Béla cigány búcsúja


                                              " Minden emberi lény szaba-don születik
                                                és egyenlő méltósága és joga van."
                                                           /Az emberi jogok egyete-mes nyilatkozata 1. cikk /

    Nagyapám, az egyszerű falusi asztalosmester kétféle embert ismert: a rendeset és a gazembert. A rendes emberek közé sorolta a zsidó fűszerest, Béla cigányt, aki a kocsmában hegedült, Filipet, aki lengyel menekültként házasodott be a falu egyik családjába, Sztanojovicsot, a vándorló asztaloslegényt, a drótos tótot, aki időnként megjelent fazekakat foltozni, meg Kossuth Lajost, aki-nek a fényképe ott volt a könyvszekrényben egy vaskos könyv első oldalán. Közös jellemzőjük volt, hogy valamennyien csinál-tak valami hasznosat, és nem csaptak be senkit.
    S ki volt a gazember nagyapám teóriája szerint? Mindazok, akik mások munkájából éltek, loptak, csaltak, hazudtak, s köpö-nyegforgatóként hasznot húztak mások hiszékenységéből. Ezek közé tartozott Hitler, Sztálin, Rákosi, a félkarú végrehajtó, Bóka Ferkó, aki a bolt elől ellopta a szánkómat, és Kanalas, aki a há-ború előtt leventeoktató volt, aztán az MDP megalakulása után egyszeriben pártvezetőségi tag lett a faluban.
    Az egész környéken tisztelték őt a jó munkájáért. Volt hát kikből barátokat választania. Akár a jómódú gazdák, akár a ta-nácselnök barátja is lehetett volna. Becsülték is egymást, de csak úgy három lépésről. Mindössze három ember volt, akit barátjának vallott. Károly bácsit, aki hat hold földön gazdálkodott, Gyuri bácsit a kádármestert, meg  a Béla cigányt.
    Különös barátság volt ez, hiszen Béla akár a fia is lehetett volna. Furcsállták is a falubeliek, de nagyapám önérzetes, makacs ember volt, ritkán változtatta meg az elhatározását. A barátságot meg egyenesen szent dolognak tartotta, ebbe nem tűrt beleszólást még nagyanyámtól sem.
    Minden kocsmában más - más banda muzsikált, s a borközi mulatozáshoz bármelyik megfelelt. De Béla volt a környék legjobb prímása. Nagyapám meg a községi dalárda legjobb tenor énekese. Mondják, hogy ha belépett a kocsmaajtón, Béla kezében megállt a vonó, s bárki fizette is a nótát, az öregnek kellett folytatnia. Ő meg az egész bandának rendelt, és velük mulatott, míg a kedve tartotta. Nem is volt olyan névnap, születésnap a családban, hogy Béla el ne húzott volna az ablak alatt egy - egy szép nótát. Nagy-apám meg beszólította őket, és odaültette a vacsoraasztalhoz. Még csomagoltatott is nagyanyámmal, hogy legyen a gyerekeknek is.  
    Ő maga semmilyen hangszerhez nem értett, de nagyon szeret-te a zenét. Apámnak vett egy hegedűt, hogy legalább ő tanuljon meg játszani rajta. S kit fogadhatott volna föl zenetanárnak, mint a Béla cigányt.
    - Aztán mit kérsz a tanításért, Béla? - kérdezte tőle az első óra előtt.
    - Mit kérhetnék? - szerénykedett a prímás. - Nem olyan nagy dolog ez, Jani bátyám...
    - Semmi se nagy dolog, amihez ért az ember. Nekem se nagy dolog ajtót, ablakot, bútort csinálni, de ezért a tudásért meg kel-lett szenvednem. A te tudásod se kisebb értékű, Béla! Én aszta-losmester vagyok, te meg a hegedűé. Tudod mit? Adok egy fél disznót, ha elfogadod fizetségül.
    Béla lelkiismeretes tanárnak bizonyult, mindent megpróbált, amit csak lehetett, apámból mégsem lett hegedű virtuóz. A kottát egyikük se ismerte, s mint kiderült, csak a tanárnak volt abszolút hallása. Meg kellett elégednie azzal a néhány nótával, amit úgy, ahogy sikerült belesulykolnia. Nagyapám azonban állta a szavát; disznóvágáskor elvitte Bélának a fél disznót.
    - Nem érdemlem én ezt, mester úr...- szerénykedett a másik. - Még alig tud valamit a fia.
    - Nem a mesterben van a hiba - állapította meg az öreg. - Jól látom én, hogy ennek a gyereknek botfüle van. De azt is látom, Béla, hogy te többet tettél, mint amit vállaltál; megszeretteted vele a zenét.
    Bélának két fia volt, a fiatalabbik pont egyidős velem. Egy úton jártunk iskolába. Együtt jöttünk, mentünk, nagyon jó bará-tok lettünk. Amikor beteg voltam, ő jött el hozzánk megmutatni a leckét. És senki se csodálkozott, amikor az év végén jutalom-könyvet kapott az iskolában a kitűnő bizonyítványa mellé.
    - Olyan tehetséges, mint az apja - állapította meg nagyapám. Meglátjátok, ebből a gyerekből még lesz valaki!
    Hogy mi lett Karcsiból, nem tudom. Az apját olyan csapás érte, amit soha többé nem tudott kiheverni. Az ötvenes évek ele-jén elrendelték, hogy csak olyan zenészek muzsikálhatnak a kocsmákban, akik elnyerik a megyei hivatal engedélyét. A többi-eknek el kell menniük segédmunkásnak valamelyik gyárba. Béla zenekarának is vizsgáznia kellett, s a megye legjobb cigányzené-szei megbuktak ezen a vizsgán.
    A faluban többféle pletyka is terjengett az esetről. Az egyik biztos helyről tudni vélte, hogy azért buktak meg, mert nem isme-rik a kottát. A másik azt suttogta, azért tiltották ki őket a kocs-mából, mert a kulákoknak muzsikáltak.
    Nem tudom, nagyapám utána járt - e a dolognak, de az biz-tos, hogy abban az időben nagyon sokat káromkodott, és soha nem tért be a megmaradt egyetlen szövetkezeti vendéglőbe, ahova egy másik faluból hoztak új zenekart.
    Béla nem szólt egy szót sem, de attól kezdve gyakran láttuk részegen támolyogni az utcán hegedűvel a hóna alatt. Egy nap az-tán fölpakolta a családját, és elköltöztek nemcsak a faluból, de még a megyéből is.
    Több, mint tíz év telt el, mire újra találkoztam vele. A falu-végi autóscsárda sarkában ült egyedül. Borotválatlan volt az arca, a ruhája kopott. A fekete hegedűtokot a falnak támasztotta. Előt-te az asztalon félig ürített pohár.
    - Ki ez az ember? - kérdeztem a kocsmárostól. - Olyan isme-rős, mégsem tudok rájönni, kicsoda...
    - Szegény nagyapád barátja volt.
    - Csak nem a Béla?
    - De ő. Béla, a megye legjobb cigányprímása. A torkával van valami baj. Azt hiszem, rákos. Olyan rekedt, alig érteni a szavát. Pedig hát hajdan...öregapád a nyakába ültette, úgy muzsikált.
    - És a családja, a fiai?
    - Nem beszél róluk. Azt hiszem elváltak, amikor elmentek innét.
    - Imre bátyám! - mondtam. - Adjon neki vacsorát, meg egy liter vöröset. Én fizetem.
    - És mit mondjak neki?
    - Nem is tudom... talán azt, hogy szegény nagyapám küldi. Ha élne, biztosan ezt tenné ő is.
    Talán fél óra is eltelt. Iszogattunk, beszélgettünk a baráta-immal. Egyszer csak megállt az asztalunk mellett a kopott ruhás, borotválatlan ember, álla alatt a kopott hegedűvel. Felénk biccen-tett, aztán halkan játszani, rekedt hangján énekelni kezdett: " Pi-ros pettyes ruhácskádban láttalak meg téged..." A nagyapám nó-tája.
    Amikor befejezte, fölálltam, megszorítottam a kezét, és a zsebébe csúsztattam egy százast.
    - Köszönöm , Béla bátyám...
    Ő azonban megingatta a fejét és visszaadta a pénzt.
    - Nagyapád ezt a nótát előre kifizette nekem - mondta. - Ha-nem azért megkérnélek valamire, fiam. Mutasd meg a sírját, hogy még egyszer, utoljára ott is elhegedüljem neki.
    Megmutattam. A barátaim is követtek bennünket. Öreg este volt már, senki se járt a temető környékén, így nem volt akit megbotránkoztasson  " a temetői mulatozás".
    Nemsokára Béla is meghalt. Valóban rákja volt. Apámmal együtt mentünk el a temetésére. Hazafelé jövet lehorgasztott fejjel ballagtunk, mindkettőnket elfoglaltak az emlékeink. Amint belép-tünk a szobába, apám levette a szekrény tetején porosodó hege-dűt, és játszani kezdte a Bélától tanult talán egyetlen nótát, amire még emlékezett: " Juhász legény fekete subája..."
    A szobában még sokáig ott csengtek - bongtak a dallam fosz-lányai. Nem úgy, ahogy apám megpróbálta elnyekeregni, hanem úgy, ahogy egykor Béla játszotta. Béla cigány, nagyapám barátja.

Utoljára frissítve:2016. szeptember 05., hétfő 17:31
T. Ágoston László

 

Író, újságíró. 1942. október 14 - én született Tasson. Elhunyt Budapesten, 2017. július 13-án. Apja, nagyapja asztalosműhelyében nevelkedve nemcsak a szakma fortélyait ismerte meg, hanem a műhelyben megforduló kuncsaftok, az egyszerű falusi emberek adomáit is. Asztalos ugyan soha sem lett belőle, de ezek  alapozták meg humanista életszemléletét és a műhelyben hallott történetek évtizedek múltán is visszaköszönnek írásaiban. A kunszentmiklósi Damjanich János Gimná- ziumban érettségizett 1960 - ban, Ezt követően tíz éven át volt segéd - majd betanított munkás Szigethalmon és Budapesten. 1970 - től újságíró. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott.. Nős, három gyermek apja. Who is Who ügyfélszáma:HU11003298.

A Magyar Írószövetség tagja. Több író-, költő barátjával 1982 őszén megalakították a Krúdy Gyula Irodalmi Kört, melynek alapító titkára volt. A rendszerváltás idején az Írók Szakszervezetének tagja lett, s 1991 - 92-ben tagja volt az Írók Alapítványa kuratóriumának is. 

Első novellája 1966. decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit hazai és külföldi magyar nyelvű lapok, irodalmi folyóiratok közölték, közlik. (Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLíSz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Szőrös Kő, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó,OPUS stb.) 

Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak a 2001-ben jelent meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999 - ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége /Washington/.  Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000 - ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton a Lenkey családról (anyai ági ősei) készített családtörténeti tanulmányával, s bekerült a neve a Fontos Emberek Lexikonába. 2005-ben Fehér Mária alkotói díjat kapott A két Lenkey című regényéért és vezetőségi tagjává választotta a 2007-ben alakult Lenkey Társaság Kulturális Örökség Egyesület, mely 2013-ban Lenkey-plakettel ismerte el munkásságát. 2015-ben Bólya Péter - alkotói díjat kapott. 

 

Eddig megjelent kötetei:

                                         Hol lakik az Isten?         (novellák 2001)

                                         Aranyka                         (gyermektörténetek 2001)

                                         Kinek dolgozik az idő? ( szatírák 2004)

                                         Ördögszekér                  (novellák 2004)

                                         Egy pohár vihar            (kisregény 2004)

                                         A két Lenkey                 (történelmi regény első kiadás 2005)

                                         A két Lenkey                 (második kiadás 2007) 

                                         Eltékozolt évek              (novellák 2008)

                                         Lenkey huszárok          (dokumentum kötet 2009)

                                         Bumeráng                      (novellák 2009)

                                         Csendélet tigrissel         (novellafűzér 2010)

                                         Tükörponty a harangozónak  (novelélák e-book 2011)

                                         Nömös tassi novellák     (novellák 2011)

                                         A bicskafaló csuka         (gyeremektörténetek 2011)

                                         A négylábú ember          (novellák 2012)

                                         A király nem meztelen   (szatírák 2013)

                                         Napijegy a holtágra        (novellák 2014)

                                         Tapicskoló                       (novellák 2014)

 

e-mail cím: tagostonlaszlo@gmail.com

honlap cím: www.tagostonlaszlo.hu 

 

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned