusával, aki egyben a városi ideggondozó járó beteg rendelőjében is főorvos volt. Ő legalább jól ismerte a páciensét.

A diagnózis egyértelmű volt. Vendikének speciális, kis létszámú tanulócsoportba kellett volna kerülnie, ahol gyógypedagógiai végzettségű tanárok segítik a nebulók fejlődését. No igen, de hol van ilyen iskola? Talán Pesten, de ki vigye oda, és hogyan? Kap egy kis nyugtatót és csendben marad… Ha már a főorvos asszony is így ítéli meg, ki kételkedne az igazgatónő szavában?

Némi nagyvonalú tanári segítséggel elvégezte mind a nyolc általános iskolai osztályt. Sok mindent elnéztek neki a tanárai, mert segíteni nem tudtak rajta, attól meg nem kellett tartaniuk, hogy netán egy középiskolában majd nem tudja megállni a helyét. Jól el lesz a város többi kétkezi munkása között, a többit meg majd megoldja az élet. Idővel talán ez a pukkancs természete is megenyhül és szépen beilleszkedik a többi városlakó közé. Segédmunkásnak, vagy gombnyomogatónak egy speciális gép mellé így is megfelel. Többre meg nincs is szükség.

A munkaközvetítőben többféle állást is ajánlottak neki. Először egy vágóhídon zsírszalonnát kellett volna darabolnia. Nem is lett volna semmi baj, ha az a francos lánckesztyű nem szorítja a kezét. De szorította, és ő puritán egyszerűséggel bevágta a sarokba. Meglátta ezt a művezető, és mondta neki, hogy védőkesztyű nélkül nem dolgozhat. Neki pedig ne parancsolgasson senki ‒ mondta ‒ különösen nem egy ilyen dagadt hentes. Szó szót követett, és a kezében maradt a főnöke nyaka. Másnap már nem kellett bemennie.

Nyáron, a szabadságolások idején felvették kisegítő levélhordónak a postára. Ez tetszett, mert semmi más dolga nem volt, mint fel-alá sétálgatni a városban és bedobni a leveleket a postaládába. Még kerékpárt is adtak hozzá. Ha elfáradt, leült egy padra a parkban, s ha éppen arra szottyant kedve, szundított egy félórácskát. Ebből lett aztán a baj. Meglesték a környékbeli csibészek amint ott szundikált a padon, nyakában a postástáskával. Megkötözték, elvették a táskáját és agyba-főbe verték, hogy adja elő, a pénzt.

‒ Miféle pénzt? ‒ kérdezte álmélkodva.

‒ Hát például a nyugdíjakat ‒ mondta az egyik, és visszakézből képen törölte.

‒ Én csak leveleket hordok ‒ nyögte.

‒ Hazudsz ‒ mondták, és addig verték, míg el nem vesztette az eszméletét.

Mentő, kórház, rendőrség, munkáltatói fegyelmi vizsgálat. Mit keres a postás munkaidő alatt a parkban? Ide se kellett többé bemennie, de attól kezdve egy jókora bicskát hordott a zsebében, és megfogadta, hogy ha bármelyiket megtalálja a támadói közül, ott, a helyszínen végez vele, bármi is következzen azután.

Esténként be-benézett a kocsmába, hátha ott találja, akit keres. Azokra éppen nem akadt, de ha már ott volt, fölhajtott néhány felest a sör mellé kísérőnek. Miből? Miből? Alkalmi munkákból, baráti kölcsönökből, meg amit az anyjától ki tudott zsarolni. Olyan is akadt, aki azért fizetett neki, hogy békén hagyja. Mert részegen kötekedni, azt nagyon tudott. Kiállt a kocsma közepére, elővette a hosszúpengéjű bicskáját, és elkiáltotta magát:

‒ Melyiktek szidta az én drága jó anyámat? A halálfia mind, aki nem az én barátom.

S mivel bizonyíthatja az ember ilyen helyzetben a barátságát? Természetesen azzal, hogy fizet neki egy felest. Aki nagyon jó barát akar lenni, akár kettőt is. Persze olyan is akadt, aki nem akart minden áron barátkozni. Azt ököllel, vagy éppen késsel kellett meggyőzni az igazáról.

Volt a városban egy autójavító műhely. A tulajdonosa, Varga Mihály mester a harmadik unokatestvére volt Pukkancs anyjának. Soha nem tartották a rokonságot, csak úgy eljártak egymás mellett. Aztán váratlanul meghalt a mester felesége, a koszos ruha meg csak gyűlt a szennyesben mosatlanul. Annus éppen arra járt, és ha már ott volt, részvétét nyilvánította a mesternek. Beszélgettek. Elpanaszolta azt is, micsoda csapás neki, hogy ilyen gyenge elméjű, erőszakos, semmire se jó gyerekkel verte meg az Isten.

‒ Azért még abból a Pukkancs gyerekből is lehetne becsületes munkásembert nevelni ‒ mondta a mester a fejét csóválva. ‒ Tudod mit, Annus? Te kimosod, kivasalod az én szennyesemet, én meg odaveszem magam mellé a műhelybe a fiadat mindenes legénynek. Még egy kis fizetést is adok neki.

Így is történt. Bár a fiúnak először nem nagyon tetszett, hogy munka közben olajos lesz a keze, de amikor a mester megmutatta neki, hogyan varázsolnak a szerelők a lepukkant vén tragacsokból csillogó-villogó, vígan száguldó autócsodákat, felcsillant a szeme és ő is olyan akart lenni.

‒ Én is vezethetem majd ezeket az autókat, Mihály bácsi? ‒ kérdezte Vendel, s máris ott érezte magát valamelyik Audi, vagy Mercedes vezetőülésén.

‒ Hát persze ‒ bólintott rá mosolyogva a mester, s már tudta, hogy a fiút hatalmába kerítette a technika csodája. Ha okosan és következetesen lát hozzá, legalább egy középszintű szerelő segédet tud faragni belőle az évek során. ‒ Csak tudod, mint mindennek, ennek is ára van.

‒ Mennyi? ‒ kérdezte a fiú kedve szegetten. ‒ Nekem nincs pénzem.

‒ Nem is pénz kell ehhez, hanem becsület ‒ tette a vállára a kezét a mester. ‒ Amit rád bízok, azt becsülettel és pontosan kell elvégezned. Azt akarom, hogy megszeresd ezt a munkát. Nagyon fontos, hogy az én műhelyembe senki sem léphet be ittasan. Se kuncsaft, se szerelő. Az utóbbiakra különösen smekker vagyok. Az én segédeim közül még senki se jött be kétszer ittasan. Az első eset után a kezébe adtam a fülét, meg a talpa alá az útilaput. Értjük egymást, fiam?

‒ Persze, hogy értjük. Én… de hát mondjuk, ha szombat este a haverokkal…

‒ Szabadidődben azt csinálsz, amit akarsz. Nem az apád akarok én lenni, hanem a kenyéradód. A műhelyben csak józan, vidám, és szorgalmas segédeket akarok látni!

‒ Jól van, én akár fütyörészhetek is… Aztán jogosítványt is tud szerezni nekem?

‒ Nem én. Az a te dolgod, de segítek megszerezni. Hogyan is nézne ki egy autószerelő jogosítvány nélkül?

Másnap Tóth Vendel reggel hét órakor munkára jelentkezett a szervizben. Vidám volt, barátságosan lekezelt mindenkivel, és szó nélkül nekiállt udvart takarítani. Elsőként ezt a feladatot adta neki a mester. Aztán napról napra fontosabbakat. Néhány hét elteltével már a szerszámok nevét is ismerte. Ő szolgálta ki az aknában dolgozó segédeket. Mire kitavaszodott, már olyan feladatokat is kapott, hogy az udvarban, meg a műhely előtti parkolóban ő mozgathatta a kocsikat. Ez nagyon tetszett neki. A mester hagyta, s közben figyelte hogyan mozog a műhelyben, hiszen megígérte neki, hogy segít megszerezni a jogosítványt. Egyedül a műszerek közelébe nem engedte. A fékpad, meg a motorok diagnosztikai pultja tiltott terület volt a számára. Akár egyetlen gombnyomással is nagy kárt okozhatott volna bennük.

Megtörtént volna a csoda, amire a pszichológus nem volt képes? Dühöngő oroszlánból bárányt varázsolt az autószerviz? Szó sincs róla. Csupán az történt, hogy a jogosítvány, a féktelen száguldás lehetőségének ígérete egy időre felülírta a természet parancsát.

Dolgozott a műhelyben egy fiatal segéd, alig idősebb nála. Az öltözőben is egymás mellett volt a szekrényük. Hamar összebarátkoztak. A mester is jó szemmel figyelte ezt, mert Ferit ügyes kezű szerelőnek és rendes embernek tartotta, akitől csak jót tanulhat a védence. Gyakran osztotta be őket közös munkára.


Egyik nap az öltözőben feltűnt Ferinek a nem éppen szolid méretű bicska. Rá is kérdezett, hogy az meg mire való? Ha netán valahol meglátják nála a rendőrök, biztosan megbüntetik érte, vagy el is kobozzák. Vendiből előtört a Pukkancs, és olyan átéléssel mesélte el a postás történetét, hogy szinte megijedt tőle a másik.

‒ No, akkor te mit csinálnál az én helyemben? ‒ kérdezte vörössé vált fejjel. ‒ Nem nyomnád belé a bicskát, ha meglátod valahol?

‒ Hát… ez azért kissé erős… akár meg is ölheted…‒ dadogta a másik. ‒ De hiszen azóta se derült ki, hogy kik voltak a támadóid…

‒ Ha a rendőrségen múlik, nem is fog soha. ‒ mondta Vendi fogcsikorgatva. ‒ Én majd megkeresem őket egyenként, ha addig élek is!

Jó ideig nem került szóba köztük a dolog. A fiatal segéd nem tudta elfogadni ezt a minden ésszerűséget nélkülöző dühkitörést, de nem tehetett ellene semmit. Igyekezett hát elfelejteni. Vendi meg azt nem értette, mit nem ért ezen a másik, hiszen a legelemibb dolog az, hogy duplán megtoroljunk minden rajtunk esett sérelmet. Ettől azonban még nagyon jól tudtak együtt autót szerelni és az a néhány korsó sör sem ártott meg a barátságuknak, amit a sarki kocsmában legurítottak.

Egy nyári délután éppen az elkészült, gazdára váró kocsikat vitte ki a parkolóba Vendi, amikor két idősebb segéd kuncogására lett figyelmes.

‒…azt mondja az ürge, hogy az a hülye postás gyerek ott szunyókált a padon, még a nyála is kicsordult álmában. Ők meg azt hitték, hogy… ‒ mesélte fülig vigyorral a társának.

‒ Ki mondta ezt magának, Vasi úr? ‒ ugrott hozzá a fiú.

‒ Az a Skodás ürge ‒ mutatott az éppen kocsiba szálló férfira a szerelő. ‒ Én javítottam a tragacsát, ő meg elszórakoztatott a dumájával. Azt mondja, a haverjaival néhány éve megpofoztak valami postást…

‒ No megállj, te rohadék! ‒ kiáltotta Vendi és megtapogatta a zsebében a bicskát.

‒ Mi van öcsi, megcsípett a darázs? ‒ nevetett föl a szerelő és indult vissza a műhelybe.

Közben a parkolóban beszállt a Skodába a tulajdonos, és mit sem sejtve kifordult az útra. A fiú meg odarohant az imént leparkolt Fordhoz. Beugrott, és már indította is a kocsit. Keze-lába remegett az indulattól, de tette, amit tennie kellett, amit a természet parancsolt neki. Egy belső hang ‒ mit hang, PARANCS ‒ azt dübörögte az agyában, hogy ezt a pasast meg kell ölnie. A nagy igyekezettől kissé kacsázva indult a kocsi, elől, hátul nekiütközött a többinek. Korrigált, ahogy az idősebb segédtől tanulta, aztán padlógáz és nyomás a mit sem sejtő Skodás után. Feri, meg a két idősebb segéd látta, mi történik, de az egészből nem értettek semmit. A fiatal szerelő sejtette, hogy a bicskával kapcsolatos lehet ez a nagy igyekezet, s szerette volna megóvni barátját az őrültségtől, amire feltehetően készült. Berohant hát az irodába, leakasztotta a javítandó kocsik táblájáról az egyik kész autó slusszkulcsát és elindult Vendi után.

A Skoda nyugodt tempóban haladt a városból kivezető úton. Fel sem figyelt a vezetője a mögötte kacsázva közeledő Fordra, melynek vezetőüléséből egy őrjöngő fiatalember kiabálta utána, hogy: „állj meg, te gané!” Csak akkor lepődött meg, amikor hátulról egy erős ütést érzett, aztán mellé került a másik kocsi és elkezdte leszorítani az útról. Rosszat sejtve nézett körül, s miután meggyőződött róla, hogy se közel, se távol senki nincs rajtuk kívül az úton, megállt, és a telefonját keresgélte, hogy valamiféle segítséget hívjon. Idegességében nem találta. Közben a másik kocsi mellé állt és kiszállt s vezetője. Egyik kezében egy hatalmas bicskát tartott, a másikban meg valami kő-, vagy vasdarabot. Ösztönszerűen beljebb húzódott az ülésen és, lenyomta az ajtózárat. A másik meg csak őrjöngött, a bicskát mutogatta. Nem értette mi történik vele.

‒ Szállj ki, te rohadt postás rabló! ‒ üvöltötte a támadó. ‒ Told ide a mocskos pofádat, hadd szabjam át!

Ez valami őrült lehet ‒ gondolta a megtámadott férfi. ‒ Mit hord ez itt össze? Miféle postarablóról beszél? Csak nem azt a postás sztorit hallotta meg, amit a szerelőnek mesélt? Hülye egy történet, a sógora mesélte neki valamelyik este, amikor együtt kártyáztak. De hát mi köze ehhez ennek a srácnak?

‒ Szállj ki, mert megöllek! – ordította tovább Pukkancs. Aztán a bal kezében lévő kemény valamivel betörte az ablakot, a jobbal meg már szúrt is a bicskával.

A szúrás mély sebet ejtett a vállán, nem sokkal a szíve fölött. Őrülten fájt, meg vérzett, de nem volt ideje gondolkodni. Tudta, hogy legalább a közeli benzinkúthoz el kell érnie, hogy segítséget kérhessen. Elfordította az indító kulcsot, és teljes erőből a gázra lépett. A kocsi nyögve, prüszkölve ugrott el az útpadkáról. Vendi a véres bicskát forgatva kezében szinte önkívületben futott vissza a kocsihoz, és indult utána. A szeme előtt piros karikák táncoltak és az egész teste verejtékben fürdött.

A benzinkútnál alig volt némi forgalom. Amikor odaért, mindössze két töltőkútnál állt kocsi. A kútkezelő meg az ablakmosással bíbelődött. A Skoda nagy sebességgel vágódott be közéjük és keresztbe fordult.

‒ Hívják a rendőrséget! ‒ kiáltotta. ‒ Valaki megtámadott az úton. ‒ Aztán a vállát fogva ráborult a kormányra.

A kútkezelő beszólt a pénztárosnőnek:

‒ Ne csak a rendőrséget, a mentőket is hívd, Jucika! ‒ Aztán odament a sebesülthöz, megnézte. ‒ Sürgős. Megszúrták.

De ekkorra már Vendi is odaért és az úton szembe állt a Forddal. Kezében a véres késsel kiszállt a kocsiból és a Skoda felé indult.

‒ Mondtam, hogy megöllek, te állat! ‒ sziszegte, és sandán nézett a meglepett férfiakra. Azok meg ki mit talált a közelben, seprővel, vasrúddal fölfegyverkezve álltak elé. Egy ideig csak méregették egymást, aztán a fiú egy hirtelen mozdulattal kaszált egyet, és a kútkezelő combján kiserkedt a vér.

Ekkor ért oda Feri, a fiatal segéd, és dermedten bámulta a véres jelenetet. Szinte földbe gyökerezett a lába a döbbenettől, és alig tudta kinyögni a szavakat. ‒ Ne tedd, Vendi! Ne tedd!

Két rendőrautó érkezett szirénázva és lezárták a benzinkúthoz vezető utat.

‒ Dobja el a kést és térdeljen le! ‒ kiáltott a fiúra az intézkedő őrmester. Közben lecsatolta a gumibotját.

‒ Vedd el, ha tudod, okos zsernyák! ‒ kaszált tovább a bicskával Vendi és eltalálta az egyik rendőr kezét.

Négyen voltak, tapasztalt rendőrök, hamar földre nyomták és bilincsbe verve betuszkolták a kocsi hátsó ülésére. Feri odament hozzá, és fejcsóválva megkérdezte:

‒ Muszáj volt ez tenni, Vendi? Megérte?

‒ Muszáj ‒ nyögte a fiú. ‒ Csak azért, hogy lássák… Csak a jogsit sajnálom… Az öreg megígérte…

A hatósági orvosi vizsgálat megállapította, hogy a fiú vérében se alkohol, se kábítószer nyomait nem találták.

Utoljára frissítve:2016. október 26., szerda 20:24
T. Ágoston László

 

Író, újságíró. 1942. október 14 - én született Tasson. Elhunyt Budapesten, 2017. július 13-án. Apja, nagyapja asztalosműhelyében nevelkedve nemcsak a szakma fortélyait ismerte meg, hanem a műhelyben megforduló kuncsaftok, az egyszerű falusi emberek adomáit is. Asztalos ugyan soha sem lett belőle, de ezek  alapozták meg humanista életszemléletét és a műhelyben hallott történetek évtizedek múltán is visszaköszönnek írásaiban. A kunszentmiklósi Damjanich János Gimná- ziumban érettségizett 1960 - ban, Ezt követően tíz éven át volt segéd - majd betanított munkás Szigethalmon és Budapesten. 1970 - től újságíró. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott.. Nős, három gyermek apja. Who is Who ügyfélszáma:HU11003298.

A Magyar Írószövetség tagja. Több író-, költő barátjával 1982 őszén megalakították a Krúdy Gyula Irodalmi Kört, melynek alapító titkára volt. A rendszerváltás idején az Írók Szakszervezetének tagja lett, s 1991 - 92-ben tagja volt az Írók Alapítványa kuratóriumának is. 

Első novellája 1966. decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit hazai és külföldi magyar nyelvű lapok, irodalmi folyóiratok közölték, közlik. (Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLíSz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Szőrös Kő, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó,OPUS stb.) 

Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak a 2001-ben jelent meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999 - ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége /Washington/.  Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000 - ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton a Lenkey családról (anyai ági ősei) készített családtörténeti tanulmányával, s bekerült a neve a Fontos Emberek Lexikonába. 2005-ben Fehér Mária alkotói díjat kapott A két Lenkey című regényéért és vezetőségi tagjává választotta a 2007-ben alakult Lenkey Társaság Kulturális Örökség Egyesület, mely 2013-ban Lenkey-plakettel ismerte el munkásságát. 2015-ben Bólya Péter - alkotói díjat kapott. 

 

Eddig megjelent kötetei:

                                         Hol lakik az Isten?         (novellák 2001)

                                         Aranyka                         (gyermektörténetek 2001)

                                         Kinek dolgozik az idő? ( szatírák 2004)

                                         Ördögszekér                  (novellák 2004)

                                         Egy pohár vihar            (kisregény 2004)

                                         A két Lenkey                 (történelmi regény első kiadás 2005)

                                         A két Lenkey                 (második kiadás 2007) 

                                         Eltékozolt évek              (novellák 2008)

                                         Lenkey huszárok          (dokumentum kötet 2009)

                                         Bumeráng                      (novellák 2009)

                                         Csendélet tigrissel         (novellafűzér 2010)

                                         Tükörponty a harangozónak  (novelélák e-book 2011)

                                         Nömös tassi novellák     (novellák 2011)

                                         A bicskafaló csuka         (gyeremektörténetek 2011)

                                         A négylábú ember          (novellák 2012)

                                         A király nem meztelen   (szatírák 2013)

                                         Napijegy a holtágra        (novellák 2014)

                                         Tapicskoló                       (novellák 2014)

 

e-mail cím: tagostonlaszlo@gmail.com

honlap cím: www.tagostonlaszlo.hu 

 

Tovább a kategóriában: « Rokonlátogatás Szivárványív »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned