A hatalom igazsága

A negyedik turnus végén jártak. Az első két hét a drogok elleni küzdelemről szólt, a harmadik a határok virtualizálásáról, ez pedig a fővédnök országgyűlési képviselő körzetéről. Onnan toboroztak a hajdani, lepukkadt úttörőtáborba huszonnégy kamaszt, akik (meg a rokonaik, barátaik) majd rá szavazhatnak.
Az ötfős stábból hárman maradtak erre az utolsó megpróbáltatásra. Ugyanazt a tréninget nyomták, mint az első két hétben, de tized akkora lelkesedéssel. Már csak a pénz motiválta őket, meg a tudat, hogy ha vége, mehetnek haza.
Az utolsó estén mindegyik turnus műsort adott a falu kultúrházában. Csoportonként. A tucatnyi helybéli évek óta eljöttek, és lelkesen tapsoltak, akármilyen csapnivaló is volt a produkció.
A táborzárás előtti napon – mivel a gyerekek is érezték a vezetők fáradt kedvetlenségét –, már senki sem akart dolgozni. A három csoportból kettő kirándulni akart ebéd után, egy meg az esti előadásra próbálni, mert valami egészen különlegeset találtak ki.
A vezető vállalta, hogy elmegy a túrázókkal, nyolcan pedig bevonultak az egyik fahodály pingpongtermébe. Elvileg ketten vigyáztak rájuk. A szobájukból.
A képviselő kedvese koradélután ébredt. Fájt a feje, nem volt jó a tokaji, amivel a közeli városka vezetői itatták őket. Halkan felöltözött, és ment, kiszellőztetni a fejét.
A tábor két renitense éppen a pingpongszoba ablakában dohányzott. Az elkapatott egyke szépfiú, akinek volt némi drogos múltja és a nagyszájú, önérzetes, örökbe fogadott lány. A képviselő kedvese nem szólt rájuk, de amikor visszatért a szállására, előadta ébredező párjának a látottakat. A képviselő felpaprikázódott, és kisietett rendet teremteni.
A fiút nem rázta meg, hogy társai előtt kiabálnak vele. A képviselő a család barátja volt, ráadásul az anyja is így szokott vele ordítozni a nagy kibékülések előtt.
A lány azonban, amint a képviselő eltávozott, meg akarta mutatni, hogy ő nagyon laza, nem törődik az ilyesmivel, rávetette magát a pingpongasztalra, végigcsúszott rajta, és lepottyant a másik oldalán. A fejére.
Autón bevitték a kórházba, ahol ott tartották megfigyelésre.
A kirándulók vacsora előtt tértek vissza. A táborvezetőnek a hírtől elment az étvágya, elsétált a falu végébe, ahol pár évvel korábban talált egy obszidián nyílhegyet. Leült a kedvesen csörgedező forrás mellett padra. Két nappal korábban ugyanitt beszélgettek a képviselővel.
- Ez a nép még nem érett meg a demokráciára. Nézd meg, hogy ’48-ban hányan csinálták a forradalmat Pesten. Mindnek tudjuk a nevét. Egy asztaltársaság. És ’56-ban? Pár ezren a tízmillióból. A többi kivárt, vagy nem törődött az egésszel. Nézd meg az embereket ebben a faluban! Elvannak a kis mindennapi gondjaikkal, és ha nincs valaki, aki megmondja nekik, hogy mi van és mit kell tenni, összevissza megy minden. De ezeknek a szerencséjére itt vagyok én. Harminc kilométeres körzetben, ha azt mondják, „képviselő úr”, mindenki rám gondol, nem a saját képviselőjére, aki négyévente jelenik meg köztük. Mert itt én vagyok a „pater familias”, a nagycsalád vezére. Aki gondolkodik helyettük azokról a dolgokról, amikhez ők nem értenek. És tudod, mi az érdekes? Nekem akkor is igazam van, ha nincs igazam. Mert ha nem így lenne, kitörne az anarchia.
„Most szégyenkezik, mert nem volt igaza, azért bujkál előlem”, gondolta a táborvezető. „Szembesült az elveivel.”
A képviselő akkor csapódott melléje, amikor a három felnőtt és huszonhárom gyerek némán ballagott a kultúrház felé.
- Megmondtam neked, hogy ez a kislány nem való közösségbe – kezdte. – Destruktív, hisztériás, antiszociális.
- Arra szerveztük a tábort, hogy a résztvevők megtanulják kezelni ezeket.
- A majmot sem tudod megtanítani sakkozni. Úgy beszélsz, mintha el akarnád hárítani magadtól a felelősséget.
- Milyen felelősséget? Mit hibáztam, mit csináltam rosszul?
- Ezt a gyereket nem lett volna szabad felügyelet nélkül hagyni.
- Itt volt két kolléga, meg ti.
- Mindnyájunknak dolga volt. De ha szóltál volna…
- Tudtad, hogy elmegyünk. Mellesleg négy felnőtt volt a táborban nyolc gyerekhez. Én meg tizenhattal egyedül – emelte fel a hangját a táborvezető.
- Velem ne üvöltözz, én sem kiabálok veled, pedig te megérdemelnéd. Elég komoly jellemhiba, hogy nem vagy hajlandó beismerni a hibádat.
- Mit? A hibámat?
- Igen, itt te vagy a táborvezető, ha villám csap egy gyerekbe, az is a te felelősséged, még akkor is, ha a csukott ablakon keresztül vágott be. Annak, hogy főnök vagy, nem csak előnyei vannak.
- Talán nem ártott volna előre közölni, hogy a táborvezető azért is felelős, ha egy másik felnőtt leüvölti egy instabil kamaszlány fejét, aki emiatt összetöri magát. De ilyen feltételekkel nem kell a táborvezetés!
Ezzel meggyorsította a lépteit, otthagyta a képviselőt.
A műsor pocsék volt. Az első csapat a trénereket és a képviselőt figurázta ki. A történetnek nem volt csattanója, zavart egymásra pillantgatással ért véget.
A második csoport a tábor jópofizó bohócára alapozta előadását, de szárnyaszegett volt az egész, szinte látható volt a megkönnyebbülés, amikor levonultak a színpadról.
A táborvezető gyerekei maradtak a végére.
- Egy társunk, akit nagyon szeretünk, megsérült, kórházban van, azt sem tudjuk, hogy él-e – suttogta az egyik lány. A hét fiatal ezután összekapaszkodott, és némán állt egy végtelennek tűnő percig.
A következő nyáron a tábort a képviselő húszéves nevelt fia vezette. Aztán senki, több tábor nem volt.

Szecsődy Péter

Szecsődy Péter

Amióta az eszemet tudom, író akartam lenni, ezért választottam a magyar-történelem szakot, amikor egyetemista korba kerültem. Hosszú, viharos pályafutásom alatt voltam többek között tudományos segédmunkatárs, szerkesztettem a Rádióban, napilapnál és egy kis kiadónál mintegy négy tucat könyvet. Írtam is jó párat, de eddig csak kettő jelent meg. Nem vagyok féltékeny szerző, aki tehetséges, a barátom, míg el nem rontjuk.

 

Tovább a kategóriában: « Tollak Pap Nélkül »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned