Odaveszve

 

Lápvirág

ki mondja hogy a lelkembe
égetni én nem akartam
az ő gyengédségét és az
ő legyőzhetetlen vágyát

az összebújt tenyereim
közül kitépve mind halkan
a fehéren nőtt bánatom
minden egyes lápvirágát

Csordultig 

ki mondja hogy ítéletem
nem találhat már hitelre
hogy a világot vegyem én
is a legmerevebb ténynek

hogy a napom szállja csak be
a legszürkébb esti pernye
nem látva a csordultig telt
szívem csak a gyász edényének

Egyedül maradva

ki mondja hogy engem ki a
tömegből senki nem válogat
hogy velem nincsen akinek
nehézségei nem akadtak

kérdezem míg az udvaron
a cserepes virágokat
nézem amik mind meghaltak
és mind egyedül maradtak

Homokon

ki mondja hogy rejtélyessé
lett bennem minden értelem
hogy a földön nincs barátom
hogy a földön nincs rokonom

hogy istennél is búsongóbb
lett minden szólóénekem
mik csendként fekszenek csak a
nappal ázó langy homokon

Sajgó

ki mondja hogy ne szeressek
én már senkit se nyugodtan
hogy engem a hatalmába
egyetlen múzsa sem kerít

hogy az ifjúságon immár
véglegesen túljutottam
hogy ne kenegessem csak a
vénségem sajgó hegeit

Tompa

ki mondja hogy már álmodni
sem tudok én az egészről
hogy az igazságom nem fog
szállni soha szájra szájról

hogy ne írjak csak a holdtalan
éjről a tompa derengésről
a holdtalan és a messzi
és az annál is messzebb tájról

Tűzfal

ki mondja hogy nevetséges
ahogy rajta meghatódom
azt gondolva hogy pumpál még
bármilyen vért is a vénám

mint akinek a vállain
a lég súlya ül tunyamódon
nézve hogy hogyan ül meg a
hold a tűzfal ócska karéján

Rabtartó

ki mondja hogy engem semmi
nem ösztökél és nem is nógat
mint akinek se istene
mint akinek se hazája

úgy várva minden nappal az
újabb és újabb rabtartómat
remélve csak hogy egyszer majd
kicsorbul rajtam kaszája

Lángnyelv

ki mondja hogy nincs aki át
ne gázolna minden tervemen
hogy a fejét nem teszi már
egy álmom sem a térdemre

és hogy érteni nincs aki
tudna viráglángnyelvemen
ki vevő lenne lomjaimra
és a sok semmiségemre

Buja

ki mondja hogy nyugodt nem lesz
sem a nappal sem az éjjel
hogy észhez térnem már késő
és feladnom nem ártana

fulladozva forogva csak
a buja szagok örvényével
melyben a zsibbadó torkom
fel hiába kiáltana

Alkonyi

ki mondja hogy a szívemből
érzéseidet kitépem
nem értve a feneketlen
kádba vizet miért hordok

nézve gyermeki ábrázattal
ahogy az alkonyi égen
úgy ragyog fel az emléked
akár csak az arany ormok

Gázlámpák

ki mondja hogy az én társam
nem lehet már csak a magány
hogy nekem már nem szabadna
ilyen dolgokat akarnom

ülve a cigaretta füstben
a kávéházak pamlagán
addig míg a gázlámpáknak
hegyére nem esik az alkony

Dermedt

ki mondja hogy hiába is
szövögetek én már tervet
hogy bele én már senkibe
nem bújok és nem hatolok

hogy a csókom már keserű
és hogy a kéjem már dermedt
hogy a szenvedélyem is csak
füst és kihunyt tűz és homok

Kopott

ki mondja hogy felégettem
magam mögött minden hidat
hogy bennem rég megállt a szív
ami egykor élni vágyott

hogy turkálni sem akarják
már a sok ócska kopott holmimat
hiába is álmodok már
a fákra tömör brokátot

Üveggolyók

ki mondja hogy adjam csak fel
megtiporva és tagadva
az ördöggel cimborálva
nem fizetve csak a kínnal

mint akinek szenvedése
könnyekig senkit nem maratna
fölém hajolva kezében
elveszett üveggolyóimmal

Őszirózsák

ki mondja hogy én már neked
sem kellek neked sem tetszem
hogy felhagyni nem fogok már
a haszontalan gondokkal

engedve hogy minden hűség
minden szépség odavesszen
őszirózsákkal takarva
be magam és vörös lombokkal

Utoljára frissítve:2020. november 10., kedd 16:38
Móritz Mátyás

Feltöltés alatt...

Tovább a kategóriában: « Tőrdöfések A zsarnok birodalma »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned