Örökség


Most már megmondhatom, nem véletlenül ültem ide maga mellé. Mégiscsak gyorsabban megy az idő, ha az ember diskurál, amíg a vonatra vár. Meg aztán meg is dobban a szívem, amikor láttam, hogy magyar újságot olvas. Mert ki tudja, mikor beszélhetek valakivel magyarul, és beszélhetek-e egyáltalán. Az én koromban már semmiben sem lehet biztos az ember. Hatvan múltam áprilisban. Hogy kevesebbnek látszom? Ugyan, ne udvariaskodjon! Aki negyven évet lehúz a szénbányában, azzal nem kell, mert még azt hiszi, gúnyolódnak.
Márpedig én annyit húztam le, onnan is mentem nyugdíjba, egy donbászi szénbányából. Pedig valamikor azt sem tudtam, hogy eszik a szenet, vagy isszák, mert itt születtem én, Ungvár mellett, kérem. Az apám paraszt volt, annak is a szegényebbjéből. Kenyérre sem tellett, nem hogy szénre. Ha fáztunk, kimentünk az erdőre gallyat szedni, ha nem volt, fűtöttünk szalmával. De tavaszra elfogyott a szalma is.
Amikor jött a front, apámat behívták. Akkor éheztünk csak igazán. Hatan voltunk testvérek, abból csak ketten, a bátyám meg én bírtuk el, úgy ahogy, a kaszát.
Ha untatom, vagy inkább újságot olvasna, csak nyugodtan szakítson félbe, igazán nem szeretnék a terhére lenni. Tényleg szívesen hallgatja? Na jó, akkor mondom tovább. Van még időnk bőven.
Szóval, olyan tizenhatéves-forma legényke lehettem. Már szeretőm is volt, Egri Piroska. Szegény lány, az apja ottmaradt a Don-kanyarnál. Akkoriban megszaporodott az orosz katonaság a faluban. Mi nem sokat törődtünk velük. Egy reggel aztán kihirdették, hogy másnap minden férfiembernek, aki betöltötte a 16 évet, háromnapi közmunkára kell menni Szolyvára. Anyám egy kendőbe összepakolt a bátyámnak meg nekem egy kis kenyeret meg a maradék szalonnát, hogy már éhen ne vesszünk.
Estefelé átjött az öreg Dudás Feri bácsi, aki régi kommunista hírében állt, no meg oroszul is tudott, még az első háborúból. Azt mondja az anyámnak, jól öleld meg ezeket a fiúkat, Margit, mert egyhamar nem látod őket viszont. Én éppen Piroskához készültem, de erre már visszafordultam az ajtóból.
-- Jaj, Ferenc, csináljon már valamit – rimánkodott neki anyám. – Maga érti a nyelvüket, meg ismeri is őket.
-- Hát, hiszen beszélhetek éppen velük -.- sóhajtott egy idő múlva az öreg. – beszélni beszélhetek, nem kerül semmibe, de alig hiszem, hogy sok foganatja lesz.
Beletelt egy jó óra, mire visszajött. Anyám könnyes szemmel tett-vett a házban, mi a bátyámmal, mint két riadt veréb ültünk a kemencepadkán. Az öreg belépett az ajtón, nagy komótosan leereszkedett a törött lábú székre, aztán akkurátusan megtömte a pipáját.
-- No, beszéltem a parancsnokkal -- szólalt meg végre. – Talán tehet valamit. Talán… De ára lenne.
És mondott egy összeget. Egy hatalmas összeget. Talán az egész faluban nincs annyi pénz. Tanácstalanul néztem anyámra. Az arca, a tekintete kemény volt, mindenre elszánt.
-- Átmegyek Zsigáékhoz – mondta, miközben vállára terítette nagy fekete kendőjét. Zsiga bátyámmal, a testvérével akkor már évek óta nem beszélt. Lenéztek minket, mert szegények voltunk, ők meg jól megszedték magukat a háború alatt.
Amikor hazajött, azonnal láttuk rajta, hogy valami nincs rendjén. Egy darabig sugdolóztak apámmal a pitvarban, aztán ránk szólt, menjünk már udvarolni, nem illik búcsú nélkül itt hagyni a szeretőnket. No, hiszen keserves egy búcsú volt. Piroska szegény szipogott a vállamon, én meg azt sem tudtam, mit mondhatnék neki.
Anyám már a kapuban várt.
-- Gyere, fiam, beszélgessünk – fogta meg a karomat, s hangja olyan tompán kondult a félhomályban, hogy a hátamon végigfutott a hideg.
Leültünk a kislócára. A szomszédban felüvöltöttek a kutyák.
-- Zsiga bátyád adott pénzt – szólalt meg. – De nem elég. Kettőtökért nem elég…
Kivert a hideg veríték.
-- Jó fiam voltál mindig, engedelmes -- folytatta. – Várunk majd haza nagyon. Lehet, hogy mégiscsak három nap lesz az egész. Talán Dudás hazudott.
A torkomban vert a szívem. Szóval, mégis menni kell. Szóval, csak nekem kell menni.
-- Most mit hallgatsz! – ordított vagy inkább jajdult fel anyám. – Hát nem érted? Sanyinak itthon kell maradni. Jövőre elveszi Erzsit. Nagygazdák. Fődjük van, tehenük, meg fogatuk is. Mindenkinek könnyebb lesz.
Szolyván tényleg csak három napig voltunk. Aztán vagonba raktak minket és mentünk tovább Donbászra. A bányában combig érő vízben dolgoztunk. Elmondani azt nem lehet. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem jövök haza. Ha nekik többet ér a föld, a tehén, a fogat, akkor minek jöjjek!
Úgy látszik, késik ez a vonat. Maga sem siet? Jó, akkor folytatom.
Szóval, nem volt embernek való hely a bánya, pedig még lányok, asszonyok is dolgoztak ott, főleg a válogatóban. Szegények, még nálunk is nehezebben bírták. Ők helybéliek voltak, mondhatnám, szabadok. Megyek egyszer, hát látom, hogy egy vékonyka lány ott küszködik a csillével. Megsajnáltam, segítettem neki. Amikor lemosta az arcáról a szénport, akkor láttam, milyen szép. Ő lett a feleségem, még azon a nyáron összeházasodtunk. Rendes asszony volt, két éve temettem el szegényt.
Lassan elfogytak mellőlem a magyarok. Mindig abban reménykedtem, hogy lesz majd egy fiam, megtanítom magyarul, és vele majd beszélhetek. De nem született gyerekünk. Vettem egy rádiót, néha hallgattam a magyar adást, de szólni nem volt kihez. Dolgoztam a bányában, lakást kaptam, sőt, még kitüntetést is.
Lehet vagy tíz éve, hogy magyarországi delegáció jött hozzánk. Máig sem tudom, hogy valóban tolmács kellett, vagy csak büszkélkedni akartak velem, de behívattak az igazgatóhoz. Hárman ültek a hosszú asztal mellett, bemutatkoztak. Én is nyújtottam a kezem, de csak erőlködtem, dadogtam, nem jött a nyelvemre a magyar szó. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Az igazgató csalódottan nézett rám, én meg gyorsan elköszöntem tőlük.
Aznap szavamat sem lehetett venni. Az asszony ijedten járt körülöttem, azt hitte, beteg vagyok, orvost is akart hívni, de ezen nem segít az orvos. No, Kota Jóska, gondoltam magamban, hát idáig jutottál. Az ízes szó volt az egyetlen jussod az édesanyádtól, azt is veszni hagytad! A papírok szerint talán az egész városban te vagy az egyetlen magyar, te meg mindenkit becsapsz, még magadat is.
Törtem a fejem, mit lehetne tenni. Amikor nyugdíjba mentem, elhatároztam, mielőtt meghalok, még hazajövök egyszer. Ennyi év alatt az ember a legnagyobb haragot is elfelejti, meg aztán, mióta egyedül maradtam, valahogy nagyon visszavágytam.
Ami igaz, igaz, rettenetesen izgultam. Százszor is elképzeltem, hogyan fogadnak majd, számba vettem, ki élhet még az enyémek közül. Amikor leszálltam a buszról, Piroskával találkoztam. Teljesen ősz, nagymama már régen, de én azonnal megismertem. Mire hazaértem, a falusi hírharangok, ahogy az lenni szokott, már tudatták a nagy újságot. Szép, emeletes ház áll a portánkon, de megvan a régi is. A bátyám feleségestül, lányostul a kapuban várt. Tudja Isten, mikor sírtam utoljára, de most könny szökött a szemembe, ahogy megöleltem őket.
Bementünk a nyári konyhába, éppen ebédeltek, asztalhoz ültettek. De a szó valahogy nehezen indult, meg olyan idegenül, bizalmatlanul méregettek.
-- Hát édesanyámék hol vannak? – kérdeztem tétován, mert magam is féltem a választól.
-- Csak ne tegyél úgy, mintha semmiről sem tudnál! – fortyant fel Erzsi. – Apádat öt éve, anyádat a tavaszon temettük el. Nem véletlenül jutottunk most az eszedbe! De ha az örökségért jöttél, hiába jöttél, azt mondhatom. Neked innen nem jár semmi!
-- No, no, Erzsi – próbálta csitítgatni a bátyám, de neki sem volt hozzám egy kedves szava.
Ott ültem leforrázva a nagy tányér habartpaszuly fölött, melynek illatát negyven évig hiába álmodtam vissza. Felálltam, elindultam a kiskapu felé. Sándor egy tétova mozdulattal marasztalni próbált, de a keze megállt a levegőben.
Kimentem a temetőbe, mezei virágból csokrot szedtem, azt tettem az öregek sírjára. Aztán az első busszal visszajöttem a városba.
Na, éppen ideje volt befejezni a mondókámat: Megyek, mert bejött a vonat. Erre a papírra felírom a címemet. Ha véletlenül arra jár, el ne felejtsen felkeresni. Akkor majd minden fordítva lesz: maga beszél, én meg hallgatok. Legalább elmeséli, mi újság van itthon.

Orémus Kálmán

Önéletrajz


1959-ben születtem Kárpátalján, Munkácson. Az Ungvár melletti Ráton nőttem fel, itt és Munkácson végeztem az iskoláimat. 1981-ben az Ungvári Állami Egyetemen szereztem magyartanári diplomát, néhány évig tanítottam, majd a Kárpáti Igaz Szó munkatársa, később rovatvezetője lettem.
Már az egyetemen is írogattam, tagja voltam a József Attila Irodalmi Stúdiónak. Novelláim először a Kárpáti Igaz Szóban és a Kárpáti Kalendáriumban jelentek meg, majd a Nagyvilág folyóiratban és az Ország-Világ hetilapban. Szerepeltem a Sugaras utakon majd pedig a Vergődő szél című, a kárpátaljai magyar irodalmat bemutató antológiákban.
1991-ben települtem át családommal Magyarországra. Eleinte itt is tanítottam, közben a Kelet-Magyarországban publikáltam, később a lap munkatársa lettem. 1995-től vagyok szabadúszó újságíró. Novelláim, többek között, a Szabad Földben, a Kelet-Magyarországban, a Határszélben, a Szabolcs-Szatmári Szemlében, az Allegória portálon, az aradi Havi Szemlében és a Kárpátaljai hírmondóban jelentek meg.
Eddigi egyetlen kötetem 2012-ben jelent meg Árpád vezér Európában címmel.
Évek óta blogot működtetek Mondok a magamét címmel (https://ok59.blogspot.com/), ahol többek között novelláim is megjelennek. Lengyel János Arc-poeticák című könyvében „Egy főállású szabadúszó” címmel közölt velem interjút.


Orémus Kálmán

Tovább a kategóriában: « Égi jel Tollak »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned