A Rés


A Rés éjjeli menedékhely volt nőknek. Jobb nevet nem is kaphatott volna, hiszen ezek az
asszonyok, a sorsukban váratlanul, vagy szükségszerűen bekövetkezett fordulat miatt, mint
egy hirtelen támadt résen, kizuhantak addigi életükből.
Sokan vártak az éjjeli menedékhely előtt. A november arcátlanul hideg volt, a nők az épület
falához lapulva ábrándoztak egy üveg borról, ami meleget csempészne gönceik alá. A bor
ábránd maradt, mert akiken érződött az alkohol, azokat nem engedték be. A sor egyre
hosszabb lett, a remény, hogy mindenkinek jut ágy, egyre soványabb.
A járókelők is szaporán szedték a lábukat. Ha a sorban állókra néztek - ha rájuk néztek
egyáltalán - többnyire arctalan tömegnek látták őket. Nem sejtették, hogy kényszerű
közösségük éppen olyan megosztott, mint maga a társadalom. Köztük is voltak hangadók,
erősek, akikre hallgattak a többiek, vagy féltek tőlük, és voltak, akik a perifériára szorultak,
ők a gyengék, a frissen érkezettek, akiket még ez a közösség is kivetett magából.
Az ötvenöt éves Edit a koránál jóval idősebbnek látszott, pedig csak egy éve élt az utcán. A
hajáról lekopóban volt a festék, ősz hajszálai lassan betolakodtak a festettek közé, bár kerülte
a tükröző felületeket, nem voltak illúziói, ha benőtt körmeire és a drága lakk maradék,
homályos foltjaira nézett. Soha nem gondolta volna, hogy a kiváltságos jómódból ilyen
könnyű lecsúszni, csak egyetlen, elemi erejű lökés kellett hozzá. Férje sikeres vállalkozó volt,
Edit nem látta át a pénzügyeit, csak arra volt felhatalmazása, hogy a befolyt összegekből
korlátlanul költsön. Mikor a férje lába alól kicsúszott a talaj, mert olyanokkal üzletelt, akik
átverték, kiforgatták mindenéből, a börtön elől az öngyilkosságba menekült. Edit, mint
járulékos elem, az utcára került.
Az elkényeztetett asszony hajléktalan lett, eltűntek a barátok, barátnők, az ismerősökből
félrepillantó idegenek lettek. Az utca népe sem volt együttérzőbb, kíméletlenül adták a
tudtára, hogy hol a helye ebben a közösségben.
A sor végére állt, a lehető legtávolabb a többiektől, de így is hallotta a mocskos szájú Margó
rekedtes hangját:
- Megjött a Naccsága! – Így nevezték kezdettől fogva, valószínű jobb napokat látott bundája
miatt, pedig az utcán eltöltött egy év erősen kikezdte a bunda nimbuszát. Durva tréfálkozás
kezdődött a testén fellelhető egyéb szőrzetről is, analógként az elhíresült bunda állapotához.
Margó ma elemében volt, csak az ő hangját lehetett hallani, a többiek visító nevetésétől
kísérve.
Edithez egy idő után nem jutott el a szavak értelme, annyira elmerült saját gondolataiban,
hogy körülötte a beszéd zajjá silányult. Ezt a sajátos önvédelmet fejlesztette ki, de különben is
volt miről gondolkodnia. Életük filmjét naponta lejátszotta, és utólag szembesült férje
hiszékenységével, saját önzésével, vakságával, ami idejuttatta.
A sorban állók figyelmét hangos kutyaugatás és egy dühös női hang terelte el Editről. A kutya
vadul rángatta a pórázt, mindenáron szabadulni akart. A nő már két kézzel kapaszkodott a
szíjba, és a nevét kiáltozta indulatosan: Pasa, Pasa megvesztél? A hosszú percekig tartó húzd
meg-ereszd meg a kutya győzelmével végződött. Kitépte magát a nő kezéből és rohanni
kezdett a hajléktalanok felé. A sor hirtelen összerándult, nem tudták, mire számítsanak. A

száguldás hirtelen ért véget, az eb nekiugrott Editnek, és majdnem ledöntötte a lábáról.
Ugatása izgatott csaholássá, örömteli vakkantásokká, majd boldog vinnyogássá szelídült. Edit
a meglepetéstől szédelegve hajolt le hozzá, két kezébe szorította selymes pofáját, hagyta,
hogy nedves nyelvével bejárja az arcát.
- Torkos, kis kutyám, hogy kerülsz ide? – Fojtogatta a sírás.

- Elnézést, Pasa megőrült! – Kért bocsánatot a nő lihegve, mikor odaért.
- Torkos, Torkos a neve. – Ismételgette Edit fel sem nézve, közben a keze becézőn turkált a
kutya szőrében.
- Edit? – Kérdezte halkan a nő.
Edit felnézett, de a simogatást nem hagyta abba.
– Márta, hogy került hozzád a kutyám?
- Otthagytad, mikor elköltöztél.
- Méghogy elköltöztem. Alig egy órát adtak, hogy elhagyjam a házat. A szomszéd fogadta be
Torkost, amíg albérletet találok.
- Végül mégis otthagytad.
- Mit tudsz te! Az albérlethez pénz kell, a pénzhez munka, a munkához lakcím. Hogy került
hozzád?
- A szomszéd átpasszolta.
- Rendes tőled, hogy befogadtad, de miért hívod Pasának?
- Új élet, új név. – vont vállat. – Hanem te nagyon lerobbantál, már csak a kutyád ismert
meg.
A hajléktalanok között derültség támadt az utolsó mondatra. Most jól megkapta a Naccsága.
- Nem vagy olyan vicces, mint hiszed.
- Nem viccnek szántam - hangja szárazon kopogott.
- Tudod, kié lett a házunk?
Mártát váratlanul érte a kérdés, először késett az azonnali válasszal. Csend lett. Margó
határozottan lepisszegte lármás társait, kíváncsi volt a válaszra.
Márta megérezte az Edit iránti ellenszenvet, ezért rátett egy lapáttal.
- Rossz a ragozás, az már nem a ti házatok. Helyesbítek, nem a te házad.
- Kié lett? – Pattant a kérdés újra a levegőbe.
- Nem mindegy neked?
A hajléktalanok lassan gyűrűbe fogták a vitatkozókat, jó mókának ígérkezett, nem akartak
elmulasztani egyetlen szót sem.
- Márta, ki verte át Ádámot? Tudnod kell, a férjed is benne volt a bizniszben!
- A férjemet hagyd ki, engem meg hagyj békén! – Hangjában lappangó gyűlölet izzott.
- Miért vagy ilyen ellenséges? Barátnők voltunk.
- Soha, de soha nem voltam a barátnőd. – Nagyot rántott a pórázon. – Gyere, Pasa!
A póráz megfeszült, a kutya teste eleven tiltakozás lett, a fenekén ülve húzatta magát,
megfeszített mellső lábaival fékezte a rángatást, egyedül a nyaka tűnt engedelmesnek, és
fájdalmasan megnyúlt a póráz szorításában. Torkos nyüszített.

- Hülye kutya! – gurult méregbe Márta
A hajléktalanok szinte egyszerre hördültek fel. Válogatott szitkok repültek az asszony felé,
aki nem sejtette, hogy darázsfészekbe nyúlt. Az utcán élők zöme megtapasztalta a saját bőrén,
hogy milyen elszakadni szeretett kutyájától, macskájától az állat érdekében. A felháborodás
nem csitult, üres, műanyag palackokat hajigáltak felé, majd vásott szatyraik tartalmát
válogatás nélkül.
Márta eldobta a pórázt és menekülőre fogta. Biztonságos távolból kiabált vissza.
- Tudni akarod, hogy ki lakik a házadban, a volt házadban? Most kapaszkodj meg, barátnőm!
Én, én és a családom! Mindened a mienk lett, az utolsó szögig.
Edit dermedten bámult az epét hányó, majd sietve távozó Márta után, aki joggal tartott a
harcias hajléktalanoktól.
A sajátos önvédelem csődöt mondott, pontosan felfogta a szavak értelmét. Vesztesége most
lett teljes. Mártának sikerült elvenni az emlékeit is, már nem tudta, ki volt a barát, és ki az
ellenség.
Torkos térítette magához, mikor szaglászni kezdett bundája zsebe körül sürgető
vakkantásokkal.
- Várj! – kapott észbe - Maradt kevés jutalomfalat a zsebemben. Kimarkolta és odakínálta a
kutyának. Torkos azonnal felhabzsolta, aztán megnyalta a tenyerét.
Körülnézett. A hajléktalanok zömét elnyelte a RÉS, csak a kíváncsi, kemény magból
álldogáltak néhányan pár méterre, majd ők is elindultak.
A szél feltámadt, harapdálni kezdte az arcát.
- Ezt jól megcsináltuk - hajolt le Torkoshoz, felemelte, és elbújtatta az annyi bajt okozó bunda
meleg szárnyai alá.
Elindult, ellenkező irányban, mint a többiek.
- Edit, várj! – Hallotta meg Margó hangját - Gyere velünk, tudok egy aránylag meleg helyet!
Persze csak Torkos miatt. – tette hozzá, aztán nevetni kezdett, azon az összetéveszthetetlen,
rekedt hangján.

Utoljára frissítve:2021. február 06., szombat 21:15
Zentai Eta

Zentai Eta vagyok, néhány szó magamról. Budapesten születtem 1938-ban. Mindent kicsit később csináltam, mint lehetett volna. Könyvtárosi diplomát már két gyerek mellett szereztem, és az írásba is nyugdíjasként szerettem bele. Pályázatokon indultam, verseim, novelláim, meséim különböző kiadóknál és online felületen jelentek és jelennek meg. Haikuim a Napút című folyóiratban, szintén
pályázatok keretében.
Jelenleg három irodalmi körhöz tartozom: A Faludy György Irodalmi Műhelyhez, az Irkához és a A Hetek kortárs irodalmi online folyóirathoz.

Tovább a kategóriában: « A pofon Hazudok »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned