Pokoljárás


Beteg a lelkem. Kísértetes sötét
markolja át sápadt szívemet,
s az végső erővel rázza az öklét
széjjeltépve minden zsineget.

Ő még küzdene... nem tudja a balga,
hogy már rég legyőzte a végzet,
hogy nyakába már itt liheg a falka,
s csak az éli túl, aki béget.

Hiába minden. Bár szájába rágtam,
hogy csak egy út van: hajtson térdet!
De nyakas, még hisz az álomvilágban,
hogy él a közjog, s a közérdek.

Pedig látja, mint szemnek röpült szilánk,
hasít a bűn, s fölserked a vér,
mégis reméli, míg sor kerül miránk,
trónjára a nép majd visszatér.

A nép majd... ó, hiába egy a vérünk,
sok tébolyult egymást hergeli,
s ha nem elég, hogy késsel csontot érünk,
"rogyjon rád az ég" a reggeli.

A felső kaszt jó mélyen közénk szántott,
az árok mély, már túl mély talán,
s nincs egy angyal (se fönt, se földreszállott),
ki téged óvna, lelenc Hazám.

Beteg a lelkem. Sorvadásnak esett,
kettétört amikor meghajolt,
húrja szétpattant, dala odaveszett,
de míg dalolt, magyarul dalolt.

Debrecen, 2020. 12. 07.

Kovács Daniela

1976. február másodikán születtem, egy időben Édesanyám legfájdalmasabb könnycseppjével. Majd "meghaltam" 2006. október ötödikén, amikor váratlanul megszűnt dobogni annak az embernek a szíve, akit szemem fényeként szerettem. Attól a naptól fogva gyökértelenül sodródom, mint száraz falevél a szél kezei között. Amikor felsírnak bennem az
emlékek, tollat ragadok, és papírra vetem érzéseimet. Nem egyszer találkoztam már irodalmi oldalakon, cikkekben, illetve blogokban olyan kijelentésekkel, miszerint valaki hobbiból ír, fest, fotózik, tehát alkot. Én sosem éreztem ezt ilyen egyszerűre vetkőztethető "tennivalónak", számomra az írás olykor olyasfajta meditációs és nyugalmi állapot, amely mintha a testemből kilépnék, magához öleli a lelkem, néha pedig tehetetlen csalódásaim, félelmeim és rettegéseim szószólója, de mindenkor önmagam tükörképe akkor is, ha fájdalmas szavam szól, akkor is, ha életigenlő boldogság csurran tollam hegyéről.
Nagyváradi gyerekkorom emlékei sokszor késztettek írásra, Édesapám mélységesen természetes tehetsége pedig csak még inkább megszerettette velem a finoman hajló rímeket, és ösztönözte új szóképek világra segítését. Számomra a magyar nyelv nem csupán második anyanyelvem, hanem az a kimeríthetetlen kincsestár, amelynek gyöngyei közt mindenkor megtalálom a tökéletes darabot, amely szinte elém festi azt a gondolatsort, amelyet meg akartam örökíteni. Idáig vezető utamon sokszor véresre karistolta lábamat az ügyetlenkedő lépdelés, amely másban csupán nevetést, sajnálkozást váltott ki, hiszen nagyon kevesen tudták rólam, hogy nem beszélem a magyar nyelvet, de minden egyes szótagot magam tanultam, saját káromon vagy dicsőségemen jutottam egyre távolabb attól az élettől, amelyet magam mögött hagytam alig húszévesen... Édesapám elvesztése után pedig egyetlen vágyam volt, hogy olyan emléket állítsak neki magyar szavak koszorújából, amely méltó egy igaz ember, szerető Édesapa, dicső hazafi, és tiszta szavú költő örökségéhez... Az évek múlásával minden érzésemet vers-ágyba vágytam vetni, és egy nap arra ébredtem, hogy első gondolatom is egy új vers refrénszerű sora...

Tovább a kategóriában: « Szabadulj Virágének »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned