Ár-tér Szonett

Most is megnézem magamnak a Dunát,
ahogy egyhelyben áll, s mégis siet;
ahogy csobogva, lágyan felnevet,
mikor gyermekként csiklandom taraját.

Később csak üldögélek, senki se lát;
itt a fák cirógatják a vizet,
itt még látni az éjjeli eget,
s csak idehallani a város zaját.

Az ár mennyi bút, bánatot sodor,
külön sors itt minden apró fodor;
Emberek szívükről, nehéz rögökkel,

gondosan kirakták már e medret.
A folyó csak áll és mégis siet,
néma kérdéseimre a csend felel.

Fabók Endre

Gyermekkoromban sok mindennek láttak. Festő leszek, színész, építész… 17 évesen azután jött a diagnózis: Sclerosis Multiplex. A hegyek, a korlátok magasabbak lettek, a szép remények pedig lassan felaprózódtak. Ma már boldoggá tesz, ha beszélgethetek.
Nem volt vágyam, hogy valaha „költő” legyek. Verseket akartam írni; - hangra. Mi a vers: - szerintem – Egy olyan megkomponált, tömör, tartalmas szöveg, ami a csontjaink szöveteibe képes beenni magát. Ritmusa van, dallama; csak ezek után vagyok kíváncsi a metaforákra, a metonímiákra, a rímekre.
A látásom mára lehetetlenné tette számomra az olvasást. Persze akadnak olyan írások, amik megérik a fájdalmakat.
Amit leszögeznék: Költő nem vagyok Egy (most már) férfi vagyok, aki szeretne értelmet találni a maga létezésében. Ezért alkotni próbál; és e kísérleteit megosztja Veletek, remélve hogy így vagy úgy, de hasznotokra lehetnek.

Tovább a kategóriában: « Lélekzetvétel Cartaphilus »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned