Disznótoros

Anyám korán ment el. Túl korán.
Délelőtt ballagás a gimnáziumban, utána ebéd nálunk a rokonokkal. Anyám egyfolytában dicsekedett velem, a tanítóképzőt jelöltem meg az első helyen a jelentkezési lapomon.
Késő délután a vendégek már elmentek, mi az ebéd maradványai mellett anyámmal már a hétfői magyar írásbeli lehetséges tételeiről beszélgettünk. Apám, kicsit többet ivott a kelleténél, bent a szobában hortyogott. Anyám, ahhoz képest, hogy könyvelő volt, nagyon sínen volt az irodalomban. Sokszor büszkélkedett is ezzel. Most is egy verssor kavargott a fejében, nem tudom már melyik költő, melyik verséből idézett, de szerintem rosszul. Állította, neki van igaza. Beszaladtam a szobámba a szöveggyűjteményért, az egy-kettőre eldönti a vitát. Nem találtam meg benne a verset, hogy lehet ez, hiszen látom magam előtt a sorokat? Talán a tankönyv lapja jelent meg előttem. Feldúltam az irodalom könyveimet, kintről edény csörgés hallatszott, anyám talán a kávés csészéket szedi le az asztalról. Nem találtam itt sem, mérges lettem. Lehet, hogy köze sincs a tételekhez. Legyen inkább anyámnak igaza, csak menjünk már tovább.
Először egy elgurult kávéscsészét pillantottam meg a padlón, mellette anyámat csészealjak és kanalak között, amint a hátán fekszik kitárt karokkal, oldalra fordított arcán a nyitott szeme az ablakra meredt. Én úgy tekintettem az érettségire, hogy kinyitja előttem a kaput a világ felé, ami egy nagy, virágos, napfényes rét, tele lehetőséggel, csak meg kell ragadni valamelyiket. Ehelyett most anyám üveges tekintetében nagy csattanással két hatalmas, sötét kapuszárny bezáródását láttam. A jövőm zárult be előttem és én csapdába estem. A legfőbb támaszomat veszítettem el.
Nem érettségiztem abban az évben, de a következőben sem, és tudom, most már sohasem.
Apámmal ketten maradtunk. Nem gondoltam volna róla, hogy ennyire tehetetlen, ennyire életképtelen. Sohasem józanodott ki igazán. Azt láttam már kisgyerek koromban, hogy anyám minden reggel kikészíti egy székre a ruháit a zoknitól, alsóneműtől, a nadrágon, ingen át a zakóig, nyakkendőig mindent, mert apám egyedül még felöltözni sem volt képes. Azóta elhanyagolt, piszkos ruhában, borostásan csetlett-botlott a lakásban, soha nem talált semmit, nem tudta a mosógépet elindítani, nem tudta hol vannak az ágyneműk, tört-zúzott a konyhában. Nem bírtam tudomást venni anyám haláláról, nem tudtam szembe nézni a múlttal, de a jövővel sem. Nem akartam gondolni semmire, nem akartam érezni semmit. Apámhoz hasonlóan én is ráhúztam a pálinkás üvegre, egyszer, kétszer, háromszor. Éreztem, hogy megszűnik körülöttem a világ, a bútorok lágyan ringatóznak, lebegnek a szobában, anyám halála miatt érzett fájdalmam, mintha csúzlival lőtték volna ki a világűrbe, messze repült tőlem egy időre.

Ettől kezdve az ital volt a jó barátom, apám szerencsétlenkedése már nem izgatott. Egész nap a szobámban feküdtem és ittam, a lezüllött, piszkos lakás sem érdekelt. Tudtam, hogy volt anyámnak félretett pénze, abból lopkodtam és italra költöttem, aztán az egészet magamhoz vettem. Apámnak nem szóltam róla, minek, úgysem tudott a létezéséről. Néha bejött a szobámba, motyogott valamit az érettségi előkészítőről, nehogy sokat felejtsek, de nem figyeltem rá. Egy napon fogtam a maradék pénzt, hagytam egy cetlit neki a konyhában, hogy elmegyek és vonatra ültem. A fővárosba utaztam. A parkokban, aluljárókban, kocsmákban megtaláltam a haverokat. Pénzem volt, hamar bevettek maguk közé. Elnyelt az utca szennye.
Amíg kitartott a zsozsó ittam, drogoztam. Padokon, buszmegállókon fetrengtem öntudatlanul, hol a mentősök, hol a rendőrök szállítottak el. Elhagyott lakásokban, házakban gyűltünk össze, koszban, szemétben pancsolt italokat vedeltünk, füveztünk. Ha pénzre volt szükségünk öregasszonyok, meg fiatal lányok válláról téptük le a táskájukat, vagy gyerekek mobiltelefonját vettük el. Víkendházakba törtünk be, autókat fosztogattunk. Piti kis bűnözők voltunk. Nem volt sem erőm, sem bátorságom, hogy változtassak ezen. Azért kellett az ital és a drog, hogy ne tudjak gondolkodni. Hallottam valamelyik havertól, hogy apám kérdezősködik utánam, keres. Nem izgatott. Amekkora balfék, sohasem fog rám akadni egy ilyen milliós nagyvárosban, annak is az alvilágában, amikor otthon a konyhában még a teaszűrőt sem volt képes megtalálni.

Huszonnégy éves koromra már megjártam a börtönt. Kegyetlen volt. Nem bírtam a józanságot. Az agyam forgott, ha akartam, ha nem. Tudtam, hogy semmirekellő alak lettem. Aki egyszer a földre került, annak iszonyúan nehéz újra talpra állnia. Hatalmas erő és kitartás kell hozzá. Nekem egyik sem volt, ezért kellett a bódulat. Az ital és a drog hiányát úgy oldottam meg, hogy fizikai fájdalmat okoztam magamnak. Beszorítottam az ujjamat az ajtó sarkába, vagy ha valami éles eszközre akadtam, véresre karistoltam vele a combomat. Amíg üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, addig legalább nem éreztem a lelki gyötrelmet. Börtönpszichológushoz vittek, de nem nyíltam meg előtte. Karácsony előtt pár nappal szabadultam. Ugrásra készen álltam, hogy kint legyek és leihassam magamat. A kapuban az apám várt.
Marhára dühös lettem. A karját tárta felém, átölelt. Mintha kisebb lett volna, mint régen, megszürkült, lesoványodott, viseltes, nem egészen tiszta kabátja lötyögött rajta. Mit akarsz tőlem, kérdeztem, nem éppen barátságosan. Ő meg elkezdte mondani, hogy menjek vele haza, otthon meleg van, meg fürdőszoba. Lesz munka is, pénzt is kereshetek. Még nem késő, tanulhatok is. Jártuk a szeles utcákat, csak beszélt, beszélt, én meg azt figyeltem, mikor akadunk rá egy kocsmára, ahol jól berúghatok. Más nem érdekelt.
Találtunk végül egy helyet, ahol beleillettünk a társaságba. Apám a vásott hátizsákjából remegő, öreges kezekkel egy csomagot vett elő. Én közben döntöttem magamba a pálinkát meg a sört.
– Ide nézz – mondta, miközben lehúzta a nejlont a csomagról. – Ez az általános iskolai bizonyítványod! Csupa négyes meg ötös. Milyen klassz kis kölyök voltál! Ezt az emléklapot a vasgyűjtésért adták. Ezt a könyvet meg a hetedikes évzárón kaptad a jó tanulmányi eredményeidért. „Csutak a mikrofon előtt”. Milyen jó pofa! Látod, az igazgató aláírása, meg az iskola pecsétje van az első oldalon. Reszketve túrt bele a halomba. – Itt meg a gimnáziumi bizonyítványod. Jó tanuló voltál végig. Nézd, egy oklevél a csapatod kiváló asztalitenisz eredményeiért. Vigyáztam rájuk, ne félj, nem adtam ki a kezemből. Innen kéne folytatnod. Állj talpra fiam!
– De apa, kit érdekelnek már ezek! Félrelöktem az asztalon a papírokat és tovább döntöttem magamba a piát addig, amíg nem hullámzott körülöttem minden. Ezután már bárgyún mosolyogtam. Szegény öreg még mondogatott valamit arról, hogy ne adjam fel, fiatal vagyok, aztán valami olyasmiről kezdett el beszélni, hogy talált egy zugot, ahol meg tudja húzni magát éjszakára a hideg ellen. Beleegyeztem, hogy elkísérjem.
Az utcán hódara szitált, ropogott a cipőnk talpa alatt, az emberek kivörösödött orral, fenyőfával a hónuk alatt siettek el mellettünk. Egy hentes bolt előtt mentünk el, a kiáradó zsíros, fűszeres illat felkeverte a gyomromat. A bolt egyik, leválasztott részében ugyanis frissensülteket árusítottak helyben fogyasztásra és elvitelre is. A kirakatban egy szép, ropogós, piros-barna héjú cipót helyeztek el nemzeti színű szalaggal átkötve, mellette fehér tálon békésen szendergett egy karika véres hurka, párjával a kolbásszal. Frissen sütötték ki őket, a zsiradék fényesen vonta be a felületüket.
– Emlékszel Jóska bátyádra, hogy tudta habzsolni a disznótorost! – fordult felém apám. – Kezébe fogta a kolbászt és akkorát harapott bele, hogy a zsír kétfelé folyt a bajuszán! Milyen jó kis vacsorák voltak hajdanán! Disznóvágások vidéken, nagyanyádéknál.

A zug, ahol apám meghúzta magát egy szárítóüzem udvarában volt. A széles fakapu egyik deszkája alul ki volt szakadva, azt félrehúzva az ember át tudta magát préselni. Egyik oldalon egy magas téglakerítés, másik oldalon maga a szárítóüzem fala húzódott, keskeny folyosószerű részt képezve. A falra középtájt egy kiugrót építettek téglából egy széles átmérőjű cső számára, ami az alagsorból jött fel az udvari részre és meghajolva egy földszinti terembe vezetett. Biztos fontos cső lehetett, hogy valóságos kis házat építettek neki, három oldalról tégla fal vette körül, a negyedik régen bizonyára egy dróthálós keret lehetett, de már régen leakaszthatták róla, csak a tartó kampók árulkodtak létezéséről. A cső valamilyen bolyhos anyaggal volt bevonva és kellemes meleget árasztott, egy ember kényelmesen elfért fekve a görbülete alatt.
Apám ide vackolt be. Egy paplant szerzett valahonnan, meg egy takarót és az éjszakáit itt töltötte, amíg a szabadulásomat várta a börtönből. Kérte, legalább a karácsonyt töltsük együtt, vacsorázzunk együtt, ha már nem akarok vele haza utazni. Nagy, barna, kutya szemmel, esendően nézett rám a kezemet fogva, így beleegyeztem, hogy másnap délután meglátogatom.
Jenki meg Gekkó éppen bablevest főztek a terem közepén megrakott tűzön, kellemes illat terjengett, amikor magamhoz tértem az éjjeli orgia után. Több haver is érkezett, rizses húst hoztak az ingyenes ételosztásból. Émelyegtem, rosszul éreztem magam, hányingerem volt az ételszagtól. Eszembe jutott apám. Ezt a karácsonyt még vele töltöm, aztán holnap felrakom őt egy vonatra. Nem való ide, kolonc a nyakamon.
A kemény hideg az utcán meghozta az étvágyamat. A gyomrom jelzett, hiszen a börtönben ettem utoljára. Remélem, apám hozott valami normális kaját, leginkább töltött káposztára vágytam, ilyenkor ezt szokták osztogatni. A kezem és az orrom lilára fagyott a jeges szélben. Apám a cső alatt feküdt takaróba burkolózva. Örült nekem, kérte, kuporodjak mellé, mint gyerekkoromban. Nehezen bepréseltem magam, tényleg jó meleg volt ott, ő a régi karácsonyokról kezdett el beszélni, a plafonig érő karácsonyfákról, színes gyertyákról.
– Mi a kaja? – tértem rá a lényegre. – Marhára éhes vagyok.
– Hát mi lenne, mi a karácsony legfőbb dísze, idenézz!
Egy nejlonzacskóban különféle színű szaloncukrot, mandarint lobogtatott meg az orrom előtt. Elöntött a méreg.
– Van még csillagszóró is ...
– Te normális vagy? Ez karácsonyi vacsora? Totál kiakadtam, kiugrottam a cső alól. – Te infantilis, vén hülye! Ez nem ötéves óvodások bulija! Éhes vagyok, érted! Tomboltam a méregtől és bevágtam a zacskót a cső alá. – Megyek vissza a srácokhoz, ott legalább van kaja, ... rizses hús meg bableves.
Apám ijedten toporgott, félt, hogy otthagyom. Egy reklámszatyrot rántott ki a zsebéből.
Elmegyek abba a hentesüzletbe, ... nincs messze innen, ... tudod, amit tegnap néztünk. Hozok disznótorost, kérlek, ne menj el!
Morogva visszafeküdtem a cső alá és ráhúztam a pálinkás üvegre. Apa sohasem komolyodik meg. Itt kajtat utánam, hogy töltsük együtt a karácsonyestét, aztán meg kiszúrja a szememet egy zacskó szaloncukorral, semmit sem változott. Már sötét volt. mire visszatért. A kerítésre szerelt ipari lámpák miatt a zugban szinte nappali világosság volt. Jobb kezét sáljával tekerte át, kabátja eleje véres volt.

Ma délután négykor már bezártak az üzletek, a hentes sem volt nyitva. A kirakatban kint hagyták a disznótoros tálat, hát elhoztam azt. Kicsit megsértette az üveg a kezemet, amikor betörtem, de nem baj – mondta egy szuszra.
Mohón nyúltam a zacskó után. Először a cipóból akartam törni, majd falni a hurkából. A cipó keménysége megdöbbentett. Gyanúsan forgattam a kezemben, majd a betonra vágtam. Három-négy darabra tört, a festett réteg alatt fehér gipsz világított. Fogtam a hurkát meg a kolbászt és utána dobtam. Kettő darabra törtek.
– Idióta, szerencsétlen tökfej. Hát a díszletet hoztad el, a dekorációt! Gipsz hurka, gipsz kolbász, jó kis karácsonyi vacsora, edd meg te! – kiabáltam, ő meg csak állt, állt, lesújtva, egy szót sem szólt.
Mérgemben felkaptam a pálinkás üvegét és a benne lévő fél üvegnyit egy hajtásra kiittam. Befeküdtem a cső alá a matracára, betakaróztam a pokrócával, és elnyúltam, nem érdekelt, hogy nem fér már alá. Az ital megtette a hatását, nemsokára elbódultam.
A téglafalnak fordulva ébredtem másnap úgy, ahogy lefeküdtem. Nem tudtam hány óra lehetett. Megsajnáltam apámat, ez volt az első gondolatom. Nem kellett volna tegnap így beszélnem vele. Miattam vállalta a hajléktalanságot, csakhogy találkozzunk. Értem törte be a kirakatot, lopott. Bocsánatot kell kérnem tőle, és tényleg legalább egyszer egy jót enni együtt.
Ekkor éreztem, nagyon hideg van. A cső nem árasztott meleget. Hogy lehet ez? Rájöttem, a délutános műszak után leállt az üzem, talán csak januárban indítják újra. Erre apám nem gondolt. Nem hallottam a szuszogását sem. Kitekeredtem a pokrócból. Az első amit láttam a cipó meg a hurka széttört darabjai, fehér hótakaró borította őket. Az éjjel kevés hó szitált, épp hogy belepte az udvart, a háztetőket. Apám műanyag zsákokba burkolva szinte a szabad ég alatt feküdt. A zsákok redőiben, sapkája karimáján, szemöldökén megült a finom porhó, zúzmara. Karjaival a kihűlt gégecsövet ölelve a végtelenbe futó álmát aludta.

Kert F. Klára

Kert F. Klára - Bemutatkozás

Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem, ahol szinte mindent elolvastam. Ekkor színdarab írással próbálkoztam, amit a barátaimmal elő is adtunk egy pajtában.

Gimnazista koromban a szatirikus írások vonzottak, s magam is megpróbálkoztam írásukkal. Az akkori Ludas Matyi főszerkesztője támogatott ebben a törekvésemben, de azt is tanácsolta, hogy érettségizzek le, s tanuljak ki egy „tisztességes” szakmát. Így némi kitérő után Pécsi Állam- és Jogtudomány i Egyetemre iratkoztam be, s szereztem diplomát.

Ezt követően Pest megyében különböző szintű bíróságokon dolgoztam hosszú ideig. Ezalatt emberek százait és történetüket ismertem meg. A nehéz, felelősségteljes munka után, csekély szabadidőmben festéssel és prózaírással jutalmaztam magam. A nyilvánosság elé csak az utóbbi években léptem, a festményeimmel különböző helyi és országos kiállításokon vettem részt, meséimmel pedig, melyekhez az illusztrációkat is magam készítettem, sikeresen pályáztam.

Jelenleg a meseírás áll legközelebb hozzám, ekkor fantáziámat végre kinyújtóztathatom, s a világot olyan szépnek írhatom le, amilyennek csak akarom. A rövid, csattanós novellákat is kedvelem. Távolabbi célom egy sci-fi regény megalkotása.

Legfrissebbek a szerzőtől: Kert F. Klára

Tovább a kategóriában: « A fiók Kézfertőtlenítő »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned