Aki fart vet a halálnak

        Mónus Friciék is összedugták a fejüket, és úgy gondolták, hogy ezt is túl kell élni, mint a háborút. Ha már mindenképpen a földet akarja a párt, vigye be a szövetkezetbe az apja, ő meg elszegődik a gyárba pénzt keresni. Aztán majd meglátják, melyikből lehet megélni, és hogyan. A Frici gyerek továbbtanulásához viszont eleve jól jöhet, ha a káderlapján a származási rovatba nem azt írják be, hogy kulák, hanem azt, hogy az apja foglalkozása munkás. A nyári szünetben akár el is mehet mellé dolgozni, hogy pénzt keressen.         Városszéli kiskocsma a pesti gyár nem rég letelepített gyáregysége szomszédságában. Itt búsulnak a poharukba műszak után azok a parasztgazdából lett segédmunkások, akik nem akartak szövetkezeti gazdává válni a falujukban. Középkorúak, vagy még ennél is fiatalabbak. Bánatos szeműek, kevés szavúak. A kezük még most is inkább az ostor nyelére, meg a gyeplőszárra áll, de a tenyerükön a kérget a spénhordó talicska nyele, meg az öntöttvas alkatrészek éles sorjája vastagítja. Az autóbusz indulásáig még épp marad annyi idő, hogy fölhajtsanak egy-egy kisfröccsöt, vagy egy krigli sört.

        Az Ida, mármint a felsége, egyelőre csak maradjon az anyós mellett a konyhában. Az efféle zavaros időkben jobb, ha nincs túlzottan szem előtt az asszony. Főleg az ilyen, még a negyvenedik évéhez közel is feltűnően csinos, kívánatos fehérnép. Lány korában úgy zsongták körül a fiúk, mint virágzó gyümölcsfát a méhek. Olykor ölre is mentek érte. Végül mégis Mónusné lett. Fogadkozott is a Bohák Ince, aki kétévi kísérgetés után már majdnem a vőlegénye lett, hogy addig nem nyugszik, míg újra az övé nem lesz az Ida. Így aztán a két férfi ott tört borsot egymás orra alá, ahol csak tudott. Ida csak nevetett rajta, féltékeny szamárnak becézte a férjét, és csak mosolygott, amikor a másik férfi a tejcsarnok előtt várakozó lányok szeme láttára többször is megsimogatta a fenekét. Azok meg kuncogva nevettek rajta. Másnap már a fél falu arról beszélt.

        Akkor kezdett komolyra fordulni a dolog, amikor a járási pártbizottság támogatásával Bohák Incét választották meg téeszelnöknek, és a pártiskola, meg a vezetői tanfolyam elvégzése után átvette a hivatalát. Elküldte a fővárosból átirányított könyvelőket, és a járási székhelyen szervezett tanfolyamra maga választotta ki a helybéli asszonyokat. Idát nevezte ki főkönyvelőnek. Neki nagyon tetszett ez a kinevezés, csak Mónus Fricinek nem. No, de hát kit érdekelt egy vasgyári segédmunkás véleménye egy téeszelnökével szemben? Legföljebb két fröccsel többet iszik, és esténként gajdolva tántorog hazafelé.

        Idát a fellegekbe emelte ez a főkönyvelői státusz. Mintha pálmaággal legyezgetnék a hiúságát. Annál is inkább, mert a maga nyolc osztályával érettségizett könyvelőknek dirigálhatott. Ő volt a téesz második embere. No persze a párttitkárral megosztva a második helyet. Két év alatt levelező tagozaton leérettségizett, s közben elvégezte a mérlegképes könyvelői tanfolyamot is. Mindezt természetesen a pártszervezet és a téesz-vezetőség támogatásával, melynek maga is tagja lett. Közben Frici magában átkozódva talicskázta a spént a vasgyárban, és egyre többet morgolódott, hogy az asszony későn jár haza, alig lehet találkozni vele. A családi asztalnál is a téesz ügyeiről beszél, mintha nem is közéjük tartozna. Az ágyban meg olyan, mint a jéghegy. Megfagy az ember keze, ha hozzáér. Ez már nem házasság, a fogságnál is rosszabb. De mit tehet, hinni kell, hogy véget ér. Közben csak hallgat, és nyeli a mérget, míg el nem önti az epe.

        Reggel a piacon megszólította az elnök felesége, a Juci, Frici anyját. Nagy hangon, szinte kiabálva mondta, hogy mindenki hallja.

        ─ Ide figyeljen, Mónusné! Fékezze meg a menyét, mert különben minden szál haját kitépem annak a ringyónak, ha még egyszer rajta találom az uramat a fészerben! A fia helyében már rég kitapostam volna a bélit…

        Az öregasszony sírva indult hazafelé, de egy szót se szólt volna a történtekről se a férjének, se a fiának. Arra gondolt, hogy emberhalál is történt már ilyen szerelemből.

        Egy meleg nyári délutánon ─ a fia is éppen mellette dolgozott ─  ott ültek abban a bizonyos városszéli kiskocsmában a buszra várva a fröccsük mellett, amikor betévedt Nagy János, akinek az Ida mellett volt könyvelő a felesége. Mondom, betévedt, mert szegény úgy be volt rúgva, alig állt a lábán.

        ─ Szerencsétlen fickó… ─ bólintott felé Molnár Gyuri, a másik spéntalicska vezető. ─ Látod, Frici, ilyenné válik az ember, ha zabba viszik az asszonyt. Állítólag a raktáros vetett rá szemet, az Ince haverja. Pedig hát ez a Jani ezüstkalászos gazda volt.

        ─ Hozzám szóltál, jó barát? ─ állt meg az asztaluk előtt a férfi. ─ Valami gond van?

        ─ Semmi gond, Janikám ─ válaszolt helyette Mónus Frici. ─ a sógoromról beszélgettünk. ─ Olyan tompa, színtelen hangon mondta ezt, hogy maga se hitte volna el, ha neki mondják. Ez a Jani nem bolond, csak részeg…

        ─ Már te is hülyének nézel, Frici?! ─ támaszkodott kihívóan az asztalukra. ─ Pedig a fülem még jó. Olyan jó, hogy még azt is meghallom, hogy a te Idád is belekerült a zabba. Neked már csak fart vet az Ida, Fricikém! Az elejében a téeszelnök dolgozik. Ezt rajtad kívül már mindenki tudja a faluban. Hát akkor Isten áldjon! ─ mondta, és egy félrecsúszott, furcsa, kárörvendő nevetéssel kifelé indult.

        Mónus Frici, a nagydarab erős parasztember lábából kiszállt az erő. Hirtelen úgy érezte, lebénult. De nemcsak a lába, a karja is. Föl se tud állni, nemhogy még számon kérje ezt a szerencsétlen, részegen csetlő-botló embert. No, de mit is kérne számon? Azt, hogy kimondta az igazságot? Érezte, sejtette, hetek óta e körül forgott minden gondolata, de még magának se merte megfogalmazni. Most meg a képébe vágják. Nem elég, hogy a munkatársai, a barátai, hanem még a gyerek előtt… Ezek után még tovább lehet élni? Nagy nehezen föltápászkodott, ment volna a részeg után, de maga se volt már józan, meg gyorsan lefogták a körülötte állók. Nem engedték fölszállni arra a buszra, amelyikkel Nagy János utazott. Egy később indulóval kísérték haza.

        Az anyja majdnem elájult, amikor meglátta. Rögtön ágyba akarta dugni, sőt még egy kis bort is adott volna neki, hogy megnyugodjon, mert közben a gyerek mindent elmondott, aztán köszönés nélkül elment a barátaihoz. Ő meg kiverte az anyja kezéből a kancsót, és az asztalt verve üvöltötte, hogy „megölöm azt a büdös kurvát!” De az asszonyt nem találta sehol. Nem hát, mert éppen vezetőségi ülés volt a téesz irodán. Meg is mondták neki. Dühében sírva fakadt és zsebre vágta a disznóölő kést. Azzal indult, hogy felköszöntse az „elvtársakat.”

        Minden szót hallott a szomszédasszony, és úgy megijedt, hogy gyorsan elszalajtotta a fiát az elnökhöz, hogy vigyázzanak, mert a Frici késsel megy köszönteni. Így aztán nem véletlen, hogy a körzeti rendőr fogadta a kapuban három segítőjével. Gumibottal, meg karókkal várták, s nem kérdezték, mit akar. Elvették tőle a kést és odabilincselték a kerítésoszlophoz. Aztán jött a járőr és elvitték. Addig ott állt megbilincselve a ház előtt, mint egy pellengérre állított tolvaj. Messziről bámulták a falubeliek.

        Senki se emlékezett rá, ki mit mondott a téesz iroda előtt. Arra se, ki segített a rendőrnek elfogni. Annak se maradt nyoma, mi történt a járási rendőrkapitányságon az alatt a három nap alatt, míg vendégül látták. Tény, hogy harmadnap este kiszállították a rendőr kocsiból, és két civil nyomozó odaállította a kapu elé. Kissé megviselt volt, de megállt a saját lábán. Valamit még mondtak neki búcsúzóul és elhajtottak. Be se köszönt a házba. Fölballagott a padlásra és felkötötte magát a keresztgerendára.

 

*

 

        Több mint negyven év telt el. A kis Frici elvégezte az egyetemet, és osztályvezető lett egy külkereskedelmi cégnél. Gyakran megfordult Párizsban, Londonban, Bécsben, de a szülőfalujában csak évente egyszer, a halottak napján, amikor virágot vitt az apja, meg a nagyszülei sírjára. Mindig egyedül ment. Csak a sírhoz és már fordult is vissza. Már szinte senki se emlékezett rá a faluban és ő se ismert senkit. A kollégái úgy tudták, hogy pesti gyerek, és ő nem ingatta meg őket ebben a hitükben. Ha netán valaki a gyerekkoráról kérdezte, azzal tért ki a válasz elől, hogy „nem nosztalgiázni járunk be a céghez, hanem dolgozni.” A kíváncsi kolléga elhúzta a száját, akár gondolhatott is valamit, de nem faggatta tovább.

        Harmincöt éves volt, amikor megnősült. Akkorra már volt lakása Budán, kocsija, meg tulajdonrésze egy balatoni üdülő-szövet- kezetben. Tulajdonképpen nem is az asszony hiányzott neki, hiszen sok nőismerőse volt, akik bármikor hajlandók voltak vele tölteni a hétvégét, és akár a háziasszony szerepét is betölthették. A barátai viszont mind megházasodtak, de legalább együtt éltek valakivel. Esténként nem volt kit meghívni egy pofa sörre, a disc-jockeyk meg kinézték a buliból.

        Egy öt évvel fiatalabb lányt vett feleségül. Bernadett a szomszéd osztályon dolgozott. Régi kereskedő család sarja. A szülei is ott dolgoztak a cégnél. Évek óta ismerték egymást, ő is gyakran lejárt a balatoni üdülőbe. Két éve, a szilveszteri bulin szépségkirálynőnek választották. De nemcsak csinos, okos lány is volt Berni. Mint mondani szokás, két szeretkezés között is jókat lehetett beszélgetni vele. Összeházasodtak, született két gyerekük. A fiú, Balázs, jogot tanult, Mónika orvosnak készült. Úgy gondolták, önálló lakást kellene venni nekik, hadd éljék a saját életüket. Végtére is ez az európai trendi… Ők meg élik a sajátjukat. Gyakran fölemlegették egymás közt, hogy milyen szerencsések, hiszen több mint húsz éve élnek együtt, és még mindig nem untak egymásra. Még a szexben is ki tudják találni egymás gondolatát.

        Aztán egy álmos nyári éjszakán, amikor még a természet is horkol, Bécsből hazafelé autózott Frici. Ráért volna másnap reggel kipihenten elindulni, hiszen a szállodában ki volt fizetve a szobája, de a vártnál hamarabb befejezték a tárgyalást, és egy kis antik medalionnal szerette volna meglepni Bernit. Piszkosul nyomta a gázt, hogy még ágyban érje, és azonnal bevasalja a háláját. No, mondd már, legföljebb egy kicsit elkésik a hivatalból… Majd átszól az Oszinak, a főnökének, hogy orvoshoz ment, csak dél körül ér be.

        Hosszú, fárasztó nap volt, bágyadtan ült a volán mögött. Talán el is aludt egy-egy pillanatra… Nem emlékszik, mi és hogyan történt ott az M1-es úton Győr előtt. Csak az a két szikrázóan fényes lámpa, ami megállíthatatlanul rohant felé… egy fülsiketítő csattanás… A következő homályos emlékkép a fehérköpenyes nővér, aki ébresztgeti, és Bernit hívja, hogy most már fölébredt, megpróbálhat beszélni vele. No, igen… a szeme nyitva volt, hallotta is, hogy beszélnek hozzá, de az a két vakító kamionlámpa még most is ott parázslott az agyában, és a fémek őrjítő csattanása is elnyomott minden más hangot. Mozdította volna a fejét, de fejsze hasított belé. A mellkasába hegyes nyilak fúródtak. A karját és a lábát gipszpáncél borította. Kicsorduló könnyei fátyolán át még látta Bernit. Szólt volna hozzá, de szavai valami visszhangos, sötét verembe hullottak.

        Napokig feküdt kómában, élet és halál között. Ha fölébredt, és kitisztult az agya, tudta, hogy él, hogy túlélte azt a hatalmas csattanást, és most már biztos, hogy azok a furcsa, vakító fények nem a túlvilág útjelzői voltak, hanem evilági kamionlámpák. Az a fehérköpenyes, szőke se angyal, hanem ápolónő, aki úgy bánik vele, mint egy hímes tojással. És ott áll az ágya mellett Berni, az asszony, akinek olyan sürgősen át akarta adni a medaliont. A gyerekei mosolyognak rá. Akkor hát nem is lehet olyan végzetes a baj… Lélegzik, megvan keze, lába. A többi nem számít. Ha Isten megsegítette, célja van vele, s nem hagyja elveszni.

        Hetekbe telt, mire fölfogta, mi is történt vele valójában, hol van, és miért. Azok a szavak, hogy szilánkos törés, zúzódás, meg belső vérzés, sokk, no meg az orvosok szájából való latin szavak nem sokat jelentettek a számára. Racionális gondolkodású ember lévén, annyit szűrt le az egészből, hogy él, de mégis csak nagy bajban van. A korábban megszokott, szépen elrendezett életének vége. Nincs többé munkája, nincsenek főnökei és beosztottjai, vége az autóvezetésnek, amiben kiélhette a száguldás örömét. Nem lesznek jóízű pezsgős vacsorák a barátokkal, nincs balatoni lubickolás, se tengerparti séta. Mi lesz helyette? Tolókocsi, vagy jobb esetben mankó. No meg a kiszolgáltatottság, hogy még egy pohár vízért is könyörögnie kell. Kinek? No, ez itt még a nagy kérdés, hogy Berni egyáltalán hajlandó-e kitartani mellette ilyen reménytelen állapotában? Megszokta mellette, hogy nincsenek anyagi gondjai, hogy még a gondolatait is lesi… És mi lesz a szexszel? Lehet, hogy ő már soha többé nem tud örömöt okozni az asszonyának? Lehet, hogy egy életre impotens marad? És neki mi marad ebből az egészből, amit életnek neveznek? Berni jól ápolt, sőt mondhatni, még mindig szép, csinos és kívánatos asszony. Még most is utána fordulnak az utcán a férfiak. Ő meg egy rokkant, haldokló vénember lesz mellette. Vajon meddig képes ezt elviselni egy ilyen asszony? Mint viharban a szélmalom kerék, úgy pörögtek lázas agyába a gondolatok. Már-már azon törte a fejét, mi lenne, ha kihúzná a karjából az infúziós tűt, vagy még biztosabb, ha kiugrik az ablakon, és vége… Vége, mert ez a vegetálás nem élet, csak dupla szenvedés.    

        Nappal még csak el volt valahogy. Elfoglalták az orvosi kezelések, és egymást váltották a látogatók. Berni, a gyerekei, meg a barátok, ismerősök. Vigasztalták, bíztatták, hogy XY-t egy hasonló baleset után úgymond kosárból rakták össze az orvosok, és lám, él és virul, úgy fut, mint a nyúl. Olykor még meg is nevettették mulatságos történeteikkel. Hanem az éjszakák, amikor egyedül maradt kínzó kétségeivel, és rémálmok gyötörték… Szinte minden éjjel előjött az a negyven év előtti emlékkép, az a rémséges jelenet ott a városszéli kiskocsmában. Újra átélte azt a szituációt, ahogy akkor odalépett az asztalukhoz Nagy Jani, és az apja arcába vágta: „Neked már csak fart vet az Ida, Fricikém!” Csakhogy most nem az apjának mondta, hanem neki: „Neked már csak fart vet a Berni, Fricikém!” Álmában is tudta, hogy mindez csak rémálom, lázas agyának kegyetlen játéka, de semmit se tehetett ellene. Úgy érezte, ez már az őrület előszobája. Igen, mert az álom folytatódott. Az apját látta a kötél végén lógva, de amikor lefelé hozták a létrán az elernyedt holttestet, valahonnét felülről nézve a saját arcát fedezte föl benne.

        Képtelen volt eldönteni, mit tegyen. Szóljon erről a kegyetlen, és szinte rendszeresen ismétlődő rémálomról az orvosának, vagy adja meg magát a sorsának és kövesse az apja példáját? No, igen… és Berni, aki olyannyira része volt az életének, hogy egyetlen napját se tudta elképzelni nélküle? Vele mi legyen? Mi lesz? És a gyerekei hogy fognak emlékezni rá? Soha nem volt féltékeny, de nem szerette, ha mások is bámulják. Ez a nő az övé, és ne csámcsogja körül senki! De mi lesz, ha felbukkan egy másik férfi, aki szebb, jobb, kedvesebb, mint ő, és ráadásul még egészséges is? Tele férfiúi energiával… Te jóságos Isten! Ezt nem szabad továbbgondolni! Vagy beleőrül, vagy megőrjíti az asszonyt is….

Egyik éjjel, amikor az ő orvosa volt ügyeletes, elmondta neki a kétségeit. Attól kezdve esténként erős nyugtatót kapott.

        A csontok lassan összeforrtak, behegedtek a sebek. Már tolókocsi se kellett. Két mankót kapott a hóna alá, és hazamehetett. A lakásban mindent úgy talált, ahogy a bécsi út előtt hagyta, csak a falinaptáron árválkodtak az át nem hajtott lapok. Szerette a lakását, a dolgozószobáját. Itt érezte magát otthon a világban. Ebben a környezetben kissé megnyugodott és nem akart már mindenáron megszabadulni az életétől. 

        Egyik nap meglátogatta őket Berni nagynénje, aki alig egy éve temette el a férjét negyvenévi házasság után. A két asszony szinte körülzsongta Fricit. Talán mindketten a saját betegüket látták benne. Gizi egyébként is kedvelte őt, és drága unokasógoromnak titulálta. Sok kellemes napot töltött együtt a két család a balatoni nyaralóban.

        Ebéd után, melyet együtt főzött a két asszony, lefektették Fricit a hálóban, mert az orvos azt mondta, a délutáni szieszta fél gyógyulás. Ők meg kiültek a nappaliba egy kicsit konyakozni, egy kicsit pletyózni, ahogy ők mondták, de az ajtót félig nyitva hagyták, hogy meghallják, ha netán szüksége lenne valamire. Aztán a második pohár után kissé szégyenlősen kuncogva, kissé kipirulva, halkan megkérdezte Berni:

        ─ Nem szeretnék kegyeletsértő lenni, Gizikém, de tudom, hogy szegény Jenő évekig küszködött a rákkal. Szóval nem tombolt benne a férfierő…

        ─ Magyarul arra vagy kíváncsi, megcsaltam-e? Ha más kérdezné, biztosan a fejére borítanám az asztalt, de te a legkedvesebb unokahúgom vagy, és ráadásul hasonló helyzetben. Lett volna rá okom, módom, akár lehetőségem is, de nem tettem. Karesszel két hónapja ismerjük egymást, és nem szégyellem, hogy kell, és jólesik. Annyira még nem vagyok vén… Amíg Jenő élt, soha. Nem érdemelte volna meg. Hiszem, hogy ő se tette volna meg velem.

        ─ És nem hiányzott? Már úgy értem…

        ─ Tudom, hogy érted. Rohadtul hiányzott, hiszen ott feküdt az ágy másik oldalán a férfi, akit szerettem, és aki egykor a csillagokba emelt. Szenvedtem, mint a kivert kutya.

        ─ És…és?

        ─ Bernikém, az élet mindent megold… Ha az ember elől elveszik a terülj-terülj asztalkámat, előbb-utóbb visszatér a menzára. Emlékszel még, milyen volt az egyetemi menza?

        ─ Hát, olyan nem túl változatos…

        ─ No, igen, de nem arra gondoltam. Önkiszolgáló.

        ─ Arra gondolsz, hogy vibrátor, meg az ujjad mindig kéznél van?

        ─ Igen, valami ilyesmire. A fürge ujjak mozgalom… szingli módra. Szükségmegoldás, de legalább becsületes.

        ─ Sokat segítettél, Gizikém ─ mondta Berni kényszeredett mosollyal az ajkán. ─ Ennek örömére még egy kis konyak?!

        ─ A végén még berúgatsz, te lány! ─ nevetett föl Gizi, és odanyújtotta a poharát.

        Frici félálomban szenderegve kapta el a beszélgetés egy-egy részletét. Nem hallott ugyan minden szót, de az utóbbi időben kifinomult fantáziája pótolta a hiányzó szavakat. Tény, hogy mindkét asszony szenved a férje betegsége miatt. Végtére is hozzászoktak a kényeztetéshez, a babusgatáshoz, aztán egyszerre csak, mint derült égből a villámcsapás, fejre áll minden. Csókos feleségből ápolónővé kell vedleniük. Gizi ezek szerint már talált vigasztalást. Meg is érdemli szegény. Hát persze, ilyen az élet ─ mondhatják a szkeptikusok ─ túlélik, mint előttük, és utánuk számtalan generáció. Bele van kódolva a génjeikbe. Az egyik kibírja, a másik félre lép, vagy visszatér a menzára. Megőrjíti az a tudat, hogy mindez miatta van. No, igen, és a nagyanyja, aki az első világháború idején öt évig nem látta az urát? Egy tetterős fiatal férfitől búcsúzott el 1915 nyarán, és egy nagyszakállú, toprongyos vénember zörgött be az ablakán 1920. karácsonyán. Még tetves is volt szegény, úgy botorkált haza az orosz fogságból. Az apja is megjárta a fogolytábort a következő háborúban. Vasutat épített Szibériában. Vajon milyen érzéssel ölelték át hazatérve az asszonyukat? Az apját látta. No, nem a háború után, hanem a téesz szervezéskor, meg látta a kocsmában a porig alázott férfit, aki képtelen volt elviselni a sorsát. Megpróbálta kitörölni ezeket az emlékeket nemcsak az agyából, hanem a szívéből is, de valami hátsó bejáraton mindig bekopognak. Ő már városi ember, a harmadik évezred polgára, semmi köze ezekhez a középkori félelmekhez, meg a barbár ösztönökhöz. És lám, ha felbukkannak valahonnét a mélyből, kiderül, hogy ott lapul minden őse, minden ősi félelme a zsigereiben. Elég egy kis megingás, egy ostoba baleset, és sarokba szorított, rettegő vadállattá válik az ember.

        Egyik éjszaka, amikor álmatlanul forgolódott az ágyban, felfigyelt az asszony szaggatott, keserves sóhajtásaira. Egy ideig fülelt, aztán megsimogatta a karját.

        ─ Bernikém, te sírsz?

        ─ Már hogyne sírnék ─ tört föl az asszonyból a zokogás ─ amikor tönkrement az életünk. Egy életerős, karakán férfit engedtem el Bécsbe, és egy rokkant vénembert kaptam vissza a kórházból. A kolléganőim mind irigykedtek rám miattad. Boldog voltam, és büszke. Most meg egy harmadosztályú ápolónő vagyok, akinek még a  fenekét se simogatja meg senki. Nem az fáj, hogy szeretkezés helyett ápolnom kell téged. Nem az fáj, hogy bicegsz, hanem az, hogy a lelked is lebénult, és egészen más ember lettél, mint akit én egykor megszerettem.

        Mintha pofon ütötték volna, úgy érte Fricit ez a kifakadás. A fenék szót hallva meg majdnem fölkiáltott. Agyában elindult a kísértet, a negyven éve lappangó rettenet. Megszólat benne Nagy Jani: „Neked már csak fart vet az Ida, Fricikém!” Hallotta, hogy Berni még tovább beszél, dől belőle a keserűség, de nem jutottak el a tudatáig a szavak. Csak azt érezte, hogy elérte az átok, a rontás, vagy akármi. Az ősi vész, mely eltapossa a férfi lelkét. Innét már nincs visszaút. Úgy érezte, most vesztette el a feleségét.

 Mit tehetne, hogy ne úgy legyen? Mondja el neki a rémálmait? Soha nem beszélt neki arról a délutánról, se arról, mit érzett, amikor az apját levágták a kötélről. Most vajon mit gondolhat róla az asszony?

Sokáig hallgatott kezét a feje alá kulcsolva, aztán csak annyit mondott halkan, mintha csak magának mondaná: „ígérem, szívem, hogy megváltozom.” Már csak az a kérdés, hogyan…

        A meleg estékkel beköszöntött nyár, meg az orvos segített. Kiderült, hogy van egy barátja, akinek az ismerőse pszichiáter. Méghozzá jó nevű. Ez a barát beszélte rá Fricit, hogy próbaképpen kísérje el őt egy baráti kártyapartira, amelyiken ez az orvos is részt vesz. A többit majd meglátják. Így aztán Berni úgy tudta, hogy a férje végre kimozdult otthonról, hetenként kétszer kártyázni jár. Első hallásra furcsállotta ugyan a dolgot, hiszen korábban utálta a kártyát, a családi partik elől is mindig elmenekült, de nem szólt. Ha ez segít, hát legyen úgy. A titkos terápia hasznosnak bizonyult, s Frici egy nap bejelentette, hogy unja a zsíros kártyalapokat, meg a harsány kártyásokat. Inkább sétál egyet Bernivel.

        Az ágyban is egyre gyakrabban megtalálták egymást. Eleinte az asszony bújt hozzá tévénézés közben, vállára hajtva a fejét. Frici átkarolta a vállát, és újra érezte az asszony ingerlő, friss illatát. Már majdnem úgy, mint a balesete előtt. Megpróbált ő már korábban is hozzá bújni, de az asszony csak visszasimogatott és arrébb húzódott, mondván, hogy vigyázni kell a törött lábára. Ő meg arra gondolt, hogy a menza átvette a terülj-terülj asztalkám szerepét. Nagyot nyelt, és a másik oldalára fordult.

        A langyos nyári esték kicsalták őket a kertbe. Hallgatták a város felszűrődő zaját, a fészkükre szálló madarak szárnysuhogását, és beszélgettek. Újra volt miről beszélgetniük. Igaz, már nem a két szeretkezés közti időt töltötték ki vele.  Aztán a simogatásból, andalgó sétából randi lett. Újra megtanultak nevetni, és az asszonyt már az se zavarta, hogy a férje egyik lába egy kissé kacsázott menet közben, s nem nélkülözhette a botot. A férfit se zavarta, ha az utcán a neje után fordult valaki. Lassan elmaradoztak a lidérces álmok. Ha netán mégis fölbukkant Nagy Jani, álmában is tudta, hogy kísértet csupán. Egy régi tragédia kísértete.

        Egy nap levelet hozott a postás. A biztosítótól írtak, hogy a casco szerződése alapján mégis kifizetik a kocsiban esett kárt. Azt is jelezték, melyik kereskedőnél veheti át az új autóját. Mónus Frigyes kezében megremegett a papír. Nagyot nyelt, és ledobta az asztalra, mintha véres kard akadt volna az ujjai közé.

        ─ Soha többé nem ülök a volán mögé ─ mondta. ─  Egy életre végeztem az autózással.

        Az asszony is elolvasta a levelet és mélyen a szemébe nézett, mintha hipnotizálni akarná.

        ─ Amikor egy vadászrepülő lezuhan, utána minden gépnek föl kell szállnia. A tévében láttam. Mert különben elbizonytalanodnak a pilóták. Tehát holnap elmegyünk a szervizbe, átvesszük a kocsit, és te hazavezeted.

        ─ Ugyan már, ne tedd ezt velem! ─ reszketett meg a férfi hangja. ─ Neked is van jogsid, ha annyira ragaszkodsz ahhoz a rohadt autóhoz, hazahozhatod te is.

        ─ Így van, de nem teszem. Te fogod hazavezetni. Ez még hozzátartozik a gyógyulásodhoz. Ezt az ápolónődként mondom, és nem tűrök ellentmondást.

        Annak rendje és módja szerint átvették a kocsit. Frici kissé megizzadt, mire hazaértek, de hősiesen kiállta a próbát. A végén már fütyörészni is próbált, bár egy kissé hamisra sikeredett a dallam.

 Másnap a reggeli után így szólt a feleségéhez:

        ─ Mit szólnál hozzá, ha folytatnánk a kúrát? Meglátogatjuk apám sírját. Úgy tudom, te még soha nem jártál azon a környéken.

        Míg az asszony a virágokat rendezgette a síron, Frici levett kalappal állt a fejfa előtt, és halk szóval imádkozott.

        ─ Kérlek, Uram, adj nekik örök nyugodalmat, békét, hogy végre haza találhassanak! És add meg nekünk a felejtés és megbocsátás ajándékát, a békés jelent, amelyben nem kísértenek a múlt emlékei!     

 

 

Utoljára frissítve:2016. szeptember 05., hétfő 17:10
T. Ágoston László

 

Író, újságíró. 1942. október 14 - én született Tasson. Elhunyt Budapesten, 2017. július 13-án. Apja, nagyapja asztalosműhelyében nevelkedve nemcsak a szakma fortélyait ismerte meg, hanem a műhelyben megforduló kuncsaftok, az egyszerű falusi emberek adomáit is. Asztalos ugyan soha sem lett belőle, de ezek  alapozták meg humanista életszemléletét és a műhelyben hallott történetek évtizedek múltán is visszaköszönnek írásaiban. A kunszentmiklósi Damjanich János Gimná- ziumban érettségizett 1960 - ban, Ezt követően tíz éven át volt segéd - majd betanított munkás Szigethalmon és Budapesten. 1970 - től újságíró. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott.. Nős, három gyermek apja. Who is Who ügyfélszáma:HU11003298.

A Magyar Írószövetség tagja. Több író-, költő barátjával 1982 őszén megalakították a Krúdy Gyula Irodalmi Kört, melynek alapító titkára volt. A rendszerváltás idején az Írók Szakszervezetének tagja lett, s 1991 - 92-ben tagja volt az Írók Alapítványa kuratóriumának is. 

Első novellája 1966. decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit hazai és külföldi magyar nyelvű lapok, irodalmi folyóiratok közölték, közlik. (Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLíSz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Szőrös Kő, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó,OPUS stb.) 

Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak a 2001-ben jelent meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999 - ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége /Washington/.  Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000 - ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton a Lenkey családról (anyai ági ősei) készített családtörténeti tanulmányával, s bekerült a neve a Fontos Emberek Lexikonába. 2005-ben Fehér Mária alkotói díjat kapott A két Lenkey című regényéért és vezetőségi tagjává választotta a 2007-ben alakult Lenkey Társaság Kulturális Örökség Egyesület, mely 2013-ban Lenkey-plakettel ismerte el munkásságát. 2015-ben Bólya Péter - alkotói díjat kapott. 

 

Eddig megjelent kötetei:

                                         Hol lakik az Isten?         (novellák 2001)

                                         Aranyka                         (gyermektörténetek 2001)

                                         Kinek dolgozik az idő? ( szatírák 2004)

                                         Ördögszekér                  (novellák 2004)

                                         Egy pohár vihar            (kisregény 2004)

                                         A két Lenkey                 (történelmi regény első kiadás 2005)

                                         A két Lenkey                 (második kiadás 2007) 

                                         Eltékozolt évek              (novellák 2008)

                                         Lenkey huszárok          (dokumentum kötet 2009)

                                         Bumeráng                      (novellák 2009)

                                         Csendélet tigrissel         (novellafűzér 2010)

                                         Tükörponty a harangozónak  (novelélák e-book 2011)

                                         Nömös tassi novellák     (novellák 2011)

                                         A bicskafaló csuka         (gyeremektörténetek 2011)

                                         A négylábú ember          (novellák 2012)

                                         A király nem meztelen   (szatírák 2013)

                                         Napijegy a holtágra        (novellák 2014)

                                         Tapicskoló                       (novellák 2014)

 

e-mail cím: tagostonlaszlo@gmail.com

honlap cím: www.tagostonlaszlo.hu 

 

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned