Túszdráma, avagy: a mágiától a Johari ablakig

A magyar kulturális piac hagyományosan kicsi, és tradicionálisan szenved e kicsiségtől.
Kicsi a piac a nyelv miatt, amely „de facto” rokontalanná tesz minket. És kicsi a piac a kicsinyesség miatt, ami a legrosszabb testvéririgységből táplálkozik. Itt ugyanis a legtöbben kényszerítve és feljogosítva érzik magukat arra, hogy mások elől szívják el a levegőt.
Káini hagyományaink szerint úgy lehet érvényesülni e hazában, ha másokat elnyomva, letiporva törsz előre. Ebben a tülekedésben pedig bármilyen eszköz megengedett. Sőt, közmegbecsülés illeti azt, aki erkölcsi gátlások nélkül, kíméletlen kegyetlenséggel tapos az érvényesülésért.
Ez a barbár hagyomány tehát túszul ejt mindenkit, így a kultúra művelőit is, köztük a művészeket.
Az irodalom minden művészetek őse. A „jelentőségteljes szövegek alkotása” a legeszköztelenebb szerzőt is az alkotás lehetőségéhez juttatja, hiszen csak két feltétele van: a közlési vágy, és a nyelv.
Attól kezdve tehát, hogy az emberi közösségekben megjelent a nyelvi (verbális) kommunikáció, elkezdődött a fontos üzenetek megfogalmazása áthagyományozható szövegekben. Az irodalom tehát minden bizonnyal együtt formálódott az emberi beszéddel, még akkor is, ha az írás csak sokkal később alakult ki.
Ahogy most elképzeljük az ősi kultúrákat, feltételezhetjük, hogy a kicsi emberi közösségekben minden más „művészeti tevékenységet” kísért a szó is. Ha valaki a fiatalok okulása végett a barlang falára festette a vadászatot, el is mondta, tanította, hogy azt hogyan is kell közösen tenniük. Ha valaki táncban mímelte ugyanezt, elmondta, vagy elénekelte a tanítást. És persze az ének is beszéd, hiszen szöveges műfaj.
Később bizonyára így adták tovább a fontos történeteiket, legendáikat. És az egyre absztraktabb gondolkodás egyre tágította ( ahogy tágítja ma is) az elmondandók körét.
Így tehát, ha az irodalomról beszélünk, minden művészetről beszélünk. Ahogy minden művészetben, úgy az irodalomban is kialakult a szakmaiság. Jó meggyőződésem, hogy minél ősibb egy művészi kifejezési forma (értsd: művészeti ág), annál nehezebb szakmai deffiníciókba regulázni azt. Amíg a képzőművészetben a felhasznált anyagok megmunkálásától az ábrázolási módokig számos egzaktnak nevezhető ismeret, és készséggé tehető technika áll rendelkezésre, addig az éneklésben már van valami megfogalmazhatatlan, amit „érez” az előadó, vagy sem.
Magyarországon az irodalmi „szakma” régi igénye az, hogy megteremtődjék a felsőfokú, akkreditált képzés. Mintha a diploma tenné az írót és a költőt. S amíg fenntartás nélkül elfogadom a képzőművészetben, zeneművészetben és általában az előadóművészetekben a képzés fontosságát és hasznosságát, kételkedem abban, hogy az irodalomban ez hasonló eredményt érne el.
Tagadhatatlan, hogy szükség van szakemberekre. A szerkesztőségekben, a kultúraszervezésben. Kritikát írni, lapot szerkeszteni, alkotóközösséget menedzselni általában jobban tud az, aki tanulta a szakmát. Ám attól, hogy valaki betéve ismeri a latinos versformákat, s ezt diploma igazolja, nem lesz senkiből sem költő. Előny ez, de nem elégséges feltétel. Itt olyan „ősi” tudásra kell inkább építeni, amit a „mágia*” fogalomköre sokkal inkább megragad.
Amíg a tudományok egyre differenciáltabb világot alkotnak, azaz, a szofisztikált tudás egyre mélyebbé tétele érdekében az ismeretek egyre szűkebb körében ás egyre lejjebb, addig a mágia a differenciálatlan tudás köre. A mágus nem tudós, de mindenről van tudása. Nem tudja, hogy a pókfonálban penicillin van, de tudja, hogy jobban gyógyul a sem, ha pókfonalat dörzsölnek bele. Nem tudja, hogy a növényekben kémiai anyagok vannak, de tudja, hogy egyes növények ehetők, és mások mérgezők.
A költő is így van. Olykor ráérez arra, hogy bizonyos szavak bizonyos sorrendje olyasmit mond el, amit csak valami varázslattal lehet elmondani.
A varázslat, a mágia nem tudás. Aki olykor-olykor erre képes, az művész. Ha e mellé a tanulhatóval is felvértezi magát, az könnyebbé, sikeresebbé teheti az alkotói folyamatot. De ahogy alap nélkül nincs ház, a tetőfedésről, vagy az épületgépészetről szóló ismeretek még nem garantálják, hogy az építendő ház majd megáll. Ahhoz a statikáshoz is érteni kell. A ház csak egészében áll meg, nem részenként. Ha házat építünk, szükségünk lesz jó tetőfedőre, de az alapozást vonakodva bíznám rá.
Állítom, hogy mivel a szóbeli kifejezés, a „jelentőségteljes szövegek alkotása” az emberrel egyidős, így ez a mágikus alap a legszükségesebb az alkotáshoz.

Ám térjünk vissza a tudáshoz, vagy inkább a képességhez arra, hogy valaki irodalmi szöveget alkosson! És vegyük most elő a Johari ablakot!
Azok kedvéért, akik az erről szóló tudással nem rendelkeznek, gyorsan összefoglalom.
A lényeget egy négyzet ábrázolja, amelyet vízszintesen és függőlegesen is felezve, négy mezőre osztunk.
Most a bal margón írjuk a felső négyzetek mellé, hogy „tudja”, az alsók mellé, pedig azt, hogy „nem tudja”. Ugyanígy a négyzetek felé is írjuk ezt: „tudja”, „nem tudja”.
Ezzel négy kategóriát hoztunk létre, mint a tudáshoz való viszony négy alapvető formáját.
Ezek a következők:
1. Tudja, hogy tudja. Ő a professzionális szakember.
2. Nem tudja, hogy tudja. Ő az intuitív művész, aki „túltesz” önmagán.
3. Tudja, hogy nem tudja. Ő az okos ember, aki tisztában van a saját korlátaival, kompetenciáival.
4. Nem tudja, hogy nem tudja. Ő pedig boldog a maga butaságában, mert nincs tudatában annak, hogy inkompetens.

Irodalmi életünk főpap-istenségei, mint afféle törvénykező hivatalosságok azt szeretnék, ha a „tudja, hogy tudja”, vagy „úgy tudja, hogy tudja” típusú alkotókat tekintenénk irodalmárnak. Ezzel kapcsolatban sok kiforgásom van, de most legyen elég az, hogy meggyőződésem szerint az irodalmi alkotás folyamata nem termelési folyamat. Cipőt csináljon képzett cipész! Ez rendben van. A versírást is meg lehet tanulni. Olvasok sok hibátlan, s egyúttal fölösleges alkotást. De ami megragad, zakatol és él bennem, és nem hagy nyugodni, az a mágikus tudásból születik, meghatározhatatlan módon.
Találkoztam olyan verselőkkel, akik napi terv szerint, mennyiségi célok mentén alkottak. De a sok létrehozott szöveg igen keveset tett hozzá a kultúrához. Rímes, ritmusos, ilyen-olyan divatos, vagy divatja múlt formát követ. És ontja az unott közhelyeket. Akár a kommunista ipar. A mennyiség azonban nem csap át minőségbe.

A „nem tudja, hogy tudja” típusú alkotót becsülöm leginkább, feltéve, hogy egyébként szívesen gyarapítja a tudását. Ám, amíg hajlandó a kézzelfoghatón túli megoldásokat keresni, addig mindig ott lesz az az izgalmas esély, hogy nem verset ír, hanem költeményt! Ugye, érthető a különbség?

A „tudja, hogy nem tudja” típusú ember vagy érdektelen lesz, vagy lelkes olvasóvá válik. Jóindulattal és bizalommal lesz a „tudós” és a „mágikus” alkotó iránt is. És olykor ebben is, abban is csalódik. Az előbbieben, mert sokszor „csak” termel. Az utóbbiban azért, mert olykor a dekódolhatatlanságig eltávolodik a tudhatótól.

A „nem tudja, hogy nem tudja” típusú emberek az irodalom dilettánsai. Ők azok, akik esetében sem a tudás, sem a tehetség nem áll rendelkezésre, de azt igen nagy ambícióval pótolják.
Ők termelnek versnek látszó szövegeket, mindenki másnál nagyobb mennyiségben. S ha azt mered mondani, hogy a látszat ellenére a sajátosan tördelt szöveg még nem vers, akkor falkában kezdenek üldözni és gyűlölni, mint valami eretneket.

Ezekből következően az a véleményem, hogy „mágikus költő” és a lelkes olvasó könnyen túszul esik két tűz között.
A szakma elitjébe tartozni sokféle előnnyel jár. Megbecsüléssel, anyagiakkal, díjakkal, presztízzsel. És ki ne akarna ezekből többet és többet?
Ha pedig így van, miért is szeretnék a konkurenciát?
Amikor egy „pozícióban lévő” „tanult költő” szembesül egy „mágikus költővel”, akkor elemi emberi reflexből, az önigazolás iránti ösztönös vágyból fogást keres majd rajta. Mit vet majd először a szemére? Azt, hogy „tanulatlan”. Egyenesen dilettánssá degradálja majd, hogy jelentéktelennek állíthassa be. Ezzel egyfelől elvitatja a jogát arra, hogy „konkurensként” felléphessen, másrészt, igazolja önmagát, mintegy jogalapot találva az igazságtalanságára és méltánytalanságára.
Szóval, ha geológiából, vagy gépészetből doktoráltál, vagy te vagy a legjobb cipész, ne merészelj verset és költeményt írni, mert nincs rá jogod! Szerintük. Sőt, azt is állítják, hogy nyilvánvaló minőségi különbség van az ő „tudatos” műveik, és a kritika alá vontak „ösztönös” művei között. Mint ha bizony szabványokat kellene követni, akár a tömeggyártásban.
Vitatom. Természetesen, az egész hozzáállás hazug.
Ahogy a bevezetőben kifejtettem, a mi irodalmi piacunk kicsi. Ráadásul a legjelentősebb lehetőségek és pozíciók keletkezése és elosztása nem a piaci logika alapján történik. Nem a kereslet és kínálat egyensúlya hozza létre az egyesek számára elérhető felhajtó erőt, hanem az egyetlen jelentős mecénás, az állam politikai alapállása határozza meg, hogy ki lehet valakivé.
A piac kicsiségéből az is következik, hogy viszonylag kevesen tanulhatnak felsőfokon irodalmat, hiszen az oktatást, a médiát, és a kulturális szférát is tekintve viszonylag kevés „munkaerőre” van szükség. Magyarán, ha bölcsész diplomával a zsebedben nekivágsz munkát keresni, jó eséllyel biztosítást fogsz árulni végül. Érthető, hogy akik megtehetik, hogy felsőfokon tanuljanak, gyakran inkább valami piacképes szaktudást igyekeznek megszerezni, mivel élni és megélni is szükséges.
Viszont, aki nem tud szabadulni a tehetségétől, az végül bármilyen szaktudást szerez meg és gyakorol, mégis foglalkozni fog azzal, ami kiolthatatlanul érdekli. Nem gondolom, hogy nagy íróink és költőink életművét összevetve meghúzhatnánk egy markáns vonalat, miszerint is a „nem szakképzettek” egy bizonyos színvonal alatt, a „szakképzettek” egy bizonyos színvonal felett alkottak csupán. Nem gondolom, hogy kimutatható lenne ilyen elrendeződés. Oktalan, de opportunista szempontból célszerű tehát az a megvetés, amit a „szakképzettek” a „szakképzetlenek” iránt tanusítanak.
Ám a tehetséges „mágikus költőt” a dilettáns még inkább gyűlöli. A rímes csasztuskák, giccses „lélekmorzsák”, és egyéb versnek szánt, de nem annak sikerült szövegek alkotói olykor azért megérzik a különbséget. Ez természetesen frusztrációt ébreszt. A frusztráció kompenzációt keres, és a harag, a megvetés, a gyűlölet nem jó, de kézenfekvő, első reflexből megragadható módjai a kompenzációnak.
Érdekes módon a „tanult költő” és a „dilettáns” között gyakran alakul ki szövetség. Van az a pénz, vagy más „előny”, amiért be lehet ülni tanfolyamokra, be lehet kerülni folyóiratokba, antológiákba, ki lehet adni kötetet, és még a kánonok egyikébe-másikába is be lehet tagozódni.
A tanult költő úgy jut ezen a szövetségen keresztül „előnyökhöz”, hogy potenciális konkurense nem támad az együttműködés okán. Amaz pedig olyan pozitív visszaigazolásokat „vásárolhat” magának, amit valódi teljesítménye okán nem érhetne el. Két boldog fél. Ki van közöttük? Aki saját jogon is érdemes lenne a sikerre, ismertségre és megbecsülésre. Így azok egyszerre, olykor egyetértésben támadják majd.
A tanult és dilettáns összehajlásának van még egy jellemző eredménye. Az utóbbiak közül ugyanis remek káderek kerülnek ki. Olyan végrehajtók, akik egy kis hatalomért igen jól szolgálják a nagyobb hatalmat. Kiválóak arra, hogy a második vonal pozícióit feltöltsék velük. Természetesen, a felsőbb érdekeltek „megkérdőjelezhetetlenül” kinyilvánítják, hogy ezek igenis kiemelkedő tehetségek, és kiváló szakemberek. Ez megkérdőjelezhetetlen, hiszen aki megkérdőjelezné, az a közös ellenség, a tehetséges kívülálló. A kialakult viszonyok őrzésére senki sem alkalmasabb ezeknél a kádereknél. Mivel zsigeri ellenszenv él bennük azok iránt, akik léte e viszonyokat megkérdőjelezhetné, így hát mindent úgy tesznek, hogy az ilyen alkotókat nemlétezőként kezelhessék.
Megesik olykor, hogy előre törnek, és az első vonal kulcspozícióit foglalják el, mert egyfajta őrület hatalmasodik el azokon, akik a pozíciókat osztogatják. Ez természetesen tökéletes értékválságot eredményez. Egyúttal jelzi azt is, hogy az adott korszak hamarosan véget ér.

Félreértés ne essék! A tudást nem kárhoztatom. A tanulás élmény. Az új ismeret mindig szélesebbre nyitja a világot. Ám azt, ha a tudást, - nem is, hanem az iskolázottságot, ami nem jár mindig tudással, ahogy tudást iskolán kívül is szereznek sokan, - tehát ha az úgynevezett „szakirányú képzettséget” egyesek mások kirekesztésére, megbélyegzésére használnak fel, azt igenis, teljes joggal elítélem.
Van egy rossz hírem a szakképzett és a dilettáns költőnknek. A legmaradandóbb életműveket létrehozó költőink különböző módon voltak tanultak és tanulatlanok. Azonban mind egyaránt „mágikus” tehetségek voltak.
Ha tehát igazam van abban, hogy a „jelentőséggel bíró szövegek alkotása” az emberrel egyidős művészet, akkor abból az következik, hogy valami differenciálatlan, mágikus tudásból táplálkozik az igazi, elemi tehetség.


Megjegyzés:
A fentiekben a „mágia”, „mágikus” kifejezéseket gyakran, és természetesen kezelem. Ezeket a kifejezéseket egyfajta kultúrtörténeti értelmezési keretben használom.
Leegyszerűsítve, a tudás története olyan, mint a hosszúsági körök vonalai a földgömbön. Ha a déli sarkot tekintjük kiindulási pontnak, ebben a pontban az összes hosszúsági kör elkülöníthetetlenül együtt van jelen. Ez a mágikus tudás. Ahogy haladunk az egyenlítő felé, a vonalak elkülönülnek, és el is távolodnak, ezek a tudományágak. Az északi sarkon pedig ismét összefutnak, egyesülnek. Ez a filozófia, amely szintetizálja sok tudományág tudását.
Ez a modell természetesen nagyon leegyszerűsített és elnagyolt. Azért tekintem a „nem tanult”, és a „nem tanulható” költői tehetséget mágikusnak, mert ősi, és differenciálatlan. A fenti példa szerint a „déli sarkról”, valami nagyon mély, emberi, ősi gyökérből táplálkozik.
Így tehát a mágiát, vagy a mágikust, mint kifejezéseket nem a misztikusnak mondott ponyvaregények és olcsó filmek kommersz értelmezése szerint használom.

Ferenczfi János

Pár szó rólam...

Ferenczfi János vagyok. Hatvanhetes. Folyton újrakezdő. Túl egy kudarcos házasságon. - Két nagyszerű fiam van, egy új társam, s szerencsére sok kitűnő barátom. - Egzisztenciám, - mindenkor pillanatnyi....

1985-ben díjazottja voltam a Sárvári Irodalmi Körnek. - Aztán csend. - Kiálltam egy elv mellett, s ez nem volt kívánatos.

A kilencvenes években nem írtam, - eleget. - A Petra Alapítvány vezetőjeként kulturális szervező munkát végeztem.

A kétezres években tagjává váltam a RIM-nek, a Bohém Asztaltársaságnak, A Napsziget Alapítványnak, a Napszél Egyesületnek, satöbbi. - Közben kiálltam néhány elv mellett, ami nem volt kívánatos....

2009. szeptemberétől rádiós műsort indítottam IRKA címmel a Fúzió Rádióban. Ma a Muzsikus Rádióban tevékenykedem, a P_RéS című műsor gazdájaként.

Szerveztem és vezettem pódium beszélgetéseket, irodalmi esteket. Beszéltem megnyitókon, könyvbemutatókon, találkozókon.

Kötetem nincs. - Leszámítva a három nulladik kötetemet, - amelyek rendhagyó pódiumműsorok voltak.

Satöbbi.

Most pedig A Hetedik kitalálásával, megvalósításával, - szerzők és szerkesztők felbujtásával foglalkozom. - Álmodom, s az álmok egy része valóra válik.

Tovább a kategóriában: « Vers, kritika, verskritika
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned