Azt mondták…

Azt mondták nekem, hogy énekeljek szépen. Pontosan kettő mérőig tartsam a félhangot, és négy nyolcad alatt énekeljem ki a nyújtott ritmust. Sápadtan ültem a padon, mikor megnyertem a dalverseny első díját. Senki nem tudta, mennyire fájt törött bal karom, a kékes jégen mekkorát koppant, mikor annyit számoltam, s a nagy igyekezetben megbotlottam. Azt mondták nekem, hogy a labdát pontosan dobjam be a kosárba, mert ez kosárlabda. A pöttyössel az udvari, meszelt falon gyakorlatoztam. Megtettem. Térdem roppant bele, mikor a nagy lendületből visszatérve a talajra estem. Azt mondták nekem, hogy a játékban legyek ügyes. Egyből kötéltáncos akartam lenni. Figyelmesen lépkedtem a játszótér vaskorlátján, egyik cipőm orra a másik cipőm sarkával szépen összeért. Mindkét kezem kitártam, felnéztem az ég felé. Derekam nagyot reccsent, mikor a földön hanyatt feküdtem, s a kórházban minden oly fehér, oly csöndes volt a műtét előtt, míg el nem aludtam, addig. Azt mondták nekem, táncoljak kecsesen, mert a nő így szép. Ó, gyönyörű fehér ruhába öltöztem, a városba látogató férfivendégek kezébe még virágot is vittem. Így akarták, hát így lett. A táncórán szorosan fogtam a bordásfalat, számoltam, lábujjhegyen pipiskedtem. Egészen addig, míg bokám is kilazult, s mikor senki nem látott, este alig tudtam összeszedni vértől szivárgó testem. Később azt mondták nekem, beszéljek hangosan, érthetően, hogy mindenki megértse. Hallgatóságom akadt elég. Kitartóan figyeltem gégerákos apám logopédiai leckéit, mígnem hangszálaim begyulladtak, s én sem tudtam megszólalni. Még el sem tudtam tőle búcsúzni, mondtam a magamét akkor is. Sírja előtt néma vagyok azóta is. Végül azt mondták nekem, higgyek a jóistenben, a vallás, az erős hit megsegít. Elővettem elsőáldozó képem, ahol kezem imára kulcsoltam, a fehér fátyol eltakarta arcom, vállamig ért, s naiv alázattal, hiszékenyen álltam a templom ajtajában, két drága nagymamám ölelésében. A katekizmusra már nem jutott idő, mert a képet addig-addig nézegettem, míg szívem dobogását egy vérrög állította meg.
Itt vagyok. Itt roskadozom. Most én mondom. Ne mondjatok ti semmit! A révész már vár, s hiába suttogja az ördög, már nem tudok, annyi minden után nem tudok rossz lenni, nem tudok más utat választani. Pedig hogy szeretnék! S ha lenne utolsó kívánság, egy cseppet sem feszülnék, azért is rossz lennék, s inkább lazán, vér nélkül szétesnék. Ti csak hagyjátok az embert élni, ne akarjatok tökéletest faragni. Tudjátok meg, hogy az élet úgyis keresztre feszít mindenkit!

Egy valami mégis nyugtalanít. És ha mondjuk te az ördögnek is megfelelsz? Ha a rosszban is tökéletes tudsz lenni? Akkor még megtorpanna a két part közt velem, s örök magányban hagyna a révész. Persze ti akkor már rég mosnátok kezeitek, közömbösen szemet hunynátok csorgó vérem felett, és nem mondanátok semmit…

Utoljára frissítve:2021. február 06., szombat 19:53
Toldi Zsuzsanna

Toldi Zsuzsanna


Nyugalmazott általános- és középiskolai tanár vagyok. Életemnek fontos állomásai: Kecskemét, Kunszállás, Csongrád. Egész életemben tanítottam, sosem éreztem azt, hogy dolgozom. Tényleg hivatás volt. Nyugdíj után újságot írtam, szépirodalmat pedig 2002 óta alkotok. Eddig 23 könyvet írtam az epika műnemében, novellát, regényt, mesét. Hét mesekönyvet sikerült létrehoznom. Sok pályázat díjazottjaként elismerték munkámat, könyveimnek csak az egyharmadát sikerült saját költségemen kiadnom. Rendszeresen publikálok, főként a Föveny c. csongrádi szépirodalmi folyóiratban. 2016-ban a Canon-pályázat egyik díjazottja voltam Miklóska mesekönyve c. 30 mesét tartalmazó mesekönyvemmel. Csongrádon élek, alkotok. Könyveim kiadásának segítségét várom, próbálkozom.

Tovább a kategóriában: « Papírsárkány Rankine-t olvasva »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned