Olümposz-túra

Jó kora hajnalban húzzuk fel a túrabakancsot,
s térképpel a kezünkben indul a kis karaván, fel,
thesszál és makedón föld közt megmászni a csúcsot,
háromezer méter, meg sem kottyan csapatunknak
szép Litokóró házai mentén, erdei úton.
Fenn magasodnak a szirtek, nagy Mythikas Skolióval,
minden gondja-baját odahagyja a völgyben az ember,
csak hogy megmártózhasson az olümposzi létben,
hol az örök csend és nyugalom vár, éteri otthon,
s tán Zeusz asztala pottyant néhány isteni morzsát,
hűs ambrózia-tállal kínál kósza halandót,
s elszopogatni a kristálytrón közelébe telepszünk...
Hirtelen ajtó dörren, reccsen az asszonyi szózat:
– Hol jártál, Zeusz apjuk?? A nődnél, argosz Iónál?!
S úgy odavágja tehénszemü Héra az isteni sámlit,
rémületünkben majd kiröpül mobilunk a zsebünkből,
mennyei párja kezéből ím bőségszaru zúdul
mely röptében a bő termést szanaszét potyogatja
hull a szitok, s villámló szemmel szembe feszülnek,
fut Pandóra szelencéjével, s botlik a lába…
engesztelni a számoszi úrnőt bár ne akarná –
hullik, tartalmát szétszórva, a démoni program:
ínség, gond-baj, fájdalom, aljasság kiperegnek,
és ördöngősen beelőznek a hádeszi árnyak.
Hát mobilunkat elhajigálva futunk le a völgybe,
régi bajunkhoz, azt legalább megszoktuk eléggé,
nem kívánjuk a másét, ennyi elég is bőven az
isteni vendégség öröméből hosszu időre…

_{Aquincumi Költőverseny, 2009. Hívómondat: Egy nap az Olümposzon.}