A krumplinyomó

 

- A rohadt gyüttment fajtádat! - kiabálta Lujzi néni sokadszorra, amikor meglátta Zsigát anyjával a kertben.

Épp átlátott a bokrok között, hiába ültettek valami átok gizgazt a drótkerítés mellé, ő akkor is kileste, mi folyik a szomszédban. A majdnem kopasz nő állandóan kinn van az idióta gyerekével, tán játszanak, de nem lehet tudni, mert a gyerek arca fura, és mindig van valami a kezében. Ritkán szólal meg, de olyankor sem pontosan érti, mit mond. Ez azért is lehetett, mert kilencven is elmúlt. Már nem sok mindent várt a hétköznapoktól, de nyugalmat igen. Sokáig nem jött rá, mi az ördögöt tart a kezében az a nyomorult gyerek, de egyszer egészen közel hajolva kifigyelte: egy krumplinyomót. Az volt nála. Miféle bolond lehet az ilyen, aki nem játszik autókkal, markolókkal, mint a többi? Egyszerűen fel nem foghatta. Bosszantotta, hogy a fiú hangosan kurjongat, és olyan hangokat ad ki, amitől neki összeugrik a gyomra. Ha az ura élt volna, rég rájuk küldte volna. Így nem tehetett mást, mint méltatlankodott, és ha már nem bírta tovább, akkor becsoszogott a házba. Pedig nagyon szeretett a kertben, a diófa alatt. Volt annak már ötven éve is, hogy elültették. Akkor ez a szedett-vedett városi nő nem lakott még a szomszédban a porontyával. A ház sem volt meg. El lehetett látni a mezőig, ahonnét az őszi trágya szagát hozta a szél. Más világ volt az. Csendes és egyszerű. Most meg naponta kellett hallgatnia a szemüveges, ordítozó fiút, aki krumplinyomóval hadonászik, mint egy eszelős. 

Nem is bírta tovább a kukkolást, inkább behúzódott a kisszoba hűvösébe, oda, ahol még anyját felravatalozták egykor.

Éva tűnődve nézett a káromkodó öregasszony után. Soha egy rossz szót nem szólt hozzá, sőt az elején még köszöntek is egymásnak. Mindez akkor változott meg, amikor Zsiga úgy ötéves lett, és egyre többet kinn akart lenni a kertben. Születése előtt nem sokkal költöztek ki a fővárosból, mert elegük volt bűzből. A forgalmat még elviselték volna, de a bűz beleívódott sejtjeikbe. Volt abban benzinszag, kutyapiszok, vizelet, káposzta és minden, amit el lehetett képzelni. Tamás nehezen váltott, mert szerette a várost, de ő addig könyörgött neki, amíg beadta a derekát. 

Érdekes módon, azonnal teherbe esett, ahogy kiköltöztek. Már az első hónap után. 

Zsiga érkezése kezdetben nem sokban változtatta meg a napjaikat, mert mindenhová vitték magukkal. Csendes volt, és könnyen alkalmazkodott mindenhez. Éva csodálattal figyelte apró kezecskéit. Az első problémák akkor jelentkeztek, amikor nehezen kezdett mászni, de aztán ezen is túljutottak. Férje szerint csak lusta volt, ahogy az már a pasiknál szokott lenni. Még anyósa is megharagudott rá, mert a trónörököst becsmérelte. Pedig nem erről volt szó. Éva tudta, hogy valami nincs rendben. Nézte fia csillogó barna szemét, mosolytalan arcát és a gyanú beleívódott a lelkébe. 

Zsiga most is a krumplinyomóját szorongatta. Tizenegy éves volt, és három éve csak azzal a tárggyal tudott létezni. Számára volt benne valami varázslatosan megnyugtató. Talán a szorongásait nyomta velük apróra, és a kis félelemmorzsákat így menet közben el lehetett szórni az úton. Minden morzsa láthatatlan volt, mégsem tűnt el örökre. Zsiga világában nem volt félelem nélküli nap. Mégis boldog volt. A legboldogabb gyerek, akit Éva valaha is látott. 

Egyedül a fürdőszobába nem vitte magával. Letette az előszoba kisszekrényére, és annak ott kellett lennie, amikor kijött. 

 Az első gyanúmag kihajtása után Éva egyre rémültebben vette észre, hogy Zsiga nem kezd el beszélni.  Hosszas gondolkodás után, elvitték orvoshoz, de az nyugtatta őket. Olyanokat mondott, hogy valószínűleg később érik, és akkor majd mondatokban fog kommunikálni.  Ez ostobaságnak tűnt annak függvényében, hogy a kisfiú ötéves volt, és még mindig csak egyetlen egy szót tudott vagy akart kimondani: a nemet.

Ez a nem tagadása volt mindennek, ami őt körülvette. Nem bújt, nem lehetett megölelni, csak akkor, amikor valami fura módon hagyta. Egy anya számára ennél kínzóbb érzés nem létezett a földön. Tamás nem panaszkodott. Mintha sokkal jobban viselte volna fiuk másságát. Éva helyette is szenvedett, és esténként, amikor elnézte az ágyában alvó kisfiát, kétségbeesetten kereste a választ a miértre. Tudta, hogy mindenki ezt tenné a helyében, legfeljebb a nagyon mártíranyák nem, akik mindent kibírnak. Ő megjárta a poklokat gondolatban, mert tudta, ez a világ nem lesz kíméletes a fiához, és talán ő sem az. 

Amikorra kimondták az orvosok, hogy Zsiga autista, ő már túl volt a diagnózison. Az interneten töltött éjszakák, az ezernyi oldal szakirodalom már mind kimondatta vele a tényt: az ő fiuk soha nem lesz már világhíres focista, orvos vagy épp tanár, ahogy a nagyszülei. Hogy mi lesz, abba nem is mert belegondolni. 

Egyik délutánon, amikor apja meglátogatta őket, Pécsről utazott fel, óriási tragédia történt. Ellejtettek szólni neki, hogy a krumplinyomó szent és sérthetetlen.

 Zsiga letette, ahogy máskor, és bevonult a vécére. Hosszú idő múlva került csak elő. Azonnal a szekrényke felé nyúlt, ahonnét lába kelt a szent tárgynak. 

A papa nézegette a konyhában, és valamit magyarázott Évának, amikor Zsiga visítani kezdett. Olyan artikulátlan ordítással, hogy mindenki lemerevedett. Szinte rávetette magát a nagyapjára, és vadul kitépte a kezéből az eszközt. 

– Ezt mondtam – jegyezte meg Éva komoran. – Figyelmeztettelek, hogy tedd le, de te makacskodtál, mint mindig. 

Az öreg szinte sokkot kapott a támadástól. A fiú, mint valami páncélos lovag, akitől elvették a grált, úgy csavarta ki a kezéből. Látszott rajta, hogy nem érdekli senki és semmi, csak az, hogy minél előbb a kezében legyen, mert a krumplinyomó testének egy darabkája volt. És most valaki megcsonkította pár percre.

Magához szorította és kifejezéstelen arccal meredt előre. 

– Jól van, na, nem eszem meg – morogta a papa értetlenül. 

Évának fájt látni apja szomorkás arcát, tekintetét, amelyben hatalmas kérdőjelként ült az értetlenség.

Miért az ő egy szem unokája? Miért kell ennek így lennie? Mi célja lehet a jóistennek egy ilyen gyerekkel? 

Sokáig hallgattak. Zsiga elvonult, és a nap hátralévő részében nem állt szóba senkivel. Érezhető volt, hogy az eset őt is megviselte. 

Tamás nem morfondírozott annyit az ehhez hasonló helyzeteken. Ez van, mondta. Ha kesereg, akkor is ez lesz. Így belenyugodott, sokkal gyorsabban, mint Éva, aki ha senki nem látta, sírdogált egy keveset, de kifelé továbbra is bátor arcát mutatta. 

A krumplinyomó már több, mint három éve lakott velük, amikor Berlinbe utaztak. Egy ősrégi punk zenekar állt össze újra, nem lehetett kihagyni. És Tamás amúgy is állásajánlatot kapott a német fővárosban. Úgy döntöttek, elviszik Zsigát is, ne maradjon ki ilyesfajta élményből sem. 

Leültették és elmagyarázták neki, hogy a biztonsági őrök szigorúan veszik a belépést, átvizsgálnak mindent.  A krumplinyomónak otthon kell maradnia. Zsiga hallgatott. Nem lehetett tudni, megértette-e vagy gondolatai messze jártak. Éva próbálta kierőszakolni a választ, de egy idő után feladta. 

Szerencséjük volt, mert még nem kezdett áramlani a tömeg nyolc óra tájt. Beálltak a rövidke sorba. Éva mosolyogva figyelte Tamás arcát, aki kamaszkora óta a banda rajongója volt, és azon az estén egy földi álom látszott beteljesedni azzal, hogy élőben hallhatta őket. 

A biztonsági őr pontosan úgy nézett ki, mint mindenhol a világon. Kopasz volt, és nyakán gyűrődött a háj. Fekete egyenruháját sárga felirat díszítette, jelezve, hogy nem összetévesztendő akárkivel. Éva elgondolkozott, hogy vajon vannak-e szikár, izmos beengedő emberek is a világon, vagy ez ostobaság, mert a tömeg egy részének kell a megfélemlítés. Már csak négy-öt fiatal várt előttük, amikor a kabátja alól Zsiga váratlanul előhúzta a krumplinyomót.  Tamás elsápadt. Tudta, hogy vége szakadt az álomnak, ki kell állniuk a sorból, mert fia meg nem szabadulna a harmadik kezétől. Soha nem értené meg, hogy neki mennyire fontos bejutni. Azt sem fogta fel, hogy ilyen eszközzel nem lehet koncertre járni, mert számára az nem egy tárgy volt, hanem testének darabja. Ahogy a többit sem hagyja otthon az ember, úgy ezt sem. 

– Most mi lesz? – kérdezte Éva reményvesztetten. Sajnálta a férjét és sajnálta a fiát is. 

– Nem tudom – hangzott a válasz. És valóban nem tudta. Elrejteni nem lehetett, a táskákba is belenéztek, Zsiga pedig látványosan fogta, ahogy mindig. 

A krumplinyomó attól a pillanattól sorban állt egy punk koncertre. 

A biztonsági őr, ellentétben a kinézetével, jámbor arccal végezte a munkáját. Olyan tekintete volt, mint egy nagyra nőtt csecsemőnek. Amikor meglátta őket, felhúzta a szemöldökét. 

Tamásnak nem jutott eszébe jobb az igazságnál. Pár mondatban elhadarta a megmásíthatatlan tényt: a krumplinyomónak be kell jutnia a nézőtérre. Nem várt szánalmat, nem hitte, hogy erre van lehetőség, de próbálkozott. Az őr odaszólt a másiknak. Mindketten Zsigára meredtek, aztán suttogva megtárgyalták az ügyet. Megint Zsigára néztek, aztán a szülőkre. Éva szíve összeszorult. Lehetett volna ez egy jó kis este. Lehetett volna egy kihagyhatatlan élmény. Tamás arca továbbra is színehagyott volt. 

Aztán a másik őr visszalépett a sorához. Az övéké elmosolyodott: 

– Ilyen eszközökre nincs semmiféle utasításunk. Nincs a tiltólistán, így bevihető! – mondta. Egy finom mosolyt elmorzsolt a szája sarkában. 

Tamás azt hitte, rosszul hall. Bevihető! Ez volt a varázsszó! A boldogság mindig csak egy pillanat, mondják az okosok. Ha ez igaz, akkor neki abban a pillanatban része volt egy váratlan, felülről jött kegyben. 

– Köszönjük – suttogta fél hangosan. Nem lehetett tudni, valójában kinek, de nem is volt fontos. 

Éva hosszú évek óta először értette meg igazán, hogy gyerekük különlegessége öröm tud lenni. Olyan terhet kaptak Tamással, aminek letétele lehetetlen, de cipelése közben ezer kéz simogatja fényesre a szívük. 

 

Utoljára frissítve:2021. február 06., szombat 22:03
Imre Hilda

Szerkesztés alatt...

Legfrissebbek a szerzőtől: Imre Hilda

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned