2027

(Reggel hat óra. Magas, erős férfi lép be az ajtón. Negyvennél idősebb, de még nincs ötven. Farmert és fekete inget visel, az ing nincs begyűrve nadrágjába. Erős, sűrű szemöldöke fekete, a szeme is sötét, de inkább ábrándozó mint kegyetlen, ujjai hosszúak, nagy keze inas, de finom.)

        Tisztelt hölgyeim és uraim! Érezzék megtisztelve magukat, hogy itt vagyok! Látogatásom szándékolt és tervezett, melynek semmi köze a marxizmus-leninizmushoz, talán csak a Jóistenhez és egyéb, kisebb istenekhez, mert önök számára most eljött az idő! Nekem ehhez semmi közöm, tényleg semmi. Jaj, de udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam, Gecsvalik Ede Hunor vagyok, az ítéletvégrehajtó. Nem szép mesterség, tudom, de ez is csak egy munka, melyért megfelelő fizetség jár. Megígérem önöknek, méltányos és gyors leszek, nem azért, mert nem szolgáltak rá a szenvedésre vezérlő nagyjaink szerint, hanem mert az én gyönge szívem együttérző. Nagyjából.

Azért mondom, hogy nagyjából, mert egyszer szívesen kipróbálnám a nácik módszerét, akik hentes kampóra akasztották fel az árulókat. Higgyék el, még én is beleborzongtam, elképzeltem, ahogyan a hegyes kampó beszalad az áll alatt a húsba, átszúrja a nyelvet, majd a szájpadlásban áll meg a vége, nem éri el az agyat, nehogy túl gyors és könnyű legyen a halál; a test súlya húzza lefelé a hátrakötött kezű elítélteket, a fájdalom, a zubogó vértől való fuldoklás végez velük. Idővel. Szörnyű. Tényleg beleborzongtam, amikor ezt egy filmben láttam, bár az is lehet, csak a bomlott elméjű filmrendező találmánya ez a kivégzési mód, még a nácik sem voltak képesek ilyen aljasságra, bár ebben nem vagyok biztos. Sokat beszélek, tudom, de meg kell adni a tiszteletet a halálba menőknek, és tudom azt is, hogy szavakkal is lehet ölni, de úgy sejtem, erre most nincs elegendő idő, bocsássanak meg nekem ezért.

(A folyosóról rohangálás, ordítozás zaja szűrődik be, néhány pisztolylövést is hallani, messzebbről géppisztolyok kereplésének hangja fut végig a megszürkült falak között.)

Most következik az a rész, melyet nagyon utálok, fel kell olvasnom önöknek az ítéletet. Tudom, elhangzott már a bíróságon, fellebbezésnek sincs helye, ám ez a szabály, hát, ne szegjük meg, mert még a végén mi feszengünk itt kötéllel a nyakunkban. Jaj, de paraszt vagyok, önök már kötéllel a nyakukban ácsorognak, látom, a kolléga kellően megfeszítette, hogy érezzék a halál leheletét, mely bizony bűzös. Legalábbis úgy sejtem.

Ne haragudjanak rám, én szívesen csevegnék önökkel, bár tudom, összevarrták a szájukat, hogy ne tudjanak megszólalni, még a végén vad eszméket ordibálnának szét, éljen a haza, éljen a szabadság, éljen a demokrácia, tudom én, de erre tényleg semmi szükség, és valljuk be, túl sok értelme sem lenne. Úgy látom, önök fiatalok, önök előtt állt volna a jövő, a két hölgy szülhetett volna egy tucat gyereket, szerethette és kényeztethette volna férjét, finomakat főzhetett volna; nekem például a csirkepaprikás a kedvencem, szeretem a hagyományokat, és tisztelem is. A két fiatalember pedig szolgálhatta volna a hazát, csinálhatott volna gyerekeket, főzhetett volna pálinkát, hogy mást már ne is emlegessek. Na, mindegy is, nem az én dolgom ítélkezni, vannak erre megfelelő, tanult emberek, akik végzik a dolgukat, akik megállapítják és kimondják a bűnösséget. A törvény szent. Nincs apelláta, aki lop, levágják kezét, aki másképp vét, lógni fog. Na, mi ez a lárma, nem lehet így dolgozni!

Szóval, az ítéletek. A Nemzeti Szittya Tanács és a Nagy és Örökéletű Nemzetvezető iránymutatása szerint, a Nemzeti Megfellebbezhetetlen Bíróság ítélete alapján Solymosi Szidónia vádlott felbujtás, izgatás, az állam elleni bomlasztó tevékenység, rémhírterjesztés, a Nagy és Örökéletű Nemzetvezető szidalmazása miatt kötél általi halálra ítéltetett, mely ítélet azonnal végrehajtandó. Bocsásson meg kisasszony, megnézem, ki ricsajozik ennyire odakint, így nem lehet dolgozni, így nem lehet átéléssel csinálni semmit sem! Még meghalni sem.

(Az ajtóhoz sétál, kinyitja, kidugja fejét, szétnéz, aztán gyorsan visszalép, visszacsukja az ajtót, a zárban elfordítja a kulcsot. Odalép az egyik férfihez, megfogja az állát, a másik kezével hátul a fejét, egyetlen mozdulat, egy halk reccsenés.)

        Gömöri doktortól tanultam, csak egy finom mozdulat, semmi fájdalom, semmi felesleges kín. Így kell ölni, kérem. Úgy láttam, börtönlázadás tört ki, néhány fogoly fegyvereket is szerzett. Ne aggódjanak, ez nem gátolja meg az ítéletvégrehajtást, hiszen nekem ez a feladatom. Természetesen leverik majd ezt a nevetséges lázadást, mert a hatalom erős, bebiztosította magát időben, felfegyverkezett, megfizeti bérenceit és zsoldosait. Na, miket beszélek? Szerencse, hogy itt nincs beszerelve kamera, mikrofon. De ez a helyzet, hölgyeim és uraim, a Jóisten sem mentheti meg önöket, a rendszer tökéletesen kiépült, minden csavar a helyén, a mű egész és megismételhetetlen, vértelenül épült, de véres kegyetlenségre képes immár. Nincs ellenség, mert mindenki ugyanazon az oldalon áll, vigyázban, szemlesütve, fejet lehajtva, engedelmesen.

(A második férfihez lép, egyetlen mozdulat, egy halk reccsenés. Az ajtón dörömbölnek, rázzák a kilincset. Az egyik nő mellé áll, egyetlen mozdulat, egy halk reccsenés. Géppisztolyok ütemes dörrenése hasít bele a csendbe. Kívülről szétlövik a zárat, belökik az ajtót. Négy fegyveres rohan be a cellába. Gecsvalik fogja a lány állát és fejét.)

        Tisztelt uraim! Beszéljük meg! Tudják, én parancsra cselekedtem, mert még a katonaság idejéből ismert a mondás, a parancsot megbaszni nem szabad, mert szaporodik. Ne értsenek félre, nem tréfálkozom, az élet véges, a helyzet szomorú, a rendszer mindenkit beállított a sorba, maguk is tudják! Van egy kölyköm, ja, és ott az asszony is, élni kellett, valahogy. Ez is egy munka. Ha én nem csinálom, elvégezte volna más. Mindig van jelentkező, jó pénzért mindenre.

Igen, a rendszer, én is tudom, gyalázatos, korrupt, aljas, számító, hazug, de ezt senki sem merte kimondani. Most egyébként forradalom van? Csak kérdem. Mert annak örülök. Mindennek vége szakad egyszer.

De nem szaporítom a szót. Egyezzünk meg! Én elengedem ezt a csinos lánykát, önök pedig elengednek engem.

(Az egyik fiatal férfi bólintott, Gecsvalik elengedte a lányt, felemelt kézzel előre lépett. Egy másik fegyveres odament a lányhoz, eloldozta, egy szikével óvatosan átvágta száján a varratot.)

        Uraim, remélem, megegyeztünk. El is megyek haza. Az asszony marhahúst készített, gombával. Nagyon finom, meg is hívhatom magukat, ha gondolják. De jó, hogy vége van már ennek a mocsok rendszernek, az étel is jobban esik az embernek – nevetett hangosan. – Akkor én mennék.

        Sehová sem megy! – lépett elé Solymosi Szidónia. – Hozzatok egy hentes kampót!

(A lány merőn néz Gecsvalik szemébe, akit megbilincselnek. Nincs benne harag, de még mindig remeg a keze, nyakán piroslik a kötél nyoma.)

        Egy húskampó. Csak a feeling miatt. Amíg beszélgetünk – mondta mosolyogva. Eszméletlenül fájt a szája, minden egyes szónál. – Csak a feeling miatt.

Egervári József

Egervári József vagyok, Jászberényben születtem 1962-ben, de Cegléden élek már huszonöt éve. Semmiféle irodalmi végzettségem sincs, a kötelező általános- és középiskolai magyar órákon kívül csak az olvasás szeretete vonzott az írás művészetéhez mindenféle kacskaringós utakon.

Tizenhét évig újságírással foglalkoztam, egy kisvárosi lapnak főszerkesztője is voltam egy darabig, míg bele nem tenyerelt a politika, s mivel sosem szerettem bértollnok lenni, egyik napról a másikra eljöttem az újságtól.

Öt éve ismét nekifogtam verseket, elbeszéléseket, novellákat írni, több antológiában, internetes oldalon jelent meg írásom.

Legfrissebbek a szerzőtől: Egervári József

Tovább a kategóriában: « A romlás lépcsői Csak annyit mondj »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned