Enigma


A gátőr az utolsó partszakaszt ellenőrizte. Alkonyodott, gyönyörködve nézte, ahogy a napsugarak bearanyozzák a Duna hátát. Mikor menni készült, a víz felől gyöngyöző nevetést hallott. Megállt, kezével ernyőzve szemét, kutatta a tükörként ragyogó folyón a hang forrását. Nem látott senkit, de a nevetést újra hallotta.
Leereszkedett a gátról egészen a partig. Tétován álldogált, mikor a vízből hirtelen felbukkant egy női alak. A karcsú, ragyogó test könnyed természetességgel hevert a vízi ágyon, haja aranyhínárként hosszan lebegett utána, gyengéd keblei ágaskodó, fénylő kupolák, dereka, csípője régi amforák kecses ívelése, szemei víz-zöld drágakövek. Pillantása ismeretlen gyönyörök ígéretével tapadt a férfire.
A gátőr megbabonázva gázolt a vízbe, hogy kimerítse magának a gyönyörű zsákmányt. Mire karnyújtásnyira ért, a vízi lény váratlanul alámerült.
Órákig ült a parton, a remény, hogy újra feltűnik, odabéklyózta. Nem észlelte az idő múlását, káprázó szemei belevakultak a fénylő víztükörbe.
Felesége talált rá, akinek zavaros magyarázatokkal kellett beérnie.

A gátőr ettől kezdve minden idejét a Duna partján töltötte a vizet lesve, hátha felbukkan újra a gyönyörű vízi lény.
Asszonya elhagyta, panaszolva, hogy hitvesi ágyuk hidegebb, mint a téli Duna medre. A gátőr nem tartóztatta. A falubeliek egy része hitte is, nem is a történetet, ami lassan legendává nőtte ki magát. Egy ideig a falu férfilakossága titokban látogatta a gátat, és többen határozottan állították, hogy látták a vízi asszonyt, de ezek csak mendemondák voltak.

Eltelt tíz év, a gátőr számára várakozásban és magányosan, mert földi nőt többé nem ölelt.

Mikor a gátőr belépett a kocsma ajtaján, sarkában egy bozontos kutyával, hirtelen csend lett az ivóban. Nyomában bezúdult a kinti fagyos levegő, lehűtve a párás meleget. Minden arc feléje fordult, a kezekben megállt a pohár, és az aranyszínű bor rezzenetlenül várt a szomjas gégékre. A hegedűs háttal állt az ajtónak, nem látta az érkezőt, tovább cincogott hangszerén. A férfi köszönést mormolt az orra alatt és megindult a pult felé.
A kocsmárosné szeme megvillant, kérdezés nélkül pálinkát töltött, majd a kutya elé tolt egy tál ételmaradékot. A kocsma népe is napirendre tért a jelenet fölött, és a szikkadt torkok újra nyelni kezdték a bort. A gátőr, akit kínzó szomjúság gyötört, poharát sürgetően újra az asszony felé nyújtotta, aki kis tétovázás után megtöltötte. A harmadik próbálkozás azonban megfeneklett a kocsmárosné ellenállásán. Olyan keményen markolta az üveg nyakát, mintha a vele szemben álló férfi torkát szorongatná. Az könyörögve nézett rá zavaros szemeivel, és kitartóan nyújtotta orra elé az üres poharat.
– Na, Erzsi, cudar hideg van, zajlik a Duna. – nógatta. Az asszony hirtelen elhatározással újra telelöttyintette poharát.
– Több nincs. – mondta fellebbezést nem tűrően, és olyan kíméletlenül verte a dugót az üveg szájába, hogy a látványtól a gátőr szava is elakadt. Álltak egymással szemben a pult két oldalán ellenségesen, de ebben több volt a megszokás, mint a harciasság.
– Isten áldjon, Erzsi! – hátrált meg a férfi, és füttyentett a kutyának.
– Magát is, Mihály. – lökte a szót az asszony.
A cigány közben új nótába kezdett, magas üveghangon jajongott a hegedű. A gátőrre az egymáson csúszkáló, sikító hangok és a hirtelen elfogyasztott pálinka ijesztő hatással volt. Megállt a kocsmaajtóban, kezeit a fülére szorította, kétségbeesetten belezokogta az emberek arcába:
– Sír a vízi asszony, gyönge testét vagdossa a jég. -
Aztán kifordult az ajtón, döbbent csend maradt utána. A férfiak szótlanul szedelődzködtek, szilárd véleményük a világ reális dolgairól megbillenni látszott, és ezen nem segített a hazafelé beszippantott, hideg levegő sem.

A középiskolás Falus Gábor az ajtón keresztül hallgatta, ahogy apja beszámol a kocsmában történtekről a feleségének. A fiú fantáziáját erősen megmozgatta a különös sztori. Már órák óta ült a számítógép előtt, de merő unalom volt a fészbuk.
Hirtelen támadt ötlettel, a vízi asszony legendáját feltette a hálóra. Az eredmény legvérmesebb reményeit is túlszárnyalta.
Megpezsdült az élet, nagyobb zsongás, csipkelődés akkor se lehetett volna, ha meggondolatlanul darázsfészekbe nyúl. Legtöbben a dunai „sellő” külsejét feszegették.
A fiú örült az érdeklődésnek, de zavarta, hogy a kérdésekre nem tud válaszolni. Mikor azt javasolták a kíváncsiskodók, hogy beszéljen a gátőrrel, kicsit megijedt, de a szellemet kiengedte a palackból, lépnie kellett.
Szüleinek azt mondta, átugrik a barátjához, valójában a gátőr házához sietett. A férfi nem volt otthon, sötét volt, a kutyát sem látta. Kis habozás után elindult a gáton, hogy megkeresse. A séta kellemetlen volt a metsző, hideg szélben. Már majdnem feladta, mikor izgatott kutyaugatást hallott. A természetes navigáció révén hamar megtalálta őket. A gátőr teste egy jégtáblán hevert, a parttól két méterre. Az állat kitartóan csaholt, nyüszített, jelezte, hogy baj van.
Gábor azonnal segítséget hívott, közben a zajló, csikorgó, dühös folyót leste, és reszketve fülelt, hogy látja-e, hallja-e sírni a vízi asszonyt?

A gátőr még élt, mikor a fiú megtalálta, a mentősök szerint erősen kihűlt, kezei véresek voltak, körmei letöredeztek, mint aki kétségbeesetten, sokáig küzdött a jéggel. Kórházba került. Senki nem csodálkozott, hogy a kocsmáros Erzsi kísérte zokogva.

Gábor, ahogy hazaért, azonnal tudósított az eseményekről. Délutánra az érdeklődés országossá lett a Mohács közeli Laposa iránt. A fiú lubickolt a közfigyelemben, de a sok cinikus, olykor gúnyos megjegyzéssel nem tudott mit kezdeni. Azokra a kérdésekre sem reagált, melyek a dolog szexuális oldalát feszegették, bár azok az ő fantáziáját is megmozgatták.
Rövidesen megjelent a településen a sajtó is, eleinte a legfürgébbek, és egyenesen Falus Gábort keresték. A fiú zavarba jött, még nem fejlődött ki az a képessége, hogy sokat mondjon arról, amiről keveset tud. Idővel a sajtó érdeklődése annyira megnőtt, hogy minden laposaira jutott legalább egy újságíró.
Közben az Önkormányzat meghirdette a gátőri állást a szokásos kedvezményekkel együtt. Mikor a hirdetmény megjelent, a falu asszonyai, soha nem tapasztalt egyetértésben, megtiltották a laposai férfiaknak, hogy bármelyikük elvállalja azt.

A patthelyzetet most is a net oldotta meg. Ahogy a hír napvilágot látott, rengetegen jelentkeztek a megüresedett állásra. Az eddig szorult helyzetben lévő polgármester most a bőség zavarával küzdött. A helyi asszonyok elégedetten nyugtázták, mikor egy nőtlen, szomszéd falubelire esett a választás. Az állás betöltése a jégzajlás miatt sürgős volt, a fiatalember napokon belül beköltözhetett a gátőri házba, és nagyon szerencsésnek érezte magát.
Nem zavarta, hogy a gátőri mellé a kísérleti egér státuszát is megkapta. Az sem, hogy további élete, ha tetszik, ha nem, élő bizonyíték, vagy eleven cáfolat lesz, a laposai legendát illetően.

A fiatal gátőr reálisan gondolkozó, műszaki ember volt, nem hitt a csodákban. Tavasszal összejött egy csinos, helybeli lánnyal, akivel nyárra tervezték az esküvőt. Elégedett volt sorsának alakulásával, kereknek látta a világot.

A gátőr, miután a kötelező penzumot elvégezte, hazaindult. Egy utolsó pillantást vetett a Dunára, melynek a tavaszi olvadástól felduzzadt testén napfény utazott sebesen.
Pár lépés után érte utol a víz felől érkező, cirógatóan édes nevetés.

Zentai Eta

Zentai Eta vagyok, néhány szó magamról. Budapesten születtem 1938-ban. Mindent kicsit később csináltam, mint lehetett volna. Könyvtárosi diplomát már két gyerek mellett szereztem, és az írásba is nyugdíjasként szerettem bele. Pályázatokon indultam, verseim, novelláim, meséim különböző kiadóknál és online felületen jelentek és jelennek meg. Haikuim a Napút című folyóiratban, szintén
pályázatok keretében.
Jelenleg három irodalmi körhöz tartozom: A Faludy György Irodalmi Műhelyhez, az Irkához és a A Hetek kortárs irodalmi online folyóirathoz.

Legfrissebbek a szerzőtől: Zentai Eta

Tovább a kategóriában: « Csak annyit mondj
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned