Diótörő


Tenyerével összesöpörte az asztalon szétszóródott dióbél morzsákat és kidobta a kerti útra a madaraknak. Majd megtalálják, ha pirkadatkor inni jönnek a kis tóra. Sokféle madár járt a szomját csillapítani erre a kis földbe süllyesztett medencére. Gerlék, galambok, fekete rigók, cinegék, meg verebek csapatostul. Télen olykor még a varjak is meglátogatták. No meg az átvonuló fenyőrigók. Gyakran egymást riogatva rajcsúroztak a kert bokrai között, hiszen a környéken alig volt olyan hely, ahol vizet találtak volna. S ha már itt voltak, odaszórta nekik a konyhai hulladékot is, hogy minél tovább gyönyörködhessen bennük.

Alig néhány négyszögölnyi volt ez a kert, benne a nyolcvanliteres medencével, a fenyővel, két kis meggyfával és néhány bokorral. És ami a legfontosabb, a kert sarkában meghúzódó kis szaletlivel, nyugdíjas évei menedékével. Igazi remetelak volt ez a nagyváros forgatagában, ahová bármikor elvonulhatott, ha csendre, madárfüttyre vágyott. Ahogy teltek - múltak az évek, egyre több időt töltött a kertben. Olykor napok teltek el anélkül, hogy lenyomta volna az utcai kapu kilincsét.

Amikor megvették ezt a lakást, az volt a legfontosabb, hogy a kapu előtt állt meg a busz, ötpercnyi járásra volt a vasútállomás, és húsz perc alatt beérhettek a belvárosba. Az iskola is ott volt a szomszéd utcában. Ki a fenét érdekelte akkor, hol van az orvosi rendelő, meg a patika? Most már tudja. Az orvos hét perc, a patika tíz. A buszon ingyen utazhatna, de hová? Meg ilyen fájós lábakkal? A vonat is ingyen lenne, de magas a lépcső, és újabban regisztrációs jegyet is kell rá váltani. Tán ezzel akarják bizonyítani a politikusok, hogy a nyugdíjas kedvezmény miatt ment tönkre a vasúti társaság? Nohiszen… De ez már nem az ő gondja. Már ez se az ő gondja. Éppen eleget vitatkozott, veszekedett, amíg tehette, amíg aktív dolgozó volt a státusa.

A felesége gyakrabban utazik. Ő még nyugdíjas bérlettel jár vásárolni, meglátogatja a gyerekeket, besegít, ha kell. Néha hoz egy – egy színház – meg mozijegyet. Ki kell mozdulni – mondogatja – mert otthon bepenészedik az ember. Végeredményben igaza is van, csak… Semmi csak! Öltözz Józsi, hétkor csengetnek a színházban! No, hát valahogy így… A múltkor meg azzal jött haza, hogy vonattal kellett utaznia a buszvezetők sztrájkja miatt, és éppen egy elővárosi szerelvény indult, arra szállt föl. Napokig áradozott róla, hogy az milyen kényelmes, gyors és szép a belseje. Tiszta új, még a graffitisek se fújkálták össze. A mozdony meg olyan áramvonalas, amilyeneket az amerikai filmekben lát az ember. No, ennek is az lett a vége, hogy nincs mese, ezt látnod kell! Józsi morogva bár, de öltözött és követte élete párját az állomásra és felszálltak a vadonatúj elővárosi vonatra. Nem akart hinni a szemének, meg a fülének. A padozat tisztára söpörve, sehol egy felhasított üléshuzat, és tiszták az ablakok… Az ajtók automatikusan nyílnak és csukódnak, bemondják az állomások nevét. Akár a metróban. És szinte hangtalanul suhan a síneken. Csak ki ne derüljön, hogy valami  turpisság van a dologban. Vagy az, hogy csupán bejáratni hozták ide. Manapság ritka az olyan beruházás, amelyik mögött nem lappang valami nagy disznóság. Hatvanig utaztak vele, és azzal jöttek vissza is.

– Rohadt kemény ennek a diónak a héja – gondolta és újra rácsapott a kalapáccsal. Attól meg szinte szétrobbant az egész. – Tavalyi vacak – perlekedett tovább. – A fele penészes, rohadt, a másik felét meg ki se lehet bányászni a héjából. Ilyen haszontalan munkára is csak én vállalkozhatok. No, de hát mentené az ember a menthetőt…

Még a tavasszal kapták ezt az almásládányi kemény héjú diót a húgától. Éppen padlástakarítás után voltak, amikor ott jártak náluk. Több diófa is van az udvarukban. A sógor kertészmérnök, ő kísérletezett a különböző fajták házasításával. Ezt a ládányit ki akarták dobni a szemétbe, mint haszontalant. Azt mondta, a fát is kivágja, ne foglalja a kertben a helyet a többi szépen termő, hasznos növény elől.

– Mi bajod vele, Sanyikám? – kérdezte a sógorát. – Mi az, hogy haszontalan?

– Vad alanyról neveltem, papírhéjút oltottam bele, de nem sikerült. Többször próbáltam újra oltani… végül ez lett belőle. Az íze nagyon finom, de beleőszülsz, mire kiszeded a héjából. Ki a fenének van ehhez ideje, meg türelme? Aztán meg el is ázott, mire fölkerült a padlásra. Már az ősszel is mondtam Katinak, hogy dobja ki, de hát ismerheted a húgodat; „hátha jó lesz még valamire… Az a sokgyerekes cigányasszony biztosan megörülne neki.”

– Adsz egy kalapácsot, hogy kipróbáljam?

– Ne hülyéskedj, Józsi! Adok én neked papírhéjút, olyat, ami hét nyelven beszél. Ez szemét, még a cigányasszonynak se adnám oda!

– Hiszek én neked, Sanyikám, miért ne hinnék, de tudod, ott a szaletlimben elszöszmötölnék vele. Ha nem jó, hát kidobom a madaraknak. No, hol az a kalapács?

– Katikám! – nézett a sógor kissé furcsa fintorral a feleségére.

– Utalj ki a papírhéjúból egy ládányit a kedves bátyádnak a húsvéti diótortájához, mert különben elviszi az összes szemetünket!

Így esett, hogy végül két almásláda dió került a kocsi csomagtartójába. Az a bizonyos papírhéjú, a melyik hét nyelven beszél, meg a sógor szerint félig rohadt szemét, ami legföljebb madáreleségnek való. Az egyikből el is készült a húsvéti diótorta az unokáknak. A másikat ott takargatta Józsi a szaletli sarkában, mígnem egy orgonaillatú májusi délelőttön, amíg a felesége a városban volt, elővette a kiskalapácsot, és elkezdte törni a sógor által szemétnek becézett diót. Ha csak a fele jó, akkor is megéri a fáradságot. Fáradság? A nyugdíjas idejéből kitelik…

A következő diószem penészes volt. A bele is fekete, akár a csomóba állt korom. Halott dió – állapította meg magában és belesöpörte a szemetes vödörbe. Nem szerette a halott szót. Már kora gyermekkora óta viszolygott tőle. Mostanában meg, mióta egyre több régi barát, jó ismerős nevét látja a gyászjelentéseken, szinte hallani véli a kaszás közelgő lépteit. Az ő elmúlásukkal belőle is meghal egy darabnyi lélek. S ki tudja mennyi, meddig tart még a maradék. Még szerencse – gondolta némi malíciával –, hogy egy mérleggel mér az Isten, s előbb – utóbb sorra kerülnek az ellenségei is. Rég nem haragudott már senkire, kihunyt szívében a bosszú lángja, de mennyivel könnyebb a megbocsátás, ha tudja az ember, hogy az a másik már soha többé nem árthat neki.

Az apja egy ideig temetkezési vállalkozó volt. Úgy esett, hogy mire hazaért a hadifogságból, a faluban már befejezték a földosztást. Senki nem számított rá, hogy elő kerül, hiszen a mindenható hadigépezet eltűntnek nyilvánította. Aztán egy nap mégis megjelent és szakadt ruhában, lyukas bakancsban, a nyakába lógó hajjal és szakállal bekopogott az ablakon. A tanácselnök gyerekkori játszópajtása volt, megpróbált segíteni. No de a földet már nem lehetett újra osztani…

– Tudod mit, Pista? – mondta vigyorogva, mint aki épp most találta föl a spanyolviaszt. – Asztalossegéd vagy, nyiss egy műhelyt a faluban! Kiutalok neked egy műhelynek való helyiséget, meg elintézem az iparengedélyt.

– Az állunk meg felkopik, mire lerakom a mestervizsgát…

– Az igaz – hümmögött a tanácselnök jó barát – Tudod mit? Legyél temetkezési vállalkozó, olyan még úgy sincs a faluban. És ahhoz még mestervizsga se kell. Aztán ha éppen nincs halott, koporsó helyett akár ablakot is csinálhatsz azon a gyalupadon. Mi meg legföljebb becsukjuk a fél szemünket.

Nem is lett volna semmi baj, hisz’ a pénznek ritkán van szaga, de ha mégis, és elég sok, akár illatnak is mondható. A gyalu, meg a fűrész nem válogat a deszkában. Hanem a kuncsaftok, azok nem bírták ki reggelig. Ki tudja miért, de az öreg parasztok többnyire az éjszaka közepén adták vissza a lelküket. Már este szóltak, hogy a doktor azt mondta, az öreg aligha éri meg a reggelt. Volt aki előre kiválasztotta a koporsót, meg a szemfödelet. Aztán jöttek hajnalban, pirkadat előtt. Bekopogtak az ablakon: „ Pista, meghalt apám, hozzad a koporsót!” Ő meg fölkelt a legszebb álmából az asszony mellől, és indult. Mondhatta volna, hogy „neki már oly mindegy, jöhetnél reggel, komám!” De nem mondta, nem mondhatta, mert az ő szívében is ott élt a másik fájdalma. Téli fagyban, nyári zivatarban tolta a talicskán a fekete ládát, mert ez volt a dolga. A Józsi gyerek meg cuppogott utána a sárban vállán a két bakkal, amire a koporsót helyezték a tisztaszobában. Mert a gyereknek tanulnia kell a szakmát. Lehet, hogy ez adja majd a kenyerét, ha felnő.

Józsi gyerek irtózott ezektől a hajnali fagyos, gyászos menetelésektől. Irtózott a halottas ház kesernyés –, a koporsó enyves fekete festékszagától, a felkötött állú, múmiává aszott halott arcoktól és a tükörre feszített, ajtófélfára szögezett gyászdrapériától. A siratóasszonyokat se szerette, akik ott tüsténkedtek, intézkedtek a halott körül. Olykor több halott házában is találkozott velük, s lassacskán bevonultak az álmaiba is. Feketék voltak, sasorrúak, és piros volt a szemük. Többnyire felsírt álmában, amikor meglátogatták. Ilyenkor az anyja a mellére szorította a fejét, és csitítgatva ringatta, míg újra el nem szenderült. Az apja is nehezen viselte ezt a foglalkozást, de neki nem illett panaszkodnia. Katonaviselt férfi, aki megjárta a Don – kanyart, ezer arcában ismerte a halált és ezerszer a képébe nevetett. De mennyire
más kinevetni, mint kiszolgálni az elmúlást… No, meg a lövészárokban rumot is osztottak a roham előtt. A temetőből hazafelé jövet a kocsmában búcsúztatták a férfiak a megboldogult Feri bácsit, Maris nénit, s ott emlegették föl egykori tetteit, mondásait is. No meg ott ürítették a poharat a lelki üdvére. Hogyan maradhatott volna ki ebből a megemlékezésből éppen Pista? Csak a felesége fintorgott a pálinkaszagtól, és elátkozta azt a napot, amikor elfogadták ezt a vállalkozást.

– Látod, már megint duzzog anyád – vette ölébe a kis Józsikát az apja az egyik ilyen szeszszagú estén. – Aztán majd átmegy aludni a heverőre, nehogy véletlenül hozzá bújhassak. Tehetek én róla, hogy mégis hazasegített az Isten? Én tehetek róla, hogy nekem már csak ez a munka jutott? Tudom, lehetne nagy házunk is a főutcán, kocsink, lovunk, meg szép tehenünk. Csak annyit kéne tennem, hogy halkan, csendben belesúgom a titkár bácsi fülébe, mikor főzik a pálinkát a Tímár tanyán, és mikor törik el a juhászok valamelyik öreg kos lábát. Tudom. Érted, fiam? Tudom, de akkor száradjon el a nyelvem, ha egyetlen szóval is elárulom a barátaimat! A júdáspénz nem boldogít. Anyád szívesen megbocsátaná a vétkemet… Jól van, látom, unod a sok dumámat, meg nem is érted, miről beszélek. Bár ne is kelljen megértened soha…

*

Aztán ötvenkettőben jött két pasas és bejelentették, hogy államosítják a temetkezési vállalatot. Leltárba vették a két bakot, meg a fekete drapériát és az apját kinevezték fiókvezetőnek. Az eszközhasználatért meg kiutaltak havi tíz forintot. Ötvenhat után – vagy inkább úgy ötvennyolc körül –, amikor megalakították a faluban a téeszt, átvették a temetkezési fiókot is, és összevonták a szomszéd falu fiókvállalatával. Az apja nem akart beosztott gyászhuszár lenni, inkább beállt asztalosnak a karbantartó brigádba. De akkor ő már Pesten volt kollégista. Gépipari technikumba járt. Az anyja forszírozta, hogy tanuljon, városi ember váljon belőle, mert aki leragad itt, a falu sarában, abból előbb – utóbb csak fogatlan szájú kocsmatöltelék lesz. Őt meg bevitték a téesz irodára munkaegység elszámolónak, mert az apja öt hold földjével ő is aláírta a belépési nyilatkozatot. Pusmogtak is a háta mögött a vénasszonyok, hogy az elnök, meg a főkönyvelő... Persze, hogy előbb- utóbb az apjának is a fülébe jutott a pletyka, és amikor egy ködös őszi estén összetalálkoztak az elnökkel a kocsmában, biz’ eljárt a keze. Hat hónap felfüggesztett börtönre ítélte a bíróság a nyolc napon túl gyógyuló testi sértés miatt. Nem maradhatott tovább a brigádban, de még a faluban sem. Ő is Pestre került. Egy régi katona cimborája ajánlotta be az egyik külvárosi színházhoz díszletmunkásnak. Ügyes keze volt, szerették a rendezők. Néhány hónapig közös albérletben laktak, de hamar elváltak az útjaik. Az öreg későn járt haza, neki korán kellett kelnie... Aztán meg a nők. Ha kicsípte magát, megnézték még ötvenévesen is. Ő meg akkor kezdett udvarolgatni. Jobb volt az úgy külön. Anyagilag se szorult rá. Már húszévesen művezetőként dolgozott egy ipari szövetkezetben.

Városi ember lett. Panelházban lakott és hétvégi telke volt Ráckevén, a Duna – parton. Horgász haverok, szombat esti szalonnasütés, Trabantos kirándulások, kempingezések a bulgár tengerpart fövenyén. No meg a nők. Szőkék, barnák, tűzvörösek. Kettőt feleségül is vett közülük. Két gyerek, két lakás. Az anyját évekig nem látta. Igaz, ő se gyakran zavarta a szálkás betűs leveleivel. A régi játszótársak – ha nagyritkán összefutott valamelyikkel – többnyire a halottas bakokra emlékeztették, amiket a vállán cipelt a temetések után a gyászkocsi színtől hazafelé. Az osztálytársai koporsós Józsinak csúfolták. Nem tudott velük mit kezdeni. Meg azzal a riadt képű kisfiúval sem, akit rémálmaiban azok a felkötött állú múmiák, meg piros szemű siratóasszonyok kísértettek.

*

Aztán egy nap visszatértek a rémálmok. Puha talpú macskaként surrantak be az álmaiba. Az ölébe fészkelték magukat, kéjesen elnyúlva doromboltak, és karmukat meresztgetve követelték a simogatást. Egyszerre megváltozott minden. Mint amikor az orvos széttárja a karját a beteg fölött és behívja a szobába a ministránsokat. No de doktor úr, hát tegnap még azt mondta, van remény, tegnap még elfogadta a hálapénzt és megrendelte a lucullusi vacsorát. Halotti tor lett belőle új vendégekkel, piros szemű, sasorrú siratóasszonyokkal.

Az első rémálom az volt, amikor leszólt neki telefonon az igazgató, hogy holnapra jelölje ki azt a húsz embert, akit elsején el lehet bocsátani. No de hogyan, és miért? Ezek mind a barátai. Családos emberek. Villanyszámlát kell fizetniük, meg a gyereknek menzát az iskolában… Hogyan nézzen a szemükbe elsején? Sehogy. Ne nézelődjön, hanem hajtsa végre a feladatot, mert ha nem, az ő szűrét teszik ki hamarosan, és neki fájhat majd a feje, miből fizeti ki a villanyszámlát, és az ő gyerekének nem jut majd ebéd. Azt nem lehet, mert megvéd a szakszervezet. Hehe… azt már tegnap feloszlattuk, a vezetőkből meg csináltunk parlamenti képviselőt. No, erre varrjatok gombot, skacok!

És tényleg, egy hét múlva ott szorongott a munkaközvetítő folyosóján a többi karikás szemű, sápadt arcú panel lakó között és várta, hogy beleüssék a munkanélküli kiskönyvébe a pecsétet. Úgy álltak ott értetlenül, bambán, mint a fogságból megtért katona, akinek már nem jutott krumpliföld.

– Szívesen beütném a következő pecsétet is – mondta a párnafestékes ujjú hölgy a pult másik oldalán –, mert ötvenévesen úgy sem talál munkát, de ha észreveszi a főnök, holnap már én is ott ácsoroghatok maga mögött.

Önéletrajzokat írt, meg számtalan pályázatot. Felvételi interjúkra járt, ahol ifjú titánok nevették a görcsös akarását, hogy új szakmát tanulhasson túl az ötvenen. Éjszaka meg jöttek a felkötött állú múmiák, sasorrú siratóasszonyok. Az orvos látta a reggelre átizzadt pizsamát, a sötét karikákat a szeme alatt és aláírta a rokkant
igazolást.

A vitrinben ott állt a konyakos üveg. Ettől talán megretten majd Vörös Rébék, elszállnak a varjúként károgó fekete árnyak. Töltött magának, aztán az apjára gondolt és a falhoz vágta a teli poharat. A mesekönyvekből kimásolta a legszebb állatfigurákat. Deszkára ragasztotta és lombfűrésszel körbe vágta őket. Nem volt könnyű feladat, de sikerült. Az unokák örültek neki. Egyszer kiállt velük a piactér sarkára is, de a zöldséges kofák szóltak a piacfelügyelőnek és elzavarta. Azt mondta rá, vén csöves. Biztosan a kukából szedte ki, vagy lopta valahol a szajréját. Ha még egyszer meglátja a környéken, szól a rendőröknek. Vitatkozhatott volna vele, vagy megkéri, de nem. Látszott rajta, hogy fölösleges minden erőfeszítés. Ez egy másfajta ember. Neki munkája van. Neki meg marad a rokkantnyugdíj.

Az unokák kinőtték a fabábukat. Most kamillát gyűjt tavasszal, csalánt, meg bodzát. Méhekkel verseng a hársfavirágért. Ősszel meg ott a csipkebogyó. Nagy a család, segít az Isten patikája. Télre ott a dió. Az se baj, ha nehéz feltörni a héját, az se baj, ha a fele penész. Neki van ideje. Már csak ideje van…

A tányér alakú tévéantennán egy gerlepár turbékolt, aztán egymást kergetve ágról ágra repkedve közeledtek a szaletlihez. – Gyertek csak tubicáim, gyertek! – mondta Józsi, az öreg diótörő. – Nektek pucoltam a legjavát. Ti vagytok az én díszvendégeim. – Aztán odaszólt a ház felől közeledő asszonynak. – Azért a tálba is jut ám belőle, Mariskám. Ők meg nézd, hogy örülnek neki. Nagy kár lett volna, ha a Sanyi a szemétbe dobja ezt a diót. Még akkor is, ha nem olyannak sikeredett, amilyennek ő elképzelte.

Utoljára frissítve:2016. szeptember 30., péntek 11:38
T. Ágoston László

 

Író, újságíró. 1942. október 14 - én született Tasson. Elhunyt Budapesten, 2017. július 13-án. Apja, nagyapja asztalosműhelyében nevelkedve nemcsak a szakma fortélyait ismerte meg, hanem a műhelyben megforduló kuncsaftok, az egyszerű falusi emberek adomáit is. Asztalos ugyan soha sem lett belőle, de ezek  alapozták meg humanista életszemléletét és a műhelyben hallott történetek évtizedek múltán is visszaköszönnek írásaiban. A kunszentmiklósi Damjanich János Gimná- ziumban érettségizett 1960 - ban, Ezt követően tíz éven át volt segéd - majd betanított munkás Szigethalmon és Budapesten. 1970 - től újságíró. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott.. Nős, három gyermek apja. Who is Who ügyfélszáma:HU11003298.

A Magyar Írószövetség tagja. Több író-, költő barátjával 1982 őszén megalakították a Krúdy Gyula Irodalmi Kört, melynek alapító titkára volt. A rendszerváltás idején az Írók Szakszervezetének tagja lett, s 1991 - 92-ben tagja volt az Írók Alapítványa kuratóriumának is. 

Első novellája 1966. decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit hazai és külföldi magyar nyelvű lapok, irodalmi folyóiratok közölték, közlik. (Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLíSz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Szőrös Kő, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó,OPUS stb.) 

Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak a 2001-ben jelent meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999 - ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége /Washington/.  Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000 - ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton a Lenkey családról (anyai ági ősei) készített családtörténeti tanulmányával, s bekerült a neve a Fontos Emberek Lexikonába. 2005-ben Fehér Mária alkotói díjat kapott A két Lenkey című regényéért és vezetőségi tagjává választotta a 2007-ben alakult Lenkey Társaság Kulturális Örökség Egyesület, mely 2013-ban Lenkey-plakettel ismerte el munkásságát. 2015-ben Bólya Péter - alkotói díjat kapott. 

 

Eddig megjelent kötetei:

                                         Hol lakik az Isten?         (novellák 2001)

                                         Aranyka                         (gyermektörténetek 2001)

                                         Kinek dolgozik az idő? ( szatírák 2004)

                                         Ördögszekér                  (novellák 2004)

                                         Egy pohár vihar            (kisregény 2004)

                                         A két Lenkey                 (történelmi regény első kiadás 2005)

                                         A két Lenkey                 (második kiadás 2007) 

                                         Eltékozolt évek              (novellák 2008)

                                         Lenkey huszárok          (dokumentum kötet 2009)

                                         Bumeráng                      (novellák 2009)

                                         Csendélet tigrissel         (novellafűzér 2010)

                                         Tükörponty a harangozónak  (novelélák e-book 2011)

                                         Nömös tassi novellák     (novellák 2011)

                                         A bicskafaló csuka         (gyeremektörténetek 2011)

                                         A négylábú ember          (novellák 2012)

                                         A király nem meztelen   (szatírák 2013)

                                         Napijegy a holtágra        (novellák 2014)

                                         Tapicskoló                       (novellák 2014)

 

e-mail cím: tagostonlaszlo@gmail.com

honlap cím: www.tagostonlaszlo.hu 

 

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned