Figyelő dédmamák

Porlepte doboz, gyűrt papundekli, esendősége megrendít,
sorstárssá emelkedik. A kopott kartonfedél alól kiszabadul
az ősök lehelete, életre kel a múlt.
Látod ezt a molyrágta selymet, dédanyám báli ruháját,
az első szerelem érintését, egy pillantás ígéretét,
amiből nem mi lettünk, magába zárta egy hajdani tánc illatát,
beledermedt az időbe; a halványkék selyemblúz,
bevont gombjain barnás ujjnyomok, a csatos szaténcipő
tapintásától emlékezni kezd a bőröm, dédmama bőrének folytatása,
bordó bársony pongyoláján szerettem visszafelé simogatni a sorokat,
hallgatni a sercegést. Isten kezébe tette kilencven éve gondját,
vele a ráncait, hogy aztán kisimult arccal és kitárt lélekkel
csusszanjon át az örökkévalóságba.
A családi relikviák előhívják anyu meséit esténként.
Ez a hátul kapcsos alsóruha lehetett német ükanyámé,
– fiatalon vitte el a szíve – halálos ágyán levelekben búcsúzott
testvéreitől, négy gyerekét szétosztotta köztük,
mint valami örökséget…A préselt virágminta kifakult szirmai alatt
gótbetűk gurultak végig a levélpapíron, nyomot hagytak,
mint könny a szemráncban, ahogy patyolatlelke
átgyöngyözött a másvilágra.
Kotorgálok a doboz alján, belemászom, kiemelem
az utolsó slingelt terítőt is, minden emlék szembejött már,
generációk lépték át egymást a selymeken, papírba csomagolt
dísztárgyakon át, beelőztek a nevezetesebbek, nagypapa ötvenhatos
újságcikkei rivalizálnak ükapám szabadságharcos ezüstpoharával,
míg Berta nagymama gyöngyház berakású látcsöve szerényen lapul
egy bársony erszényben, magába zárva az Operaház bal hármas
családi páholyát, ahonnan a Zenedés lányokkal felszökött a kakasülőre;
Mici néni ezerkilencszáznégyes karácsonyi kívánságlistája
az angyalkának, ahol az alumínium szót háromszor próbálta
leírni, olyan ismeretlen volt még a fogalom…
Gubbasztok az üres dobozban. Kiüresítem magam is,
hogy elférjenek bennem az ősök, ruhástul, ezüstpoharastul,
elveikkel és erkölcseikkel, szemek merednek rám, figyelő dédapák,
dédmamák, úgy élek-e, ahogy kell, ahogy hajdan megálmodták.
Magamra húzom málló selymeiket, kifakult bársonyaikat,
töltekezem belőlük, ahogy majd belőlem fognak az utódaim,
mikor alig hallható neszezéssel átlép fölöttem is az idő.

Utoljára frissítve:2021. február 06., szombat 17:23
B. Tóth Klári

B.Tóth Klára vagyok, festő-restaurátor szakon végeztem a Képzőművészeti Egyetemen, táblaképeket, falképeket restaurálok, könyveket illusztrálok, egyéni és családi, ill. csoportos kiállításokon veszek részt. 16 évig tanítottam gimnáziumban rajzot és művészettörténetet. Nyaranta festőtáborokat vezetek, egyéni kiállítások mellett felnőtt képzőművész gyermekeimmel közös családi kiállításokat szoktunk rendezni.
A kamaszkori írogatás után három évtized kihagyással kezdtem újra írni, 2005 óta publikálok, eddig 2 verseskötetem, több bibliai-művészettörténeti tárgyú munkám és egy esszékötetem jelent meg. Több irodalmi közösség tagjaként további négy kötetet adtunk ki három-ill. négy szerzőtárssal, de jó néhány vers-és prózakötetem vár még kiadásra.
Tagja vagyok többek között a Magyar Restaurátorkamarának, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Magyar Írószövetségnek.
2017, B.Tóth Klára

Tovább a kategóriában: « A szóközökben Lúdas Laci »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned