Pap nélkül

Mikor a fogság után először vett fel civil ruhát, furcsán érezte magát. Mintha a katonaruha határozott lelki és testi tartást adott volna, ami most elveszett. Olyan idegenül mozgott benne, mint visszakapott életében.
Hamar kiderült, hogy a családjától távol töltött évek nem pótolhatók. Asszonyának, és a gyerekeknek saját emlékei voltak a háborúról, hasonlóan fájdalmasak, de ha felidézték külön nyelvet beszéltek, amit magyarázni kellett a másiknak. Érzékenységük megkérgesedett, vagy sebezhetőbb lett, és ezek a pontok ritkán találkoztak az övével.
Asszonya törékeny báját, melyre sóvár vágyakozással gondolt a fogság idején, elfedték a szükségszerűen megjelent új tulajdonságok, határozott lett, kemény, olyan, aki megáll a saját lábán. Magának sem merte bevallani, elvesztek a régi ízek, a meghitt mozdulatok, a szavak, melyek azonnal elértek a másikhoz. Szerelmes városa, a szétlőtt Budapest is, ismeretlen arcát mutatta.

Újra jártak a vonatok, elindult Gyálra a szüleihez, remélte, ott felleli azt a valamit, aminek nem tudott, vagy nem mert nevet adni, de hiányzott az életéből.
Az utazás még a háborús időket jelezte, marhavagonok helyettesítették a vasúti kocsikat. Először a falócára telepedett, de ahogy elhagyták Pestet, leült a kocsi padlójára, és a nyitott ajtón kilógatta a lábait. Megtehette, egyedül volt a vagonban, a nyári meleget kellemesen enyhítette az arcába csapódó légvonat.
Hazamegy. Az otthont most újra a régen elhagyott szülői ház jelentette, a barátságos, kis tanya, ahol reményei szerint senki és semmi nem változott. Szájában összefutott a nyál, most érik a málna. Eszébe jutott, hogy fiatal fiúként, milyen kétségbeesett erőfeszítéssel igyekezett lerázni cipőjéről a tanyavilág porát. Öten voltak testvérek, de egyedül ő dédelgetett nagyratörő álmokat. Tanulni akart, messzebb látni az ekeszarvánál. Nem értette a szüleit, hogy képesek egész életüket három hold földre korlátozni.
Pestre szökött, dolgozott, képezte magát, kertész lett, nyelvet tanult, Adyt olvasott, és maga is írni kezdett. Versei legalább olyan fontosak voltak, mint felfelé ívelő karrierje.

Mikor megtalálta a szerelem, nem érte be akárkivel, a feltörekvő, falusi fiú, nem a saját környezetéből akart virágot szakítani. A lány, akire vágyott, egy polgári család egyetlen lánya, rózsa az ibolyák között. Megjelenése, úri modora, szépsége, illata, elvarázsolta. Sok szerelmes, könyörgő verset írt hozzá, míg elnyerte a szívét.
Mikor először vitte le Gyálra, félt, hogy anyja, az egyszerű parasztasszony, és az elkényeztetett úrilány nem találja meg a közös hangot. Félelme alaptalan volt, anyja érdes keze olyan simogatóan nyúlt a finom archoz, ami megérintette a lányt, ráhajolt és megcsókolta.
Akkor úgy szerette, hogy mindent megtett volna érte.
Margit, csak arra kérte, ne térdnadrágban jöjjön, ha megkéri a kezét. A fiúban a figyelmeztetésre feltámadt a gőg, a leánykérés bricseszben zajlott.
Megszülettek a gyerekek, a sírós, kis Jóska, a mindig nevető Zsuzsi, és az egyik rövid, háborús eltávozásnak a gyümölcse, Zolika. Őt ismerte a legkevésbé, be nem vallott gyanakvással kutatta vonásait, de a kisfiú arcában saját kék szemei világítottak.

Megérkezett, nagyot nyújtózott, kicsit elgémberedett. Elindult azon a három kilométeres úton, ami a tanyájukig vezetett. Sokszor megtette ezt az utat gyerekként, a nyakában lógó tarisznyával, amiben a könyvei voltak. Élvezte a csendes bandukolást, közben szeme beitta a táj békés szépségét. Úgy látszik, ezt a vidéket megkímélte a háború. A búza már szépen szemesedett, hiába, a parasztember tért magához először a sokkból. Ott nyújtózkodott a kopott kis híd is, ami pontosan megfelezte az utat. Alatta egy nevenincs patak folydogált, csak az alján csillogott némi víz. Megszaporázta lépteit, messziről már zöldellt a kiserdő, amin ha keresztülvág, már látja a házat.
Ott fehérlett a tűző napon, ahogy elképzelte. A földes úton időnként megbicsaklott a lába a szekerek hagyta vályúban. A veteményes vidáman sárgállott a tökvirágtól,
tele terméssel, apró zöldekkel, hamvas főznivalókkal, sárga, elöregedett példányokkal. Furcsállta kicsit, anyja beosztó, jó háziasszony, nála nem ment pocsékba semmi. Az udvaron pár tyúk kárált, de a szüleit nem látta sehol. Lehajtott fejjel lépett be az ajtón. A konyha üres volt, talán a földeken vannak, kifordult, hogy megkeresse őket. A málnás felől édes illat csapta meg, mentében lecsípett egy szemet. Puha, túlérett. Megállt, nézte a bokrokat, ezt nem szedi le senki?
Elnézett a kukoricás felé, meglátta anyját, fakó, kék szoknyáját, ősz haját, háttal állt.
- Anya! – kiáltotta. Anyja megfordult, arcát mély árkok szabták át, haja, mely emlékei szerint mindig szoros kontyban ült a tarkóján, most egy hevenyészett copfban lógott a hátára. Sötét szemei felcsillantak.
- Jöjjön Kedves, segítsen! Hiába hívom őket. - mutatott széles, szívélyes mozdulattal maga elé – nem akarnak bejönni a házba.
Körülnézett, hogy kikről beszél, de csak a kukoricák álltak feszes vigyázban közel és távol.
- Anya, itt senki sincs.
- Dehogy nincs – méltatlankodott. – ez a szegény asszony a gyerekekkel. Lebombázták a házukat.
A férfi szíve felé rémület kúszott. A rögbarna szemek idegenül néztek rá, azt a pillantást, amiért vonatra ült, nem találta bennük. Átkarolta anyja vállát, és gyengéd erőszakkal terelni kezdte a ház felé.
– Anya, Józsi vagyok. – próbálkozott. Anyja mintha elfeledkezett volna a családról, engedelmesen elindult mellette.
– Apa hol van?
Anyja megrezzent, mikor a ház közelébe értek, hirtelen kibújt a karjai közül, és elindult sietősen a ház mögé. Nehéz szívvel ballagott utána. A ház árnyékában szabálytalan, virágokkal borított, kis hantot talált, rajta egyszerű fejfa, egy bádog lapocska,
amit anyja szoknyája csücskével kitartóan fényesíteni kezdett.
Nem volt szükség arra, hogy lássa a feliratot, tudta, apja nyugszik ott.
Vajon mi történhetett?
Nem tudott gondolkozni, teljesen megbénította, hogy annyira más fogadta, mint amit remélt. Anyja közben abbahagyta a tisztogatást, a sír végében leült a sarkára, azt hitte imádkozni fog. A teste, előre, hátra hajladozott, közben motyogott. Közel hajolt, de csak két, állandóan visszatérő szót tudott elkapni: pap nélkül, pap nélkül.
Aztán furcsa, vinnyogó hangon sírni kezdett. Hozzálépett, hogy megnyugtassa, de a háta mögül érkező hang megállította.
– Hagyd! - a szomszéd tanya gazdája intett neki.
- Örülök, hogy látlak Józsi – nyújtotta a kezét – ilyenkor hagyni kell, amíg megnyugszik.
- Mi történt velük? Itt még harcok sem voltak.
- Nem voltak harcok, nem voltak katonák sem, csak a repülők húztak el felettünk, de nem bombáztak. Apád mindig kiszaladt, mikor meghallotta a gépek zúgásá, hiába könyörgött anyád. Szerette nézni őket. Egyik nap a pilóta észrevette a bámészkodót, alacsonyra ereszkedett, és tüzet nyitott. Mire anyád kiszaladt már nem élt.
Egyedül temette el. Az volt a legszörnyűbb, hogy úgy kellett elkaparnia, mint egy kutyát, pap nélkül.
Eleinte nem vettem észre rajta semmit, keményen dolgozott. Közben beteg lettem, két hétig nyomtam az ágyat, mikor újra benéztem hozzá már nem ismert meg. Gyakran átjövök, segítek, néha egészen jól van, dolgozik a kertben, de a termés ott rohad leszedetlenül.
Az asszony küld velem ebédet, néha megeszi, máskor a kukoricásban találom meg napok múlva.
- Van a faluban pap? – kérdezte izgatottan, alig figyelve az utolsó mondatokra.
A szomszéd csak megvonta a vállát majd hirtelen megértette szándékát.
– Azonnal befogok, gyere!
A pap rendes ember volt, felült velük a szekérre, szótlanul kizörögtek a tanyára. Anyja még mindig a sír mellett kuporgott. Felsegítette. A pap elvégezte a szertartást, egyszerű szavakkal búcsúztatta el apját, és megszentelte a sírt.
A férfi a ház falát támasztotta, elcsendesedett, gyerekként figyelő anyját nézte.
Mikor egyedül maradtak, kiültek a ház elé. Beszélt neki az unokákról, különösen a legkisebbről, akit még nem is látott.
Teliholdas, csillagos este volt, az éjszakára készülődő természet halk neszeivel, távoli kutyaugatással. A férfi szívébe elégedettség költözött, mint egy jól végzett munka után.
Anyja közelsége békességet adott, mikor az ismerős kéz rásimult az övére, boldogságot is.
- Hova valósi Kedves? – fordult hozzá barátságosan, arca a holdfényben szívfájdítóan idegen volt.
Nem tudott azonnal felelni. Mikor összeszedte magát, és az elfojtott sírástól ziháló mellkasa elcsendesedett, annyit mondott rekedten, azt is inkább magának:
- Nem vagyok otthon a világban.

Zentai Eta

Zentai Eta vagyok, néhány szó magamról. Budapesten születtem 1938-ban. Mindent kicsit később csináltam, mint lehetett volna. Könyvtárosi diplomát már két gyerek mellett szereztem, és az írásba is nyugdíjasként szerettem bele. Pályázatokon indultam, verseim, novelláim, meséim különböző kiadóknál és online felületen jelentek és jelennek meg. Haikuim a Napút című folyóiratban, szintén
pályázatok keretében.
Jelenleg három irodalmi körhöz tartozom: A Faludy György Irodalmi Műhelyhez, az Irkához és a A Hetek kortárs irodalmi online folyóirathoz.

Legfrissebbek a szerzőtől: Zentai Eta

Tovább a kategóriában: « A hatalom igazsága
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned